CIKKEK, DOKUMENTUMOK
	Dr. Lázár Béla: Glatz Oszkár
	Glatz Oszkár: Elmélkedés a jövő művészetéről I. rész
	Rónay Kázmér: Glatz Oszkár
	D. Szemző Piroska: Glatz Oszkár indulása
	VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM

Dr. Lázár Béla: Glatz Oszkár

Itt álltunk a jernyei dombok alatt. A nap leszállóban, a nedves, zsíros, tompafényű zöldeket fel-ragyogtatva. - Igazi Glatz-táj, kiált fel társam, kivágva a természetből karja egy lendületével egy darab zöld domboldalt, alul kacskaringó sárgás poros országúttal, mely lassan levezetett a hegyről a völgybe. Mindez beleolvadt egy egyénien sajátos tónusba, melyben a tárgyak színei elveszejtették magukvaló értéküket, de belesimultak a nedvesen tompa zöldbe...

E jelenség érdekelt.

Íme egy meglátás, egy művészi forma, melyre rátalálunk a természetben is. Emlékeztem egy nemrég hangos vitára, melyre ez szinte válaszul szolgált. Hogy ki, a festő vagy a laikus, fedezte fel a természetet? Bizonyos, hogy aki a tájat nézve, meg tud szabadulni egyéni érdekeitől, "gondtól, félelemtől, babonától", az gyönyörködni is tud a természetben. De azért egészen mást lát meg benne a festő is, a laikus is. A festő nem a fűt, a mezőt, az eget, az alakokat nézi, hanem első sorban a színfoltot, a különféle világos és sötét színt, és a színektől átitatott levegőt. Ezek az ő motívumai. De még itt sem áll meg. Ő a motívumaiból csak kiindul. A festő szemében a művészeti szép a megtalált kifejezési forma; csak ha a természeti szépben lappangó új művészeti szépet felismeri és megtalálja hozzá az ezt kifejező eszközöket is, csak akkor nyugszik meg a művész, az alkotásban. Ez a művész psychologiája. Ő az, aki - mint Dürer kívánta - ki tudja ragadni a természetből a benne rejlő, lappangó új szépséget, az ismeretlen formákat s mi azok szépségét csak a művész után fedezzük fel újra. Hányan látták London ködét Whistler előtt, a roueni templomot körülcsókoló napfény báját Monet előtt! Azok titkos szépségét csak a művészek után ismertük fel, addig rejtve maradtak a sokaság előtt, csak ő, a művész, az új szépség igazi felfedezője. Nem az a kérdés, hogy látja-e a természetet a laikus, az sem igaz, hogy kölcsönösen fedezik fel egymásnak, a kérdés az, hogy ki látja meg a természetben az új szépséget? A művész, aki nem a természetet teremti, mint ahogy Wilde paradoxonja hangzik, a művész az új művészi szépet teremti, felismerve és kifejezve azt, úgy hogy később felismeri azt a laikus is. Ezért változik koronként a közönség ízlése a "szép táj" megállapításában, ami a kor művészetének, egy-egy kiváló alkotó szellemének a hatása.

Korunk művészete a szétszórt világítás, az atmoszférikus csodák százféle formáinak visszaadására törekedett s e nagy elv kifejezési eszközeit is megtalálta. Az új szépséget még a természetben sem ismerte fel mindjárt a laikus, mert az előbbi művészgeneráció szemével barnás tónusban látta a természetet.

Csak hosszas kitartó küzdelem, egy új nemzedék felnevekedése után élvezték a tiszta színek ragyogásának szépségét. Kár tehát most azzal hozakodni elő, hogy mit nekünk művész, mi is látjuk a természetet! Mert emlékezzünk csak vissza a lila árnyékokra, már Goethe megfigyelte, a rózsaszínű reflexekre, már Delacroixe megfestette, de a laikus tagadta körömszakadtáig. És őszintén. Mert barnalátásos szeme nem látta a természetben. A művész már látta s lassanként hozzászoktatta a közönséget is. Ha Mátyás király látta a tájat, hát a miniatüristáitól tanulta.

Legalább is a tájban rejlő új szépségeket. Mert ezt a művész után is nehéz felismerni. Hiszen még a természettudósok, mint például Ratzel is elismerik, hogy a természetnek nem egy új szépségét művésztől tanulták ők is megismerni s mégis a művész az új felösmeréseiért mennyit szenvedhetett mindenha?! Művészgenerációk váltogatják egymást, míg az új szépséget - egyre finomabb formában fejezve azt ki - egyre igazabb árnyalatáig elemezve azt, a - laikus is elismeri. Nem a pleinair-festés úttörő mesterei aratták a nagy, az elhatározó diadalt, hanem az árnyalatokat keresők, a finom részletigazságokig hatolók, amikor már az új laikusgeneráció is meglátta az új szépséget a természetben és gyönyörködött annak művészi kifejezésében. Most már nem állott útjába annak semmi, hogy egy-egy új árnyalat szépségét ne méltányolják s így Glatz természetmeglátását is, a napszállat tompa tónusát, melynek művészi formáját is megtalálva egy új harmóniát teremtett, egyénivé, sajátossá, sajátjává téve azt. Ez Glatz művészetének jelentősége. Hogyan jutott el ide?


I.

Ez egy egész regény, de nehezen olvasható. A fejlődésének dokumentumai elárulnak ugyan valamit, de inkább csak sejteni lehetne az igazságot, ha maga a művész el nem árult volna egyetmást. Hogy micsoda hangtalan küzdelmek folytak le a nyugodalmasnak tetsző formák mögött!

Jó régi pesti purgercsaládból, 1872-ben született. "A legszebb családi élet között, de nem művészi környezetben nevelkedtem, írja. Így történt, hogy nagy szorgalommal végezve a gimnáziumot, vége felé teljesen elhanyagoltam a kezdetben buzgón gyakorolt rajzolást s az érettségi után, bár apám nem ellenezte volna a művészi pálya választását, először bölcseleti tanulmányokkal foglalkoztam. Berlinben és Münchenben négy szemesztert hallgattam, közben újra rajzolni kezdtem s egyetemi tanulmányaimmal párhuzamban rajzkurzusokat is látogattam."

Rajzkurzusokat látogatott a filozófiai tanulmányok mellett! Ez a lényeges, ez az egész ember képe. A bölcselkedő hajlam az abstrakcióba való képességet jelenti, ami összeesik a rajzkészséggel, hiszen ez is elvonatkozást jelent a színtől, a formára való teljes koncentrálás mellett. Ez Glatz Oszkár uralkodó tehetsége, az éles megfigyelés, a vonalra bontás, az elemzés, a részletekből való összerakás, gondolkozásban és látásban egyaránt. Az egyetemen és az akadémián egyaránt méltányolták, játszva jut a müncheni akadémiára, a párisi Jullian-on is elismerik haladását nagy az összhang közte és Hollósy között is, amikor melléje kerül Münchenben. Hogyne, látása és a kor törekvése egy. Hollósy is Leibl-t, Bastien Lepage-ot, de végső ideálként Holbein-t állítja eléje, a nagy természetösszerakókat, a részlethalmozókat, a kicsiről az egészig hatolókat, szóval a rajzlátókat. Itt volt Glatz elemében!

De Hollósynak nagy köre volt, fiatal művészek, akik a rajzlátásból kivergődtek a színhez, a napfényhez és az atmoszférikus csodákhoz, elmenekültek a műterem-megfigyelésektől a nagybányai nagy természethez és magukkal vitték Glatz-ot is. Eleinte beletalálta magát az új környezetbe, mindössze az történt, hogy műterem helyett künn a szabadban komponálta össze formarészleteit. "Bányászok reggeli imája" a címe első nagyobb művének, amolyan rajzlátásos kompozíció ez, egymás mellé helyezett, számra nézve tizenöt, a fal előtt álló vagy térdeplő alakkal, lokális színekkel kifestve, minden részletében szigorúan kitanulmányozva, "Gondos" munka, de társai kolorisztikus tanulmányait látva, maga is megdöbbent munkájától. Azonnal felismerte a bajt: igen bizonytalan a színérzéke. Barátai azt tanácsolták, hogy temetkezzék csak a természetbe s ő - a következő évben - felhurcolkodott a hegyek közé, egy vadászházba, teljes magányba, ott töltött egy hosszú nyarat, Robinson-életet folytatva, a színcsodák bámulatába merülve. Nem tudta megérteni, hogy ami neki oly nehéz, - a színek finom átmenetének megérzése - az társainak, Thormának, Rétinek, de főleg Ferenczynek játékos munka. Azokat az ösztönük vezette, őt gátolta ; azoknak muzsikát suttogot a színmelódia, ő nem hallotta; azok első látásra vászonra rakták a legfinomabb árnyalatokat, ő kevert, pepecselt, kent-fent, minden tudatosság nélkül, ahogy maga írja: "Emlékszem, mint csodálkozott Ferenczy, aki velem töltött ama vadászházban két hetet, miként maszatoltam néha órákig összevissza a leglehetetlenebb színekkel, csak lassanként vergődve ki a helyes színskálára."

Pedig azon az emlékezetes nagybányai kiállításon éppen ez az anti-színtalentum nem látszott meg. Finom, puha, lágy tónusba ágyazott színek uralkodtak "Est a havason" című képén s a sok hozzávaló birkatanulmányon, megannyi szín- és fénymegfigyelésén, a jellemző mozgás keresése mellett. A második nagybányai kiállításon már megjelenik a szénrajz és a karakter keresése, főleg egy arcképén, egy igen egyéni arcú öreg úron, aki szivarját kezében tartja, nekitámaszkodik az asztalnak és amint áll, él, beszél, oly eleven volt, főkép mozgásban. S ez, a karakter megérzése a formákon át, a színek bizonytalanságával egyidőben, egyre fokozódott nála. Keservesen érezte ezt. Igen szorgalmasan dolgozott, de elégedetlen volt az eredményeivel. Társainak kolorisztikus kifejező ereje egyre gazdagabban bontakozott ki, ő maga csak formát látott s minél jobban erőltette a színlátást, annál jobban összezavarodott. "Ez a kínlódás - írja önvallomásában végre krizishez vezetett. Kezdtem elveszíteni önbizalmamat, mindenféle szamár teóriákkal vagy fix ideákkal próbáltam magam megnyugtatni az önkínzásig, ez igen szomorú idő volt." Pedig éppen akkor nősült meg s vonult vissza az erdélyi magányba, miközben megnyugtatásul kizárólag szénrajztanulmányokkal foglalkozott. A következő években rajzoló volt. Igen sok éven át. Csak a Művészetben közölt szénrajzait kell végiglapoznunk, hogy ezt a sajátos formalátását megérthessük.1 Eleinte zsáner-, majd táj-, végül szinte kizárólag arcképeket rajzolt s a fonnák hűséges visszaadásával, a jellemzetes éreztetésével elért sikerei megnyugtatták. Visszakapta önbizalmát és egészen az arcképrajzban egyesítette erejét.

Egy váratlan megrendelés újra kiforgatta nyugalmából. Egy előkelő vadásztársaság csoportképet rendelt meg nála, egy festményt, és ez a színkérdéssel való foglalkozásra kényszerítette. Időközben évek teltek el. Elszakadt a nagybányai festők társaságától s a sok rajz hajszálfinom élességgel látóvá tette. Uralkodott a formákon és mikor a kompozícióhoz szolgáló vázlatokba fogott, a festés sokkal könnyebben ment, mint azelőtt. Csak a tanulmányok összefoglalásával került felül veleszületett és legyőzhetetlennek tetsző éles és kemény formalátása. A csoportképpel egy-időben a vázlatokat is kiállította: a különbség szembeszökő volt. Ez felvilágosította. Mikor a következő évben balatoni tájképeket festett, a látóhatár kitisztult, a színlátása öntudatossá vált.


II.

Mi az, ami felvilágosította?

Alapjában formalátó volt, aki színtől elvonatkozva, részletről részletre hatolva látta a természetet, a szobrász módján, aminthogy Klinger - a rajzoló - is így látván, most már nem festő, hanem szobrász, belátván, hogy akkor is szobrász volt, mikor festett. De a kor színmámorban élt. A színformakultusz uralkodott. S Glatzot nagyon lehangolta víziójának hiányossága.

Szembeállítva a csoportképhez készülő vázlatokat a kompozícióval, meglepetve ismerte fel, mennyivel festőibb a vázlatok hatása az összeegyeztetett, egymás mellé állított, igenis megcsinált, formahalmozással kihozott egység hatásánál. Nézzük meg jól egy ilyen vázlatát, teszem az itt közöltet, mely Zichy Kázmér és Eszterházy László grófokról készült.

Csak a mozdulatot és a nagy körvonalat figyelhette meg, a formákat konstruáló vonalat, amint az a színfoltok egymás mellé állításából kibontakozik. Néhány szín, a zöld-hajtókás barna kabát, a sárga nadrág az egyik alakon, a szürke ruha és a bőrkamásli a másikon. De mindez foltban látva. Sehol belső rajzolat. Színárnyalat ad csak plasztikát. A nagy képen mindez gondosan kikeresve kemény, élettelen, merev lett. Mi a tanulság? El kell fojtani túlélés részletlátásra való hajlamát. Egységben kell látni a világot, fényben, atmoszférikus hatásában, amint a színfoltokból kialakul. A Balaton mellé menekülve kezdte megérezni a párás levegőt s a parton játszó gyermekek csoportját ellesve, hirtelen egységbe foglalta az impresz-sziót a vázlaton. A vízben két ökör gázol, elől egy kékpettyes ruhás gyereket karján tartó leány előtt három kis falusi fickó térdel a homokban, piros és kék kabátkákban, ami mind csak egy-egy színfoltnak hat. De már a nagyobb feldolgozásban mindez lesímítva, gazdagabb lett belső rajzolatban, ami egyszersmind színerőtlenedést és tónusdiszharmóniát jelentett. Ez volt a nagy értelmi élmény, mely felvilágosította. A lágyság és a belső rajz, a tónus megőrzése és az éles részletezés kizárja egymást, ki a színegybeolvadás, a tónusharmónia és a vonal kikeresése. Most tehát ismerte önmagát és küzdhetett ellene. Tudatosan. Ami nagybányai találgatásainál csak tapogatódzásból ha sikerült, azt most öntudatosan kikereste: a tónusban egybefoglalt természetet.

Most már nem veszített el semmit, minden részlet megfigyelését beleolvaszlhatta az egészbe melyet képzetében megkonstruált, de mindig a részletekből. Ott áll ő a természet alapján, tudja jól, hogy nem szárnyal a képzelete, hogy inkább kombináló, kapcsoló, egységesítő ereje van, hogy csak a karakter kiemelésére törekedhet, ami arcképben is, tájképben is az egészen egyéni vonások halmozására vezeti, még akkor is, ha az nem szül babért. Ki szereti, ha arcának bármennyire jellegzetes, de éppen nem előnyös vonását emelik ki? Glatznak sokat kell küzdenie a megrendelők hiúságával, mert veleszületett művészi őszintesége, erős karakterizáló ereje a leplezést, kendőzést, takargatást kedvelő purgerízléssel sokszor nem egyeztethető össze. Ezt ő fájlalja legjobban: "a jellegzetesnek leszögezését még csak eltűrik rajzban, - írja -de a festménynél túlságosan zavaró ez a szokásom". Ez érdekes megjegyzés újra fényt vet a rajz abstrakciós jellegére, szemben a szín konkrétabb voltával. Ami a puszta formalátásnál még hagyján, a színes megjelenítés valószerűségében már szinte bántó. De ez Glatz művészi egyénisége, mely a tájfestészetében is megnyilatkozik, ott is a vidék arcképére törekszik. "Rám nézve - írja - cseppet sem közönyös, hogy hol pingálok. Soha ezt jobban nem éreztem, mint a múlt nyáron, midőn kivételesen Ausztriában tartózkodtunk. Azt az embert szoktam legjobban megörökíteni, aki nekem rokonszenves. A vidékkel is így vagyok. Anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben is soviniszta lennék, igazán szeretni csak a mi vidékünket tudom, azt a vidéket, ahol gyermekkoromat töltöttem, a budai dombokat, a velencei tó és a Balaton mellékét, ott élveztem volt a vakációmat, ott éreztem magamat a legboldogabbnak, ott festek most is a legnagyobb örömmel." Mert itt ismer már minden fűszálat, ismeri a föld anatómiáját, az atmoszféra változásait és föléje tud kerülni, beléje, a vidék leikébe tud hatolni. Itt megtalálta azt a színharmóniát, mely lelkiéletét, életérzését teljesen kifejezi, azt a nagy melancholiát, mert az élet egyszerű és nyugodalmas hangulatainak megérezte a költészetét. Szereti azokat a megtört tompa, néha kissé fénytelen színeket, a letarolt, kiégett földbuckákat, a föld csontvázát, melyet nálunk nem takar el magas buja fű, de ősszel a legfinomabb, legnemesebb színvegyülék tarkít. Ez a színharmónia bizonyos időszakok állandó és nyugodalmas jellegzője. Ez felel meg Glatz művészi temperamentumának. A Nemzeti Szalonban rendezett tavalyi kiállításán egész sorát kaptuk e nagy egységnek, a legkülönbözőbb variációban. Mind természetből való kiemelés, annyira a magyar vidék jellegzője, hogy Jernyén éppúgy ráismerhetünk, mint a Balaton partján, az erdélyi havasok alján vagy akár lenn Hunyad-ban. Egy nagy általános igazság, egy mély és finom árnyalat, mely él és visszatér, földünk, egünk színigazsága. Főleg eső után ereszkedik le a dombos, szürkeegű tájra, mint "A bujáid dombok" c. művén, ahol a lekaszált fű párolgását, a zöld cserjés domboldal fénytelen fényrezgését mind belefoglalta a nagy zöld tónusba, bele a kék- és vöröslájblis parasztasszonyokat is, hogy a sok különálló szín mint egy nagy egység hasson.

Ez az egység az övé: az ő természetmeglátása, kissé szűkkörű, de az övé, nem nagyon gazdag, változatos és nagy skálájú, de az övé, ő emelte ki, ő formálta ki és finomította, tehát az övé. Csak meg kell néznünk önarcképét, csupa akarat. Művészetében is ez győzedelmeskedett, meg akarva találni önmagát, a maga világát, a természet egy sajátos árnyalatát, hát megtalálta. Most aztán az új művészi szép mindnyájunk tulajdona lett. Felismerjük. A művész jóvoltából.

Forrás: Művészet (szerk: Lyka Károly), 10. évf., 8. sz., 1911, 335-342. oldal
             http://www.mke.hu/lyka/10/335-342-glatz.htm

Glatz Oszkár: Elmélkedés a jövő művészetéről

I.

Hogy én milyennek látom a művészet, különösen a festészet szerepét, jelentőségét a mai világban? Miként tudok belekapcsolódni saját művészetemmel és hogy milyennek képzelem a jövő művészetét?

Ilyenekről szívesen beszélek, hisz úgyszólván vesszőparipám, kérdések, melyek állandóan foglalkoztatnak.

S nem tudok róluk beszélni anélkül, hogy mindig újból ne hívatkozzam Ligeti Pál történelmi kutatásaira, műtörténelmi megállapításaira (Új Pantheon felé). Itt csak a legszükségesebbet, a legidevágóbbat fogom megismételni. A három testvér-képzőművészet virágzása nem egyidejű, virágzásuk ideje szerint minden nagy kultúra három részre osztható, melynek elsejében az építészet, középső részében a szobrászat, az utolsóban a festészet dominál. Ezen eltolódása a művészi súlypontnak együtt jár a társadalom lassú átalakulásával a legnagyobb kötöttségtől a legnagyobb kötetlenségig.

Minden nagy kultúrhullámon belül vannak kisebbek, melyek ugyanezt a tagolást mutatják. Mi máma egy nagy, a keresztény kultúrhullám végén állunk, amely egyszersmind vége egy egészen nagynak, az egyiptom-görög római-kereszténynek és egy egész kicsinek, amely az empirral kezdődött.

Mi máma, Ligeti zseniális teóriája alapján, mely a szellemi jelenségek szinte hihetetlen törvényszerűségéről tanúskodik - az utolsó nagy görög-római kultúrhullám analógiája szerint, egy átmeneti korban élünk, de, hála az égnek, - egy újabb művészi és társadalmi föllendülés küszöbén, amely - ha nálunk Magyarországon még csak alig észrevehetőn is - de máris beköszöntött egy teljesen új, sokszor a sívárságig szigorú építészeti stílus kialakulásával. Én Ligetinek nagy hálával tartozom, mert az engem kétségbeejtő, a multtal minden kapcsolatot megtagadó őrült "izmuskodással" szemben megnyugtatott, hogy mindez "múló" jelenség, szükséges, a jövőt megtermékenyítő átmenet, másrészt elméleti előkészítése az említett művészi, még pedig kimondottan építészeti reneszánsznak.

A festészet e szerint az impresszionisztikus féktelenkedés után, amidőn a legnagyobb kötetlenségben kitombolhatta magát, - megint egyszer visszatérend az építészet béklyóiba, a szigorú kötöttségbe: várható tehát az eddigiek legnagyobb ellentéte, egy építészi szellemű "neoklasszicizmus"-féle, melynek már minden országban vannak képviselői.

Ezen neoklasszicisták a tradició respektálásával ismét a szigorú formára és konstrukcióra fektetik a fősúlyt, néha hihetetlen türelemmel részletekbe bocsátkozva, máskor a legtudományosabb szárazságtól sem riadva vissza, - a szín szerepe pedig alárendelt.

Ligeti szerint tehát rossz idők járnak a pikturára, a független pikturára, mely aranykorát a nagy francia impresszionisták idejében élte; az intim pikturára, mely mindig közvetlen a természet előtt alkotva, annak elsősorban szín- és tónus-finomságait iparkodott ellesni; - a festészet háttérbe szorul az építészet mellett és főleg mint annak kiegészítője fog szerepelni.

Amit magam körül látok, jövendőlését igazolni látszik.

Máma a gép áll az érdeklődés központjában, a gép mai gondolatvilágunk, vágyaink szimbóluma. A nagy rendetlenség után rendet áhitozunk, a sok őrültség után józanságot, az állandó bizonytalanság után nyugalmat, kiegyensúlyozottságot. A géppel a művészetek közül egyedül az építészet áll közvetlen kapcsolatban.

A gép - egyelőre legalább - ellensége a természet, a világ festőiségének, gazdag változatosságának: Európából máris kiölt, úgyszólván, minden faji, nemzeti jellegzetességet. Vége a népviseletnek, a népművészetnek, vége nemsokára a lónak, igavonónak, vadregényes vidékeken gyártelepek, erőművek éktelenkednek, a természet festői rendetlenségét mindjobban megrendszabályozza az egyenes, a szabályos vonal logikája.

Amerika, a civilizált Amerika rajtunk is túltesz és a többi földrész a fehér faj után igazodik. Mi máma a modern Japán, mi lesz rövidesen Kínából, Indiából; mi az egész világ összes festői kultúrájából! Hála az égnek, hogy a bőr színét - egyelőre legalább - még nem tudják megváltoztatni.

És az eddigi mesés gazdagság és változatosság helyett mit kaptunk? Egy, az egész világon egyformán öltözködő szürke, unalmas, festőietlen univerzális embertípust, a gyönyörű állatok helyébe autót, traktort, a falu festői szabálytalansága, rendetlenségének poézise helyett felhőkarcolókat, erőműveket. - Istenem, mindent lehet festőin látni, transzponálni és aki szegény, meg kell, hogy elégedjék a száraz kenyérrel; ha büszke, azt is állíthatja, hogy felér neki a legjobb pecsenyével, hogy jobb annál, mert nem okoz "ártalmas lerakódásokat", hisz mindenki iparkodik korával kiegyezni! Akiknek ez sikerül, természetesen becsmérlik a multat; akiknek nem sikerül, azok sokszor visszamenekülnek ama becsmérelt mult emlékeibe és annak meséivel iparkodnak bearanyozni a mai élet sivárságát. Annyi bizonyos, hogy ha megkaphatnók azokat a színes mozifelvételeket, melyeket (Flammarion "Uranie"-ja szerint) a mi földünkön történtekről készítettek a Mars-lakók (tán megkapjuk rövidesen), úgy a leglelkesebb jelenbarát is kénytelen lesz elismerni, hogy a reneszánsz korabeli világ kissé festőibb volt, mint a mai.

A festészet továbbá a "legintimebb" a három művészet közül, a képből egyén szól az egyénhez. Máma pedig alig létezik már intimitás. Európa, a világ élete mindjobban amerikanizálódik. Az amerikai pedig alig ismeri a lakás, a családi élet intim örömeit; a klubban, a nyilvánosság előtt tölti szabad óráit. Az intim érzések kifejlődéséhez idő, nyugalom, "otium" kell. Amerikában senkinek sincs ideje. A modern embernek nagy izgalmakra van szüksége, erős dózisokra, melyeket szellemi és lelki erőfeszítés nélkül percipiálhat; neki szenzáció kell, gyorsaság, rekord: a gép hozzászoktatta a szenzációhoz.

Minden percben egy újabb csoda. Ami tegnap még hihetetlen volt, máma már természetes és kezdünk oda kilukadni, hogy már türelmetlenül várjuk a még ki nem találtak kitalálását. A gyorsaság, az eddigin, a máson-túltevés máma a tömegek ideálja. Hála az égnek, hogy a sok szamárság mellett a sport is táplálkozik ebből az ideálból, beszélve itt az igazi sportról, az ember, nem pedig a gépek versengéséről. Ez a testi kultúra szerencsésen ellensúlyozza az ember mechanizálásából származó "phisikai" hátrányokat, - de a művészeteknek, főleg a festészetnek, ebből a mentalitásból csak kára van. Részben innen származott az utolsó évtizedek őrült experimentálása, az eddigin túltenni törekvésből. Minden évben egy új stílus!

De nem csak a művészi produkcióra, a keresletre is erősen befolyik a gép. Így az autóipar és kereslet kiterjedését nagyon megsinylette a képvásár, mert hisz természetes, hogy fölöslegét a ma embere inkább autóba, mint képbe fekteti. Épígy ellensége a képnek a művészi fénykép, de főleg a mozi. Az utóbbi rendesen (különösen nálunk) őrült sebességgel lepergetett gyakran nagyon festői beállítású képtömegei hozzászoktatják a közönséget az elmélyedés nélküli, a fölületes képélvezéshez: ki az ördög ül le - szorgalmas mozilátogató - odahaza egy képnek, egyetlen képnek, megtekintésére? Ismétlem, intimitások, finomságok átérzésére, titkos hangok hallására a modern ember lassankint képtelenné válik. Ezzel szemben, igaz, erős az érzéke a monumentális hatások iránt, amelyeket elsősorban ugyancsak az építészet, a modern építészet szolgáltat gigantikus arányaival.

Máma továbbá fontos a praktikusság kérdése. Az amerikai és az őt utánzó modern európai úgy rendezi be életét, ahogy az a legpraktikusabb, a legökonomikusabb, a leghigienikusabb; ami nem az, ki lesz küszöbölve.

Ezen ideálokat is csak a modern építkezés valósítja meg, mert amellett, hogy sokszor esztétikus, a lehető legpraktikusabb is, legnagyobb mértékben respektálva az ember anyagi igényeit. Elhagy minden cicomát, minden feleslegest, nincs benne semmi játszi, semmi könnyelmű; ki is mondja némely építőművész, hogy nekik nem kell művészet, hogy ők csak a józan észre hallgatnak; beton, vas, üveg az anyaguk, csupa festőitlenség. Mit keresünk majd mi festők, mi, a poloskáknak búvóhelyül szolgáló képek produkálói az ilyen fémbútorokkal bútorozott lakásokban? A modern lakásban nem is kell kép, a szobák "kiképzését" elvégzi az építész, és ha pláne az üvegfal lesz a domináló, akkor alászolgája piktura. Egyelőre még a freskóról sem akar tudni a modern építész, - de ez majd megjavul, - ígéri Ligeti.

Mindezek után érthető, hogy én nem nagyon örülök ennek az átmeneti kornak, mert mit ér nekem Ligeti biztos ígérete, hogy 80 év múlva újra elérkezik a mi időnk, újabb impresszionisták ideje, a színek uralma! Bizony sajnálom, hogy nem tudok megalkudni a végzettel, engedné meg, hogy életem hátralévő részét 80 év után pergethessem le - persze családostul. Végtelenül megörültem, mikor Ligeti megnyugtatott, hogy még nem tartunk az abstrakt művészetnél, hogy azok az urak, kik azt állítják, hogy miután a gép legyőzte a természetet, a művészetnek ezt az új Istent kell imádnia, - hogy ezek az urak a közvetlen jövőre nem bírnak jelentőséggel - és hogy most ellenkezőleg, a tradició új érvényesülésének kora következik, úgy társadalmi, mint művészi téren: - de mikor aztán láttam az új rend művészetét, a neoklasszistákat, azok csak kis részének tudtam igazán örülni, mert hiába, még mindig az impresszionizmusnak, a színek uralmának vagyok a híve, sokkal inkább, mint az képeimből kiérezhető. Végre vannak privátfájdalmaim. Parasztfestőnek születtem, a paraszt pedig pusztul. Itt Nógrádban is, hová 20 év óta járok, lassankint sorban "kivetkőznek" főleg a vasúthoz közeli falvak. Rettenetes egy parasztot, vagy paraszt nőt, ki azelőtt falusiasan járt, "mesteresen" öltözve viszontlátni; émelyeg a gyomrom! Hihetetlen, hogy így ki tudjon veszni rövidesen minden művészi, minden stílérzék a népből. Himzés már alig, az újabb falusi házak pedig karikatúrák.

Node majd csak lesz még valahol paraszt, primitív ember, amíg élek, ha nálunk már nem, úgy máshol, a civilizációtól távolabbi hegyek között és majd addig repülök, amíg rájuk találok. Mert hiszen koncedálom, hogy jóegynéhány évtized múlva a gépekből hasznot is fogunk húzni, mi piktorok is! Az a tökéletes kis repülőgép, amellyel akkor bizonyára nagyobb veszély nélkül át lehet majd repülni az Óceánokat is, - a mi zsebeink számára is hozzáférhető lészen és akkor hajrá! Ha már az emberek abban az időben kissé egyformák és festőitlenek lesznek is, tán csak akad még "érintetlen" terület, melyet az ember még "ki nem használt", itt-ott egy darabka "szűz természet", amihez jelenleg bizony nem igen juthatunk mi szegények. A legrosszabb esetben addigra lesznek rendes Hold- és Mars-repülőjáratok és jövendő kollegám majd felállíthatja festőállványát (mely akkor bizonyára nem lesz már oly hihetetlenül tökéletlen, mint a mai) ama misztikus világban, amely bizonyára tele lesz érdekes, elképzelhetetlen tájakkal, esetleg emberfélékkel is. De a közvetlen jövő perspektívájától, ismétlem, nem vagyok túlságosan elragadtatva és szívesen csúsztattam volna születésem idejét 20 évvel hátrább. Egy azonban igaz, hogy mi magyarok csak legújabban kapcsolódtunk bele a világművészetbe és máma mi piktorok egy oly kultúrbizonyító szerepet töltünk be, mely elfelejtetheti velünk egyéb fájdalmainkat. Bizony nem látom be, mért ne lehetne az olimpiászokon a művészeteket is képviselni, legalább a képzőművészeteket és a zenét. Egészen bizonyos, hogy mi ilyen küzdelemben (persze csak neutrális államok jurorjaival) nem kerülnénk a kilencedik helyre. Amivel igazán nem akarom sportolóinkat lekicsinyelni. Hisz ugyancsak Ligeti szerint a római analógia alapján a közvetlen jövőben nem a nagy, hanem a kis népek lesznek a kultúra főharcosai. Ismétlem, a közeljövő nem nekünk, festőknek, hanem az építészeknek fog kedvezni! Megérdemlik szegények erkölcsileg, anyagilag is. Egy évszázadon keresztül, mialatt a festészet egyik virágkorát élte, ők a mult formáiból szegényesen tengődtek, - most felvirradt nagy napjuk. Mi sírhatunk, ők vigadhatnak.

Forrás: Nyugat, 1929. 1. szám
             http://epa.oszk.hu/00000/00022/00458/14271.htm

Rónay Kázmér: Glatz Oszkár

Glatz Oszkár azok közé a boldog művészek közé tartozik, akiknek nincs élettörténete; azaz, akinek életrajza: a képei; izgalmai: az alkotás izgalmai. Vívódásai: a művészet problémáival kapcsolatos töprengések, vívódások; eseményei: kemény, szigorú önkritikával ellenőrzött, rengeteg, becsületes tanulás és munka, munka, a napnak ébren töltött idejéből minden perc: munka. Művészetéhez ugyan semmi köze a nagy hollandi mesternek, valahogy mégis Van Delft jut eszembe, az ugyancsak események nélküli életű németalföldi művész. Ez sem volt zsonglőrje az ecsetnek, mint például Frans Hals, még kevésbbé oly társtalanul álló jelenség, mint a ragyogó fényességű nappalokból és halálosan komor éjjelekből összegyúrt lelkű Rembrandt, ki úgy operált a természet két nagyszerű elemével, a fénnyel és a sötétséggel, mint valami emberfölötti szcenikus. Vermeer van Delftnél és Glatznál is a természet a szcenikus, ők csak ihletett följegyzői a természetalkotta jelenségeknek.

Nem azok közül való, akikről késő életrajzíróik elmesélgetik, hogy: "már apró gyerekkorukban szerettek játszani a tintatartóval, így adván csodás jeleket elkövetkezendő íróvoltukról...". Ifjú és címzetes titánok módjára nincsenek drámai összeütközései a "szigorú" nyárspolgár apával, aki pedig igazán félti fiát a biztos kenyeret nem ígérő művészi pályától. Nem is megy művésznek, a tudományokkal szándékozik eljegyezni életét, az egyetemre kerül középiskoláinak elvégzése után, de azért ugyanakkor mégis elkezd a művészettel is foglalkozni.

Először csak a hídra teszi lábát, a hídra, mely a művészetet - a tudományon át - az élettel köti össze, a hídra, melyről oly sokan zuhantak le a mélységbe. Berlinben folytat művészettörténeti tanulmányokat, de csábítja a túlsó part, lassan átóvakodik a művészeti iskolába. Berlinben egyelőre mint vendég, mint rendkívüli hallgató látogatja az akadémiát, de hívja, vonzza a német művészet Rómája, München. A bajor metropolisban rászánja magát a fölvételi vizsgára. Eredmény: bukás. Kár, hogy ebből a korból való rajzait, vagy magát a fölvételi vizsga rajzát nem ismervén, nem tudjuk ezektől megkérdezni az igazságot. Mert Glatznak, az egyenes, férfias jellemű, az igazságot kereső művésznek-embernek csak ezt az egyetlen egy mondatát nem hisszük el, bukásának okát adó mondatát: "száraz voltam!" Pedig mint kérlelhetetlenül elfogulatlan kritikát mondja ezt a lesújtó megállapítást magáról, ő, kiben nincs álszerénység, nincs pózolás egy atomnyi sem. Így csak az az igazi mester szólhat, aki mindenek fölött tisztelvén a természetet, soha sem lehet megelégedett annak vászonra vetített másával.

Az akaraterő azonban már akkor is jellemezte Glatzot. Nem hátrál meg, nem veszti el kedvét, sőt most már végleges benne az elhatározás: művész lesz és semmi más. A hídra tett első lépés után ellenállhatatlan kényszerűséggel következik a második, a harmadik és a többi lépés. Beiratkozik Hollósyhoz, a tanítványai és hódolói fölött fejedelemként uralkodó mesterhez, akihez annakidején tódultak - még az Akadémiáról is - a növendékek. Aztán egy év következik az akadémián, majd kettő Párisban, Juliennél; nem fontos, vagy nagyon is fontos, hogy párisi professzorai jelentéktelen művészek voltak. De akármilyen szép is, jó is Párisban, a szíve húzza vissza Münchenbe. Ám a vonzó erő nem München, hanem Hollósy, aki nem volt ugyan elsőrangú pedagógus, de egyéniségéből csodálatosan kisugárzó, szuggesztív erejével tömegeit gyűjtötte maga köré a rajongó tanítványoknak, kik észre sem vették, hogy nem is tőle, de miatta tanulnak, miatta dolgoznak, lángra gyújtva magukban, Hollósy hatása alatt, olyan képességeket, melyek más, esetleg kitűnő, de egyéniségével lelkesedést kelteni nem tudó tanár mellett elhamvadtak volna. Glatz is Hollósy hatása alatt megy, vele együtt, Nagybányára. Nagybányán megint munka és csak munka következik. Azt nem lehet mondani, hogy művészetében Hollósy hatott volna rá, hiszen Hollósy a szavaival, az emberi lényével lelkesített, buzdított nagyszerű erőfeszítésekre, de tanítványainak az idők folyamán készült műveiben nem sokáig lehet felismerni a mester hatásának mindjobban fakuló nyomait. Glatzra is elsősorban a művészeti agitátor hat, aki azt hirdeti, hogy egyetlen törvény van: a föltétlen meghódolás a természet előtt. Glatzban, mint művész, Ferenczy Károly keltett mélységes bámulatot, de ő is a nélkül, hogy tőle bármit is átvett volna. Glatz eszménye, követendő ideálja az impresszionizmus volt, saját szavai szerint: "boldogtalan szerelme", ami talán nem is annyira boldogtalan, mint inkább platonikus szerelem volt, mert műveiben soha semmiféle nyoma sem látszik az impresszionizmusnak. Igaz, hogy nem a teljesen föl oldott impresszionizmus az, melynek útját szívesen járta volna, de a Halsé és Velasquezé. Ezeknek impresszionizmusa az, amiről azt hiszi, hogy követnie kellene, ellenszert érezve benne saját túlságosan rajzos voltára.

Az önmagáratalálás tehát nem egykönnyen sikerül. Az útkeresés kínlódásaiból Hollósy tanításához menekül; hűséges tanítványaként művészi kifejező eszközeit magánál a hajszálpontosan megfigyelt természetnél keresi s meg is kapja a naturalizmus révén, úgy hogy minél szigorúbban ragaszkodik a természethez. Nem teoretizál tehát, nem töpreng tovább "boldogtalan szerelmén", de hallgat az érzéseire, ezek pedig teljes erővel a természethez húzzák. A rajzzal nincs is baj, de annál több a színekkel és ez sok-sok gyötrelemnek kútforrása. Szinte gyógyíthatatlannak látszóan rajzlátó. A legsürgősebb gyógyszer: menekülés a műteremből a napfényes szabadba; nem használt, hiszen egyelőre csak a hely változott.

Első nagyobb művében, a "Bányászok reggeli imájá"-ban nem szabad levegőt érzünk, de műtermit, a műtermi állványon készült kompozíciót, a modellek hallatlanul pontos, szigorúan részletes tanulmányozásával, melyen minden a rajz a színeknek - lokálszíneknek - csak rajztérkitöltő szerepük van. Önmagát élesen figyelő szemmel ellenőrző, társai munkálkodását a magáéval folyton összehasonlító művész, mint Glatz, tisztán látja a bajt, bár nem tudja okát adni, hogy miért sikerül társainak az, ami neki nem.

Vasakarattal kényszerítette magát, hogy tanuljon társaitól, kik szeretettel mulatva a vívódón, szívesen "korrigálnak" neki. Sok töprengés közepette arra is gondol, hogy hátha volna valamilyen szintézis az impresszionizmus és a stilizálás, a formafestés között? Ugyanakkor azonban érzi, hogy egyetlen, igazi tanítómestere csak a természet lehet. Akkor jut ennek először tudatára, mikor gyönyörűséges "tête à tête" áll szemben a sejtelmesen homályos erdővel, a világhímes hegyoldallal. Öt csodálatosan szép hónapot tölt a Nagybánya melletti Izvorán, az erdőőri kunyhóban, egészen egyedül. Itt nem tépelődik, csak - mámorosan a gyönyörűségtől - lát. És emésztő vágy perzseli, hogy vászonra varázsolja, örökre a szeme birtokába vegye a táj adta szépségeket. Ebben az időben kezdődik bensőségesebb, melegebb összeforrása a természettel. Ekkor festi "Havason" című képét, mely az első nagybányai kiállításon kerül a közönség elé. Igen sok tanulmányt készített e művéhez, rengeteg birkastúdiumot, melyeknek jellegzetessége a mozgásban megnyilatkozó karakter keresése. A havasokról indul el országot fölfedező útjára, bekalandozza Erdélyt, jár Koltón, a Bükkben (Felső-Tárkányban), ahol a "Fahordók" született, amely művét a második nagybányai kiállításon mutatta be. Bebarangolja a Balaton és a Velencei-tó környékét, fest, elképzelhetetlen munkaerővel fest és kínlódik a rajz-elnyomta színekkel. Ekkor történik, hogy egy nagyon előkelő vadásztársaság megrendeli nála csoportképét. Nagyszerű, remekbe szabott a kompozíció, de éppen az a hibája, hogy "csinált". Hanem amikor kiállításon bemutatja művét és vele együtt a hozzája készített nagyszámú részletvázlatot, akkor döbben rá, hogy ezek a vázlatok - szemben a kompozícióval - mennyire festőiek. Ezeket nem volt ideje "megcsinálni", ezeknél nem a rajzos formát töltötte ki a szín, de a friss, zamatos színfoltokból épült fel, alakult ki a rajz, a forma. Itt kezdődik művészetében a fölszabadulás a rajz rabsága alól, kezdődik Glatznak, a festő festőnek élete. A Balatonnál is akadnak ilyen tapasztalatai: a gyors vázlatokon, ahol például egy-egy színes ruhát csak egy tiszta színben égő, gyorsan odavetett folt jelent, sokkal több a festőiség, mint a "kidolgozott" nagy képen, ahol a sok részlet, minden hatalmas kompozíciós erénye mellett sem alakul zárt egységgé. Mint festő most talált igazán magára. Megnemesedett naturalizmusa most már határozott életprogrammjává lett. Nemes ez a naturalizmus, nincs benne semmi szárazság, földhöz ragadtság. Nem másolja a valóságot a lencse érzéstelen tárgyilagosságával, muzsikát hallat mindig, szívhez szóló dallamokat, akkordokat, ritmusokat csendít ki a gyöngéd, meleg fények, halk árnyékok gyönyörködtető játékából. Kompozíció most is mindig, amit alkot, akkor is komponál, ha tájképet fest: rendez, szceniroz, azaz jobban mondva érzékenyen reagáló lélekkel keresi és megtalálja a jelenségeknek önmaguktól, a természettől való megkomponáltságát; téma után kutat a szabadban, oly részletet keres, melyet foltban, színben, formában, fényben, árnyékban maga a természet rendezett el képpé, ezeket az elemeket kis mennyiségekben, meg nagy tömegekben váltakoztatva, úgyhogy az egész alkotás megragadó egységgé tömörül. Mert az egység rejtelme épp abban van, hogy az összes együtthatókat, a fényt, a földet, a levegőt, az alakokat, mindent egyszerre, egynek, szétbonthatatlan, szinte elemezhetetlen egységnek kell látni.

Most talált hát magára, mint festőre, de rátalált magában még valamire: az izzószívű magyarra. Mert amikor a balatoni, velencei-tavi gyerekeket, halászokat festi, nem is tudja, hogy most már nem a puszta - akár külső, akár belső - valóság, de a magyarság az, amit elsősorban keres, kutat, áhít művészetének tárgyában. Lassú átalakulásának minden egyes mozzanata lelki változások függvénye, s ezek a lelki átalakulások mind határozottabb lépések a benső magyarság felé. Nem megy többé nemzetiségek lakta vidékekre, s mint a csúf járványok sújtotta területet, úgy kerüli azokat a helyeket, melyeknek parasztsága elvesztette viseletének magyar jellegét. Művész lelke csak ott érzi magát otthon, ahol még teljes virágjában pompázik a magyar népviselet. Most már ezzel az életcéllá nemesedett szándékkal vág neki, mint a magyar népi élet szenvedélyes kutatója, egy újabb felfedezőútnak. Boldogan szabadul az egyhangú arcképfestést jelentő, téli Pesttől. Kocsin, meg az apostolok lován - (igen helyénvaló ez a metafora) - bekalandozza a Dunántúlt, Hevest, megfordul Gyöngyösön. Ecsegen hall először Bujákról, érdeklődik, milyen ott a viselet, azt hallja, hogy ocsmány... Ezek után természetesen oda megy és itt találkozik először a káprázatosan szép, magyar népi öltözetekkel, igazi népviselettel.

Este érkezik meg; csépelnek, mozgalmas, magyaros élet a masinák körül, háttérben az alváshoz készülődő táj, fölötte a búcsúzó nap arany káprázata. Itt a nép még nem vetkőzött ki ősei viseletéből, a parasztság még nem úriasodott el, vagy - ami ezzel pontosan egyet jelent: nem proletárizálódott, mint pl. a Balaton déli részén. Nem is megy el innen többé más helyre. Egyetlen egyszer kukkant le, nagyszerű népviseletekről hallván, a sokác földre, de sietve fut vissza, hiszen amit ott lát, az nem népviselet, de szabadon szaladgáló, ethnographiai múzeum. Itt tölti azóta is, évek hosszú sora óta az időt kora tavasztól késő őszig, csak itt érzi magát művésznek s nem az unalmas portrait-festést jelentő városban, ahol sivár kőtömegek között még sivárabbra szürkült városlakók tengetik életüket. Itt békés és szépségekben dús remeteségben meg lehet várni, míg a művészet visszahullámzik az önmagukért való színek és vonalak, az abstraktivizmus, a suprematizmus és egyéb - sokszor tudatosan romboló célkitűzéseken alapuló - "-izmus"-ok ártereiről az igazi művészet medrébe és itt boldogság álmodozni a kívánatos jövőről, amikor olyan képeket lehet majd festeni, amiket nem kell, amiket lehetetlen eladni. És lehet ápolgatni azt a kedves tervet, hogy megfesti a magyar paraszt époszát, megörökítve őt nagyobbszabású alkotások ciklusán át otthonában munkájában, bánatában és örömeiben.

Ezek a tervek mintha azt mutatnák, hogy Glatz nagyon távolra jutott kiindulópontjától, Nagybányától, mely régi időnek legjellemzőbb képe volt: "A mese", amelybe Szinyei hatását vélték belemagyarázni. S valóban, miként a "Majális"-on, úgy itt is az előtér árnyékos, a háttér pedig megvilágított. De a távolodás csak látszólagos, mert a portrait-t bizonyos fokig ki kell kapcsolnunk Glatz lelki életéből. A sok arckép csak egyet jelenthetett: technikai kultúrájának egészen magas fokra emelkedését. Ám bármennyire ellenszenves munkálkodási tér volt is számára az arckép, amit ezen a téren alkotott, mind magas értékét jelenti a magyar művészetnek. Glatz, az éleslátású naturalista itt sem tagadja meg magát: mindent elárulóan, meg nem alkuvóan igazak, emberileg és művészileg őszinték arcképei. Sokszor összeütközésbe is kerül a nyárspolgári ízléssel és gondolkodással. Hanem épp a nagy jellemző erő az, ami a művészi közel-rokonságot jelenti arcképei és táj festményei közt: tájképein is a vidék arcképét, a napi és évszaki, százféle változásaiban, anatómiájában, minden életmegnyilvánulásában jól ismert és szeretett vidéknek arcképét festi, mindig olyan vidékének, mely nagyon közel áll szívéhez. Derűs színei, ragyogó tónusai, egész színlátásának meggazdagodása természetes következménye a természetben való bensőséges, odaadó elmerülésnek, életnek.

Hogy Glatz Oszkár naturalista, azt most is el lehet, sőt kell róla mondanunk. De kérdés, hogy mit értünk naturalizmus alatt? Sőt kérdés, hogy lehet-e naturalizmus a szó fizikai értelmében? A felelet: nem. Mert a három dimenziós valóság átalakítása két dimenziós illúzióvá: már maga nem lehet naturalizmus. Annál inkább, mert a "valóság"-ról alkotott nézetünk állandóan változik. S épp ezért kétszeresen nem lehet földhöz ragadt naturalizmusról beszélni Glatznál, kinek szenvedélyes magyarságkeresése, magyarságot festeniakarása művészetét minden aranynál nemesebb veretűvé teszi. Glatz magyarul lát, magyarul hall, gondolkozik és érez. Ez a forró magyarságszeretete főforrása művészetének. Mikor a magyar parasztfejeket, alakokat festi, akkor nem arcképet fest és nem életképeket, de hallatlan erővel teljes jellemrajzát adja a magyar fajnak. De egyben forrása szomorúságának is: mert megdöbbenve látja a veszedelmet, mely pusztulással fenyegeti a népviseletet, az egész népművészetet. Itt tör ki azután Glatzból a tollal - és nem ecsettel -, újságcikkekkel, agitációs szónoklatokkal, előadásokkal harcoló ember, aki tíz év óta vívja csatáit a megnemértéssel. Magyar ruhaakciókat indít el s vezet, azt tartván, hogy egyik nagyon erős eszköz a népviselet megmentésére, ha az úri osztály - példát mutatva - maga is magyaros ruhát hord, ahogy ő mindig ilyenben jár. "Ha a nép látja, hogy az úr is megbecsüli a magyar ruhát, akkor ő sem fog a ruhagyárak nemzetközi ízű termékei után bolondulni" - mondja.

* * *

Glatzról való úgyis tökéletlen írásunk még tökéletlenebb, nagyon hiányos volna, ha nem szólnánk Glatzról, a tanárról. Aki hivatásának szépségét és messzeható következményeket termő célját abban találta, hogy látását, előadási módját nem erőszakolja rá tanítványaira, azoknak nem ellenvéleményt nem tűrő főnöke, de szerető barátja, aki éppen abban segít nekik, hogy a saját útjukra találva, azon biztosan tudjanak járni.

Kezdetben - mint tanár is - Hollósy nyomdokain járt, de mikor később, a legújabb időkben, a fiatalság egészen új ösvényekre fordult, a korrigálást teljesen az ő fölfogásuk alapján végezte. Persze ez az önzetlen önmagából való kilépés azoknál ment a legkönnyebben, akik a tónus és hangulat helyett az általa is mélységesen tisztelt formát, szerkezetet hangsúlyozták.

Nehezebb volt a tárgyilagosság azok irányában, akik a természettel való kapcsolatot elszakítva, elvont érzéseiket akarták a vásznon - a festés eszközeivel - láthatóvá tenni; de ezeknek sem állt útjába, ezeknek is szívesen nyújtott segítőkezet, föltéve, hogy előbb már bizonyságot tettek komoly rajz- és festeni-tudásukról.

A magyar népi kultúra rajongójának, mint tanárnak is az lett volna az álma, hogy az ifjúságot - sok-sok telep létesítésével - kivigyék a falvakba, a nép közé, ami nemzeti művészetünk fejlődésének csak javára válnék. Glatz Oszkár művészeti gondolatainak, elképzeléseinek, vágyainak, akarásainak alfája és omegája: a tiszta, színmagyar művészet.

A mult év őszén, október 13-án 70. életévét betöltött mester ma is töretlen munkaerővel dolgozik tovább. Ha főiskolai tanszékét, a kényszerű korhatár miatt el is hagyta, ma is példaadó mestere az ifjabb művészeknek. Mert stílusdivatokat nem hajhászott, hanem a saját egyéniségéből, belső meggyőződéséből, vívódásaiból dolgozta ki művészetét, az soha el nem avul, ma is hat és gyönyörködtet. Csalódás nem érheti, mert, önmagához mindig hű maradt. A katedrán túl is megtanulhatja tőle ezt a művészi becsületességet és őszinteséget az ifjabb művésznemzedék. Maradjon Glatz Oszkár az ifjúság példaképe, mint ahogy egész művészi életünknek s az egyetemes magyarságnak külföldön is sok babért aratott büszkesége.

Forrás: Szépművészet, 1943. január, IV. évf. 1. szám 39-42. oldal

D. Szemző Piroska: Glatz Oszkár indulása

Glatz Oszkár művészetének tanulmányozása közben egy kis meglepetéssel olvashatjuk a művészettörténeti irodalomban, hogy "nem azok közül való, akikről késő életrajzírók elmesélgetik, miszerint már apró gyerekkorukban csodás tanújelét adták művészi tehetségüknek; összeütközései sem voltak holmi szigorú nyárspolgár atyával, mert félti fiát a biztos kenyeret nem ígérő művészi pályától. Ifjúkorában nem is megy művésznek, a tudományokkal szándékozik életét eljegyezni, középiskoláinak elvégzése után bölcsész lesz." A sok hasonló fejtegetésből még kivonjuk, hogy az egyetemista Glatz a tudományokkal való eljegyzését lassan felbontja a művészet javára: önmagára talált.

A művészi hivatás útjának megrajzolásában a szakirodalom nem jár mindenütt a leghelyesebb nyomon, már a pályakezdés időpontjának megállapításában sem. Glatz indulását gyermekéveiben kell keresnünk. Erre vonatkozólag a legautentikusabban a művész sajátmaga tájékoztat bennünket: "Őseim között volt egy festő - írja többek közt - Glatz Tódor, ki fényképész volt. Azonkívül egy vázlatkönyv bizonyítja, hogy anyai nagyapámnak: Fuchs Rudolfnak is volt határozott festőművészi tehetsége. Ifjúságom mindenképpen szerencsésnek mondható. A nyarakat hosszú időn keresztül Siófokon töltöttem, hol édesatyám: Henrik megteremtette a két fürdő-szállót. Siófokon akkor négy festő dolgozott: Vágó, Spányi, Tölgyessy s Feledi-Flesch. Természetesen megismerkedtem velük. Én lelkesedtem értük és szorgalmasan festegettem. Ajánlották édesatyámnak, küldjön Münchenbe, van elég tehetségem. Megemlítem, hogy Édesatyámnak is volt némi rajztehetsége." - Láthatjuk, hogy Glatz önvallomásában szintén művészi elhivatottságának ősforrása körül tapogatózik: a felmenőktől kapott örökség szemléje után azt a környezetet és tájat vizsgálja, amelybe gyermekkora ágyazódott. - Az alkotásra ösztönző erők tehát átöröklődtek, és bőséges táptalajra találtak a balatoni művésztársaságban: a szárnypróbálgató rajzok ifjú alkotóját beérkezett festők buzdítják, dicsérik, apjának pedig a fiú számára a művészi pályát javasolják.

Glatz visszaemlékezéseiből nem tűnik ki, hogy milyen életkorban volt akkor; mikor adta tehetségének első tanújeleit. A pályakezdés megállapításához a művészettörténésznek ismernie kell az indulás idejéből származó rajzokat, festményeket. Életrajzokban, lexikonokban hiába kutatunk ilyenek után. Egyedül a Glatz-család birtokában tudunk féltve őrzött vázlatfüzetekről, egyszínű és színes lapokról, a gyermek Glatz képzelet-, álom- és valóvilágának eggyéolvadó tanúiról. Családja szerint talán 10-12 éves lehetett rajzolójuk.

Glatz Oszkárt édesapja gondos nevelésben részesítette. Az iskolán kívüli képzésben mindenkor nagy szerepet játszott a múltban - természetesen akkor leginkább - a tehetősebb családoknál a könyv- és az ifjúsági folyóiratok olvastatása. A művész gyermekéveiben a legjobb és legelterjedtebb gyermeklap, Ágai Adolfnak - álnevén Forgó bácsinak - Kis Lap című újságja volt. Ágai, aki a kitűnő élclapot: a Borsszem Jankót is szerkesztette, nyolcadrét formában, hetenként egyszer, számos képpel illusztrálva jelentette meg a Kis Lapot, 5-12 éves gyermekek számára. A lapot a pedagógusok és a szülők egyaránt magasra értékelték, és a felnőtt sajtó körében is elismerő visszhangja támadt: "Annyi benne a kép, hogy nem értjük, a szöveg számára benne honnan kerül hely, s annyi benne a szöveg, hogy nem értjük, miként férhet bele annyi rajz. S rajzok és szöveg egyaránt kitűnő." - írta az egykorú kritikus. Számos kitűnő cikke mellett - melyeket Gyulai Pál, Garay János, Lévay József, Szász Károly, Vörösmarty, Arany, Fáy András, Bajza József, később Pósa Lajos, Benedek Elek, Jókai, Mikszáth, Krúdy Gyula és még számos jótollú írónk neve fémjelez, a szerkesztői üzenetek voltak a nevelés és a továbbképzés legfőbb tényezői. Ezek tolmácsolták a kis olvasóknak a pályázati feladványokat is, melyek a próza és vers műfaján kívül rajzok és rejtvények lehettek. Ágai bírálatának mértéke meglehetősen magas volt, de sohasem kívánt lehetetlent; az arra érdemest buzdító elismeréssel jutalmazta, a "pályaművet" pedig a Kis Lapban publikálta.

A Kis Lapnak - szülői jóvoltából - Glatz Oszkár is előfizetője volt. Tanúi ennek a szerkesztői üzenetek és Glatznak azok a rajzai, melyeket Ágaihoz eljuttatott, aki elismeréseképpen megjelentette valamennyit a Kis Lapban.

Az első rajz, a "Nagymosás" az 1886. április 25-i számban jelent meg a következő kommentárral: "E kedves rajzban ismét egy tehetséges fiút mutatok be nektek (ti. a gyermekolvasóknak). Neve Glatz Oszkár, az ev. gimnásiumban a IV. osztály tanulója. Ha folyton így halad, mint e kép mutatja, jelentékeny művész válhatik belőle. Forgó bácsi." A kép megjelentetése, a magyarázó-bemutató sorok az akkor tizenhárom és fél esztendős fiúra művészi fejlődése, pályaválasztása szempontjából semmi esetre sem lehettek közömbösek. A "Nagymosás" tulajdonképpen a szerkesztő hasonló című versét illusztrálta, melyet Ágai éppen a rajz kedvéért írt. A tekintélyes szerkesztő versével együtt, sőt annak díszére és magyarázására megjelenni, mindez lélekformáló erővel hathatott a bimbózó tehetségre. Ágai tudatosan kutatta és ösztönözte a tehetséges gyermekeket a Kis Lap egész hosszú élete - 33 évig állott fenn - folyamán. Lapja illusztrációiról szólva olvashatjuk, hogy a művészi rajzoknak kettős céljuk van: "gyönyörködtetni és fejleszteni a fogékony gyermeki lélekben a szunnyadozó művészi érzéket." A tehetségkutató szerkesztőre vallanak a Kis Lap olvasói között található, idővel különbnél különb művésszé érett gyermekek nevei; valamennyiben Ágai már akkor kitapintotta a művészi eret. Álljon itt közülük csak néhány: Bartók Béla, Feszty Masa, Jankó Elemér és még mások. Jankó Elemérnél ki kell kötnünk, mert e humoros tollrajzai által külföldön is ismertté vált rajzolóművészre vonatkoznak Ágainak a "Nagymosás"-hoz kapcsolt ezen sorai: "ismét egy tehetséges fiút mutatok be nektek...", az "ismétben" az előzőleg bemutatott Jankó Elemérre való utalás rejlik. A Borsszem Jankó rajzolója fiáról így írt a szerkesztő: "Országos hírű festőművészünk, Jankó János kisfia, aki e tréfás rajzvázlatával is megmutatja, hogy jeles apja nyomdokaiba lép..." Nem célunk a gyermek Jankó Elemérnek "Nagy vitézek" c. rajzát ismertetni, csupán annak alátámasztására idéztük, hogy a Kis Lapnak milyen szerepe lehetett Glatz Oszkár elindításában is, mely mint látjuk, gyermekkorára nyúlik vissza. - Ágait, aki rendkívül népszerű Borsszem Jankójához is élenjáró illusztrátorgárdát verbuvált: előbb a cseh származású Carel Klič, majd Jankó János, Faragó József, Homicskó Athanáz, Bér Dezső, Polgár Márton, Vadász Miklós, Mühlbeck Károly, Garai Ákos - a Kis Lap olvasóinak szülői is illetékes fórumnak tekintették gyermekeik elhivatottságának megítélésében.

Milyen értékű gyermekrajz a "Nagymosás"? A pályakezdés egy alsó lépcsőfoka - ez magától értetődő. Abból az életkorból való, amikor a potenciák még ígéretek, és a formakészség a kifejezhetésért a fejlődéssel járó minden fizikai és pszichikai gátló körülménnyel elemi erejű küzdelmet folytat. Mégsem tagadható meg e gyermekrajztól már valami a későbbi művészi szemléletből s a felnőttek világából átkölcsönzött téma, gyermekszintre transzponálva, sugároz némi szuggesztív erőt. A kis Glatz még maga is játszik a sok figurás ábrázolással: "Sürgés-forgás, szorgoskodás, áll a babaruha mosás" - mondja Ágai verse és a kép egyaránt. A játszópajtás kisfiú segít vizet húzni a "nagymosáshoz", habzik a szappan, perdül a vizeskanna, vödör, megtelik a kád, tisztul a ruha, és csakhamar szárító kötélre kerül; s majd a békésen legelésző csacsi, amely hozta a nagy munka kellékeit - dolog végeztével megint mindent hazaszállít. Egy darab reális népélet játszódik le a szemlélő előtt. Még a kicsi gyermek figuráját is rárajzolta a "művész" a képre, éppen olyan zsánert teremtve, ahogyan az a felnőtt dolgozó asszonyok világában van, akiknek abban az időben: bölcsődék és napközi hiányában - a munkába is magukkal kellett vinniük kicsinyeiket; ahogy Glatz is már korán meglátta. A gyermekmuzsika dallama csilingel még a kompozícióban, de kedvessége mögött már ott a biztos szólamvezetés, a vonalak értékének ismerete, a képszerkesztés törvényének megérzése; ábrázolásban, a figurák csoportosításában, távlatban már ígérkezik a későbbi virtuóz rajzoló, aki München, Párizs és a hazai élet lüktetését, valóságát tükrözi színes meleg formanyelvén. Már itt is, és később is a realizmus útján halad. A "Nagymosás" még őrzi, a Kis Lap profiljának megfelelően, a gyermekfigurák meseszerűségét, ezek azonban később festői regiszterén, a Balaton-part derűs napsütésében, a rétek sok árnyalatú zöldjében, az azúrkék ég öble alatt, tarka parasztruháikban a valóságos életet, igazi gyermekeket jelenítenek meg. Gondoljunk csak a "Játszó Gyermekek"-re vagy a vízparton "Birkózó fiúkra" - Sokat jelentene Glatz indulásának analizálásához annak a kísérőlevélnek az ismerete, amellyel a "Nagymosás"-t eljuttatta Ágaihoz. Eddig még lappang, pedig a gyermekrajzoló munkájához fűzött magyarázata szavakban is világot vetne művészi érettségének fokára. Annyi biztos, hogy vannak a művészeknek olyan gyermekkori, korai élményeik, melyektől évtizedek múlva sem tudnak szabadulni. Sőt vannak olyanok, melyek visszatérő alkotási témákká válnak. Így tudunk Glatznak "Mosónők a patak mellett" című vásznáról, mely 1928-ban a Nemzeti Szalon kiállításán is szerepelt, magángyűjtő birtokába jutott és azóta lappang; pedig nem volna érdektelen a fejlett témakezelést, az alkotó lélek fejlődését, a valóságlátást mérlegre tenni.

A visszatérő témát, továbbfejlődését Glatznál megvizsgálhatjuk ugyancsak a Kis Lapban közölt másik rajzán: "A nyár örömé"-n. A "Nagymosás"-nál tizenhét évvel később megjelent rajz már a 21 éves ifjú alkotása. "Glatz Oszkárnak: - üzeni ekkor Ágai gyermeklapjában - a rajz igen csinos, örömöm telt benne s fog öröme telni a Kis Lap olvasóinak is, majd ha Isten jóvoltából a jövő nyáron közlöm. A kép ki van metszve, szerettem is volna, ha megjelen: de ősszel bizony már nem igen pacskol a tóban még az edzettebb parasztgyerek sem. Lám, az én hajdani való kis olvasómból milyen ügyes művész lett." Ágai megtartja ígéretét, a rajz még ugyanazon év július 9-én megjelenik.

E Balaton-parti kép valószínűleg még abból a korszakból származik, mikor Glatz Siófokon töltötte nyarait, és itt in natura kapta modelljeit, az ott tartózkodó művésztársaságtól pedig az ösztönzést. Minthogy ennek a rajznak Ágaihoz intézett kísérőlevelét sem ismerjük, nem tudjuk, hogy a rajznak eljuttatása alkotója spontán vágyából vagy a szerkesztő megrendelésére történt; nem tudjuk, hogy az egykori olvasó kapcsolata, ifjúvá serdülvén, nem lazult-e meg a hajdani kedves lap szerkesztőjével. Annyi bizonyos, hogy műve már a rangosabb illusztrációs anyaghoz tartozott, a szerkesztő indokoltan utalt a művészi fejlődésre.

Az ifjú Glatz a siófoki parasztfiúk összes nyári örömét belesűrítette képébe: a ladikázástól kezdve a birkózásig, a fejállástól minden hancúrozásig, mégpedig a jelenetezés ökonómiája nélkül, de már sokkal magasabb színvonalon, mint a "Nagymosás"-ban. Uralkodik rajta az ifjú élet dinamizmusa, örökké nyugtalan, féktelen szelleme, temperamentuma. A képszerkesztés itt már sokkal biztosabb, a vonalak harmonikusan zárt kompozíciót képeznek. A választott vízszintes forma a "nagytóparti élet" széles lehetőségeinek tolmácsolására igen alkalmas. Kár, hogy egyszínű rajzról van szó és nem fénylenek fel a kék, smaragdzöld, sárga, vörös árnyalataikban is, mert akkor a realizmus útján haladó téma- és stílusfejlődést, a visszatérő témát és motívumokat koloritban is egybevethetnénk: "A nyár öröme" esetében feltétlenül az egy évtizeddel később alkotott, "A tóban" című olajfestményre kell gondolnunk, amelyet 1907-ben reprodukált a Vasárnapi Újság (5. kép).

Visszatérő téma, motívum: "A nyár örömé"-nek birkózói nem juttatják-e eszünkbe a "Birkózó fiúk"-at? S "A tóban" "A nyár örömé"-t? Az utóbbinak központi alakja, a csíkos fürdőnadrágos, birkózó fiú nem "ikertestvére"-e "A tóban" középen elhelyezkedő csónaktolójának? Igaz, hogy az első oldalnézetesebben, nem olyan szög alatt hajol előre, mint a másik, a közeli rokonság mégis vitathatatlan; inkább transzponálásról, mint témafejlesztésről kell beszélnünk. És a művész mégsem ismétli önmagát, szó sincs egyszerű ravaszsággal létrehozott áthasonításról; legfeljebb régi élményeknek motívumokká, témává vált metamorfózisáról, az újabb kép esetében pedig a pszichikai én utánélési és egyben művészi törekvéséről.

"A tóban" című kép már nem az ifjú művészi erejének próbálkozása: ez már a fémjelzett művészi pályakezdés terméke szemben az indulás azon darabjaival, melyeket bemutattunk. És mégis jóval az akadémia előtti kezdeti korszaktól, a gyermekkorba nyúló kora ifjúságtól kell számítanunk azt a belső tüzet, amelynek apró és egyre erősödő lángja segítette élettel teli színekkel rögzíteni Buják mosolygós menyecskéit, a délceg paraszt ifjakat, vagy a kemence padkán kuporgó öregeket, a mezőn dolgozót, a csipkekendős, kapcsos imakönyvet szorongató ifjú lányokat, a vidám gyereksereget - egyszóval a mi falunk népét és életét. Forma és szín sokszor állottak remekművekként össze ecsetje nyomán, pedig indulásakor mondanivalóját mégcsak rajzzal tudta kifejezni, s a szín csak később lesz művészetének alkotóeleme. Sohasem azonosította magát azonban a testtelen színálmodozókkal, amit Vallomások és tanulságok című írásában megfogalmazott; eszerint: a művészetek története törvényeknek van alávetve, a hatás és az ellenhatás törvényének, csak úgy, mint az emberiség története, és hogy a művészek, akár naturalisták, impresszionisták, vadak, vagy neoklasszicisták - mindig e törvényeknek vannak alávetve.

Ezen erős művészi hitének köszönhette, hogy útja, melynek első mérföldkövétől nem lehetett messze a "Nagymosás", töretlenül vezetett addig az állomásig, ahol Glatz Oszkárt mint a Magyar Népköztársaság kiváló művészét ünnepeltük.

Forrás: Művészettörténeti Értesítő, XI. évf., 1. sz., 1962, 40-45. oldal