A Magyar Asszonyok Szövetségének lapja	CIKKEK, DOKUMENTUMOK
	Nekrológ
	Elek Artúr: Az újabb magyar művészet a Szépművészeti Múzeumban
	Bálint Aladár: Deák Ébner Lajos
	Dr. Lázár Béla előszava Deák-Ébner gyűjteményes kiállításához
	VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM

Jaschik Álmos: Deák-Ébner Lajos

Meghalt január 20-án, 84 éves korában. Halálával újra fogyott a magyar festészet régi, nagy, úttörő gárdája, mely a 70-es évektől kezdve nemzeti művészetünk életreserkentésének szentelte munkásságát.

Deák-Ébner Lajos is azok közé tartozott, akiket, miután keserves-tragikus külföldi útjairól 25 éves korában hazatért, megigézett a magyar föld hangulata, színe, népe és ezernyi szépsége. Itthon maradt és itthon élte le munkás, számottevő művészi sikerekben gazdag, hosszú életét. Művészi munkásságát ismerte a napisajtó, művészi érdemeit feljegyzi majd a művészeti szakirodalom krónikája, ám A Magyar Asszonyt Deák-Ébner Lajos életének az a része érdekli elsősorban, amelyet hosszú éveken át a magyar nők művészi nevelésének és kiképzésének szentelt. Mint az akkori Mintarajziskola és Rajztanárképző (ma Képzőművészeti Főiskola) tanára, páratlan lelkesedéssel, odaadással és kiváló pedagógiai érzékkel vezette a Várbazárban létesült női festőiskolát.

De a szorosan vett művészképzés mellett nagy gondot fordított a művelt közönség művészi nevelésére is. Az elsők között volt, akik már akkor, amikor még nem volt hangos a világ művészetnevelési jelszavaktól, tisztában volt azzal, mit jelent a társadalom és az ország művészeti kultúrája számára a művészileg művelt nő. Jól tudta, hogy sokszáz tanítványa közül alig néhány fogja a festészetet élethivatásul választani, de azért a vérbeli tanítómester szeretetével és alaposságával nevelte azokat a tanítványokat is, akikben nem a leendő művészeket, hanem a nagyközönség esztétikai művelődésének erőforrásait látta. Az ő idejében a "dilettáns" elnevezésnek még nem volt meg a mai megbélyegző színezete, hanem gyűjtőfogalma volt azoknak a művelt és jólelkű embereknek, akik kedvtelésből és időtöltésből festegettek, rajzolgattak, szobrászkodtak. A kitűnő művész Deák-Ébner Lajos szerette és védte ezeket a dilettánsokat, mert bennük látta egy művelt, művészi élményekre hajlamos, áldozatkész közönség biztosítékát. Ha ez az elgondolás ma valaki előtt naívnak tűnnék, ne felejtse el, hogy az a békeidők szelíd-polgári légköréből merítette romantikus jóhiszeműségét és bizakodását és mitsem sejtett abból az összeomlásból, amely ezt a szép álmot nemsokára maga alá temette. Deák-Ébner Lajos nemcsak a magyar festőművészetnek, de a magyar asszonyoknak is halottja, akinek emlékét szeretettel kell szívükbe zárniok.

Forrás: A Magyar Asszony, 3. sz. 1934, 63. oldal

Elek Artúr: Az újabb magyar művészet a Szépművészeti Múzeumban

Miután több éven át zárva voltak, végre újra megnyíltak most a Szépművészeti Múzeum modern képtárának és benne a magyar festőművészet termeinek ajtai. Petrovics Elek megvalósította ezzel a tettével tartalmas programjának egyik legfontosabb ígéretét. Nem csak újra rendezte a régi anyagot, de előbb össze is gyűjtötte azokat a műveket, amelyek a régi anyag hiányait pótolják. Históriai összefüggése szerint sikerült ily módon bemutatnia száz esztendő magyar művészetét, még pedig e művészetnek java példáin. Egyik fő érdeme az új rendezésnek, hogy a históriai összefüggés teljességének nem áldozza föl a kvalitást, s inkább elhanyagol népszerű nevű festőket is, semhogy gyönge, vagy művészetüket nem eléggé jellemző munkáikkal képviseltesse őket. Ennek a gondos válogatásnak, továbbá a rendezés tervszerűségének köszönhetjük, hogy száz év magyar művészetét először tekinthetjük át fejlődésének összefüggése szerint.

Nehéz lehetett a rendezés feladata az első két teremben. Azokban függnek a mai magyar művészet őseinek alkotásai. De milyen ősöké? Olyanoké, kiknek előtte nem volt Magyarországon művészet, se hagyomány, amelyben nevelkedhettek és amelyen által egy fokkal előbbre juthattak volna tudásban. Nincsenek azokban a termekben olyan művészek, akik önmagukért érdekelhetnének bennünket, azért amit ecsetjüknek egy-egy önfeledt húzása elárul lényükből. Művészeink elei jobbára nem is magyarok voltak, hanem közénk telepedett külföldiek. Általuk függ össze tizenkilencedik század eleji művészetünk a kor vezető festői irányával, a francia David klasszicizáló festésével. Donát János képviseli gyűjteményünkben ezt a korszakot empire-os női arcképével és Kazinczy arcképével. Füger útján származtak át Ausztriába David tanításai és Ausztria, ott is Bécs volt a mi első művészeinknek hazája. Vagy ötven évig Bécsen át igazodtak művészeink az európai művészet váltakozó irányaihoz. Az egész félszázadév a készülődés ideje volt. Félig dilletáns festők, másod- és harmadrendű tehetségek járták az országot és festegettek elvétve oltárképet, de leggyakrabban arcképet. Tanítványaik tanítványai közül váltak ki azután igazi művészeink. 1843-ban nyílt meg a fővárosban az első képkiállítás. (Az 1839-ben alakult Pesti Műegylet rendezte.) 1845-ben kezdte meg működését a Bécsen át hozzánk vetődött olasz Marastoni Jakab festőiskolája. Ez a velencei olasz, ki művésznek éppen olyan másodrendű volt, mint magyar kortársai, az első igazi művésznevelőnk. Az ő iskolájában tanult meg járni többek között Lotz Károly is. A művészek élete azonban itthon még igen sokáig nagyon nehéz. Ez az oka annak, hogy legtehetségesebbeik kifelé igyekeznek és ha csak valamennyire boldogulni tudnak ott, idegenben eresztenek gyökeret. Így vetődött el külföldre és veszett el számunkra Markó Károly és Brocky Károly, így lett bécsivé Führich tanítványa, a nazarénus Melegh Gábor, és telepedett meg Rómában másik nazarénus festőnk, Szoldatics Ferenc. Még ha a kronológián túltéve magunkat, a különböző nemzedékeket összekeverjük is, igazi mesterre, arra, amit más szóval egyéniségen értünk, elvétve sem akadunk közöttük. Hiába nézegetjük a kegyelet szeretetével és históriai érzékünk adta érdeklődéssel simára kiegyengetett, sűrű lakkréteggel fénylő keményre fagyasztott felületű képeiket. Alig van azokon élet, a biedermeier-érzés langyos, egyhangú, édeskés unalma szunyókál rajtuk, s mégis belőlük, talán általuk is lett az, amit modern magyar művészetnek nevezünk.

Hogy művészetünknek mekkora termőerejű humuszrétege állott össze annyi névtelen vagy elfeledett nevű festőnk erőfeszítéséből, a legközelebbi művésznemzedékek mutatták meg. Sűrű egymásutánban, de legtöbbször egyidőben nőttek ki az eltemetett öregek poraiból az üdébbnél üdébb, az eredetibbnél eredetibb és egyénibb tehetségek. Egyazon lustrumnak (1830-35) szülöttei Madarász Viktor, Székely Bertalan, Lotz Károly. Madarász az első, ki közülük szárnyra kap. Az 1861-i párizsi Salonban három nagy vásznával is szerepel: a Hunyadi Lászlóval, a Zrínyi Ilonával és a Zách Feliciánnal. "Madarászban egyéniség van - írja róla Théophile Gautier (Abécédaire du Salon de 1861. Paris, 1861.) - és első tekintetre magára tudta irányítani a szemeket, nehéz dolog ez akkora tömegnyi jellem nélkül való vászon között, ami a Salont elborítja." Harmincegy éves múlt akkor a művész, de művészi pályája körülbelül már be is fejeződött akkorra. Petrovics érdeme, hogy megismerhettük ragyogó fiatalságának talán legmegragadóbb alkotását: azt a hatalmas férfifejet, amelyet egy soha meg nem festett Zrínyi képéhez készített tanulmányul. Székely Bertalan tehetségének méreteiről is most kapunk először igazán fogalmat. Külön terem jutott neki, ki egymaga egy egész múzeumot meg tudna tölteni tehetségének kincseivel. Milyen csodálatosan értett mindenhez, amit kora, de azon túl való korok is mint művészeti problémákat kerülgettek. Ifjúkori arcképei foltszerű előadásukkal az impresszionista ideálhoz járnak közel. Tájat is úgy festett, ha kiült a természetbe, hogy a formákkal egyszerre a színeket és a színekkel egyszerre a tájék levegőjét is megérzékítette, s ugyanakkor mindjárt képhatásúvá is szerkesztette a természet-kivágmányt. Élete feladatának azonban nem a természet meglesését tekintette. A maga elképzeléseit - egy dacba zárkózott, lelkesedésben táguló lélek heroikus álmait - vágyott falakon, mennyezeteken megörökíteni. Ennek a vágyának kielégítését megtagadta tőle a sors. Falat egész hosszú életében igazában csak egyszer kapott: a pécsi székesegyház két kis kápolnájában. Tömérdek egyéb mondanivalója, példátlan gazdagságú képzeletének száz meg száz terve futó följegyzések, zseniális vázlatok tömegében maradt reánk.

Művészetünk következő festőnemzedéke talán még előzőjénél is tehetségesebb volt. Munkácsy, Paál László, Szinyei-Merse Pál a ragyogó nevei. Külön-külön teremben foglalta össze hármuk művészetét Petrovics.

S abban az elrendezés dolgában is tökéletes három teremben érzi meg először az ember, hogy a művészek, kiknek lelkenyílásába belelát, nem csak a kicsiny Magyarország, de a nagy Európa művészei voltak, a maguk kora legnagyobbjai közül valók, kik a művészet kultúráját előbbre vitték. A magyar művészet az ő működésükkel jelenik meg először mint zárt és önálló etnikum Európa művészetében. Az 1873-i bécsi világkiállítás volt rajtuk keresztül az autochton magyar művészet első bemutatója, s a külföldi kortársak írott följegyzéseiben érdekesen fejeződik ki a hatás, melyet ez az újszerű művészet reájuk tett. Van, aki még kereken tagadja, hogy a magyar fajtának "nemzeti formanyelvet sikerült volna kialakítania." (Anton Springer: Die bildenden Künste der Gegenwart. Braunschweig, 1874.), s tagadását éppen Munkácsy képeire alapítja, de kevésbé elfogult szemek egészen másképp látnak. Ernst Lehmann a művészeti kiállításhoz írt magyarázó katalógusának (Bildende Künste in der Gegenwart. Gedenkbuch an die Kunsthalle der Wiener Weltausstellung. 2. Auflage. Wien, 1873.) már az előszavában megállapítja a magyar osztály "sajátos, határozottan kialakított nemzeti jellemét". Madarász, Székely Bertalan, Wágner Sándor, Thán Mór, Deák-Ébner Lajos, Munkácsy, azután néhány kevésbé jelentős festőnk képviselte ezen a kiállításon a magyar művészetet. Szinyei-Merse "Majális"-a is a magyar osztályon függött, de könyvünk írója észre se vette. Tudjuk, hogy mások is alig. A művek, melyekből a magyar osztály képe kialakult, most nagyobbrészt a Szépművészeti Múzeumban függnek. Mulatságos lenne az egykorú magasztalók és ócsárlók érveit és kifogásait hozzájuk mérni. De igazságtalanság is. Az 1873-i bécsi kiállításon érte művészetünket mégis az első nemzetközi megbecsülés.

Az európai művészethez most már szorosan felzárkóztak festőink. Münchenből, majd Párizsban minden irányváltozását, sőt minden divathullámzását megérzik és magukévá teszik. Hollósy Simon nemzedéke érlelődik Münchenben. Nála korábban kezdte a festést Deák-Ébner Lajos, de vele egykorú társai Gyárfás Jenő és Karlovszky Bertalan. Hollósyt, a festőt, eddig csak legendás híréből ismertük. Petrovics szerezte meg a múzeumnak egész sorozatnyi képét, benne két főművét, a Tengerihántást és a nagy női arcképet. Az előbbi történeti tekintetben is eseménye művészetünknek: rajta jelentkezik Bastien-Lepageon át a francia naturalista festés hatása. A sötét színek, melyeket a külföldi bírálók általában, s még a jóindulatú Lehmann is annyira szemére vetnek művészeinknek, egyszerre megvilágosodnak. Ha megszűrve, ha fátyolosan és fehéresen is, megkezdődik festésünkben a fénynek szerepe. A rajz is pontosan követni igyekezik az életet, még pedig erdőn-mezőn a hétköznapok életét. Nem konstruál, mint még két nemzedékkel előbb is, hanem készen veszi az életből a mozdulatot és meghatározóját: a vonalat. A festői naturalizmusnak szűzies korszaka ez művészetünk történetében. És megint Petrovics érdeme, hogy ezt a fontos korszakot históriai összefüggése szerint jelenítette meg számunkra. Ott függnek egymás szomszédságában Hollósynak és tanítványainak, s a kor velük lélekben rokon festőinek képei. Deák-Ébner az ős közöttük. Hazatérő aratóinak megfestéséhez a sugallatot, az irányítást és a példát egyenesen Párizsból hozta. S mellette és körötte a nagybányaiak ifjúkori munkái: a rajzban, színben szűzies, félénk, érzelmeiben feloldódó Thorma János, Réti István, Csók. Megható ez a terem mindenkire, aki kortársa volt a bennük függő képeknek, aki akkor látta őket először, mikor a tömeg még értetlenül meresztette rájuk szemét, s a bennük rejlő új művészet hangjaira a kritika gúnyosan elhúzta száját. Prae-nagybányainak nevezte el ezt a művészetet Réti István, s a név hihetőleg rajta is marad, mert jól megkülönbözteti ennek a korszaknak mély és őszinte, de még ki nem tisztult érzésből támadt művészetét a következő korszakétól, mely amahhoz képest a tudatos alkotás cinquecentója lett.

Nagybánya neve adja meg ennek az újabb korszaknak színét és ízét is, noha sok olyan kiváló művészünk részes kialakulásában, kinek térben vajmi kevés volt a köze Nagybányához. A korszak képviselői közül Ferenczy Károly alakját rajzolta ki leggazdagabban és leghatározottabban az új rendezés. Állami dépótokból, vidéki gyűjteményekből és magángyűjteményekből összehordott alkotásai előtt végigéljük a múltat, úgyszólva megszületni, azután hatalmas nekifeszüléssel érni, megérni és közben újra meg újra alakját változtatni látjuk ezt a rendkívüli erejű tehetséget. Mindenben jelentőset alkotott, amihez hozzányúlt. Embert jellemezni arcképen senki sem tudott nála nagyobb erővel. De az az elem, amelyben meg-megújhodott, a szín volt. Gyönyörködve állunk meg korai műve, a lovon vándorló "Három királyok" előtt. A hajnalodás kék homályában mi mindent elrejtett művésze: az erdőt és titkokat susogó mélyét, a három álmodó lovagot, kiknek alakján a fákon, lombon átszűrődő sápadt fény a mese színeiben dereng föl. A sejtető művészetnek, annak amit hangulatfestésnek neveznek, remeke ez a kép. Soha többé hozzáfoghatót nem festett Ferenczy, soha többé annyira költő nem volt. Nem is törekedett arra, ellenkezőleg, kifelé igyekezett a félhomályból és a sejtetés bizonytalanságából. Kifelé a világosságra, a szemmel megtapintható jelenségek világába. A fény és a fényességben csontig kitakaródzó színek festőjévé lett. Élete végső szakaszában azután félfordulattal elhajolt a természettől és szabadjára eresztette képszerkesztő képzeletét. Életének ebben a korszakában festette Vénuszainak sorozatát (múzeumunkban sajnos egy példányuk sincsen meg) és egyéb kompozíciós vásznait. Ezek a törekvései vitték volna művészetét föl a tetőpontra, de a halál másképp határozott. Azért mégis teljes élet és teljes művészi pálya volt az övé.

Nem úgy, mint sok nagy tehetségünké, kinek csonka élete és művészete előtt fájó szívvel állunk meg a múzeumban. Ott van mindjárt Madarász Viktor, akinek ifjúkorát se férfi-, sem öregkor nem követte. Fiatalon alkotta meg élete fő műveit, s folytatása az ifjúság ígéretes éveinek nem lett. Ott van Gyárfás Jenő, kinek férfiarcképe az egész korszaknak egyik legjellemzőbb alkotása. De folytatása nem következett. És Paál László, kit a halál fiatalon lekaszált, és Szinyei Merse Pál, kinek művészetéből kimaradt a férfikor, vagyis az erő teljességének időszaka és Hollósy, kinek legjobb munkái is csak tökéletlenül érzékítik tehetségét. Érdemes volna ennek a fájdalmas jelenségnek okait megkeresni, hátha meg lehetne úgy menteni megismétlődésétől a jövőt!

Petrovics Elek munkájáról csak annyit, hogy elrendezése, hozzá számítva azt a nagy értékű új anyagot, amelyet ő tárt fel és szerzett meg a múzeumnak, lehetővé teszi végre a modern magyar művészet történetének megírását. Ez a nehéz feladat is ő reá vár, ki mindenkinél jobban ismeri az elmúlt száz esztendő művészeti anyagát és akivel a tárgy, és az ügy szeretetére, csöndes és szívós lelkesedésre és önfeláldozásra senki sem vetekedhetik.

Forrás: Nyugat, 1920. 15-16. szám / Figyelő
             http://epa.oszk.hu/00000/00022/00279/08381.htm

Bálint Aladár: Deák Ébner Lajos

Professzor, hivatalosan elismert, többszörösen kitüntetett művész, ki egész életen át dolgozott, együtt élt a magyar festőművészet legkitűnőbb szereplő személyiségeivel, és mégis idegen volt még azok előtt is, kik hivatásuknál vagy kivételes helyzetüknél fogva a magyar művészet minden értékét, fejlődési mozzanatát számon tartják és figyelemmel kísérik. A mai nemzedék idegenül haladt el e ritkán szereplő művész késő termése mellett. Pedig ez a közönség nem intoleráns, ha a fiatal és a férfikora teljes erejében szereplő Deák Ébnert ismerte volna, az igazit, nem azt akit a Szépművészeti Múzeum egykori vezetőinek, vagy ki tudja melyik állami vásárló bizottságnak jóvoltából ismer, bizton fokozott érdeklődéssel, megértő szeretettel fordult volna e mester felé.

Régibb művészek törekvéseit, fejlődésük menetét, kész eredményeit ha értékelni akarjuk magán­gyűjteményekre, de elsősorban az állam múzeumaira vagyunk utalva és ha a múzeumok annak idején nem a pikturális értékek, hanem a megfestett témák mineműsége esetleg a méretek szerint vásároltak képeket, akkor az elaggott művész hiába reklamálja a megértő méltánylást. Kortársai elmaradoznak mellőle, az utána következő generációk pedig rosszul ismerik őt. Nem mindenki oly szerencsés e tekintetben mint Benczúr Gyula, kinek főműve, a Vajk keresztelése, a múzeum tulajdona. E képben komprimálva van Benczúr minden kvalitása.

A Szépművészeti Múzeum új szerzeményeinek tavalyi kiállításán egész sereg művészről kiderült, hogy félreismertük (a múltját mindenesetre), hogy róluk hamis kép élt bennünk. A múzeum mostani vezetői aztán tőlük telhető módon igyekeznek korrigálni a múlt hibáit és több magyar festőt máris méltó alkotás reprezentál.

Deák Ébnerről alkotott korábbi véleményünk is alaposan megváltozott, előkerültek rejtve rejtett régi képei és egy színes eleven talentum egykori virágzásának lehetünk késő tanúi. Fiatalkori, férfikorabeli és újabb képeit egybegyűjtötte és kiállította az Ernst múzeum. Több mint kétszáz kisebb-nagyobb kép mutatja a mester indulását, kibontakozását és végül a hanyatlását.

A legrégebbi vásznak dátuma 1872. (Az 1868-ban festett fiatalkori stúdiumot figyelmen kívül hagyhatjuk.) Tisza-parti füzest ábrázol az egyik, dunai részletet a másik kép. A Tisza-parti füzesben már a későbbi Deák Ébner minden kvalitása fellelhető. Szolid faktúra, (a festő fiatal korát tekintve) meglepő kiegyenlítettség és intim hatásokra való törekvésének tudatos hangsúlyozása. Kész mester keze érzik e gyengéd színekkel megfestett, hamvas tónusú vásznon. A későbbi kor csupán a terület kiszélesítését, a színek tüzének, erejének fokozódását jelentette művészetének kialakulásában.

1875-ből való Fifin című gyermekarcképe Manet-nak is dicséretére vált volna. Manet hatása általában nyomon követhető e korból származó képein. Példa erre egyik nagyméretű női arcképe. (E kiállítás alkalmából az állam tulajdonába került). A fekete ruhán áttetsző hús eleven valóság, a rajz egybeszövődik a meleg tónusokba oldódott színekkel. 1878-ban, mikor Deák Ébner e képet festette, ez vakmerő forradalmi cselekedet lehetett.

Párisból hazajövet Szolnokra került. E korból való első képeinek még francia a levegője, az alföld fülledt melege, porral átivódott atmoszférája helyett barbizoni erdők nedves párája borul a Tisza-parti város utcáira. Szolnokon találkozik Pettenkofennel, e minden magyarnál magyarabb osztrákkal. E találkozás úgyszólván teljesen elmossa Párizs emlékeit. Színes foltokká csattan széjjel minden forma.

Értékesnél értékesebb alkotások kerültek ki ez időben műhelyéből. Bensőséges, spontán lírizmussal átszőtt mestermunkák, a meghatódás, a természet odaadó szeretetének termékei. Intim képek, a legtöbbnek mérete is alig haladja meg egy jókora fóliáns fedelének nagyságát. Hogy mily erős festői érzés irányította őt munkájában, arra kitűnő példát szolgáltat a Tatárjárás után című képe. Ez akkor festődött, amikor a lokálszínek tarkaságában tobzódó jelmezetes történelmi festés volt az uralkodó márka. Ő kiküszöbölt képeiből minden romantikát, zsánerszerű, időhöz kötött esetlegességet. A történelem levegője, a nagy dúlást követő depresszió borongása lebeg a figurák felett, a barna avaron, tompa égen, nem érezte szükségét annak, hogy színpadi népséggel töltse meg a teret.

Képei egyre világosabbak és színesebbek. Mesteri biztonsággal helyezi egymás mellé és hangolja össze a kisvárosi élet figuráit. A halászélet, a tanya, szántóföld halkszavú poétája volt Deák Ébner. Drámaiság nem lüktet e vásznakon, klasszikus elődök szigorú szabályai ekkor még nem merevítik meg e nyüzsgő, színes világ meleg ritmusát.

Deák Ébner később letér arról az útról, amelyet készültsége, kultúrája és temperamentuma számára kijelölt. Lotz és Székely Bertalan varázskörébe került. Megszédítette őt e két mester monumentalitása, ő is bele akart illeszkedni a nagy stílus arányaiba. Nyár című nagy aktja kissé hűs korrektsége mellett is megkapó alkotás. A nyúlánk test bársonyos felülete szikrázik a képen kívül eső fényforrás zuhatagában. A keblek határvonalaiban meleg piros tűz izzik. Lotz erotikájára eszmélünk e vászon láttára. Több akt, néhány arckép demonstrálja a művész irányváltozását. Klasszikusan nemes, de hideg alkotások. A klasszicizáló periódus elmúltával figyelme ismét a régebbi témái felé terelődik, de amit ily irányban produkált - az újabb képekből elszállt a fiatalkori alkotások intimitása. Elhervadt a folyómenti dombok, hóval lepett utcák, párás őszi reggelek, fülledt nyári esték megható szépsége.

Becsüljük meg a mester javatermését. Őszinte, igaz munkák. Kár, hogy oly sokáig egy műterem zugában hevertek. Ha másképp történik, nem kellett volna másodszor felfedezni Deák Ébner Lajost és megismerni az ő nem mindennapi képességeit.

Forrás: Nyugat, 1918. 8. szám / Figyelő
             http://epa.oszk.hu/00000/00022/00244/07348.htm

Dr. Lázár Béla előszava Deák-Ébner gyűjteményes kiállításához

Egy napon egy kis képet láttam egy helyen, régi pesti bútorok és még régibb magyar szőttesek között, egy szoba belsejét ábrázolta a kép, fehér főkötős öreg asszonnyal a nyitott szekrény előtt, gyöngédszürke tónusfátyollal leborítva.

Azt hittem, egy korai Munkácsy vagy egy kései Pettenkofent látok. Nem, egy fiatalkori Deák- Ébner volt.

Máshol egy profil lányfejet találtam, halványkék szallaggal nyaka körül, szőke hajjal és álmodozó tekintettel. Ha Manet vagy Leibl szignálja, elhiszem. Nem, ez is egy fiatalkori Deák-Ébner volt.

Amióta a Műcsarnok kiállításait szorgos szemmel figyelem, - immár huszonkét éve! - a mester nevéhez nem fűződnek ilyen kvalitású alkotások emlékei. Megéreztem, hogy emögött lappang valami, valami titokzatos magyar tragédia, ami nem újság a magyar globuszon, hiszen Paál László, aki ismeretlenül pusztult el, Szinyei, ki csak kései elismeréshez tudott hozzájutni, beszédes példák. Tudtam, hogy Ernst Lajos régóta tervezett egy Deák-Ébner-kiállítást, felösmerve a mester nagy kvalitásait. Most a szerencsés véletlen megadta az alkalmat, hogy legyőzhessük a mesternek a nyilvánosságtól való irtózását és kicsalhassuk a napfényre. Amiben Ernstnek kétségkívül nagy érdeme van.

Ott élt ő évtizedek óta Várkertbazári műtermében, tanítványainak és a művészetnek, múltjának, az ihlet egy-egy csudás alkotásai emlékeinek élve, féltve rejtegetett műremekek őrzőjeként, várva az Idők eljövetelét, mely megértse álmait, hogy életőszén felragyoghasson végre a kései napsugár. S most íme kiterítettük a magyar közönség előtt egy nagy magyar művész életművét és ezek oly beszédes szószólói lesznek egy művészi élet titokzatos küzdelmeinek.

Látjuk, mint indul el Deák-Ébner, müncheni akadémiai tanulmányok után alig huszonkétéves korában Párisba, mint jő haza, 1875-ben Szolnokra, megy vissza a francia fővárosba. Páris és Szolnok lesz a két fokus, mely közt hányódik, míglen 1887-ben, Mészöly halála után, Pestre hívják, hogy vegye át annak örökét, a női festőiskola vezetését.

Elfogadta. Állása összehozta őt a mintarajziskola két másik tanárával, Székely Bertalannal és Lotz Károllyal s a nagy barátság, mely őket összefűzte, művészetére is elhatározó befolyást gyakorolt.

Addig - a kilencvenes évek elejéig - Deák-Ébner művészete ösztönét követhette. Ez az ösztön, szerencsés ihlettel, elvezette őt az igaz művészeti ábrázolás legmagasabb formáihoz. Mikor a hetvenes évek elején először jutott ki Párisba, ott a háború után új művészeti élet pezsdült fel. Courbet ugyan Svájcba menekült, de hívei és követői, elsősorban Manet és köre a természetnek finom tónusfátyolban való meglátására mutattak halhatatlan példát. A müncheni iskola porát hirtelen lerázta magáról. A világ jelenségeinek gyöngéd és lágy harmoniákba való egybefoglalásával kísérletezett. Munkácsy és Paál László ezidétt jöttek ki Párisba és Deák-Ébner hozzájuk szegődött. Ez időből valók kisméretű, színesfoltban látott és mélyen lehangolt interieurjei, melyekbe egy-egy alakot, néha egész csoportot helyezett, mind kitűnően megérzett figurák, jellegzetes mozgásban visszaadva, csodálatos finomságokkal teljesek. Arcképeket is fest, karakteréreztetésre, anyaghűségre és az előadás közvetlenségére törekedve. A párisi Szalonban kiállított enemű művei figyelmet is keltenek.

1875-ben hazajön és Szolnokra megy, odavonzotta őt az ott élő nagyhírű bécsi mester, Pettenkofen, aki körül egész művészi kolónia képződik.

Pettenkofen művészetében ezidőben fordulat állott be. A régi rajzos alap helyet ad a színes foltban látásnak, a közellátásban visszaadott részletrajz helyett a foltban látott tömeget, annak mozgását, karakterét ragyogó koloritban igyekszik megfogni, vásárjeleneteiben az egyest feláldozza az egésznek, színes összhatásra törekszik s a tonusharmonia helyett színes egységekből építi fel impresszióit. "Gyöngyöket hímzek" (Ich sticke Perlen) - szokta mondogatni a mester efajta kísérleteiről. Tavaly, a magyar tulajdonban lévő osztrák művészek alkotásait összegyűjtve, bemutattuk nehány ilyen remekét (br. Kohner Adolf gyűjteményéből).

Deák-Ébner Lajost Pettenkofennek ez az új stílusa meglepi, az ő párisi tonuslátása is átalakul színes látássá, csakhogy átszűrődik az egyénisége melancholikus lágyságában. Jóideig marad Szolnokon és egész életére szóló tőkét gyűjtve, meggazdagodik az alföldi magyar élet végtelen gazdagságában, sokkal változatosabb, mint az idősb mester, Pettenkofen, sokkal közelebb áll a magyar néphez érzésben és megértésben, Szolnok levegőjét, színét, porát, a hajnali párát, a déli napot, a szürke reggelt, a naplemente nedves levegő-egét ittasult szemmel figyeli. Képzeletét megtelíti friss konkrét benyomásokkal, a paraszt- és cigányélet jellegzetes motívumaival, s így indul előbb Olaszországba, majd ismét Párisba 1878-ban, hogy a világkiállítás csodáin mesterségbeli készségét fejlessze s vízióit alakíthassa. A rövidre tervezett látogatás hosszabb franciaországi tartózkodássá szélesbült, mert a kiállításon bemutatott szolnoki képei előkelő amatőrkörökben sikert arattak és egyik megrendelés a másikat érte. Közben azonban egyre-egyre hazament Szolnokra, ahová 1881 óta Pettenkofen már nem járt. Ez időben, a nyolcvanas évek folyamán, mind nagyobb feladatok elé állította magát. A szolnoki tanulmányokból éppen úgy, mint a franciaországi impressziókból nagyobb méretű kompozíciók lettek, melyek közül nehányat itt is bemutatunk, noha a legtöbb külföldön rekedt. Deák-Ébner zsenije azonban a természettel való közvetlen érintkezésben nyilatkozik meg a legerősebben, a kis öklömnyi vásznakon, az alig néhány centiméteres deszkalapokon, amikor vízióját a közvetlen benyomásokra építheti fel. Itt csodás igazsággal és leheletszerű finomságokkal fejezi ki lágy, szinte étheri tisztaságú érzéseit. Hajszálfinom érzékenységgel látja meg a színek tonusértékeit, a tömegmozgások ragyogó fény jelenségeit, a levegő-ég gazdag változatosságú harmoniáit és a természet hangulatváltozatainak szimbolikus erejét. Egy-egy szürke tonusharmoniával, egy-egy nedves, szonorikus erejű színakkorddal szívünkbe markol. Az olajfestés pasztozus ereje, az aquarell szétfolyó színragyogása egyaránt mesteri módon hatalmában volt.

Kiállításunkon enemű művei mindenek érdeklődésére tarthatnak számot. Egy új, szinte feledésbe ment mestert revelálnak. A magyar táj, a magyar élet költői lelkű ábrázolóját. Valami csodás finomságot lehelnek ezek a víz- és olajfestésű képek költői lélek álmait, csöndes melancholiái, fel-felzokogó magyar bánatot, szívünkre szóló mélységes meghatottságot. Máskor kivirulnak a színek, égnek a rét virágai vagy szürke pára rezeg a szolnoki utcán és mély árnyékok bujkálnak a balatonmelléki partok útjain. A szolnoki vásár alakjai, a kofák, parasztok, szekerek, a zöldséges és a gyümölcsös bódék népe, a hajóvontató asszonyok, az aratók hazatérése, a kifizetés, a tiszaparti halászok élete, a toborzás és ujoncozás jelenetei, - mind megelevenednek előttünk, gazdag és ritmusos csoportelhelyezésben, s minél nagyobb lesz a vászon, annál világosabban éreztetettek az alakok, melyek mögött szorgos tanulmányok, egyenkint megfigyelt mozdulatok rejlenek, de mindezek finom színegységekbe foglalt csoportokat alkotnak. Közben egy-egy kis műremekre akadunk, teszem a kis francia leány fejére, - Fifine-re, a delikát formaalakítás mesterművére; egy-egy parasztzsánerképre, - a kukoricafosztó csoportra, melynek színes szürke tónusa a legelső francia mesterek remekeivel versenyezhet. Valami alföldi hangulat, a népi élet szeretettel teljes meglátása áramlik felénk e művekből.

Igen, - itt, ezekkel a kisméretű remekekkel egy nagy magyar művésszel gazdagodtunk!

A kilencvenes években azonban Székely és Lotz körében új művészi érdeklődés ébred fel benne. A dekoratív irány két nagy mesterének társaságában, szoros barátságban élve, más művészi problémák vetődnek eléje, - új művészi feladatok elé is állítják, - az új Műcsarnok peristiljének, a lipótvárosi Szent István-templom freskóinak tervezésével bízzák meg s ő visszavonul műtermébe, hol szigorú rajzkultúrának adja magát, hogy megfelelhessen az elibé tűzött dekoratív feladatoknak. Mélyen hat rá főleg Lotz, akinek kezében az akt, a női test formája játszi könnyedséggel válik színálommá és Deák-Ébner is szenvedéllyel fog hasonló feladatok megoldásához.

De első szerelméhez sem lett hűtlen. Tizenkét év előtt újra Szolnokon találjuk, de most nagyobb méretűekké válnak zsánerképei, felhasználva a szigorú rajzgyakorlatok eredményeit.

Elmondhatja a mester: ezt cselekedtem és ítéljetek!

De most nem az ítélkezés órája ütött, hanem az itt elibénk tárt sok szépség szerető szívvel való méltánylásáé. Ránk vár a sok apró ékkő fényében való gyönyörködés. A színcsudák káprázatos tündöklésének rajongó szemlélete!

- Hogy mindezt csak most, a mester hatvannyolcadik évében ismerhettük meg! Miért, mi ennek az oka?

Mikor műtermében keresgéltük össze az évtizedes porréteggel borított mesterműveket, - egyszer csak elibém akad egy deszkalap.

Ránézek a mesterre.

- Ez Paál László temetése...

Megdöbbentem. A mester ott volt Charentonban, s mélységes meghatottságát megfestette? Nézem, nézem ezt a csodálatos márciusi ködös napot, azzal az egypár alakkal a behantolt sír körül, a sírra boruló gyászbaborult Munkácsynét, a néhány jóbarátot, Munkácsyt, Sedelmeyert, Jettelt, akik ott állanak szomorú szívvel, a sírt megáldó papot, a fiatal sírásólegénnyel, mintha mindnyájan éreznék, hogy a magyar művészet egy nagy reményét temetik...

- De mester, - mondom, - miért nem szólt erről nekem sohasem? Hát nem tudta, hogy immár két Paál-kiállítást rendeztem?

- Dehogynem, láttam is őket.

- Hogy könyvet is írtam róla?

- Hogyne, olvastam is.

- Hát akkor?

- Oh, én nem akartam tolakodni...

Nem, Deák-Ébner Lajos nem tette ezt, csak dolgozott, alkotott, egyik kis remeket a másik után, hallgatagon, dolgos magányban, s megajándékozta hazáját az apró mesterművek egy gazdag sorával, némán, elismerés, hírnév, taps, napsugár nélkül.

Most azután idehozta nékünk!

Hogy gyönyörködjünk bennük.

Forrás: Deák-Ébner Lajos gyűjteményes kiállítása, Budapest, Ernst-Muzeum, 1918, XXXI. 3-9. oldal
             (Az Ernst-Muzeum kiállításai)