1881 - Olaj, vászon, 94,5x131 cm |
MŰELEMZÉSEK | |
|
A Képzőművészet Magyarországon c. kiállításból |
||
| Oelmacher Anna írása | ||
| Végvári Lajos elemzése | ||
| Mőbius Izabella elemzése | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
E festmény akkor készült, amikor Deák-Ébner Párizsból évente Szolnokra járt haza, s arra törekedett, hogy külföldi tapasztalatait a magyar piktúra számára is gyümölcsöztesse.
Deák-Ébner nem vált az impresszionizmus követőjévé, de jó érzékkel alkalmazta a plein air festészet némely eredményét. A kor egyik francia mesterének, Bastien-Lepage-nak finom naturalizmusát használta fel a lokálszínek tompítására, gyöngyházfényű szürkéket és áttetsző földszíneket is alkalmazott. Levegőssé tette ezáltal a szabad ég alatti jelenetet, amelyhez igen sok, eleven rajzvázlatot készített.
Az előtér nőalakja - kötényében a kévével - sudár tartásával az aratás ünnepének jelképe is lehetne. A munkából való hazatérés hangulata: pillanatfelvétel, kedves, beszédes jelenet, a táj, a közelgő alkony őszinte, meghitt. Aki valaha tanúja volt az ilyen jelenetnek, tudja: mennyi artisztikum, öntudatlan szépség, rátartiság és kacérság nyilatkozik meg a paraszti élet alakjaiban. A többi zsánerfigura sem plasztikusan-népies szereplője a képnek. Hiszen természetes epizódja a népéletnek a csípőre tett kezű menyecske feleselése a legénnyel vagy az ugató kutyát kővel riasztgató, patakpartról bámészkodó nők alakja.
Forrás: http://www.hung-art.hu
Ezt a nagy sikereket aratott kompozíciót inkább aratóünnepnek gondolhatnánk, hiszen az énekelve közeledő csoport lányai és legényei oly frissek és ünnepélyesek, hogy nehéz rájuk képzelni a hosszú, dolgos nap verejtékét és porát. A megszépítő szándék gyakori és ismert a korabeli magyar életképben, de itt a világos ég alatt vonuló vidám menetben vonzóan szép magyar típusokat találhatunk.
Forrás: Oelmacher Anna: Deák-Ébner, Bihari, Fényes ("Az én múzeumom" sorozat 30.)
Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Bp., 1970, 11. oldal
1881-ben festi meg az előző tájképhez színhangulatában igen közeli felfogású nagyszabású festményét a Hazatérő aratókat. Folyó felett átvezető magas fahídról lekanyarodó úton az aratók csoportját láthatjuk. Az élén menetelők ünnepélyes lassúsággal haladnak, különösen a baloldali fehérszoknyás leányon számos heroikus vonást fedezhetünk fel, amelyek az akadémikus életkép emlékei. A háttérben vidáman beszélgető és táncolgató kisebb alakokat festett a művész, akik elevenséggel töltik meg a kép egész területét. A művészettörténet gyakorta összehasonlította ezt a képet Jules Breton "Hazatérő aratók" című képével (Páris, Louvre). Breton képén az aratók szétszórt csoportokban helyezkednek el, ami a kép egyensúlyának rovására megy. Breton alakjai is Millet fennkölt figuráira emlékeztetnek, azzal a különbséggel, hogy Millet sokkal kevesebb figurát festett vásznára s azokat sokkal világosabban, művészibben és elhitetőbben komponálta a kép egészében. Millet-nél s Deák-Ebnernél is a táj és az ember közvetlen kapcsolatban és eggyé fonódva jelenik meg, míg Breton legtöbb festményén a táj a nagyon közelről nézett nagyméretű alakoknál vagy teljesen mellérendelt szerepet játszik, vagy pedig önálló életet él. A Breton-hatás legendáját, mint indokolatlant, el kell vetnünk. Deák-Ebner Barbizonban közvetlenül megismerte Millet művészetét, nem volt szüksége arra, hogy közvetítsék ezt számára.
A Hazatérő aratók Deák-Ebner humanista szemléletének eredménye, élő alakokban, részletekben és festői megoldásokban gazdag alkotás. Az ábrázolás rálátásos szempontja ügyesen helyezi el az alakokat, nem tömöríti össze a vízszintes horizont síkjára. Finoman és könnyed ecsetkezeléssel örökíti meg a művész a kép balsarkában a virágokat és a zöld leveleket, vagy a híd körül tenyésző nádat, a szalmát húzó ökrösszekér rakományát.
Külön figyelmet érdemel a megvilágítás, amelynek segítségével Deák-Ebner pontosan ábrázolja a napszakot, és egységes tónusba foglalja össze az alakokat. A gazdagon ábrázolt égbolt segítségével szerencsés hangulatképet hozott létre a művész. Lényegében ehhez a képhez kapcsolódik a Fővárosi Képtárban őrzött "Vadmályvák útja" című festmény, amely két hazatérő aratót ábrázol pompázatos vadvirág-sövény mellett. A színezés derűje és elevensége még a Hazatérő aratók szépségét is felülmúlja.
Forrás: Végvári Lajos: Deák-Ebner Lajos
Szabad Művészet, 1950. 3-4. sz.
Jules Breton hatásának nyomait találjuk Deák Ebner egy másik képén is, a "Hazatérő aratókon". Az előtérben szembejövő s vígan beszélgető csoportban Breton hasonló című képének (Louvre) egy részletét és elrendezését veszi át. Itt is mutatkoznak azonban felfogásbeli eltérések, amennyiben Breton esztétizáló és teorizáló mellékíze helyett Ebner a magyar életkép hagyományainak, Barabás és Jankó János finoman részletező, simán kidolgozott világos színezésű művészetének folytatója. Az egyik mellékalakban pedig, Breton közvetítése nélkül Millet befolyása mutatkozik. A csoport közepe táján lehajló asszonynak nemcsak mozgásmotívuma, hanem a többi alak részletező kidolgozásától eltérő nagyobbvonalú megfestése is Millet "Glaneuse"-ét juttatja eszünkbe. A "Hazatérő aratók"-on megfigyelhetjük Deák Ebner tájképeinek és tájképbe helyezett zsánerképeinek azt a sajátosságát, hogy a horizontot igen magasra emeli fel, s így kevés ég kerül a képbe. Az az érzésünk, mintha a festő nézőpontja magasabban lenne az ábrázolásnál és kissé távolabb, úgyhogy felülről mintegy rálát a tájra, ami az égbolt kiesését, illetve csökkentett térfoglalását hozza magával.
Forrás: Mőbius Izabella: Deák Ebner Lajos (1850-1934),
Budapest, 1940, 26. oldal
(A Budapesti Kir. Magyar Pázmány Péter Tudományegy. Művészettörténeti
és Keresztényrégészeti Intézetének dolgozatai, 66.)
