Rózsaffy Dezső: Deák-Ébner Lajos
*
"On revient toujours a ses premieres amours." Harminc évi hűtlen távollét után a művészt 1904-ben ismét Szolnokon találjuk. Visszatér Pettenkofen örökéhez. A jó kofákat, az egész vásártéri publikumot régi barátsággal üdvözli. Ismét fölvonulnak a "Baromfivásár", "Zöldségvásár", "Lacikonyha" stb. c. művek. Azonban az Olimpuszon-időzés fölfogásásában, ösztönszerű érzésében, mintha némi változást idézett volna elő, mintha valamely idegen elem tolakodott volna a régi eredetiség helyébe. "Baromfivásár" c. képén például (1904. Szépm. Múzeum tulajdonában) az előtérben levő kofa, aki felfordított kosarán ül és portékáját kínálja, heroinához illő mozdulatot tesz s nem annyira piaci hölgy, mint inkább szoknyát öltött géniusz.
Odaát a jobb parton, a királyi-lak alján szerényen néhány bolthelyiség vonul: a "Várbazár" nevű épület.
"Várbazár"?!
Soha művész-házat nem ért irónikusabb elnevezés. Semmi sem kevésbbé fejedelmi, mint e szűken egymás mellé sorakozó cellaszerű helyiségek, melyekben a fiatal szobrásznemzedék több tagja, azonkívül a Női Festő-Mesteriskola nyert soit disant ideiglenes elhelyezést.
Itt, e dísztelen kirakatok egyikében húzódott meg a körülmények kényszerítő hatalma folytán a magyar művészet egyik legjelesebbje, az előbb említett intézménynek igazgatója, a régi magyar művészgárda nagytudású és felette rokonszenves tagja.
Egy emberöltőre visszanyúló, kiválóképpen termékeny művészeti munkásságáról az alábbi ismertetés csak halvány képet adhat.
Deák-Ébner művészetének, mint az éremnek, két oldala van. Az egyik és a legjelentősebb oldal: a genre-festészet, a másik és a kisebb fontosságú: a monumentális festészet. Egyéniségének ezen Jánus-arcát - ha szabad e kifejezést használni - különböző időközökben bizonyos kizárólagossággal viselte, a két ellentétes műfaj közül majd az egyiket, majd a másikat művelte, főereje azonban föltétlenül az elsőben van.
"Genre-festészet" - ominózus kifejezés, mely eszünkbe juttatja apáink és nagyapáink bűneit.
Ismét elvonulnak képzeletünkben a múlt század második harmadának korcs alkotásai, melyeknél a címezés és a tárgyi tartalom volt főfontosságú, a művészeti előállítás követelményei pedig részben vagy egészben háttérbe szorultak.
Deák-Ébnert ízlése és ösztöne megkímélte e lejtőtől. Műveiben sehol és sohasem keresi az anekdotaszerűt. Jeleneteket ad a magyar nép és vásári életből, s ezeket, - ha nem is minden cicoma nélkül, - de azért egyszerűséggel és igaz közvetlenséggel bocsátja elénk.
Először, messze idegenben, idegen témákkal kezdi.
A Verekedő francia munkásokat 1873-ban festette Parisban (kiállította ugyanazon évben a londoni Albert-Hall kiállításán; ma is angol magántulajdonban van). Ez még Courbet erőszakos naturalizmusát juttatja eszünkbe. Utóbb a Tisza-Zagyva mentén terülő Szolnokon (1874-75.) közvetlen érintkezésbe jut a magyar népélettel s azontúl kizárólag hazai tárgyak foglalkoztatják képzeletét.
Megismerkedik Pettenkofennel, a szolnoki vásári jelenetek örök dicsőségű mesterével, s részben annak tanácsai és útmutatásai alapján festi a magyar piaci élet sokrendű változatosságait.
Nagy különbséget észlelhetünk mégis a két művész fölfogása között. Első a méretbeli különbség. Pettenkofen kis méretben fest, Ébner képeinek térfogati terjedelme jóval nagyobb. Ott a térszűkénél fogva szívesen nélkülözünk minden akciót (mely a fizikai korlátoltság miatt amúgy is csak zavart és értelmetlenséget idézhetne elő), itt viszont megkívánjuk az élénkebb drámai mozgalmat. És éppen ez az, amiben egyéni jellemük legszembetűnőbben különbözik. Az előbbi csupán a leglényegesebbet, a nélkülözhetetlent mondja el (és ezt fölülmúlhatatlan művészi erővel teszi), az utóbbi szeret részletekbe mélyedni, apróra kifürkész mindent, észrevesz mindent - még a legrejtettebb, mellékesnek látszó tényeket is - s azt hivatott művészi képességgel mesterien tárja elénk. Amaz epigrammatikus rövidséggel jellemez, emez epikai részletességgel áll elő.
Vásári képei közül talán legkimagaslóbb, legbefejezettebb tökéletességű a "Baromfivásár". (Kis aranyérmet nyert Münchenben, dr. Kohner Adolf tulajdonában, Budapest.)
A piaci élet mozgalma tárul szemeink elé. Az előtérben adás-vételi jelenetnek vagyunk tanúi. Asszonyok trécselnek, alkusznak a portéka ára felől. Nagy tudással és igazi rátermettséggel festett kép. Semmi sincs elhanyagolva. A csendéleti részletek, a földön sorakozó szárnyasjószág éppen olyan szeretettel van festve, mint a kép főalakjai. A csirkék tollazatának lágysága, a kendők és különböző mintázatú szövetek egyformán érvényesülnek.
Minden részlet önmagában is egy-egy remekmű, s mindazonáltal összhangzatosan olvad az egészbe.
A művész nagy gonddal és fáradsággal, gyakori és többszörös tanulmányok segélyével készíti elő képeit. Türelme és kitartása, mindenre kiterjedő gondja és figyelme a "Fa prestók" és "prestissimók" korában, midőn a jelszó: "öt (vagy legföljebb tíz) perc alatt alkotni!" méltán ejthet gondolkodóba és szolgálhat útmutatásul a jövőre.
Ő is Pettenkofen mintája szerint végigtárgyalta a vásári jelenetek egész skáláját, minden iparcikk és gazdasági termény, amennyiben festői és művészi szempontból érdekesnek mutatkozott, méltánylásra talált.
Egy "Ruhavásárt" állított ki az 1881-ik párisi Szalonban (jelenleg francia magánt.-ban). Ismerjük "Edényvásár" c. képét (szintén francia magánt.). Motívumának eredetiségénél fogva fölemlítésre méltó a "Tojásvásár" (angol magánt.-ban). Menyecskét látunk, amint a tojást tenyerébe fogva, napfény felé tartja, hogy romlatlan állapotáról meggyőződjék.
Ugyancsak egy "vásári jelenet" ("Falu vége") van Fáyné Wahrmann Rene úrasszony tulajdonában, "Zöldségvásár" Somssich gróf tulajdonában stb.
A piaci élet megfigyelése sugallta a "Vásári baleset" c. rendkívül érdekes képet. (Nagy aranyérmet nyert Antwerpenben 1885-ben, ugyanakkor megvette a "Société royale d'encouragement des beaux árts" 5000 fr.-ért kisorsolás céljából, újra eladásra került 1900-ban, jelenleg Eiffe tulajdonában, Antwerpenben.)
Nemcsak hazai életképfestészetünknek, hanem a kontinens genre-festészetének egyáltalán egyik legkiválóbb darabja, melynek nevezetességére nem árt bővebben rámutatni.
Képünk a "Sauve qui peut" jelenetének pszichológiai oldalát utánozhatatlan tökéletességgel érzékelteti.
Széles kiterjedésű alföldi vásárteret látunk. Pompás sátrak, szekerek, szekérből kifogott lovak, ácsorgó, beszélgető, üzlettel elfoglalt vagy pihenő vásári nép jobbról és balról.
A háttérben hirtelenül gyanús veszedelem támad. Egy parasztfogat lovai (egy pej meg egy szürke) hirtelen megbokrosodtak s magukkal rántva a szekeret, száguldanak a népes piac felé.
Hirtelenül ijedelem fog el mindenkit. Asszonyok halálos aggodalommal eltelve felkapják gyermeküket s menekülnek, egy lányka szinte repülve iramodik. Legelöl parasztfiú rohan, bal karját ösztönszerűleg nyújtja, hogy véletlen esésben testének súlyát ellensúlyozza. Ez a tulajdonképpeni fő-alak, a futás, a mozgás mechanikájának túlzás nélkül való kitűnő példája (jegyezzük meg, hogy mindenféle hamis pillanat-fényképfölvételi elméletek tökéletes mellőzésével, tisztán természeti megfigyelés és ösztönszerű érzés alapján készült).
Szóljunk-e még a csendéleti részletekről - itt feldöntött szék, ott leterített suba, - mondjuk-e, hogy mindez nagy lelkiismeretességgel és avatott tudással készült? - Deák-Ébnernél ez önmagától értetődő dolog.
Szintén a vásári légkör sugallta egy másik "Baleset" c. képét (kiállítva a budapesti Műcsarnok tárlatán 1881-ben). Itt azonban a ló éppen ellenkező szerepet játszik. Kimúlva hever szegény pára a ponyvával fedett szekér oldalán. Köréje kíváncsi és csodálkozó asszonynép gyülekezik. A háttérben sátrak és vásári nép.
A piaci élet jelenetei mellé sorakoznak a falusi nép- és korcsmai élet változatosságai.
Szolnokon festette 1874-ben a "Kártyázók" c. kisebb képet (jelenleg Sulzbach bankár birtokában Frankfurtban). Ugyancsak ott és akkor készült a "Pulykát cipelő cigány legény". Ezekhez a Pettenkofennel való érintkezés becses emlékei fűződnek. A harminc évvel idősebb mester a valőrök fontosságáról győzte meg a tanulni és tudni vágyó ifjabb pályatársat.
A "Terefere" (francia magántulajdonban), a "Szerelmes levél" (magyar paraszt ül asztal mellett és levelet készül írni; Brück Lajos tulajdonában), "Falusi hirdetmény" (angol magántulajdonban), "Vasárnap délután" (korcsmai jelenet: legény leánynak udvarol, a háttérben alakok, Alberti gróf tulajdonában, Nizza) c. képek mindannyi a hazai népéletből vett jeleneteket mutatnak.
A mezei munkások életéből vett képek: az "Aratók hazatérése" (l881.-ből, a király tulajdonában), ugyanaz még egy példányban (Hopp tulajdonában, Budapesten), "Aratók kifizetése" (Herpka iparm. tanár tulajdonában), a "Kukorica-szüret" (l889.-ből), a király tulajdonában). Ez utóbbi esthangulatú motívum az Alföldről. Jobbról rőzseláng lobog. Balról üldögélnek a tengeri-hántolok. Egy asszony kilép a sorból s a tűzre gallyat hajítani készül. Az előtérben heverő kukoricacsövek sárga foltja érdekes színkontrasztot ad a beálló éj sötét hangulatával. A "Kukoricaszedő" (Szmrecsányi püspök tulajdonában) stb.
A tiszaparti halász- és hajósnép életéből vett tárgyak: a "Hajóvontató asszonyok" (1885, dr. Strasser Imre tulajdonában, Budapesten) és a "Tiszaparti halászok" (1890, megvette a Képzőművészeti Társulat kisorsolás céljából.) Az újoncozás jelenetét, mely Munkácsy Mihálytól kezdve minden magyar életképfestőt inspirált, Ébner sem hagyhatta figyelmen kívül. Ilyen tárgyú képe két példányban létezik. Az egyiknél - ez a korábbi - a jelenet szabadban játszódik (ez angol magántulajdonban van), a másiknál korcsmai helyiségben táncolnak, tivornyáznak a legények (1883. Strasser Sándor tulajdonában, Budapesten).
Jules Bretonnak "Búzaszentelés"-ére emlékeztet az 1886-ban kiállított "Húsvéti körmenet" (a budapesti Nemzeti Múzeum tulajdonában), Millet kevésbbé rokon jellemvonást mutat. Ennek félelmetes aszkézise Deák-Ébner derült és mindvégig optimisztikus kedélyvilágának kevésbbé felelt meg (bár reminiszcenciákkal találkozunk: pl. az "Aratók hazatérésén" szereplő epizód-alak, a lehajló asszony a hírneves "Tallózok" egyikét sejteti), ellenben Jules Breton lágysága, olvadékony színezése, valamint az esztétikai mellékíz, mellyel a parasztéletből vett típusokat fölcifrázza, összhangzatossá és kellemessé teszi (de egyszersmind eredeti zamatuktól megfosztja), a magyar életképfestő ízlésének jobban megfelelt.
Képünkön elől a templomszolga halad. Mögötte egyházi sátor alatt, kezében szentségtartóval, vonul a pap. Jobbról kiváncsiaskodó alakok, gyermekek. Balról ájtatoskodó asszonyok. A sátrat vivő falusi emberek közül egyikmásik pompás típusa a vidéki magyarnak.
Két évvel később egy másik "menetet" állít ki, a "Nászmenet"-et t. i. (1888. a Szépm. Múzeum tulajdonában.)
Meleg, aranysárga tónusú kép, melybe az egyes színfoltok lágyan illeszkednek bele.
Mély, kék ég borul a faluvég fölé, amilyen hőséges nyári napon szokott az Alföld síkja fölött terjengeni. Elől a menyasszony szemlesütve, szendén és szemérmetes lépéssel halad, körülötte az örömszülék, a szerető és aggódó anya, a násznép serege, odább, jó előre a nyoszolyóleányok vonulnak, a banda húzza, a legények ugrándoznak, vígadnak. A palánk teteje mögül kíváncsi gyermekfejek kandikálnak elő: ünnepe van a falu aprajának-nagyjának.
A maiak a kompozícióban talán szabadabbak, fölfogásukban a természetes egyszerűség elve talán jobban domborodik ki, viszont a részletező gond, a befejezettség finomsága és tökéletessége, melynek itt tanui vagyunk, hiányzik náluk.
A bájos és üde gyermekéletből is szívesen meríti tárgyait.
Legelső kiállított képe, melyet a kritika gúnnyal és vicceléssel fogadott (Gyermekek szőlővel, bécsi világkiállítás, 1873.), alakjainak állítólagos soványsága miatt (gyógyintézetbe utasították őket) - a Murillo-szerű gyermek-genre körébe tartozik. "Két barát" c. képét megvette a Képzőművészeti Társulat s a párisi világkiállításra küldte (jelenleg francia magántulajdonban). 1874-ben "Fifine"-t állítja ki, bájos gyermekfej-tanulmányt, mely Boulard-nak a párisi Luxembourg-múzeumban levő lasontárgyú, rokonszellemű és kezelésű műveire emlékeztet. Deák-Ébner minden alkalommal a kitűnő és lelkiismeretes pontosságú francia iskola méltó tanítványának mutatkozik.
Nem annyira kolorista, mint inkább finom és szorgalmas rajzoló. Színezésében delikát, az erőteljes és kirívó effektusokat kerüli, lágy és egyöntetű hatásra törekszik.
Egyéb művei: "Jós-virág" ("La Marguerite", francia magántulajdonban, kiállítva Budapesten, 1884.). Két leányalakot ábrázol fél életnagyságban, az egyik a virág szirmait tépi: szeret? nem szeret? a másik kíváncsian szemléli. Alkonyati hangulat. A "Konyhakertben" (kiállítva 1885. Budapesti magántulajdonban), "Somogyi parasztleány" (1887. A művész Londonban élő öccsének tulajdonában), "A nyalánk" (1887), "Etetés" (1893), "Kút mellet" (1893).
Tájképek: "Réten" (1890), "Konyhakert" (1893. Pasztell, Wagner kapitány tulajdonában), "Veszprémi országút" (1893. Antwerpeni magántulajdonban), "Kátyús út" (1903. Tempera) "Farkasfalvi részlet" (1903) stb.
Az arckép sem hiányzik a művész oeuvre-jéből. Már 74-ben kettőt állított ki ilyet a párisi Szalonban. Elvétve később is találkozunk velük, így 1890-ben két női arcképpel szerepelt a tárlaton. 1905-ben B. M. úrhölgy arcképét láttuk.
E műfajnál azonban a megítélés szempontjából fontosabbak azon teljes nagyságú női aktok, melyekkel az 1891-i évtől kezdve találkozunk. "Álom" c. képe napsütötte fűben heverő női alakot ábrázol. A test mintázásában, rajzának finomságában a legjobb franciák műveivel vetekszik.
Lefébre szépen fest, de bizonyára nem fest szebben.
Valőrben ma talán hívebbek vagyunk, a természeti jelenség együttes hatásának visszaadásában a valósághoz talán szigorúbban alkalmazkodunk: úgy találjuk, hogy a fa lombjain áttörő napsugarak erejének intenzitásához képest a mezítelen test sötétebbnek látszik, a nőies test báját azonban költőibb érzékkel visszaadni bizonyára nem tudjuk.
Hasonló felfogású képet festett 1890-ben "Nyár" címmel.
Ezek voltak tulajdonképen a bevezető lépések néhány nagyobb kiránduláshoz a monumentális festészet terére.
Fölébrednek emlékében a müncheni tanulóévek, Stréhuber és Anschütz leckéi, a cornelianus-nazarénus hitelvek, az "Antiken-Saal" gipszei és drapéria-tanulmányai jönnek kisérteni.
Azonkívül Lotz Károlyhoz fűződő benső barátsága is emez irányba sarkalja.
Deák-Ébner búcsút mond a vásártérnek, a piaci alakoktól megválik, fölhelyezkedik egy cölöpszerű építmény tetejébe és elkezd múzsákkal kacérkodni. Az intim festészet teréről átvándorol a monumentális falfestészet terére. Az 1890-95-i időközben "al secco" eljárás szerint az újonnan épült Műcsarnok peristiljébe frizalakban három nagyobb képet és két medaillont fest.
A középső dekorativ panneau Apollót ábrázolja a Múzsák között. Balról a Szobrászat kezdete van allegorizálva.
Vulkán agyagból formálja az emberi alakot, mely Athéné ihletszerű érintése folytán életre ébred. Mellette Ámor és a Gráciák. Jobbról a Festészet eredete van szimbolizálva. Egy pásztor kedvesének árnyékát falra rajzolja. Közben egy-egy monochrom-ábrázolás, egyik a festészet, másik a szobrászat szimbolikus megjelenitése. Az újjá alakított várpalota lépcsőházában, valamint vesztibüljében szintén több allegoriai festménnyel vesz részt. Ott az Igazság és Mértékletesség, emitt a Barátság és Vendégszeretet van példázva.
1901-ben festi a "Múzsa" c. képet (Hauszmann Alajos tanár tulajdonában). Azonkívül a Szent-István-bazilika számára mozaik-ábrázolásokat: "Krisztus Péternek átadja a kulcsokat", "Krisztus kiküldi tanítványait, hogy tanítsanak".
Közben illusztrációkkal is foglalkozik. Az Athenaeum Petőfi-kiadása számára rajzokat készítettt a következő költeményekhez: Zöldleveles fehér az akácfa, A felhők, Falu végén kurta kocsma, A puszta, A király esküje, Sikos a a hó, szalad a szán - stb.
Néha a felfogás egyöntetűségét nélkülözzük. Az okoskodó, latolgató, fontolgató ész erősebb a spontán megnyilatkozás tehetségénél. Semmit sem a véletlen és mindent tervszerűség hozott létre. Mindennek hatása előre ki van számítva. Minden a "wohl Abgewogenheit" szigorú elve szerint készül.
De hagyjuk a gáncsoskodást (mert valóban nem egyéb). Ne tépjük meg egy érdemekben kiválóan gazdag, annyi becsest és értékest létre hozott, példaszerű művészpálya végső hajtásait.
Hol van a lángész, ki életében nem hibázott?
Hol van a művész, aki elejétől végig kizárólag jót alkotott s akiben épenséggel semmi kivetni való sincs?
Sajnos, hogy ezt a múltat - Deák-Ébner Lajos múltját - nálunk eddig oly kevéssé méltányolták. Híre nincs, neve még csak nem is népszerű. A külföld egykor érdem szerint ünnepelte, itthon nyert egy második (!) Társulati díjat, azonkívül még egy-két díjacskát.
A nagy belátású Trefort 1887-ben haza hívta s a Női Festő-Mesteriskola vezetését bízta reá.
Végül nagylelkűen egy börtönlyukat is bocsátottak rendelkezésére, hogy ott festhessen, ha úgy tetszik. - Hazajött, tehát elfelejtették, - mert egyéb képessége nincs, csak tudása és szerénysége.
Forrás: Művészet, 6. évf., 2. sz., 1907, 73-81. oldal
http://www.mke.hu/lyka/06/073-081-deakebner.htm
Bálint Aladár: Deák Ébner Lajos
Professzor, hivatalosan elismert, többszörösen kitüntetett művész, ki egész életen át dolgozott, együtt élt a magyar festőművészet legkitűnőbb szereplő személyiségeivel, és mégis idegen volt még azok előtt is, kik hivatásuknál vagy kivételes helyzetüknél fogva a magyar művészet minden értékét, fejlődési mozzanatát számon tartják és figyelemmel kísérik. A mai nemzedék idegenül haladt el e ritkán szereplő művész késő termése mellett. Pedig ez a közönség nem intoleráns, ha a fiatal és a férfikora teljes erejében szereplő Deák Ébnert ismerte volna, az igazit, nem azt akit a Szépművészeti Múzeum egykori vezetőinek, vagy ki tudja melyik állami vásárló bizottságnak jóvoltából ismer, bizton fokozott érdeklődéssel, megértő szeretettel fordult volna e mester felé.
Régibb művészek törekvéseit, fejlődésük menetét, kész eredményeit ha értékelni akarjuk magángyűjteményekre, de elsősorban az állam múzeumaira vagyunk utalva és ha a múzeumok annak idején nem a pikturális értékek, hanem a megfestett témák mineműsége esetleg a méretek szerint vásároltak képeket, akkor az elaggott művész hiába reklamálja a megértő méltánylást. Kortársai elmaradoznak mellőle, az utána következő generációk pedig rosszul ismerik őt. Nem mindenki oly szerencsés e tekintetben mint Benczúr Gyula, kinek főműve, a Vajk keresztelése, a múzeum tulajdona. E képben komprimálva van Benczúr minden kvalitása.
A Szépművészeti Múzeum új szerzeményeinek tavalyi kiállításán egész sereg művészről kiderült, hogy félreismertük (a múltját mindenesetre), hogy róluk hamis kép élt bennünk. A múzeum mostani vezetői aztán tőlük telhető módon igyekeznek korrigálni a múlt hibáit és több magyar festőt máris méltó alkotás reprezentál.
Deák Ébnerről alkotott korábbi véleményünk is alaposan megváltozott, előkerültek rejtve rejtett régi képei és egy színes eleven talentum egykori virágzásának lehetünk késő tanúi. Fiatalkori, férfikorabeli és újabb képeit egybegyűjtötte és kiállította az Ernst múzeum. Több mint kétszáz kisebb-nagyobb kép mutatja a mester indulását, kibontakozását és végül a hanyatlását.
A legrégebbi vásznak dátuma 1872. (Az 1868-ban festett fiatalkori stúdiumot figyelmen kívül hagyhatjuk.) Tisza-parti füzest ábrázol az egyik, dunai részletet a másik kép. A Tisza-parti füzesben már a későbbi Deák Ébner minden kvalitása fellelhető. Szolid faktúra, (a festő fiatal korát tekintve) meglepő kiegyenlítettség és intim hatásokra való törekvésének tudatos hangsúlyozása. Kész mester keze érzik e gyengéd színekkel megfestett, hamvas tónusú vásznon. A későbbi kor csupán a terület kiszélesítését, a színek tüzének, erejének fokozódását jelentette művészetének kialakulásában.
1875-ből való Fifin című gyermekarcképe Manet-nak is dicséretére vált volna. Manet hatása általában nyomon követhető e korból származó képein. Példa erre egyik nagyméretű női arcképe. (E kiállítás alkalmából az állam tulajdonába került). A fekete ruhán áttetsző hús eleven valóság, a rajz egybeszövődik a meleg tónusokba oldódott színekkel. 1878-ban, mikor Deák Ébner e képet festette, ez vakmerő forradalmi cselekedet lehetett.
Párisból hazajövet Szolnokra került. E korból való első képeinek még francia a levegője, az alföld fülledt melege, porral átivódott atmoszférája helyett barbizoni erdők nedves párája borul a Tisza-parti város utcáira. Szolnokon találkozik Pettenkofennel, e minden magyarnál magyarabb osztrákkal. E találkozás úgyszólván teljesen elmossa Párizs emlékeit. Színes foltokká csattan széjjel minden forma.
Értékesnél értékesebb alkotások kerültek ki ez időben műhelyéből. Bensőséges, spontán lírizmussal átszőtt mestermunkák, a meghatódás, a természet odaadó szeretetének termékei. Intim képek, a legtöbbnek mérete is alig haladja meg egy jókora fóliáns fedelének nagyságát. Hogy mily erős festői érzés irányította őt munkájában, arra kitűnő példát szolgáltat a Tatárjárás után című képe. Ez akkor festődött, amikor a lokálszínek tarkaságában tobzódó jelmezetes történelmi festés volt az uralkodó márka. Ő kiküszöbölt képeiből minden romantikát, zsánerszerű, időhöz kötött esetlegességet. A történelem levegője, a nagy dúlást követő depresszió borongása lebeg a figurák felett, a barna avaron, tompa égen, nem érezte szükségét annak, hogy színpadi népséggel töltse meg a teret.
Képei egyre világosabbak és színesebbek. Mesteri biztonsággal helyezi egymás mellé és hangolja össze a kisvárosi élet figuráit. A halászélet, a tanya, szántóföld halkszavú poétája volt Deák Ébner. Drámaiság nem lüktet e vásznakon, klasszikus elődök szigorú szabályai ekkor még nem merevítik meg e nyüzsgő, színes világ meleg ritmusát.
Deák Ébner később letér arról az útról, amelyet készültsége, kultúrája és temperamentuma számára kijelölt. Lotz és Székely Bertalan varázskörébe került. Megszédítette őt e két mester monumentalitása, ő is bele akart illeszkedni a nagy stílus arányaiba. Nyár című nagy aktja kissé hűs korrektsége mellett is megkapó alkotás. A nyúlánk test bársonyos felülete szikrázik a képen kívül eső fényforrás zuhatagában. A keblek határvonalaiban meleg piros tűz izzik. Lotz erotikájára eszmélünk e vászon láttára. Több akt, néhány arckép demonstrálja a művész irányváltozását. Klasszikusan nemes, de hideg alkotások. A klasszicizáló periódus elmúltával figyelme ismét a régebbi témái felé terelődik, de amit ily irányban produkált - az újabb képekből elszállt a fiatalkori alkotások intimitása. Elhervadt a folyómenti dombok, hóval lepett utcák, párás őszi reggelek, fülledt nyári esték megható szépsége.
Becsüljük meg a mester javatermését. Őszinte, igaz munkák. Kár, hogy oly sokáig egy műterem zugában hevertek. Ha másképp történik, nem kellett volna másodszor felfedezni Deák Ébner Lajost és megismerni az ő nem mindennapi képességeit.
Forrás: Nyugat, 1918. 8. szám / Figyelő
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00244/07348.htm
Végvári Lajos: Deák-Ébner Lajos ismeretlen párizsi festménye
Vannak művészek, akikkel a művészettörténetírás igen mostohán bánt. Ezek közé tartozik Deák Ébner Lajos festőművész is. Munkássága nagyobb figyelmet érdemelne, s hogy ez a figyelem elmaradt, az a sajátos magyar viszonyokkal magyarázható. Abban a korban élt, midőn Munkácsy Mihály világraszóló sikerei a nemzeti esztétika csúcspontjára helyezték az életképfestészetet. A népi zsánernek nevezett műfaj a maga idején kiemelkedő fontosságú volt, ismeretlen lehetőségeket hozott, újszerű témákat kínált, jelentős szerepet töltött be a nemzeti tudat fejlődésében.
Deák Ébnert halk, érzékeny természete a lírai táj és hangulatábrázolásra tette alkalmassá, ám a kor kiemelkedő mestere nyomán minden művésztől elvárták a nagyszabású népi tárgyú, esetleg történelmi kompozíciókkal való foglalkozást. Munkácsy, nyugat-európai rendelőinek fejlettebb ízlésére támaszkodva megengedhette a nagyvonalú festést, az előadásmód balladás szaggatottságát, itthon azonban Keleti Gusztáv kritikus és a Münchenben végzett festők köre volt a hangadó, ők képviselték a közönség igényeit meghatározó mércét. Így történt, hogy Deák-Ébner Lajos - ez a jó hazafi (Deák Ferenc a nagybátyja volt) és Párizsban kifinomodott festő - megalkudott a reformkorból ittmaradt provinciális igényekkel és legismertebb művében a "Hazatérő aratók"-ban (1881) az ún. verbunkos zene stilizált népiességét koreografálta, precízen kidolgozott részletező modorban. Ezzel a művével kezdődött a nagy tehetségű festő hanyatlása: ötven éven át festette, egyszerre szárazabb felfogásban, topográfiai és mimikai hitelességre törekedve szolnoki tárgyú képeit.
Ilyenfajta munkái azonban csak mintegy felét teszik ki életművének, az elfogulatlan kutató gyakran találkozik tevékenységének másik, kevésbé ismert részével, olyan áradó festőiségű művekkel, amik a legnagyobb méltánylásra számíthatnának, ha alkotójuk nem dezavuálta volna magát egy a maga korában is már maradinak számító látásmód hirdetésével. Érdemes elgondolkozni azon, hogy Deák-Ébner egy évben halt meg Derkovits Gyulával, ami azt jelenti, hogy tizenöt éven át kiállítási társak voltak.
Egy művészt azonban mindig a legjobb teljesítményei alapján szabadna csak megítélni: ez a bartóki elv azonban még vajmi ritkán valósul meg bírálatainkban. Szerencséje kultúránknak, hogy a maguk ítéletét és ízlését bátran vállaló gyűjtők olyan művészek munkáit is megvásárolták, akikről a szakértők még nem nyilatkoztak kitörő lelkesedéssel. Deák-Ébner értékét Wolfner Gyula mentette meg: nagyszerű kollekciójában több ismeretlen korai művét őrizte. A Wolfner-gyűjteményről szóló kitűnő tanulmány keltette fel az érdeklődést a már régen túlhaladottnak vélt szolnoki mester iránt. Ezzel magyarázható, hogy Möbius Izabella 1940-ben disszertációt írt Deák-Ébner Lajosról. Munkájának egyik eredménye a festő eddig ismeretlen korai munkáinak összegyűjtése (sajnos csak reprodukció), a másik eredmény Deák-Ébner párizsi tartózkodására vonatkozó dokumentumok publikálása.
Könyvéből megtudjuk, hogy festőnk a müncheni tanulmányi évek után 1874-ben Párizsba költözött és - nyári szolnoki tartózkodásait leszámítva - 13 éven át a művészet akkori fővárosában, valamint a barbizoni művésztelepen dolgozott. Franciaországi tartózkodásának azért szakadt vége, mert 1887-ben, az elhunyt Mészöly Géza utódjaként kinevezték a Női Festőiskola tanárává.
Ellentétben hazai munkáival, a nagyméretű sokalakos kompozíciókkal, Párizsban kisméretű képeket fest. Erről levélben tájékoztatja szolnoki festőkollégáját, Aggházy Gyulát: "Kis képet! Egy-két alakkal valami érdekes motívum, szélesen kezelve és élénken színezve. És a mi fő, világosan, amennyire csak lehet. A sötét képek itt nehezen kelnek. Holmi kis egyszerű scenát a szabadban, füvekkel, virágokkal, fákkal, érdekesen, és ízléssel. Én magam is nagyobbrészt ilyen dolgokat csinálok és még egy sem maradt a nyakamon."
A levél keltének idején már megváltozott a franciaországi közízlés, a képkereskedők már fontolgatták az impresszionizmus elfogadását, ennek eredményeképp az irányzat közvetlen előfutárainak, az ún. plein-air festőknek a művei a keresett műtárgyak közé soroltak. Az ízlésváltozás következménye volt, hogy Munkácsy műkereskedője Amerikába exportálta a mester alkotásait.
A művészek ízlése is hamarosan átalakult. A távoli Magyarországról érkezett Deák-Ébner először Paál László mellett dolgozott Barbizonban, de hamarosan rányílott a szeme a francia művészet nagy újdonságaira, őt is magával ragadta az a látásmód, amely a dolgok stabil képe helyett az alakulás, a változás élményét, a futó impresszió frissességét értékelte. Deák-Ébner egy megrendelője visszaadta a művésznek egyik képét, átdolgozásra, de festőnk hozzá sem nyúlt, mert: mint írja - "sajnáltam elrontani a friss impressziót. És hiába csak ennek van örök becse."
Deák-Ébner hitet tett levelében az impresszionista szemlélet mellett. Sajnálatos, hogy Párizsban készült műveiből még egy fél tucatot sem ismerünk. Éppen ezért különös jelentősége van a Miskolci Képtárba került festményének, amely az "L. Ébner Paris" szignót viseli a kép jobb alsó sarkában.
A festményre vonatkozó dokumentumok nem kerültek elő, éppen ezért ideiglenes érvénnyel az "Úton" címet adtam neki. A műtárgy barna kartonra festett, mérete 59x45 cm. Az alap rongáltsága miatt 1974 tavaszán a Képzőművészeti Főiskola Restaurátor Intézetében falécekből szerkesztett új bázisra ragasztották, a későbbi eredetű sárgás lakkréteget is eltávolították.
Az eredeti állapotát, frissességét visszanyert kép vízszintes felezőjén elhelyezkedő horizontból az előtér felé szélesedő út vonulatát falusi házak és kerítések szegélyezik. A festmény jobb előterében kék szoknyát és fehér harisnyát viselő női alak; vállát narancssárga kendő borítja, halványnarancsszín kötényét oldalra fújja a szél. Feje felett piros napernyőt tart.
A főalak elhelyezkedése aszimmetrikus: a kép egyensúlyát a horizont felett terebélyesedő fa lombja és az út menti pázsit mély zöldje alakítja, a színkontrasztok és a foltelosztás is mesterségbeli virtouzításra vall. A háttér meleg tónusú házai a levegőtávlat fontos motíviumai. A háztípusok nem franciák, hanem magyarországiak, ami arra utal, hogy a kép legkorábban első szolnoki tartózkodása után készült, még olyan frissek az élmények, hogy a művész magyarországi motívumokkal alakítja a franciaországi látványt. Ennek alapján a kép legkorábban 1876-ban keletkezett. A másik határ 1880-a, a "Hazatérő aratók" című képének megkezdése. Ekkor már stílusa megváltozott.
A kép közvetlen stílusrokonai: Paál László temetése (1878 MNG) és a Párizsi nő című portré (ismeretlen helyen azelőtt Wolfner gyűjtemény). Utóbbi festmény nőalakja valószínűleg azonos az Úton című kép modelljével, a típus mindenesetre megegyező.
Nem ismeretes az Úton című festmény előző tulajdonosának neve, a festmény 1968-ban került a Herman Ottó Múzeumba, Sátoraljaújhelyről. Deák-Ébner egyik legszebb képe jutott ilymódon a Miskolci Képtár birtokába. Egy kevéssé ismert művész vitathatatlan mesterműve, amely túl saját kvalitásain, szép emléke a magyar-francia művészeti kapcsolatoknak is.
Forrás: A miskolci Herman Ottó Múzeum közleményei, 13. szám, 1974, 73-77. oldal
Egy elkallódott műtárgy hazatalált
Deák Ébner Lajos
1850-1934
Leány az erdőben
Aki figyelemmel kíséri A hónap műtárgya című sorozatunkat, meglepődéssel tapasztalhatja, hogy rövid időn belül újra egy Deák Ébner kép került kiállításra. A Szolnokhoz évtizedeken át kötődő kiváló festőművész életműve ezt már magában is indokolttá tenné, de most mégis többről van szó. Egy elkallódott műtárgy talált haza e műben hosszú évtizedek után.
A történet 1958-ban kezdődött, mikor is több tucat festmény került Káldi István gyűjteményéből az állam tulajdonába, jelesül a Magyar Nemzeti Galériába. Egy későbbi művelődési minisztériumi rendelkezés értelmében a Galéria festményeket juttatott vidéki múzeumok részére a kollekcióból, így Szolnokra került Aba- Novák Vilmos Cserépvásár című képe, ami ma is a Szolnoki Képtár megbecsült darabja. Az 1962-es leltárkönyv szerint a Cserépvásár mellett a Deák Ébner kép is Szolnokra került, de a későbbi revízió alkalmából a festményt nem sikerült megtalálnunk. A korai időkből e feljegyzésen kívül más nem maradt ránk, akkori kollégáink már nem élnek, így a képet veszteségként könyveltük el fájó szívvel.
Fordulatot az idei esztendő hozott, mikor Dr Egri Mária, múzeumunk egykori művészettörténésze, felhívta figyelmünket arra, hogy az átadási jegyzőkönyv ellenére elképzelhető, hogy a festmény nem került le Szolnokra, vagy kölcsönzés útján elkerült innen. Mivel az átvételek mellett az átadásokat is jegyzőkönyvek kísérik, ennek hiányában eddig eszünkbe se jutott a művet más múzeumokban keresni. Az ötletet mégis siker koronázta. Megkeresésünkre a Magyar Nemzeti Galéria fellelte gyűjteményében a festményt, s azt Szolnokra visszaszállította. Ma már nem tudhatjuk meg, hogy e jelentős műalkotás 1962-ben ténylegesen ide került-e, vagy valami késleltette az átadást oly annyira, hogy a kép a Galériában maradt végül. Talán ez ma már nem is annyira fontos. A lényeg az, hogy a kisleány hazatalált, és most a hónap műtárgyaként a közönség értő szeme elé tárhatjuk.
Deák Ébner Lajos első, a Képzőművészeti Társulat kiállítására 1872-ben beküldött képeivel díjat nyert. A rákövetkező évben a bécsi világkiállításon szerepelt egy kompozícióval. Megismerkedett az ott kiállított francia festészettel s az döntésre késztette: 1973-ban Párizsba, illetőleg Barbizonba utazott. Ott dolgozott akkor Paál László és Munkácsy Mihály, akinek művészete mély nyomokat hagyott Deák Ébner égész életművében. Paál László barátsága az új látást jelentette, s a müncheni műtermi zártság után a tágas természet ezer színét-fényét adta a fiatal festőnek.
Deák Ébner nem csak fiatalabb volt a melankolikus Paálnál, de temperamentuma is különbözött tőle. Képei - átmeneti hatás után - színesebb és rajzosabb megjelenésűek, az észlelhető valóság derűsebb szemléletéről vallanak.
Áttelepülve Párizsba átjárja a kortárs francia művészet színessége, elevensége, ami a konkrét ábrázolást a plein air atmoszférateremtő hatásával társítja. Művészetének alakulását mégis Szolnok döntötte el, ahová 1875-ben Párizsból érkezik meg a Szolnoki Művésztelep úttörője, August von Pettenkofen hírének hatására.
Az eleven élmény, a piros-tarkán hullámzó kisvárosi élet, az alacsony horizontú táj lenyűgözte a festőt. A magyar népélet sűrűjébe toppant, olyanba, ami lehetetlenné tette, hogy akár a müncheni színpadias állókép, akár Paál sötét színvilága érvényesüljön ezután festményein.
Forrás: Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Igazgatósága Honlapja
http://www.djm.hu/archiv/deak.htm
