Lotz Károly emlékérem Loránfi Antal készítette 1884-ben	ÉRDEKESSÉGEK
	Lotz művészete
	"Csendes, furcsa, önfejű gyerek"
	"Freskó-kirakó"
	VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM

Lotz művészete
(részlet a fejezetből)

A monumentális megbízásokban tehetségének másik oldalát mutathatta meg, amely Rahl iskolájában erősödött. Ezzel jobban kielégíthette egykori szobrászi emlékein alapuló, eszményítő vágyait is. A falképstílus utóbb annyira elhatalmasodott nála, hogy csak pihenésre rándult ki a népéletből és a szabad természetből vett képtárgyakhoz. Pedig a festészet fejlődésének útján itt találkozunk a legnagyobb eredményekkel, a legérdekesebb felfedezésekkel. Az antik istenek és allegóriák eszményi formaszépsége annyira elvakította Lotzot, hogy ragyogásuk miatt már nem láthatta eléggé a való életet. Falképstílusa és képeinek tárgyköre is az általános emberi műveltségben gyökerezik, nem színeződik nemzeti különlegességgel. Hogy miként kell Lotznak ebben az irányban való fejlődését megítélni, arra csak az akkori építészettel való összefüggésben válaszolhatunk, mert Lotz falképstílusa ennek a függvénye.

Kétségtelen, hogy Rahl idejében az építészet, szobrászat és festészet stílusának útjai még nem váltak el egymástól annyira, mint a XIX. század utolsó harmadában. Rahl még nem látta az egészséges és termékeny egység fölbomlását, mely egyfelől az építészet további természetes stílusfejlődését megszüntette, másfelől a festészetnek lehetővé tette, hogy stiláris béklyóitól megszabadulva, a való élet, majd az optikai élmény szolgálatába álljon. Rahl figurális kompozíciói az épületek stílusához alkalmazkodtak, de az ösztönös teremtőerő a festményekben és az épületekben egyaránt a műtörténeti tudásnak, a múlttal számoló műveltségnek adta át a vezető szerepet. Az építészetet szolgáló festészet is eklektikussá vált.

A nagy építészeti fellendülés először Bécsben, majd Budapesten teljesen a Rahl által előírt útra terelte Lotzot. Bécsben mint Rahl kartonjainak kivitelezője, Budapesten pedig mint önálló mester alkotta első figurális kompozícióit az épületek díszítésére. Mestere tanításának hatása alatt, de saját stílusérzékére is hallgatva, most már csak olyan képeket festhetett, amelyek beleillettek az építészeti keretbe, azzal összhangban voltak. Nem akart, talán nem is tudott az építészettel szemben önálló utakra térni, kompozíciói elválaszthatatlan tartozékai voltak az architektúrának, nagyobbára azzal egy időben jöttek létre, nem voltak tőle függetlenek, mint kisebb életképei. Lotz követte az építészetet annak további stílusalakulásaiban, elkötelezte magát Feszl romantikájának és a neoreneszánsznak, melynek uralmát Magyarországon Ybl Miklós (1814-1891) alapította meg. Így festészete csak önmagából vagy a múlttal való összefüggéseiben újulhatott meg, csak laza kapcsolatok fűzték a festészet modern irányainak kialakulásához.

Eleinte az építészet sem vette át teljesen a reneszánsz formákat, Ybl Miklós, Feszl Frigyes és Weber Antal az 50-es és 60-as években romantikus ízlésben dolgoztak és Lotz is odaillő falképekkel díszítette épületeiket. Természetesen Rahl súlyos német formavilága volt a mintaképe, de Schwind fantasztikusabb, mozgalmasabb meseromantikája, allegóriaábrázolása is hatott reá. A vörösvári kastély lunettáiban még különböző hatások küzdenek egymással, a vigadóbeli Tündér Ilona-ciklus képszékeiben azonban már a német meseromantika alakjaival találkozunk, amint magyar irodalmi hagyományokat személyesítenek meg.

A klasszicista Nemzeti Múzeum is a romantikus időkben fejeződött be, Lotz itteni fal- és mennyezetképeiben szinte tudatosan követi Rahl stílusát, de némi Kaulbach-befolyást is olvaszt bele. A mennyezet mezőiben találja meg azt a világot, amelyben későbbi egyénisége kifejlődhet. Itt nincs drámai összeütközés, dinamikus feszültség, hanem statikus, örök nyugalom, a lét harmóniájában való öröm.

Forrás: Ybl Ervin: Lotz Károly élete és művészete (Rövidített, átdolgozott kiadás)
             Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1981, 32-34. oldal

Csendes, furcsa, önfejű gyerek
(Fejezet az Alvó Vénusz c. életrajzi regényből)

Marastoni Jóska elkérte Károlytól azt a rajzát, amit a lovascsatáról készített, azzal, hogy édesapjának elviszi és megmutatja. A zömök, erős, cigányos képű fiú Velencében született, apja, anyja olasz volt. Biztatta a barátját:

- Festeni tanulj! A sírkövesnél csak eltemeted a talentumodat!

Szerette Károlyt, mintha édes öccse lenne. Marastoni Jóska egy évvel idősebb volt Károlynál, s még többnek is látszott. Boldog volt, ha a nyurga, nála testileg gyengébb Lotz fiút valamiben pártfogolhatta. Felajánlotta, megosztja vele zsebpénzét - és mindjárt meg is követte társát, mivel az sértődve elutasította az ajánlatot. Így egyelőre abbamaradt a rábeszélés is, hogy hagyja ott a kőfaragót, mert hiszen az kevés bért is ad inasainak; és Károly keresetével segíteni akarta anyját.

A lovascsata rajza döntötte el Károly további sorsát. Mert Jóska apja, Marastoni Jakab meglepően jónak tartotta azt, és elvállalta, hogy nemcsak díjmentesen tanítja fia barátját, de még azt a havi húsz forintot is megadja neki, amit eddig a váci kőfaragótól kapott.

Marastoni tekintélyes arcképfestő volt, 1846 óta Pest városának díszpolgára, József nádor is nagyra becsülte, és minden támogatást megadott neki, hogy megnyithassa iskoláját, az "Első Magyar Festészeti Akadémiát", ahol főnemesi családok fiai is tanultak; ide bejutni nem volt könnyű, vagy rang vagy pénz vagy tehetség kellett a felvételhez.

Jacopo Marastoni, a szép arcú fiatal vándorfestő Velencében született. Egy velencei gondolás unokája, sokgyermekes boltoscsalád legkisebb fia volt. Ha nem is örökölhette a nagy florenci mesterek - Giorgione, Tiziano vagy Veronese - zsenijét, megbízható, gondos művész volt; akit lefestett, az ráismerhetett magára - legalábbis külső vonásaira biztosan. Finom, harmonikus színeket használt. Festési módja könnyed volt, s portréi visszatükrözték a bájt vagy a komolyságot, a szigort vagy a jókedélyt, mely a modellek szeméből, arcáról áradt. De az ember lelkét, jellemét, karakterét már nehezebben adta vissza - bár egyik-másik festményén ez a szándék is megnyilvánult. Kedves, bensőséges zsánerképeket festett. Főleg szülővárosának, Velencének és honfitársainak ábrázolásával aratott sikert. Festményei - Barabás, Borsos és a többi, nála kiválóbb képességű művészek munkái mellett - gyakran szerepeltek a Pesti Műegylet kiállításain. Különösen tetszettek - s híressé váltak - a "Jó anya" és a "Görög nő" című képei.

Húsz-egynéhány éves korában vetődött Bécsbe, majd Pozsonyba s onnét Pestre. Sohasem tanult meg jól magyarul, németül is alig. Pedig rákényszerült, hogy e nyelveken társalogjon, minthogy olaszul már fiaival sem beszélhetett. Korán megözvegyült. Jóska, bár szintén Velencében született, teljesen elmagyarosodott. Heves temperamentuma, lelkendezése, izgatott taglejtése vallott csak olasz eredetére. (Marastoni másik fia, Antal nagyon fiatalon Bécsbe került.)

- Apám azt mondja, hogy belőled nevezetes művész válhatik - közölte barátjával Jóska, olyan büszkén, mintha legalábbis róla mondták volna ezt. Szikrája sem volt benne irigységnek, féltékenységnek, már csak azért sem, mivel már elhatározta: litográfiával s fotografálással foglalkozik majd. Azért később megfestett - s igazán nem rosszul - jó néhány arcképet, Erzsébet királynő portréját is; és egy érdekes történelmi képsorozatot, melyet a "Magyar ősök képcsarnoka" című kiadványhoz készített. Amikor barátja már híres festő lett, a Lotz-képekről is készített jó néhány litográfiát.

Marastoni Jakab akadémiájának - melyet a pesti Nagyhíd utcában rendezett be - Ürményi Ferenc, volt fiumei kormányzó, koronaőr volt a védnöke. Az Ürményiek, régi nevükön Ilméryek, kétszáz évre visszamenően mind magas hivatalokat viseltek; akadt köztük királyi táblai asszesszor, ítélő mester, alispán, országbíró. Ferenc úr az abszolutizmus idején részt vett a nemzet szellemi fejlődésének előmozdításában, s szívesen vállalta a pesti művésziskola védnökségét is.

Ürményi úr, több ezer holdas családi birtokkal háta mögött, nemcsak névbeli patrónusa, de mecénása is volt a művészetnek. S nem csupán a nagynevű mesterek képeit vásárolta, hanem a kezdőkét, olykor még a Marastoni-iskola egyik-másik növendékének zsengéit is. Így került hozzá Károly két szénrajza. Az egyik ábrándos szemű, karcsú fiatal nőt ábrázolt, korsót emelő olasz nőt. A kép nyilván Marastoni egyik festménye után vagy valamiféle mintalapról készült. A másik - lavírozott tus - fáradtan álló igáslovak csoportja, már önálló kép - perspektivikus hibái ellenére - megnyerte Ürményi tetszését. A lovak szeméből valami csüggedt bánat árad. Az egyik ráhajtja fejét igavonó társa hátára; szinte emberi módon viselkednek.

- A fiúnak, aki ezt rajzolta, jó szíve van... - mondta a védnök, és erre signor Marastoni lelkendezve hozzátette:

- Jó szíve s művész lelke.

Alig féléve csak, hogy Marastoni "Akadémiájába" járt, s máris a legreményteljesebb növendékek közé számították. Grimm Rezsőt, Grosz Ádámot s Szemlér Mihályt tartotta még Marastoni tehetségesnek. Persze, a saját fiait is.

A mester tanítása jószerével annyiból állt, hogy növendékei elé állított egy-egy gipszszobrot vagy acélmetszetet, s azt le kellett rajzolniuk. Ő maga elment közben, volt úgy, hogy csak órák múlva jött meg, s a fiúk akkor bemutatták munkájukat. Hogy a tanítványok szét ne széledjenek, rendszerint rájuk zárta az ajtót.

Károly hamarosan megunta a "gipszeket" s metszeteket, gyorsan végzett a kötelező másolással. S akkor a saját fantáziája szerint rajzolgatott. Grimm is így tett, meg Szemlér Miska is. Szorgalmasan dolgoztak - bár akadt köztük olyan is, mint Mezei, aki elálmosodván, a műterem sarkában csendesen ledőlt, s aludt, amíg társai fel nem rángatták: megjött a mester!

Vasárnap hiába próbálta anyja otthon tartani Károlyt. Pedig ilyenkor társaság gyűlt össze Lotzéknál, a lányok barátnői s azok udvarlói. Olykor Sophie is szabadságot kapott a grófnőjétől, Pauline is eljött férjével, a szótlan, mosolygó, nagyon udvarias Wéber Antallal. A vendégek kérdezték, Károly elutazott talán? Antónia asszony zavartan magyarázgatta, hogy miféle dolga van, a mester rábízott valami fontos munkát, alapozást - estig dolgozik Marastoninál. Hermann mosolygott, de volt úgy, hogy legyintett, és meghazudtolta anyját:

- Kirándult, csavarog valahol a hegyekben, a jómadár barátaival.

Hermannról lassan megfeledkezett a hatóság, nem üldözte és nem kereste a kamarilla sem. Kimerészkedett már, munkát is vállalt, mégpedig elég nehéz munkát: egy ócskavastelepen, mint rakodó dolgozott. Erős, izmos legény volt, nem erőltette meg magát. De hamarosan rájött, hogy sokkal hasznosabb vásárolni és eladni, s másokkal emeltetni az árut. Kezdte megszokni, hogy nincs félnivalója, viszont azt is, hogy pénze legyen. Anyjának kérés nélkül adott keresetéből, ha nem is túl sokat. Úgy érezte - és éreztette -, ő a családfő. Károly azonban nem ismerte el annak. Hiába volt Hermann öt esztendővel idősebb, hiába öltözött divatosan, nem volt tekintélye öccse előtt. Károly sohase kért tőle pénzt, s ha Hermann jókedvében adni akart neki - nem fogadta el.

- Mire vagy olyan büszke, mi?! - mordult rá ilyenkor Hermann haragosan. - A piktorságodra? No hiszen, jól járunk veled. Ideje lenne már valami rendes, becsületes foglalkozás után nézni. Rajzol a legény! Hát rajzoljon magának sült csirkét meg csizmát. De olyat, amit megehet, olyat, amit lábára húzhat!

- Iszonyúan gyakorlatias vagy te, Hermann - mondta Antónia nővére. - Csak a pénzzel, csak a portékával törődsz, a művészetet megveted, még olvasni sem látlak soha.

- Olvastok ti helyettem is, muzsikáltok, képekben gyönyörködtök eleget, csak az a kár, hogy abból nem lehet megélni.

Az anya rossz érzéssel hallgatta gyermekei vitatkozását. Észre lehetett venni: az elmúlt esztendő gyorsan megöregítette. Lehet, hogy az a forró júliusi éjszaka volt a kezdet, amikor vágy áradt felé, mely arra késztette, hogy engedve egy hangtalan kívánságnak, kimenjen, bódultán, a kertbe... És az, aki hívta, előtte vérzett el, a füle hallatára sóhajtott utolsót. Nem volt szerelmes Antónia asszony - hogyan is érhetett volna ilyen hirtelen, villámszerűen ez a nagy érzelem egy meglett korú, nyugodt családanyát? De mintha sebet kapott volna ő is azon az éjszakán. Egyformán szerette mindegyik gyermekét, talán a meghaltakra többet gondolt, jobban elérzékenyült, ha emléküket felidézte. Főleg a legkisebb leány emléke fájdította szívét, kit még Homburgban veszített el.

- Nem szeretitek egymást - mondta fiainak, ha összekülönböztek; ő egyikük mellé sem állt, fáradt volt már ahhoz a lelke, hogy igazságot tegyen. De néha megtörtént, hogy haragjában rájuk kiabált, s gyermekei ilyenkor, megütközve szokatlan hangján, csodálkozva tekintettek rá.

Károlynak ritkán volt ellentéte testvéreivel. (Hermannal olykor.) Derűs természetű volt, gyakran mosolygott, mosolya kedves volt, szava csendes, szelíd.

Milyen is volt hát az ifjú Lotz Károly? Milyen indulatai, vágyai voltak? Milyennek látta később önmagát, az idő kútjába hajolva, évtizedek ködén áttekintve?

"Hát én anyámon, testvéreimen s néhány barátomon kívül nem sokat törődtem az emberekkel. Megmondom őszintén, de hát úgyis tudod, a lovak inkább érdekeltek. A lovakban gyönyörködtem: nemes formájukat jó volt rajzolni, boldogság volt az, éreztem, sikerül. Lehetséges, hogy ha akkor módom lett volna aktrajzoláshoz... De hát hogyan? Egy tizenhat éves kőfaragóinas vagy később, mint Marastoni mester tanítványa, hogyan is jutottam volna modellhez? Tizennyolc éves koromig nem is láttam nőt ruhátlanul. Albumokból, acélmetszetekből megismerhettem a régi olasz mesterek Vénusait, Danaeit - Michelangelo, Raffaello képeit, Boticelli Primaveráját, s a többi csodát is, aztán Bécsben Rahlnál, leginkább ott is csak a régi görög szobrokat, amikor márvány- meg gipszszobrok holt formáit tettük át rajzpapírra. De akkor még, Vácott csak a lovak! A lovak - és a felhők! Az égen lebegő, úszó - ezerféle alakot öltő, sok színben pompázó gomolyok valósággal megbabonáztak. Azokat nézni kívántam, rajzolni nem, éreztem, azokhoz nem elég a grafit - festék nélkül úgysem tudnám visszaadni azt az újra meg újra változó, csodálatos élő festményt, melyben gyönyörködni lehet a természet gigászi tárlatán."

"Lovak és fellegek. Az ember akkor még nem érdekelt. Lovak és fellegek hatottak rám, azok késztettek arra, hogy minél hívebben - de nem is: minél tündöklőbben, nemcsak az élet valóságával, de a képzelet szárnyalásával ábrázoljam őket. Később a görög mithológia ragadott meg ilyen erővel! Szinte már imádat volt ez. S most emiatt jogosan nevezhetnek pogánynak. Legalábbis - akkor - az voltam én, pogány! lovak, felhők - és aztán istenek, félistenek, múzsák és nimfák szenvedélyes hódolója. De vége már, megtértem - az igazi, élő szépség híve vagyok..."

Forrás: Barát Endre: Alvó Vénusz. Regény Lotz Károly életéről, Bp., Corvina Kiadó, 1974, 38-43. oldal

Kirakós játék

Működés: A darabokat párosával lehet megcserélni: először az egyikre kell egyet kattintani, és ha sárga színű lesz a kerete, akkor pedig arra a darabra, amelyikkel ki szeretnénk cserélni. Újrakeverni az ablak frissítésével vagy a darabszámokat mutató valamelyik nyomógomra kattintva lehet. Lassúbb gépeken az újrakeverés eltart néhány másodpercig. Ha a kép szélén véletlenül ott marad néhány képpont az előző keverésből, akkor csak mozdítsuk meg a böngésző gördítősávját az ablak jobb szélén, ez újrarajzolja a képet. A program működéséhez szükség van a Java futtató környezetre. A programot Perlaki Attila készítette.