Önarckép, 1870-es évek eleje	ÉLETRAJZI ADATOK
	Magyar festők és grafikusok életrajzi lexikona
	A magyar festőművészet albumából
	Néray Katalin könyvéből
	Életrajzi részletek Feszty Árpád írásából
	VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM

Homburg von der Höhe (Németország), 1833 - Budapest, 1904.

Festő. Apjának korai halála után magyar származású édesanyjával visszatért Magyarországra. Eleinte szobrásznak készült, de lemondott róla. Marastoni pesti festőiskolájába iratkozott be, hol a szabadságharc eseményeiről készített rajzokat. Ezt követően Weber Henriknél folytatta tanulmányait. 1852-ben Bécsbe ment és K. Rahl magánfestőiskolájában, eleinte mint tanítvány, később mint kartonjainak kivitelezője dolgozott. 1857-ben a bécsi görög keleti templom fal- és mennyezetképeinél segédkezett mesterének. 1860-ban hazatért, de Rahl hívására visszatért Bécsbe, hogy mesterének nagyszabású faldíszítő munkáiban segítségére legyen. Itthon eleinte tájképeket, legelésző ménest, vagy alföldi viharos képeket festett, mígnem a Pesten megindult építkező kedv monumentális feladatokhoz juttatta. Első ilyen munkája a Vigadó lépcsőháza volt 1864-ben, majd következett Károlyi Lajos gr. palotája, a Nemzeti Múzeum lépcsőháza, a Ferencvárosi plébánia-templom, az Újvárosháza. Ezeken a festményein még nagyon érzik Rahl hatása. Alakjai nagyok, nehézkesek, színei sötétek, kellem nélkül valóak. Igazi egyénisége csak az Egyetemi Könyvtár (1875-76) falfestményein kezd kibontakozni. Az Ádám-palota, a Berzsenyi Gimnázium, Landau- és Erdődy-villa, a régi Műcsarnok festményein színei fokról-fokra felderülnek, emberalakjai karcsúbbak lesznek. Az Operaház nézőterének mennyezetfestményei képviselik faldekoráló munkásságában a tetőpontot. Élete ettől fogva szakadatlan és soha elgyengülést nem mutató munkálkodás. 1883-tól a budapesti Mintarajziskola tanáraként, 1885-től a fővárosi Női Festőiskola igazgatótanáraként működött. 1887-től a második festészeti mesteriskola tanára, majd vezetője. A tanítványok hosszú sorát vonja be monumentális jellegű munkáiba. Ezt követően még számos monumentális munkát alkot (Keleti-pályaudvar, Párisi Áruház, Saxlehner-palota, Wodianer-palota, Magyar Tudományos Akadémia díszterme). 1889-1890-ben Székely Bertalannal és Deák-Ébner Lajossal közösen festi a tihanyi apátságot, 1890-ben a pécsi dóm Jézus Szíve- és Corpus Christi-kápolnáját, 1890-1891-ben a Szt. István bazilika kupoláját, 1892-93-ban a budai Mátyás-templomban Szent László legendáját, 1894-ben a Ferenciek-templomát, 1895-ben az Igazságügyi palota mennyezetképét, 1896-1901-ben az Országház feljárójának két falfestményét és a miniszterelnöki szoba két olajfestésű mennyezetképét. 1903-ban már betegen készíti el utolsó nagy művét a királyi-palota Habsburg-termének nagy mennyezet képét. Ezen kívül többnyire mythológiai tárgyú olajképeket és arcképeket festett. Az arcképnek Lotz kiváltságos nagy művésze volt. Különösen szépek, költőiek, tavaszi üdeségűek fiatal leányokról (Kornélia és Ilona leányai, Zemplényi Tivadarné, Lippich Lonci, Szalay Lili, stb.) festett arcképei. Számos alkotását őrzi a Magyar Nemzeti Galéria.

Forrás: Szabó-Kállai: Magyar festők és grafikusok életrajzi lexikona, Nyíregyháza, 1997, II. kötet, 31-32. oldal

Nem magyar születésű, Hesszia földjén ringott a bölcsője, de magyar lett a lelke, a hogy magába szívta levegőnket és fejlődő fővárosunk művészi díszítésében nagy az ő része. Az idegen, a ki Budapest nyilvános épületeit megnézi és az ott látható falfestményekben gyönyörködik, ha tudakolja a mesterük nevét, sokszor, tán legtöbbször: Lotz Károly nevét hallja említeni.

A véletlen, a mely őt közénk hozta és nekünk ajándékozta - hálásak is voltunk a becses ajándékért! - az volt, hogy édesatyja, a ki Hesszenben miniszteri állást töltött be, Homburg fürdőhelyen megismerkedett egy magyar leánynyal, a kibe beleszeretett. Nőül vette, hazavitte, de boldogságuk nem tartott sokáig. Négy éves volt a kis Károly, a mikor excellenciás édesatyja időnekelőtte megfizette a múlandóságnak adóját és özvegye a nagy fájdalomtól megtörve, szülőföldjén keresett enyhülést bánatának. Így került a kis Lotz Károly Magyarországba.

Még egyszer állott közel ahhoz, hogy más országban, mint a mely édesanyja akaratából kifolyólag második hazája lett, szolgálja a művészetet. Egészen ifjú korában Bécsbe ment Rahlhoz, a kinek egyik legbuzgóbb és legkedveltebb tanítványa lett: oly annyira, hogy segítette mesterét a bécsi görög templom és a híres Heinrichshof freskóinak megfestésében. Ezek a sikerek nagyra növelték hírét bécsi művészkörökben és erősen megközelítette a csábítás, hogy egészen lekössék az osztrák fővárosnak. Magyarországi barátai azonban nemcsak rábeszélték, hogy maradjon a mienk, de munkát is szereztek számára, úgy hogy könynyebb volt már neki lelke titkos vágyát követni, a mely ismét idevonzotta közénk. S a hogy eljött, végleg itt is maradt, sőt mi több, bucsút vett eddigi irányától és a magyar népéletet kezdte festeni. Erős próbáját adta abban az időben népfestő tehetségének, midőn Petőfi "János vitézét" megillusztrálta.

De őt is, mint a legtöbb pályatársát, az ötvenes és hatvanas idők festészetében, elhódította magának a históriai festészet. A magyar történetből és a mitológiából merített inspirációk és választott tárgyainak egy részéről kartonokat készített, a melyek az illetékes köröket arra bírták, hogy a főváros nyilvános épületeit vele diszíttessék. S ezek a történelmi, monumentális alkotásai szerezték meg nevének a nimbuszt, a mely mostanában övezi. Leghatalmasabb alkotása azok közül az Operaház nézőterének mennyezete, a melyért az Országos Képzőművészeti Társulat külön díszülésében fejezte ki elismerését, sőt a mester ércmellszobrát is elkészíttette a Műcsarnok számára. Hasonló nagyszabású alkotásai: az Akadémia nagytermének falképei, a Nemzeti Múzeum lépcsőházának freskói, a budai Mátyás-templomot diszítő képei, a keleti indóház nagy csarnokának boltdiszítményei s a budapesti magánpaloták közül egynéhánynak virtuozus kifestései. A vidék is sokat foglalkoztatta és a lebenyi templom, meg a pécsi székesegyház képei közül a javarész az ő munkája.

Nemrég ünnepelte meg a magyar művészvilág a mesternek hetvenedik születésnapját s ezen alkalommal olyan megható módon nyilatkozott meg iránta a szeretet, hogy nemcsak a művészt ünnepelték, de az embert is. Azt az embert, a kiben minden kidomborodó lelki vonás visszasugározza a szeretetreméltóságot. Pedig nem könnyen megközelíthető és majdnem kizárólag a hivatásának él. Lotz ama művészek közé tartozik, a kiknek nevét mindig csak egy-egy alkotásukkal kapcsolatosan emlegetik s a míg dolgozik, szintén megfeledkeznek róla: mert ő teljesen egy a műveivel és - éppenséggel nem érti a reklámozás mesterségét. Még azt sem szereti, ha nézik, a mikor dolgozik. Tán azért nem, mert saját magának legszigorúbb birálója. Kriesch Aladár beszélte róla:

"Egyszer fenn jártam nála s ő éppen az új országház számára készült, majdnem teljesen befejezett kartonja előtt állott - nekihevülve, verejtékezve, keze és orra a széntől összekormozva, a hogyan már dolgozni szokása. Az óriási karton úgyszólván készen volt, de valami nem tetszett neki rajta. Két-három nap múlva újra felmegyek - s íme, egy teljesen új karton lóg a falon, ugyanúgy megrajzolva, kidolgozva minden ízében - talán az elsőnél harmonikusabb. Nem palástolhattam el meglepetésemet, de ő ezt a michelangelói munkát - a melyhez másnak bizonyára legalább is ugyanannyi hét kellett volna - magára nézve egészen természetesnek és egyszerűnek találta."

A ki így alkot, minden művét újból kiformálva addig, a míg saját megelégedésére ki nem alakította, s a kinek a fantáziája soha meg nem szűnő munkában hevül: annál nem csoda, ha nem megy emberek közé, ha nem látni őt "idegenben" s idegen neki minden tér, a melyen nem alkothat, hanem beéri azzal, hogy még hetven éves korában is kizárólag a maga világában éljen: a mely a művészet világa.

Dömötör István

Forrás: A magyar festőművészet albuma (A Pesti Napló előfizetőinek készült kiadás)
             Hornyánszky Cs. és Kir. Udvari Könyvnyomdája, Bp., é.n., 102-105. oldal

1833-1904

Lotz Károly, bár Magyarországon nőtt fel, apja révén német származású volt. 1833-ban született Németországban. Rajzkészsége már hatéves korában megmutatkozott. Apja halála után a család hazatelepül Vácra. 1848 eseményei hatására a kisfiú állandóan rajzolt: lovakat, katonákat, halottakat. Először szobrász akar lenni, majd Marastoni festőiskolájába jár, ezt követően pedig Weber Henriknél tanul. Végül a többi fiatal festőhöz hasonlóan, ő is Bécsbe kerül, Rahlhoz. Itt találkozik először a falképfestészettel is, Rahl számos megbízatásánál segédkezik. Ennek ellenére első képeit Alföld-romantika ihlette és egymás után alkotja délibábos puszta-idilljeit.

Szinte lehetetlen volna felsorolni összes falképeit, melyeket középületeken és magánpalotákban alkotott. Első munkái közé tartozik a pesti Vigadó magyar mondavilágból táplálkozó falképe, melyre a másik híres Rahl-tanítvánnyal, Than Mórral együtt kapott megbízatást. Ők ketten festették a Nemzeti Múzeum lépcsőházának díszeit is. Ezeknél még erősen érvényesül a bécsi iskolázottság.

Ekkoriban Arany János- és Petőfi-verseket is illusztrál, melyek nyomat formájában folyóiratokban is megjelennek. A 60-as években jár először Olaszországban és Párizsban. Ettől kezdve egymást érik a feladatok és kitüntetések, köztük világkiállítási díjat is kap. Tagja a Képzőművészeti Tanácsnak, tanít a legjelentősebb művészképző intézményekben. 1881-ben a ferencvárosi templomba készülő freskó kartonjával megnyeri a történelmi festészeti pályázatot. A falképmegbízatások kerültek előtérbe a táj- és életképfestészettel szemben.

FELESÉGE ARCKÉPE 1870-es évek Lotz sokoldalú tehetségét hatalmas kompozíció­ival párhuzamosan festett remek arcképei is bizonyítják. A két műfaj technikája, festői felfogása is merőben más. Ragyogóan színes freskóival szemben arcképei sokkal sötétebb tónusúak, Székely Bertalan stílusára emlékez­tetnek. Feleségéről festett nyugodt, egyszerű portréja a fekete és fehér ellentétére és finom átmeneteire épül, az arc őszintén tükrözi az asszony érzelemvilágát.

Pályájának csúcsára az Operaház mennyezetképével érkezik. Itt már teljesen megszabadul a németes ízléstől és az épülettel összhangban a reneszánsz és a barokk nagy falfestő-hagyományaihoz fordul. Ybl Miklós építész zsenije és Lotz hallatlan színes fantáziája remekművet eredményezett ebben az eredetiséget kevéssé produkáló korszakban. Az Opera eklektikus épülete, amely a legtöbb formát a reneszánszból vette át, igazi térélményt jelent. Annyira harmonikusnak érezzük az építészet és képzőművészet kapcsolatát, mintha nem is régi stílusok között tallózó ízlés, hanem elsődleges stílusalakító lendület hozta volna létre. A mennyezet az Olympost ábrázolja csodálatos, ragyogó, világos temperaszínekkel. A hatalmas csillárt körbevevő kompozíció mesteri rövidülésekkel a barokk illuzionizmusán túllépve, a reneszánsz harmónia lebegő nyugalmát árasztja. Rövidesen elkészíti a Keleti Pályaudvar allegorikus képeit, majd egyházi feladatok következnek. Székely Bertalannal együtt dolgozik a pécsi székesegyház oldalkápolnáin, a budavári főtemplom üvegablakain, majd egész belső kifestésén. Ekkoriban ismét fest portrékat és különböző mitológiai-allegorikus jeleneteket. Bámulatos érzékkel tud alkalmazkodni a kifestendő épület jellegéhez.

A nagy millenniumi építkezések újra rengeteg munkát jelentenek Lotznak. Az Országház lépcsőháza, a Kúria nagycsarnoka, a pesti Bazilika mozaikjának tervei, a Vár Habsburg-terme mind olyan feladat, amely erősen igénybeveszi az amúgy is gyenge fizikumú Lotz Károlyt. 1904-ben, dicsősége teljében végez vele régebbi szívbaja.

Lotz Károly emberi értékeit dicséri, hogy az állandó elismerés nem szédítette meg, mindvégig megmaradt szerény, szinte gyermeteg kedélynek. Csodálatos fantáziája és munkabírása megkapta a neki járó teret, szabadon kibontakozhatott és számos tanulsággal szolgál ma is.

Forrás: Néray Katalin: Madarász, Székely, Lotz (Az én múzeumom c. sorozat, 12., szerk.: Zádor Anna)
             Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Bp., 1956, 23-24. oldal

Feszty Árpád: Lotz Károly
(Részletek a Lotz halálára írt megemlékezésből)

Német volt az apja, de magyar anya hozta a világra.

A hessen-homburgi nagyherceg eljön Magyarországba vadászni. Kíséretének egyik előkelő főhivatalnoka beleszeret egy magyar leányba, s elviszi magával nejeként messze Hessen-Homburgba. A magyar leányból előkelő, nagyrangú német asszony lesz, de sem a magas rang, sem a boldogság hazáját nem feledteti vele.

Ez a nagyrangú német hivatalnok Lotz Vilmos. A magyar leány, ki neje lett, Höfflich Antónia, boldog házas életük alatt hét gyermeket hozott a világra. A legkisebbel, 1834-ben ajándékozott meg bennünket. Ez a legkisebb gyermeke Lotz Károly.

A kis Károly alig volt 4 éves, amikor apja, Lotz Vilmos meghalt. Az özvegy asszonyban a magyar leány szíve szólalt meg akkor, s miután már nem kötötték oda sem a boldogság, sem a kötelesség, nem tartóztatta ott többé sem a nagy tisztelet, amelylyel körül volt véve, sem a nagyhercegi kegy, szíve visszahozta őt az anyaföldre, haza jött és haza hozta mind a hét gyermekét, köztük a kis Károlyt, egy nagy lelket, a legnagyobb szabású művészi talentumot adva vele a mi hazánknak.

Lotz Károly tehát német földön jött a világra. Német apától, de magyar anyától született, épp úgy, mint Lenau, aki ezért élete végéig "Mutterland"-jának nevezte Magyarországot.

Meg is énekelte hazánkat, lelkes, meleg hangon sok szépet dalolt mirólunk, de nem nekünk; Lotz Károly azonban nekünk - csak nekünk - festett.

A mienk lett, a mienk volt egészen.

Teljesen az anyaföld gyermeke lett, teljesebben, mint bármely más magyar művész.

Itt küzdött, itt fejlődött ki közöttünk.

Hatalmasan szárnyaló tehetsége itt emelkedett magasra. A mienk minden alkotása, kezének minden vonása. Küzdelme minket érdekel, szárnyalása a mi dicsőségünk, elmúlása a mi gyászunk.

. . .

Gyermekéveit Pesten töltötte. Itt végezte a gimnáziumot a piaristák iskolájában. Gyermekkora zajtalanul csendes nyugodtságban folyt le - mint ahogy tulajdonképpen egész élete. Őt csak szerették gyermekkora óta. De ki is ne szerette volna azt, aki maga volt a jóság, a szelidség. Csendes mosolyából több vidámság áradt, mint mások kaczagásából. Ő a boldogságot nem kérte másoktól, ő azt a saját szivében, mint egyéni tulajdonságot, magában hordotta. Anyja szeretettel nevelte, tanárai szeretettel tanították. A piaristák szabályai szerint ösztöndíjat csak róm. kath. fiú kaphatott, Károly azonban református volt. Egy kis "pia fraus" volt-e részökről, amikor tévedésből katholikusnak nézték, a szerint nevelték, csakhogy megkaphassa az ösztöndíjat. Lotz e hitben nevelve, e hitben nőtt fel és ugyancsak elcsudálkozott, amikor férfikorában, 1891-ben megtudta, hogy ő tulajdonképpen kálvinista.

Az ifjúban egyre nő a vágy azután, hogy teljesen a művészetnek szentelje életét, de korunk felfogása szerint előbb el kell végeznie iskoláit.

. . .

A hatalmasok szolgálatában állott művészet természetszerűleg a kompozicionális részt vette a művészet alapjául, elhagyva teljesen az apró igazságok báját, azokat teljesen alárendeli a vonalnak és a külső rajznak és csak a megjelenés dekoratív hatásával akar hatni és sok esetben a vonalak túlzásaival iparkodik hatást elérni, mint p. o. a nagy Cornelius, vagy a bécsi Rahl.

Ennek az egyoldalú, már gyakran az ürességig menő dekoratív művészetnek tipikus kifejezője mellé került Lotz miután itt Pesten iskolái végeztével még az akkori rajztudományt Marastonitól és Weber Henriktől megtanulta. Komolyabb tanulása azonban Rahl mellett kezdődött, ahol is lelkének egész szeretetével teljesen a tanulásnak adja át magát.

Megbarátkozik Rahl egy másik magyar tanítványával, Than Mórral. Rahl nagyon szerette a magyarokat, osztrák volt ugyan, de művészlélek és így lehetetlen is lett volna, hogy meg ne szeresse a magyart, ha már megismerte. A két magyar lett a legkedvesebb tanítványa, sőt nagy munkáinál segédül is a két magyart alkalmazta s így Bécs város falain a magyar kéz nyoma némileg örök időkre ott maradt.

Nagyon természetes, hogy Lotznak teljesen Rahl modorában és felfogásával kellett dolgoznia, ez alól nem vonhatta ki magát, mert Rahl megkívánta tanítványától, hogy amikor az ő munkájánál segédkezik, akkor teljesen az ő intenciói szerint végezze a reábízott feladatot.

De Rahl különben sem lehetett az a lélek, aki hajlandó lett volna tanítványai lelkét, egyéniségét kutatni, s mint ahogy azt mi ma egy modern mestertől elvárnók, hogy minden egyes hozzá forduló művészt az illetőnek saját talentuma, természete és egyéni érzése szerint buzdítson és vezessen.

Egy igaz mesternek mai nézetek szerint elsősorban gondolkozónak és lélekbúvárnak kell lenni, hogy kiemelni és kibontakozni segítsen az egyes talentumokban rejlő sajátos művészi értékeket és azokat úgy vezesse, hogy mindegyik a saját útját minél hamarább megtatálja.

A művészet mai labirintusában csak így lehet egy mester működése hasznos.

Rahl azonban, mint sok más, egyszerűen csak a saját megtanult technikájában látta a művészetet és szinte ellene intézett merényletnek tartotta volna egy-egy egyéniségnek önkéntes megnyilatkozását.

. . .

Ez időtől fogva kell bámulnunk Lotz Károly óriási talentumát, fejlődő képességét.

Más művészetet a Rahl művészetén kívül nem ismer.

Parisba, Olaszországba utazni nem volt érkezése. A falfestészet úgyszólván teljesen kizárta akkor azt, hogy abba, mint az úgynevezett magasabb művészetbe bármily életbéli igazságot belé lehessen vinni. Igaz is, hogy az akkori falképek egységét egyetlen realisztikusan belefestett fej vagy kéz teljesen megbontotta volna, mert mint egy belészűrődő sugár, még inkább megvilágította volna részleteinek ürességét.

És íme, Lotz, ebből az iskolából kikerülve, észreveszi, meglátja a művészi szépségek megnyilatkozását a pesti utcák és tereken még akkor sűrűbben járkáló magyar nép alakjaiban.

. . .

Az örökszép, a jellegzetes és sajátos hogy ne ragadta volna meg Lotz Károly figyelmét. Felébredt benne a vágy a puszták lakosait otthonukban felkeresni. E vágytól ösztönözve, bejárja az Alföldet és minden eddigi művészi nevelése ellenére világosnak látja az eget, szépnek és nemesnek az egyszerű parasztot. A legelő lóban is szép, nemes, majdnem klasszikus vonalakat érez, de meglátja annak igaz színét, észreveszi a világítási hatások apró, érdekes részleteit, mindazt a grandiozitást, egyszerűséget és a részleteknek apró bübáját, amelylyel a természet előttünk jelentkezik. Megérzi tehát a nagy mesterek törekvését, egyedül, egészen magára hagyatva önmagából kiindulva keresi a tökéleteset.

Mint ahogy ugyanakkor a frankok földén keresi ugyanazt egy másik hatalmas egyéniség, Millet.

De, amíg Millet mellé sorakozik egy-két rokonlélek, mint Corot, lelkes elismerésével bátorítva, buzdítva őt s amíg Millet az ő törekvéséhez, ha bármily mostohán is, mégis megtalálja a szükséges anyagi eszközöket. Lotz Károlynak ez a szerelme a természetes igazságok iránt csak platói maradhatott. Komoly házasságra kellett lépnie a freskóművészettel, igaz szerelme után csak néha-néha sóhajthatott vissza.

Élnie kellett és akkor ugyan kinek festett volna élet-, állat-, avagy tájképeket.

Milyen maecenásai voltak, azt érdekesen illusztrálja az, amit egyszer az ő kedves, melankolikus mosolyával olmondott: "Festettem egy tájképet, az megtetszett egy gazdag úrnak és elvitte magával. Mikor egyszer pénzre lett volna szükségem, meglátogattam a gazdag urat, azt hittem, hogy eszébe fog jutni a kép árát nekem megadni. Beszélgetés közben megdicsértem a tajtékpipáját, hogy milyen szép. Igazán? - szólalt meg a gazdag úr - tetszik magának barátom ? no hát, odaadom magának, cserébe a képért, aztán kvittek leszünk." Így festett ő sokszor képet pipáért, dohányzacskóért s más minden egyébért.

Tisztességes honoráriumot becsületes munkájáért csak a freskó terén kapott.

Eleinte Than Mórral együtt dolgozott, majdnem úgy, mintha Than lett volna a mester, Lotz pedig a segédje.

Együtt festették a Vigadó freskóit, ahol a magyar hitregét illusztrálják még erősen Rahl hatása alatt, nagyon is megkomponált mozdulatokkal, de egy bizonyos grandiozitás megnyilvánulásával.

A múzeumi freskókon már többet látunk Lotz Károlyból.

A törekvés, a vonalak nemessége mellett az érdekes szilhouettek és az igazsághoz közeledő szín- és árnyékelosztás felé, már a a Lotz művészi lelkére vall.

Kicsiny közönség az, amelynek dolgozik. Alig ismerik nevét.

Az az egypár művész, akik Münchenből lassan hazatelepednek és egypár építész, ebből áll az a kör, amely tudja, ki az a Lotz Károly.

. . .

Női alakjaival bájt, graciozitást fejt ki.

Az élet derűs felfogása nyilvánul meg nála nemes formákban.

Megérzi a nőben az örök nőiességet, az ő mezítelen nőalakjai nem aktok, nem női test-tanulmányok, az ő mezítelen nőalakjaiban a női szépségnek egy tiszta lelken átszűrődött melegsége és bája nyilvánul.

. . .

Ybl mester a pesti építkezés alapvetője nyitott utat első sorban Lotz tehetségének, Petschacher, Lechner, Schickedanz, Kauser, bámulattal adóztak Lotz művészetének és iparkodtak őt segítségül hívni műveik kialakításában, de legfőképen Hausmann Alajos, akihez meleg baráti kötelék is fűzte, iparkodott neki tereket és mennyezeteket nyitni, amelyeken Lotz mindenütt egy-egy mennyet alkotott. Hausmann tudta rávenni Szilágyi Dezsőt is, hogy az igazságügyi nagyterem plafondján Lotznak újabb alkalmat adjon újabb nagy alkotásra.

Míg így iparkodtak egyengetni az ő útját az egyesek, az őt megértő építészek, a festőművészek és szobrászok között is csak egyesek voltak azok, akik őt igazán elismerni és méltánylani tudták.

Ezen egyesek azonban annál nagyobb rajongással szerették. Első sorban Székely Bertalan, talán már az egyedüli kortársai közül, viseltetett iránta mindég a legnagyobb elismeréssel.

. . .

Dolgozik betegen.

A királyi várpalota termében az állványokra már hordszéken viteti fel magát. Munkaközben megjő energiája, a formák, a színek feledtetik vele a fájdalmakat, fest, alkot, aztán összeesik megint, hogy másnap újra feltámadjon.

A nagy alkotásokon kívül leánya, Kornélia tölti el szívét meleg szeretettel, aki, mint a folyondár, gyöngéden tapad a vénülő cédrus derekához, aki vigasztaló öröme, buzdító múzsája lesz, aki iránti szeretetét a nagy alkotásokban ki nem fáradt lelke azzal mutatja ki, hogy körülbelül száz arcképben megfesti az ő apoteozisát.

A szeretet melegében megpihenve és baráti körének, különösen Székely Bertalan, Ebner Lajos és Mednyánszky László barátainak ragaszkodó igaz érzésében fel-felolvadva, csendes mosolyával él és dolgozik tovább, folytonosan, az utolsó percig. Míg végre, amikor egy kis gyermek arcképét festi, az ecset kiesik kezéből. Még csak egy pár vonás, hogy elkészüljön a kép, amely így is egyik legszebb, legbájosabb műve, sőt még így sokkal érdekesebb és becsesebb.

Az ecset kihullott kezéből, összeesik, beteg lesz és betegségében a rettenetesen kínzó testi szenvedéseket ugyanazzal a fenséges nagy nyugalommal tűri, mint ahogy tűrte lelke küzdelmeit...

Forrás: Művészet, Harmadik évfolyam, 1904 Hatodik szám 358-381. oldal
             http://epa.oszk.hu/00000/00009/03/3-6-1-lotz.htm