Lotz levele Ilona nevű lányához |
CIKKEK, DOKUMENTUMOK | |
| Társasági hír a korabeli sajtóban | ||
| "Az új magyar országháza falfestményei" | ||
| "Lotz Károly meghalt" | ||
| "Terézvárosi díszpolgárok" | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
Társasági hír a korabeli sajtóban
A "társaság" a művészetért. Művészi segélyalap létesítésén fáradozik mostanában a fövárosi előkelő társaság számos hölgytagja. A mozgalomnak Izabella főherczegnő áll az élén, aki meleg érdeklődéssel pártfogolja ezt az ügyet, melyre az impulzust a Lotz-ünnepély adta meg. E fényes ünnepnek tudvalevőleg Izabella főherczegnő volt a védnöke és az e czélra alakult hölgybizottság közvetlenül azután elhatározta, hogy a művészet érdekében jótékonyczélu akcziót kezdeményez: művészi segélyalapot létesít. A hölgybizottság azóta többször tartott ülést gróf Batthyány Lajosné, született Andrássy Ilona grófnő elnöklésével s abban állapodott meg, hogy Lotz-albumot ad ki, mely az ünnepelt mester nagyszabásu alkotásait művészi heliogravure-ökben, autotipiákban és fametszetekben mutatja be. A hölgyek szerkesztőbizottságot választottak maguk mellé s ennek tagjai: Feszty Árpád, Fenyő Sándor, Morelli Gusztáv, Nagy Miklós és Tornai Ákos. A hölgyek közül különösen gróf Batthyány Lajosné, gróf Pejacsevich Katinka, báró Bánffy Györgyné, Hampelné Pulszky Polixéna, Benczur Gyuláné, Herzl Tivadarné és mások fáradoznak ez ügyben. Egy-egy album ára 15 forint lesz és minden példányt külön a megrendelő nevére nyomatnak.
Forrás: Országos Hirlap (főszerk. Mikszáth Kálmán), 1898. II. 153. sz. (1898. junius 4.)
http://epa.oszk.hu/00200/00242/00195/pdf/00195.pdf
Dömötör István:
Az új magyar országháza falfestményei
*
Hosszú esztendők művészi munkája áll immár készen a Dunaparton: a magyar országháza, a mely nagyvonalú, nyugodt, imponáló alakjával uralkodik a hosszú Dunasoron. Sok-sok hullám hömpölygött lefelé, mióta e nagyarányú gót palota alapjait lerakták. Sok munkás kéz működött közre, hogy elkészüljön. Szépítették, csinosították, miként az oltár elé induló fehér menyasszonyt. S most, hogy végre elkészült, egyik elsőrendű látnivalója a fővárosnak.
Szívesen üdvözöljük azokat, a kik e Steindl mester alkotta nagy palota szépítésén sikerrel fáradoztak, így első sorban a freskófestő gárdát, s élükön a nemes művészi munkában megőszült Lotz Károly mestert, - a kik művészetük egész erejét idehozták, íme a névsor : Dudits, Jantyik, Krenner, Kriesch, Lotz, Spányi, Vajda. E hét művész mindegyike nagy falterületet kapott, hogy rája fessék a magyar nemzeti múlt egy-egy fényes jelenetét. Ha végig sétálunk a főbb helyiségeken, mindenütt találkozunk kezejárásukkal.
E freskókat mutatjuk be itt sorjába a nagyközönségnek. Nem mondunk róluk bírálatot; egy képviselőházi felszólalás alkalmával úgy is hallott a közönség bírálatot, jót-rosszat, eleget. Nem is akarjuk részletesen leírni őket: itt vannak maguk a képek, a minden írásnál jobban beszélők. Csak megpróbálkozunk ismertetősükkel, tisztán művészeti szempontból. Rá akarunk mutatni az ábrázolás nehézségeire, a festői tulajdonságokra, festői kvalitásokra. Ha elemezni, bírálni akarunk egy műalkotást, előbb ismernünk kell ízről-ízre azt a nyelvet, melyen magát kifejezi. Ekkor értjük meg igazán. S ekkor élvezzük mindazt a mélyen, titkon rejlő szépséget, mit a művész beléje oltott.
Ha belépünk az előcsarnokba, az architektúra színes díszítései, az aranyozások s a lépcső két oldalának fekete márványfala csak kis ideig izgatják a szemet. A mint egy fejfordulattal fölnézünk, a mennyezetről élvezettel kínál minket Lotz mester két mennyezetképe. E két freskó a Törvényhozás és Béke allegóriája. Kívülök még két mennyezetképnek a szülője Lotz ecsetje: a Bölcseség és Erélyesség a miniszteri tanácsteremben.
Lotz művészetét a közönség már régóta élvezi és becsüli, s azt hiszszük, tisztában is van az értékével. A mi itt van tőle, azokon nem mutathatjuk be a mestert új formában; ő itt is olyan, mint azelőtt: a mély, nemes érzésű művész. Színezése derült és ragyogó. Pompás, harmonikus arányú testeivel itt is találkozunk, a mint megfürödnek a végtelen boltozat azuros kékjében. Az ő emberei, nemes testei egészen különösek. Csak az ő fantaziájában élnek s nem találhatók másutt. A kellemesen hajló vonal, plasztikus forma, meleg, intenzív erejű szín, szétáradó fényhullám, mindez víziója a művésznek. Egy maga teremtette világ, hol más a mozgás, mint közöttünk, a reális világban.
A mit itt fönt látunk, annak hiába keres-nők mását a földön, emberek közt. A freskófestő nem figyeli meg a reális életet abból a szempontból, hogy azt másolja s elénk állítsa. A freskó mindig dekoratív, mert nem lehet más. Nos, mint ilven, már eleve kizárja a naturalisztikus előadást. A ki föl a magasba egy "élethű" jelenetet akarna festeni - hiába erőlködnék. Először is mi, alulról nézők, a sok "élethűségből'' nem látnánk semmit. A sok árnyék, apró vonal, színrészlet elesnék, s a fáradsággal csinált munkát nem élvezhet-nők. A ki ekkora s ily magasságban függő falfelületet kap művészi díszítésre, szükségképen hozzáilleszti előadásmódját e körülményekhez. Joggal tér el minden naturalizmustól s arra törekszik, hogy képe előadás dolgában széles, gobelinszerű, nagyvonalú legyen. Hogy lendületesen fusson rajta a vonal s harmonikusan csendüljön össze a lapidáris szín. Nem lehet a freskó olyan naturalisztikus, mint az olajfestmény, még tisztán technikai okból sem. Az igazi freskófestés színskálája korlátozott. Nincs sok változata s hiányzik belőle némely szín. Ilyen a cinóberpiros. A freskófestő nem dúskálhat úgy a színekben s nem utazhatik olyan színellentétekre, mint az, a ki olajba fest.
Körülbelül hasonlatos a hegedűshöz, a ki a mély gordonkahangokat nem bírja kicsalni műszeréből. A freskófestő színskálája nem nagy. Vigyáznia kell a festőnek, hogy harmonikusan illeszsze össze ezeket a meglevő színeket. S ezért pl. az igen erős és igen gyenge színek nem kerülhetnek egymás mellé. Az egész színskálát tehát úgy állítja össze, hogy azt a meglevő freskó-szinekből elkészíthesse. Ezért stilizálja a képet. Mindezt jól láthatjuk Dudits "Kardvágás" vagy Kriesch "Halászat" című képein. Duditsé a delegációk üléstermében, Kriesché pedig a közös étteremben látható. Mindkettőn észrevehetjük a nagy, lendületes vonalakat, széles, nyugodt színfoltokat, melyek mind dekorative hatnak. Kriesch egyik képén, a mely a bölényvadászaton szerencsétlenül járt Buda halálát mutatja, a hevesen mozgó alakok vonalai bizonyos ritmusba csendülnek: stilizálva vannak.
Az országháza közös éttermében Krieschen kívül két művész dolgozott. Spányi Béla öt tájképet festett: Vajda-Hunyad, Árva-vára, Visegrád, Klissza és Trencsén képét. Mindegyik más-más színtónusban készült. Finom hangulatú s festői szempontból érdekes a " Klissza vára": csupa enyhe kék és lila tónus.
A mennyezeten három mezőt festett tele Krenner Viktor. E három freskó: az Aratás, Bőség és Szüret allegóriája. Ha a freskófestés nehéz valami, úgy a mennyezetkép ennek legnehezebb fajtája. Egy oldalfalat befesteni technikailag könnyebb feladat, mint egy meny-nyezetet. A mennyezetképnél még más feladatok is merülnek föl, a melyek tisztára technikai problémák. A festőnek ugyanis számba kell vennie azt, hogy a mit odafest, azzal mi nem helyezkedünk szembe, hanem alulról nézzük. S ezt tartva szem előtt, egész más alakot ölt a kompozíció, mintha függőlegesen falra kerülne. Ugyancsak furcsán hatna például, ha Kriesch Bölényvadászatát egészen úgy, a mint van, odaragasztanók a vízszintes síkú mennyezetre. Szinte kiesnének az alakok. Nos, ennek elkerülése végett a mennyezetfestő művész látszólag áttöri, kibővíti a falat. Vagy folytatjaképén a terem architektúráját, vagy végtelenbe nyúló eget fest, s ebbe rögzíti alakjait. Ily módon messze-nyuló perspektívába helyezte Krenner az ő képeit is. Mély, derült színekben ragyogó boltozaton, nemes arányú alakok mozognak, s a formáknak merész rövidülései jelentékeny rajzbeli megoldások egyúttal.
Sétánkban a főrendiház üléstermébe érve, Jantyik Mátyás két freskóját pillantjuk meg. Az elnöki emelvény háta mögött foglalnak helyet. Az egyik: II. Endre kihirdeti az aranybullát, a másik: az 1741-iki hires országgyűlés nagy jelenete a "Moriamur...". Mindkettő téglányalakú falterület, s ehhez simul a kompozíció is. Íme egyik nehéz feladata a freskófestőnek: a térbeosztás. Meg van adva a hely formája s ehhez kell szabnia a képet. Nem bízhat semmit egy-egy festői véletlenre, mi a munka közben kialakul. Ezért mondott a renaissance titánja, Michael Angelo az akkor kezdődő olajfestésről kicsinylő bírálatot, midőn így szólt: az olajfestmény csak gyerekeknek és nőknek való, egyedül a freskó az, mi férfierőhöz illik. S csakugyan az ő lázadó természetének, prófétai érzéseinek, erőtől duzzadó lelkületének, nem felelt meg jobban más, mint a nagystílű formális megoldású, széles, nyugodt színkoncep-tusú, erős vonallendületű freskó. A freskó a fal velejárója. Szerves része, s mint ilyen helyhez kötött. Nem szállítható át egy más méretű falterületre, a nélkül, hogy formális szempontból meg ne változtatnók. Az a célja, hogy díszítse a nekirendelt falat, miként virág az ágat. Csak arra legyen gondja, hogy ezt a célt híven szolgálja. S már ez által jó freskó. Ekkor, vagy mondjuk: csakis ekkor van rajta a művészet jegye. Ne csak novellisztikus tartalmat keressünk benne. Ne azt nézzük, hogy a mit a falon látunk, az valóban olyan szinű, olyan formájú-e, mint a reális életben.
A freskófestő nem fényképész.
Ne téveszszük össze a freskót az illusztrációval. Ha például megállunk Dudits "Kardvágás" című freskója előtt, ne azt ókumláljuk: vajjon megfelel-e minden porcikája a történeti hűségnek? Vajjon olyan-e, mint az 67-ben tényleg végbement? Mondják, hogy nem olyan. Megengedjük. De ne gondolja senki egy percig is, hogy ez lényeges vagy művészi szempont. Mert, hogy a hatvanhetes kardvágásról fotografikus képet adjon Dudits, ezt nem kivánja semmi művészi cél. Erre ott vannak az egykorú ujságképek. Az a fő, hogy a kép tökéletes formális megoldást adjon és a kifejezendő eszme szimbóluma legyen. Hogy kifejezze ezt: íme e történelmi jelenetnél ott volt együtt az egész nemzet. Lehet, hogy ez a csoportosítás nem korhű. Valószínű, hogy az a két festői csoport : a szűrös paraszt és a fehérruhás úrnő, nem volt akkoriban ezen a helyen. De ez mellékes is. A paraszt és lovagló nemes ösz-szekerülése: képe a nemzetnek. S ez az imént említett csoport másért is van itt: a formális szépség miatt. Az egész képből kiérezzük, hogy a művész mint hangsúlyozta a festői elemeket. A gobelinszerű színkonceptus, a formák ritmikus változása, mindez a stilizálásból folyik. Az egész kép egy színtónusban él. Hátul csupa zöld zászló mered az égnek. Valaki mondhatná, hogy minek ez. S itt ismét a hűséggel helyezkedünk szembe, mert valószínű, hogy a domb mögött helyet foglaló lovas nemesség, nem csupa zöld zászlóval jelent meg. Nos, ez tisztán festői szempontból ilyen. Ha a művész azt a sok zászlót tarkabarkának hagyja, úgy rontja a színbeli hatást. Nehezére esett volna a sokféle színt beleolvasztani az alaptónusba. Az egész kép zöldes-sárgában van tartva s ebben a háttér intenziven átérzett zöldje gyönyörűen hat. Olyan, mint egy lágyan csendülő zenei akkord. Még egy művész van hátra, kinek ecsetje az országházat díszítette, s ez: Vajda Zsigmond. Társai közt neki jutott a legtöbb munka. A főrendiház és képviselőház társalgójának gótikus mennyezetét s oldalfalait, a képviselőház üléstermének két falfestményét, - mind Vajda festette. Hat kerek esztendő telt el, míg elkészült a roppant munkával. A főrendiház társalgójában a magyar történelem lehel-létéből érzünk valamit. Századok hangulata lopódzik belénk. Nemzeti multunk egy pár kiemelkedő és megkapóan fényes jelenetét festette ide a művész, egészen Hollós Mátyásig, így látjuk a kereszténységterjesztő, királyságalapító szt. Istvánt, a magyar lovagiasság mintaképét: szt. Lászlót, a felvilágosultságot valló és hirdető Könyves Kálmánt, a kultúra-pártoló Nagy Lajost, s végül Mátyást, a humanistát.
A gótikus boltozat három részre osztódik, s e három részben hat óriási kompozíció foglal helyet. Olyképen, hogy egy mezőben két kompozíció kerül egymással szembe, de a boltozat középvonala által elválasztódik. Dimenzióit illetőleg a boltozat középső része sokkal nagyobb, mint a másik két egyenlő szabású rész. A hogy valaki belép, rögtön a középső rész ötlik szemébe, s leköti figyelmét nagyvonalú sok alakjával. Elébb figyelmeztettük az olvasót, hogy milyen nehéz dolga van a mennyezetfestőnek. Nos, Vajda feladata még azért is nehéz és szokatlan, mert az a mennyezet, a mely neki jutott, nem lapos, hanem a gótikus holt-ív keresztmetszetét mutatja.
Vajda rengeteg fáradsággal és szeretettel tanulmányozta a magyar viseletet. Úgy rajzolta meg, a hogy róluk a mai vizsgálódások, felderítések s egykorú adatok alapján fogalmunk van. Viszont az ő freskói nem kosztümmutatványok. Nem tolakodik szemünkbe a kosztüm, s nem ebben rejlik munkájának értéke. Történelmi érzéke s komponáló ereje kifejeződik harmonikusan folyó színskálájában, jól megfigyelt formáiban s az elrendezésben. A képviselőház társalgójában épp akkora falterületet festett be Vajda, mint a főrendiházéban. Fent a mennyezeten a magyar mondakört látjuk. Ezek a képek közelebb állnak a mi tetszésünkhöz, mint a főrendiház társalgójában találhatók. Tán azért, mivel érdekesebbek s jobban hatnak a fantáziánkra.
Még két képet láthatunk Vajdától a képviselőház üléstermében: az l848-iki országgyűlés megnyitását s a 67-iki koronázást.
S ezzel végére is értünk az országház festői díszeinek: a freskóknak. Ha a közönség figyelemmel végignézi az e füzetben reprodukált képeket, láthatja, hogy egyikük sem történelmi értekezés, vagy újságkép. A bennük rejlő történelmi felfogás olyan, mint édes mindnyájunké. Bent ül a köztudatban. S nem is arra törekedtek a festők, hogy e képekbe valami új történelmi tartalmat öntsenek. Céljuk volt: kifejezni e történelmi jeleneteket tiszta festői nyelven. Díszíteni akarták a falat, de nem illusztrációkép. Ezeket a festői szempontokat hangsúlyozzuk újra itt, mint különleges, belső témáját minden képnek. A vonal, a szín, a forma mögött ott van a művész maga. Egész belső világa: érzése, temperamentuma. Ezt kell megértenünk: a művész egyéniségének összeölelkezését a vibráló fénynyel, változó formákkal, intenzív színekkel. Bele kell látnunk a formák és színek intim világába. S ha ide belátunk, ha ezt megértjük, úgy nagy vigyázattal nekifoghatunk a - kritikának. Mert bírálni bár szabad, de bírálni nagyon nehéz.
A kritika korunk tizedik múzsája mondja Brandes. Igaza van. Csakhogy ez a múzsa is olyan, mint a többi kilenc: szeszélyes. Nagyon keveset csókol homlokon.
Forrás: Művészet (szerk. Lyka Károly), 1. évf., 3. sz., 1902, 153-162. old.
http://epa.oszk.hu/00000/00009/01/muveszet_01_orszaghaz.htm
Malonyai Dezső: Lotz Károly meghalt
Meghalt Lotz Károly, az ecset nagy magyar művésze; ne irjuk Mestere, hiszen fiatal ujságíró társaink, mint az apró pénzt borravalónak, úgy osztogatják manapság a Mester titulust - és annál inkább ne irjuk, mert maga az a szerénus, egyszerű, öreg ember, Lotz Károly, valósággal irtózott minden ilyesmitől.
Az élettörténete, mint a jóemberek, mint a nagyemberek élettörténete általában, elfér néhány szóban, s kötetekre terjedő magyarázatot irhatunk hozzá. Élt hetven évet, dolgozott a hetvenből szinte hatvan évig, maradt utána egy-két remekmű és sok, nagyon sok szép alkotás.
A mienk volt egészen.
Mostoha viszonyok közt, küzködve, mindig a mienk. És soha, sohasem kezdődött volna, sohasem lenne magyar művészet, ha egy-egy Ligetink, Barabásunk, Székely Bertalanunk, Mészölyünk, ha Telepy Károlyaink nem akadnak, ha Lotz Károlyunk nincsen. Talán elsősorban nem is a tehetségök, de a szivök, az érzésök magyarsága teremtett itthon művészetet. Mert ismételjük szüntelen, ismételjük most is, a Lotz Károly ravatala mellett, hogy idegenben nincs boldogulás, idegenben nem lehet a magyar talentumnak teljesen érvényesülnie; lehetnek múló sikerei, elismerést, vagyont, dicsőséget is szerezhet, de egész művész, egész ember sohasem lesz belőle. Híja marad mindig annak, a mit alkot, pótolhatatlan híja: hiányzik műveiből teljesen, vagy pedig apránkint vész ki az éltető nemzeti jelleg. És híja lesz az embernek is. Vagy megszünik magyar lenni s idegenné senki nem lehet egyénisége, jelleme rovása nélkül, vagy pedig magyar marad idegenben is, csak olyan vesztére, mert akkor úgy jár, mint Munkácsy... ez öli meg. Tisztelet a magyar származásu idegen művészek, a Mányokyak, a Kupeczkyek, a Brockyak, a Markók emlékének, - művészetökben először ünnepelte a mi fajtánkat a külföld, s akadt közöttük, a ki hűségesen ragaszkodott magyar voltához; de hálásabb hódolatunk mégis azoké, a kik odahagyván a bizonyos külföldi sikert, hazahozták, ide, a mostoha viszonyok közé azt, a mit külföldön tanultak, itthon küzködtek s inkább vergődtek itt, de megteremtették a magyar művészet lehetőségét.
Ezek között, a legelső sorban talán a legelső: Lotz Károly.
A Ligetiek, Székelyek korában indult, lassan haladva, sok viszontagság és nélkülözés közt tengődte át a súlyos és inséges 1866-ot, társainak nagy része elmaradt, kit az élet, kit a halál döntött ki a sorból: neki megadta az ég, hogy küzdelmeik eredményét is lássa. Azoknak az önzetlen küzdelmeknek az eredményét!... Hiszen talentum volt a többi is; ha önzés vezette volna őket, ha csak magukra gondolnak, mehettek volna valamennyien annyi más után idegenbe, hír, dicsőség, vagyon után.
Itthon maradtak, hazájokért, mi érettünk, a magyar művészetért. És valahogyan csak megéltek ők is. De hogyan?... Úgy, mint Lotz Károly, a ki a minap, halálos betegen, nem talált a zsebében annyit, hogy kitelt volna belőle a szemeringi utiköltség s ha a miniszteriumban gyöngéden módját nem lelik, hogy pénzt fogadtassanak el vele, a haldokló nagy magyar művész megfullad a városi bérházban, holott még volt egy-két lélekzetnyi élet benne. Pedig ő volt, Lotz Károly volt a legnagyobb.
Jellemző, hogy a mult század, mondjuk, a tegnap magyar művészei közül azok, a kik külföldön tanultak - mert kénytelenek voltak külföldre menni, ha tanulni akartak - hazakerülvén, úgyszólva eltokolódtak itthon. Talentumuk eljut a fejlődés egy bizonyos fokáig s ott megáll: nem romlik, de többé nem is javul, zamatosabb nem lesz, éppen mint a főzött bor. Igen, mert már nem él, nincs a ki éltesse, nincs publikuma.
A magyar művészek másik része pedig, az, a ki idegenbe kerülvén, idegenben is marad: az szintén így jár.
Így, mert gyökerei alól kivész a tápláló talaj, a hazai föld, és elvész ránk nézve és elveszti saját magát is. Mert hazugság az, csunya, galád ámítás - nincs kozmopolita művész, csak nemzeti művész van s ha az a nemzeti művész nagy, ha akkora, mint Lotz Károly, annak azután hódolatával adózik az egész világ. Az Anteuszokat, a kiket az anyaföldről fölemelhet, meg is fojtja azokat a kozmopolitizmus Herkulese.
Lotz Károly és társai, ők a magyar művészet honalapító hősei.
Azokat, a kik idegenben erőtlenedtek el - ha még olyan hangos volt is néhány esztendeig a diadaluk - azokat, reméljük, lesz majd idő, a mikor már egyszerüen csak sajnáljuk. Kár érettök, a mieink lehettek volna! A magasztalásban, a mivel ma még őket illetvén, önmagunknak tetszelgünk: több a hiúság, mint a sovén okosság.
Milyen jól esik, hogy Lotz dicsőségét őszintén, tartózkodás nélkül és minden jussal tetézhetjük! Büszkélkedhetünk, hogy van már a magyar művészetnek ilyen óriása is! Alkotásai előtt nem csak afféle hálás meghatottságot érez majd a magyar művészet krónikása, de lelkesedhetik, szinte korlátlanul, az idegen nemzetek remekein tanult kritikus is.
És őt dicsőítvén, magasztalván, érette lelkesedvén, a magyar faj hatalmas asszimiláló erejét becsüljük meg. Ezt a földet, a mely úgy ideköti, úgy a magáévá tudja tenni a tiszta szívet, az igaz lelket, amely annyira hálás hazája tud lenni annak, a ki hűséges fiává szegődik. És talán, mi sem vagyunk hálátlanabbak, mint a föld - csak még szegényebbek...
Lotz a mienk volt egészen s ez annál jellemzőbb, mert előbb magyarrá, a mienkké kellett lennie. Kétszer hódította őt meg a magyar föld s a magyar faj. Gyermekkorában, a mikor anyjával Hesszen-Homburgból ide kertült - s utóbb, mikor Rahl mellől Bécsből (a hol mesterének már a bécsi görög templom s a Heinrichshof freskódiszítésében segített) jött ismét haza és örökre megszerette, érezte és megértette a magyar Alföldet, az Alföld poétáját, Petőfit, meg a magyar históriát.
Apja titkára volt Gusztáv hesszeni herczegnek, a ki osztrák katonai szolgálatban, a mult század huszas éveiben Erdély katonai kormányzója volt. Erdélybe követte titkára, Lotz Károly apja is. A titkár hivatalos küldetésben Budán járván, ott ismerkedett meg a várpatika tulajdonosának leányával s elvitte feleségül Homburgba. Itt született a magyar művész. Özvegyen maradt fiatal anyjával került vissza Váczra, a hol Károly, tizenötéves korában látta, hogyan küzdött Görgey két napig a muszkák ellen. Ekkor rajzolt először huszárt... Képfaragó szeretett volna lenni s egy kőfaragóhoz szegődött be inasnak; azután Marasztoni nevezetes festőiskolájába került Pestre. A képfaragást örökké nagyra becsülte, azt tartotta a legkomolyabb művészetnek, mert az többet ád az emberből, mint más művészet. Pestről fölment Bécsbe, Rahl iskolájába.
A magyar história eseményeiről rajzolt kartonjai révén bízták rá aztán a nagy művészi föladatokat: a pesti Redut, a Nemzeti Muzeum lépcsőháza, az akadémiai falak s az Opera diszítését. Falfestményeiről az öt év előtt rendezett Lotz-ünnep alkalmával írt egy diszalbumba (ebből vettük az életrajzi adatokat) érdemes ismertetést Riedl Frigyes, magyarázva Lotz művészetének karakterét is. Az a sereg férfi és nő, a kiket Lotz freskóin látunk, az embert olyannak mutatja, a milyennek az embernek lennie kellene. Ideális alakok, a minőket a görög képfaragás szeretett, - a görög képfaragás, a miért Lotz rajongott. A szépség, az erő, az igazságosság, az erény, a boldogság és a báj megtestesülései, az emberiség nagy vágyai és nagy érdekei, eszményi szép testekben, eszményi környezetben kifejezve és szimbolizálva; mindenik alkotása egy-egy vizió, a gyönyörű formáknak, a harmónikus vonalaknak, ragyogó mély szineknek, szétáradó fényhullámoknak, áttetsző kék levegőégnek viziója; látomása a legeszményibb világba vezet bennünket, végtelen boltozatban ragyog felettünk a tiszta éter, imitt-amott ezüstszegélyü felhők usznak rajta, vagy szivárvány von glóriát a szépség és boldogság e tanyája fölé, - e fénylő azurban, messze a föld lakóinak inségétől, a szépség örök tökéletességében kelnek életre Lotz eszményi alakjai: nők, férfiak, géniuszok, szárnyas gyermekek. Eleinte még a Rahl hatása alatt dolgozott (a Redut és a Muzeum falfestményei): alakjain még ott az akadémikus sablon, merev nehézkesség, súlyos méltóság és nyugalom; szinei még hidegek, kompozicziójában tulságos a csinált arányosság. Ez az ő első modora. A mint magára talál (az Opera freskói, a parlament képei, a Kuria menynyezete, a Károlyi- és Wodiáner-paloták falképei, a Budapesti Hirlap házának József-köruti homlokzatán az Irásművészet allegóriái, stb.), alakjai igazi életre kelnek s élet ébred szineiben is.
Javakorában festette remekművét: az Opera mennyezetét, az Olimpust. 1884-ben ötvennégy éves korában készült el vele.
Méltóságos, nagystilü templomképei vannak a pécsi templomban, a budai Mátyás-templomban, a lipótvárosi bazilikában s a ferenczvárosi templomban.
Az igazi nagy Mestert, az ünneplés elől mindig rejtőző, lelke legmélyéig szerény embert ünnepeltük, a hogy még magyar művészt nem ünnepeltek: 1898 február huszonhetedikén. Az ünnepet Izabella királyi herczegnő védősége alatt és Batthyány Lajosné, született Andrássy Ilona grófné vezetésével rendezték a magyar hölgyek. Magunkat tiszteltük meg az ő ünneplésével. Ő megköszönte, meg volt hatva, de, azt hiszem, soha életében keservesebb napja nem volt s olyan szivesen elbujt volna a dicsőítés elől!
Az öntudatlanul nagyok közül való volt. Bravúros teknikai készség, - de alkotásainak igazi alapja, mindenha, még legstilusosabb munkáiban is: az érzés.
Számos apróbb zsánerképe s állat-festménye van magántulajdonban: egy-egy remek portréja az ecset s a szűztiszta lélek költészete, - és ezeket a képeit szerette jobban. Ha rajta múlik, talán csak ilyesmivel foglalkozott volna örökké, - ezekhez tért vissza öreg korában és festette bámulatos, elbájoló fiatalsággal.
A freskó terén fejlődött ki azután az a nagyszabásu diszítő tehetség, a mely apróbb olajfestményein kicsiben már ígérkezett. Spontán, lebilincselően nyilt jelleme érvényesül freskóinak nemes egyszerüségében és világosságában; nagy alkotásai - minden szándékos utánzás nélkül - emlékeztetnek az olasz nagymesterek falképeire, úgy a koncepczió frissesége, mint a megszokott mintákkal való nemtörődés által. Nagyszabásu alkotásainak gazdag sorozata kárpótol bennünket azért, hogy művészetének fiatalkori bensőséges bája nem fejlődhetett ki teljesen. Ehhez a bensőséges, bűbájos valamihez, mily üdén, mily egyszerre visszatalált most utolján! Öreg korában, ősz hajjal, - mintha most kezdett volna új müvészi pályát. Mint a tavaszkor virága, fakadó öreg gyümölcsfa!...
Képei épp oly rögtön, olyan közvetetlenül érthetővé teszik magukat s megkapnak bennünket, mint az ő nyilt, egyszerű és szeretetreméltó személye. Nemcsak a fényűzést, jóformán a kényelmet is kerülte egész életében, legigazibb, legnemesebb bohémje ő volt a mi nyakrafőre modern Budapestünknek.
Vonalainak ritmusából kiérezzük, hogy jelentékeny zenei tehetségének is kellett lennie. Szerette is a zenét, tudott is hozzá, de legbizalmasabb barátai is csak ritkán tudták őt zongorája mellett meglepni. Munka után, alkonyatkor, órákig elábrándozott zongorája mellett s röstelkedve hagyta abba, ha hallgatója érkezett.
Jó, csodálatosan, megszégyenítően jó ember volt, s jósága szüziesen tartózkodó. És vidám, és jókedvü - utolsó éveinek sulyos szenvedései közt sem borult el melegen ragyogó szép szeme.
Most, hogy szemén rajt már a halál hideg két ujja, arcza mosolyog most is. Mi siratjuk. Ha szólhatna, ő vigasztalna bennünket: Ne sírjatok, hisz' én elvégeztem a dolgomat egészen, és a mi többet ért bennem az emberi közös pornál és hamunál, az itt marad nektek, mindnyájatoknak.
Forrás: Budapesti Hirlap, 1904. október 14.
Markó Iván balettművésznek és - posztumusz - Lotz Károly festőművésznek ítélte oda az idén a Terézváros díszpolgára címet a VI. kerületi képviselő-testület - értesültünk.
A díjátadó ünnepséget október 13-án az Operettszínházban tartják, az okleveleket Verók István polgármester adja át. (Lotz oklevelét egy külföldön élő leszármazott kapja.)
A kerület díszpolgárainak sorában található mások mellett Kodály Zoltánné Péczely Sarolta magánénekes, főiskolai tanár, Raksányi Gellért színművész, Medveczky Ádám karmester, Demján Sándor üzletember, valamint Németh László és Hofi Géza posztumusz díjazottak.
Markó Iván Kossuth- és SZOT-díjas, érdemes művész, a Magyar Fesztivál Balett vezetője két évtizedig élt a Hajós és a Dessewffy utcában, majd az Andrássy úti Balettintézetben tanult, és a vele szemben álló Operaház tagja, később magántáncosa volt. Lotz Károly freskó-festészete kiemelkedő szerepet játszott abban, hogy az Andrássy út és környezete nemrég a világörökség rangjára emelkedhessen - szól az indoklás.
Forrás: Népszabadság, 2004. október 11.
http://nol.hu/cikk/335931/
