Édesapám...
Lotz Károlyról elmondta leánya: Cornélia
Ebben az esztendőben lesz száz esztendeje annak, hogy Lotz Károly megszületett.
A nagy magyar mester legkedvesebb modellje a leánya volt: Cornélia, akit közel száz vásznon örökitett meg.
A halhatatlan Cornéliát, Magassy Dénes igazságügyi h. államtitkár feleségét felkerestük, hogy beszéljen az édesapjáról.
Az Uj Idők munkatársa nagyon meglepődött: a régi képekre hasonlító, még ma is csodaszép dámával találta magát szemközt, aki fölött az idő éppoly nyomtalanul repült el, mint a róla festett képek felett.
Szobájában a falakon Lotz képek, a XVI. Lajos szalon fehér fájára még Lotz festett pásztorjeleneteket, a vitrinben Lotz pipái, Cornélia játékai, amelyeket édesapja faragott és festett. Az egész lakás: miniatür Lotz-múzeum, amelyben a mester Cornéliája, mint a művészet és a hirneves apa rajongója valóságos kultuszt űz az emlékekből.
- Édesapám volt a legjobb ember, akivel az életben találkoztam, tőle tanultam az életem jelmondatát : aki lélekben fiatal, nem öregszik meg.
Emlékek? Kis gyerekkorom óta a legjobb barátom volt, velem töltötte egész napját.
Ha dolgozott a műtermében, én ott ültem mellette és játszottam. Hallgatag ember volt, félfüllel a csacsogásomat figyelte s egyszer nevetve megjegyezte, hogy: "Azért szeretsz velem társalogni, kislányom, mert Te beszélsz, én meg hallgatok."
Ritkán beszélt önmagáról, de ha néha előfordult, mint kedves emléket, amelyre nagyon büszke volt, említette, hogy ő volt a piaristáknál az első eminens.
"Jó tanuló" maradt egész életében, mindig tanult, olvasott. Faust és Shakespeare volt a legkedvesebb olvasmánya, mint a bibliát forgatta még az ágyban is, elalvás előtt.
Hesseni, német származású volt, de igen büszkélkedett magyar voltával s olyan szépen beszélt magyarul, mint egy alföldi parasztember. Kijavított, ha nem tőzsgyökeres magyar szavakat használtam.
Nagyon elkényeztetett, minden kívánságomat teljesítette. Gyerekkoromban napokig bibelődött azzal, hogy játékokkal lepjen meg, mint nagylánynak minden bálomra más és más legyezőt festett.
Mikor modellt ültem, vigyázott, hogy ki ne fárasszon és ő, aki annyira erős művészegyéniség volt, a kedvemért hol Rembrandt, hol Goya stílusban festett le, ha erre kértem, mert megtetszett nekem egy-egy beállítás.
A legkedvesebb figyelmessége az volt, - nem sokkal a halála előtt, betegen tette meg - hogy emlékezetből festett nekem egy ménest ábrázoló képet. Nagy munka volt: emlékezetből tájat, lovakat megörökíteni, de olyan gyönyörűen sikerült, hogy még ma is a legkedvesebb képem.
- Hogyan élt a mester?
- Nagyon korán kelt fel és reggeltől estig dolgozott, gyakran a műteremben ebédelt. Korán feküdt le, társaságba nem járt. Egyetlen szenvedélye az utazás volt, kóborolt Európában és a múzeumokat tanulmányozta. A legkedvesebb képe Tizian: Sírbatétele volt.
Itthon, ha nem dolgozott: muzsikált. Kitűnően zongorázott és ő, aki nem szívesen mozdult el hazulról, koncertra haláláig járt. Egy napon született Beethovennel, amin sokat meditált, hisz Beethoven volt a legkedvesebb zeneköltője.
Elegáns ember volt, bár megtette, hogyha felvett egy új ruhát - festeni kezdett benne, köpeny nélkül.
A zene, az utazás mellett két kis szenvedélye volt: a sakk és a pipa. Székely Bertalan, Strobl Alajos, Mednyánszky Ébner Lajos: a barátai minden vasárnap eljöttek sakkozni. Székely Bertalan volt az egyetlen, aki nem sakkozott, hanem kibicelés közben felvetette a legérdekesebb művészi témákat és vitte a társalgást. Pipaszó, sakk közben társalogtak művészi kérdésekről. Soha, de soha nem hallottam, hogy tréfálkoztak, vagy pletykáztak volna.
Apám nem volt bohém, legföljebb, ha pénzről volt szó. Mindenkinek adott, aki kért, nem törődve az összeg nagyságával.
Volt egy gyöngéje is, amely akkoriban bizony áldozatot követelt tőlem. Tavasszal a szabadban reggelizett. Minthogy már reggel hatkor megjelent a dunaparti Hangliban, korán kellett kelnem, hogy elkísérjem. Láttam, milyen boldog, ha vele megyek és így álmosan pislogva elkísértem. Bizony gyakran még nyitva sem volt a Hangli, mi zörgettük fel. Itta a reggeli friss levegőt, napsugarakat, frissen sétált a műtermébe dolgozni.
Ezeken a kora reggeli sétákon beszédesebb volt, egy ilyen alkalommal mesélte, hogy gyermekkorában hogyan csapta be édesanyját.
Édesanyja, aki magyar leány volt, tanította zongorázni. Olyan kitűnő volt a hallása, hogy első játszásra kívülről tudta a zongoradarabokat. Persze nem nézett a kottába. Édesanyja emiatt sokat pörölt vele, nem akarván elhinni, hogy kívülről is tud játszani. Ő ettől kezdve úgy zongorázott, hogy a kottára nézett ugyan, de titokban lehunyta a szemét.
Apám igazi grand seigneur volt, szerette a nagyúri háztartást, a finom falatokat. Fogas, pisztráng, rák, articsóka voltak a legkedvesebb ételei, meg a primőr zöldfélék. A tejet utálta, még látni sem tudta.
Nem szeretett társaságban enni és még az udvari ebédekre sem ment el. Egyszer már nem lehetett lemondani, tehát elment ugyan, de oly sietve távozott, hogy elvesztette egy kitüntetését.
Sok megtisztelő ordót kapott, amelyeknek őszintén megvallva nem örült különösen. Nem szerette az ünneplést, a tömeget. Jellemző rá, hogy amikor nagy ünnepséggel megnyitották az Operát, amelynek menyezetét Lotz-freskók díszítik, ő Bécsbe szökött a megnyitás napján.
Ferenc József kérdezősködött utána és mosolygott, amikor jelentették, hogy apám megszökött az ünnepeltetés elől.
- Azért a freskók mégis nagyon szépek - mondta a nagy uralkodó.
Ferenc József kedvelte apámat. Amikor beteg volt, számtalanszor érdeklődött hogyléte után. Kitüntette a Szent István renddel is, ami csak azért esett jól apámnak, mert az uralkodó kivételes jóindulatának jelét látta ebben a magas kitüntetésben.
Amikor Ferenc József megtekintette a Kúriát, amelynek a menyezetét szintén apám festette, apám is megjelent, de elbujt egy ajtó mögé. Az uralkodó észrevette és magához intette!
- Örülök, hogy egészséges - mondta.
Akkor láttam először, hogy apám könnyezni is tud: nagyon szerette Ferenc Józsefet és jól esett, hogy betegsége felől is érdeklődik.
A munka, a betegség felőrölte erejét. Türelmesen viselte a keresztet. Csak tőlem fogadott el orvosságot.
Nekem nemcsak apám, mesterem, jó barátom volt, hanem a művészet, a jóság megtestesülése.
Tiszteltem sokoldalúságát, nemességét, nagy emberi tulajdonságait. Nem csoda, ha ma is az ő képei között élek és a sok Cornélia 14 falon még ma is azt meséli, hogy én voltam a legboldogabb lány, mert egy jóságos apa gyermeke és egy igazi nagy művész modellja lehettem.
Cornélia szép arca elszomorodik, fehér, keskeny keze lapoz a sokszáz Lotz-reprodukció között. Minden kép egy emlék, minden kép: a halhatatlanság egy darabja.
Cornélia, aki ismert nevű zongoraművésznő volt, a zongorához lép és az ötödik szimfónia lassú tételébe kezd. Mintha ez a forró és tragikus melódia a beszélgetés végét is jelentené. A riporter szótlanul, elérzékenyülten távozik.
Gyenes Rózsa dr.
Forrás: Uj Idők, 39. évf. 13. sz., 1933. március 26.
Elek Artúr: Lotz Károly vázlatai
Lotz Károly művészi hagyatékával, melyet a mester halála után özvegyétől vásárolt meg az állam, Lotznak töménytelen rajza és színes vázlata került a Szépművészeti Múzeumba. A rengeteg anyagból most Meller Simon dr. bemutat egy kiállításra való sorozatot a múzeum grafikai osztályában.
A kiállítás - mintegy melléktermékeiben - Lotz egész művészi pályáját jól illusztrálja. Kezdődött az a pálya kicsiny méretű ceruzarajzokkal, olyanféle arcképekkel, aminőket a kor miniatúra festői szerettek pergamenre, elefántcsontra festeni. Lotz igen korán fejlett tehetség volt és jövendő művészetéhez a készséget egész fiatalon szerezte meg. Marastoni festőiskolájában, majd Weber Henrik műtermében. A gyűjtemény apró arcképeiben már semmi sem érzik abból a dilettánsi bizonytalanságból, mely a kor legjobb magyar festőiben, még Barabásban is sokszor elárulja az autodidaktát. A kis Lotz már többet tudott, ösztönösebben és önkéntelenebbül tudott, mint mesterei.
Pestről Bécsbe, ottan is Rahl iskolájába került Lotz. Rahl volt az akkori Bécsnek nagy monumentális festője. Führich és mások holt gyakorlattá vált hagyományával szemben az újító, a forradalmi temperamentum. Hatalmas vitalitása és szenvedélyes alkotó heve rengeteg méretű alakos kompozíciókban tombolta ki magát. Az újat leginkább színességében látták kortársai. A velencei koloristák követőjét, sőt utódát ünnepelték benne tisztelői. Lotznak Rahlnál töltött idejéről, az egész korról, Rahlról és környezetéről Rahl egy tanítványának, August George-Mayer festőnek följegyzéseiben (Erinnerungen an Carl Rahl. Wien, 1882.) olvasunk érdekes adatokat. Tanulótársai és maga Rahl is, Than Mórt becsülték a nagyobbik tehetségnek. A szegény és elhúzódó Lotz eljövendő nagyságát csak kevesen sejtették meg közülük.
Évekig kísérte az ifjú Lotzot mesterének hatása. Első itthon készült dekoratív munkái - a Vigadó lépcsőházabeli fríz, és az ebédlőbeli lunetták, a Nemzeti Múzeum faliképe - a rahli komponálási és formaalakító stílus ismertetőjeleit mutatják: alakokkal sűrűn beborított sík, fokozott plasztikájú zömök alakok és sötétes, opál színek. Rahl újította föl a szürke alapon szürke színnel való mintázófestés gyakorlatát. Meggyőződése szerint Giorgione, Tiziano és más nagy velenceiek is így festettek és tüzes színeiket a szürke aláfestésnek és a reá rakott színes lazúrnak köszönhették. Meglehet, de annyi bizonyos, hogy a rahli színeknek semmi közük Velence színeinek ragyogásához. Pépes, iszapos, nehéz színek azok, szürkeségben fuldoklók. Némi enyhítéssel az ifjú Lotz színeire is ráillik ez a meghatározás. Korai freskóihoz készült olajvázlatai a tanúságai, hogy színei a fogamzás pillanatában sem különböztek Rahléitól. Van a kiállításon néhány természetfölvétele is, friss előadású vízfestésű kis tájképe. Nem kétséges, hogy a természetben, a természettel szemben készültek, de a természet igazi színessége mégis hiányzik belőlük. Megragadó rajtuk a művész temperamentuma, ahogy az az ecset kanyargásán, üde, ötletes húzásán átérzik, de a zöldek és egyéb színek fakók, mégpedig eredendően fakók rajtok. A természet színességét még akkor nem fedezték föl. S a fiatal festők mestereiken keresztül tanulmányozták a természetet. Lotz számára is a természet voltaképpen: Rahl volt, az a természet, melyet Rahl látott és az is úgy, ahogyan Rahl ábrázolta.
A hetvenes évek elején kezdett a rahli szemléletbe burkolt Lotzból az egyén kibontakozni. Azok a vázlatai, melyeket báró Lipthay Béla palotájának faliképeihez, azután a Bakáts-téri templom freskóihoz készített, már más Lotzot mutatnak. Rahl kompozíciós sémájából szabadulóban van már, alakjait szabadabban, tágabban, levegősebben csoportosítja. A nehézkes, teli, sötét rahli színek ritkulnak és hígulnak, a testszín és az ég kéke is derülni kezd ecsete alatt. S a színek kivilágosodásának folyamata nem áll meg. Együtt jár az Lotznak a falfestés technikájában való tökéletesedésével. Rahl a velencei művészek olajos festői hatásait akarta falfestményein felidézni. De a falnak megvan a maga festő-stílusa, azon erőszakot tenni büntetlenül nem lehet. Rahl freskói azért is sötétültek meg az évtizedek múltával kétségbeejtő módon. Lotzot a fal természete és anyaga: a vakolat, meg a mész, melyek a színes növénynedveket és a föld színeit fehér mivoltukkal önkéntelenül is földerítik, csakhamar eltérítették Rahl útjáról, noha az al fresco technikájával - a szónak olasz értelme szerint - sohasem dolgozott, hanem mindig csak száraz vakolatra festett.
1880-tól fogva észlelhető Lotz színfölfogásában ez a változás. A föntebb jelzett technikai okokon túl bizonyára egyéb okok is közreműködtek előidézésében. Mindenekelőtt pszichikai természetűek. Az érett férfiúban ekkorra nyílott ki szélesre az egyénisége. Érzéki világszemlélete, melynek nyilvánulása az életen való öröm, a világ jelenségeiben való gyönyörködés és az alkotásnak boldog, egyre ujjongóbb termékenysége volt, akkoriban kezdett úrrá lenni művészetében. A világosságnak, mely az igazi színességnek éltető eleme, ettől kezdve lett rajongója. Életének ebből az időszakából valók a Keleti Pályaudvar, az Operaház, a pécsi Székesegyház faliképeihez készült vázlatai. Csodálatos életereje, lelkének derűje, üdesége és fiatalsága előtt a magyar művészek zordon sorsa is megenyhült. Míg Székely Bertalan monumentális vágyódásainak megvalósulásától csaknem minden alkalmat megtagadott, Lotz elé valósággal öntötte a feladatokat.
S feladataiban nem válogatott Lotz. Egyforma könnyedséggel oldogatta meg a legkülönbözőbb természetűeket is. A szigorú stílus azonban nem felelt meg egyéniségének. Históriai és egyházi tárgyú festményei bizonyos fokig mind nőies hatásúak, a férfienergia összemarkoló akaratának hiánya érzik bennük többé-kevésbé. Egyénisége mindinkább a könnyűség és a játsziság ideájának kifejezése felé fejlődött, de nem a rokokó, hanem a klasszicizmus törekvéseinek irányában. Fokról-fokra alakuló nemes dekoratív stílus mérsékelte és foglalta egységbe temperamentumának hullámzását. Az Operaház mennyezetképe a legérettebb alkotása ennek a korszakának. Mérhetetlen gazdagsága a forma-képzeletnek. Boldog felkacagása a lét változatosságának, színességének, az örömök kifogyhatatlanságának.
És mennél beljebb jut Lotz az életben, mennél inkább maradoznak mögötte az esztendők, annál inkább megifjodnak érzékszervei. Az ifjú görög istenek szenzualitásával örül a szép emberi testnek. Meg kell nézni nagy kartonjaihoz készült természettanulmányait, gyors kézzel papirosra vetett rajzait, melyeken ceruzával, vagy szénnel követi egy-egy fiatal női test, egy-egy ephebosi akt formahatároló vonalainak hullámzását, dagadozását, egymásba feledkezését. Az ember érezni véli, hogyan telt meg közben villanyossággal a művész ujjhegye és látni véli azt a megifjító áramot, mely a természet szívéből az öregedő mester ereibe vitte az ifjúság meleg, hömpölygő vérét.
Rá is találtunk ezzel Lotz örök ifjúságának titkára. A természettel való egyre bensőbb érintkezésének köszönhette a csodát. Mennél öregebb lett, annál inkább nőtt érzékenysége a természet színessége és mozgalmassága iránt. A természet egyre újabbat és újabbat mondott neki. Más nagy művészek a fejlettségnek ehhez a fokához életük közepe táján szoktak eljutni. Lotz életének utolsó másfél évtizede volt művészpályájának igazán virágzó korszaka. Akkor festette női arcképeinek gyönyörűséges sorozatát. Az arckép neki szintén dekoratív feladat volt. Jellemzés helyett rajta az a fő törekvése, hogy mindazt, ami modelljeiben érzékeinket gyönyörködtető, kicsalja a fölszínre. Így van az, hogy női arcképeinek emléke nemcsak formai és színes mivoltában él bennünk, hanem modelljeinek minden rejtett nőiességével, immár talán összeszáradt, vagy el is porlott lelküknek minden halhatatlan illatával. Azzal a holt anyagot örök életre bűvölő vitalitásával, mely olyan eleven hatásúvá teszi ezeket a műveit, a hozzájuk készült apró és futó ecsettel festett vázlatok is tele vannak.
Lotz öreg kora külön nagy fejezetet jelent a művész életében. Hogy mekkora ennek a korszakának jelentősége, majd kitűnik akkor, ha egyszer az eljövendő Lotz-múzeumban, egy nagy teremben sikerül csoportosítani az agg mesternek azokat a himnikus alkotásait, amelyeken kimondhatatlan hittel és szeretettel a szépségideálját igyekezett megfogni és e föld számára itt tartani.
Forrás:
Nyugat, 1920. 9-10. szám / Figyelő
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00276/08247.htm
Bálint Aladár: Lotz Károly emlékkiállítása az Ernst Múzeumban
Viruló asszonyi testek, hamis romantikában fogant történelmi kompozíciók között - mint forrás, sugárzó centrum - ott van a mester magafestett arcképe is. A harmadéve elhunyt felejthetetlen Lechner Ödön fejére emlékeztet ez a kép, ugyanaz a távolbaható nedves tűz lobog a szemekben, ugyanolyan finom porhanyós vonalak szántják fel lágyan a hófehér szakáll és haj keretébe ágyazott arcot. Kissé keményebb mint Lechner Ödön feje, de mindkét arcon egyformán izzik az örök fiatalság csalhatatlan jegye.
E két öreg úr, e klasszikussá emelkedett két nagy művész nem tudom milyen kapcsolatot tartott egymással, barátok voltak e vagy ellenségek. Annyi bizonyos, hogy nemcsak arcuk sugározza a hasonlóságot, hanem művészetükben és személyiségükben is, - ahogy művészetük fonalán azt megközelíteni lehet - sok a rokon vonás. Nyugati kultúrához való vonzódás, átszellemült gyöngéd szeretete mindannak, ami teremtő munkájukkal összefüggött, halálig tartó szívós akaraterő, melyet nem apasztott el az idő, sok sok finomság és az Asszony.
Lotz Károly nem tudott betelni az asszonyi test kimeríthetetlen szépségeivel, pogány szerelemmel rajong érte, minden helyzetben végighengergeti vásznain.
Forró erotika lüktet művészetében, de ez az erotika nem roncsolja széjjel a klasszikus tradíciók kereteit. Erotikája nem eruptív, inkább cirógató, gyöngéd, talán kissé öreges. Csöppenként szürcsölte e művész a szépség aranyitalát.
Lotz Károly piktúrájának ősei könnyen fellelhetők a képeiben, az elődök hatásai leolvashatók a vásznakról, azonban e hatások egybeolvadva, tiszta harmonikus egészet adnak és mindaz amit a művész csinált, átélt, személyes és élesen elhatárolt produktum. Külön hely illeti őt művészetünk rövid történetében. Ő maga olyan klasszis, amilyet még gazdagabb kultúrájú ország is szívesen vallhatna magáénak.
E képek egybehordása mindenképpen hasznos munka volt. Nem árt néha visszaemlékezni az ily értékekre. Ma mindenesetre tisztábban, jobban látjuk mindazt, ami bennük maradandó és hibáik is jobban szembetűnnek. Egyaránt fontos mindkettő felismerése.
Forrás: Nyugat, 1916. 7. szám / FIGYELŐ
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00195/06103.htm
Kriesch Aladár: Lotz Károlyról
hetvenedik születése napja alkalmából
Közöttünk élő emberről írni kényes vállalkozás. A dolog még szövevényesebbé válik, ha az írót hozzája a gyermeki tisztelet, szeretet és hála ezernyi szálai fűzik. Itt csak viszonylagosan is összefoglaló tárgyilagosságra törekedni teljesen meddő munkálkodás volna. Legyen tehát szabad a legközvetlenebb, de egyúttal a legőszintébb hangot használnom.
Gyermekkorunkban volt egy igen kedves könyvünk, a Nagy Miklós szerkesztésében megjelent "Magyarország írásban és képben". Ebben a könyvben volt egy kép: egy betyár, amint két lopott lovával keresztül töri magát valami süppedékes nádason. Az ábrázolásban annyi erő és közvetlen élet volt, hogy menten a kötet legszebb képének jelentettük ki s hónapokon át egyebet sem rajzoltunk betyároknál és lókötőknél. Ezt a rajzot valamikor régen - bizonyára ő maga is már rég elfelejtette - Lotz Károly készítette. Persze, nekem akkor ez a név még nem jelentett semmit.
Először láttam őt és találkoztam vele, midőn ő - férfikora delén - az Opera nagy plafondját készítette. Boldogult Jantyik barátommal - ki akkor - úgy emlékszem - itt-ott apróbb dolgokban már segédkezett is neki - együtt mentünk fel hozzá az Operának abba a nagy, bár viszonylagosan alacsony s nem valami fényes világítású termébe, a hol most is a díszletfestők dolgoznak. Mi akkor mindketten a mintarajziskolának voltunk rajongó, de éretlen növendékei, kiknek lelkük legmélyében, egészen titkon, az a szent meggyőződésük élt, hogy egyszer valamikor - talán 4-5 év múlva - oly halhatatlan művekkel fogjuk meglepni a világot, a melyekben az akkor általunk ismert összes művészi nagyságok minden kiváló qualitása - úgymint Michelangelo titáni ereje, Rafael bája, Tiziano színpompája s Correggio meg Rembrandt chiaroscurója - a legnagyobb könnyedséggel egyesülnek. Erről a találkozásról csak két dolog maradt meg emlékemben. A mester akkor éppen a Zeus és Héra csoportjának óriási kartonját készítette - s az a Zeus biz maga a mester volt. Ugyanazok a lángot vető s mégis oly nyugodt szemek, a vonások folyékony harmóniája s az a jellegzetes, majdnem görögös csomókra oszló haj. Nem tudtam, mit nézzek inkább - a rajzot vagy a modellt. A másik dolog, ami nekem akkor majdnem még jobban imponált, az, hogy egy egész soroksári kenyérnek szedte ki a belét a mester s azzal törülte le a meg nem felelő vonalakat. Tréfálkozva jegyezte meg, hogy kétszeresen nehéz a festőnek megkeresnie a mindennapi kenyerét. Ezután egyszer-másszor fenn jártam nála műtermében az Akadémián. Itt már feltűnt nekem, hogy egy-egy látogatás közben mily óriási és gyökeres változásokon mentek át összes munkában levő képei. Sőt egyszer emlékszem, hogy szemünk láttára - félóra alatt - festette át egy arckép-csoport (ha jól emlékszem, bold. Keleti Gusztáv leányai voltak) intérieurös hátterét, s gyönyörű tájképet varázsolt helyébe. Ezt most csak szimptomatikusan említem, de jelentőségére később még rátérek. Ezután festettem még néhány fejet az ő festőosztályában, majd jó egy pár évre külföldre kerültem, hányódtam, vetődtem tanulgattam. Végre hazatérve, az ő mesteriskolájába kerültem. S ekkor kezdett lassan előttem ez a név: Lotz Károly, nemcsak mély jelentőségű fogalommá, de tiszta, mindinkább leszűrt típussá fejlődni.
Istenem, mily hamis fogalmuk van az embereknek a tanulásról és a tanításról - különösen, ami a művészeteket illeti!
A mester nem járt le hozzánk rendszeresen, meghatározott napokon - művészi lelke tudta jól, hogy miért - mi sem nagyon gyakran fel hozzá az ő műtermébe. De valahányszor lejöttem tőle, mindig fölötte gyávának, kicsinyesnek és nyomorultnak éreztem magam. Munkáinak minden vonása világosan beszélt hozzám. Tisztán láttam, hogy ő már olyan régiókban jár, melyek csalitjában nem leselkednek többé a dédelgetett részletekhez való ragaszkodás, technikai fogások által elért olcsó hatások s más effélék - csapdái és tőrei. Az ő lelke előtt - mezítelenül és rendíthetlenül, mint akár a halál - mindig csak az egész a maga egységes megjelenésében és lényegében - állott. Részlet nem létezett számára s az anyag - a veleszabta határok miatt - majdnem ellensége volt neki. S most képzeljük el önmagunkat, akik külföldről visszajövet - egyelőre egy-egy finom valeur vagy tónus szerencsés megtalálásával teljesen beértük, a vonal és ritmus valóságában majdnem kétkedtünk s a belső szenvedély szülte mozdulatnak az élettel való ugyanegy jelentőségében és könyörtelenül meggyőző erejében hinni nem mertünk.
Nagyon jól emlékszem, hogy egyszer fenn jártam nála s ő éppen az új országháza számára készült, majdnem teljesen befejezett kartonja előtt állott - nekihevülve, verejtékezve, keze-arca a széntől összekormozva, ahogyan már dolgozni szokása. Az óriási karton, mondom, úgyszólván kész volt, de valami nem tetszett neki rajta. Két-három nap múlva újra felmegyek - s íme, egy teljesen új karton lóg a falon, ugyanúgy megrajzolva, kidolgozva minden ízében - talán az elsőnél harmonikusabb. Nem palástolhattam el meglepetésemet - de ő ezt a michelangeloi munkát - melyhez másnak bizonyára legalább is ugyanannyi hét kellett volna - magára nézve egész természetesnek és egyszerűnek találta.
Ez az ő souverain eljárása, melylyel feladatával szemben elhelyezkedett, volt az, ami engem első pillanattól fogva megragadott s áhitatteljes meghajlásra késztet. Megragadta feladatát először - villámgyorsan, titáni erővel próbálva annak konkrét formát adni. Ha az első kísérlet nem sikerült - ha nem volt teljes és nem tartalmazta mindazt, amit lelke benne keresett - lett légyen különben bármilyen harmonikus, gazdag és érdekes - mint valami tüzes kohóba visszalökte, alámerítette az egész anyagot, hogy annak minden porcikája az izzó tűztengerben elolvadjon. Majd újra belenyúlt hatalmas kézzel a forrongó khaoszba s egy újabb, tagoltabb sorozatát emelte ki onnan az organikus képnek - melyet oszt' ép oly hamar tudott minden részletében újra kiépíteni - s csakhamar előttünk állott egy-második, fejlettebb alkotás, hasonlatosan ahhoz, a mint az organizáló, teremtő Ige a Mindenségben, tündérzsákjába belenyúlva, játszi ujjakkal húzza elő a nagy geológiai korszakok szerint mindinkább fejlettebb és differenciáltabb organizmusait. És ezt az eljárást megismételte lankadatlan erővel mindaddig, míg lelke mérlegén az egyensúly a belső lelki kép és annak külsőleg realizált formája között helyre nem billent. Sokszor belefáradt. Napokig, hetekig hátat fordított egy dolognak - majd a kellő pilanatban látnoki hévvel újra nekiugrott s újra felkapta gondolatát, megrázta, hogy lehulljon róla a fölösleges - cirógatta, fenyítette, amíg engedelmes szolgaként, magára nem öltötte azt a köntöst, amelyet az első perc rejtelmes fogantatásában nekie szánt.
Alakító ereje, fantáziája határtalan. Az anyag lomhán sántikál utána s egynehány szakgatott, tompa akkordot képes csak megőrizni abból a végnélkül buzgó sok melódiából, mely leikéből fakad. Egy ecset hirtelen odarántása közben négy-öt kép tolul lelkébe. Úgy, hogy a kéz is önkénytelenül engedve az egymásra tornyosuló festői vízióknak, reszketeg hévvel, tüneményes erővel és sebességgel téved ide-oda a vásznon - nem lévén képes mesterének, a léleknek valamennyi parancsát teljesíteni.
Ezért majdnem minden kisebb képe, ahol az átgyúrás és újrafestés fizikailag is könnyebben eszközölhető - tulajdonképen mindig egész sorozata a képeknek. Eszme eszmére tolul s mindegyikének nyoma marad, mindegyike kifejezést talál a vásznon. Sokszor az anyag fellázad: repedezik, lekivánkozik. Mindegy! Az eszme az erősebb, a teremtő lélek az úr! A mester, ha kell, begipszeli a a levált részeket, vagy akár leégeti az egész képet, mint valami palettát, hogy egy újabb átfestés lehetségessé váljék.
Ha a mestert kisebb képeinél - (hogy nála mily mérettel kezdődnek a "kisebb" képek, bajos volna eldönteni) vagy mondjuk "keretes képei"-nél sokszor majdnem sziszifusi munkába sodorja alakító ereje - úgy nagy dekoratív faliképeiről éppen ennek ellenkezője áll. Itt a dolgok technikai részénél fogva, a gyakori átfestés teljesen ki lévén zárva - a mester, ha egyszer megállapodott kartonjában, lelkének egész erejét annak minél gyorsabb és spontánabb realizálására fordítja. Alkotó erejének vehemens türelmetlensége itt aztán már több halogatást nem tűr s a legnagyobb freskók úgy nőnek és virulnak ki napról-napra keze alól - mint akár a szumatrai rejtelmes lótuszvirág. Azt az olimpusi egyszerűséget és játsziságot, amelylyel ezek a művei készülnek, csak azok tudják igazában megérteni, megbecsülni és megcsodálni, akik maguk is foglalkoztak valaha ilyesmivel. A legszámitóbb furfang a legnaivabb természetességgel párosul. A készülőben levő munka, a részleteket tekintve, a fejét csóváló laikus vagy kezdő előtt hol túlzottnak, hol érthetetlennek, hol meg egyszerűen rossznak látszik, íme azonban lehordják a képet elfödő állványokat s az megjelenik előttünk a maga egészében, ujjongó, zengő harmóniában! Hová lettek az érthetetlen, a rossz részletek? S mi engyarlóságunk fölött mosolyogva, de boldogan hajtjuk meg fejünket.
Beszéljek szeretett mesterem művészetének történeti fejlődéséről? Annak sokoldalúságáról, gazdagságáról? Soha ki nem apadó munkakedvéről s vele kapcsolatos munkaképességéről? Elsoroljam munkáinak hosszú sorozatát? Megemlítsem, amit úgyis mindenki tud, hogy most hetvenedik évében fejezte be a budai királyi várpalotában a Habsburg-terem óriási mennyezetfreskóját egyesegyedül, oly ifjúi frisseséggel és üdeséggel hogy szivünk örvend belé? Mindezeknek még nem érkezett el az ideje s én magamat legkevésbbé erezném erre hivatottnak.
Egyet megemlítek mégis, amiről talán még nem esett szó s ami művészetének egyik legkedvesebb, legbájosabb ágára vonatkozik: az ő női arcképeire. Honnan van az, hogy az ő női arcképei oly édes, felejthetetlen visszhangot keltenek minden szemlélő lelkében? Ilyfajta műveiben nem specializál - nem festi sem az anyát, sem a sejtelmesen a jövőbe tekintő hajadont - ennél még tovább megy: festi magát a nőt, a nő misztikumát. Mindig belevisz képeibe abból a rejtélyből valamit, amelynél fogva ez bennünket a legmélyebben érdekel. Gyengéden rámutat arra a más, kiegészítő valamire. Lehet, hogy ennek a rejtélynek uszályhordozó apródja a báj s hogy ez nyitja meg előttünk kétujjnyira az ajtót, hogy a szentélybe pillanthassunk. Az íme hetvenéves - de nem öreg ember - ezt már pusztán a szeméből felénk villanó tűz is meghazudtolná - befutotta földi pályájának nagy részét. Ezt a pályát itt hasonlatosnak látom valamely égitestéhez: biztosan, nyugodtan, kitéríthetlenül halad a maga útján - szeretettel meghajolva az örök Törvény előtt, de kérlelhetetlen az őt körülvevő apró, mindennapi dolgok és követelményekkel szemben. Megelégszik, ha saját énjének nagy törvényét követhette s ennélfogva közönyös a mások dicsérete és gáncsa iránt. Fényének tisztaságát, erejét megmérni még nem tudjuk, de nem is akarjuk; melegét érezzük. Lelkünk, szivünk abban az egy óhajban csendül ki: bárcsak ennek a végtelen pályának, melynek kicsiny, véges részét földi szemeinkkel betekinthetjük - ez a kis, véges része terjedne ki még minél hosszabbra, hogy még soká gyönyörködhessük az ő világosságában.
Forrás: Művészet, 3. évf., 1. sz., 1904, 1-6. oldal
http://epa.oszk.hu/00000/00009/03/3-1-1-lotz.htm
