A "Vasárnapi Ujság" c. korabeli hetilap hírei
***
***
- A Családi kört, Thán Mór illustrátióját
Arany János költeményéhez, Ráth Mór derék
kiadónk szives átengedése folytán közöljük az
általa kiadott ritka diszü Arany-albumból. Thán
eredeti rajzának s az albumbeli fényképnek lehetőleg
hű másolatát igyekezett adni a fametsző is;
a felfogás és compositio érdeméről mindenesetre e
másolatból is alkothat magának fogalmat a néző.
A kép, a költeménynyel együtt nézve, önmagát
eléggé magyarázza s igy fölösleges volna többet
mondanunk felőle.
- (Arany-album.) Alkalmunk volt megtekinteni e diszmű egy példányát és nagy
örömünk volt látni hazai könyvészetünk ily kiváló productióját. Nyolcz
fénykép van benne, Thán Mór és Lotz Károly jeles művészeink rajza után nagy
költőnk néhány remek plastikus alkotásának sikerült illustratiói. Ezek:
a Családi kör, Szent László, Rozgonyiné, Az egri leány, Rege a csodaszarvasról, Mátyás anyja, Rachel és a Walesi bárdok. A müvészek versenyeztek a költővel az eszmének képzőmüvészeti kifejezésében; s a külső technikai
kiállítás is megtette a magáét, hogy diszes és méltó keretet adjon az
egészhez. A könyv néhány nap múlva ki lesz bocsátva.
Vasárnapi Ujság, 11. évf., 46. sz. 1867. november 17.
TÁRHÁZ rovat - Irodalom és művészet
- (Arany-Album.) Azoknak, kik értékes,
diszes, müvészi és szellemi becscsel is biró karácsonyi
vagy ujévi ajándékot akarnak adni kedveseiknek,
egy gyönyörü diszművet ajánlhatunk.
Legnagyobb élő költőnk nyolcz költeménye van
itt fényes diszkiadásban, teljes szövegben, és
illustrálva két jeles hazai müvészünk, Thán Mór
és Lotz Károly által. A képek igen szépen sikerült
fényképek. Thántól vannak: "A családi kör,"
"Ráchel," "Rozgonyiné" és a "Rege a csodaszarvasról";
Lotztól: "Szent László," "Mátyás
anyja," "Az egri leány" és a "Walesi bárdok."
Szeretnők a képek mindenikéről, bennök az eszmedús
alakitásról s szép kivitelről, némi fogalmat
adni olvasóinknak, de terünk szűk volta miatt
csak az elsőről, a Családi körről szólhatunk. A
gazda, vacsoráját végezve, miről a tálba tett kanál
s a korsó tanuskodik, pipára gyujtott már s beszélgetésbe
eredt családjával; az asszony szemben
áll, karján csecsemőjével, a ki már szundikál is. A
nagyobb fiu, az asztal mellett ülve, olvasgat valamit,
lábát maga alá kapta, a székláb léczére. A
gazdán túl, egy kis leány feje látszik még. Egy
kisebb fiu s leányka pedig a földön játszanak. Mi
szépen csoportositott családi kép! - De a mi az
életet hozza belé: im épen nyilik az ajtó, a házi
nagy leány, a gyönyörü "eladó-lány" nyitotta ki
s szemérmesen vezet be rajta egy fiatal idegent,
kinek ruhája mutatja, hogy bujdosó honvéd s
hogy sok bajon és strapáczián ment át. A parasztleány
arcza, várakozás- és kiváncsiságteljes kifejezésével
valami különösen szép. - E kitünő müvészi
alkotásu képet, a kiadó-tulajdonos engedelmével,
a ritka szép album mutatványául, lapunk
januári első számában mi is közlendjük. - Az album
külső kiállitása, papir, nyomás, kötés, mind izlésre,
mind fényre, méltó a tartalomhoz. Ára 12 ft.
Vasárnapi Ujság, 14. évf. 51. sz. 1868. december 22.
TÁRHÁZ rovat - Irodalom és művészet
Vasárnapi Ujság, 15. évf. 16. sz. 1868. április 19.
TÁRHÁZ rovat - Irodalom és művészet
Forrás: http://epa.oszk.hu/00000/00030
Berkovits Ilona: Than Mór (1828-1899)
XIX. századi történeti falfestészetünk úttörője
THAN Mór mint freskófestő a 19. század magyar történeti falfestészetének volt úttörője. A bécsi akadémizmuson nevelkedve kitűnő színérzékkel, monumentális erővel, de éles, nyersebb rajzú formákkal követi a falfestészet klasszikusait. A bécsi akadémizmus öncélúságával szemben freskóit mély eszmei tartalom hatja át, művészetével támogatja a haladást.
Than a forradalom előtt egyetemi hallgató, Pesten jogot és filozófiát tanult s dilettánsként rajzolgatott. 1848-49-ben készült számos vázlata később - midőn Bécsben mint festőnövendék rebellisként fogságba került, majd hosszú ideig rendőri felügyelet alatt állott - megsemmisült. 1855-ben Bécset elhagyva Párisban, majd Olaszországban akart gyökeret verni, de az osztrák-olasz háború hazakényszeríti.
Bécsben Than az Akadémiáról szabadelvűsége miatt elbocsátott Karl Rahl tanítványa volt a nálánál fiatalabb Lotz Károllyal együtt. E közös iskoláztatás következménye volt, hogy hazatérte után Than a freskósorozatok festésének feladatát megosztja Lotz-cal. Elsőízben az 1864-ben felépült Vigadó freskóit készítik. E freskók témaválasztásánál Rahl és Lotz még mitológiai tárgykört választott. Than azonban ragaszkodik ahhoz, hogy a klasszicizmus és a bécsi akadémizmus dekoratív jellegű témáival szemben, ha még nem is nemzeti történelmet, de magyar tárgyú freskókat készítsenek. S bár akadémikus, idealizáló felfogásban, s nem népi motívumokkal - magyar népmesét festettek, azt a témakört, amelyet ez időben hiába keresnénk táblaképeinken. Tündér Ilona és Árgirus királyfi évszázados hagyományokat jelentő mesevilága elevenedett meg a falakon. De Than megfestette itt a magyarok "ős" királya, Attila lakomáját is. A hun-magyar azonosság, Attila dicsőségének a messze Árpád-korba visszanyúló hagyománya az uralkodó renddel való szembenállás kifejeződése volt; az volt Arany Jánosnál is. Nem véletlen, hogy a kiegyezést követő koronázási ünnepségre rendezett alkalmi kiállításon Orlai Petrich Soma "Attila halála" c. művét állította ki, így érzékeltetve a magyar szabadság elbukását.
A vigadói freskókat követően Than a Nemzeti Múzeum lépcsőháza díszítésekor még nagyobb feladat megoldására vállalkozott: a dualizmus első évtizedében (1868-1877) a magyar történelem kimagasló eseményeinek festésére. Feladatát kiválóan oldotta meg, s művében kifejezésre juttatta haladó gondolkodását. A freskók kisebb részét Lotz festette. De amint Than írta: "Lotz itt is antik tárgyat óhajtott, félvén attól, hogy a magyar kultúra történetéből nem lehet elég anyagot meríteni." Lotz a hunok Ázsiából való előretörésétől az ősmagyar mondakör és a honfoglalás eseményeit, Than Géza fejedelem korától 1849-ig festi a történelmet. Továbbá Lotz a mennyezet allegóriáit, Than a lépcsőház falának allegórikus alakjait festette meg. Amint a kortárs Keleti Gusztáv írta: "a párkány festmények ama kisebb felét, mely a nemzet történelmének mondaszerű, s a régen mult ködös leplébe takart eseményeit tárgyalja, az ideálok légkörében honosabb Lotz Károly választotta föladatául; ő a meztelen emberi alak és a drapéria, mint a nagyszabású festészet legmagasabb problémáinak első mestere hazánkban. Viszont Than Mór, ki a magyar történelemben tágabb terjedelmű s alaposabb tanulmányokat tett, valamennyire realisztikusabb irányzatát követve, a nemzeti történet jobban kidomborodó mozzanatainak alakítására vállalkozott".
Than a múzeum freskóin azt a célkitűzését igyekezett érvényre juttatni, amit egyszer így fogalmazott meg: "az örök szépet harmoniába hozni az igazzal, mert csakis ez maradandó becsű". Than a "magyar kultúra" szemszögéből érzékelteti társadalmunk fejlődését, és nemcsak 19. századi történeti falfestészetünket teremti meg, de új szemlélettel tükrözi a fejlődés legnagyobb állomásait. A Bach-korszakban, s a kiegyezés előtti időkben a festők múltunk harcos, hősi tetteivel, mozgalmas, romantikus csatajelenetek festésével buzdították a magyarságot. A kiegyezés bénító kényszerében Than felismerte a magyarság reális helyzetét, mellőzi a hősi csataképek festését, ellenben történelmünk új művészi és társadalmi értelmezésével támogatja a haladást. Szemben áll a kiegyezés sallangos nacionalista történelemfelfogásával, és fejlett társadalomszemlélettel alkot. Amint 1868-ban, a vázlatok magyarázatakor írta: "a szellemi fejlődés azon mozzanatait" festi "melyek a magyar nemzetnek szellemi és anyagi előmozdítására nevezetesebb befolyással bírtak". Így "a kereszténység végleges elterjedését s a tanodák alapítását, mint a legfontosabb átmeneti momentumot a civilisatiora... a béke műveinek kezdetét, a szellemi s anyagi művelődés jelesb korszakait", s végül a "magyar szellemi fejlődés utolsó bevégzett korszakát 1849-ig". Ehhez híven egyes királyok cselekedetein keresztül világítja meg s magyarázza a magyar feudalizmus fejlődésének történelmi folyamatát, kerülve az idealizáló, méginkább a vulgarizáló romantikus felfogást és a hamis pátoszt. Már a múzeumi sorozat első freskóján is kifejezésre jut Than fejlett társadalomszemlélete. Azt a döntő eseményt festi, midőn a portyázó és pásztorkodó magyarság a föld megművelésévei gyökeret ereszt a haza földjén. A kép középpontjában az új termelési eszköz, a hatalmas eke áll, és Géza fejedelem büszkén mutatja kételkedő magyarjainak. I. Istvánt, mint a szellemi műveltség terjesztőjét, a kereszténység meghonosítóját és iskolák alapítóját ábrázolja. Ezután I. Béla idején már a gazdasági fejlődés, a pénzforgalom kezdetének döntő jelentőségére utal. E freskó haladó eszmei tartalmát Keleti Gusztáv 1875-ben úgy értelmezte, hogy I. Béla itt "biztosítja a polgárosodás zsönge ültetvényeit, megnyitja az ország érczereit s a vert pénz forgalmát meghonosítva a kereskedelemnek rakja le talpkövét". Than e freskóján tudatosan a pénz és áruforgalom, a manufaktúra kezdetét festi, sőt az osztálytagozódást is: a hűbérurat és a kézművest. A freskó hátterében pogányokat korbácsolnak, míg az előtérben Béla leméreti és átveszi a bányák aranykincséből vert, immár zsákokba halmozott pénzt. A királlyal szemközt, sárgakötényes, keménykiállású erős, s komor nézésű kézműves áll, aki övében fegyver helyett mestersége eszközét, nagy harapófogót visel, és baljával munkája fegyverére, nagy kalapácsra támaszkodik. E kovács erőteljes megjelenítésével a művész nemcsak a tartalom haladó eszmeiségét fokozza, hanem egyúttal létrehozza a 19. századi falfestészetünk első munkásábrázolását. A munkás alakja rokon fogalmazásban néhány évvel később visszatér majd a Than és Lotz által díszített Bakács-téri templom freskóján.
A manufaktúra, az ipar fejlődése egyik jelentős állomására a múzeumi freskók során Than még egy ízben visszatér: Mátyás korának festésekor. Ezt megelőzően több királyunk uralkodása keretében mutatja meg a társadalmi fejlődés döntő lépéseit. Mátyás királyt művészek, tudósok s főpapok körében ábrázolja; de azt a pillanatot örökíti meg, amidőn Geréb alkancellár a király elé vezeti Hess Andrást, a nyomdászt, az első Magyarországon nyomtatott könyv, a Budai Krónika készítőjét. A hatvanas években indul meg a tudományos érdeklődés Mátyás legendáshírü kódexei iránt. De Than elsősorban nem a feudális uralkodó osztály számára írott díszes kódexek kultuszának, hanem a könyvnyomtatás feltalálásának, a szellemi termékek közkinccsé tételének állít emléket a nyomtatott könyv és az első hazai nyomdász ábrázolásával.
Than megörökítette a magyar függetlenségért és vallásszabadságért küzdő erdélyi fejedelmet, Bethlen Gábort is. A "Hitvita" jelenetén, a vallási mezbe öltözött harcban, Pázmány Péter ellenfele gyanánt Bethlen Gábort állítja. Ezt követően Mária Teréziának a jobbágyság nyomorúságos helyzetének további romlását gátló rendeletét, az urbariumot, lehorgasztott fővel fogadják a jobbágynyúzó főnemesek. A sorozatot lezáró freskó mutatja "a magyar szellemi fejlődés utolsó bevégzett korszakát 1849-ig". E freskó közepén a nem forradalmi politikusok, az Akadémiát alapító Széchenyi István, s mellette Deák Ferenc ül. Míg Deák mögött, amint Than írta "az utolsó mozgalmas idők áldozatai" láthatók. A 48-as forradalmi eszmék megtestesítői tulajdonképpen egy oldaljeleneten Kossuth és Petőfi. E jelenet, Than szavaival "a nép felszabadításának hirdetése Kossuth által". Kossuth Széchenyivel szemben, az előtérben háttal állva olvassa fel az alkotmányt. Mögötte Petőfi - a forradalmár költőt megtagadó hivatalos felfogás következményeképp - oldalt tűnik fel. Petőfi Kossuth mellett, felemelt fejjel, büszkén tartja kezében a nemzeti lobogót. A háttérben parasztok tömege: kalapjukat lengetik, és kaszákat emelnek fel a magasba.
Than többrétű művészete nagyjelentőségű múlt századi festészetünk történetében. Életképeivel s történeti festményeivel a magyar romantikus festészet kiváló mestere. A realizmussal dolgozó portréfestőről pedig már 1876-ban úgy írt egy kortársa, hogy e téren a magyar festők közül habozás nélkül neki adná az elsőséget. Mint freskófestő, a magyar falfestészet kimagasló, úttörő művésze. A múzeumi freskósorozat nemcsak témaválasztásában s fejlett társadalomszemléletével jelent értéket. Fejlett eszmei mondanivalója és a művészi kifejezőerő teljes összhangban áll itt. Klasszicizáló modorban, nagy tudással, kitűnő technikai felkészültséggel, monumentális felfogással, határozott formákkal, áttekinthető, világos módon érzékelteti a művész az egyes eseményeket. Nem az emberi szenvedélyek sodrának festése irányítja ecsetét, hanem a történeti események súlyának éreztetése. Nyugodt, józan mértéktartás jellemzi alakjait. A jeleneteken a főszereplőkön van a hangsúly; a mellékalakok viszont remek pszichológiával festett arckifejezésükkel s gesztusaikkal kísérik és támasztják alá az eszmei tartalmat. Egy-egy király festésekor megnyilvánuló modoros ábrázolás teljesen feloldódik oly jeleneteknél, amelyeknek súlya és jelentősége magával ragadja a művészt; így például a pénzverő kovács közvetlen alakja a király kimértebb tartásával szemben; máglyára hurcolt asszony, a tatárjárás utáni idők népének nyomorúságos, drámai helyzete, II. András portréja friss realizmussal, biztos kézzel van festve. Mátyás udvara és a Hitvita pedig egészében az olasz klasszikus falfestészet monumentális felfogásában készült. Mátyás udvara a maga harmonikus szépségében a sorozat legnagyobb szabású freskója. Az öntudatos Hess, a művészek s tudósok ábrázolása ugyancsak erőteljes realizmussal készült, hasonlóan az erdélyi fejedelem, Bethlen Gábor alakjához. A fiatal, lelkes Petőfi úgy elevenedik meg a freskón, amint képzeletünkben ma is él; a mögötte kaszákkal sorakozó parasztságot is őszinte, igaz lelkesedés hatja át. Than múzeumi freskói teljes harmóniába csendülnek össze a Múzeum lépcsőházának neoklasszicista architektúrájávaI. Than történeti freskósorozata a maga egy évezredet átölelő teljességében és történeti egységében, fejlett társadalomszemléletével jelentőset és újat adott festészetünknek.
Than múzeumi freskósorozata természetesen nem aratott osztatlan sikert. Több oldalról érik támadások. Helytelenítették és feleslegesnek tartották az utolsó freskó megfestését. Rossz néven vették, hogy Than a kiegyezést követő években a 48-as eszméket a fejlődés zárókövének, a magyar történelem utolsó nagy eseményének tekinti. Noha Than itt még megfestette a későbbi kiegyezés vezető egyéniségét, Deákot is, de mindenesetre úgy csoportosította és válogatta a magyar történelem eseményeit, hogy sem a forradalmi szellemet bénító kiegyezés tényének, sem az új uralkodó dicsőítésének helyt nem adott. Volt olyan egykorú bírálat is, ami szerint a freskósorozat "rideg, mitsem mondó, alapjában elhibázott" s annyira "közönséges illustratiója Magyarország művelödés történelmi és politikai momentumainak, hogy különös elismerésre" nem tarthat számot. Amint a századfordulón is arról írtak, hogy Thannak "daczára nagy routinjának nem mindenkor sikerült eltakarni a tartalom sekélyes voltát s munkái között kevés akad, mely több volna, mint a mondai, vagy történeti esemény illusztrácziója". Vajjon e támadásoknak tulajdonítható-e, hogy Than a múzeumi freskók után később már részben öncélú mitológiai és allegórikus freskókat fest, így a Várbazár freskóit és az Opera egyes falképeit; másrészt antikizáló és allegórikus témába burkoltan fejezi ki haladó gondolkodását, mint a Keleti pályaudvar freskóján? Ennek okát és magyarázatát elsősorban a nyolcvanas évek reakciós politikájában kell keresni és megtalálni. Than freskóinak jelentősége a haladás szempontjából csak akkor mérhető fel igazán, ha az egykorú társadalom jelenségeinek szem előtt tartásával tanulmányozzuk.
A nyolcvanas évek erősödő reakciója a haladó erők ellen a szocialisták fokozott üldözésével veszi kezdetét. A kormány sajtó vétség erőszakolt vádja alapján börtönbe veti a magyar munkásmozgalom vezérét, a forradalmi 48 örökét folytató munkáspárt megteremtőjét, Frankel Leót (1881). A munkásmozgalomnak ilymódon való megbénítása, a haladó eszmék és függetlenségi törekvések elfojtása mellett a reakció mesterkedéseinek egyik kísérő jelensége például a pogromtüntetésekre alkalmat adó tiszaeszlári vérvád koholmánya volt. Ma már bizonyos, hogy mind a Frankel vezette munkásmozgalom döntő éveiben, mind a nyolcvanas évek reakciója idején a magyar függetlenségi törekvések, a 48-as eszmék védelmében és folytatásában, haladó és demokratikus értelmiségünk egy szűk kis rétegében az élen vannak festők, akik művészetükkel keményen harcolnak a haladásért. A Habsburg kizsákmányoló s gyarmatosító politika, s a reakcióhelyes felismerésében, 1881 február 16-án írja Pestről az ismételten a Kaukázus hegyeibe készülő, majd hazája végleges elhagyására kényszerülő Zichy Mihály az alábbi sorokat, a párisi magyar egylet függetlensége érdekében. Zichy az egylet "okos, óvatos és határozott" új titkárától várja, hogy az egylet, , nemzeti jellegét, függetlenségét fenntartsa". "Mi magyarok - írja tovább - itthon beolvasztatunk, - ám maradjon Párisban meg az ősi tiszta fészek, a honnét majd kirepülnek a sasfajta ivadékok". De nemcsak festők ismerik fel a való helyzetet, s tüntetnek művészetükben nyíltan a függetlenségi törekvések mellett. Az agg Liszt Ferenc, az új Operaháznak a király jelenlétében történő megnyitó előadására (1884) egy alkalmi nyitány helyett készített ugyan egy magyar király dalt, de bemutatását visszautasították, mert a dal zenei motívumait Liszt a "Hej Rákóczi, Bercsényi" kuruc nótából vette. Hogy a monarchia társadalmában a művészet milyen harcos és propagatív szerepet is játszhatott, bizonyítja pl. Verescsagin műveinek Bécsben, 1885-ben rendezett kiállítása, amely botrányos események középpontjába került. A klerikális reakció éles támadása nyomán vitriolos merényletet követtek el Verescsagin festményei ellen. Ezt követően a Pesten rendezett Verescsagin-kiállításon a kifogásolt festmények bemutatására már nem kerülhetett sor.
Az 1880-81 években, tehát még a Frankel vezette munkásmozgalom idején festi Than és Lotz a Bakács-téri templom freskóit. Than itt, több vallásos freskó között két magyar témát fest I. István és I. László életéből. Than templomi falképei korántsem nyerték meg Ipolyi tetszését, aki kifogásolta a freskó genreszerű jellegét; monumentálisabb históriai felfogást kívánt s több vallásos ihletet. Than e freskói mellett említenünk kell a templom Kapisztrán János prédikálását ábrázoló falképét, noha ennek festése Lotz nevéhez fűződik. A freskón Kapisztrán szerzetes széles gesztusokkal prédikáló szentként van ábrázolva, akit az előtérben áhítatos előkelőek térdeplő és álló csoportja hallgat. Míg a szenttel szemben, hátrább, egy apostoli öreg mögé húzódva nagykötényes munkás áll, Than múzeumi kovácsának testvérpárja. De ez a munkás már felemelt balöklében vállához emelten tartja a kalapácsot, - miközben a szónokra figyel. Rendkívül érdekes, hogy a kalapácsos munkás ábrázolása ekkor templom falán, egyházi keretben jelenik meg; művészi adalékkal szolgálva a Frankel vezette magyar munkásmozgalomnak a reakciót megfélemlítő erejére és hatására. Bizonyos, hogy itt munkást hivatalos jóváhagyással ábrázoltak, mert hiszen az egyház a munkásmozgalom ellen már szocialista mázzal, vallási és erkölcsi alapokra hivatkozva harcolt. Mégis, a freskó munkása nem az egyházi felfogást tükrözi. Hiányzik a vallásos áhítat ábrázolása. Vajjon Lotz egyéni elgondolásában született ez az ábrázolás, vagy Than irányításával és személyes közreműködésével készült? E probléma tisztázása a további kutatás feladata. Az bizonyos, hogy e munkás ábrázolásának első fogalmazása Than művészetében jelentkezik: ugyanakkor Lotz későbbi freskóin nem látjuk viszont.
Than legkésőbbi falképe a Keleti pályaudvar indulási csarnokát díszíti (1884). Lotz több freskót festett itt, Than csak egyet, a bejárattal szemközt levő félkörívű falmezőn. Than e művén a reakcióval és a kiegyezés sallangos nacionalizmusával szembenállva visszatér a régieskedő, még az önkényuralom korának allegórikus és szimbolikus ábrázolásaihoz. Tisztán dekoratív elemek alkalmazása helyett azonban az egyre fokozódó reakció nyomása alatt rejtett nyelven, antik keretbe burkoltan tüntető kifejezést ad haladó gondolkodásának. A "Vasút allegóriája" c. falkép alsó frizén, antikizáló öltözékekben a dolgozók összefogását festi. E freskó elkészülte után Than kényszerül elhagyni Magyarországot. 1885-ben Firenzében dolgozik. A távozását előidéző konkrét tény, a Than által említett "gyalázatos eljárás" nem ismeretes. De bizonyos, hogy haladó gondolkodásának művészetében való kifejeződése következtében vált hontalanná. 1890-ben ugyan ismét hazatért, de művészi fejlődésének, sorsának megtört vonalát már helyrebillenteni nem tudja. Öregen, csalódottan tér majd végleg vissza Itáliába. Művészete, miként hányatott sorsa, jellegzetesen tükrözi a haladó művész helyzetét a századvégi magyar társadalomban.
Than művészi fejlődésének legérettebb állomását a Nemzeti Múzeum freskói jelentik. De e freskósorozat messze előremutató tartalma kora társadalmában nem talált megértésre. A szellemi és anyagi termelés fejlődése, a földművelés, a pénzforgalom kezdete, az ipar jelentősége, a vallási mezbe burkolt harc, a jobbágynyúzó főnemesek, a nép felszabadítása, a Kossuth-Széchenyi ellentét józan realizmussal való bemutatása rideg, sekélyes, semmitmondó illusztrációként hatott a dualizmus kapitalista társadalmában. A milleneum felé haladó, önönmagát tömjénező uralkodó osztálynak nincs igénye a haladó eszméket kifejező monumentális művészetre. Csak dekoratív jellegű falfestészetet óhajtott. Nem véletlen, hogy a hazai freskófestészetben Lotz dekoratív, idealizáló és allegórikus stílusa lesz uralkodóvá. Ez a művészet természetesen jobban megfelelt a kor igényeinek, mint Than múzeumi freskósorozata. A dualizmusnak az imperializmus felé haladó társadalma nem tartott igényt a haladó eszméket kifejező monumentális művészetre; üres, öncélú, dekoratív falfestészetet kívánt. Than úttörő jelentősége népi demokráciánkban mérhető fel, amikor eszméink fontos kifejezőjévé válik a monumentális művészet.
Forrás: Szabad Művészet, 5. sz., 1953, 229-234. oldal
Kas Géza:
Attila lakomájának művelődéstörténeti háttere, Than Mór képe alapján
Attila fejedelem halálának 1550. évfordulójára
Than Mór (1828-1899) a magyar történelmi festészet jeles képviselője. Óbecsén született, szepesi eredetű, birtoktalan hivatalnoknemesi családban. Pesten jogot tanult, emellett ismerkedett a festészettel is: Barabás Miklós műhelyében sajátította el a festészet alapjait, aki idegen mesterek műveit másoltatta tanítványával.
A korszellem és egyéni érdeklődése sugallatára már ekkor foglalkozott történeti témákkal, melyekből egy akvarell sorozatot készített. Ennek a sorozatnak a nyolcadik képe az Attila lakomája (1846). A sorozatban szereplő témák közül sokat később újra megfestett, köztük a Priscos rethor által leírt lakomát is.
Tanulmányait megszakította a szabadságharc, amit - bár gyenge fizikuma miatt nem lehetett honvéd, mégis - Görgey seregében élt át, mint tábori festő. A csapatokat kísérvén saját szemével látta a honvédek csatáit, hősiességét, amit még a helyszínen vászonra vitt.
A szabadságharc csatáiról festett képeiből összegyűjtött pénzből 1851-ben Bécsbe ment a festészeti akadémiára, amit hamarosan otthagyott és Karl Rahl tanítványa lett (1852-1855).
Rahl művészete a reneszánsz római formáit és velencei színeit vette mintául. Képein igazán lényegesnek az elgondolást, az eszmei elemet tekintette, ezért a részletes kidolgozást sokszor tanítványaira bízta. Ez a lelkes, de szigorú akadémikus tanítás Thannál mindig vezérfonal maradt. Rahl iskolájában készült legjobb történelmi képe a Nyáry és Pekry elfogatása (1853), amit az elnyomatás visszhangjaként egész sor történelmi témájú kép követett.
Rahl iskolája után két tanulmányútra ment, Párizsba és Itáliába. Utóbbi a jelentősebb, melynek során behatóan tanulmányozta a római, úgynevezett nazarénus német művészkolónia stílusát. A művésztelep tagjai az umbriai vallásos festészet nyomán saját nemzeti történelmük eseményeit és hőseit vitték vászonra.
Hazatérve, 1863-ban Lotz Károllyal együtt megbízták a Hentzi osztrák tábornok által 1849-ben lerombolt Redout (Vigadó) helyén épülő romantikus stílusú épület kifestésével. Először a lépcsőházat díszítették freskókkal, melyek Árgírus királyfi és Tündér Ilona történetének epizódjait ábrázolták. Az épület büféjét, az úgynevezett Csemegetárat is díszíteni akarta a városi vezetés, erre pályázatot írtak ki. A megadott téma Attila lakomája és Mátyás király menyegzője volt. Előbbire a legjobb pályázatot Than Mór mutatta be, mégis a város vezetése Heinrich Edének akarta adni a megbízást, a közvélemény nyomására azonban Than kapta meg a munkát. Sajnos a freskó a II. világháborúban elpusztult, így csak egy erőteljes olajvázlatban maradt fenn.
Than Mór két Attila lakomáját ábrázoló festményét megvizsgálva több különbséget is felfedezhetünk. Első alkotását, melyet még igen fiatalon, mindenféle lényegesebb művészeti irányzat hatása nélkül készített, az egyszerűbb elrendezés, a sötétebb színek, a jól eltalált alakok és a hősiesség jellemzik. Látható, hogy igyekezett megtartani a tárgyak korhűségét is. A kép elrendezése nem követi szorosan a Priscosi leírást, hanem azt szabadabban kezeli, például sátorba helyezi a lakomát, nincs Attila mellett a fia, keveredik az ülésrend stb., de maga a bizánci történetíró megjelenik a képen.
Későbbi képén már aprólékosan viszi vászonra a bizánci írnok leírását: teremben, kerevetre helyezi a hun királyt, pontos az ülésrend: a követek, köztük Priscos is, a leírás szerinti bal oldalon foglalnak helyet. A kép elrendezésén a kritika miatt változtatni kényszerült: a karzatra hölgyeket helyezett, ami miatt zsúfoltabbá vált a mű.
Alkotásán már jól megfigyelhetők tanulmányai, s több korabeli festmény hatása is kimutatható. Rahlnak a bécsi Operaház függönytervére készült kartonja hatására Than Attilája és fia is elmélyültebbé, monumentálisabbá vált. A nagy nazarénus festő, Cornelius: József álomfejtése című képének elrendezésével rokon az előtérben lévő, a dalnokokat hallgató két idősebb férfiú, valamint maguk a dalnokok is.
Érdemes azt is megjegyeznünk, hogy a két kép a lakoma különböző pillanatait ragadja meg. Az elsőn még hangsúlyt kap az evésivás, láthatóak az étkek, a tálak, míg a másodikon ezek már nem jelennek meg: csak a sírva vigadás epizódját ábrázolja. Az elsőn látszik, hogy azt egy olvasmánya nyomán, emlékezetből festette, mely tekinthető az egész Priscos féle követjárás összefoglalásának is, hiszen a háttérben láthatóak a hunok sátrai és vágtázó lovasaik.
Ellenben későbbi művén érezhető a forrás gondos vizsgálata, a leíráshoz való ragaszkodás szelleme, azaz a tudományos festészet igénye.
Más a két kép mondanivalója is. A korai kép a lelkes ifjú lelkivilágát, a reformkor reményeit fejezi ki: a magyar hősöket, akik példát mutattak, akik bátran szembeszálltak sorsukkal és legyőzték ellenségeiket. A második festmény célja már nem a buzdítás, a lelkesítés, hanem a megváltozott viszonyoknak megfelelően a dicsőség, a hatalma teljében lévő uralkodó ős bemutatása az elsődleges. Megtörtént ugyanis a kiegyezés és festményén a felvirágzó magyar államnak és fővárosnak megfelelő programot kellett ábrázolnia: a nemzet dicső történelmét és hőstetteit. Ez az oka a kiválasztott epizód módosulásának, ezért váltak sokkal hangsúlyosabbá a dalnokok, akik Attila és a hun nép, a korabeli felfogás szerint a magyar nép ősei, vitézségét dicsőítették. Ezt támasztja alá az, hogy a terem másik freskója Mátyás menyegzőjét idézte meg, akit második Attilának is neveztek udvari történetírói.
Than képének tárgya, Attila lakomája Priscos rethor leírásában maradt ránk. A görög író 449-ben Maximinos bizánci szenátor írnokaként követségben járt a hunok királyánál, melyről részletes leírást készített. A beszámolóban megemlékezik Attila székhelyéről és fapalotájáról, a hun előkelők épületeiről - innen tudjuk, hogy egyik főembere, Onegesius, egy pannóniai mesterrel fürdőt építtetett -, Réka királynénál tett látogatásukról, valamint Attila lakomájáról, amelyen a bizánci követtel együtt ő maga is részt vett.
Priscos rethor így számol be a lakomáról: "A székek a terem két hosszanti fala mentén sorakoztak, középen (ti. a terem végében) egy kereveten ült Attila. Mögötte még egy kerevet volt, hátul pedig lépcső vezetett fel az ágyához, amely fehér vászonnal volt leterítve és színes függönyök díszítették, akárcsak a görögöknél és a rómaiaknál a nászágyat. A lakomán az Attila jobbján lévő helyek voltak az előkelőbbek, a másodrangúak a balján voltak, ahol mi ültünk,... Onegesius a király kerevetétől jobbra karosszékben ült, vele szemben Attila két fia foglalt helyet. A legidősebb fiú (Ellak) a király kerevetén ült, de nem mellette, hanem a kerevet szélén, és apja iránti tiszteletből szemét a földre sütötte.
... A többi barbárnak s nekünk ezüsttálakon pazar ételeket szolgáltak fel, Attila számára nem volt egyéb, mint hús fatálon. Minden egyébben is szerénynek mutatta magát. Vendégei arany- és ezüstkelyhekből ittak, ő fapoharat használt. Öltözete egyszerű volt, csupán a makulátlan tisztaságra volt gondja, sem oldalán viselt kardja, sem barbár csizmájának szíjcsatjai, sem lovának kantárzata nem volt arannyal, ékkövekkel és más drágaságokkal díszítve, mint a többi szkítáké.
... Alkonyatkor fáklyákkal kivilágították a termet, majd két barbár lépett Attila elé, akik saját maguk szerzette dalokat adtak elő Attila győzelmeiről és hőstetteiről. A lakoma résztvevőinek tekintete a két dalnokon függött, egyeseket felvidított az ének szövege, másokat, akiknek eszébe jutottak a háborús emlékek, megrendítettek a dalban előadottak, az idősebbek pedig, akiknek testét s lelkét már elgyengítette a kor és az emlékezés, könnyekre fakadtak.
... Kivéve Attilát, Attila mozdulatlan maradt, arckifejezése nem változott, sem szóval, sem mozdulattal nem árulta el érzelmeit. Csak amikor legkisebb fia, Ernak volt a fiú neve, lépett be, s állt meg előtte, enyhültek meg vonásai. Megsimogatta a fiúcska arcát, és szelíden nézte."
Priscos rethor leírásából kitűnik, hogy a hun lakoma meglepő volt a későrómai orgiákhoz szokott embernek. Az első meglepetés a pontosan meghatározott ülésrend lehetett, melyet Közép-Ázsiából, a szasszanida nagykirályok udvarából hozhattak magukkal a hunok. Ide tartozik az is, hogy mint minden eurázsiai pusztai népnél, a hunoknál is a jobb oldal volt az előkelőbb. A hunok közvetlensége is meglepő a bizánci írnok számára, melyből az egymás megbecsülése sugárzik, így a bizánci császári udvarral ellentétben itt nincs térdelés, nincs alázkodás az uralkodó előtt. Ez a kiszámított közvetlenség, egyszerűség ellensúlyozta a nagy király, Attila nyomasztóan nagy egyéniségét és hatalmát. Az antik ember számára emellett teljesen ismeretlen a "sírva vigadás" fogalma, mely később magyar népünknél is fellelhető.
A bizánci írnok töredékeiből kitűnik, hogy Attila nem volt híjával a római műveltségnek, ami egyáltalán nem meglepő, mert fiatalkorában túszként az Al-Duna melléki bizánci kézen lévő Novaeben nevelkedett. Itt találkozott Aetiusszal, későbbi ellenfelével, valamint itt szembesült először a Római Birodalommal és problémáival.
Priscos munkájában nemcsak a vele megtörtént eseményeket jegyezte fel, hanem már az Attila életében kialakult legendákat is megörökítette. Ilyen például az Istenkardja legenda vagy az aquileiai gólyák története, melyek a teljes hitelt érdemlő bizánci író tollából maradtak az utókorra.
Ám Priscos rethor történeti műve elveszett, hiteles töredékein kívül csak a művét felhasználó történetírók alkotásaiban maradtak ránk. Közülük legfontosabb a gót Jordanes, aki művében megőrizte a hunokról szóló adatokat, valamint egyes részleteket kiegészített és kiszínezett. Tőle származik Attila testi és lelki arcképe is. "Háborúk kedvelője, de ő maga mérsékelt kezű, igen éles eszű, a könyörgésre hajló, a bizalmába bejutott emberekkel szemben igen kegyes, rövid testalkatú, széles mellű, nagyfejű, apró szemű, ritka szakállú, melyben őszhajszálak vegyülnek, pisze orrú, fekete színű, származásának külső jeleit magán hordja."
Jordanes művében csak a számára érdekes eseményeket őrizte meg, így a lakoma története már nem található meg írásában. A középkorban igen kedvelt szerző volt, ezért munkája tekinthető a középkori nyugati Attila-hagyományok ősforrásának. Ezek a hagyományok, mondák három nagyobb körre oszthatóak: az itáliai, a nyugati és a germán Attila-mondakörre.
Az első kettő lényegében Attila nyugati, illetve itáliai hadjáratainak eseményeihez kötődik, melyek egyik központi eseménye a Rómát fenyegető hadjárat volt. Így érthető, hogy ezekben a mondákban Attila kegyetlen és népeket elnyomó zsarnok, ahogy ez Verdi: Attila (1846) című operájában is megjelenik: "Meghódíthatod az egész világot, de ez a föld a mienk!" - mondja Aetius Attilának Róma falainál.
A germán mondakörben azonban Attila alakja kettős: az északi germánoknál kegyetlen, míg a délieknél passzív, lovagias képet őrzött meg róla a néphagyomány. Utóbbi esetében Attila alakja csak háttérül szolgál az eseményeknek, a germán hősök cselekedeteinek, és szerepe nagyjából megfelel a XIII. századi német királyoknak.
Magyarországon már az Árpádok alatt élt és virágzott egy Attila-kultusz, melynek alapja az Árpádház eredethagyománya, miszerint ők Attilától származnak. Ez a hit terebélyesedett ki Kézai Simon hun történetében, melyben megjelent a hun és magyar nép rokonsága is.
Kézai forrásai egyfelől a dunántúli néphagyományok, melyekben a hun mondákat egy-egy földrajzi helyhez kötötték, másfelől pedig a korabeli műveltség részét jelentő irodalmi munkák voltak, tehát ő sem ismerte a lakoma történetét. Krónikája Attilát dúsgazdag keleti uralkodóként mutatja be, aki dicső őse a magyar királyoknak.
A nagy és dicső előd kultusza Mátyás alatt éledt fel újra, akit Thuróczi "második Attilának" nevezett, s akinek politikai elképzeléseit ideológiailag jól alátámasztotta ez a kép. Udvari életrajzírója, Bonfini hozta be az itáliai Attila-mondákat a magyar köztudatba, melynek legfőbb elterjesztője Thuróczi volt. Művében sok Attila-mondát mesélt el, melyeket átgyúrt és újraértékelt, eltérve az addig elfogadott, Kézai által megalkotott képtől. E két mű, melyeket a könyvnyomtatás igen széles körben elterjesztett, nagy szerepet játszott abban, hogy a magyarokban igen erősen rögzült az Attila-kultusz.
Így szinte az egész újkor folyamán tovább élt az Attila-kultusz, mely a politikusok, gondolkodók, költők műveiben is megjelent, köztük például Oláh Miklósnál, Heltai Gáspárnál, Zrínyi Miklósnál is. Attila-képük azonban a magyar és külföldi krónikákból, valamint a magyar hagyományokból táplálkozott, így új elem nem jelent meg műveiben, azaz ők sem ismerték Attila lakomájának történetét. Felfogásukat azonban kiválóan mutatja Zrínyi epigrammájának második versszaka:
Én vagyok magyarnak legelső királya,
Utolsó világrészről én kihozója!
Én lehetek tehát magyarnak példája,
Hírét s birodalmát hogy nyujtsa szablyája.
A XVIII. század során a tudományos történetírás kezdeteivel megjelenik az Attila-hagyomány bírálata, de ez még nem volt hatással a társadalmi tudatra. E század folyamán Voltaire hatására Bessenyeinél megjelenik a magyar történelmi dráma, melynek témái között megtalálható az Attila-téma is (Buda tragédiája).
A magyar költészetben ettől kezdve három nagy témakör köré lehet csoportosítani az Attilával foglalkozó műveket: Buda meggyilkolása, a catalaunumi csata és Attila halála. A szépirodalmi alkotásokban azonban nem jelenik meg Attila lakomája, illetve, ha mégis, akkor csak mellékkörülményként. Ez elsősorban a történet drámaiatlansága miatt lehetett, mivel Priscos töredékei már a XVIII. század végén ismertté váltak hazánkban, melynek első megjelenése Losontzi István: Hármas kis tükör (1771) című műve. Itt azonban csupán említi a Priscosi követséget, valamint a lakomát, de azt nem írja le.
Az igazi áttörést Edward Gibbon: A Római Birodalom hanyatlásának és bukásának története (1782-1788) című könyve hozta meg, melyben már részletesen ismerteti Priscos követjárását. Itt található meg először a lakoma részletes leírása, s bár a művet csak 1868-ban fordították le magyarra, német fordításban már a XVIII. század végén megjelent és ismertté válhatott Magyarországon is, bár csak Jókai az első, aki kimutathatóan felhasználta Gibbon könyvét.
Maga a lakoma a magyar irodalomban 1811-ben szerepel először, Ignaz Fessler 1794-ben megjelent Attila című művének fordítása képében. Érdekessége a könyvnek, hogy a fordító nevét nem adja meg, hanem magát "egy hazáját szerető magyar"-nak nevezi. Tehát az Attila, vagyis: a "régi magyarok" első vezérének ditsőséges viselt dolgai címet viselő magyar fordításban találhatjuk meg először részletesen a lakoma leírását. Ezt a fordítást veszi át 1830-ban Némethy Pál, aki a hun király életét ismerteti a Felsőmagyarországi Minerva című újságban. Feltehetőleg e két mű egyikét olvashatta az ifjú Than Mór, mivel festménye ezen leírásoknak felel meg.
Az említett művek ellenére a magyar irodalomban nem terjedt el a lakoma története, amit mutat, hogy a kor tudományos "bestsellerének" számító Budai Ézsaiás: Magyar ország históriája című könyvében sincs szó a lakomáról, bár a követjárás leírásakor hivatkozik Priscosra.
Priscos töredékeit csak 1850-ben fordította le magyarra Szabó Károly, aminek oka elsősorban a német történettudománynak a hun-magyar rokonság kérdésében tett kritikai észrevételei voltak. Öt évvel később ugyanő magyarra fordította Thierry Amádé Attila című könyvét, amelyben minden forrást, adatot, mondatöredéket összegyűjtött a hun királyról. Itt a lakomáról is pontos, az eredeti priscosi szövegnek jobban megfelelő fordítást olvashatunk, mint a Fessler vagy a Némethy féle írásokban.
Than második képének forrásául biztos, hogy valamelyik pontos Priscos-leírás szolgált, tehát Gibbon, Thierry és Priscos műve alapján dolgozott. Nézetem szerint feltehető, hogy Than valóban olvasta Priscos töredékeinek fordítását, mivel a Rahl-iskola szellemében igen nagy gondot fordított a mű szellemi felépítésére és történeti hűségére.
Attila lakomája végül Jókai Mór közvetítésével vált teljesen közismertté, ugyanis nagy írónk először Egy lakoma a hunn királynál (1851) címmel örökítette meg az eseményt, majd pedig A magyar nemzet története (1854) című művében emlékezett meg róla.
Végül, a prózai művek után Arany János Csaba-trilógiájában a magyar költészetnek is részévé vált a lakoma. Történelmi környezetét ugyan elvesztette a jelenet: nem szerepelnek görög követek, hanem Buda követei érkeznek meg a lakoma végére, de maga az esemény és a lakomán résztvevő hun király jellemzése megmaradt.
Jókai sem feledte el a történetet, hanem később visszatért rá, mikor Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című kiadvány számára készített egy, a magyar mondavilágot és népszokásokat bemutató fejezetet. Ehhez készültek Zichy Mihály, a XIX. század nagy grafikusművészének illusztrációi, melyek közül az egyik Attila lakomáját ábrázolja.
Attila életét és az alakja köré szövődött legendákat Gárdonyi Géza dolgozta egységgé A láthatatlan ember (1902) című művében. A hun királlyal foglalkozó kutatás a XX. században is folyt és napjainkban is folyik, s ezzel párhuzamosan a művészetnek is állandó témát nyújt. Utóbbira jó példa az 1990-es években bemutatott rockopera, az Attila - Isten kardja (Szörényi Levente, Nemeskürty István, Lezsák Sándor).
Az Attila alakjából kinövő mondavilág hasonlatossá tette őt Nagy Károlyhoz vagy Artúr királyhoz. Benne a magyarok a régi dicsőség hordozóját, a példaadó ősapát, valamint a német történettudomány támadásai mögött politikai szándékot gyanítván, a magyar érdekek védelmezőjét látták, ahogy Petőfi írja az Élet vagy halál! című versében:
Föl, nemzetem, föl! Jussanak eszedbe
Világhódító híres őseid.
Egy ezredév néz ránk itélő szemmel
Attilától egész Rákócziig.
Hah, milyen múlt! Hacsak félakkorák is
Leszünk, mint voltak e nagy ősapák,
El fogja lepni árnyékunk a sárba
És vérbe fúlt ellenség táborát!
Forrás: Honismeret, XXXI. évf., 2003/4. 3-7. oldal
http://www.vjrktf.hu/honisme.htm
Ócsai Dorottya: Mesterkurzus a Lotz-képekért
Felújításra várnak Lotz Károly és Than Mór képei: a Budapesti Gazdasági Főiskola Markó utcai épületének Lotz Termét a művészek több restaurálásra váró táblaképe díszíti. A teremben HR-mesterkurzusokat tartanak, és a bevételt a felújításra fordítják.
A Markó utca 29-31. szám alatt fekvő, 1999-ben műemlékké nyilvánított épület telkét a főváros ajándékozta egy gimnáziumnak 1875-ben. A neoreneszánsz stílusú iskola a legmodernebb technikával épült - Kolbenheyer Ferenc tervei alapján -, az építész a sok tanterem mellett központi fűtést, két könyvtárat és egy dísztermet is tervezett. Trefort Ágoston kérésére Lotz Károly és kortársa, Than Mór festett táblaképeket a terem díszítésére. Az ókori görög mitológiát idéző, viaszfestéses technikával készült hét pannó sok viszontagságon ment át. Az új épületet a Katolikus Gimnázium kapta meg, majd az állam kezébe Klebelsberg Kunó kultuszminiszter kezdeményezésére 1921-ben került. Ő a Berzsenyi Dániel Gimnáziumnak adta, 1952-ben a Kossuth Zsuzsa Gimnázium és Szakközépiskola került ide. Ebben az időszakban a díszteremből két képet eltávolítottak, hogy színpadot építsenek a helyére. A Pallasz Athéné, amint életre kelti Prométheusz szobrát, illetve az Odüsszeusz a phaiakok között című Lotz-alkotásokat a gimnázium költözéskor magával vitte az új épületébe. Ott vasrács mögött tartották olyan magasságban, hogy senki se érje el őket.
A Budapesti Gazdasági Főiskola 2002-ben vette át az épületet az Eötvös Loránd Tudományegyetem Tanárképző Főiskolai Karától. - A termet lelakva, nagyon rossz állapotban találtuk - panaszkodik Roóz József, a BGF rektora. - Le volt zárva, a két Lotz-kép még mindig hiányzott, a padló helyén pedig földkupacok voltak.
Az első feladat a képek visszaszerzése volt a gazdasági főiskola számára: a Kossuth Zsuzsa Gimnázium azzal a feltétellel adta vissza őket, ha a főiskola másolatot készíttet róla a gimnázium számára. Mikor ezek elkészültek, akkor vették észre, hogy az egyik kép tükre a másiknak, vagyis Pallas Athéné lándzsája bal kezéből a jobba került át.
Az eredeti festmények a hosszú utánajárás után szerencsésen visszakerültek a helyükre. Az évek során a kazettás mennyezet több helyen beázott, díszei elmosódtak, a képek sérültek. A táblaképek fölött végigfutó lunettamező képei közül párat fekete táblákkal helyettesítettek.
A felújítások még nem kezdődtek meg, százmillió forintos nagyságrendű összegre volna szükség a befejezéshez. A kormány két alkalommal is tartott ülést az impozáns teremben, a főiskola ezért is reméli, hogy segítséget fog nyújtani a felújításokhoz.
A BGF támogatására létrejött a Lotz Károly Alapítvány, hogy a finanszírozás cégek és magánemberek segítségével kipótolható legyen. A szervezet vezetésével a BGF rektori hivatalának vezetőjét bízták meg. 2005 őszétől HR-szakemberek számára konferenciasorozatot szerveztek: a mesterkurzus féléves előadásaira - amelyeken számos nagy cég képviselteti magát -, a részvétel díj százezer forint. Ezt az összeget az alapítvány a terem és a benne található képek és a műemlék berendezés felújítására fordítja.
Forrás: Népszabadság, 2006. június 29.
http://www.nol.hu/cikk/409052/
