Lotz Károly: Táborozó huszártisztek (1857) |
MŰVÉSZETTÖRTÉNETI HÁTTÉR | |
| A romantika művészete | ||
| A magyarországi romantika | ||
| A romantika festészete | ||
| Bécsi évek - Waldmüller és Rahl Iskolája | ||
| Életképek | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
. . .
A romantikus építészet jelentősége . . .
A romantika festészete . . .
Közép- és Kelet-Európa . . .
Korszakunknak az előbbiekben felvázolt áttekintése, akárhol vonjuk is meg időbeli határait, és akármilyen stílusfogalommal jelöljük meg, mindenképpen jól érezteti azt a nagy változást, amely ebben a nem egészen száz esztendőben végbement. Megváltozott a művészetek helye és szerepe a társadalomban, megváltozott a viszony a művész és megbízója között, akit a mű alkotásakor még többnyire nem is ismert. Ez szabadságot és kötetlenséget jelent, de egyúttal nemritkán - létbizonytalanságot is. A céhek szerepe szinte mindenütt gyengül, a legtöbb országban meg is szűnnek a céhek, és a művészi oktatás terén a művészeti akadémiák veszik át szerepüket. Nagy előnye ennek a kialakult módszer és kidolgozott tanterv alapján folyó oktatás, amely különösen festészet és szobrászat terén az elérhető legmagasabb mesterségbeli tudást jelenti, míg az építészet oktatása az akadémiai, céhbeli és főleg a műegyetemen folyó képzés sajátos keveredését mutatja. Hogy ennek a kötött oktatásnak a merevsége, gúzsba kötő nézetei ellen olykor fellázadnak a még nem is forradalmár természetű fiatalok, bizonyítja, hogy a szabadság igénye és szerepe igen nagy ebben a korszakban, és a művészet terén oda vezet, hogy már a század közepén megkezdődik a magániskolák, úgynevezett mesteriskolák megalakulása, valamint a nagyvárosokból a szabad természetbe való elvonulás.
Általános jellemzés
A klasszikus kor újjáélesztésének egyik fontos mozgatóereje a múlt iránti romantikus érdeklődés volt. A történelmi kutatás nemcsak a régi Róma s az antik Görögország megismeréséhez vitt közelebb. A XVIII. század embere azzal együtt felfedezte a természetbe ágyazódó romok festőiségét is. A figyelmet kezdte felkelteni minden ami ódonságával a múltról tanúskodott, s kötetlenebb, festői megjelenésével a természetesség élményét keltette.
Egyre nagyobb érdeklődéssel fordultak a középkor, s azon belül is elsősorban a gótika felé. A történelemnek hangulatteremtő varázsa lett, volt benne valami megfejtésre váró, az ismeretlenségével vonzó titokzatosság. Ennek hatására az érdeklődés kezdett kiterjedni arra is, ami nem az időbeli, hanem a térbeli távolsága miatt volt addig ismeretlen.
Európa felfedezte a távol-keleti kultúrák különös világát s általában a Kelet építészetét. Mindebből a romantikus klasszicizmus mellett a romantika két jellegzetes főiránya bontakozott ki: a gótikát felelevenítő és a Keletről ösztönzést merítő romantikus stílus.
A romantika másik éltető forrása a polgári társadalmak születésével együtt kifejlődő nemzeti tudat. A nyelv, a kultúra közösségén alapuló összetartozás igazolása mindenütt felszította a népek saját történelmi múltja iránt az érdeklődést, ami aztán a művészetekben is a nemzeti romantika különféle változatait alakította ki. Szándéka szerint ez a más népekétől különböző, nemzeti sajátosságok érvényesítésére törekedett.
A romantika a vele egy tőről sarjadó klasszicizmus ellenáramlata. Az tör fel benne, amit a klasszikusokhoz kötődő stílus visszafojtott: az általános érvényűvel szemben a különlegesen egyszeri, a sajátos, az egyedien természetes. A festészetben a romantika nagy mesterei a szenvedély hőfokán felizzó érzelem sorsdöntő pillanatait mutatják be. Kitűnő példa rá Delacroix-tól "A Szabadság vezeti a népet" vagy Géricault-tól a hajótörés tragédiáját megjelenítő "Meduza tutaja".
Az építészetben e korszak legnagyobb érdeme az újító merészség. A klasszikus szabályok kötöttségeitől megszabadult, egyéni formálás lehetőséget adott arra, hogy kipróbáljanak olyan anyagokat s olyan szerkezeteket, amelyek a hagyományos építésmódtól idegenek voltak. Az építészetben ilyen új anyag volt a XVIII. század második felétől az öntöttvas.
A klasszikus építészettel szembeforduló, az arányokat, a formákat kötetlenebbül kezelő romantika lehetőséget adott arra, hogy az építészek kipróbálják s egyre szélesedő körben kezdjék alkalmazni azokat az anyagokat (az öntöttvasat és az üveget), s azokat a technikai eljárásokat (nagyüzemi előregyártás), amelyeket az ipar kínált. Ezzel olyan fejlődést indított el, amely a szerkezetek terén, az anyaghasználatban már a XX. század építészeti forradalmát készítette elő.
A romantika szobrászata
A XIX. század második harmadában megváltozik a szobrászat helyzete és szerepe. Az egyházi szobrászat egyre jobban háttérbe szorul, az új tendenciák inkább a síremlékszobrászat terén jelentkeznek. De itt is igen ritka az olyan monumentális síremlék, amely jelentős egyéniségnek többnyire fontos templombelsőben állít szabadon álló vagy fali síremléket. Inkább szaporodik a temetőbeli síremlékek száma. Noha ez utóbbiak általában nem emelkednek olyan magaslatra, mint a megelőző korszak reprezentatív síremlékei, mégis mint a polgári társadalom fokozódó erővel érvényesülő, rangjelző igényének a kifejezői, a szobrászat fontos ágává válnak.
Tagadhatatlan, hogy a korszak vezető művészete a festészet, nemcsak az alkotások mennyiségét, hanem hatását, újszerűségét, sokszor művészi minőségét tekintve is. Most kezd kialakulni szerkezet és téma terén a XIX. század festészetének néhány ága (akár kedvező, akár kedvezőtlen következményekkel), de ekkor kezdődik a XX. század törekvéseinek is nem egy szála. Ez érteti meg, hogy több, sokáig bizonytalanul értékelt művészt az újabb kutatás egyre inkább előtérbe helyez, és nagyszabású kiállításokkal és ezeket kísérő-követő monográfiákkal az érdeklődés középpontjába állít.
(Szinte minden festői műfaj és áramlat jelentkezik a század második negyedében, itt csak a legfontosabbakkal foglalkozunk!)
A legvonzóbb egyéniség itt Ferdinand Georg Waldmüller (1793-1865), aki derűs fényű, ragyogó színvilágú, látszólag problémamentes életképeivel és arcképeivel pontosan azt nyújtotta, amit a jólétet élvező társadalom kívánt. Mint arcképfestő sokkal bátrabb, nem riadt vissza attól, hogy minden idealizálástól mentesen a modell jellegzetességeit ábrázolja, ahogyan ezt feleségének derűs és egyáltalán nem reprezentatív mellképe (1850) mutatja. Waldmüller az elsők között volt, akik Észak-Amerikát beutazták, miután az akadémia oktatási rendszere elleni fellépése állásába került. Nevezetes arról is, hogy pártolta az akadémiára kerülő, szerény anyagi eszközzel rendelkező fiatalokat, magániskolájában pedig magyar festőket is oktatott egy természetesebb látás- és festésmódra, közöttük Madarász Viktort és Zichy Mihályt. Számos kapcsolata révén erősen hatott a magyar arckép- és életképfestészetre.
Sokkal reprezentatívabb hangot ütött meg a bécsi akadémia másik fő alakja, Friedrich von Amerling (1803-1887), aki az elegáns csoportarckép által megkívánt választékosság, részletezően gazdag és gondos előadásmód és megnyerő külső láttatása terén is mintaképpé vált. Ha azonban Ferenc császárt ábrázoló ülőképét nézzük vagy a művész kutyás "Önarckép"-ét, az őszinte, sőt leleplező emberábrázolás mesterét is felismerhetjük benne. Nemcsak az osztrák és a magyar arisztokráciának volt a kedvelt festője ("Széchenyi István arcképe"), hanem a magyar festőkre is hatott, így Borsos Józsefre is.
Az arcképfestészet virágzása, az akadémiai képzés gondossága főleg a kisméretű, úgynevezett miniatúra-arcképek terén hozott értékesebb eredményt. Ezt a rendkívül népszerű és nemcsak a nemesség, hanem a rangos polgárság által is favorizált tetszetős műfajt francia és osztrák hagyományokat felhasználva több jeles mester művelte. Soraikból Moritz Daffinger (1790-1849), Franz Eybl (1806-1880) és Josef Kriebuber (1800-1876) nevét említem, nemcsak azért, mert magyar modelleket is megörökítettek, és így nálunk is népszerűvé váltak, hanem mert a kor kedvelt műfaját, a litográfiát is nagy sikerrel művelték. A vedutafestés jellegzetes és máig népszerű képviselője, Rudolf von Alt (1812-1905) pedig bravúros könnyedségű és világos szerkezetű táj- és városrészletein ennek a műfajnak a változatait alakítja ki. Sok művet alkotott, a festészet gazdag művészeti és technikai tárát felvonultató alkotásain nemcsak osztrák és itáliai, hanem magyarországi részleteket is megörökített.
Szerényebb festői fejlődés figyelhető meg mind Csehországban, mind Lengyelországban. Inkább 1848 után indul meg nagyobb kivirágzás. Különösen a cseh festészet mutatja - az osztrákhoz hasonlóan - a polgári műfajok kedvelését. Antonin Mánes (1784-1843) a hollandiai festészeten nevelődött tájképfestésnek, Josef Navrátil (1798-1865) az életképfestészetnek a rangos művelője. Antonin Machek (1774-1844) arcképeivel és nagyszámú litográfiájával, Bécsben szerzett alapos felkészültségével a magyar Barabás Miklóséval rokonítható szerepet játszik. A század egyik kiemelkedő alakja Josef Mánes (1820-1871), akinek tevékenysége 1848 után bontakozik ki, és a bécsi hagyományoknak oldottabb, színgazdagabb, szabadabb tolmácsolását képviseli. Elsősorban őt tekintik a cseh festészet igazi felvirágoztatójának.
A nazarénus festőcsoport messze terjedő hatásának egyik jeleként említjük a pétervári A. A. Ivanov (1806-1858) munkásságát, aki csaknem harminc évig dolgozott Rómában. Sokalakos képein a nemzeti történelem egy-egy fontos jelenetét örökítette meg, és a klasszicizmus kötöttségeitől szabadulva egy átgondolt és mérlegelt, természethívebb ábrázolás irányába haladt. Fő műve - amelyhez igen nagyszámú tanulmányt készített, és amelyen majd húsz éven át dolgozott - a "Krisztus megjelenik a nép előtt" (1837-1857). A táj levegős távlata, a sokalakos jelenet mérlegelt gesztusai, miként a nazarénusoknál, új hangot ütnek meg, de a nemes formarészletek ellenére sem tudnak hiteles erővel hatni. Az eszmei tartalom fontossága, a táji részletek vonzó megjelenítése ellenére sem igazán romantikus festő. A "Krisztus megjelenik a nép előtt" című képhez készített gazdag vázlatsorozat, főleg az egyes fejtanulmányok nemcsak erőteljes ábrázolási készséget, a kivitelnél életteljesebb felfogást mutatnak, hanem a realizmus irányában való továbblépést is bizonyítják. A továbblépés e tekintetben K. P. Brjulovnak (1799-1852) köszönhető. Nemcsak arcképei és a már Venecianovnál kiemelt melegen derűs napfény avatja táj- és életképeit egy felszabadultabb felfogás képviselőjévé, hanem inkább fő műve, a "Pompeji végnapjai" címen ismert hatalmas festmény. Az emberek kétségbeesett harca a természet pusztító csapásával, az éjben lobogó és egyenlőtlen megvilágítást nyújtó tűzvész a romantika kedvelt témáját és felfogását képviseli. Érdekes jelenség, hogy Itáliában kevés kiemelkedő művészt találunk korszakunkban. Itt lassabban és igen egyenlőtlenül folyt a társadalmi átalakulás, így a néhány jó arckép- vagy életképfestő inkább csak átmenti a hagyományokat a jövő számára, semmint új utakat vágna. Ez a feladat a század második felére marad. Egyetlen festőt említünk e korból, Francesco Hayezt (1791-1862), aki főleg mint arcképfestő hosszú változássorozaton halad végig. A most kialakuló, érzelmesen-érzéki életkép sem idegen tőle. Művészileg talán jobb a magyar Barabás Miklósnál, de konvencionálisabb nála. Az új festészet Toma, Carnevali, Fontanesi és mások művészetében bontakozik póztalan és oldott irányba, amelynek igazi betetőzője majd a francia impresszionizmus lesz.
Erősen megszaporodott a művészet műfajainak és témáinak a száma, megszaporodtak a művészet lehetőségei is. Mindent lehet és szabad alkotni, de ez azt is jelenti, hogy nem minden talál tetszésre, korszakunkban éppen a legjava alkotások sem. Ez nemcsak művésztragédiákhoz vezet, hanem elbizonytalanodáshoz, útkereséshez, olykor visszaforduláshoz. Jellegzetes példa erre a német nazarénus festők és az angol preraffaeliták két valláserkölcsi célú festőcsoportosulása. Mégis - és ezt kívántuk érzékeltetni - a következő korszaknak szinte minden művészi problémája és törekvése, lehetősége és intézménye a most tárgyalt korszakban jelentkezik először. Valóban a polgárság művészetéről van szó, abban az összetett értelemben, ahogyan a francia forradalomtól kezdve ezt a társadalmi osztályt és ennek különféle rétegeit Európa-szerte tekinteni kell. Azaz: mindjobban differenciálódnak az ipari - kereskedelmi - közigazgatási téren működő rétegek, és mind kimagaslóbb fontosságra emelkedik a polgárságon belül az értelmiség.
Forrás: http://www.sulinet.hu/tovabbtan/felveteli/ttkuj/22het/muvtori/muvtori22.html
. . .
A magyar romantikus festészet ... az európai romantikához viszonyítva elkésett volt. Stílusát tekintve nem is volt olyan egységes, mint a XIX. század elején kibontakozó romantikus iskolák. Hol az akademizmussal, hol a naturalizmussal elegy realizmussal fonódott össze, ennek ellenére sokat megőrzött a romantika eszméjéből. . . .
A hetvenes években valójában le is zárult a romantikus ihletésű történelmi festészet korszaka, habár voltak még elvétve utódok.
A megrázkódtatások és retorziók ellenére a 48-as eszmék a képzőművészet terén is tovább élnek és különféle módon, pl. a tárgyválasztásban, a nemzeti címer vagy más jelvények alkalmazásában érvényesülnek. A véres leszámolást a birodalom egészének önkényuralmi igazgatása és Magyarország beolvasztásának kísérlete követte. A megfélemlítés céljából kivégzett tizenhárom aradi vértanú esete rendőruralomnak tekinthető korszakot nyit meg. Voltak, akik létük érdekében az osztrákokhoz álltak át, voltak - maga Kossuth is - akik életük megmentése és a küzdelem folytatásának lehetősége érdekében elhagyták az országot. A nemzet nagy része azonban valamiféle titkos, passzív ellenállásba fordult. Deák Ferenc, mint a középnemessség vezére, a tűrés elvét hirdette, hogy a nemzet legjobbjait és általuk az egész nemzetet egy várható jobb jövőbe átmenthesse.
E nyomasztó körülmények nemcsak eszmei és politikai téren jelentettek súlyos megrázkódtatást, hanem gazdasági téren is, ami nagymértékben kihatott a művészetekre. A korábbi feudális viszonyokból származó jövedelmek nagy részének elvesztése mind a megrendelő, mind a vásárló réteget sújtotta. Ha ilyen lehetőség mégis felmerült, előnyben részesítették az osztrák importot vagy - mint a festészet terén - megelégedtek szerény minőségű, témájával sem "izgató" művekkel. Ilyen volt az arckép vagy a csendélet. Az életkép még több lehetőséget biztosított allegorikus kifejezésre és még inkább erre törekedett a történelmi tárgyú festészet, ami a kor 50-es éveinek jellegzetes és ellenállást jelentő műfaja. A Pesti Műegylet néven tovább működő kiállítási intézmény a hazai művészek képeit vagy litográfiáit kis számban terjesztette, helyettük olcsó tömegárukért behozott osztrák műveket részesített előnyben, mégis úttörő munkát végzett.
Bár a romantika festészetének a századelőn kevés példája volt, de ahogy az építészetben fellelhetők voltak a romantika jegyei, a képzőművészetben is megjelentek. Puszta véletlen, hogy miként a század derekán Ybl a fóti templomban már jellegzetes romantikus terveket valósított meg, csaknem vele egy időben festette a később ugyancsak hivatalos, historizáló stílusra váltó Zichy Mihály a Mentőcsónak című képét, ennek a nemzetközi témának a német biedermeier stílusában megfestett változatát. Zichy később főképp Oroszországban és Párizsban dolgozott. ... Bár több ízben szerepeltek művei hazai tárlatokon, itthon mégis elszigetelt maradt, a magyar romantikának nem is ő, hanem a történelmi festők, Madarász Viktor, és mindenekelőtt Székely Bertalan voltak csillagai.
A történelmi téma már a romantika első szakaszában is napirenden volt, hiszen az ébredő nemzeti érzés e témakörben kaphatott hangot, a történelmi témák adtak lehetőséget a nemzeti eszmény megfogalmazására is. Még egyértelműbbé vált a történelmi téma jelentősége a forradalom leverését követően az abszolutizmus korában, amikor a nemzeti hősideál megformálása, az áldozatvállalás erkölcsi példaképeinek megjelenítése a nemzeti eszme életben tartásának elsődleges eszköze volt. De a történelmi tematika nem veszítette el létfontosságát a kiegyezés után sem, hiszen a nemzeti kérdés továbbra is megoldásra várt, másrészt a nemzeti közművelődés eötvösi programja ugyancsak a történelmi festészetben látta a képzőművészet legmagasabb rendű feladatát. "Senki sem látja át a történelmi festészet fontosságát nálamnál inkább, sőt meg vagyok győződve, hogyha valaha magyar festészet lesz, az a történeti festészethez fog tartozni. Nemzetünk géniusza, mint mindenütt, úgy a művészet körében is patrisztikus irányát fogja követni..." - írta Eötvös a hatvanas évek elején művészetpolitikai koncepciója végrehajtójának, a századvég művészeti életében oly nagy szerepet játszó Keleti Gusztávnak. Pályázatokkal és ösztöndíjakkal is egyengetni próbálta a magyar történelmi festészet útját.
Az Eötvös-féle koncepciónak a festészetben Madarász, de főként Székely Bertalan történelmi festészete felelt meg. Mindketten lényegében a köznemesi ideológia alapján álltak, származásuk, neveltetésük is ehhez kötötte őket. De mindkettőjüknek széles körű európai műveltsége volt, és művészetüket egyértelműen a nemzeti eszme szolgálatába állították.
Forrás: http://www.sulinet.hu/tovabbtan/felveteli/ttkuj/23het/muvtori/muvtori23.html
Az elnyomatás időszakának magyar művészete leggazdagabb, legszélesebb és legsokoldalúbb eredményét a festészetben hozta meg. Ezt a kort általában a romantikus festészet korszakának nevezzük. A magyar romantika képviselőit azonban igen nagy különbség választja el azoktól a francia művészektől, akiknek munkásságáról ezt az irányzatot elnevezték.
Noha a magyar romantikus festészet egyes képviselői Párizsban jártak, mégis a francia romantika legnagyobb mesterei, Delacroix és Daumier, alig hatottak rájuk, sokkal inkább a másod- és harmadrendű historikus-romantikus festők. Hogy ez így történt, annak külső és belső okai vannak. A magyar festészet az ötvenes években még mindig a bécsi biedermeier naiv leíró modorában alkotott; a fiatal magyar festők tehát, akiknek pályája pesti tanulmányokkal kezdődött, majd Béccsel folytatódott, valamennyien kispolgári kultúrát szívtak magukba, s ez gátolta őket abban, hogy a nagy francia mesterek igazi tanítványai legyenek. A másik ok ennél mélyebben fekvő, de ezzel alapjában véve rokon. A mi romantikus történelmi festőink nem egy megmerevedett, forradalmat eláruló, feudális színezetű, kispolgári világ ellen izgattak, hanem főleg azt tűzték ki céljukul, hogy az osztrák elnyomás ellen, a nemzeti szabadságért küzdjenek. Ideáljuk a nemesi-népi Magyarország; de nemesi származásuk következtében nem léphettek túl azokon a határokon, amely az akkori haladó nemesség és polgárság ízlésbeli korlátait jelentette, mert akkor nem értették volna meg őket, s nem tölthették volna be hivatásukat. Közérthető művészetre törekedtek, amelynek a nemzeti, 48-as mondanivaló megjelenítése volt a célja, tehát eszükbe sem juthatott, hogy modernebb, romantikusabb kifejezési módokat keressenek. Ez az oka annak, hogy mindegyikük művészetében a bécsi, a müncheni és a párizsi historizmus felfogásával rokon elemek a hangadók. A nemzeti tartalom kifejezése ellenére nem juthattak el olyan jellegzetesen nemzeti formához, mint Izsó Miklós, hiszen nem a népből, hanem a nemesi nemzetből indultak ki. Megelégedtek tehát azzal, hogy a Közép-Európában gyakorlattá vált festői formákat módosították a speciálisan magyar történelmi festészet megvalósítása érdekében. Különösen áll ez a tétel a magyar romantikus festészet első képviselőire, Zichy Mihályra, Than Mórra és Wagner Sándorra.
A magyar romantikus festészet kezdetei még a XIX. század elejére nyúlnak vissza, és először Kisfaludy Károly művészetében kissé esetlen művészi formában megnyilvánuló, szertelen mondanivalóban jelentkeztek. A romantikus felfogás többé-kevésbé érzékelhető a magyar reformkor festészetében is, például Markó Károly vagy Barabás Miklós némely képén; a romantika idilli-maradi formája pedig egy egész sereg kisebb tehetségű művész "kísérteties" vagy keleti tárgyú témaválasztásában.
Forrás: A magyarországi művészet története (Szerkesztők: Fülep Lajos, Dercsényi Dezső, Zádor Anna), Corvina Kiadó, 1970, 398. oldal (Végvári Lajos: A magyar művészet a XIX. század második felében c. fejezetből)
Bécsi évek - Waldmüller és Rahl Iskolája
. . .
1853-ban még néhány magyar ifjú kereste fel Waldmüller iskoláját. Pestről a Marastoni-akadémiáról érkezett oda Kaán János, utóbb esztergomi rajztanár. Életképek, egy pesti fogház számára festett oltárképe, arcképek voltak tanulmányainak gyümölcse. Gross Béla, miután 1853-ban Waldmüllernél beiratkozott, a következő évben Münchenbe ment, de 1858-61-ben megint Bécsben találjuk, ekkor befejezte tanulmányait. Pesten 1857-től fogva állított ki sok tanulmányfőt, egy Koldust, egy Bacchánsnőt, de leginkább arcképeket festett (Andrássy Gyula gróf és felesége). Stílusa egészen a táblabíró korszaké. A legnagyobb tehetségű magyar ifjú, aki akkor Waldmüllernek lett tanítványa, Madarász Viktor. De az ő művészetében vajmi kevés a nyoma bécsi tanulmányainak, az Párizsban vált virulóvá.
Fiatal tehetségeinket első útjuk rendszerint Bécsbe vitte, sokkal kevesebben jutottak Münchenbe, Velencébe, csak egy töredék Párizsba, Londonba. Ilyen messzi útra a legtöbbnek hiányzott a tehetőssége, azonfelül a Bach-korszakban politikailag gyanús volt a müncheni szabad élet, a párizsi még kevésbé volt ellenőrizhető, mert a szabadságharc emigránsainak egy része ott tartózkodott, és ezek könnyen "megfertőzhették" a fiatal lelkeket, Londonban ugyanilyen veszedelem fenyegette őket osztrák szempontból. Nem is volt könnyű dolog odafelé útlevelet kapni.
A legtöbben tehát Bécset keresték fel. Korszakunkban mintegy háromszáz magyar sereglett oda az akadémiára vagy a politechnikumra, egyesek magánúton tanulgattak ott, mások mint kiállító művészek éltek a császárvárosban. Erre Bécs más okokból is alkalmasnak látszott: a gazdag művészeti gyűjtemények, a bő kiállítási lehetőségek, az eléggé fejlett műkereskedelem, az építész és szobrász szempontjából a könnyebb elhelyezkedés s a nagyban fejlődő város utcaképe sok előnyt kínált. Maga a bécsi élet sem volt oly idegenszerű a pesti fiatalságnak, mintha messzebbre utazott volna. Azonfelül Bécsben igen sok, más pályán működő magyarra is akadtak, akiket hivatal vagy mesterség kötött oda.
A tanulni vágyó fiatalság elsősorban a művészeti akadémiát kereste fel. Ennek ugyan nagy volt a híre, de bizony nem szolgált rá, mert egészségtelen maradisága, amely csakis a múlton csüngött, éppen nem volt alkalmas a jövendő művésznemzedék nevelésére. Leghíresebb festő-tanárai Josef v. Führich, Leopold Kupelwieser, Ferdinánd Waldmüller és Karl Rahl voltak. A két első mutatta az akadémia igazi arcát: mind a kettő az éles rajz és a lefokozott szín szigorú őre, mind a kettő oltárképeken mutatkozott be legjellemzőbben. Az az érdemük megvan, hogy egyéni érzésüket szóhoz juttatták képeiken, de ez egészen teológiai színezetű, a saját érzésvilágukban gyökerező, s a baj éppen az volt, hogy olyanoktól is megkívánták ezt az áhítatba merülést, akiknek sem vérmérsékletük, sem tehetségük, sem nevelésük, sem érzésviláguk nem volt erre alkalmas. Ezért keveredett az akadémia az ő vezérségük alatt oly kemény összekoccanásba Waldmüllerrel és Rahllal, hogy mind a kettő otthagyta az intézetet, bár őket művészeti felfogás dolgában egy egész világ választotta el egymástól.
Mert Waldmüller a természetre és élő életre mutatott, mint a festő igazi bányájára, Rahl ellenben az olasz reneszánsz nagymestereire, akiktől minden megtanulható, ami a művészet fogalma alá tartozik. Waldmüller a nép életéből vett kedélyes jeleneteket festett, parasztokat, parasztfiúkat és -leányokat, csupa olyan tárgyat, amelyeket Führich és Kupelwieser mélyen megvetett, mert nem tartotta azokat a művészethez méltóknak. Festett azonkívül képmásokat is, mindezt éles szemmel figyelte meg, és formáról formára menve szerelte képeire. Ő képviselte az akadémiával szemben a realizmust, de ennek valósághatását sokszor jelentékenyen tompította, hogy a bécsi biedermeier stílus, amelynek éppen ő volt a legjellemzőbb képviselője, teljesen eluralkodott képein, megfosztván azokat minden festőiességtől, úgyhogy inkább adomás tárgyuk révén, nem pedig művészi előadásukkal hatottak a közönségre, s így kitűnően beleillettek a bécsi polgár lakásába. Mint tanár derekas és szigorú mester volt, aki hozzászoktatta növendékeit a fegyelmezett, gondos megfigyeléshez.
Ezzel a kedélyeskedő realizmussal ellentétben Rahl az eklektikus művészetet képviselte, lelkére kötvén tanítványainak a reneszánsz római formáinak és velencei színeinek tiszteletben tartását. Még a technikai eljárást is szabályozta: szürkével kellett a képeket megfesteni, és csak erre kerültek rá a színek, hogy a formákat elhatároló vonalak bizton megmaradjanak a helyükön. Képein ezeket a formákat nagyra dagasztotta, a drapériákat öblössé formálta, ezzel erőt és monumentalitást igyekezett sugallni. Mindezt tapasztalni lehet nagy falfestményein, amelyekkel Bécs palotáit ékesítette, igazában ő volt a nagyúri paloták művészi díszítője. Azonban a fő mégsem az előadás volt, hiszen a kivitelt gyakran bízta tanítványaira, hanem a kép elgondolása, az eszmei elem, amellyel bizonyos magasrendűséget vélt képeinek biztosítani. Waldmüllertől eltérőn, nem az élményből, hanem az elméletből indult ki. Tehát voltaképpen egy újfajta akadémikus művészetet teremtett és sugallt növendékeinek. Nagy műveltsége, lelkessége és erélye alkalmas volt arra, hogy tanítványaiban hitet keltsen, és tehetségük legbuzgóbb kiművelésére serkentsen.
Úgy Waldmüller, mint Rahl magániskolát tartott. Ezeknek hamar jó hírük támadt, s a bécsi magyar művészifjúság egy része, köztük a legjobbak, éppen ezeket a magániskolákat kereste fel.
Waldmüllernek korszakunkban legkorábban érkezett tanítványai Palinay, Benkert és Klimkovics Béla. Köztük tehetség dolgában legkülönb az első volt.
Rahl magániskolája 1851-ben nyílt meg. Egyik tanítványa, George-Mayer (August Georg Mayer), szemléletes könyvben írta le ennek az iskolának történetét, elmondja, hogy Rahl műterme mellett volt egyik első tanítványának, Latkóczy Lajosnak szobája, akinek nemsokára Pestre kellett költöznie. Bár a legidősebbek közé tartozott, s már önállóan festett, egészen újra kezdte a tanulmányt, példát adva komolyság dolgában. Latkóczy már a következő évben kiállított Pesten egy Gyászoló leányt s egy Tanulmányfejet. Azután arcképekkel szerepelt Pesten (Bartha János színész, Boka Sámuel, 1858), de festett mást is (Szegény Ferkó, 1859). Kívüle egész sor magyar ifjú sorakozott Rahl köré, akiknek pontos névsorát ma már bajos összeállítani, sok esetben csak szájhagyományok vezetnek nyomra. Van, akinek csak éppen neve maradt fönn, így Főkövi és Abaffy, akikről semmi egyebet nem tudunk; Jancsó Pálról, aki debreceni születés, annyi hír maradt, hogy népéletképeket festett. Két más tanítványa, Cséka Károly és Csathó Ferenc, rajztanár lett, amaz Egerben, ez Gyöngyösön. A kecskeméti Muraközy János rövid ideig volt Rabinál, ő a szabadságharc után hat évig bujdosott Fekete János név alatt. Ügyvédi irodákban is dolgozott, végül hazament, hivatalt vállalt, s abbahagyta a festést, holott barátja, Lotz Károly, nagyon nagyra tartotta tehetségét.
Egy évet töltött Rahlnál Szamossy Elek, mindjárt az iskola megnyitásakor, de 1852-ben már Aradon festett képmásokat. Ugyanannyi ideig volt ott Gundelfinger Gyula tájképfestő, ekkor még huszárhadnagy, de 1856-ban Düsseldorfba költözött. Kern Ármin is csak átmenetileg volt az iskola tagja. Korai tanítványa volt Rahlnak Szále István János, itt festette soha el nem készült Rákócziját, később folytatta a történeti festést, így keletkezett 1857-ben Dugovics Nádorfehérvár ostrománál című képe. Ez idő tájt tartózkodott ott Markó András is. 1855-ben Bécsbe érkezett egy pesti jogász, Klette (Keleti) Gusztáv, itt beiratkozott ugyan a jogra, de egyúttal Rahlnál festeni tanult. Két évvel rá Rahlhoz került almási Balogh Zoltán, de 1858-ban már hazaköltözött birtokára, Csobajra. Akikről eddig szóltunk, nem típusos Rahl-tanítványok, és csak átmenetileg tartózkodtak Bécsben; az iskola szemefénye azonban két magyar ifjú: Lotz Károly és Than Mór.
Lotz 1852-ben jutott Bécsbe. Ő már otthon is szobrásznak készült, és a császárvárosban szeretett volna mintázni tanulni. E célból tanítványa lett Hans Gassernek, ez magánműhelyében oktatta növendékeit. Rahl nagy híre magához vonzotta Lotzot, néhány évre ennek lett tanítványa, s már 1858-ban segédje, midőn Rahl a bécsi görögkeleti templom falfestményeit készítette. Az ifjú munkatárs közreműködése annyira megnyerte a mester tetszését, hogy 1864-ben, midőn Lotz már Pesten lakott, sürgősen meghívta, hogy neki a bécsi, gmundeni, herrensteini falképek kartonjainak készítésénél s megfestésénél segítsen.
A másik ifjú, az óbecsei születésű Than Mór, Bécsben 1851-ben iratkozott be az akadémiába, ott Führichnek lett tanítványa, de 1852-ben elhagyta az intézetet, s átment Rahl magániskolájába. Ő Pesten valamicskét tanult Barabástól, sőt 1851-ben kőrajzban kiadta a Honvéd előőrsöt. Rahlnál készült Búslakodó parasztleány című képe (1852), de a genius loci sugallatára első és legjobb történeti tárgyú képe is: Nyáry és Pekry elfogatása (1853), s szülőföldje, Óbecse számára egy oltárképe (Assunta, 1855). Ezzel oly képtípusokat említettünk, amelyek majd később, párizsi és római tartózkodása után igen nagy számban kerülnek ki pesti műhelyéből.
Az útravaló, amelyet a Rahl-iskola e két eminense művészi pályára magával hozott, voltaképpen azonos sütetű volt: Rahl lelkes, de szigorú akadémikus tanítása. Thannál mindvégig vezérfonál maradt, ha valamit javított is rajta későbbi párizsi tartózkodása. Lotz azonban, aki sokkal nagyobb tehetség volt, érdekes átalakuláson ment keresztül. Már bécsi korában is feltűnő kétéltűségről vallanak némely képei. Mívelte a Rahl által hirdetett "nagy stílust", buzgón rajzolván a Rahl-szerű nagy kartonokat, lelkének másik fele azonban felfigyelt egy hazai szózatra, amely a magyar falu népe, a magyar Alföld legelői, ménesei felől hívogatta cselekvésre. Gyermekkori magyar emlékei, ez a becses kincs, időről időre a maguk jogát követelik: a puszta árvalányhaja elborítja a heroikus stílus páncélját. Így keletkeznek már Bécsben magyar életképek, magyar tájképek. Az ifjú mester alkotásain természetesen még megérzik a Rahl-iskola közelsége, de az a tény, hogy nemcsak a tanításra, hanem lelke belső szavára is hallgatni kezd, sokatmondó. Utóbb majd leveti az utolsó bécsi emlékeket is, hogy mint független teremtő sáfárkodjék tehetségével.
Az akadémia száműzöttjét, az "ifjúság megrontóját", Rahlt 1863-ban "rehabilitálták", s most már holtáig (1865) professzora lett az akadémiának. Ez idő tájt volt tanítványa Munkácsy Mihály is, de csak rövid ideig, úgyhogy mestere hatásáról alig beszélhetünk.
Forrás: Lyka Károly: Nemzeti romantika / Magyar művészet 1850-1867, Corvina Kiadó, Bp., 1982, 64-69. oldal
A kor ízlése elkülönítette az alakos képeket a szorosan vett tájképektől és csendéletfestményektől. De az alakos képek sorában is külön kategóriáknak tekintette az életképet és arcképet. Ámbár nem beszélhetünk külön tájkép- vagy életképstílusról, mégis számba kell vennünk ezeket a felosztásokat a korkép szempontjából, s helyet kell adnunk ezeknek a kategóriáknak is. Annál is inkább, mert az életképek sora nem érdektelen felvilágosítással szolgál arról, hogy mi kötötte le a művészek figyelmét, és mi érdekelte a közönséget. Kiderül, hogy az életképek messze túlnyomó többségének tárgya a falusi nép. A városok lakossága köréből vett jelenetek és alakok csupán szórványosan fordulnak elő. A bécsi festőktől eltérően a polgárvilág élete kevéssé érdekelte művészeinket. Előkelő otthonokban játszódó jelenetek, a szalon-zsáner egyetlen művelőre talált ebben a korban, s ez Borsos József volt, aki kiadósan festett ilyen képeket - Bécsben. ... Bár a polgárság élete nem volt ösmeretlen festőink előtt, hiszen majdnem valamennyien városlakók voltak, az mégis csak ritkán kötötte le figyelmüket. Ennek több oka lehet. Mindenekelőtt a művészek bizonyára érdekesebbnek, festőibbnek látták a falusi népet, s mivel az életképek nem megrendelés révén készültek, hanem a festő szabad választásának voltak tárgyai: szívesen fordultak a falu népe felé, amelynek körében tőrülmetszett típusokat, gazdagabb színű öltözetet találtak a városi emberek megszokott alakjai, festőileg keveset mondó viselete után. Azt hisszük, hogy a művészet barátai, a tárlatlátogató közönség is így gondolkozott, ebben a tekintetben tehát összhangban volt a kínálat a kereslettel, ami nem utolsó szempont e nehéz időkben. Az általános romantikus ízlés is szívesen vette a szokatlant, a mindennapi látványtól eltérőt. Tegyük még hozzá, hogy a nép iránt való érdeklődés már az előző korszak végén is nagyra nőtt, politikusok, írók, költők szították azt, s megtette a magáét a virágkorát élő népszínmű is.
E népkultusznak, amennyiben az festményeken öltött látható alakot, feltűnő sajátsága, hogy nem a paraszt verejtékes munkáját, nehéz sorsát tükrözik vissza a képek, inkább idilli vagy örömteljes jeleneteket kapunk, sokszor vasárnapias kiadásban. Ilyen volt például Weber Henriknek 1855-ben festett Aratási ünnepe és Jankó Jánosnak ugyanakkor kiállított Felköszöntő a kocsmárosra c. képe, amelyet még bécsi akadémiai tanulmányai előtt festett. Kiss Bálint egy Vasárnapi délutáni népmulatságot festett, Csillagi Lajos hasonló tárgyú képet állított ki 1862-ben Népörömünnep címmel. Lotz Károly is festett egy Aratóünnepet. Hagyományos népünnepszámba ment a szüret, érdekes népszokásaival, sürgő-forgó embereivel. Ezt a népszerű témát egy sor festőnk ki is aknázta. Valósággal híressé lett Canzi Ágost Elek Váci szüret c. képe (1859), amely színes és egyszínű sokszorosításában országszerte elterjedt. A bécs-badeni születésű művész 1846-tól élt Pesten, itt is halt meg (1866), hű bajtársa volt a mi festőinknek, akik nem is tekintették külföldinek. ... Fiatal korában Lotz Károly is festett Szüreti mulatságot (1858), ugyanebben az évben Molnár József egy Szüretet, két évvel korábban Klimkovics Ferenc a Szüreti emléket, s 1861-ben Újházy Ferenc egy Szüreti mulatságot. Csárdajelenetekkel kedveskedtek a közönségnek a fiatalon elhunyt Prepeliczay Lajos, Szemlér Mihály, Than Mór. Az utóbbi a puszták magános vándoraival, juhászokkal, csikósokkal is foglalkozott, s 1857-ben két ilyen képet festett. ... Benczúr Gyula fiatal korában Balatoni halászt, ezt a Képzőművészeti Társulat 1866-ban felvette albumlapjai közé. Szemlér Mihály 1865-ben rézkarcot készített egy somogyi bivalyosról. Általában szaporák a parasztok életéből vett jelenetek és egyes alakok. Kiss Bálint Tüzelgető parasztokat festett, Markó Ferenc Mosást a Tiszában (1866), Szemlér Mihály Magyar vásárt és Magyar parasztokat (1858), Dux Zsigmond Magyar parasztnőt gyümölccsel (1863), Burszky István, volt katona, Debrecenben Parasztpárt festett 1861-ben, Böhm Pál Fonó leányokat (1864), Heller Lajos Parasztleányt állított ki 1856-ban, Pecz Henrik Arató leánykát festett (1853). Than Mór a már említett pásztorokon kívül még Apáti néven mutatott be 1852-ben egy Búslakodó pásztorlányt, kissé később Magyar parasztokat állított ki Bécsben (1856), utóbb megfestette a Szántóvetőket (1863). Parasztképei sokkal nagyobb felkészültségűnek mutatják, mint amilyent az eddig említett népéletképeken látunk, közvetlen emlékek gyermekkorából, bácskai Tiszaparti szülőföldjéről, bár szemléletének frisseségét tompítja a Rahl-iskola hatása. Ebben a sorozatban még két festőt kell említenünk, mind a kettő tehetség dolgában messze felülmúlja valamennyi népéletfestőnket. Az egyik még fiatal kezdő, Munkácsy Mihály, aki mielőtt még a bécsi akadémiára került volna, bemutatta a Képzőművészeti Társulat vezetőinek a Regélő honvédet (1863), és Pesten kiállította a Fölolvasást (1865). Harsányi Pál idézett cikkében elmondta, mily barátságosan fogadta zsengéjét a Társulat, a még csiszolatlan tehetség meglátszik az 1866-ban festett Fonó leány c. képén is: szemlélete egészen eredeti, de az előadás még nem áll vele arányban. A Húsvéti locsolás és a Kukoricapattogtatás, ugyanazon év gyümölcsei, valamivel fejlettebbnek mutatták. Mindazonáltal még messze járt az Ásító inastól, a Siralomház stílusától, ezek már a következő korszakba tartoznak.
A másik kimagasló tehetség Lotz Károly. Az ötvenes évek végén és a hatvanas években egész sor alföldi népéletképet festett, ilyenek például a Sulykoló asszonyok, A juhász a feleségével, A betyár kedvese, Hazatérő juhász. Mindezeken a képeken a még fiatal festő saját élményeit adja elő, mer a maga szemével nézni, de előadása még bécsies, kezdetben Waldmüller, később Rahl hatását érezteti. Ez kevésbé látszik meg legjobb korbeli képein: a Ménes a zivatarban, a Zivatar a pusztán címűeken, melyek fenyegetően komor felhői menekülésre hajtanak csikósokat, lovakat, a nagy szénásszekereket is. Ezek átérzett képek, a Bécsben felszedett elméletek jólesőn hiányzanak, habár még nem a későbbi Lotz friss színei és szabadabb ecsetjárása.
1861-ben festette Than Mór egy népszerűvé vált képét, amely Újoncozás az 1848 előtti időből címmel került a kiállításba. A császár katonái viszik a gatyás legényt, asszonyok, lányok sírnak, öreg apák búcsút intenek, hátul még néhány katonának fogott parasztlegény a kocsin, elbámészkodó gyerekek, szóval a falu apraja-nagyja, élénk mozgalomban, az alakok mozdulatai, a taglejtések kissé keresetten magyarázgatják a cselekményt, egyébként Than egyik leggondosabban festett képe, amely mintegy összeköti a falusi népéletképet a katonaképpel. Ez utóbbinak szintén akad képviselője. Than ilyet is festett: 1851-ben jelent meg kőrajzban A honvédéletből c. műve, Munkácsy Regélő honvédjét pedig már említettük. De ez a tárgy az elnyomatás korában szinte száműzött volt, hiszen Thannak a szabadságharc viharai közt készített vázlatait is elkobozta az osztrák hatalom. Nem fogta fel a rendőrség ennyire rebellisnek a huszárképeket, ilyennel már korán szolgált Grimm Rezső (Huszárbravúr, 1851), Kiss Bálint (Eltévedt huszár őrszem, 1851), Szemlér Mihály (Huszárcsíny, 1864), Lotz Károly is festett huszárképet fiatal korában.
Tanyák körül, az Alföldön, a Bakonyban az ötvenes-hatvanas években még élt a betyárvilág, a rónák szabad kalandorai közül egyesek valóságos legendás alakokká nőttek a nép szemében (Rózsa Sándor), vakmerő kalózkodásaik híre bejárta a városokat is, a ponyvairodalom ki is aknázta a zsiványélet különös romantikáját. Nem lehet csodálni, ha egy sor festő, hazai és külföldi, vászonra vitte mindenféle szegénylegény, betyár, rabló és más effajta kriminális népség alakját, amely oly jól illett a romantika szélsőségeket, rendkívüli dolgokat, a szabályt áttörő, szabad életet mohó érdeklődéssel kísérő hangoltságához. A képeken találkozunk olasz brigantikkal, magyar zsiványokkal, ilyeneket festett Molnár József (Meglepett rabló, 1850; Pihenő rablók, 1856), Beck Vilmos (Olaszrabló, 1861), Benkert Imre (Vadorzók, 1850), Jankó János (Búsuló betyár, 1854), Than Mór (Pihenő rablók, 1856), Szemlér Mihály (Rablók Magyarországon, 1858). Méla akkordként Valentiny János 1862-ben megfestette a Betyár sírját. Külföldi festők is nagyon serénykedtek ennek a "magyar specialitásnak" kiaknázásában, velük már foglalkoztunk, de ők bőven megtoldották effajta képeiket egy szintén szerte kóborló népség, a cigányság életéből vett ábrázolásokkal. Feltűnő, mennyire mellőzték ezt a tárgykört a magyar festők: csak itt-ott, egészen elvétve kerül a pesti kiállításra egy-egy cigánykép (Than Mór: Cigány jósnő 1861; Puchta Rikárd: Slatica cigányfalu, 1864). Egyéb kóborló népségek, szintén tárgyai a romantikának, kissé nagyobb érdeklődést keltettek a műtermekben, Gross Béla 1858-ban kiállította a Koldust, Kaán János 1861-ben egy Öreg koldust mutatott be, Ujházy Ferenc 1865-ben egy Kintornást, Szemlér Mihály 1866-ban Házaló zsidót. Zsidó alakokat nagy számban festett Horovitz Lipót 1864-től kezdve, főképp Varsóban. Magyarország különféle típusú nemzetiségi alakjairól is festettek képeket, így Gross Béla (Drótostót, 1861), románokat festett Bojthor Amália (1855), Molnár József (1852); Puchta Rikárd egy körülményes című képet mutatott be 1864-ben (Vasutat először látó oláhok). Részben olaszországi emlékként, részben helyi modellekről festett olasz típusokat Weber Ferenc, Ligeti Antal, Csathó Ferenc, Molnár József, Than Mór, Haan Antal, Kovács Mihály stb., ilyen tárgyaknak már az előző korszakban is nagy divatja járta, főképp szépségképek alakjában. ...
Ezek az adomás jellegű képek mintegy előfutárai annak a temérdek anekdotás életképnek, amelyek a következő emberöltőben szinte elárasztják a kiállításokat. Megfestésük módja még nagyobbára a múlté, sőt a táblabíró világ közelségét érezzük az olyan képek puszta elgondolásánál, mint a Merengő nő (Csathó Ferenc, 1862), Lantverő nő (Decker György, 1861), Haldokló dalnok (Weber Henrik, 1858) stb. De a család köréből vett képtárgyak is édesgyermekei a táblabíróvilágnak, a kiállításokon sorra elénk kerülnek a gyermek, a leány, a menyasszony, az anya langyos, édesdeden előadott képei. Játszó gyermekeket mutatott be Barabás (1851) és Doctor Albert (1852), Beteg gyermeket Györgyi Alajos kétszer is (1854), Gyászoló gyermeket Grimm Rezső (1853), Ábrándozó fiúcskát Török Ede (1859), Fiút mandolinnal Franki Ignác (1859), Gyermekeket virágokkal Laccataris Demeter (1855). A közönségnek alkalma volt látni egy Leányt ablaknál és egy Leányt őzzel (Canzi, 1851,1858), egy Leányt cseresznyével (Kärgling H., 1854), egy Leányt rózsával, egy Leányt virágokkal, egy Búsongó leányt (mind Györgyitől, 1859,1852), az utóbbi témát Grimm Rezső is megfestette 1860-ban. A menyasszony mint képtárgy már élénkebb és bonyolultabb kompozícióra serkentette festőinket, többféle alakkal, így Jankó János képén (A menyasszony üdvözlése, 1858). Sterio Károly Lakodalmi jelenetet festett 1855-ben, Barabás Miklós pedig a népszerűvé vált Menyasszony érkezését (1856), ezek még egészen a táblabíró világ szemléletében gyökereznek, megfestésük hasonlóképpen. A jó anya képét Marastoni Giacomo mutatta be 1852-ben.
Forrás: Lyka Károly: Nemzeti romantika / Magyar művészet 1850-1867, Corvina Kiadó, Bp., 1982, 114-119. oldal
