CIKKEK, DOKUMENTUMOK
	Bálint Aladár: Német és Osztrák mesterek és magyar követőik
	Kacziány Ödön: Pesti művészélet...
	Kas Géza cikke Attila fejedelemről Than Mór képe alapján
	VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM

Bálint Aladár: Német és Osztrák mesterek és magyar követőik
(Ernst múzeum kiállítása)

A mai magyar festőművészet fejlődési vonala (Kupeczkyt, és a még régebbi mestereket, átvonuló kóbor festőiparosokat, oltárfestőket, elpusztult magyar tehetségeket leszámítva), a Caracciak, Guercinok Bolognájába, Rómájába vezet. A német és osztrák tanítómesterek onnan kapták a legerősebb impulzust, az ottani akadémiák tradíciói hosszú évtizedeken keresztül elhatározó módon irányították őket. Nemcsak az alapvető dolgokban, hanem a technika legaprólékosabb részleteiben is az olasz eklektikusok voltak az irányadó, a szankcionált tekintélyek.

A magyar festőművészet úttörőinek be kellett érni a másodkézből - osztrák mestereken keresztül - kapott klasszicizmus tanulságaival, csak kevés kivételnek sikerült e művészetet a maga hazájában felkeresnie és így a múlt század eleji német és osztrák festők munkái a XIX. századbeli magyar piktúra fejlődéstörténetének szempontjából épp oly fontosak és tanulságosak vagy talán még tanulságosabbak, mint az olasz akadémia egykori termékei.

Az Ernst múzeum kiállítása, Danhauser, Amerling, Waldmüller, a magyar Than, Gerhardt képein kívül, Rudolf és Jakab Alt, Pettenkofen, Feuerbach és későbbi német festők (Menzel, Marées, majd Corinth, Hoffmann, Kollwitz, Slevogt, Greiner, Stuck, Liebermann) munkáit is magában foglalja. Az utóbbiak ez esetben legfeljebb csak annyiban lehetnek fontosak, hogy a mai német művészet állásáról, (amennyire ez néhány vázlatból lehetséges) valamelyest tájékoztatják a közönséget.

A kiállítás rendezésében egyébként látható módon Than Mór művészetének hangsúlyozása nyilatkozik meg. Mintha az egész kiállítás az ő emlékezetének felidézését célozná.

Than Mór nem volt nagyszabású személyiség és munkásságának jelentősége inkább lokális. Mindazonáltal nem lehet eléggé méltányolni az Ernst múzeumnak e kiállítás szervezésére fordított munkáját. Ha Than Mórról megalkotott véleményünket nem is korrigálják ki e kiállításra egybegyűjtött vásznai, mindenesetre pontosabbá és szabatosabbá válik az értékelésünk. A magyar biedermeier festők - nemrég kiállított - munkáival egybevetve e kiállítás anyagát, e kor művészetéről meglehetősen egységes képet nyerünk. A helyzeti értékükön felül az egyetemes fejlődés menetébe állítva szemlélhetjük e kor piktúrájának termékeit. Egy-egy meglepő mozzanat benyomásában eddig meg nem sejtett összefüggések válnak nyilvánvalóvá. Francia és angol mesterek hatásaira bukkanunk olyan festőknél, akik egyéb munkáikban nyomát se mutatják e hatásoknak.

A kiállítás anyaga nem elsőrangú. Színvonal tekintetében alatta áll az Ernst múzeum hasonló természetű kiállításain bemutatottnak. Különösen a két reprezentáns - Than és Gerhardt - képei között nagyon kevés az értékes munka. Than egyik önarcképe talán még a legkülönb, de ez úgyis aránylik Székely Bertalan nagy értékű önarcképéhez, mint a többi kompozíciói. A holdfényes, tündérsereges témakör őt is izgathatta, de Székely Bertalan hasonló tárgyú képeivel alig vetekedhetik, amit e nemben produkált. Gerhardt Alajos képei az 1913 május havában bemutatott önarcképe után fájdalmas csalódást jelentenek. Festőjük kétségkívül tehetséges ember lehetett, azonban hivatása (rajztanár volt) erejét elaprózta és jelentéktelen, hozzá nem méltó feladatok megoldásával bíbelődött. A negyedéve kiállított kitűnő önarcképe nyilván valamelyik kivételesen ihletett óra meglepő és sajnos (valószínűleg) elszigetelten egyedülálló terméke.

A német-osztrák kollekció nem annyira kimagasló mesterek java munkáiból, mint inkább a korszakot jellemző darabokból tevődik össze. Mindazonáltal nem egy megkapó módon finom és bármily gyűjtemény díszének is beváló darabra bukkanunk. (Rudolf Alt lánchídépítést ábrázoló egyik rajza, Pettenkofen némelyik vedutája.) Amerling nagy portréja, Waldmüller piros köpenyeges női arcképe (Ingres hatás), Feuerbach Rómeó és Júliája muzeális értékű alkotások és kikívánkoznak egy alkalmi kiállítás kereteiből.

Mindezeket a képeket magányosok nehezen hozzáférhető gyűjteményeiből kellett felkutatni és egybehordani, tehát nem a szervezőin múlott a kiállítás fogyatékossága.

Forrás: Nyugat, 1916. 19. szám Figyelő
             http://epa.oszk.hu/00000/00022/00207/06362.htm

Kacziány Ödön: Pesti művészélet az ötvenes és hatvanas években
(részlet)

... Than és Lotz ez időtájt Bécsben dolgoztak Rahl mester iskolájában.

Than két igen meleg színezetű történeti képet állított ki a Diana-teremben rövid egymásutánban. Pekri Lőrinc és Nyáry Dénes elfogatása Szolnok várában a törökök által volt az egyik kép. A másik Imre királyt ábrázolta, amint pártütő öccsét, Endrét elfogja táborában. Mindkettő látható a Szépművészeti Múzeumban.

Lotz, ki szintén Rahl tanítványa volt, egy a huszáréletből vett jelenetet állított ki; úgy e kép, mint az előbbiek méltó feltűnést keltettek. Pejacsevich János gróf, a széles körben ismert műbarát s Rahl mester pártfogója vásárolta meg.

Ugyancsak a nemes gróf felszólítására, Rahl lejött a fővárosba arcképeket festeni. Néhány főurat s magasabb rangú katonát festett le, rövid itteni tartózkodása alatt. A Barabás képeihez szokott fővárosi műbarátok véleménye Rahl képeiről nem volt túlságosan hízelgő. Színezéséről azt az élcet kolportálták, hogy oly sötétek és vörösek az arcok, mint a húsvéti sonkák.

Ugyancsak ez időtájt az akkoron fiatal és nagy reményekre jogosító Madarász Viktor is lehozta Bécsből "Thököly álma" című festményét. A kép tárgya kissé aggasztotta a Diana-béli kiállítás rendezőségét. Thököly forradalmár volt, mondogatták, bajos a dolog, meg kell kérdezni Prottmannt, mit szól hozzá.

A fiatal művész maga ment Prottmannhoz s jó órában találván fogadtatásra, a rettegett férfiú kegyesen megengedte a mű kiállítását.

A rendezőség fellélegzett s miután írásban is megkapta a kerületi biztostól a "placet"-et, szép csendesen hagyták álmodni Thökölyt. A festmény méltó és nagy feltűnést keltett.

Az életkép-festők közül, kik a Diana kiállítási termeiben gyakori vendégek voltak, nagy kedveltségnek örvendett a fiatal Jankó János.

Tárgyait a pesti népéletből merítette, a dunavizes ember, a dunaparti kofa, a "Bumszti pincze lovagja", "Szűrös atyafi Pesten", az "Almát áruló menyecske" a műbarátoktól keresett képek voltak. Nem csak tizenöt és húsz, de később némelyiket harminc sőt ötven pengő forintért is el tudta adni.

Jankó ezenkívül fára is rajzolt a Vasárnapi Újságnak, címlapokat a "Zengő lantok", "Kárpáti kürtök"-nek s a Jókai "Üstökösé"-nek állandó munkatársaként szerepelt.

Ez időtájt állítgatott ki először, Bécsből küldve dolgait, Szemlér Mihály, Klimkovics Ferenc s tűnt fel úgy élet- mint csendéletképekkel Ujházy Ferenc is.

A később oly nagyhírű Canon, akkor még Strasiripka János, mint dragonyos tiszt tartózkodott a fővárosban s Waldmüller egykori tanítványaként apró képecskéket festegetett s az öreg, ravasz Treuchlinger apó váci-utcai mű- és rézmetszet-kereskedésében állította ki. Később, hogy tiszti rangjáról le kellett mondani, a dunai uszodák egyikében úszómester volt s hébe-korba címerfestőknél is dolgozott.

Jacobey Károly, ki szintén Waldmüller iskolájából, Bécsből jött a fővárosba, negyedéletnagyságú arcképekkel tűnt fel. Finom technika, könnyed rajz, s tetszetős színezet keresetté tették a művész e munkáit.

Az olasz hadjárat balsikere s a Solferinó-és Magentánál szenvedett vereségei Ausztriának, szabadabb légáramlatot hajtottak a magyar földre. A Bach-rendszer megbukott s némi látszata az alkotmányos életnek kezdett mutatkozni. Már nem volt szükséges a régi "Pesti Napló"-ban, hogy Falk híres vezércikkeiben Schleswig-Holsteint és Dániát szerepeltesse, ami alatt Magyarországot és Ausztriát kellett érteni.

Eme szabadabb politikai légjárás hatása meglátszott a főváros művészetén s művészéletén is.

A Diana-béli műegylet, mely voltaképpen Bécsnek s a német művészeknek volt javarészben expozitúrája, s magyar műveket is elfogadott kiállításra, kevéssé felelt meg a legtöbb művész igényeinek. Kezdtek gondolkozni egy tisztán magyar művészek számára alapítandó műegyesületről. Megpróbáltak kiállítást rendezni teljesen függetlenül s Ujházy Ferenc és Klimkovics Ferenc buzgólkodása folytán s több művész támogatása mellett, a Nagy híd-utcában a belvárosban, egy sikeres műkiállítás jött létre.

E kiállításon szerepeltek Than Mór és Lotz Károly, Orlai Soma, Jankó János, Klimkovics Ferenc, Weber Henrik, Pecz Henrik, Jakobey Károly, Ligeti Antal. Ujházy Ferenc, Mezei József s a fiatal Telepy Károly, ki akkortájt tért haza Olaszországból.

Gróf Széchenyi István s gróf Teleki László halála alkalmából e két jeles hazafi arcképe kőnyomatban sok ezer példányban terjedt el a hazában. Barabás, Grimm és Marastoni, az ifjabbik, készítették a kőrajzokat. Barabás Széchenyije a kőrerajzolás művészetének valóságos remeke volt. El is terjedt mindenfelé, előkelőbb ház és nevesebb casinó alig volt az országban, hol e mestermű ne lett volna látható. Épp így a fiatal Forinyák arcképe is, kit egy jogász-tüntetés alkalmával lőttek agyon. A hatvanegyediki országgyűlés jeleseit s a régebbi hős magyarokat egyletek, casinók számára sokan festették le. E tekintetben Jakobey Károly és Grimm Rezső bámulatosan produktívek voltak, naponta kéthárom hőst vagy hazafit örökítettek meg gyors ecsetjükkel.

Mint a történeti festészet nagy reményekre jogosító csillaga tűnt fel ez időtájt Székely Bertalan.

Wagner- és Liezen-Mayerrel együtt a Piloty-iskolának már elismert matadora volt Münchenben, mikor II. Lajos holttestének megtalálását festette meg. A kép első vázlatait még Bécsben készítette el s ösztöndíjért folyamodva, benyújtotta az osztrák közoktatásügyi miniszterhez, ki aztán a budai helytartótanácsot utasította az összeg folyósítására. Érdekesen beszélte el a kitűnő mester életének ez epizódját, mikor először volt alkalma egy miniszter elé kerülni. Jóindulatú öreg úr volt, mint mondja, s afféle úgynevezett műbarát. Leült a vázlat elé, soká nézte, sohaj-tozott s aztán így szólt a művészhez:

- Óh, fiatal ember, miért fest ily szomorú képeket, hisz az élet úgy is elég szomorú, jövőre fessen valami vígabbat.

Valósággal esemény számba ment e kép kiállítása a fővárosban, sokszorosításban is megjelent.

Wagner Sándor, ki pesti születésű lévén, kiterjedt rokonsága is volt a fővárosban, gyakran látogatott haza Münchenből. "Dugovics Titusz hősi önfeláldozása" a legelső történeti festménye.

Than Mór Rahl mellett hosszabb időt töltött Bécsben s aztán Olaszországban folytatta tanulmányait; hazatért s a 60-as évek elején itthon a fővárosban letelepedett. "Medor és Angelica a barlangban" című képe nagy feltűnést keltett, s úgy arcképekre, mint oltárképekre sok megrendelést kapott. Vele együtt hazatért Lotz Károly is. A főváros új "Vigadó"-t építtetett s ennek kivitelével Feszi építészt bízta meg.

A külső oszlopokon látható szobrász-munkákat Alexy Károlyra bízták, ki Londonban dolgozott egyideig s a híres Brocky Károly festőművész barátja és protezsáltja volt.

Alexy Mátyás király szobrával, fél életnagyságban mintázva, tűnt fel először még a pozsonyi diéták idejében, negyvennyolc előtt.

A fővárosban a hatvanas évek elején kevés szobrász élt.

Marsalkó, Dunaiszky, Szandház voltak az ismertebbek.

Izsó Miklós is ez időtájt tért haza Münchenből s Bécsből. Márványból faragott "Búsuló juhász"-a közbámulat tárgya volt, mikor először kiállította. Izsó mint márványfaragó nagy virtuozitással használta a vésőt, s a keze alól kikerült arcmások, Arany János, Pákh Albert, művészeti esemény számba mentek kiállításukkor.

Báró Vay Miklós, szintén szobrász, Bécsben élt s fővárosunkban ritkán fordult meg. Vörösmarty Mihály ércszobra Székesfehérvár piacán, az ő keze munkája. Ez volt az első szobor, melyet negyvennyolc után, 1866-ban Magyarországon lelepleztek.

A Vigadó falfestményekkel való díszítésére Than Mór és Lotz Károly vállalkoztak. Nagy esemény volt ez akkortájt a művészvilágban. Lótás-futás, bizottsági ülésezések, hosszas tanácskozások előzték meg az ilyen dolgot. A legelső falképek a fővárosban, természetes, hogy mindenki roppant érdeklődött ez iránt. Than és Lotz Bécsben készítették elő tanulmányukat a kartonokhoz s a nagy terem mennyezet-képeihez.

A lépcsőház nagy falképét, Tündér Ilona lakodalmát s az egyes allegorikus alakokat Than, a mennyezet alatt körülfutó frízt Lotz festette.

A nagy táncterem négy nagy mennyezetképe enkausztikus modorban a Duna, Tisza, Dráva és Száva allegorikus ábrázolásban Than műve, úgy szintén az egyik oldal-terem nagy freskója: Attila lakodalma. Az étterem lünett-jei szintén Thantól erednek. Az Attila lakodalmával szemben lévő másik falképet, Mátyás király legyőzi Holubárt lovagi torna versenyen, Wagner Sándor festette.

1865 telén a Vigadó épületét átadták rendeltetésének, nagy ünnepségek keretében. Ugyancsak ez év őszén készült el a Magyar Tudományos Akadémia palotája, magában foglalva a második emeleten az Eszterházy-képtár helyiségeit. ...

Forrás: Művészet (Szerk.: Lyka Károly), 9. évf. 1. sz. 1910, 10-22. oldal
             http://www.mke.hu/lyka/09/010-022-hatvan.htm

Kas Géza:
Attila lakomájának művelődéstörténeti háttere, Than Mór képe alapján
Attila fejedelem halálának 1550. évfordulójára

Than Mór (1828-1899) a magyar történelmi festészet jeles képviselője. Óbecsén született, szepesi eredetű, birtoktalan hivatalnoknemesi családban. Pesten jogot tanult, emellett ismerkedett a festészettel is: Barabás Miklós műhelyében sajátította el a festészet alapjait, aki idegen mesterek műveit másoltatta tanítványával.

A korszellem és egyéni érdeklődése sugallatára már ekkor foglalkozott történeti témákkal, melyekből egy akvarell sorozatot készített. Ennek a sorozatnak a nyolcadik képe az Attila lakomája (1846). A sorozatban szereplő témák közül sokat később újra megfestett, köztük a Priscos rethor által leírt lakomát is.

Tanulmányait megszakította a szabadságharc, amit - bár gyenge fizikuma miatt nem lehetett honvéd, mégis - Görgey seregében élt át, mint tábori festő. A csapatokat kísérvén saját szemével látta a honvédek csatáit, hősiességét, amit még a helyszínen vászonra vitt.

A szabadságharc csatáiról festett képeiből összegyűjtött pénzből 1851-ben Bécsbe ment a festészeti akadémiára, amit hamarosan otthagyott és Karl Rahl tanítványa lett (1852-1855).

Rahl művészete a reneszánsz római formáit és velencei színeit vette mintául. Képein igazán lényegesnek az elgondolást, az eszmei elemet tekintette, ezért a részletes kidolgozást sokszor tanítványaira bízta. Ez a lelkes, de szigorú akadémikus tanítás Thannál mindig vezérfonal maradt. Rahl iskolájában készült legjobb történelmi képe a Nyáry és Pekry elfogatása (1853), amit az elnyomatás visszhangjaként egész sor történelmi témájú kép követett.

Rahl iskolája után két tanulmányútra ment, Párizsba és Itáliába. Utóbbi a jelentősebb, melynek során behatóan tanulmányozta a római, úgynevezett nazarénus német művészkolónia stílusát. A művésztelep tagjai az umbriai vallásos festészet nyomán saját nemzeti történelmük eseményeit és hőseit vitték vászonra.

Hazatérve, 1863-ban Lotz Károllyal együtt megbízták a Hentzi osztrák tábornok által 1849-ben lerombolt Redout (Vigadó) helyén épülő romantikus stílusú épület kifestésével. Először a lépcsőházat díszítették freskókkal, melyek Árgírus királyfi és Tündér Ilona történetének epizódjait ábrázolták. Az épület büféjét, az úgynevezett Csemegetárat is díszíteni akarta a városi vezetés, erre pályázatot írtak ki. A megadott téma Attila lakomája és Mátyás király menyegzője volt. Előbbire a legjobb pályázatot Than Mór mutatta be, mégis a város vezetése Heinrich Edének akarta adni a megbízást, a közvélemény nyomására azonban Than kapta meg a munkát. Sajnos a freskó a II. világháborúban elpusztult, így csak egy erőteljes olajvázlatban maradt fenn.

Than Mór két Attila lakomáját ábrázoló festményét megvizsgálva több különbséget is felfedezhetünk. Első alkotását, melyet még igen fiatalon, mindenféle lényegesebb művészeti irányzat hatása nélkül készített, az egyszerűbb elrendezés, a sötétebb színek, a jól eltalált alakok és a hősiesség jellemzik. Látható, hogy igyekezett megtartani a tárgyak korhűségét is. A kép elrendezése nem követi szorosan a Priscosi leírást, hanem azt szabadabban kezeli, például sátorba helyezi a lakomát, nincs Attila mellett a fia, keveredik az ülésrend stb., de maga a bizánci történetíró megjelenik a képen.

Későbbi képén már aprólékosan viszi vászonra a bizánci írnok leírását: teremben, kerevetre helyezi a hun királyt, pontos az ülésrend: a követek, köztük Priscos is, a leírás szerinti bal oldalon foglalnak helyet. A kép elrendezésén a kritika miatt változtatni kényszerült: a karzatra hölgyeket helyezett, ami miatt zsúfoltabbá vált a mű.

Alkotásán már jól megfigyelhetők tanulmányai, s több korabeli festmény hatása is kimutatható. Rahlnak a bécsi Operaház függönytervére készült kartonja hatására Than Attilája és fia is elmélyültebbé, monumentálisabbá vált. A nagy nazarénus festő, Cornelius: József álomfejtése című képének elrendezésével rokon az előtérben lévő, a dalnokokat hallgató két idősebb férfiú, valamint maguk a dalnokok is.

Érdemes azt is megjegyeznünk, hogy a két kép a lakoma különböző pillanatait ragadja meg. Az elsőn még hangsúlyt kap az evésivás, láthatóak az étkek, a tálak, míg a másodikon ezek már nem jelennek meg: csak a sírva vigadás epizódját ábrázolja. Az elsőn látszik, hogy azt egy olvasmánya nyomán, emlékezetből festette, mely tekinthető az egész Priscos féle követjárás összefoglalásának is, hiszen a háttérben láthatóak a hunok sátrai és vágtázó lovasaik.

Ellenben későbbi művén érezhető a forrás gondos vizsgálata, a leíráshoz való ragaszkodás szelleme, azaz a tudományos festészet igénye.

Más a két kép mondanivalója is. A korai kép a lelkes ifjú lelkivilágát, a reformkor reményeit fejezi ki: a magyar hősöket, akik példát mutattak, akik bátran szembeszálltak sorsukkal és legyőzték ellenségeiket. A második festmény célja már nem a buzdítás, a lelkesítés, hanem a megváltozott viszonyoknak megfelelően a dicsőség, a hatalma teljében lévő uralkodó ős bemutatása az elsődleges. Megtörtént ugyanis a kiegyezés és festményén a felvirágzó magyar államnak és fővárosnak megfelelő programot kellett ábrázolnia: a nemzet dicső történelmét és hőstetteit. Ez az oka a kiválasztott epizód módosulásának, ezért váltak sokkal hangsúlyosabbá a dalnokok, akik Attila és a hun nép, a korabeli felfogás szerint a magyar nép ősei, vitézségét dicsőítették. Ezt támasztja alá az, hogy a terem másik freskója Mátyás menyegzőjét idézte meg, akit második Attilának is neveztek udvari történetírói.

Than képének tárgya, Attila lakomája Priscos rethor leírásában maradt ránk. A görög író 449-ben Maximinos bizánci szenátor írnokaként követségben járt a hunok királyánál, melyről részletes leírást készített. A beszámolóban megemlékezik Attila székhelyéről és fapalotájáról, a hun előkelők épületeiről - innen tudjuk, hogy egyik főembere, Onegesius, egy pannóniai mesterrel fürdőt építtetett -, Réka királynénál tett látogatásukról, valamint Attila lakomájáról, amelyen a bizánci követtel együtt ő maga is részt vett.

Priscos rethor így számol be a lakomáról: "A székek a terem két hosszanti fala mentén sorakoztak, középen (ti. a terem végében) egy kereveten ült Attila. Mögötte még egy kerevet volt, hátul pedig lépcső vezetett fel az ágyához, amely fehér vászonnal volt leterítve és színes függönyök díszítették, akárcsak a görögöknél és a rómaiaknál a nászágyat. A lakomán az Attila jobbján lévő helyek voltak az előkelőbbek, a másodrangúak a balján voltak, ahol mi ültünk,... Onegesius a király kerevetétől jobbra karosszékben ült, vele szemben Attila két fia foglalt helyet. A legidősebb fiú (Ellak) a király kerevetén ült, de nem mellette, hanem a kerevet szélén, és apja iránti tiszteletből szemét a földre sütötte.

... A többi barbárnak s nekünk ezüsttálakon pazar ételeket szolgáltak fel, Attila számára nem volt egyéb, mint hús fatálon. Minden egyébben is szerénynek mutatta magát. Vendégei arany- és ezüstkelyhekből ittak, ő fapoharat használt. Öltözete egyszerű volt, csupán a makulátlan tisztaságra volt gondja, sem oldalán viselt kardja, sem barbár csizmájának szíjcsatjai, sem lovának kantárzata nem volt arannyal, ékkövekkel és más drágaságokkal díszítve, mint a többi szkítáké.

... Alkonyatkor fáklyákkal kivilágították a termet, majd két barbár lépett Attila elé, akik saját maguk szerzette dalokat adtak elő Attila győzelmeiről és hőstetteiről. A lakoma résztvevőinek tekintete a két dalnokon függött, egyeseket felvidított az ének szövege, másokat, akiknek eszébe jutottak a háborús emlékek, megrendítettek a dalban előadottak, az idősebbek pedig, akiknek testét s lelkét már elgyengítette a kor és az emlékezés, könnyekre fakadtak.

... Kivéve Attilát, Attila mozdulatlan maradt, arckifejezése nem változott, sem szóval, sem mozdulattal nem árulta el érzelmeit. Csak amikor legkisebb fia, Ernak volt a fiú neve, lépett be, s állt meg előtte, enyhültek meg vonásai. Megsimogatta a fiúcska arcát, és szelíden nézte."

Priscos rethor leírásából kitűnik, hogy a hun lakoma meglepő volt a későrómai orgiákhoz szokott embernek. Az első meglepetés a pontosan meghatározott ülésrend lehetett, melyet Közép-Ázsiából, a szasszanida nagykirályok udvarából hozhattak magukkal a hunok. Ide tartozik az is, hogy mint minden eurázsiai pusztai népnél, a hunoknál is a jobb oldal volt az előkelőbb. A hunok közvetlensége is meglepő a bizánci írnok számára, melyből az egymás megbecsülése sugárzik, így a bizánci császári udvarral ellentétben itt nincs térdelés, nincs alázkodás az uralkodó előtt. Ez a kiszámított közvetlenség, egyszerűség ellensúlyozta a nagy király, Attila nyomasztóan nagy egyéniségét és hatalmát. Az antik ember számára emellett teljesen ismeretlen a "sírva vigadás" fogalma, mely később magyar népünknél is fellelhető.

A bizánci írnok töredékeiből kitűnik, hogy Attila nem volt híjával a római műveltségnek, ami egyáltalán nem meglepő, mert fiatalkorában túszként az Al-Duna melléki bizánci kézen lévő Novaeben nevelkedett. Itt találkozott Aetiusszal, későbbi ellenfelével, valamint itt szembesült először a Római Birodalommal és problémáival.

Priscos munkájában nemcsak a vele megtörtént eseményeket jegyezte fel, hanem már az Attila életében kialakult legendákat is megörökítette. Ilyen például az Istenkardja legenda vagy az aquileiai gólyák története, melyek a teljes hitelt érdemlő bizánci író tollából maradtak az utókorra.

Ám Priscos rethor történeti műve elveszett, hiteles töredékein kívül csak a művét felhasználó történetírók alkotásaiban maradtak ránk. Közülük legfontosabb a gót Jordanes, aki művében megőrizte a hunokról szóló adatokat, valamint egyes részleteket kiegészített és kiszínezett. Tőle származik Attila testi és lelki arcképe is. "Háborúk kedvelője, de ő maga mérsékelt kezű, igen éles eszű, a könyörgésre hajló, a bizalmába bejutott emberekkel szemben igen kegyes, rövid testalkatú, széles mellű, nagyfejű, apró szemű, ritka szakállú, melyben őszhajszálak vegyülnek, pisze orrú, fekete színű, származásának külső jeleit magán hordja."

Jordanes művében csak a számára érdekes eseményeket őrizte meg, így a lakoma története már nem található meg írásában. A középkorban igen kedvelt szerző volt, ezért munkája tekinthető a középkori nyugati Attila-hagyományok ősforrásának. Ezek a hagyományok, mondák három nagyobb körre oszthatóak: az itáliai, a nyugati és a germán Attila-mondakörre.

Az első kettő lényegében Attila nyugati, illetve itáliai hadjáratainak eseményeihez kötődik, melyek egyik központi eseménye a Rómát fenyegető hadjárat volt. Így érthető, hogy ezekben a mondákban Attila kegyetlen és népeket elnyomó zsarnok, ahogy ez Verdi: Attila (1846) című operájában is megjelenik: "Meghódíthatod az egész világot, de ez a föld a mienk!" - mondja Aetius Attilának Róma falainál.

A germán mondakörben azonban Attila alakja kettős: az északi germánoknál kegyetlen, míg a délieknél passzív, lovagias képet őrzött meg róla a néphagyomány. Utóbbi esetében Attila alakja csak háttérül szolgál az eseményeknek, a germán hősök cselekedeteinek, és szerepe nagyjából megfelel a XIII. századi német királyoknak.

Magyarországon már az Árpádok alatt élt és virágzott egy Attila-kultusz, melynek alapja az Árpádház eredethagyománya, miszerint ők Attilától származnak. Ez a hit terebélyesedett ki Kézai Simon hun történetében, melyben megjelent a hun és magyar nép rokonsága is.

Kézai forrásai egyfelől a dunántúli néphagyományok, melyekben a hun mondákat egy-egy földrajzi helyhez kötötték, másfelől pedig a korabeli műveltség részét jelentő irodalmi munkák voltak, tehát ő sem ismerte a lakoma történetét. Krónikája Attilát dúsgazdag keleti uralkodóként mutatja be, aki dicső őse a magyar királyoknak.

A nagy és dicső előd kultusza Mátyás alatt éledt fel újra, akit Thuróczi "második Attilának" nevezett, s akinek politikai elképzeléseit ideológiailag jól alátámasztotta ez a kép. Udvari életrajzírója, Bonfini hozta be az itáliai Attila-mondákat a magyar köztudatba, melynek legfőbb elterjesztője Thuróczi volt. Művében sok Attila-mondát mesélt el, melyeket átgyúrt és újraértékelt, eltérve az addig elfogadott, Kézai által megalkotott képtől. E két mű, melyeket a könyvnyomtatás igen széles körben elterjesztett, nagy szerepet játszott abban, hogy a magyarokban igen erősen rögzült az Attila-kultusz.

Így szinte az egész újkor folyamán tovább élt az Attila-kultusz, mely a politikusok, gondolkodók, költők műveiben is megjelent, köztük például Oláh Miklósnál, Heltai Gáspárnál, Zrínyi Miklósnál is. Attila-képük azonban a magyar és külföldi krónikákból, valamint a magyar hagyományokból táplálkozott, így új elem nem jelent meg műveiben, azaz ők sem ismerték Attila lakomájának történetét. Felfogásukat azonban kiválóan mutatja Zrínyi epigrammájának második versszaka:

Én vagyok magyarnak legelső királya,
Utolsó világrészről én kihozója!
Én lehetek tehát magyarnak példája,
Hírét s birodalmát hogy nyujtsa szablyája.

A XVIII. század során a tudományos történetírás kezdeteivel megjelenik az Attila-hagyomány bírálata, de ez még nem volt hatással a társadalmi tudatra. E század folyamán Voltaire hatására Bessenyeinél megjelenik a magyar történelmi dráma, melynek témái között megtalálható az Attila-téma is (Buda tragédiája).

A magyar költészetben ettől kezdve három nagy témakör köré lehet csoportosítani az Attilával foglalkozó műveket: Buda meggyilkolása, a catalaunumi csata és Attila halála. A szépirodalmi alkotásokban azonban nem jelenik meg Attila lakomája, illetve, ha mégis, akkor csak mellékkörülményként. Ez elsősorban a történet drámaiatlansága miatt lehetett, mivel Priscos töredékei már a XVIII. század végén ismertté váltak hazánkban, melynek első megjelenése Losontzi István: Hármas kis tükör (1771) című műve. Itt azonban csupán említi a Priscosi követséget, valamint a lakomát, de azt nem írja le.

Az igazi áttörést Edward Gibbon: A Római Birodalom hanyatlásának és bukásának története (1782-1788) című könyve hozta meg, melyben már részletesen ismerteti Priscos követjárását. Itt található meg először a lakoma részletes leírása, s bár a művet csak 1868-ban fordították le magyarra, német fordításban már a XVIII. század végén megjelent és ismertté válhatott Magyarországon is, bár csak Jókai az első, aki kimutathatóan felhasználta Gibbon könyvét.

Maga a lakoma a magyar irodalomban 1811-ben szerepel először, Ignaz Fessler 1794-ben megjelent Attila című művének fordítása képében. Érdekessége a könyvnek, hogy a fordító nevét nem adja meg, hanem magát "egy hazáját szerető magyar"-nak nevezi. Tehát az Attila, vagyis: a "régi magyarok" első vezérének ditsőséges viselt dolgai címet viselő magyar fordításban találhatjuk meg először részletesen a lakoma leírását. Ezt a fordítást veszi át 1830-ban Némethy Pál, aki a hun király életét ismerteti a Felsőmagyarországi Minerva című újságban. Feltehetőleg e két mű egyikét olvashatta az ifjú Than Mór, mivel festménye ezen leírásoknak felel meg.

Az említett művek ellenére a magyar irodalomban nem terjedt el a lakoma története, amit mutat, hogy a kor tudományos "bestsellerének" számító Budai Ézsaiás: Magyar ország históriája című könyvében sincs szó a lakomáról, bár a követjárás leírásakor hivatkozik Priscosra.

Priscos töredékeit csak 1850-ben fordította le magyarra Szabó Károly, aminek oka elsősorban a német történettudománynak a hun-magyar rokonság kérdésében tett kritikai észrevételei voltak. Öt évvel később ugyanő magyarra fordította Thierry Amádé Attila című könyvét, amelyben minden forrást, adatot, mondatöredéket összegyűjtött a hun királyról. Itt a lakomáról is pontos, az eredeti priscosi szövegnek jobban megfelelő fordítást olvashatunk, mint a Fessler vagy a Némethy féle írásokban.

Than második képének forrásául biztos, hogy valamelyik pontos Priscos-leírás szolgált, tehát Gibbon, Thierry és Priscos műve alapján dolgozott. Nézetem szerint feltehető, hogy Than valóban olvasta Priscos töredékeinek fordítását, mivel a Rahl-iskola szellemében igen nagy gondot fordított a mű szellemi felépítésére és történeti hűségére.

Attila lakomája végül Jókai Mór közvetítésével vált teljesen közismertté, ugyanis nagy írónk először Egy lakoma a hunn királynál (1851) címmel örökítette meg az eseményt, majd pedig A magyar nemzet története (1854) című művében emlékezett meg róla.

Végül, a prózai művek után Arany János Csaba-trilógiájában a magyar költészetnek is részévé vált a lakoma. Történelmi környezetét ugyan elvesztette a jelenet: nem szerepelnek görög követek, hanem Buda követei érkeznek meg a lakoma végére, de maga az esemény és a lakomán résztvevő hun király jellemzése megmaradt.

Jókai sem feledte el a történetet, hanem később visszatért rá, mikor Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című kiadvány számára készített egy, a magyar mondavilágot és népszokásokat bemutató fejezetet. Ehhez készültek Zichy Mihály, a XIX. század nagy grafikusművészének illusztrációi, melyek közül az egyik Attila lakomáját ábrázolja.

Attila életét és az alakja köré szövődött legendákat Gárdonyi Géza dolgozta egységgé A láthatatlan ember (1902) című művében. A hun királlyal foglalkozó kutatás a XX. században is folyt és napjainkban is folyik, s ezzel párhuzamosan a művészetnek is állandó témát nyújt. Utóbbira jó példa az 1990-es években bemutatott rockopera, az Attila - Isten kardja (Szörényi Levente, Nemeskürty István, Lezsák Sándor).

Az Attila alakjából kinövő mondavilág hasonlatossá tette őt Nagy Károlyhoz vagy Artúr királyhoz. Benne a magyarok a régi dicsőség hordozóját, a példaadó ősapát, valamint a német történettudomány támadásai mögött politikai szándékot gyanítván, a magyar érdekek védelmezőjét látták, ahogy Petőfi írja az Élet vagy halál! című versében:

Föl, nemzetem, föl! Jussanak eszedbe
Világhódító híres őseid.
Egy ezredév néz ránk itélő szemmel
Attilától egész Rákócziig.
Hah, milyen múlt! Hacsak félakkorák is
Leszünk, mint voltak e nagy ősapák,
El fogja lepni árnyékunk a sárba
És vérbe fúlt ellenség táborát!

Forrás: Honismeret, XXXI. évf., 2003/4. 3-7. oldal
             http://www.vjrktf.hu/honisme.htm