Barabás Miklós: Matta Jánosné arcképe |
MŰVÉSZETTÖRTÉNETI HÁTTÉR | |
| Romantika (1800/20-19. század végéig) | ||
|
A klasszicizmus és a korai romantika festészete Magyarországon |
||
| A magyarországi romantika | ||
| A biedermeier | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
Romantika (1800/20-19. század végéig)
Általános jellemzők
A romantika a klasszicizmust felváltó irányzat a felvilágosodásban, pontosabban a szentimentalizmusban és a Sturm und Drang-ban gyökerezik. Elnevezése a francia "roman" = regény szóból ered, de a középkorban így nevezték az anyanyelven írt elbeszélő műveket is. Maga a stílus az irodalomból fejlődött ki. Forrása illúzióvesztés, kiábrándulás a "józan ész" eszményéből, csalódás a polgári társadalomban. A napóleoni háborúk és a forradalmakkal terhes Európa; majd a tőke kora hol lelkes, hol pedig pesszimista szemléletet váltott ki a művészekből.
Jellemzője a tudatos szembefordulás a klasszicista mértéktartással. Meghirdeti a művész teljes szabadságát, az egyéniség kultuszát. "Liberalizmus a művészetben", ahogy Victor Hugo mondaná.
Képzelet és érzelem az alkotói munka legfőbb ihletforrása. A nagy mindent elsöprő szenvedély kerül előtérbe a klasszicista mértéktartással szemben.
Eredetiség az alapvető követelmény: az alkotó zseni, aki új témák, új életérzés, új műfajok, új kompozíciós szerkezeteket teremt; a töredékességet is kedvelő "belső formát" kedveli.
Felbontja a hagyományos klasszicista formákat és vegyíti a hangnemeket; mindent líraizál: pátosz és irónia jellemzi; a verses regény, drámai költemény, a kevert műfajúság kedvelője.
Jellemzi a múltba fordulás, saját nemzeti múltba, a nemzeti tartalmak keresése. A népi kultúra felfedezése. Nemzeti mitológia teremtése.
Egzotikum (különleges távoli, idilli világ) és orientalizmus (török, arab, újgörög, keleti őshaza felé fordulás a sivár jelenből). Az antik világ helyett a rejtelmes középkor, gótika kerül az érdeklődés középpontjába.
Általános jellemzés
Egyre nagyobb érdeklődéssel fordultak a középkor, s azon belül is elsősorban a gótika felé. A történelemnek hangulatteremtő varázsa lett, volt benne valami megfejtésre váró, az ismeretlenségével vonzó titokzatosság. Ennek hatására az érdeklődés kezdett kiterjedni arra is, ami nem az időbeli, hanem a térbeli távolsága miatt volt addig ismeretlen.
Európa felfedezte a távol-keleti kultúrák különös világát s általában a Kelet építészetét. Mindebből a romantikus klasszicizmus mellett a romantika két jellegzetes főiránya bontakozott ki: a gótikát felelevenítő és a Keletről ösztönzést merítő romantikus stílus.
A romantika másik éltető forrása a polgári társadalmak születésével együtt kifejlődő nemzeti tudat. A nyelv, a kultúra közösségén alapuló összetartozás igazolása mindenütt felszította a népek saját történelmi múltja iránt az érdeklődést, ami aztán a művészetekben is a nemzeti romantika különféle változatait alakította ki. Szándéka szerint ez a más népekétől különböző, nemzeti sajátosságok érvényesítésére törekedett.
A romantika a vele egy tőről sarjadó klasszicizmus ellenáramlata. Az tör fel benne, amit a klasszikusokhoz kötődő stílus visszafojtott: az általános érvényűvel szemben a különlegesen egyszeri, a sajátos, az egyedien természetes.
Az építészetben e korszak legnagyobb érdeme az újító merészség. A klasszikus szabályok kötöttségeitől megszabadult, egyéni formálás lehetőséget adott arra, hogy kipróbáljanak olyan anyagokat s olyan szerkezeteket, amelyek a hagyományos építésmódtól idegenek voltak. Az építészetben ilyen új anyag volt a 18. század második felétől az öntöttvas.
A romantika festészete
A festészetben előtérbe kerül a történelmi téma, az életkép, a festői elem hangsúlya, a fény-árnyék kontraszt, a drámai helyzet, szenvedélyes, indulatos jelenet. A festészetben a romantika nagy mesterei a szenvedély hőfokán felizzó érzelem sorsdöntő pillanatait mutatják be. Kitűnő példa rá Delacroix-tól A Szabadság vezeti a népet vagy Géricault-tól a hajótörés tragédiáját megjelenítő A Meduza tutaja. A táj az érzelem kifejezését segíti. Az alkotókat izgatja az orientalizmus (Kelet), a végtelen igézete; a rom is a hangulatkeltés egyik fontos eleme. A magyar romantikus festészet a nemzeti múlt sorsdöntő eseményeivel foglalkozik; összefonódik a historizmussal és az akadémizmussal.
Jeles alkotók, művek az európai festészetből:
Hubert Robert (1733-1808): Pont du Gard (1787)
William Blake (1757-1827): A napok őse (1794); Sátán a bukott angyalokkal beszél; Az ember/Ádám teremtése
Caspar David Friedrich (1774-1840): A Remény roncsai (1823-1824); Krétasziklák Rügen szigetén (1818)
Eugene Delacroix (1798-1863): A khioszi mészárlás; Algériai nők; Dante bárkája; A Szabadság vezeti a népet
Théodore Géricault (1791-1824): Elmebeteg nő; Császári gárdatiszt; A Medúza tutaja
Francisco de Goya (1746-1828): Szent Ferenc; Meztelen Maya; Felöltözött Maya; 1808. május harmadika (1814); Saturnus
John Constable (1776-1837): Szénásszekér (1821); A salisbury katedrális; A búzamező
William Turner (1775-1851): Eső; A Téméraire hadihajó utolsó útja; Koncert Petworth-ben
John Martin (1789-1854): A harag napja (1853 k.)
Philipp Otto Runge (1777-1840): Pihenés Egyiptomba menekülés közben (1805-1806); A művész szülei
Pavlovics Brjullov: Báthori István lengyel király Pszkovot ostromolja 1581-ben
Jeles alkotók, művek a magyar romantika festészetéből:
Kisfaludy Károly (1788-1830): Tengeri vész
Brodszky Sándor (1819-1901): Kilátás a Balatonra
Than Mór (1828-1899): Attila lakomája (1863-1866)
Borsos József (1821-1883): Nemzetőr (1848)
Lotz Károly (1833-1904): Vágtató betyár; Alkonyat; Fürdő; Ménes zivatarban
Madarász Viktor (1830-1917): Hunyadi László siratása (1859); Zrínyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben (1864); Dobozi
Kelety Gusztáv (1834-1902): Tátrai táj vízeséssel (1860 k.)
Székely Bertalan (1835-1910): II. Lajos király holttestének megtalálása; V. László és Czillei Ulrik; Japán nő; Vérszerződés (1896); Rosty Pál képmása
Györgyi (Giergl) Alajos (1821-1863): Deák Szidónia arcképe; Erkel Ferenc; Vigasz
Zichy Mihály (1827-1906): Mentőcsónak; Démon; Illusztrációk Az ember tragédiájához
Wagner Sándor (1838-1919): Dugovics Titusz (1859)
Forrás: Kulturális Enciklopédia
http://enciklopedia.fazekas.hu/tarsmuv/romantika.htm
A klasszicizmus és a korai romantika festészete Magyarországon
... a festők közt sok kis tehetség és szerény iskolázottság akad. Az elégtelen festői felkészültség több művészünkre jellemző, egészen a század utolsó harmadáig. A század első negyedében dolgozó, többnyire díszletfestőből táblafestővé vált festők sorából tehetségével és sajátos szenvedélyes előadásával Kisfaludy Károly (1788-1830) emelkedik ki. Igazi festői tevékenysége csak néhány évre terjed, a "Tatárok Magyarországon" c. drámája sikere után (1819) inkább az irodalomnak él. Az a néhány kis méretű táblakép, amely - többnyire borongó megvilágításban - holdfénynél vagy viharban ábrázol tengerparti romokat, erősen eltér a hazai festészet felfogásától és így fontosságot biztosít a minőségileg nem magas szintű alkotásoknak. Ez a sajátos feszültség, a fantáziát izgató témaválasztás, a rejtélyesség és veszély érzetének felkeltése a romantika felé mutat. Valószínű azonban, hogy Kisfaludy igazában nem romantikus. Erős érzéke a színpadiasság iránt, jártassága a késő barokk festészetben - főleg metszetekben - adta az ihletet, s nemegyszer közvetlen mintaképek meghatározását tette lehetővé.
Az első hazai festő, akinek sikerült a társadalmat valóban megnyerni, Barabás Miklós (1810-1896) volt. Ő az első nálunk, aki megélt festészetéből, igaz hogy ennek több műfaját és technikáját gyakorolta. Bécsi tanulmányai után tudását olaszországi utazással fejlesztette, ott egy angol akvarellfestővel találkozott, és így ebben az akkor még kevéssé otthonos technikában tökéletesítette magát. 1835-ben telepedett le Pesten, mindvégig itt élt és munkálkodott. Főként arcképeket festett, illetve metszett. Az 1848-as eseményeket előkészítő szellemi életnek szinte minden szereplőjét megörökítette, ha nem festményben, akkor litográfiában. A litografált képmellékletek ekkor kedvelt és megkívánt tartozékai voltak a folyóiratoknak. Ezek révén Barabás művészete és az ábrázoltak személye népszerűvé vált. Szinte magától adódott, hogy vezető egyénisége lett a művészeti közéletnek. Bensőséges hangulatú, főleg a fej és az arc ábrázolásában gondos kidolgozású, finoman idealizált arcképei dekoratív elhelyezésben ábrázolják a modellt. Portréinak beállítása nem sok változatosságot mutat. Öregkorában festett műve, a Bittóné arcképe (1874) című, finom színharmóniájával is ezt bizonyítja. Nem sok sikerrel próbálkozott meg a csoportarcképpel (Bencsik család), valamint az életképpel. Ez utóbbiak közül legismertebb a Vásárra induló román család című (1843). Tájképein élethű és mégis emelkedett ábrázolását nyújtja az alföldi tájnak, amint azt olykor "alkalmazott" festményként, cégtábla ként készült tájrészletei is mutatják. 1842-ben - mai fogalmak szerint aktuális riportkép gyanánt - több vázlatot készít a Lánchíd alapkőletételéről. Főleg az első fogalmazás - szemben a jóval későbbi, mereven reprezentatív, nagy méretű olajfestménnyel - először emel fontos köznapi eseményt a történelmi festészet magaslatára. Barabás munkásságáról pontos és színes olvasmányt nyújtó naplót vezet, amelyben szinte minden munkájáról beszámol.
Barabással szoros barátságban állt a korszak legnagyobb tájfestője, id. Markó Károly (1791-1860). Mérnökként kezdte, majd Barabással együtt a bécsi akadémián tanul, alapjában azonban autodidakta. Nehéz kezdő évek után, amikor kis méretű, érzelmes vagy allegorikus életképeket készít, nagyobb arányú tájfestésbe kezd. Feltehetően 1830 körül készíti a Visegrád című, máig legismertebb képét. A jól és következetesen kivitelezett felülnézet, a ragyogó világítás és árnyjáték a valósághű képet kiemeli a korszak és a később Markó által is kedvelt, úgynevezett ideális tájképeknek sorából. Mivel munkaigényes alkotásaiból idehaza nem tudott megélni, Itáliába megy és rövid megszakításoktól eltekintve, mindvégig ott él és dolgozik. Csakhamar híressé válik, az akadémikus képszerkesztésű ideális tájat egyesíti egy szinte valósághű természetábrázolással. Gondos kivitel, nagy nyugalom és valami árkádiai, tehát sehová sem köthető hangulat és világítás emeli ki műveit a mindennapból. Kapcsolatát Magyarországgal mindvégig fenntartotta, sőt a visszatelepülés gondolatával is foglalkozott. Pártol és segít minden hozzáforduló, Itáliában tanuló fiatal művészt és az 1840 után kezdödő Pesti Műegylet kiállításain sűrűn szerepel képeivel. Hatása mégsem erőteljes, időnkívülisége szinte kiemeli korából. Mégis már itt megjegyzendő, hogy felfogása még a század második felében is tovább él.
Barabással nemcsak munkássága bőségében és elért sikereivel nem versenyezhet egyik kortársa sem, hanem képeinek bájával, sajátos vonzerejével sem. A sok kisebb mester közül Kozina Sándor (1808-1873) magasodik ki, aki finom kivitelű képeivel méltán vált az orosz udvar kedvelt festőjévé. Sajnos külföldön készült műveiről nem tudunk, a hazaiak száma sem túl nagy. Nála nagyobb közönségsikert aratott a velencei származású Marastoni Jakab (1804-1860), aki átmentette az érzékletes olasz előadásmódot egy kissé érzelmes felfogású arc- és életképfestészetbe. Jelentősége főleg abban rejlik, hogy 1842-ben magán festőakadémiát alapít, amelyet Pest városa is támogatott és egy évtizedig működött. Ez tekinthető az első hazai festőakadémiának. Nála kezdték festői pályájukat - többek közt - Zichy Mihály és Lotz Károly, bizonyos tehát, hogy tudása több volt és könnyebben átszármaztatható, mint ahogy ez nem túl nagy számú műveiből kielemezhető lenne. Alapjában arcképfestő volt Kiss Bálint (1802-1868) is. Barabás barátja és pártfogoltja, aki korán próbálkozik meg a történelmi festészettel, amelyhez az inspirációt mint a Nemzeti Múzeum őre szerezte. Noha Jablonczay Pethes János búcsúja (1846) című, XVII. századi eseményt ábrázoló, de a jelenre célzó képe művészi tekintetben gyenge alkotás volt és Henszlmann szigorú bírálatát váltotta ki, rendkívül nagy sikert aratott. Maga Kiss Bálint pedig több mint húsz másodpéldányt készített, jeléül annak, hogy a kép 1849 után valamilyen jelképet közvetített. Arcképei közül a Székely Imre zongoraművészt ábrázoló emelhető ki, de Barabásnak Liszt Ferencről festett arcképével egybevetve megmutatkoznak gyengéi. Kiss Bálint - miként legtöbb társa - részt vett a 48-as forradalomhoz vezető eseményekben, és ezért a forradalom leverése után számára is nehéz évek következtek.
Az arckép- és életképfestők legkiválóbbja Borsos József (1821-1883) volt. Megkapó érzékletességgel, alapos festői tudással, amelyet főleg a bécsi akadémián sajátított el, dolgozott. Ő közvetítette hozzánk a kor igényének annyira megfelelő, bensőséges hangulatú és érzelmes tárgyú életképet. Szerencsés esetben - mint Zitterbarth Mátyás építész portréján (1851) vagy a "Nemzetőr" arcképén - erőteljes jellemábrázoló készsége, feszes képszerkesztése már-már monumentális hatású műveket alkot. De hiányzik munkásságából az az egyenletesség, az a harmónia és kitartás, ami Barabás egyéniségének és művészetének sajátja. Életképei közül az 1851-ben festett, kitűnően szerkesztett és előadott Bál után című képét kell említeni, amelynek érzékletes előadásmódja, magas művészi szintje elfeledteti velünk, hogy nem fejezi ki keletkezése korának nehéz viszonyait, milyen sok élettelen és erőltetett mozzanat van a szépruhás fiatal nők ábrázolásában, végül azt is, hogy mennyire zsútolt és levegőtlen az egész kompozíció. Borsos mindinkább önmagával vívódik, fejlődése és lendülete megtorpan. Csakhamar abbahagyja a festést és a fejlődő fényképészet művelője lesz, a Szép Juhászné nevű vendéglő vezetőjeként fejezi be életét.
Györgyi (Giergl) Alajos (1821-1863) sem tudta tehetségét igazán kibontakoztatni. A korízlésnek megfelelően választ életképtárgyakat (Meglepett udvarló), de nem arat velük számottevő sikert, noha humor és irónia is megszólal bennük. Itáliai tanulmányútja után (1857) főleg arcképfestészete mélyül el. Deák Szidóniát (1861) ábrázoló arcképe Borsos legjobb műveivel vetekszik. Sok egyházi tárgyú képet is fest, ahol azonban képszerkezetben és részletekben egyaránt a konvenció és az érzelmesség rontják le a kitűnő festői képességeket.
Életkép és arckép a fő témája Brocky Károlynak (1807-1856) is, aki idehaza nem tud megélhetést biztosítani magának, ezért Párizsba, majd Angliába megy, ahol egész életét tölti. Hazájával a kapcsolatot mindvégig megtartja, barátságban van a 48-as emigráció londoni tagjaival. Frissen festett, levegős képei valaminő múzeumi emlékeket ébresztenek a nézőben, tárgyválasztása is barokkos olykor. Önarcképe (1850) vagy az Ablaknál álló lány című műve kimagaslik festői szépségével.
Nemcsak a szaporodó folyóirat- és almanach-kiadványok igényelnek képmellékleteket illusztráció, tájkép, arckép vagy divatkép formájában, a grafikai művészet egyre fontosabb szerepet tölt be. Ismeretek terjesztését, ábrázolási témák népszerűsítését csakúgy vállalják, mint ahogyan gyorsan fokozódó mértékben válnak kereskedelmi áruvá is. Ezt az igényt főleg Lajtán túlról érkező metszetek és litográfiák teljesítik, de hazai mesterek és műhelyek is működnek már. A legnevezetesebb festmények - például Barabás művei - ily módon válnak igazán ismertté.
Forrás: A klasszicizmus művészete Magyarországon
http://www.sulinet.hu/tovabbtan/felveteli/ttkuj/21het/muvtori/muvtori21.html
. . .
Hasonló a helyzet a magyar történelmi festészet másik két úttörőjével, Kovács Mihállyal és Orlai Petrich Somával. Kovács Mihály (1818-1892) nevét elsősorban egy történelmi képe, "Árpád pajzsra emeltetése" tette ismertté. Alakjai kifejező erőben elmaradtak Molnáréi mögött; műve illusztrációra emlékeztető, kisszerű alkotás, amely az elnyomatás éveiben a pajzsra emeléssel a nemzeti szuverenitás, az önrendelkezési jog, a szabad királyválasztás eszméire célzott, a leíró jellegű bemutatáson nem jutott túl: hiányzott belőle a következő generációt jellemző forradalmi romantika. Ez a magatartás Kovács sajátos adottságaival magyarázható. Mint jobbágycsalád gyermeke, a katolikus egyház segítségével képezhette magát festővé, s amikor festőtársai Párizsban vagy legalább Münchenben végzett tanulmányaik folyamán elevenebb és dinamikusabb művészi szemléletet sajátították el, ő továbbra is kizárólag Olaszországban, majd Spanyolországban utazgatott, és ott a régi mesterek másolása közben olyan eklektikus stílust alakított ki, amely talán alkalmas volt szentképek és oltárképek megfestésére, de aligha harcos buzdításra: Pedig Kovács Mihály a szabadságharc idején Kossuth-kalapos önarcképet festett, és kis méretű kompozíciót alkotott a pákozdi csatáról is. Később azonban szembekerült a forradalmi eszmékkel - mint erről naplója is tanúskodik -, kizárólag másolatok és egyházi művek festésével foglalkozott. . . .
A történelmi festészet első zsengéi mellett különös jelentőségű a tájképfestészet felvirágzása, mely az 1850-es évek második felében kezdődött. A megerősödött nemzeti irányzat - a hazafiúi érzés, a szülőföld szeretete - a művészek figyelmét az ország tájai felé irányította. Az elnyomatás reakciójaként kialakuló nemzeti romantika - amely a történelmi festészet nagyjaiban éri el tetőpontját - a klasszicizmus közhelyeivel ellentétben az érzést, a hangulati tartalmat iktatja jogaiba, s a hazai tájak borongós felfogású megörökítésével a szeretett szülőföld sanyarú sorsa feletti bánkódás kifejezésére is módot talált. . . .
Önállóbb úton haladt Markó Ferenc (1832-1874), bár tehetségben talán nem volt gazdagabb, mint apja többi tanítványa. Festészete nem volt külsőséges utánzata Markó stílusának, azt tanulta tőle, ami a legértékesebb volt benne: a megfigyelések képi megfogalmazásának a módszerét. Bár emberalakjai kisméretű staffázsfigurák, mindig életszerű, jól megfigyelt helyzeteket fejeznek ki. Markó Ferenc nagy lépést tett a levegőfestés, a pleinair ábrázolása felé is; sokszor Venecianov orosz festő megoldásaira emlékeztet. Az új témák felkutatása érdekében szinte az egész országot beutazta. Számos alföldi képe maradt ránk. Művei közül kiemelkedik a "Visegrád", a "Cigányputri". Utóbbi mind témája, mind festésmódja következtében megengedi azt a feltevést, hogy Markó Ferenc járt Szolnokon, s Pettenkofen művészetével is megismerkedett. . . .
A megrázkódtatások és retorziók ellenére a 48-as eszmék a képzőművészetterén is tovább élnek és különféle módon, pl. a tárgyválasztásban, a nemzeti címer vagy más jelvények alkalmazásában érvényesülnek. A véres leszámolást a birodalom egészének önkényuralmi igazgatása és Magyarország beolvasztásának kísérlete követte. A megfélemlítés céljából kivégzett tizenhárom aradi vértanú esete rendőruralomnak tekinthető korszakot nyit meg. Voltak, akik létük érdekében az osztrákokhoz álltak át, voltak - maga Kossuth is - akik életük megmentése és a küzdelem folytatásának lehetősége érdekében elhagyták az országot. A nemzet nagy része azonban valamiféle titkos, passzív ellenállásba fordult. Deák Ferenc, mint a középnemessség vezére, a tűrés elvét hirdette, hogy a nemzet legjobbjait és általuk az egész nemzetet egy várható jobb jövőbe átmenthesse.
A romantika kezdetei
1849. október 6-án a Habsburg-önkény a magyar szabadságharc tizenhárom hős tábornokát végeztette ki. Ezzel az eseménnyel kezdődött az a kegyetlen terror, amelynek célja a forradalmi magyar nép lecsendesítése, nemzeti függetlenségétől való megfosztása, fejlődésének megakadályozása volt. A magyar szellemi és politikai élet számos vezéralakja bujdosni volt kénytelen; névtelen kisemberek ezreit börtönözték be.
A Haynau pacifikálta ország sorsa a birodalomba való beolvasztás volt; ezt a feladatot a birodalmi kormány belügyminisztere, Alexander Bach vállalta. Megszüntette a megyei rendszert, az országot öt nagy kerületre osztotta, egyes vidékeken katonai közigazgatást léptetett életbe. Abszolutisztikus adminisztratív rendszabályainak végrehajtására a birodalmi gondolathoz hű osztrákokat és cseheket helyezett a magyar hivatalokba.
Az idegen hivatalnokokat a nép legnagyobb része ellenségesen fogadta; csak a főpapság és az arisztokrácia egy része állt mellettük, akik privilégiumaik biztosítása céljából támogatták a császárt és kormányát. A közép- és kisnemesség - bár a jobbágyok felszabadításáért 1848-ban megszavazott kártalanítást az elnyomó rendszer kifizette - nem szegődött az elnyomók szolgájává, mert érdeke ekkor a nemzeti függetlenség ügyéhez kötötte. A kis- és középnemesség vezére, Deák Ferenc, passzív ellenállásra intett, ami a teljes részvétlenség és tűrés politikáját jelentette. A magyar nép milliói új forradalom reményében bízva vártak és tűrtek. Helyzetüket egyre rontotta a sokféle adó, rekvirálás, a zsandárok zaklatása. Egyre többen kényszerültek arra, hogy mint napszámosok, munkások keressenek megélhetést. Ez az egyre szaporodó nincstelen tömeg, az olcsó munkáskéz tette kedvezővé a nyugati tőke vállalkozásait, a kapitalizálódás folyamatának gyorsulását.
A kapitalizmus kibontakozása kezdetben nem fejlesztette a nemzeti burzsoáziát, idegen adminisztrátorok, mérnökök, munkavezetők, kereskedők és bankárok telepedtek meg az országban, akiknek a demokratikus nemzeti kultúra támogatása nem állt érdekükben. A legtöbbjük nem is ismerte a magyar kultúrát, népünk hagyományait. A nemzeti kultúra minden megnyilvánulását megnehezítették; cenzúra terpeszkedett az irodalom, a színházművészet felett. A nemzeti képzőművészet sem fejlődhetett, mert még mindig nem volt felsőfokú művészeti oktatás, a múzeum magyar gyűjteménye jelentéktelen volt; vásárlók, közvetítők híján a művészek alig jutottak munkához. A képzőművészek társadalmi szerve, a Pesti Műegylet, nem a magyar művészeket támogatta, hanem szinte az osztrák festészet magyarországi ügynöksége volt, képeket adott el, megbízásokat szerzett részére.
Ismét felkeresték az országot az osztrák képzőművészek, akik egy-egy portrékörútjuk alkalmával minden fontosabb munkát megszereztek; nekik juttatták az egyházi megbízatásokat is. A hivatalnok- és a vagyonosodó kapitalista rétegek számára a portrén kívül sokáig a csendélet volt az egyetlen festészeti műfaj. Ilyen képeket szívesen akasztottak szobájuk falára, még akkor is, ha magyar művész festette, és így Marastoni József konvencionális munkái után Újházy Ferenc és követőinek magyaros csendéletei is helyet kaptak. A népieskedő, csikóbőrös, sonkás, szalonnás, csibukos csendéletek nyomán az ötvenes évek végén már némi érdeklődés nyilvánult meg a romantikus, érzelgős, idilli felfogásban megfestett régi házak, zakatoló malmok, népviseletbe öltözött alakokkal benépesített tájképek iránt is, s egyre nagyobb volt a kereslet a betyártárgyú festmények iránt.
Ez idő tájt - a romantika "orientalité" kultusza hatására - Európa-szerte felfedezik a "népet". A "nép" azonban nem az ország igazi népe, hanem az úgynevezett poétikus vagy romantikus nép, leggyakrabban az olaszok s a keleti színes bőrűek. Az olasz brigantik, az egzotikus viseletek, a szilaj táncok, hátborzongató históriák, háremintimitások világából vett témák váltak az érdeklődés középpontjává. Hasonló okok idézték elő a betyártárgyú képek kultuszát. Ez a romantikus érdeklődés volt a szülője a magyar életkép festészetnek is.
Az életkép iránti általános érdeklődés Európában, és így nálunk is, a mintaképre, XVII. századi holland zsánerfestészetre terelte a figyelmet; holland képek másolása számos művész számára nyújtott szűkös megélhetést. Még a hatvanas években is Böhm Pál és Munkácsy Mihály például ezzel kereste a kenyerét. A holland életkép tanulmányozása nem maradt hatástalan, ez ösztönözte Lotz Károlyt is az akadémikus életkép modorától való elszakadásra, s néhány, a paraszti élet nehézségeit bemutató mű megalkotására ("Kovács", "Hazatérő aratók" stb.). Ez az akadémizmussal keveredett holland hatás befolyásolta Jankó János (1833-1896) művészetének kialakulását is. Jankó olajfestményein jobban törekedett a paraszti élet igaz bemutatására, mint kortársai; típusok és szituációk kiválasztásában is Barabás útján jár ("A menyasszony megérkezése"). Bizonyos tekintetben Jankó már a realizmus előfutára. Egyike azoknak az életképfestőknek, akik a drámai ábrázolással is birkóztak, de fogyatékos festői tudása megakadályozta abban, hogy vállalkozása eredményes legyen. Jankó a hatvanas évek közepén a karikatúra művelésére tért át. Évtizedeken át bírálta rajzaiban a magyarországi viszonyokat. Társadalomkritikát kifejező karikatúráival az ellenzéki pártoknak igen fontos fegyvertársa lett.
A gyorsan népszerűvé vált zsánerfestészet mindvégig főleg a paraszttémával foglalkozott. A városi polgárság élete ekkor, de később sem állt a festészeti ábrázolás előterében. Mint különös ritkaságot kell megemlíteni Györgyi (Giergl) Alajos (1821-1863) működését, aki polgári életet ábrázoló zsánerképeket festett. (Legjobb e nemű munkája a "Meglepett udvarló", amely a humor és az irónia eszközeit szentimentális felfogással vegyíti.) Műveit az élet hétköznapi eseményei iránti érdeklődés jellemzi, de a témához nem illik nehézkes előadásmódja. Művészetében nagy változást okozott olaszországi tanulmányútja: 1857-ben a Pesten dolgozó Rahl tanácsára utazott Itáliába. A velencei mesterek elmélyült tanulmányozásából fakadt új stílusa; csillogó, lágy reprezentatív stílus, amely főúri arckép-megbízatásokhoz segítette. Elegáns, a régiekre emlékeztető, színpompás portrék mellett több egyházi megrendelést is kivitelezett. A sok konvencionális munka között akad néhány olyan gyöngyszem is, mint pl. sötétes tónusú női arcképe, amely a korszak kolorisztikus törekvéseinek legszebb példája.
Györgyihez hasonlóan Jakobey Károly (1825-1891) műveinek nagy része egyházi megrendelésre keletkezett. Legjava munkái gondos, a hollandok modorában festett csendéletei. Feleségét, a késő Lotz Károlynét ábrázoló arcképe egyik legszebb alkotása, melyet festői lágysággal, hangulati bensőséggel oldott meg.
Azonban a zsánerképfestés még nem rendelkezett a megfelelő anyagi bázissal. A városlakók, a hivatalnokok és a kispolgárok igényének továbbra is az előző korszak stílusa felelt meg. Ez az egész képzőművészeti kultúrát jellemzi: ha talán a bútorművesség terén történt is némi mozdulás, ez nem volt lényeges formai változás, csak abban különbözött az előző évtizedek magyar-osztrák stílusától, hogy benne már barokkizáló-historizáló elemek is megjelentek. A szobák legfőbb díszei továbbra is a miniatúrák maradtak, amelyeknek a tűhímzések, hajszálakból ragasztott képek, a mindenféle színes nyomtatványból, emléklapocskákból összeállított "quodlibetek" komoly versenytársai voltak. A rajzolás, akvarellel való festés a vagyonos osztályok leányai között elég népszerű időtöltés volt, egyes művészeknek, mint Barabásnak, nem egy tanítványa is akadt közöttük - de a képzőművészettel való foglalkozás nem terjedt túl az emlékkönyvekbe illő "csacska" ábrákon.
A képzőművészeti kultúra sekélyes átlaga mellett azonban mutatkoznak olyan jelek is, melyek művészi igények növekedését ígérik. Néhány kisebb jelentőségű festő nyugat-európai tanulmányútja hatására igényes vállalkozásba fogott: megjelennek a romantikus tartalmú, akadémikus felfogású történelmi festmények, amelyek az előző korszak ilynemű kezdeményezéseit fejlesztették tovább. Nálunk még csupán a témák nemzetiek, a felfogás nem, hiszen a műfaj művelői az idősebb generációhoz tartoztak, akiket alig érintett a szabadságharc élménye, mert részben külföldön tartózkodtak, részben az osztrák kultúra hatása alatt álltak. Romantikus témaválasztásuk ezért a német vagy a francia romantika régies, feudális irányzatának eredménye; a templomrablás (Herbsthoffer Károly), várépítés (Heinrich Ede) köréből keresik témáikat, képeik hol naivan "kísértetiesek", hol szárazan historizálók, vagy eklektikusok.
Az első lépéseket követő újabb próbálkozások a nemzeti történelem eseményeit veszik tárgyukul. (A nemzeti tematika kialakulásában és népszerűsítésében nagy szerepet játszott Vizkelety Béla a "Hunyadiak korából" című képsorozata, amelynek reprodukciói igen közkedveltek voltak.) Az első mesterek a historizáló akadémizmus hatása alatt álltak, beérték valamely esemény patetikus vagy moralizáló bemutatásával, mondanivalójukat csak annyiban vonatkoztatják korukra, amennyiben általános erkölcsi igazságot fejeznek ki. Még nem fedezték fel a történelmi tárgyú festészet nemzeti tudatot formáló erejét. Ilyen mű Molnár József (1821-1899) tájkép- és életképfestő nagyméretű történelmi festménye, "Dezső vitéz önfeláldozása". Habár a festmény hazafiúi önfeláldozásra tanít, a példa, amit ennek a gondolatnak a szemléltetésére kiválasztott, abban az időben, midőn a nemzet legjobbjai az uralkodóval szembefordultak, nem volt szerencsés, s mindehhez járult régies, deklamáló modora. Mindezek ellenére Molnár képe jelentős állomása a magyar történelmi festészetnek. Bár a festményben a biedermeier és az akadémizmus felfogása keveredik - pl. rajza kemény, megvilágítása hangsúlytalan -, mégis hatásában mozgalmas, és romantikus pátosza is van. Az akadémikus műtermi felfogás egykedvűségén is áttör az az igyekezet, hogy a cselekmény résztvevőit lélektanilag motiválja. Lélektani ábrázolás szempontjából Molnár legérdekesebb műve a Géricault hatására létrejött "Hajótöröttek". Ezzel a művével Molnár József kora legjobbjai közé emelkedett. "Budavár visszavétele" című történelmi képe után főleg táj- és életképeket festett. Ezekben szakított a természet tárgyait lajstromszerűen felsoroló biedermeier naturalizmussal, és arra törekedett, hogy a színek és a megvilágítás puhaságával a képet hangulatossá és egységessé tegye. Ilyenféle művei közül legszerencsésebb a "Várakozás", melyben az anyagábrázolás festői ereje, a megvilágítási hatások biztos alkalmazása szentimentális hangulattal párosul.
A nála négy évvel fiatalabb Orlai Petrich Soma (1822-1880) művészetét a tudatosság, s nemzeti és hazafias célok lelkes megvalósítására való törekvés jellemezte. Hogy mégsem lett kiemelkedő művész, azt részint fogyatékos mesterségbeli tudása (nem tanult rendszeresen, és még a mesterség fogásainak elsajátítása előtt nagy alkotásokra vállalkozott), részint az irodalom és a képzőművészet művelése közti ingadozás okozta. Mint szervezőnek, elméleti és kritikai tevékenységet folytató művésznek, nagy szerepe van a magyar történelmi festészet nemzeti irányú kibontakozásában. Ő fogalmazta meg elsőnek a történelmi festészet több fontos témáját, amelyeknek a nagyobb tudású utódok végleges formát adtak ("II. Lajos holttestének megtalálása", "Ónodi gyűlés", "Kun László", Milton"). Bár Waldmüllernél kezdte pályáját, történelmi festményein mégis inkább a müncheni akadémia szárazabb, eklektikus felfogását követte. Az osztrák mester részletezőbb, lélekrajzzal is motiváló, "élethű" ábrázolási módszerét felcserélte az idealizáló, sablonos akadémiai aranyszabályokat tanító Kaulbach kedvéért. Kaulbach felfogását - a doktrinér komponálási szabályok megtanulása útján - elég hamar el lehetett sajátítani. Ez a felfogás kedvelte a tetszetős, de képzőművészeti megjelenítésre nem mindig alkalmas témákat, s emiatt nem tudott hitelesen, meggyőzően szemléltetni, vagyis a " nézővel nem talált kapcsolatot. Ez az oka annak, hogy korábbi műve: "II. Lajos holttestének megtalálása" (1851) nagyobb sikert ért el, mint későbbi, akadémikus tudással alkotott kompozíciói. Történelmi képeinek témaválasztása széles körű és ötletes (az említetteken kívül "Zách Felicián", "Vak Béla", "Martinuzzi meggyilkolása", "Coriolanus"); oly jeleneteket vitt vászonra, melyek a jelen küzdelmeihez nyújtottak erőt és biztatást.
A romantikus tájfestészet alakulását két, már becsült és elismert mester példája segíti elő. Barabás Miklós egy alföldi gémeskútról festett akvarelljével és olajfestményével új témát talált, a pusztát, amely "végtelenségével" a romantikus érzés számára megfelelő kifejezési lehetőségét hozott. Barabás művén a hazai táj végtelen, feltöretlen ugar. Az ő felfogását követte Markó Károly, akinek (1853-ban) alig egy hétig tartó látogatása hazájában ismét a tájfestészet felé irányította az érdeklődést. "Puszta" című képe Barabás felfogásához hasonlóan kesernyés érzéseket fejez ki: A világhírű mester ünnepléssel kísért látogatása becsületet szerzett magyar tájképfestő tanítványainak, ettől kezdve a tájképfestészet mecénásai megszaporodtak.
A Markó-tanítványok közül most már Markó Ferenc (1853-ban), Ligeti Antal (1856-ban) letelepedhettek az országban, de a tájképfestészet Markó Károly révén szerzett híre és tekintélye másoknak is létalapot biztosított: Így 1853-ban hazatelepült Münchenből Molnár József, majd Brodszky Sándor (1856), Keleti Gusztáv és Telepy Károly. Ők alakították ki az elnyomatás kori tájképfestészet jellegzetes stílusát, amit egyrészt a Markó-féle tájképfelfogás, másrészt a romantikus-akadémikus müncheni modor határozott meg. A hazatelepedés mindegyikük művészetében változást okozott, az egyes vidékek beható tanulmányozása ábrázolásmódjukat átformálta; a hazai tájszemlélet évtizedekre érvényes megfogalmazásához jutottak el. A tájfestészet mindegyiküket elvezette a nép életének tanulmányozásához is. Az alakok kezdetben csak staffázsszerűen, tájmegélénkítő módon szerepeltek, később azonban egyre jobban kifejezésre jut bennük az etnográfiai jellegzetesség.
Az akadémiai tanultságú tájképfestők nagy részben a klasszicizmus idilli hangoltságát vitték tovább, több-kevesebb tekintettel a hazai valóságra. De a romantikusabb, szenvedélyesebb felfogásnak is voltak képviselői - ha kisebb számban is. Ide számítható néhány tájképe alapján Molnár József, de főleg Brodszky Sándor Keleti Gusztáv.
Brodszky Sándor (1819-1901) művészetének alaphangja komor, felfogása drámai, legjobb munkáiban Paál Lászlóra emlékeztető borongós, a sötét és a világos ellentétére felépített felfogást képvisel. Festésmódja dús, szélesebb, mint kortársaié; jól érezteti a természeti valóság anyagszerű különbségeit. A megvilágítási hatások műveit emelkedett hangulatúvá teszik. Sok más képen azonban ő is a kor aprólékos, leíró modorát követi, de még ilyenkor sem olyan száraz, mint számos kortársa. Legjobb művei a balatoni és a budai hegyvidéket ábrázoló tájképek.
A nála fiatalabb Keleti Gusztáv (1834-1902) volt az, aki először tudta megvalósítani a nemzeti érzésű romantikus tájképfestészetet. Keleti a biedermeier szentimentális romantikából indult, s bár későbbi műveit akadémizmus jellemzi, mégis fő művében, "A száműzött parkjá"-ban, ki tudta fejezni azokat a hazafiúi érzéseket, amelyek a kor legjobbjait eltöltötték. "A száműzött parkja" (1870) egy park pusztulását, a száműzött vagyonának siralmas állapotát örökíti meg komor színekkel; egy búsuló kanásszal és a parkot feldúló disznócsordával. Bár e megkésett művében Keleti a nemesi világ hanyatlására utal, mégis a maga korában a nemzeti pusztulás állapotának kifejezését látták benne. Ez a kép alapozta meg Keleti hírnevét. Később felhagyott a festészettel, és a kiegyezés időszakának nagy hatalmú művészetpolitikusa, képzőművészeti intézményeinek fontos szervezője lett.
E nyomasztó körülmények nemcsak eszmei és politikai téren jelentettek súlyos megrázkódtatást, hanem gazdasági téren is, ami nagymértékben kihatott a művészetekre. A korábbi feudális viszonyokból származó jövedelmek nagy részének elvesztése mind a megrendelő, mind a vásárló réteget sújtotta. Ha ilyen lehetőség mégis felmerült, előnyben részesítették az osztrák importot vagy- mint a festészet terén - megelégedtek szerény minőségű, témájával sem "izgató" művekkel. Ilyen volt az arckép vagy a csendélet. Az életkép még több lehetőséget biztosított allegorikus kifejezésre és még inkább erre törekedett a történelmi tárgyú festészet, ami a kor 50-es éveinek jellegzetes és ellenállást jelentő műfaja. A Pesti Műegylet néven tovább működő kiállítási intézmény a hazai művészek képeit vagy litográfiáit kis számban terjesztette, helyettük olcsó tömegárukért behozott osztrák műveket részesített előnyben, mégis úttörő munkát végzett.
Forrás: http://www.sulinet.hu/tovabbtan/felveteli/2001/23het/muvtori/muvtori23.html
. . .
A kiállító idegen művészek túltengése és azok kiszorításának vágya a Barabás körül felnövő nemzedéket azoknak a feladatoknak megismerésére vezetik, amelyekben legszembetűnőbb elmaradottságunk és amelyekben való előrehaladás az egyetlen eszköz a külföldi művészet versenyével szemben. Az arckép egyeduralma lassan megtörik és, amit Barabás még csupán rábeszélésre, szinte kényszerből művelt, azt a többiek már életük, munkásságuk főfeladatának tekintik. Megindul a szalón- és népies zsáner, a táj- és történeti festés pár évtizeddel korábban még szinte elképzelhetetlen virágzása. Az irodalom regék, történeti regények, népszínművek ihletésével, amelyek a mult romantikus légkörével veszik körül a magyar nép egyetemességét, a festészetet is be akarja vonni a nemzeti újjáépítés munkájába. A feladatok adva voltak, a képzelet ki is gyult, csupán a kifejezés okoz nehézségeket. Nyelvük kialakultsága nincs még arányban ezekkel a megoldásra váró feladatokkal. Keresik a kifejezés eszközeit és ezen igyekezetükben a témaközlés, a leírás fontossága mellett háttérbe szorul egyéniségük és csupán megbujva itt-ott csillan fel tájképi kísérletekben, a zsáner szabadabb műfajában. Reprezentativ feladataik minél teljesebb elvégezhetése céljából végigjárják a külföld múzeumait, másolják a régi mesterek alkotásait és stílusuk aszerint alakul, változik, hogy a megoldást melyik nemzet melyik kiválósága segíti inkább. A Bécsben megszerzett alapra így olasz, francia, németalföldi, müncheni hatások rétegeződnek és ezek a hatások, a pillanatnyi szükségszerűség távolítja el, avagy hozza közelebb stílusukat a klasszicizmustól kezdve a biedermeieren át a romantikához, avagy valamely történetivé távolodó olasz, vagy németalföldi mester formanyelvéhez. Molnár József, Györgyi Alajos, Ligeti Antal, Kovács Mihály, Weber Henrik, Sterio Károly, Jankó János kiemelkedő nevei ennek a nemzedéknek, akik egyre inkább csiszolódó tudással törik a magyar festészet előrehaladásának útját és, akikben szorgalmuk, kitartásuk mellett legfeljebb egyet kifogásolhatunk: az egyéniség, a művészi öntudat félénkségét. Ez a nemzedék Barabás Miklóstól Orlai Petrich Somáig egy romantikus lázban égő, forrongó politikus korszak kiszolgálója. A művészetileg khaotikus állapotokból szinte egyik napról a másikra kiemelkedve egyszerre kettős, súlyos feladattal találják magukat szemben. Az első feladat megoldásának vágya önmagukban élt, önmaguk célkitűzéseiből táplálkozott. Ez művészetük minél alaposabb elsajátítása, tudásuk lehető kicsiszolása. A második, nehezebb feladatot a nemzettől kapták. A közvéleménytől, íróktól és politikusoktól és főleg a még csupán az illusztrálás értékeléséig, megértéséig jutott tömegektől. Az első, ha szabadon, csupán önmagukra hallgatva fejlődhetnek, alkalmas lehetett volna a tudás megszerzésén, csiszolásán túl egyéniségük felébresztésére és arra, hogy a művészetet ne csak eszköznek tekintsék, de egyetlen célnak, amelyben életük és egész munkásságuk feloldódhat. A közvéleménytől reájuk kényszerített irány azonban, amely erőfeszítéseiket a művészi ösztönükkel sokszor ellentétes és ellenkező feladatok elvégzésére kényszerítette, sokaknak torpantotta meg egyéni fejlődését és mig a nemzeti művészet egyetemessége műfajban, a létrehozott alkotások számában egyre inkább gyarapodott, a művészek egyénisége fordított arányban halványodva olvadt bele az egyre simábbá merevedő eklektikus egyformaságba.
A biedermeier életforma és stílus, mely tömegek világnézetének tükröztetője, a Napoleon utáni korszak szülötte. Eredete azonban messzebbre nyúlik, a XVIII. század racionalizmusába. A tömegek felszabadítása, az egyéniség nagyobb szabadsága rakják le alapjait. Ez a szemlélet a művészeteket ezideig mozgató anyagiatlan, vallásos szellem helyett az élet anyagi valóságai felé fordul és a nagy keresztény stílusokat tápláló, naggyá növelő eszmék helyett az egyén életének többé-kevésbé önző, kicsinyes szempontjait érvényesíti. Ezek a szempontok, amelyek a teljes egészében átalakuló társadalom lépésről-lépésre kiépülő rendszeréhez vezetnek, legelsősorban szociálisak, amelyek a politikai eszmék alakulását is gyökerében meghatározzák és csupán ezeken túl, mintegy a fentiek mellékfüggvényeként kulturális vonatkozásúak. Ebben a velejéig anyagias korban, amikor szinte minden erőt a társadalom újjárendeződése köt le, a tudomány és az irodalom a politikai áramlatok függvényeként még megtalálja érvényesülését, sőt rövid időn belül eljut a fejlődés legmagasabb csúcsaira, de a képzőművészetek egyre inkább háttérbe szorulnak. A képzőművészet - legyen az építészet, szobrászat, avagy festészet - csupán a kialakult, már leszűrődött eszmék hatása alatt fejlődhet és a kezdeti khaosz ilynemű próbálkozásai, éppen a XIX. század tanúságai szerint is a multhoz viszonyítva csupán kicsinyes, vérszegény erőlködésnek hatnak. A művészetek történetének hosszú ideig tartó vergődése indul el a barokk lehanyatlása, vagyis a keresztény kultúrán nevelkedett művészeti korszakok után. A kereszténység eszmevilágát, amely, amíg élő hitből táplálkozott a művészi ihlet kiapadhatatlan forrásának bizonyult, a XVIII. század végén és a XIX. század elején a még kialakulatlan politikai jelszavak és megemésztetlen tudományos szempontok váltják fel. A századforduló stílusa, a görög-római emlékeken megszülető klasszicizmus az esztetizálással, a romantika különböző árnyalatai pedig a politikától meghatározott szociális, avagy a megismerésből eredő tudományos-történelmi, földrajzi stb. érdeklődéssel pótolják a középkor elvesztett szellemvilágát. Bármelyik irányban figyeljük eredményeit, mindenütt az eredetiség hiányát érezzük, amely technikailag a kétezer éves mult végső, egyre jobban elsekélyesedő hullámverése, szellemileg pedig az újjászülető Európa új gondolatainak, eszméinek legtöbbször csupán szürke, lélektelen illusztrációja.
A klasszicizmus és a romantika szinte kizárólag irodalmi síkon mozgó stíluskísérletei mellett - akadnak kivételek is, Delacroix - a kor egyetlen őszinte kivirágzása a kettő között, nemzetenként különböző elevenséggel kibontakozó polgári romantika. A kort forrongásba hozó eszmék, elméletek, legyenek azok politikaiak, avagy tudományosak, többé-kevésbé befolyásolják a polgári romantika, a biedermeier alakulását is, de lényegében ez a stílus mégis elsősorban e korszak emberi érzéseinek, vágyainak legközvetlenebb tükröztetője. Mert mi a biedermeier? Nem pompeii falképek, avagy görög-római szobrok, reliefek utánérzése, sem pedig a középkor remekeinek iskolás átvétele. A biedermeier a kispolgári életfilozófia, kispolgári ethika tükröztetője. Kispolgári művészet, amely őszinte, mivel nem akar többet adni önmagánál, önmaga világánál. Ha romantikus, az önmagát csodálás, az önmagát szeretés lendülete fűti. Ha hangsúlyoz valamit, az a mindennapi Én, az egyén szürke kis világa, amelyet gyönyörködve abban, mindenek fölé emel. A biedermeier festészetében benne él Európa fáradtsága, amely a napoleoni háborúk után békére, családi életre vágyik. A polgári élet, a kispolgári munka, az emberi apró örömök kihangsúlyozása ez. Egy új társdalomé, amely belefáradva az örökös harcokba, horizontját, biztonságát az otthonban és a családban látja. Mivel aggódó emberek békére vágyása az irányító eszméje, szemlélete végtelenül tárgyilagos. A biedermeieri világkép tárgyilagosságából következik alapvető tulajdonsága, az, hogy szinte fotografikus hűségű képe a kisemberi sorsnak. De mivel ennyire tárgyilagos, kicsinyessé is válik és ugyanakkor, amikor dokumentuma egy kornak, a művészet területén elaprózza a mult hagyományait és nem talál kivezető utat a jövő felé sem. Az emberi élet szárazon leírt krónikája még nem művészi alkotás. A teremtés, az átélés izgalmának kell beleszövődnie abba. De a pusztán tárgyilagos szemléltetés, amely a biedermeier kezdete és vége - tehát története - jut a legközelebb ahhoz az életideálhoz, amelyben az éppen felszabadult tömegek kulturális állapota kifejeződik, A biedermeier festészetben a felszín és a tartalom teljesen fedik egymást. A felszín aprólékosan, sokszor édeskésen kidolgozott részletek, a természet minél hűségesebb leírása. A tartalom emberi kicsinyesség, az utódokra gondoló tetszenivágyás, amely külsőben és környezetben egyaránt méltó emléket óhajt állítani cselekedeteinek és önmagának. Ez a biedermeieri arc csak sima lehetett. Gondosan kidolgozott, távol az emberi szenvedélyek átélésétől és érzékeltetésétől. A kispolgári élet effelé az eszmény felé törekedett és ennek érzékeltetése szorította reá művészeit is. És ha a kezdet és vég között nincs is átmenet, ha a multtal és a jövővel alig is találunk valami kapcsolatot, ez a művészet éppen ezért a legeredetibben és a leghűségesebben a kor, a XIX. század elejének megszólalása. Ide-oda sodródott tömegek rövid életű megpihenése ez. Egy olyan rétegé, amely korábban társadalmi okokból nem szólalhatott meg és amely később felszívódva, átalakulva összetartó kispolgárból a század második felének egyéniségévé, ilyen őszintén, ilyen önző emberi hangon már meg nem nyilatkozhatott.
A barabási stílus, amely soká él, szinte ölelkezik a századvégnek a modern művészetért harcbainduló első csapataival, lassú megmerevedése és kifáradás a közben, mégis főleg kezdeti idején sok érdekes, színes egyéniséget termel. A távolról egyöntetűnek ható felület alatt az egyének vérmérséklete szerint sok színt, egymástól elütő tulajdonságot figyelhetünk meg. Az erőteljes, egyéni meglátásokban gazdag Györgyi Alajos legkiválóbb munkáit arcképei közt találjuk. A sima kidolgozás komoly elmélyedést, kutató lélekelemzést takar. Arcképei a század derekának legkiemelkedőbb alkotásai közé számítanak. Nő- és férfi alakjai embertípusok, a szenvedélyesség és a szeliden álmodozás jellemzéséhez egyaránt megtalálja a kifejezés megfelelő eszközeit. Zsánerképeiben már kevesebb az elhitető erő, problémák felvetése nélkül, csupán e korban oly divatos anekdotáknak hatnak. Molnár József lirai vérmérsékletének megfelelően, hosszú élete folyamán töméntelen alkotásával a legkülönbözőbb hatásokat tükrözteti. Talán éppen ebből a természetből kifolyólag nem hoz létre egyik műfajban sem oly erőteljes, működésének súlypontját meghatározó műveket, mint amelyek például Barabást, Györgyit az arckép terén jellemzik, de viszont az ő munkássága a legsokoldalúbb és a tájképfestés terén ő érzi meg leginkább a jövő fejlődés útját. Tetszetős zsánerképei, a romantika érintéséről beszélő keleti és bibliai tárgyú kompoziciói, szalonzsánerei, történeti festményei kora legjava szintjét jelzik. Míg sok társa szinte behunyt szemmel halad el a festészet sajátos belső kérdései mellett, őt egész működése folyamán, korai műveiben is foglalkoztatják világítási és fényproblémák és ennek kapcsán főleg tájképeiben jut el a naturalizmus érintéséig.
Forrás: Kopp Jenő: Magyar biedermeier festészet, Budapest, Officina, 1943, 3-6. és 26-28. oldal
