SZÁZ SZÉP KÉP - Fényes Adolf: Testvérek

CIKKEK, DOKUMENTUMOK

Fényes Adolf képei
a Műcsarnok 1902-es téli tárlatán

Bálint Aladár: Fényes Adolf új képei

FÉNYES ADOLF, a kinek néhány művét e számunkban mutatjuk be, külön termet kapott a téli kiállításon. Ez már magában véve is elismerés s dupla értékű, mert művészemberektől eredt. De tanulságos volt nekünk is, mert többféle oldaláról ösmerkedtünk meg Fényessel. Az ő kezeírása lassú változáson esett át néhány év alatt. Még élénken emlékszünk azokra az öreg fejekre, a melyeket a a pointilleurök modorában festett s a melyeken sokan a rendíthetetlen türelmet bámulták, mások megérezték kiváló jellemző erejét. Az apró pontocskákból most szélesen odahúzott vonalak lettek. A zöld, kék, sárga, piros festékmozaik helyett most komoly barna és szürke tónusok borítják a vásznat. Akkor még szaggatott, darabos volt: ma or-ganikusabb, összefoglalóbb. Akkor szinte játszó kedvet olvastunk ki a színparányok egymás mellé rovásából: ma férfias akaratot érzünk ki e bátor és széles előadásból. Ez az egészséges fejlődés útja, a melyet nem akasztott meg semmi melléktekintet. A közönség szélesebb rétegei igen gyakran tanácstalanul álltak képei előtt. Fényes olyan jelzőket kapott, a melyekre bizonyára nem áhítozott: egy ideig öreg, házsártos, civakodó nénikék festőjének mondották, azután szocialistává nevezték ki, a szó budapesti értelmében. Ehhez a címhez úgy jutott, hogy sok munkásembert festett, a föld munkását és a fővárosi gyárak munkását egyaránt. Kétségtelen, hogy Fényest kevésbbé vezették modem társadalomfilozófiai eszmék, mint inkább festői gondolatok. Egyetlen képe sem támadt abból a célból, hogy izgasson egy szociológiai kérdés mellett vagy ellen. De talán inkább az a sajátos patina érdekelte, a mely külön színt ad a gyár és a mező munkása bőrének. Egy kubikos vagy kazánfűtő másként öregedik meg, mint egy hivatalnok, bőre más redőbe ráncosodik, keze más formát kap, szeme fényét más árnyalatban töri meg a munka vagy a vénség. Temérdek felfedezés kínálkozik ezen a téren : legalább is annyi festői, mint szociológiai mozzanat. A festő tehát kedvvel adhatja magát ilyen munkára. Adhat bravúros jellemrajzokat, a nélkül, hogy a drámaíró birodalmába nyúlna, a nélkül, hogy társadalomtudományi axiómákkal kedveskednék. Fényes Adolf külön terme tele volt szegény munkásokkal, törődött öreg emberekkel és asszonyokkal, de érdeklődésünket nem azzal keltette fel, hogy a szegénység képeit adta, hanem azzal, hogy evidenssé tette nekünk ezt a külön forma- és szín-világot. Festő maradt, bár a nagy közönség ma is inkább a szocialistát látja benne. Az "Öreg ember", a mely talán legkiválóbb műve, éppen nem szorul olyan magyarázatra, a mely a munkáskérdés köréből volna vehető. A mint bepillantunk e törődött mikrokoszmoszba, hirtelcnül megragad minket a nagy egyszerűség, a melylyel ez a mű nekünk megjelenik, a széles odahúzott és bizton talált tónusok, a mikből az orr, a sovány orca formálódik. Az ily képek elsősorban azzal hatnak, hogy egy emberi kéz bizton alkotó munkáját érezzük ki belőlük, s a mit velük a festő mondani akar, legfeljebb annyi lehet: íme az ember ! Igaz, hogy egy ilyen alakhoz egy ügyes vagy lelkesült toll könnyen írhat novellát vagy regényt, vagy szociális értekezést. De a kép nem azért jó, mert novellát vagy értekezést lehet hozzá varrni. Hisz ugyanerre bírhatná az írót a festő e modelljének látása. Egy ily kép mással hat. Formális megoldásaival, szín-megoldásaival, tónus-megoldá saival, a kéz nemes munkálkodásának erejével, az intelligencia, a megértés és lelkes érzés látható nyomaival. Megérezzük rajta, hogy egy embernek hevült a vére, a mikor szenvedélyesen odahúzta ezeket a vonalakat, s hogy ezt a szenvedélyt pompásan szabályozta a fegyelmezett intellektus. Ezt vagy ilyesmit érzünk itt végelemzésben.

Forrás: Művészet, 1. évf. 1902/1
http://epa.oszk.hu/00000/00009/01/muveszet_01_hazai01.htm

Bálint Aladár: Fényes Adolf új képei

Fényes Adolf nevét mintegy negyedszázad óta ismeri a magyar közönség. A szigorú naturalizmus jegyében indult el annak idején. (Fiatalkori képeit szinte gyötrelmes élethűséggel ábrázolt emberi alakok népesítették be). Realisztikus éleslátása később az érzelmi mozzanatok felé terelte őt. Röghöz kötött szomorú emberek gubbasztottak vásznain, a fényt a színek tüzét elbágyasztotta a tudatosan alkalmazott szürkeség, a tompító, fátyolos tónus. Később túlhaladottnak látta e kietlen szomorúság hangsúlyozását és élettelen tárgyak, utcasorok, folyópartok, szántóföldek inspirálták teremtő munkájában. Vakító napsütés lángolt e vásznakon, a fehér izzás felitta a színek tömöttségét. Színei könnyű, páraszerű tömegükkel valósággal lebegtek az erős körvonalak hálózatában. Fényes evvel is betelt. Az anyag, a foghatóság érdekelte elsősorban és témakörét ennek megfelelően, még szűkebbre kellett hogy szorítsa. Szobák sarka, asztalon elhelyezett színes terítők, virágok, könyvek foglalkoztatták.

Néhány évvel ezelőtt, mikor csendéleteit, interiőrjeit kiállította, azt hittük és egyebet nem is hihettünk, hogy Fényes további fejlődése az anyagszerűség még intenzívebb kimélyítését legjobb esetben új szín és formaproblémák felvetését eredményezi. Ha valaki negyvenöt éves elmúlt, az aligha fog olyan vállalkozásba, mely a fiatalság hajlékonyságát, a lelki erő töretlen frissességét igényli. Fényes mégis megtagadta múltjának minden eredményét. Hasonló példára alig akadunk a magyar piktúra történetében. Legfeljebb Vaszary vagy Kernstok megújhodása mérhető össze ezzel az irányváltozással. Vaszary új piktúrájának jelentkezése mélyebb gyökerű, pragmatikusabb, Kernstoké logikusabb és folyamatosabb volt, de Fényes váratlan változása nem kevésbé fontos és távolra ható.

Fényes Adolf szakított a naturalizmussal, fantáziája távoli múltba, ismeretlen, idegen helyekre száguld és nem torpan meg a való élet képzeteinek, a fogható, ellenőrizhető tények sziklafalán. Mindaz, amit a naturalista korszakából átmentett, csak arra szolgál, hogy elképzeléseit valamiképpen realizálja. Azonban e realizálás is meseszerű, ködös és inkább jelzése, nem pedig életrehívása annak a világnak, melynek káprázata ez idő szerint munkára serkenti őt.

Álomvilág. - Ez Fényes új piktúrájának irodalmi része. Az, hogy az ó-testamentum egyes fejezeteit meséli el ecsetjével, középkori városok megálmodott mását rögzíti meg, csupán a témakör változását jelenti. E változás valamelyest kihat a festői látásra, a formanyelvre is, azonban még nem jelenti egyúttal a piktúra tartalmi részének új alapokra való helyeződését. Fényes, hogy vízióit megváltozott érzéseinek, piktori elveinek megfelelően kivetíthesse, visszahelyezte énjét - amennyire ez egyáltalában lehetséges volt - a Quatrocento mesterek szintjére, azok kompozíciós elvét igyekezett munkáiban érvényre juttatni. A középponti elrendezés, mindkét oldal csoportjainak szinte matematikai pontossággal való kiegyensúlyozása, ez ősi szerkesztési mód alkalmazását mutatja. Képein elenyészően csekélyszámú figurára hárul nagy tömegek akciójának egész súlya. Hogy e kevés ember a tömegek illúzióját kelthesse, Fényes ahhoz a primitív eszközhöz folyamodott, hogy hosszú embersorokat formált és e sorokat egymás mögé (valójában mint Hodler tette, egymás fölé) helyezte. Mindegyik embersors más és más irányú mozgásritmusban egyesül és a ritmus különbözősége elevenné, egyben okszerűvé teszi e csoportok közös célú akcióját. A tér illúzióját is ez egymás mögé helyezett embersorok mozgásritmusának hangsúlyozásával éri el, maga a kezdetlegesen jelzett és a figurákkal egybe nem hangolt háttér magábavéve ugyanis aligha alkalmas arra, hogy a szemlélőben a tér érzését felkelthesse.

Fényes Adolf a régi magyar illusztrátorok félszeg naivitásának fiatalos báját, zamatát is beleviszi képeibe. Meseszerű motívumokat realisztikus elemekkel társít. Ábrahámot három angyal látogatja meg. A patrarchia háza igazi magyar parasztház, az alföld kellős közepén, háttérben gémeskút, stb. stb.. Fényes nem aprólékos hűségű és etnográfiai hitelesség szempontjából helytálló magyar tanya visszaadására törekedett, képének levegője, noha a feldolgozott téma bibliai eredetű, más föld levegőjével mégis össze nem téveszthető módon magyar.

Középkori városok képzelt mását is vászonra vitte. A gótikus székesegyház formái kissé súlyosak, önkényesek, de feltoluló kritikai érzésünket lefegyverzi a művész bámulatosan finom festői ösztöne, mely a színek egybehangolásában, a kompozíció erőteljes felépítésében nyilatkozik meg. E kvalitások a legtökéletesebb harmóniában az anya és gyermeke című kis képén lelhetők fel. Két fa között ibolyaszínű ruhás asszony ül, nyakán égő piros kendő, ölében gyermeke. Ennél melegebb, őszintébb alkotása alig van sem a régi sem az új Fényesnek.

A Quuatrocento hatások különösképpen a Tavasz ébredése című alkotásából érezhetők ki. Meztelen női alak áll az előtérben, a háttér tavaszi tájék. A női test azonban nem kapcsolódik egybe a tájékkal, mert két fa között fekete lepel feszül mögéje. Éles határvonalat, sötét hátteret ád e drapéria a fehér asszonyi testnek és eltekerje a tájék jó részét. Nem tudom vajon előre kieszelve, tudatosan alkalmazta-e Fényes ezt a drapériát, vagy pedig hosszú küszködés után rövidesen elvágta a képegység megteremtésével járó problémák fonalát. Mindenesetre izgató és szerfölött festői a megoldásnak ez a módja és a velencei mesterek, sőt a primitív hollandiak munkái is elég példát szolgáltattak e feladat hasonló értelmezésére nézve.

Fényes Adolf még nem lelte meg új piktúrájának formanyelvét, sok felületes megoldatlan rész devalválja kompozícióinak értékét. Sok az ellentmondás a képből kiolvasható tendencia és a megvalósítás eszközei között is. De hát ez természetes. Művészete csupa forrongás, régi és új törekvései egymásnak szegeződnek és hosszú elmélyedés, minden megtanult, átvett érték revíziója, elölről kezdés szükséges ahhoz, hogy e forrongásban kaotikusan felvetődő akarások kijegecesedhessenek, hogy az egymásnak szegeződés konfliktusa véget érjen.

Fényes Adolf új művészete a mai kialakulatlanságában még problematikus valami. De a művész múltja, komolysága, az új célok felé való fordulás elhatározó ereje arra kötelez bennünket, hogy bizalommal fogadjuk erőkifejtésének e megkapó eredményeit és higgyünk a művész jövőjében, a művészhez méltó értékes alkotások eljövetelében.

Forrás: Nyugat, 1919. 1. szám
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00260/07701.htm

Elek Artúr: Szinyeiék

Három évvel ezelőtt rendezte első gyűjteményes kiállítását a Szinyei Merse Pál-Társaság. Hogy három évnek kellett elmúlnia a második kiállításig, azt mutatja, hogy az ilyen tárlatszerű kiállításokat létrehozni immár nem könnyű feladat. Sőt egyre nehezebb azóta, hogy az egy-egy művész munkásságát teljes összefüggésben bemutató kiállítások nálunk is meghonosodtak. Ezeken az egyéni kiállításaikon a művészek jobbára ellövöldözik a puskaporukat s a sok művészt egybegyűjtő tárlatokra azután alig marad belőle valamijük.

Minthogy a kiállítások jogosultságát óvásuk adja meg, világos, hogy nem érdemes olyan kiállításokat rendezni, amelyek mérsékelten jók, vagy bár csak kevésbé jók is, mint voltak előzőik. A Szinyei-Társaság is levonhatná ezt a konklúziót most megnyílt (az Ernst-múzeumban) kiállításából. A társaság első kiállítása érdekesebb volt a mostaninál, pedig a benne résztvett művészek képességeit számbavéve, már az is különb lehetett volna annál, ami volt.

Fáradtság érzik a második Szinyei-kiállításon. Legjobb művészeink nagyszerű lendületű esztendők után mintha azoknak az éveknek csak a melléktermékeit küldték volna el erre a kiállításra. A nyilvános kiállítások azonban nem erre való alkalmak, hanem ellenkezőleg, arra valók, hogy a legnagyobb és legsikeresebb erőfeszítések eredménye kerüljön rajtuk a nyilvánosság elé. A Szinyei-Társaság kiállítása ugyan így is esemény művészeti életünkben, de csak a többi kiállításhoz viszonyítva az.

Felüdítő jelenségeket csak akkor látunk rajta, ha részenként vesszük szemügyre. Fényes Adolf az, kinek kis gyűjteménye megállítja az érdeklődőt. Fényes Adolf művészete az utóbbi néhány esztendő alatt nagyon érdekes alakuláson esett át. A naturalista művész, ki a természetet válogatás nélkül ugyanazon állapotában szokta ábrázolni, amelyben a gyorsjárású tekintetének egy-egy impressziónyi időre megmutatkozott, átmenettelenül teljesen a képzeletére bízta magát. A szigorú természetábrázoló egészen váratlanul a természettől elszakadt, szabad és fantasztikus kompozicókat kezdett festeni. Igen érdekes és eredeti mesemondó fantázia bontakozott ki a természethez tapadtnak hitt valóságábrázolóból. Egy valóság-mögötti világ nyílt ki benne, melyben a gyermekmesék elgondolására emlékeztető összerakott emberi és állati alakzatok, tájak és épületek valószerűtlen színekben élő, valószerűtlen életre elevenedett meg. Az Ó- és az Újszövetség meseszerű helyei szolgáltatták Fényes számára a képmotívumokat, a tájakat és városokat pedig részint formai emlékekből, részint álomszerű elképzeléseiből szerkesztette össze. Új stílusának első próbáin nagyon megérzett ez a megszerkesztett össze. Minden megragadó tulajdonságuk mellett ez, továbbá az elképzelés naivsága és a festői előadás bátor és biztos impresszionista módja között nagyon érezhető ellentét a felemásság és a nem teljes őszinteség hatását keltette a nézőben.

Ez azonban az új stílus alakulásának első fokozata volt. A következőn a hirtelen fordulattal könyörtelenül elhagyott természet felé néhány lépéssel újra közelebb lépett Fényes. Újabb képei minden fantasztikus képzeletbeliségük mellett elevenebb hatásúak lettek ettől. igazabbak és meggyőzőbbek.

Az új stílus harmadik fejlődési fázisának eredményeit most mutatja be Fényes. Új festményei mind tájképek, köztük nem egy olyan szolnokvidéki motívum, amelyet Fényes hajdan, naturalista szemléletű festő korában, a megalkuvástalan valóságábrázoló szemével már megfestett. Két nagyobb vásznán az alkonyodó nap és a telihold hideg világosságában pihenő alföldi tájat ábrázolta meg. Mind a két képnek óriási a horizontja: sötét ég nehezedik a keskeny tájékra és borít reá árnyékot. Akármennyire valóságábrázolás ez a két festmény, színessége - különösen a horizonté - nem a valóság színessége, hanem annál több és súlyosabb valami: elképzelés. A sűrű és nehéz levegő a két kép apró motívumainak stílusba foglalója, az a megmerevítő elem, ami minden stilizálás lényege. Ezen a két képen nem érzik, hogy alkotójuk elhatározott valamit, hogy szinte programmal indult munkájának. Minden stilizáltságuk mellett önként támadtaknak ható, a teljes őszinteség érzetét keltő alkotások. A naturalizmushoz, látnivaló, elszakíthatatlan kötelékek fűzik Fényest. Teljesen hátat fordítani neki azért nem képes. De nem is szükséges. Stílusának újabb alakulása a fejlődésnek kiszámíthatatlan lehetőségeit rejti magában s annak az új világérzésnek kifejezésére, mely a művészt a háború elmúlta óta megszállotta, bizonyára minden szükséges eszközt meg tud adni.

Réti István a kiállítás másik művésze, kinek képeivel szemközt a néző elégedetten áll meg. Jó másfél évtizede ritka vendég kiállításainkon a nagybányai mester, s ha meg-megjelenik, akkor is - miként most is - apróbb dolgait mutatja meg. De sem a méret, sem a motívum mineműsége nem teszi. Réti Istvánnak ezek a kis vásznai üde színekkel világító, szívből támadt alkotások. Kívülük a "Szőlőhegy" című igen veszedelmes környezetbe került a rendezés jóvoltából (ugyanaz a rendezői kéz akasztotta érzéketlenül háromfelé Réti három képét, holott színhangulatukkal egymáshoz tartoznak): Koszta Józsefnek óriási színerejű képei közé. De nemcsak hogy el nem vész közöttük, hanem enyhe zöld tónusával, költőtől lelkezett finomságával oázis módjára vigasztalja meg a szemet. Nagybánya zöldje és különösen Nagybánya egének páratlan kékje világít rajta is, Réti többi képén is. A mester, ki régebbi népszerű festményein által úgy él a köztudatban, mint az estalkonyati homály festője, a plein airnek éppen olyan finom érzékenységű megérzője, mint a clair-obscur-nek.

Az első sorba tartozó művészeink közül még Rippl-Rónai Józsefnek vannak a kiállításon önmagához méltó munkái. Szép és finom arcképei. A fiatalabbak közül Hatvany Ferenc báró kollekciója válik ki s meglepő fejlődés látszik Vidovszky Béla táján.

Forrás: Nyugat, 1926. 3. szám
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00388/12005.htm

Bölöni György: Fényes Adolfnál
Részlet

Műteremben vagyunk, Fényes Adolf pesti otthonában amelyik csak amolyan téli szállásféle, lévén igazi hazája a szolnoki művésztelepen. És előttünk áll a mi híres piktorunk: széles, erős, vállas ember, kinőtt ujjú, festékes mellű kabátkában, melyen rajta van képeinek minden színe. (Úgy lehet múzeumba helyezni, mint Munkácsy palettáját.) Arca húsos és kárminvörös, egészen Lucien Simon embereié, testében imponáló, hogy szeretnők kényelmes karosszékbe ültetni, vállára adni a papi palástot, kezébe a bibliát, bolthajtásos szobába helyezni sárgás fényt hintő gyertya mellé, mint Rembrandt rabbinusait. Így gondoltam mindezt magamban, amint szétpillantgattam a képek között, és hamarosan megtudtam - mondotta ő maga -, hogy nem is járnék messze az igazságtól. Legalább őseit illetőleg, akik tekintélyes rabbik famíliáját alkotják az országnak, édesapja éppen Kecskeméten munkálkodott, szépapái szerte az országban, egyik közülük pedig a tizennyolcadik században Buda zsidóinak tekintélyes rabbinusa volt.

Két állványon két megkezdett csendélet állott (egyik jeles amatőrünk: Nemes Marcell lesz gazdájuk), rajta tulipános, rózsás, szegfűs, magyar mintájú, apró tányérok, a szomszédságban pedig képek, újak, közönség szeme elé nem kerültek, melyek a nyáron Szolnokon, aztán később Velencében készültek, egy templom intérieurje, egy Velence lagúnák és tenger nélkül, az architektúra szépségeivel, aztán egy finom hangulatú szolnoki vasárnap délután, amint bágyadt árnyékokat vetnek a fák a forró utcára, és délutáni könyörgés után tempósan ballagnak ki a templomajtón az öreges hívek. Aztán régebbi stációi életének, amikor még sötétbarna, fekete volt, és nem látta a természet szétterülő színeit, aztán amikor Vác utcáin, Esztergomban, Szentendrén, Óbudán és másutt, kis városok életébe kóstolgatott bele.

Ilyen képsokaság közepén, nagy műteremszoba festett holmijai között kérdezgettem, amikre kíváncsi lettem, miket hozzátartozóknak szerettem életéből a képeihez.

- Jogász voltam - mondta -, de már gimnazista koromban rajzoltam a Borsszem Jankó-nak. Semmit sem tudtam, nem is láttam addig semmit, csak amit mint kisdiák nézegettem Kecskeméten vásáros napokon, reggel nyolctól kilencig, a keresztény hittanóra alatt, bódékban, ahol gyönyörködhettem a felséges uralkodóház arcképeiben s más olajnyomatokban. Teljes kulturálatlan voltam tehát, és véletlenül ismerkedtem meg egy szobrásszal a tánciskolában, aki beszélt nekem arról, hogy van mintarajziskola, ahol művészetet tanítanak. Aztán odakerültem - valaki megcsinálta helyettem a felvételi rajzaimat, és rajzoltam gipszeket, folyton gipszeket, és boldog lettem, mikor Székely Bertalanhoz kerültem a természetutánzó osztályba...

Kerek karimájú, nyári szalmakalap került aztán fejére, hogy átmehessünk a hűvös szobába, hol más képek csoportja fogad. De közben beszél, és nagyszerű beszélőt ismerünk meg benne, aki nem anekdotázik, nem is üres, kihegyezett finomságú causeur, de ember, kiből előbuggyannak jószántukból mondanivalók, nem üres hiábavalóságok, de okos, rendszeres, logikusan összekapcsolódó és élvezetes megfigyelések. Ha jó piktor nem volna, és nem jelentene a maga művészetével szép, különálló értéket a magyar piktúrában, akár fel se vegye az ecsetet: örömet szerez, amint élményeket mesél.

Magyar művészek pályája akkor kezdődik, amint kikerülnek az ország határaiból, és régi kultúrák művészetei kezdik meg hatásaikat, mikkel megjelennek a nagy csodálkozások, megindul a tanulás, forrongás útban a munka felé. Fényes Adolf idejében még München volt a piktorok Mekkája, közvetlen kulturális kapcsolat nem született meg Budapest és Párizs között, és ő mégis Weimarba került.

Véletlenségek igazgatták ezt az útját is, később jutott csak Párizsba, hol a Julian Akadémia fénykorában ott dolgozgatott.

- Korán észrevettek itthon - beszélte. - Már Weimarból küldöttem szép képeket melyek keltettek bizonyos feltűnést --, mert nem tudtam ecsettel dolgozni, és hol bicskával, hol más eszközökkel igyekeztem felrakni a színeket, ami olyan pointilista formát adott a képeimnek, pedig nagyon messziről hallottam akkor arról harangozni. A tanárom azonban biztatott, hogy tehetségem van.

Aztán megnyertem itthon egy utazási ösztöndíjat, végigjártam Európát, Hollandiában és Belgiumban ismertem meg igazán Rembrandtot, aki nagy hatással volt reám. Így kezdtem meg, hazatérve, Szegény-emberek ciklusomat, mellyel már valaki lettem. [...]

Hazajőve kis magyar városokat kerestem fel, és évek múlva így jutottam Szolnokra. És úgy érzem, hogy abban ami Szolnok körül a művészetben kialakult, amit Szolnok hozott, abban nekem is van valami érdemem. [...]

Na, de búcsúzzunk, és kézfogással térjünk vissza Fényes mondásához, hogy miben is van az ő érdeme? A Nemzeti Szalon egy halott osztrák festőt (méghozzá katonatisztet) igyekezett mostanában új életre kelteni: Pettenkofent, akit a maga idejéből - a hetvenes években pingálgatott - tűzzel-vassal sem lehetne a magyar művészet történetéből kihajszolni. Az első ember, aki magyar tájak, kisvárosi jelenségek festőértékeit észrevette, és magyar motívumokat pikturális szemmel hozott elénk. Valamilyen őse ő Fényes Adolfnak, és éppen az teszi ma Fényest meg képeit aktuálisokká, hogy megmutassuk: hová szárnyalt, mennyit finomodott, és milyen művészi értékké emelkedett az a festészet, mely népies vásári zsánerképekben és etnografikus szellemben tárult még Pettenkofen elé.

A magyar föld megfestésénél eltűntek ma már ezek a mellékes szempontok, és hogy nem váltak puszta "tájképekké" e magyar tájak, a természetről faragott portrékká, hanem adnak a magyar élet közvetlen levegőjéből is, ez Fényes Adolf kiválósága és érdeme. ---

1910

Forrás: Ezredvég, 2001. 08-09
http://magyar-irodalom.elte.hu/ezredveg/0108-09/0108-092.html