SZÁZ SZÉP KÉP - Fényes Adolf: Babfejtők

Ferenczy Károly: Napos délelőtt (1905)

MŰVÉSZETTÖRTÉNETI HÁTTÉR

A XX. sz. első felének
magyar művészeti irányzatai

Fényes Adolf és a szolnoki művésztelep

A XX. sz. első felének magyar művészeti irányzatai

A századforduló millenniumi ünnepségeivel induló, változásokat hozó évek rengeteg művészeti törekvésnek adtak teret, s az irányzatok olyan nagymértékben hatottak egymásra, hogy sokszor nehezen választható szét egy-egy. Csak a '20-as évekig bezárólag több mint tíz nagyobb művészeti stílus és azok hatásai játszanak fontos szerepet Magyarországon, megalakulnak a művészeti iskolák és műhelyek, majd a háborús évek alatt visszavonuló művészet újra előtérbe lép, s a '40-es évek utáni alkotások már az addigiaktól gyökeresen elkülönülő szemléletet tükröznek.

A 19. század végétől szerveződő nagybányai iskola hatásai az 1950-es évekig visszatérnek majd, hiszen a tanítványok a szecessziótól a konstruktivizmusig sok irányzat útját bejárják. Innen nézve lehet értékelni a neoimpresszionizmus megjelenését és a Nyolcak alkotócsoport tevékenykedését egyaránt, de a nagybányai alkotók hatása érezhető a Szolnoki művésztelep, az Alföld művészeinek naturalista képein is.

Kiemelkedő, magányos művészegyéniségek - Mednyánszky László, Csontváry-Kosztka Tivadar, Gulácsy Lajos alkotásai vezetnek tovább a szecesszió, a szimbolista ábrázolásmód irányába, mely azután Gödöllőn és Budapesten bontakozik ki, két művésztelep közegében.

Rippl-Rónai József és Vaszary János alkotásai már határozottan az iparművészet felé is fordulnak, tevékenységüket összművészeti látásmód hatja át. Ugyanekkor formálódnak az impresszionizmus nyomán a neoimpresszionista csoportok (Művészház), majd létrejön az avantgárd magyar előfutára, a Nyolcak csoport is. Őket követik a Fiatalok, az európai stílusok összeolvasztásával kísérletező művészeti-baráti társaságok, a futurizmus, kubizmus, expresszionizmus szintetizálására törekedve. A század '10-es éveitől a Kassák Lajos alakjával jellemezhető aktivizmus válik népszerűvé, és a baloldali eszmeiség is teret kap a művészetben.

A háborúk alatt az értékőrző körök, a Szinyei Társaság, a Római iskola, a Gresham-kör próbálnak összetartó erejükkel értéket közvetíteni, az újklasszicizmus és a múlt felé fordulás mellett állandó átértelmezési kísérletekkel egyetemben, mind a festészetben, mind a szobrászat terén, a népművészet elemeit is alkalmazva.

Forrás: http://www.hung-art.hu/vezetes/stilusok/index.html

Zsolnay László:
Fényes Adolf, Aba-Novák és a többiek
A Szolnoki Művésztelepről
(részlet)

Az előzmények

Szolnok szerepe a magyar képzőművészetben a múlt század közepe óta jelentős. Felfedezését August von Pettenkofen osztrák festőnek köszönhette, aki az 1848-49-es szabadságharc idején járt Magyarországon az osztrák csapatok hadifestőjeként. Számos rajzban és litográfiában örökítette meg a szabadságharc számos jelentős epizódját. A múlt században divatos volt az egzotikum iránti érdeklődés, úgy gondolták, hogy a színes keletről elképzelt furcsaságoknak sok megfestésre alkalmas részlete megtalálható itt. Egy darab kelet volt, a piac színes forgataga, a puszta végtelensége, a nomád élet varázsa. Pettenkofen szolnoki tartózkodásai általában rövidek, mindössze egy-két hónaposak, de igen termékenyek voltak.

1851-1881-ig harminc éven keresztül majdnem minden évben felkereste a várost. Évről-évre új témákat keresett és talált. A cigányok megfestése legkedvesebb témái közé tartozott. A nagy hetivásárokat általában a piac valamelyik sarkából rajzolta, vagy rögtön le is festette. Ezek élénken szemünk elé tárják a zöldség-, gyümölcs-, edényárusokat, a szekereken jövő parasztokat és pontosan felismerhetjük rajta ma is a városnak egy-egy pontját. Színes változatosságukért, keleties ízükért itthon és külföldön is szívesen vásárolták képeit. Alkotásai tehetségénél, alapos felkészültségénél fogva magasan kiemelkedtek kortársai közül. Párizsi élményei hatására művei a későbbi években festőibb kifejezést nyertek. Festészetében határozott fejlődés látható az impresszionizmus kifejezési módja felé. A magyar pusztát megjelenítő képeivel lett ismertté és a külföld részben ő általa ismerte meg a sokat emlegetett magyarországi "betyár-világot".

Hírnevének, hatásának, vonzóerejének következtében sok osztrák és magyar festő keresi fel Szolnokot. Osztrák követői elsősorban baráti köréből ismeretesek. (Johann Gulbert Raffalt, Leopold Karl Müller, Otto von Thoren, Heinrich Lang, Tina Blau) A 19. század második felében kibontakozó és megerősödő magyar képzőművészet legnevesebb alkotói a kor szellemének megfelelően Európa nagy képzőművészeti központjait keresték fel, hogy ott megtanulják a kor modern művészeti stílusait, beilleszkedhessenek és helyet kaphassanak az európai képzőművészetben. München, Bécs és Párizs volt sok magyar képzőművész úticélja. A nyugat képzőművészetét megismerni vágyó magyar művészek ott találkoztak először Pettenkofen és köre szolnoki témájú műveivel. Nem ez volt az első és természetesen az utolsó eset sem, hogy külföldiek fedezték fel Magyarország értékeit. Az osztrák és német festők hatására ekkor indult meg, néhány a sikert addig csak külföldön kereső művész Szolnokra.

Az 1870-es évek közepén Pettenkofen sikere és hírneve számos magyar művészt is Szolnokra vonzott. Így a Párizsban Munkácsy köréhez tartozó Deák-Ébner Lajos, Aggházy Gyula és Bihari Sándor mellett többek között itt találjuk Böhm Pált, Mednyánszky Lászlót, Tölgyessy Artúrt is.

Szolnok korai felfedezőinek sorában tartjuk számon az addig Münchenben élő és alkotó Böhm Pált. Őt már valóban az Alföld színes élete érdekelte. Rajongott a természetért, ez vitte ki a műteremből a napsütötte szabadba. Gyakran hazalátogatott, s feltehetőleg Pettenkofen nyomán jutott el Szolnokra. Szívesen festett a várban, ahol sok vázlatot készített, képeit aprólékosan kidolgozta. A nyolcvanas évek után már nem tért vissza Magyarországra, de témái változatlanul magyar népi témák maradtak.

Böhm Pállal egyidőben festett Szolnokon Aggházy Gyula. Párizsban Munkácsy Mihály mellett dolgozott, aki erősen hatott rá. Párizsi útja után jutott el Szolnokra, s addigi sötétes színeire üdítően hatott az Alföld napsugara. Nem tartózkodott itt túl sokáig, de az itt eltöltött idő művészetére döntő hatást gyakorolt.

Deák-Ébner Lajos művészetében nagy szerepet játszott Szolnok, amelyet először 1857-ben keresett fel. A város annyira megragadta, hogy ez után sűrűn látogatott ide. Ez vezette ki párizsi korszakából, annak sokszor giccses, külsőséges, komolyabb témákat nélkülöző felfogásból, s töltötte meg új tartalommal művészetét. A művészetben fellelhető sok irányt egyesítette Szolnok, ami Párizs mellett lett további élete során fő tartózkodási helye. A 70-es években Pettenkofennel szoros barátságot kötött, de nem lett utánzója. Szolnoki élményeiről vázlatokat készített, amelyek többségén a vásári élet elevenedett meg, ezeket később Párizsban dolgozta fel. Erre az időre esik munkásságának fénykora, tudatos kiállása az akadémikus, hivatalos irányzat ellen. Eltért a szokásos beállításoktól, képei világosak, az eleven életet mutatták be. Az 1900-as évek elején tért vissza a városba, ahol előző témáihoz nyúlt vissza, de képeinek korábbi frissességét már nem tudta úgy pótolni technikájának tökéletesedésével. Képei kissé monotonná váltak. Mindez persze nem kisebbíti a Szolnoki Művészteleppel kapcsolatos érdemeit, hiszen Pettenkofen mellett Deák-Ébner hívta fel a figyelmet erre az alföldi kisvárosra, amely a következő évtizedekben a művészeti élet jelentős központja lett.

Deák-Ébner Lajosé az érdem, hogy felkeltette az érdeklődést Bihari Sándorban Szolnok iránt. 1885-ben járt először a városban, amit rögtön meg is szeretett, s nemcsak nyáron, hanem télen is itt maradt. Képein korának és társadalmának nagyszerű korrajzai elevenedtek meg, nyugodt tárgyilagossága, fölényes kritikája tette oly lenyűgözővé azokat. Utolsó munkái a magyar plein-air festészet gyöngyszemei. 1906-ban bekövetkezett halála komoly veszteséget jelentett mind a magyar művészet, mind a szolnokiak számára.

A kor festőóriása Mednyánszky László magyarországi kóborlásai során többször megfordult Szolnokon, s bár egyéniségéből adódóan nem szándékozott letelepedni egy leendő művésztelepen, mégis pártolta s aláírásával támogatta annak létrejöttét.

A 19. század 80-as éveitől kezdve a magyar képzőművészet sok kiváló egyénisége kereste és találta meg a témát Szolnok és Szolnok környékének festőiségében. A század végére már a művésztelep létesítésének gondolata a megvalósuláshoz közeledett. Ebben a táj adottságain, az itt dolgozó művészek kívánságán kívül más tényezők is szerepet játszottak. 1876-ban Szolnok ismét megyeszékhely lett, s erőteljes fejlődésnek indult. A közlekedés rohamos fejlődése, a vasútvonalak kiépítése, az ipar megjelenése miatt a festői kisvárosából az Alföld egyik leggyorsabban növekvő városává vált a századfordulóra.

A Jász-Nagykun-Szolnok megyei lapok 1899. október 14-én a következőket írják: "...több magyar művész memorandumot nyújtott be a vallás- és közoktatási miniszterhez, amelyben a miniszter támogatását kérték az általuk tervezett művészkolóniák létesítéséhez. A kérvényező művészek maguk részéről az első kolóniának Szolnokot jelölték meg. Wlassich Gyula erre fölszólította a művészeket, hogy tervüket részletesen fejtsék ki, és nevezzék meg képviselőjüket, akivel ő tárgyalásokba bocsájtkozik." A művészek tervezetüket elkészítették és 1899. október 13-án a minisztériumhoz benyújtották. A szolnoki telep alapítását támogató művészek: Mednyánszky László, Bihari Sándor, Olgyay Ferenc, Mihalik Dániel, Szlányi Lajos, Hegedűs László, Boruth Andor, Katona Nándor, Pongrácz Károly, Vaszari János, Kernstok Károly, Fényes Adolf.

A minisztériumhoz eljuttatott beadvány kedvező fogadtatása felgyorsítja az évtizedek óta dédelgetett tervet. 1901. április 28-án Szolnokon megalakul a Művészeti Egyesület, amely arra hivatott, hogy megépíttesse a műtermi házakat és irányítsa a művésztelep életét. Az alapszabályban megfogalmazott elve, az egyesület célja ma is időszerű: "Általában a képzőművészetnek és a művészeti iparnak felkarolásával a közízlést fejleszteni s a nemzeti közműveltségbe a műérzéket és műízlést bevinni." A Szolnoki Művésztelep a Tisza és a Zagyva összefolyásánál a régi szolnoki vár helyén épült fel igen rövid idő - alig két év - alatt. Két épület tizenkét műtermes lakással, ünnepélyes átadása 1902. június 29-én történt.

A telep alapításától a II. világháború végéig

Az első műtermeket Bihari Sándor, Fényes Adolf, Hegedűs László, Mihalik Dániel, Olgyay Ferenc, Pongrácz Károly, Szlányi Lajos, Vidovszky Béla és Zombory Lajos foglalták el. A művésztelep életét a Művészeti Egyesület alapszabályai határozták meg. A törzstagok mellett vendégtagok színesítették a telep művészeti palettáját. Nyaranta művésznövendékek, főiskolai hallgatók özönlötték el, hogy tanuljanak az idősebb mesterektől. Az évenként megrendezett szeptemberi szolnoki kiállítások mindig nagy események voltak a város életében. Kora tavasztól késő őszig folyt a munka a telepen, télre ki-ki visszatért lakhelyére, Budapesttől Párizsig.

Mihalik Dánielt és Szlányi Lajost a később hozzájuk csatlakozó Olgyay Ferenccel csak úgy emlegették, hogy a "tájfestő triász". Budapesti barátaik nevezték el így őket, mert gyakran dolgoztak együtt, együtt állítottak ki, és eleinte stílusuk is rokon volt. Mihalik és Szlányi Párizsban járt, onnan hozták képeik világos színskáláját, amely nagyon alkalmasnak bizonyult az alföldi táj hangulatának tolmácsolására. A "triász" tagjai idővel elkülönültek egymástól stílusban is. Mihalik fejlődése elején került Szolnokra, és ott érkezett el lassú, de fokozatos belső érés után a maga művészi formájához. Mihalik 1910-ben bekövetkezett korai halála komoly veszteséget jelentett, a ragyogó tálentumú művészt szinte az egész város elkísérte utolsó útjára. Olgyay néhány esztendő múlva az újonnan szervezett kecskeméti művésztelepre távozott, Szlányi Lajos viszont hűségesen festette a két folyó partjait, a kolónia parkját a II. világháború kitöréséig.

Zombory Lajos a műterméről utolsó pillanatban lemondó Boruth helyett lett a kolónia művésze, ahol a nyaranta lelátogató főiskolások számára állatrajzot oktatott. A telep egyik vezető mestere volt, aki legjelentősebb műveinek témáját az állatvilág köréből merítette. Tanulmányait a müncheni Heinrich Zügel állatfestőnél végezte, ám épp oly jelesek enteriőrjei, tájai is, mint állatábrázolásai. Legjobb képein mindig erőteljes, férfias hangú, amit részben eleven ragyogású színeinek köszönhetett. Nem részletező festő, de azért sohasem esik az elnagyoltság hibájába, nem érzeleg, de nem ír le hűvösen sem, művei a magyar táj, a magyar föld iránti szeretetét fejezik ki. Művészeti tanulmányai előtt szülővárosában, Szegeden építészeti rajzoló volt, amely tudományát később kitűnően hasznosította. Szépészeti tanácsaival, városrendezési elképzeléseivel hasznosan segítette a várost 1933-ban bekövetkezett haláláig.

A szolnoki tájképfestő iskola egyik legjelentősebb képviselője Vidovszky Béla. Budapesti, müncheni és párizsi tanulmányok után lett a művésztelep tagja. Tájképeiben nyilvánult meg leginkább tehetsége, ezek színérzékéről, megfigyelőkészségéről tettek tanúbizonyságot. Ezek mellett még fontos megemlítenünk portréit és enteriőrjeit is.

Fényes Adolf mint kész mester, mint nagy díjakkal kitüntetett művész lett tagja a művésztelepnek, amelynek egyik leghűségesebb alkotójává vált. Már az 1890-es évek elején gyakran megfordult Szolnokon, ahol barátjának, Kohner Adolf földbirtokosnak vendégeként festette a vidék tanyáit, falusi házait, füzeseit. Művészete szorosan összefüggött Szolnokkal, nagyrészt ebből táplálkozott és innét nyerte ihletét. Részben a nagybányai művészet, részben a szolnoki művészet hatására, de saját hajlamait is követve 1904 körül palettáját színesebbre változtatta. A műtermi sötét világítási hatások alól felszabadulva, nagyobb kompozíciók és tájképek, majd csendéletek festésébe kezdett. A napfényes, derűs ábrázolás Fényes újabb "programjává" vált, minden átalakítás nélkül, a maga valóságában akarta megragadni a szolnoki életet, ezért a nagybányai fejlődéshez hasonlóan egyre több tájképet festett. Érzelgősségtől való félelmében benyomásait az impresszionistákhoz hasonlóan objektívebben, hidegebben nézve törekedett visszaadni. Éppen ezért művészete lassan egyre inkább foltszerű, a dekorativitás határán járó szemléletmódba csapott át. A 30-as években nagyrészt bibliai témájú képeket festett, képeinek másik csoportja pedig falusi témákat ölelt fel. Egy sorozat képzeletbeli tájképet is festett, melyeknek témáit hol a kurucéletből, hol olaszországi élményeiből vette. 1942-ben járt utoljára Szolnokon és többet már nem is tért ide vissza. 1944-ben gettóba hurcolták, ahol a következő évben agyvérzésben meghalt. Személyében a magyar művészet egyik legnagyobb mestere szállt a sírba. Nem a zseniális rátalálók közül való, hanem olyan művész volt, aki előtt csak hosszú keresés és kitartóan következetes munka után világosodott meg az út, amelyet helyesnek tartott. Lelkiereje, munkaszeretete, önfegyelme és mély humanizmusa a legkiválóbbak közé emelték.

Szolnokhoz szoros szálak fűzik egyik legkiválóbb grafikusművészünket, Zádor Istvánt. 1908-tól nyaranta itt dolgozott, majd 1924-ben a telep rendes tagja lett, és egészen 1944-ig az év legnagyobb részét itt töltötte. Kezdetben enteriőröket festett, később elsajátította a rézkarc technikáját, és ettől kezdve tevékenységének nagy részét ez a művészeti ág foglalta le. Csak a 40-es években tért újra vissza a festészethez, ekkor készültek legjobb tájképei. Rézkarcaiban és számos rajzában megörökítette Szolnok életét, a korabeli Tabánt, a tiszaparti látképeket. A Tanácsköztársaság ideje alatt Pólya Tiborral és Barta Ernővel együtt plakátokat, újságrajzokat készített, több ízben szót emelt a széthullott kolónia helyreállításának érdekében.

Az 1900-as évektől kezdve Szolnok a magyar plein-air, majd impresszionista törekvések egyik fontos gyűjtőhelye. Egy olyan csoport kezdett itt dolgozni amelynek tagjait, ha gyakran változtak is, összefűzte törekvéseik rokonsága. A művésztelepnek ez az új arculata élesen különbözött a Ferenczy-Réti-Thorma képviselte nagybányai irányzattól, amely a nemzeti tradíciót szívós következetességgel fejlesztette. A modern szolnokiakkal rokonszenveztek azok a nagybányaiak, akik külföldi tanulmányaik útján a francia impresszionisták, vagy a posztimpresszionisták követőivé váltak, és egymás után elhagyták a telepet, hogy új, forradalmibb útra térjenek.

Szinte lehetetlen minden egyes művészt felsorolni, aki megfordult és alkotott a Szolnoki Művésztelepen. A telep fénykorában, az 1910-es évek elején nemcsak műpártolók jóvoltából tartózkodtak igen sokan a művésztelepen, hanem 1912-től kezdve a szünidőben a Képzőművészeti Főiskola növendékei is tanulmányokat folytattak itt. Az emberábrázolást Fényes Adolf, a tájfestést Szlányi Lajos és az állatfestést Zombory Lajos oktatta. Az első világháború kitörése teljesen ellehetetlenítette a telep munkáját, rengeteg fiatal művészt és főiskolást a frontra vezényeltek. Csak az idősebb generáció egy-két tagja maradt a műtermekben, közülük Zombory Lajos és Koszta József dolgozott még itt.

A két világháború között a műtermekben tovább folyt a munka. Vidovszky Béla, Zádor István egyre gyarapította az addig elért eredményeket. Aba Novák Vilmos, Chiovini Ferenc, Istókovits Kálmán, Pólya Tibor és Iván, Patay Mihály csatlakozásával a következő nemzedék lépett a telepesek sorába. Aba Novák és Chiovini itt készült fel a jászszentandrási freskók kivitelezésére, Istókovits alföldi akvarelljeinek pompás sorozata itt vette kezdetét. Zombory és Szlányi korábbi stílusukban munkálkodtak, ez az időszak volt azonban Szüle Péter, Zádor István és Vidovszky Béla művészetének kiteljesedése.

Majd századunk olyan jeles mesterei is megjelentek Szolnokon mint Bernáth Aurél, Mattioni Eszter, Kerényi Jenő, Borbereki Kovács Zoltán és Gáborjáni Szabó Kálmán. Műveik a 30-as évek végének, a háborús esztendők termésének java alkotásai közé tartoznak.

A Szolnoki Művésztelep két világháború közötti életének legendás alakjai a Pólya testvérek. Szolnoki születésűek voltak, de a húszas években felköltöztek Budapestre, s ezek után csak a nyarakat töltötték Szolnokon. Meghatározó tagjai voltak a művésztelepnek. Iván szobrászati tanulmányok után bátyja ösztönzésére tért át a festészetre, Tibor pedig a festés mellett alkalmazott grafikával és kerámiával is foglalkozott. Kitűnő karikaturista volt, néhány jól jellemző vonallal remekül vissza tudta adni az ábrázolt személy jellegzetes vonásait, karakterét és tette ezt nem bántó módon, hanem lebilincselő humorral.

Aba-Novák Vilmos a 30-as évek elején került Szolnokra. Ekkor már ugyanis nemcsak fiatal művészeket hívtak meg a művésztelepre vendégtagnak, hanem beérkezett mestereket is. A főiskola grafikus szakán végzett, de mint festő is elkezdte keresni önmagát. Római ösztöndíjat kapott és kétesztendős itáliai tartózkodása hatalmas energiákkal töltötte fel. Azzá a festővé, amilyennek Aba-Novák Vilmost, a huszadik századi magyar festészet félre nem tolható mesterét ma ismerjük, végül Itáliában lett. Hazatérve Rómából a képeken megjelentek az új témák: a cirkusz, a vurstli, árvizek, körmenetek, piacok és vásárok. 1931-ben megbízták első monumentális munkájával, a szegedi Demeter-torony falképeinek megfestésével. 1933-ban a jászszentandrási plébániatemplom szentélyének és diadalívének freskóit festi meg, Chiovini Ferenccel. Művükkel óriási vihart kavartak, s a vihar csak akkor csendesedett el, mikor Itáliában nemzetközi díjat nyertek vele. Aba-Novák kezdetben növendékként dolgozott Fényes Adolf mellett a főiskola nyári kurzusán, majd a 20-as évek végétől a kolónia egyik legnagyobb hatású mesterévé vált. A Szolnoki Művésztelep egyik legegyénibb meghatározó alkotója volt, Fiatalon, 47 éves korában, 1941-ben hunyt el. Halála után munkásságát - Barcsay Jenő, nagy pályatársa szerint "grandiózus tehetségét" - évtizedekig elhallgatni törekedtek; hamis szavakkal illették, és nem akarták valóságos értékét és rangját felismerni, elfogadni. Két freskóját - a szegedi Hősök Kapuján és a székesfehérvári Szent István mauzóleumon bemeszelték, levakolták - mert Horthy is szerepelt a falakon... Egyházi művészetet is csinált - mert a modern egyháznak szüksége volt a modern művészetre. Aba-Novák Vilmos meg tudta oldani ezt a feladatot, mert ő maga egész életében a hitet kereste a maga és kora művészetében.

Ez az időszak Chiovini Ferenc szolnoki telepre történő megérkezésének időszaka. 1926-ban vendégtagként kapott meghívást Szolnokra, ahol ő lett a legfiatalabb lakó. Aba-Novákkal együtt megfestette a már említett jászszentandrási freskókat, amellyel hatalmas sikert arattak a római egyházművészeti kiállításon. 1935-36-ban Rómában mint ösztöndíjas, tanulmányokat folytatott, s hazatérése után sikerei csak fokozódtak. Egyre nagyobb figyelemmel kísérték munkásságát, egyre több elismerő kritikát kapott. Festményein megtaláljuk az Alföld minden arcát, minden villanását. Hosszú évtizedeken keresztül figyelte a táj változásait, több mint félévszázados szolnoki alkotótevékenysége alatt művészete kiteljesedett.

A szolnoki születésű Patay Mihály olaszországi ösztöndíja után 1939-ben a művésztelepen vendégtagságot nyert, amelyet minden évben megújítottak. Festett és fametszeteket készített. A háború alatt a műtermében hagyott összes rajza, dúca, teljes grafikai felszerelése megsemmisült. 1948-ban újra az egyik felújított műterem lakója lett, s egészen 1956-ban bekövetkezett haláláig itt élt és alkotott.

Bernáth Aurél 1940 és 1943 között tartózkodott Szolnokon, ahová az általa vezetett szabadiskola növendékeit is lehozta. Mellette még törzstagként kapcsolódott a telephez a két világháború közötti magyar képzőművészet élvonalába tartozó Gáborjáni Szabó Kálmán, Basilides Barna és Mattioni Eszter. Szolnoki alkotótevékenységük kibontakozását megakadályozta a II. világháború kitörése. Későbbi leveleik, kérvényeik szerint ők még szívesen visszajöttek volna a művésztelepre dolgozni, de erre az addigra megváltozott körülmények miatt már igazán nem volt lehetőségük.

A nyugodt alkotómunkát a második világháború zavarta meg. Szolnokot 1944 nyarán súlyos bombatámadások érték, a művészkert gyönyörű fenyői alatt német páncélosok ásták be magukat. A harcok során tönkrementek a műtermek, a Művészeti Egyesület muzeális képgyűjteménye, teljes irat- és jegyzőkönyvi anyaga. Maga a város is romokban hevert. Hiteles számítások szerint több mint négyezer festmény tűnt el vagy pusztult el Szolnokon.

Forrás: Ezredvég 2001. 08-09.
http://magyar-irodalom.elte.hu/ezredveg/0108-09/0108-093.html#zsl

Fényes Adolf és a szolnoki művésztelep

A szolnoki telep létrejöttét Nagybánya viharfakasztó felléptének köszönhette. 1899-ben több festő, közöttük Mednyánszky, Kernstok Károly, Vaszary János és Fényes Adolf a nagybányai példától fellelkesülten azt kérte a kultuszkormányzattól, hogy az Alföld peremén, a hangulatos Tisza-menti kisvárosban, Szolnokon alapítson művésztelepet. A városnak volt már művészi múltja, a müncheni realizmus képviselői, Pettenkofen, Bihari, Deák-Ébner dolgoztak itt korábban. A jelentkezők neve azt mutatta, hogy a szolnoki telep némiképp már indulásakor eltért a nagybányaitól, az emberfestés nagyobb hangsúlyt kapott. Ugyanis az aláíró művészek túlnyomó része a realizmus figurális festői sorából verbuválódott. Mednyánszky is megalkotta már, és Párizsban 1896-ban nagy visszhangot keltve ki is állította a clochard-okat ábrázoló sorozatát, Kernstok is szociális kérdésekkel foglalkozó zsánerképekkel szerzett nevet magának (Agitátor a gyár kantinjában, Hajóvontatók). Vaszary a szecesszióval is kacérkodott (Aranykor, Feketekalapos nő), de épp 1900-tól kezdve festette bravúros technikájú, széles ecsetkezelésű életképeit (Részesaratók 1901, Szolgalegény 1902), amelyeknek formanyelve a századvégi német realista-impresszionista festők - mint a korai Slevogt és Corinth - formanyelvével rokon.

Ugyancsak figurális festőként tűnt fel az akadémizmusból a realista plein-airhez érkező Fényes Adolf is. A századforduló német művészetében elterjedt "Armeleut-Malerei" szelleméhez a szolnokiak közül ő állt a legközelebb. 1898-ban kezdte el festeni a saját maga által is Szegényemberek életének keresztelt sorozatát. Szomorú öregemberek, fáradt napszámosok, falatozó szolgaemberek, falusi és kisvárosi kézművesek, megrokkant, halálba vágyó öregasszonyok, koldusasszony és örömükben is csöndes szerelmespárok. Képein Munkácsy hatása érződik, nemcsak a barnák, a szélesen festett foltok kontrasztjaiban, hanem az emberábrázolásban is. Passzív, leíró jellegű művek ezek, a szentimentalizmussal elegy szociális érdeklődés fontosabb a sajátos esztétikai, festői problémák elemzésénél. Maga a festő is ezt vallotta e sorozatáról: "Elsősorban nem mint festő festettem ezeket a képeket, hanem mint ember. A szociális szempont mélyebben érdekelt a művészinél. Arra gondoltam, hogy ha a tárlatok szépen élő, gondtalan látogatói elé tárom ezt a szomorú világot, talán sokak lelkiismeretét felrázom."

A szolnoki telep megindulásakor tehát a kritikai realizmus elvei felé fordult, művészeit a realista népéletkép továbbfejlesztése vonzotta. A megvalósult telepen azonban némiképp változott a helyzet. A kérvényt aláírók közül ugyanis az 1902-ben megalakuló telepen csupán Fényes Adolf telepedett le, ám letelepedése után ő is abbahagyta a Szegényemberek élete sorozatot, és ha motívumait a paraszti életből merítette is, e témát mindinkább idilli oldalról szemlélte, a szociális tedenciát elhagyta. 1903 után kezdett palettája kivilágosodni (Napsütötte udvar), figurális kompozícióinak koloritja is üdébb lett (Egy legény, meg egy lány 1904, Szegények ebédje 1906). A nagybányaiak sikerén felbuzdulva őt is a plein-air harmóniája vonzotta, Szentendrén, Vácott és Szolnokon napfény hevítette, friss tájakat festett (Kisvárosi utca 1904, Kisvárosi délelőtt 1904, Babfejtők 1904). A későbbiekben a színek fénytelisége, intenzitása fokozódott. A plein-airből azonban nem az impresszionizmus felé haladt, mindig megőrizte a szabatos anyagábrázolást. Sőt a tízes években a színes fotó objektivitásához mérhető anyagelvűséghez jutott. Ám e fokozott színintenzitású és objektíven leíró stílus nem érte el Ferenczy Károly dekoratív korszakának esztétikai minőségét, lényegében a naturalizmus fokozott koloritú változata maradt. A háború éveiben még inkább elbizonytalanodott; romantikus biblikus és történelmi képeket festett.

A Szolnokra csak ígérkező, de oda le nem telepedő Kernstok és Vaszary is megpróbálkozott a század első éveiben a plein-air és a figuralitás elvének az egyeztetésével. Kernstok Szilvaszedők című képén el is érte a nagybányaiak minőségét. E két művész azonban hamarosan pálfordulást csinált, az avantgárde irányok hívévé szegődött.

Az impresszionizmusnak a dekorativitással elegy változatát képviselte Perlmutter Izsák, aki több évi párizsi és hollandiai tartózkodás után, 1903-ban tért vissza Magyarországra, és gyakran dolgozott Szolnokon is. Kedvelt témája a népviseletes lányok és asszonyok, a népművészeti tárgyakkal telített intérieur. Foszlatott ecsetjárású, harsány színvilágú piktúrája hidat alkotott a szolnokiak, különösen Fényes Adolf és a nagybányaiak, elsősorban Csók István piktúrája között.

A Szolnokon letelepedett többi művész - mint Mihalik Dániel, Olgyay Ferenc, Szlányi Lajos, Szüle Péter, Zombory Lajos - nem emelkedett túl a naturalista táj- és életképfestők színvonalán. A szolnoki telep nem is alakított ki olyan sajátos stílust, mint a nagybányai, jelentősége nem is mérhető hozzá. Fő képviselője és legrangosabb mestere, Fényes Adolf is inkább csak rusztikusabb hangon, de Ferenczy útját követte. Talán ha megvalósul a kezdeti terv, és Fényes mellett Kernstok és Mednyánszky is letelepszik Szolnokon, más lett volna a helyzet. A szolnokiakból hiányzott az a baráti és szellemi egység, amely a nagybányaiak ereje volt, és úgy látszik, magából Szolnokból is hiányzott a stílust involváló atmoszféra. A város átmenet a paraszti mezőváros és az ipari település között. Közlekedési csomópont, s mint ilyennek arculata nem oly tiszta, mint a többi művésztelepet adó városé, Nagybányáé vagy a későbbi időből Szentendréé és Hódmezővásárhelyé. Nem paraszti már, de még nem igazán városi, környéke szép, de nem oly varázsos, mint Nagybányáé, nem oly zárt világ, mint Szentendre, nem oly tiszta képlet, mint Hódmezővásárhely. Vannak művészek - mint az említettek közül Fényes Adolf vagy Perlmutter Izsák -, akik sokat köszönhetnek Szolnoknak, az ottani miliőnek, motívumoknak. Vannak tehát szolnoki művészek, de szolnoki művészetről, oly értelemben, mint a nagybányairól, nem beszélhetünk.

Forrás: Németh Lajos: Modern magyar művészet, Corvina Kiadó, Bp., 1972, 26-28. oldal