|
CIKKEK, DOKUMENTUMOK | |
| Lyka Károly: Fényes Adolf | ||
| Bálint Aladár: Fényes Adolf | ||
|
Révész Béla: Fényes Adolf Portré-kísérlet |
||
| Elek Artúr: Fényes Adolf | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
Közönségünk sohasem vonta kétségbe Fényes Adolf festő-talentumát. De se hossza se vége azoknak a kifogásoknak, amelyeket egyes képeivel szemben támasztottak. Túlságosan keni a festéket, - mondták s ezt a megjegyzést csak legújabb képeivel hallgattatta el. Csakugyan, az "Egy legény és egy leány" című festménye, amelyet színes sokszorosításban e füzet elején talál az olvasó, minden egyéb, csak nem kenés. Ámde sok más művel egyetemben az az eredendő bűne, hogy a legalsó tízezer képviselői láthatók a keret drága aranylécei közt. Nyomor, szociálizmus, rongy és piszok, az állat az emberben - ilyen s ehhez rokon megjegyzésekkel ekszkuzálta magát a közönség, amikor mégsem vitte a szalonjába a tehetségben bőven megfürösztött képeket. Láthatatlan vasrács választotta el Fényes proletárját a vernissage előkelő uraitól. Csak az intő tábla hiányzott még: "Ne tessék hozzányúlni, harap".
A képek jelentékeny része tehát érintetlenül visszavándorolt a Sas-utcába, ahol ideiglenes magánképtárrá tömörültek.
Eközben lankadatlanul tovább folyt a munka, hol Vácott, hol Szolnokon, hol Budapesten, hol Nógrádban. Fényes nem okult. Abból a fajtából való, amely nem a közönség elismeréséből szívja magába a tápláló erőt. A kritika ugyan elég korán megadta neki a mester címet és jelleget, de ez nem lehetett rá befolyással, hisz olykor hajmeresztő tévedéseket követett el ez a fórum is. Legjobb tehát, ha az ember egyenest a maga orra után indul, toronyirányban, végre mégis csak elérkezik oda, ahova akar. Vajjon mily művészi célpont felé vágyik Fényes? Erre talán csak ő maga adhatna választ. Munkáiból, amelyeket az imént láttunk a Nemzeti Szalon kollektiv kiállításában, csak a már elért állomások iránt tájékozódhatunk. S ezek szép, szerves fejlődést mutatnak. Elég, ha az időrend sorába akasztjuk képeit: máris világosan meglátszik, mit tartott eleinte fontosnak s mit nyesegetett le az idők folyamán a régi Fényesből. Már itt szükséges lesz arra utalni, hogy mindegyik állomás meghozta a maga érett gyümölcsét. Nem arról van tehát szó, hogy a festő sorra jóvá tett régi ortografiai hibákat, hanem arról, hogy beszéde, gondolata egyre fejlettebbé lett. Jellemző, hogy ebből az oeuvreből hiányzanak a nagy tévedések, a ficamodással végződő merész szökések. A "Család", amely 1898-ból való, a maga nemében teljes mű, s a maga nemében nem kevésbbé művészi, mint az idén termett kis tájképek java. Csak éppen másként gondolkodott akkor, mint 1905-ben. Mindenesetre több szerszámra, nagyobb apparátusra volt szüksége a maga mondanivalójának kifejezésére, mint ma. Az iskolai olvasókönyv egész mesét ad, hogy végre kihámozza s odaállítsa az erkölcsi tanulságot, holott a hosszú élettapasztalatból kijegecesedett közmondás tíz szóval sokkal találóbban, mélyebben, elevenebben fejezi ki ugyanazt. Fényes, aki képein eleinte bőbeszédű és körülményes, pályájának mai állomásán elérkezett bizonyos bölcs szűkszavúsághoz.
Lám, legrégibb festményeinek egyike, a "Thüringiai paraszt" (l893) még mutatja, mint ragad meg minden eszközt - fölöslegeseket is, - hogy valamiképpen megközelítse a természetet. Németországban, ahol diákoskodott, az intim naturalizmus járta akkoron, sok helyütt azt kívánták a tanulmányozótól, hogy a pórusok reflexeit is szorgalmasan kikeresse, a testeken pedig latolgassa a hajszálig a keménységeket és lágyságokat, a legkisebb formák külön életét, apró hajlásait, lágy vagy hirtelen egybeolvadásukat, azt az árnyékrendszert, amely az arc miniatűr hegy- és völgy-világába írja a maga térképét. A nagy nyomozási feladat Fényes kezdő-képein is meglátszik. Az a német paraszt-fej megszámlálatlan redők szövedéke, amelyek hoporjait még a festékanyag felrakásával is modellirozni igyekszik. A maga módjára ezt a feladatot is jól megoldotta, de egy tekintet a simán festett kalapra és kabátra megmagyarázza, hogy miért nem lehetett ezt az előadási módot folytatni.
Két lánykafejet ismerünk a következő esztendőből. A festékanyag itt már nem modellíroz: az ecset járása sima, óvatos, körültekintő: tónust tónus mellé retouchiroz. De ez nyilván nem felelhetett meg vérmérsékének, azonkívül néhány évre más légkörbe került s megszületett az első "nagy kompozíció", amely 1896-ból való : "Civódás". Sötét, erőszakolt iskolás-kép, súlyos barnákkal és piszkos ólomszínekkel. Itt is, mint a "Thüringiai paraszt"-on kétségtelen ígéretet kapunk arról, hogy e festmények szerzője nem fog visszaijedni az erőteljes, szókimondó karakterizálástól. A kép arányai még szertelenek s feltűnő, hogy a torzításig hevesek az alakok mozdulatai: valami, ami nem ismétlődik többé Fényes munkáinak során. Ami ezután jön, az csupa csöndes szituáció-kép, a jellemző erőnek nincs többé szüksége viharos gesztusokra, hogy embereit karakterizálja.
1898-ban a "Családdal" kezdődik az a képsorozat, amelynek láttára a közönség megtette Fényest szociálista apostolnak, közgazdasági problémák föladója s megfejtőjének. Valaki megtudhatta, hogy festőnknek jogtudományi múltja is van. Ez pompásan kvadrált: Marx és Lassalle küzdő katonáját látták benne, akit valamely felforgató liga a szent piktúra puskaporos tornya mellé állított, hogy ott posztoljon.
Ha az ember figyelmesen megnézi ezeket a "szociálista képeket", meggyőződik róla, hogy a küzdelem itt alapjában véve egész más dolgokért folyt. Nem a proletár, hanem a szín és a rajz ennek a sorozatnak a főhőse. Kurtán, tömören fejezni ki valamit: nyilván ez a cél.
Természetes, hogy ez nem megy könnyen. Velasquez, Hals, Rembrandt sem jutottak egy éjszakán át idáig. Fényes eleinte mozgósít mindent, amit a jól felszerelt festő-műhely csak ad. A "Család" (1898) és a "Miért éltek?" (1900) még egyesít előadási módjában mindent, amit a festészet kifejezési formában a múlttól örökölt. Mind a két kép s a ciklus többi tagja is a műterem világítási viszonyait mutatja. Intérieur-képek. Az első, a "Család" hasonlíthatatlanul nyugodtabb a "Civódás"-nál. Már csak a fiatal anya ringó léptei emlékeztetnek mozdulatra: a többi képről már elmarad a mozgás e szerény foka is. Mind a két kép még sötét, erős barnák uralkodnak rajta. Valószínűleg mind a kettő vörössel van aláfestve: a többi szín e mellé sorakozik, mind nagyon meleg, a megvilágított részek pedig intenzive sütnek. Mind a kettőn fontos szerep jut a megvilágításnak. A tompa, fülledt szobába beszökik egy fény-nyaláb, végigsiklik épp a döntő, épp a fontos formákon s elillan. Vannak régi mesterek, akik ilyen hatásokat dolgoztak fel: Fényes itt még átvesz valamit a festészet dúsgazdag örökségéből. De a fényárnyékkal együtt jár még valami, ami azután nyomról-nyomra csökken Fényes műveiben: a plasztikára, a modellaturára való törekvés. Nézzük meg figyelmesen a fiatal asszony arcát, kezét, a csecsemő koponyáját, vagy pedig a "Miért éltek?" képen az öreg asszony redős arcát: a fény szinte csak azért villan meg ott, hogy élénken kidomborítsa a formákat. Erős fényekről, tompa, fülledt árnyékról lévén szó, nem maradhattak el az árnyékok, félárnyékok lágy fokozatai sem. Vastagon festett chiaroscurot látunk e képeken: oly elemek, amelyek szintén nem térnek vissza többé Fényes képein.
E két sötét képet, amelyek közül a "Család"-ot felette kiváló műnek tartjuk, két esztendő választja el egymástól. Közéjük esik az "Özvegy", a "Fiatalok", a "Néma utca" 1899-ből. A második kissé ormos, súlyos kép, bizonyára egy festő-experimentum terméke, a "Néma utcán" pedig még kissé megérzik az atelier-világításban gondolkozó festő: ily súlyos, nehéz árnyékok nem térnek vissza a későbbi tájképein. Az "Özvegy" azonban értékes, jelentékeny festmény. Nehezen értjük meg, hogy ez keletkezési sorrendben megelőzte a "Miért éltünk?" címűt. Nagy utat tett itt meg Fényes az egyszerűbb kifejezésmód felé. A chiaroscuro régi szurrogátuma lefokozódott. Egymás mellé festi a színeket s nem az 1898-as időszak vörös alapjába, amelyben azok aztán összekeverednek. Lehetőleg szűkszavún jellemzi a bánatában kuporgó asszonyt. Az ecset járása egyre szélesebb lesz. A plasztikára való törekvés diszkrét s nem jelentkezik a képen fontos elem gyanánt.
Az 1901-es év naturalista képei közül kiválik az "Öreg ember" (képét l. "Művészet" I. évf. 21. 1.), a hű, összefoglaló, beható stúdium egyik jó példája. A textúra még fontos, a kifejezés megkapón élénk, de impresszió helyett itt még inkább jellemrajzot kapunk. Hasonlót mondhatunk az ugyanebből a korból való "Napszámos"-ról és "Anya és gyermeké"-ről (képét 1. "Művészet" I. évf. 24. l.). E nagy hirtelenséggel megfestett kép az egész eddig említett sorozatnak legegyszerűbben és legtemperamentumosabban előadott darabja. A tájképeket a "Júniusi délelőtt", egy szép és gondos természettanulmány képviseli.
Öt képet láttunk kollekciójában 1902-ből. Kettejük tájkép, nógrádi motívumok, szélesen festett, világos képek, szorgalmas, felette beható természettanulmányok. Egy-egy szeletke egy széles nagy vidékből; a tó kék tükrét bokor, kóró, vízi növények serege köríti, hátul kemény, poros út, pár lazalombú bokor, porhanyó szántóföldek ("Vasárnap csendje a földeken"). Egy hirtelenül kanyaruló poros országutat mutat a másik ("Tájkép Nógrádból") balra puha szántóföld, jobbra karcos, rideg part: egy leszelt domb, amelynek geológiai alakzatába pillantunk. Elfogulatlan naturalista közvetlenséggel, ízig, porig ható megfigyeléssel festett értékes képek. Stílusuknál feltűnő, hogy elemezve nézi ezeket a tájakat, nem elégszik meg a benyomással, hanem híven tolmácsolja e csalit, e tó, ez út, e föld szövetét, szinte azt mondhatnók: tapintatát. A textúra még elem ezeken a tájképeken. Későbbi idevágó művein ezt is elvetette.
S ugyanez a festői elem szerepel még néhány ember-képén is. Ebből az évből való az "Ebéd" (képét 1. "Művészet" I. évf. 23. L), az "Anyaság" és a "Szegény ember". Még némi nyomait találjuk a modellaturára való törekvésnek. Még a fény és árnyék utolsó halk hangjait halljuk. A festői tárgyilagosság gyenge nyomait még nem vetkőzte le magáról. De mentül inkább gyérül e képeken a régi festési szertár, mentül inkább szabadul meg régibb festési emlékektől, annál világosabban domborodik ki saját festői egyénisége. Az, ami egy kép esszenciája, most lassankint egyeduralomra jut. A karakter hangsúlyozása fontos ezeken a műveken. Néhol ezt a legszerényebb eszközökkel éri el. Egy nyugodt mozdulat, mely nem röppen el, egy halk contraposto elég, hogy a szituáció teljesen meggyőzően kifejezésre jusson. Egy-egy emberi alak formáinak, kivágásának elhelyezése a kép síkján, beható tanulmány és kísérlet tárgya. Mellette a régi fogások, a chiaroscuro, az erős plasztika, a mély és tompa árnyékok, az elévillanó színek játéka, a heves gesztus, az egész ősi szerelmény sutba kerül. Ha van még némi szerepe fénynek és árnyéknak, úgy az nem fontos elem többé a képen, de még nincs róla az utolsó porcikáig száműzve ("Anyaság").
A végső kimustrálás 1903-ra esik. Legalább ezt mondják nekünk a "Nyár a tanyákon", a "Szolnoki menyecske", az "Iskolásgyermekek". Ezek közül az elsőt szinte átmenetnek vehetjük az előbbi naturalista tájképektől a legújabb, leszűrt, azt mondhatnók: stilizált tájképekhez. Megvan benne a nagy impresszió, de megvan benne a nagy szikesek rideg prózája is. Az "Iskolásgyermekek" a régebbiekhez képest felette világos kép, a fény- és árnyékváltozatok száműzve, minden szín a maga valörjében s e valőr által él. Sommázó lesz az előadása: nem modellirozva festi egymásba a különféle színeket, mint régebben, hanem összevon egy egész sor részletet egyetlen biztosan megrajzolt folt keretébe s azt a maga helyére szögezi. Még szebben éri ezt el a "Szolnoki menyecske" című képén, amely, mint eddigi összes képei, szintén életnagyságú. Ez egyik legteljesebb képe. Rendkívül világos színben, a régi festői recipék egyike sem avatkozott bele megszületésébe.
Elérkeztünk Fényes tavalyi s ezidei munkálkodásának eredményeihez. Láttuk, mint hántja le magáról biztos következetességgel mindazt, ami fölösleg. Tervszerűen folyt-e ez, vagy valamely festőösztön önkéntelen folyománya, nem tudjuk. Elég, hogy feltűnően egyszerű, lapidáris előadás lett e processzus terméke, s hogy épp ez a nagy egyszerűség, szűkszavúság, cikornyátlanság lett Fényes stílusává. Akik Fényest szociálista festőnek mondották, kissé megbökkenhetnek ennek az önkényes, magába szigetelődött individualizmustól. Ezt az epitetont ugyanis joggal írhatjuk Fényes művészete elé, mihelyest valaki társadalompolitikai szempontokat említ.
Mi azonban sokkalta szívesebben merülünk el festett holmi láttára festői szemlélődésbe. S nem hallgatjuk el azt a nézetünket, hogy e legújabb képekben Fényest mint stilizáló művészt ösmertük meg.
Bajos dolog a félreértés veszedelme nélkül ily szimpla szóba foglalni valakinak művészi hitvallását. Az soha sem épül fel egyszerű, vagy talán éppen egyetlen princípiumon. A lélek gazdag szövedékéből kialakul valami s mi többi emberek, akik nem élhettük át e lélek minden egyes affektusát, nem érezhettük azt az ezer meg ezer finom hatást, amelynek bonyolult vegyüléke végre az előttünk függő képnek adott életet, mi végre is csak arról adhatunk számot, hogy egyéni véleményünk szerint minő nagy fogalom-körbe sommázható a művész törekvése, elért eredménye. De éppen Fényes eddigi élete-műve ad nekünk - nézetünk szerint - alapot annak megállapítására, hogy ezek az új képek nem detektivszerű fürkészés foglalatjai, hanem hogy az a mindent kiszimatoló naturalizmus, amely Fényes régebbi műveit jellemzi, csak út volt oda, hogy végre a maga ízlése, felfogása, tapasztalata és meggyőződése szerint, egészen a saját egyéniségén átszűrve adja nekünk, csak éppen annyi eszközzel, amennyi okvetlenül szükséges, azt, amit fontosnak látott, ami a hétköznapból kiemelte, ami azt a rendkívüli lelket, mint amilyen az igazi művészé, megragadta.
Az egyszerűsítésnek ezt a módját, ezt a szűkszavúságát, ezt az átszűrődést nevezhetjük stilizálásnak. De ékesebben szólnak erről Fényes képei.
Egy pár figurális képe ad róla elsősorban felvilágosítást. Egy férfiarckép, amely a Nemzeti Szalon kiállításán a 76. számmal volt megjelölve, még határán áll egy maestro fapresto és az egyszerűsítő művész munkájának. Az "Asztaloslegény", a "Csöndes boldogság" és az "Egy legény, egy leány" (mind 1904-ből) azonban már a teljes leszűrtség példája. - Ezek képek, előbbi művei ehhez képest inkább ábrázolások. Semmi sem emlékeztet többé olyan elemekre, amelyeket a szerző nem a saját festői élményeiből, hanem a régibb műveszetek szertárából szedett volna magába. Minden redukálódik fontos jellemvonásokra: a nagy formák életet kapnak azzal, hogy a döntő, a fontos szín egészen kitölti éppen abban az értékben, amely szükséges kiváló szerepük jellemzésére. Ezeken a képeken a fény helyét a világosság foglalja el. Az anyagosság, a szövet, a modellatúra még nyomokban sincs meg. Az előadás az átélt forma és átélt szín lényegének legszűkebbszavú, de találó tolmácsolására szorítkozik. Mentül kevesebbel ér el mentül többet.
Szószerint ezt mondhatjuk az elmúlt két év tájképeiről is. A "Kisvárosi délelőtt" és az "Egy darab Buda" (mindkettő 1904-ből) az egyszerűsítés helyes példaképei. Színfoltok kerülnek egymás mellé, szélesen, laposan, nagy kontúrokba foglalva; de ezer részlet szorul beléjük, s mi megkapjuk az impresszió velejét. Fény, árnyék, modellatúra ismeretlen dolgok: ettől az anyagiasságtól megmenekült a naturalista tanulmány tisztítótüze révén. Csakugyan, színes japáni fametszetek jutnak eszünkbe e képek láttára. Nem mintha japáni utánzatra céloznánk: csak az a nagy, döntő alapelv, amelyen e képek felépültek, hozható atyafiságba ama távoli művészet bizonyos fontos alapelveivel. Nem tudjuk, hova fejlődik Fényes ezen az úton. De ez az út már magában véve is érdekes. - A küzdés és komoly keresés emberséges szépsége már magában véve is értéket ad nekünk, többi embereknek. Ha az életpálya szemléletén kívül még java műveinek élvezésébe is merülhetünk, úgy még többet köszönünk munkálkodásának.
Forrás: Művészet - Negyedik évfolyam, 1905 Hatodik szám p. 353-361.
http://epa.oszk.hu/00000/00009/04/353-361-fenyes.htm
Pontosan öt esztendővel ezelőtt - 1918 december havában - szerepelt utoljára Fényes Adolf a nyilvánosság előtt. Odakint, a falakon kívül csupa zavar, kusza bizonytalanság, az emberek lelkére napról napra, szinte óráról órára, újabb nyomasztó ború, fekete felhő rakódott, marcangoló kétségbeesés gyötörte a tiszta tekintetű, tiszta lelkű embereket, vad üvöltés, öklök mutogatása, züllött gonosztevők riasztó tűzcsóvái adták a kor lelkének teljességét. Benn a kiállítási teremben pedig egy álomvilág nyiladozott meg a szemlélődő előtt, képek sorakoztak fel egymás mellett, mindegyik az elsüllyedt múltat, a festő fantáziájában lejátszódó eseményeket idézte vissza. Furcsa tájak, mesekönyvbe illő városok, várak, utcák, terek, házak töltötték ki a vásznak felületét, bibliai hősök, romantikus figurák élték le valószerűtlen, fantasztikus életüket Fényes Adolf e korból származó képein.
Az úgynevezett "korszerű" művészet hadakozó szálláscsinálói rendszerint türelmetlenek ellenfeleikkel szemben, de még fokozottabban türelmetlenebbek azokkal a művészekkel szemben, akik sem "velük", sem "ellenük", magányosan járják művészetük útját, magukba tekintve érlelődnek, dolgoznak és boldogulnak a maguk módja szerint. Fényes Adolf is azok közé tartozik, akit az izmusok mindenkori katonái könnyen elintéznek. Valahogy elfeledkeznek róla, hogy az irányok elhervadnak, újabbak nőnek föléjük és mégsem ölthet magára mindenki minden új szezonban új meggyőződést. Lelkiismeret kérdése ez is. Elvégre a művésznek, ha csakugyan az, tisztázni kell minden vonatkozásban, hogy mit jelent rá nézve valamely művészi irány, áramlat. Megfelel-e a kultúrájának, készültségének, vérmérsékletének és elsősorban lelki berendezésének a vehemens erővel feltoluló új irány, nem bénítja e meg munkájában, nem kényszerül-e tettetésre, hamisításra?
Fényes Adolf fölött vagy mellett elviharzottak a különböző irányok. Ő egyszerűen tudomást vett róluk, mert általában mindenről tájékozódik és - nincs tovább. Viszont ez nem jelenti azt, mintha kábult mozdulatlanságban leste volna az idők járását, fejlődött, mélyült ő is, csak éppen a fejlődés iránya, a kitűzött cél volt más, mint amit az izmusok katekizmusa minden hívő lélekre ráparancsol. Fejlődött, mélyült, pedig mintegy harminc esztendős múlt áll mögötte. E három évtized igazolja a művészt, hogy nem maradt ott azon a területen, amelyet a maga számára lakhatóvá tett, továbbűzte őt az örök kielégületlenség. Folyton új partok, hívogató térségek tünedeztek fel előtte, meg kellett ismerni, birtokába kellett venni azokat is. A kezdet reménytelen naturalizmusától a romantikus tartalmú, primitíven megfestett képeiig hosszú az út és a periódusok okszerűen következtek egymásra egészen az utolsó fordulóig. Kifejlődésük folyamatos, viszont igaz, hogy a romantikus korszak nem magyarázható előzményekkel. Itt a belső rugókat, a lélek titkos kamaráit kellene felkutatni. Nyilván valami súlyos válság eredője ez az elkanyarodás. Képzőművészeti fejlődési elmélet, stílkritika nem ad kulcsot a művész e salto mortaléjához. Szóval másutt kell keresni az okokat. Mindegy! A képek előttünk vannak, a művész így fest, már mintegy tíz esztendeje fest így, tehát valóságos helyzettel állunk szemközt.
Fényes Adolf ezúttal is hű maradt önmagához. A lepergett öt év alatt tovább haladt pályáján. Nem torpant meg. Igaz, hogy nem szakított a múltjával. Hágár elűzetését, Rebekát a kútnál ábrázoló vásznai, sziklavárai, várostromai, nőrablása, hegyibeszéde és sok más képe a közelmúlt termékeihez kapcsolódik és velük szoros rokonságot tart fenn. A témák még visszatérnek, de a képek már mások. Fényes Adolfban feléledt a táj szeretete, a természeté. Nem az amely a romantikus képeken önkényes összetettséggel jelentkezett, hanem mondjuk így: a "köznapi", a bennünket környező természet szeretete és átélése. Fényes Adolf új stílusát valahogy így lehetne körülírni: Hágár elűzetése, Rebeka a kútnál vagy a nőrablók érdemes témák és méltók arra, hogy a festő feldolgozza, de a bodros fehér felhők mögül kitekintő ég kéksége, az alföldi tanyák, a nyár poézise szintén megérdemlik, hogy a festő feléjük fordítsa tekintetét. A világ telve van szépséggel, még a mai nyomorúságos élet, szégyenletes tengődés közepette is egymásra találhatnak az alkotó művész és a szűzi közönyösségben megnyilatkozó természet.
Új képei valószerűbbek, megcsinálásukban több a tárgyilagosság és a szeretet, mint előbbi vásznaiban. Furcsa formájú, nagyon is önkényesen kialakított hegycsoportjai, völgyei, városai helyett egyre inkább szóhoz jut a hazai föld, hazai flóra, sőt egész sereg képén már mellőzi a romantikus témákat, szelíd tanyai házak fehérlenek a végtelenbe vesző hazai ég boltozata alatt, aranysárga búzakeresztek dombosodnak a letarolt szántóföldön.
A művész lassan, de egyenletes ütemben távolodik szeszélyes álmaitól, visszatér az erőt, szilárd támaszt adó valósághoz. Visszatér, de gazdagabban. Álmainak színes hímpora ott tündököl a köznapi témákból feldolgozott munkáin, a titokzatos űr felett való lebegésnek lendülete nem szűnt meg akkor sem, amikor elhagyta az álmok országát. E lendület tartalmasabbá teszi új képeit, növeli mélységüket és különös zománccal vonja be szépségeiket.
Ez a művészet nem igazodik aktuális programokhoz, éppen ezért sokan részvétlenül haladnak el mellette, mások viszont magukba fogadják, gyönyörködnek megnyilatkozásaiban és nem törődnek a távolabbi vonatkozásokkal.
Hogy kinek van igaza?
Majd tíz év múlva talán megkapjuk a választ.
Forrás: Nyugat, 1923. 24. szám
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00349/10549.htm
Révész Béla: Fényes Adolf
Portré-kísérlet
Az ifjú aggastyánok ismerős bús alakjai a magyar művészetnek. Nem úgy fiatalok eme aggastyánok, hogy fiatalos tovább buzdulással művelnék a művészetüket, de az öregség csüggedtsége alkonyodik rá, az évekkel megszámolt nem öreg életükre.
A magyar mennybolt: sors. Alacsony és aki nagyon fölemeli a fejét, beleütközik a magasságba.
Ezért járnak olyan sokan horgasztott fejjel művészetünk mezőnyein...
A legszebb lendülések megszegődnek.
A dóm, mely úgy tetszik emelkednék, kalyibává válik.
A napfölkelte úgy harsonázik, hogy déli verőt ígér naplementéig és belerútul a didergős szürkeségbe.
A táltos-vers, az ostromos próza udvarlón megjuhászodik, a bronzos, gránitos szobor-monumentum giccses gipszbe alakul, a forradalmas vászon szende alázatosságba lebukik... alig indult fiatalok, imént még nyalkák, mennydörgő-garabonciások és ifjan, a férfikort üdvözlő üde ezüsttel a halántékuk mellett már, "beérkezettek," elvégzettek, vének.
Keretet igyekszünk megvonni e mogorva megállapításokkal, hogy ezzel a megvilágítással közelebb érjünk a mindenképpen talányos művészhez: Fényes Adolfhoz.
Öregszik, de a forradalmas ifjúsága elkíséri. Talán negyven éve, amikor a fotografáló, pepecselő festőművészek békés parcellájáról arrébb állt, azután a nagybányaiakat megtalálta és azoktól is különködve, megfestette impresszión túlemelkedő, klasszicizáló festményeit. Impresszió, naturalizmus a korszaka, de sűrítetten több, ami a vásznain van, mint hangos visszhang, féktelen meglátás.
Lefogott örvénylés a képein.
Tragédia, bensőség, világszemlélet, a kifejezések fölényes tisztaságával. Tehát klasszikusnak mondható a teremtő-erőnek érettsége, melynek termékei: "Az anyaság," "A család," "Az özvegy."
Negyvenéves Fényes Adolf, híres, nagy munkái mögötte vannak, mesterségbeli tudása annyira befejezett, hogy a horizont is csukódnék, a rangja a piktúrában olyan, hogy merevülhetne szoborként, pénzi, portéka-ázsiója szilárd, mint a hajdani Danubius-papírok, magyar karrierek között él, győztesen, megroppanás, megrokkanás nélkül, kívánhatna-e többet? - és máról-holnapra cserbenhagyja plasztikus életét, feltétlen diadalait, Danubius-biztonságát...
Rejtély látszik, a legérdekesebb talányossága művészetünknek.
Beszélgetek Fényes Adolffal, hogy miként adná a nyitját a titokzatosságnak, amit én sejtek.
Óvatosan kérdezősködöm és elhulló, gyanútlan a mondanivaló, ahogyan a művész válaszol.
Fényes Adolf régi, nevezetes képeiről beszélgetünk.
Emlékszik-e "Az özvegy," "Az anyaság" modelljeire?
Hallom, a festő az utcán találkozott az alakjaival, beinvitálta őket a műtermében, naturalisztikus hűséggel vigyázta a modelljeit, de mindig többet látott az alakjai mögött, mint amennyit az elkészült festmény elmondott.
Bizalmasan beszélgetünk, megtudom, hogy Fényes Adolf papi családból származik, ükágon is bibliaforgató emberek az elődjei, ő is bibliás ember, érdekes, ahogyan mondja:
- Nagyon szeretem a bibliát... De csak úgy akarom ismerni, ahogyan gyermekkoromban olvasgattam...
- A mai biblia-, evangélistamagyarázatokat kikerülöm, nem olvasom...
- Ne bolygassa meg semmi, ahogyan én az istenes világot látom...
A szolnoki mezőket járjuk.
A művész friss passzióval beszélget arról, mennyire szereti ezt a tájat, a naplementét, a felhőket, a magyar falvak gunnyasztó csöndjét, festegeti is egyre az ábrákat, "geometrikus" szabályokat respektálva, a "dekoratív" festenivalót is megpillantva, de a tájkép mögé még mást is érez, lát...
Megforgatjuk egy élet tartamát, őszinte gondolatok hangzanak el, melyek bátorítják a sejtő gondolatot, ami rejtély, pompásan nyitódik, a hirtelenség, mely úgy tetszik, hogy máról-holnapra cserbenhagy egy művészi hitvallást, nem hirtelenség, szerves történet, a pálya folyamatossága, kulminálás, mely csak most emeli ívét, az ötvenkilencedik évnek magaslatán - eltörött ívelések, torzók honi szomorúságai fölött.
A vallomásszerű, sokszor ismétlődő terefere innen és onnan sorakoztatta a bizonyosságokat elgondolásunk mellé, hogy Fényes Adolf már naturalista korszakában olyan lelki szerkezetű festő volt, mint amilyennek manapság mutatkozik, csak nem tudott róla.
Éppen ez az őszinteség viszi kereső útjain a művészt és ennek a karakteres tulajdonságnak fölismerése fedi fel a titkot is, ami tulajdonképpen sugárzó nyíltság.
A bolyongás a pesti szegénység utcáin, megpillantása a láthatatlan nyűgeitől elfáradt asszonynak, megjelenése a műteremben és a vászon komor síkján: "Az özvegy" már beszél arról, hogy ez a festő a modellt csak motívumnak érzi és sokkal több az ábrázoló naturalizmusnál: a kép zengése: meghatottságról, egy rejtőző világ lírájáról, mely még a tárgyi modell körül szövi az álmait és csak a költögető idő dolga s modell lesz az álom...
A mesteri naturalizmus terméke: "Az özvegy," elsőrangúan alkalmas arra, hogy megértsük Fényes Adolf mai "ellentétes" piktúráját. Valami zsong a bágyadt asszony körül, kendős arcának, összekulcsolt kezeinek csöndes szomorúsága megrezdít valamit, szinte kimondhatatlan bensőséget. Pedig hisszük, ez a titokzatosság szabta meg Fényes Adolf titokzatos és legvilágosabb útját.
Talán úgy fejezzük ki magunkat, belső látás az, amitől már "Az özvegy" vászna is világot nyit a modell mögé.
Költők, költő-írók, költő-festők hétpróbás privilégiuma lenne a kimondhatatlan. A festők közül Böcklinre gondolunk, aki tagbaszakadt, jól táplált mitológiai alakjaival svájci költő, mint ahogy Fényes Adolf, biblián, szentírásokon, rabbiősökön keresztül, ízig-vérig magyar festő.
Az elejtett vallomások, hogy mennyire más Fényes Adolfnak az alföldi felhő, a naplemente, a gunnyasztó magyar falu, a bibliás emlékei, amiket ne bolygasson meg az újjáalakító tudomány, tulajdonságok, amelyek halkan, finoman bizonykodnak, hogy ez a festő tulajdonképpen megtalálta magát, amikor elhagyta volna a régi életét.
Művészet-problémák dolgában is elgondolkoztató Fényes Adolf pályaútja.
A festő megnyilatkozása? ha költő...
A fantasztikum, romantika, sajátos hangulat, másvilági színek bolygatják a fantáziákat: verssel, belletrisztikával és a látomás, ének, a napvilág elé kikerekedik, ha a festő mint költő jeleníti meg magát...
A belső látás megzendül Fényes Adolfnak már legkorábbi képein és elhúzódva az objektumos témáktól, mindinkább rámerül vásznaira az az álomvilág, melynek fölharsanása olyan ismeretlenül lepte meg az embereket.
Hogyan történt?
Zárkózó előkelően is hajlik Fényes Adolf a vallomásra. Érzi, nem furcsálkodó kíváncsiság a firtatásom.
Kérdezem a művészt, meg tudná-e pregnánsan jelölni, miben különbözik mai művészetének megnyilatkozási formája, a mai munkamódja a régitől?
Olyasmit érintettem, amire a válasz régen megérlelt lehetett és már mondja is biztos szavakkal a művész:
- Azelőtt a modell állt előttem és lefestettem, ma a kompozíció minden gondom...
Egyszerű meghatározás, de úgy gondoljuk, mögötte rejlik a művész új korszakának minden különössége.
A szavak természete, hogy skálázik bennük a fogalom ezer árnyalata.
Kompozíció?
Hangozhat közömbös jelentéssel: megkonstruálunk valamit, hogy kifejeződjék, de hangozhat úgy is, hogy zúg a fogalomtól, amit jelezni óhajt.
Például. Előttem egy kis terjedelmű festmény. A formáival, színeivel, sugallatával már az álomvilágból való, ahonnan Fényes új képei fölbukkannak. Megragadó a hevületével, de érződik rajta: a születés; tényleg vázlat és mondja Fényes:
- Még nem készültem el a "kompozícióval"...
Megtudom, hogy ez az embrió-festmény-vázlat három év előtt készült. Azóta foglalkozik a témával a művész és most készül arra, hogy a "nagy" képet megfesse.
Műhelytitkok tárulnak elém... a kis képek seregét látom, valamennyi kísérlet és évek múlnak, míg nagy vászon lesz belőlük, mire megérik: a kompozíció...
A modell: futó hirtelenség és elkészül a festmény.
A kompozíció: harc, vívódás, hogy kimondani tudjuk magunkat...
Helyes gyanakvásunk megerősödik, amikor egy lélek ránk forduló ábráit így megpillantjuk.
A költő tulajdonsága az, hogy bizarr bensőjében évekre elágyaz, motívumot, gondolatfoszlányt, sugdosó sejtelmeket és a vázlatot annyiszor kiterveli, kimelegíti, mígnem a magzat kipenderül a napvilágra.
Komolykodva, mosolyogva tanakodunk. Én már tudom, hogy Fényes Adolf új kibontakozása nem misztérium, megfordulás, meghökkentő újrakezdés, de azért hiszünk abban, hogy hajlamos lelkek nem kerülhetik el sorsukat - a mai időjárásban.
A mai időjárás!: a tegnapi!, már csaknem nemzedéknyi, mely igen értett hozzá, hogy a lelkek síkját megragadja és hegybe-völgybe megrengesse őket...
Csak ez a viharzás lehet a magyarázata, hogy életünknek legtépőbb naturalizmusa fölé a mai művészet kibontotta a romantikát.
Persze ez a romantika húszmillió halott után más, mint gőgicsélő hajdan, valamikor. Romantika: a misztikus drámáival, elhatalmasodott legegyénibb lírájával, regény felé kívánkozó belletrisztikájával, de még az izmusaival is, mert valamennyien, a káprázat után esdnek, mely kivezetne a föltorlódó káoszból. Nem véletlen az sem, hogy a freudizmus tudománya éppen az elmúlt tizenöt évben került a szellemi mozgalmak élére...
Beűzve magunkba, elfordultan a hömpölygő iszonyatosságoktól, ha küzdeni akar is a művészet az életért, a másik életért, ennek a művészetnek szárnyai a romantika felé csapdosnak.
Fényes Adolf művészete szinte kíséri az új korszak éveit és képei fölé gyűjtő fölírással oda lehetne helyezni a fogalmat. Romantika.
Fényes Adolf új irányú képeinek első darabját, 1912-ben festette. A világháborút ígérő Balkán-háborúk idején! Ez a piktúrája mélyült, marasztalta a művészt és megérkezett 1914 és a többi évek.
Fényes Adolf soha többé el nem hagyta "kompozícióit".
Abszolút tudatos festő, de hogy miként fordult meg a művészete, arról akadozva beszél Fényes Adolf. Bizonyos, hogy a lélekzörgető világ-évek feldörömbölték Fényes Adolf szunnyadó lelkiségét is, de azért a művész vallomástalan elhallgatása mondja el a legigazabb vallomást:
- Megtörtént...
A Fényes Adolf első, realista képein is föltetsző "belső látás" merítette föl piktúrájának új világát, mely elénk nyílott volna a világháború nélkül is, de úgy véljük, a szedelőzködés, forrongás éveit siettették a Szerencsétlenség komprimált évei.
Az önkéntelenség áradó ereje jelölte ki Fényes Adolf pályaútját és ez a tulajdonsága csillog meg akkor is, amikor felel a kérdésre:
- Hová?
- Nem tudom...
És mindent elmond, ahogyan megjegyzi:
- Festek...
Szárnyaszegett fiatalok között, friss távlatok előtt, tüzes homlokkal, fehér hajjal...
Forrás: Nyugat, 1926. 23. szám
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00408/12673.htm
Huszonöt éve lehet - annál inkább több, mint kevesebb - egy beszélgetésnek, melynek során egy fiatalember azt találta kérdezni Fényes Adolftól, hogy nem dolgozik-e valami "kompozició"-n. A joviális és mindig türelmes Fényes Adolf csaknem ingerülten fakadt ki:
- Kompozició! A laikusok mindig kompoziciót emlegetnek. Hát azt hiszik, az én képeim nincsenek megkomponálva? Ahogyan alakjaimat elhelyezem rajta, az nem komponálás?
Akkoriban festette Fényes sokat emlegetett "szegényember"-eit, munkáslegényeit és asszonyait, megható anyáit, érzelmeiket tehetetlen mozdulattal kifejező szerelmes párjait - azt az évekre elhúzódott sorozatát, melynek a szegénység ábrázolása volt az anyaga és benne az ember kidolgozása a művészi célja. Bár mi programmszerű sem volt a művészetében, a szocialisták abban az időben a magukénak vallották Fényest, s ezzel is bővült a művész népszerűségének köre. Fényes azonkorszakbeli képeinek legjobbjai már rég a Szépművészeti Múzeumban függnek, nehány társukat pedig a mester Ernst-múzeumbeli gyüjteményes kiállításán láttuk viszont most hosszú idő múltán. Annak idején a kor esztétikai kritériumaival megmérve, az egyszerűség és igazság költői ábrázolásainak éreztük őket. Ma is azok. Igazak mozdulatukban és kifejezésükben, és megkomponáltak is annyiban, amennyiben azt az általuk megérzékülő tartalom megkövetelte: a többalakos képeken az alakoknak megkereste a művész azt az egymáshoz való térbeli viszonyát, melyben érzelmi tartalmuk legjobban kifejeződhetett.
A "kompozició" szó azonban abban az időben riasztó hatású volt. Az iskolától elszabadult, attól messzire elkerült művészeket az iskolára emlékeztette, az Akadémiára, amelyben témák megismétlésére idomították őket, a mozdulatábrázolásnak, az alakok csoportosításának bizonyos módjaira, olyan megoldásokra, melyekre a művészet régi nagymesterei találtak rá és melyeket azután az epigonok több száz év gépies utánzó és ismétlő gyakorlatával elközönségesítettek. A külföldi akadémiák "Komponier-classé"-inak kompoziciós sémáinál a véletlenszerűség, sőt a formátlanság is kívánatosabbnak tetszett a fiatal művészek tehetségeseinek. A naturalizmus hősi korszakában az ellentét hajtóerejénél fogva is szinte kompoziciótlanságra, sőt kompozicióellenességre törekedtek a művészek. Fényes sohasem tartozott a túlzók és önkényesek közé, de korának iránya azért őt is befolyásolta. S ha képein az alakoknak egymáshoz való belső viszonya a mozdulatban kifejezésre jut is, az alakoknak és a csoportoknak a kép egészéhez, a kerettől megszabott teréhez való viszonya legtöbbször véletlenszerű, néha önkényes, mindenképpen "megkomponálatlan".
Milyen érzéssel nézett volna körül a huszonöt év előtti Fényes önmagának 1918-iki kiállításán, az Ernst-múzeumban? Ép oly kevéssé ismert volna ott magára, mint művészetének régi tisztelői az új Fényesre. Hová lett a megfogható, a vaskos élet ábrázolója? Hová lett a szegényemberek életének, majd a szegény magyar tájéknak, a megfakult színű alföldi utcáknak festője; hová lett a Cézanne módjára szándékosan kompoziciótlan magyaros csöndéletek rusztikus ábrázolója? Az új Fényes álomfestő lett, regeszerű jelenetek, bibliai cselekmények, gyermekjátékokra emlékeztető városok és tájak ábrázolója.
A magyar művészet utolsó húsz esztendejében elégszer voltunk tanui annak, hogy megállapodott, sőt híres művészek hirtelen irányt változtattak, elhagyták azt, amiben már otthon voltak és olyannak keresésére adták magukat, ami a bizonytalanság felé vitte őket. De igazinak vélt természetéből egyikük sem vetkőzött ki olyan mértékben, mint Fényes Adolf. Aminek közepében ez a kiállítása mutatta - új törekvésének - az ellenkezője volt az annak, amit művészkora elejétől addig rendületlen hittel vallott. Addig a természetet olyannak igyekezett ábrázolni, amilyennek objektív valóságában mutatkozik. Ezután az álmodozásai közben alakult képeket törekedett kivetíteni a természetre, vagyis a természetet a maga elképzelése szerint alakítani. Ha addig a természetet valami olyan állapotában, létének olyan pillanatában kellett meg-meglepnie, amely különösen kifejezőnek, vagy festői értelemben érdekesnek tetszett neki, most az előre elképzelt képet igyekezett a természet anyagával, a természet forma- és színkészletével megtölteni és ezzel valószínűvé tenni.
Mi okozta ezt a végzetesnek látszó változást a művészetben? Más festőinket a kor irányának fordulása késztette megfordulásra. És megkönnyítette számukra ezt az elhatározást, hogy mintha a régi nyelven már nem lett volna eléggé jelentős mondanivalójuk. Vannak azután nyugtalan temperamentumok, melyeknek a változatosság életszükségletük. Fényes nagynyugalmú művészetében semmi sem árulta el a lappangó nyugtalanságot, amely pedig föltétele minden gyökeres változásnak. Ő maga azt szokta felelni a kérdezősködőknek, hogy elnyomott fantáziája kért szót, s ő engedett neki. Bizonyára így is volt, bár a komponáló fantáziát semmiféle korszellem sem szokta elnémítani azokban, akiknek természetük az álmodás. Puvis de Chavannes és Gustave Moreau (a példákat könnyű lenne megsokszorozni) a naturalizmus kellős közepén annak legzajosabb tombolása közben festették álmaikat, pedig mind a ketten abban az iskolában nevelkedtek, melyben a naturalizmus legkövetkezetesebb mesterei, - és a természet tanulmányozását tulajdonképpen sohasem hagyták abban.
Fényes Adolf új stílusának első próbái (Zsuzsánna, Ábrahám és az angyalok) 1913-ból valók. Az utóbbi kép bogárhátú, fehérfalú parasztházikót ábrázol kinn a pusztában, szegényes növényzetű gémeskutas tájon. A házikó kertecskéjét félköralakú kerítés foglalja be, annak ajtaja előtt áll a meghajtott fejű öreg Ábrahám és fogadja az Úr három angyalát. A biblia csodás története magyar paraszti környezetben, - a három angyal glédában, egyazon mozdulatban. Stilizált merevség és meseszerű közvetetlenség. Az ilyen föl nem oldott ellentét nem kelti az önkéntelenség hatását, hanem inkább az elhatározásét.
A háború éveiben is az ó-szövetség történeteit festegeti Fényes, de most inkább a harcias tárgyúakat. Akkoriban keletkezik az amálekiták ellen vívott ütközet két változata és egyéb csataképek. Sajátságosan felemás hatást keltettek ezek a festmények annak idején konstruáltságukkal (amely csupa tudatosság volt) és ugyanakkor elképzelésüknek naivságával. A festő- és rajzoló-szerszámokkal játszó gyermek szokta emberek viaskodását olyan módon elképzelni, mint ezeken a képein Fényes: olyan szimmetriásan elrendezni részeit és olyan egyforma mozdulatra beállítani alakjait. Ugyanakkor azonban a contrapposto törvényszerű alkalmazása a komponálás módjában s az alakoknak meg a tájéknak fölényes tudással való megfestése kizökkentette a nézőt az illuzióból. Minden arra vallott, hogy a művész erőszakosan akar valamit, ami nem egészen magától értetődő benne.
Amilyen megkonstruáltak voltak alakos kompoziciói, olyan összerakott hatásúak voltak tájai. Fényes, ki addig minden képét kinn a természetben és model előtt festette, ezeket a képeit tisztára emlékezetből szerkesztette össze. A szolnok-budapesti vasúti vonal tája szolgáltatta fantasztikus elképzeléseihez a motívumokat. El se hinné az, aki az alföldi tájék szóban forgó részének egyhangúságát ismeri. Fényes képzelete azonban a jelentéktelen motívumokat megnagyította, súlyt adott nekik és érdekességgel töltötte meg. Csak épen meggyőzővé nem tudta alakítani őket: túlságosan megérzett rajtok a rakosgató tudatosság munkája.
A tulajdonképpeni új és érték, amit ez a korszak Fényes művészetében jelent: színeinek fölfrissülése. Hosszú, csaknem színtelen periódus után színei kifényesedtek és csillogók lettek. Ami kevésbé megkonstruált képet festett ebben az időben Fényes - például a gyermekét tartó anyának a művész naturalistakorszakbeli felfogásától alig különböző kompozicióját -, az is felüdült a művész megújhodott szinességében, megható kifejezése derűsen meghatóvá lett s nem szomorúan megindító, mint volt régebben.
Bár öt, sőt hat esztendő lassú evoluciójának lassú eredménye volt az a képsorozat, melyet Fényes 1918-iki kiállításán bemutatott, új stílusa kialakításán továbbra is csüggedetlenül dolgozott. Jól érezte maga is, hogy még nem jutott el véle az önkéntelenség fokáig, mert túlságosan messzire eltávozott régi magától, attól a Fényestől, aki a természet közvetlen közelében nevelkedett és fejlődött. A következő évek során lassan és fokonként ismét a természet felé közeledett. Nem kész elképzeléseket erőltetett most már a természetre, hanem a természet egy-egy darabját igyekezett a maga művészlogikájának megfelelően elrendezni és a maga temperamentumának igazabb kifejezőjévé tenni. Újabb képein az emberi alak és általában a cselekvény másodsorba került: a tájék lett rajtok a fődolog s az alakok azzá, amit régebben "staffage"-nak neveztek. Az alakok naturalista-impresszionista megfestési módja így nem hatott stílus-zavarónak, mint régebbi, alakos kompozicióin. Magán a tájakon pedig megérzett, hogy megfestésük előtt és közben a művész szeme a természeten fölfrissült. A kompozició egyre kevésbé hatott összerakottnak s a színességhez megjött a tónus is, az ellentétek finom kiegyenlítője, a nagy egységesítő.
A mai Fényes már majd ott van, ahol a régi. Jórészt ugyanazokat a motívumokat festi: az alföldi tájat, melyet országút szel ketté, s a kis tanyára rábocsátkozó éjszakát, az Alföld egén tenger módjára hánykolódó felhőzetet. De ezek a motívumok mind megújhodtak az új Fényes előadásában. Egykori józan tárgyilagosságukat a szabad csapongásban erőre kapott és bátorrá lett képzelet új élettel telítette meg. A legegyszerűbb táji motívum is mozgalmassá és érdekessé lett. Az "Áldott nyár" című kép motívumát már a régi Fényes is megfestette. A régi s az új festményen is országút vonul a sík tájék közepén s jobbra-balra tőle apró házak gubbasztanak a síkon, távírópóznák meredeznek, keresztberakott kévék sárgulnak. Lapos tájék, alig harmadrészét tölti meg a képnek. a többi a végtelen levegőég. De a régi motívum új feldolgozásán csupa szín minden, bátor és csillogó színesség, s a mindenre ráboruló ég szürkés komorságában is csupa színerő.
A mai Fényes Adolf igenis komponáló festő. A természet alázatos tisztelője, de öntudatos alakítója is. Nem fogadja el olyannak, amilyennek mutatkozik, hanem a maga belátása szerint változtat rajta. Ez a komponálás. És színeit is kormányozza: hangosabbá, vagy tompábban szólóvá teszi őket, aszerint, ahogy az érzése és a belátása sugallja. Ez is komponálás. Sokkal függetlenebb mintaképétől, a természettől, mint volt hajdan, amikor csak úgy tudta festeni, ha eléje állt és minden változásához alkalmazkodott. Ezért olyan egyéni ízűek, olyan eredeti hatásúak, annyira senki más műveihez nem hasonlítók Fényes Adolf legújabb festményei. A régebbi Fényeséi nem ilyenek voltak. A régi Fényes is kitünő művész volt, de amit alkotott, elveszett volna korának termésében. Amit mostanában alkot, az kimagaslik belőle.
Forrás: Nyugat, 1928. 2. szám
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00435/13584.htm
