Rudnay Gyula fehér márvány mellszobrát Pásztor János készítette. 1966-ban állították fel a Margitszigeti Művészsétányon.	ÉRDEKESSÉGEK
	Rudnay-emlékház
	A Corvin-kitüntetések
	Ajánlás Juhász Gyulának
	Bábonymegyer (Nagybábony) címere
	A nagyapa bábonyi arca
	VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM

Rudnay-emlékház

Rudnay Gyula festőművész (1878-1957) életének egy jelentős szakászát Bábonymegyerben töltötte. Ennek tiszteletére nyílt meg az emlékház.

A festőművész egykori lakóházát az 1980-as években visszavásárolta unokája, dr. Halasy Miklós, aki a tönkrement épületet felújította és emlékházzá alakította. Rudnay Gyula nevéhez is fűződik az evangélikus templom előtt álló, különlegesen szép, a háborúk áldozatai tiszteletére emelt emlékmű és az evangélikus templom oltárképe.

A Rudnay-emlékház udvarán helyezték el Rudnay Gyula szobrát, melyet Andrássy Kurta János készített a festőművészről.

Forrás: http://www.vendegvaro.hu/33-979

A Corvin-kitüntetések

(...) A Corvin-lánc, a Corvin-koszorú és a Corvin-díszjelvény kitüntetések alapító okiratát ugyanis Horthy Miklós 1930, október 11-én, Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszter ellenjegyzésével írta alá, s tíz nappal később a hivatalos lap, a Budapesti Közlöny már közzé is tette "a magyar tudomány, irodalom és művészet terén, valamint a magyar művelődés fellendítése körül szerzett kimagasló érdemekért" kitüntetettek névsorát. Az első láncot egyébként maga az ötletadó, az "5000 népiskolai objektum létesítése és a két alföldi egyetem elhelyezése és fejlesztése körül szerzett elévülhetetlen" tevékenységéért Klebelsberg kultuszminiszter kapta. Mi több, a politikai legendárium szerint a "Kedves Gróf Klebelsberg" kezdetű, ez alkalomból írt Horthy-nyilatkozatot sem más, mint a címzett kultuszminiszter fogalmazta. Így vagy úgy, a "nemzeti megújhodás" jegyében született Corvin-kitüntetés bizonyára kapóra jöhetett a kormányzósága tizedik évfordulóját ünneplő Horthynak. (...)

A Corvin-kitüntetésekkel kapcsolatos első módosítási törvényjavaslat - melyet 1938 januárjában tárgyalt és fogadott el a minisztertanács - nyilván nem véletlenül fűződik Hóman nevéhez. Mivel rajta kívül is voltak, akik "koszorúsból" "láncossá" léptek elő, sikerült keresztülvinnie, hogy az új láncosok megtarthassák koszorús címüket is. S mert Szily Kálmántól aligha lehetett volna visszaszerezni az eredeti érmet, Hóman egy másikat, egy hasonmás koszorúérmet csináltatott (vagy kapott) s ettől kezdve a két ordót gyakran együtt viselte. Egy fénykép tanúsága szerint ezt a divatot követte Rudnay Gyula, a nagybányai iskola egyik meghatározó festője is akinek a Parlamentben jelenleg is megtalálható, Pusztaszeri országgyűlés című nagyméretű munkája. Arról azonban nem tudni, hogy a korokon átívelő művésznek volt-e alkalma a Corvin-kitüntetések és az 1949-ben neki ítélt Kossuth-díj egyidejű viselésére.

Forrás: http://www.bibl.u-szeged.hu/ha/fokuszban/corvinlanc/corvin.html

Ajánlás Juhász Gyulának

Forrás: http://mek.oszk.hu/00700/00709/html/vs192501.htm
             http://www.sulinet.hu/eletestudomany/archiv/2000/0025/lat/kepek.html

Bábonymegyer (Nagybábony) címere

A pólyában szereplő ecset Rudnay Gyula Kossuth-díjas festőművészt szimbolizálja, aki az akkori Nagybábonyban lévő házában sokat és szívesen tartózkodott, illetve alkotott. A betyár alak Patkó Pistát ábrázolja, aki a hagyomány szerint gyakran megfordult a településen, illetve a környező erdőkben. Itt fogták el, miután halálos sebet kapott, majd itt is temették el. Ma kopjafa jelzi sírját. Átkötött búzakéve a település 1768 és 1856 között használt pecsétjén is szerepelt.

Forrás: http://www.heraldika.hu/cimer.php?azon=1248

A nagyapa bábonyi arca

Bábonymegyer falusiasabb (somogyiasabb?) részén, Nagybábonyban egy Bercsényi-arcú férfi áll a régi kocsma előtt. Hajdani búcsúk száraz nyárfalevél- és söntésillata. Elárvult kármentő, szomjas pince. A regruta-kalapok pántlikái sublótfiókokban fakulnak, a virágos kurjantások Gorlicénél, Limanovánál hervadtak el, s a jó torkú, virtusos Istvánok, Györgyök, Jánosok nevét a szülők, özvegyek, árvák és a haza (hasztalan) vigasztalására hősi emlékmű márványába vésik. Nézem a tájat. Mintha az ő szemével nézném (mert mondom: itt áll az egykori kocsma, később festőtanya, most szépen kiöltöztetett, emléktáblával megjelölt hétvégi ház előtt), s az ég kivilágosodott, gyermekszem-tiszta, s egy madár röpíti tekintetemet föl a hegyre.

A még ismeretlen festő járta a világot. A már világhírű művész Bábonyt járta. Hogy miért éppen Bábonyt tüntette ki valamelyik világváros, vagy királyi udvar helyett, csak tőle tudhatnám meg. Gömörben született, Budapesten, Münchenben, Nagybányán tanult, együtt festett az Alföldön Tornyaiékkal, otthon volt az ország minden táján, a somogyi Bábony azonban lebilincselte. Tény: Rudnay Gyula, aki Munkácsy sikerei után talán a legnagyobb érdeklődést, visszhangot keltett sajátos magyar lelkületű műveivel a nagyvilágban, egy fél emberöltőn át - haláláig - ragaszkodott Bábonyhoz, a régi kocsmából átalakított festőtanyájához. Tény továbbá, hogy a régebbi borús, tragikus feszültségű tájképei után egy új, bábonyias tájképstílust teremtett csöndből, fűből, keréknyomból, pinceszeri hangulatokból, madárrepülésből. És persze fényből. Régebbi, vihar fenyegette, baljós tájain villámként cikázik a fény, mint Bihari hegedűjén a dallam. Az itt festett tájképein világosak a színek, süt a nap, és népdal-meleg a fény.

Somogyot szeretik a festők. Megszületni is szeretnek itt, élni is. Lehet ebben a tájban, közegben valami különös - főként a festői lelkületre ható - vonzóerő. Rippl-Rónai a modern képzőművészet metropolisából jött Kaposvárra római Villát teremteni. Kunffy Lajos megállt Somogytúron, a Bosnyák kúria udvarán, körülnézett és nem tudott továbbmenni. Nézem a nagybábonyi utcát, amely már nem hasonlít egykori önmagához. A zsúpfedelű, fehérfalú viskók az öröklétben sugároznak, a helyükre masszív téglaépítmények álltak, akárcsak a betyárhistóriákat mesélő öregek helyére a motorbiciklin, autón járó nemzedékek.

De ha behunyom a szemem, azt az utcát látom és a Bercsényi-arcú férfit, aki megállt a régi kocsma előtt.

Azt kérdeztem a legidősebb Rudnay-unokától, dr. Halasy Miklós jászberényi főorvostól, mi késztette arra, hogy nagyapja egykori festőtanyáját megvásárolja, s a roskadozó épületet - szinte az utolsó órában - visszaperelje az enyészettől, és a már újra pompázatos udvaron szobrot emeltessen "a hálás utókor", a megajándékozott nemzet nevében (és helyett) Rudnay Gyulának. A kérdés "szónokias" volt: sejteni lehetett a válasz tartalmát. Gyerekkori emlékek, a családjáról mindenkor gyengéd szeretettel gondoskodó nagyszülő iránti hála, s kegyelet a világhírű festőnek, hazafinak. És mégvalami...

"Három éve, amikor megláttam a roskadozó házat, az elrohadt padlót, ajtókat, a nedvességfoltokat a falakon, a lyukas csatornát, a röfögő kismalacokat a nagyszobában, s az elvadult kertet, szörnyű lelkiismeretfurdalásom támadt. Nagyapám arca jelent meg előttem, de nem a megszokott, derűs tekintetű, hanem a ritkán látott, szomorúsággal árnyékolt arca, amely nekem gyerekkoromban is fájdalmat okozott. Engem, első unokáját nagyon szeretett. Merem remélni, hogy azért is, mert az övéhez hasonló természetet, érzékenységet sejtett bennem. A könnyen meghatódó, lágyszívűek fajtájához tartozom, akárcsak boldogult nagyapám, aki, ha néha szomorú volt, mások miatt - másokért - volt szomorú. Elhagyatott, szegénységre jutott embertársaiért mindenre képes volt. Ha sírást, szenvedést látott, kötelességének érezte, hogy vigaszt, segítséget nyújtson. Mindegy volt neki, hogy gondgyötörte felnőtt, vagy kicsi gyerek a szenvedő. Egyszer a főiskoláról hazafelé jöttében megpillantott egy síró gyermeket, aki törött kerekű játékkocsit tartott a kezében. Mivel a kisfiú vigasztalhatatlan volt, bement a legközelebbi boltba, kalapácsot, szöget vásárolt, majd az utca közepén megpreparálta a kocsit. 1939 március 15-én este átfúródott vakbéllel és kisebb hashártyagyulladással vittek kórházba, életveszélyes állapotban. Nagyapám külön szobát kért számomra, mert a professzor - később egyetemi sebésztanárom - csak "különszobásként" volt hajlandó még aznap megoperálni. A műtét után mindennap meglátogatott, s egy napon, amikor felszökött a lázam, este 10-ig ott ült az ágyam szélén, s nyugtatgatott. Ötödik gimnazista koromban kerékpározás közben lábamat törtem. Kétségbeesve érkezett, és nyomban felajánlotta, hogy vigasztalásul fest nekem egy szép olajképet. Meg is csinálta. Ez a munkája később valamelyik jó ismerősünkhöz került, azóta is sajnálom, hiszen nekem festette. A "portrémat" már öthónapos koromban elkészítette. Egy nyugtalan oroszlánt könnyebb lett volna megfesteni, mint az unokámat, mondogatta később az ismerőseinek. Ez a kép is Bábonyban készült.

Szóval, nagyapám szomorú arca... Ez volt a végső ok... Újra szelídnek, mosolygósnak akartam látni... Édesanyám állt mellém sok-sok emlékével. Családunk legifjabb nemzedéke, a dédunokák kezdetben értetlenül fogadták szándékomat. Ők nem ismerhették Bábony tündérvilágát. Bábony... Elfogulatlanul nem tudok róla beszélni. Mindenek előtt egy régi fényképre gondolok: egy éves koromban nagyapám tart a karján, mögöttünk a kis fehér híd, amely az udvarunkat lezáró patakot ívelte át. A parton és a mederben nagyszerűen lehetett játszani. Gátat építettünk, felduzzasztottuk a vizet, dagasztóteknőben csónakáztunk a szomszédék fiával, Hatos Janival. A család néha nagyapám vezetésével felkerekedett, kivonult a szőlőhegyre nyárshússal, egy-két üveg borral, ahol kis zsuppfedeles pincénk volt két hold gyümölccsel. Mi, gyerekek, öcsém és unokatestvéreim előreszaladtunk rőzsét gyűjteni, utánunk jöttek szüleink nagyapámékkal, nagyapám öccsével, Rudnay Jánossal, akitől egy kezébe fúródott világháborús golyó orozta el a hegedűművészi pályát, dr. Dusza Zoltánnal, nagymamám testvérével. Tüzet gyújtottunk, megsütöttük a húst, farkasétvággyal falatoztunk, a felnőttek borozgattak, tréfáltak, énekelgettek. Estefelé, amikor a faluvégi laposra köd telepedett, hazafelé indultunk a réten át, s közben egy ölre való vadsóskát szedtünk. Bábony... Az első szerelemmel is itt találkoztam. 14 éves voltam, s a szőke, mandulavágású szemű kislány 12. Ha föltűnt az utcán vékony alakja, a torkomba ugrott a szívem. Háború volt. Virág helyett egy-egy doboz gyufát csentem el otthon - nem lehetett kapni, nagy kincs volt -, s azzal ajándékoztam meg. Mihelyt elutaztunk Bábonyból, gyűjteni kezdtem a húszfilléreseket útiköltségre, hogy a karácsonyi szünetben meglátogathassam. A pénz összegyűlt ugyan, de akkor törtem el a lábamat, így a várva várt találkozás elmaradt.

A háború vége is itt ért bennünket. Egy lovas kozákcsapat érkezett először, s jó háromnegyed óráig ültek a nyeregben, míg ki nem hirdették a faluban, hogy jó szándékkal jöttek, s fogadjuk őket szívesen. Csak ezután szálltak le a lóról. Impozáns látványt nyújtott a sereg, nagyapám nyomban rajzmappát vett elő, s vázlatokat készített a kozákokról. Másnap Jani bátyám kissé pityókásan érkezett haza, s elmesélte, hogy összebarátkozott a csapat zenekarával. Átírt nekik egy zenedarabot fúvóshangszerekre. Abban az évben a bábonyi tél adott még sok örömet nekünk, fiúknak. A tabi leventeraktár csáki szalmája volt, s a barátok nekem is hoztak onnét egy sílécet, s reggeltől estig kint voltunk a havas hegyen. Vagy korcsolyáztunk. A laposon a talajvíz tükörsimára fagyott, el lehetett korcsolyázni egészen Tabig.

Sokszor elkísértem nagyapámat festeni. A szomszédék fiával, Hatos Janival vittük az állványt és a kisszéket. Mindig ott ugráltunk, ricsajoztunk körülötte, de őt ez nem zavarta. Játék közben oda-oda néztünk a készülő képre, amelyet később kiállításokon, újságok, folyóiratok reprodukciós mellékleteiben láttam viszont. Ezeket a műveit szeretem a legjobban. Az ágyam fölött a bábonyi szőlőhegy színei pompáznak. Minden este, mielőtt elalszom, Bábonyt látom; elindulok a sárgásbarna utakon, s álmomban a pinceszerre érek. A réten vadsóskát szedek, vagy az öreg temető sarkában, Patkó Pista sírjánál hallgatom nagyapám történeteit a hajdani betyárvilágról. Sok arc fénylik föl bennem. Látom mosolyukat, mozdulataikat, s hallom a hangjukat: nagyapámmal beszélgetnek. Könnyű volt megőriznem őket, hiszen festmények, rajzok segítettek, s egy-egy ceruzavillanás nagyapám vázlatfüzetében. Hirtelen a szomszéd bácsi jut most eszembe, Jani barátom édesapja, akinek rozoga házát egy éjszaka elborította a láng. Nagyapám jó szomszédhoz illően fogta a vödröt és sietett oltani. Úgy dolgozott, hogy csurgott róla a veríték, míg a ház gazdája oda nem súgta neki: ne tessék már úgy szorgoskodni, mert még elalszik a tűz és úgy járunk, hogy nem fizet a biztosító.

Nagy örömmel fogadta tanítványait, akik nyaranta gyakran felkeresték. A fiatalok körében népszerű volt. Mindent elkövetett, hogy ne alázza porig őket a szegénység. Ha egy egyetemista bekopogott hozzá 10-20 pengőért, hogy átsegítse zavarán, nyomban elővette a tárcáját. "Netán valami speciális ügyben keresett meg, fiatal barátom?" Egyszer a lányát környékező apámat is e szavakkal fogadta. Bábonyi vendégei ihletet, meleg hangú biztatást, ízletes kosztot, jóféle búfelejtőt kaptak tőle.

Nos, ezek után gondolom, el tudja képzelni, mit éreztem, amikor három éve megláttam a tanyáját. (Megfogadtam akkor, hogy nagyapámat jókedvre derítem. Nem volt könnyű. Segítség nélkül talán nem is sikerült volna. De sokan segítettek. A tabi tanácselnök, Szabó Károly például, meg Hatos Jani, a régi barát, Molnár István bácsi, aki Jászberényből utazott Bábonyba, hogy elkészítse a hidat, a galambdúcot, a kiskutat. Pista bácsi valamikor idegenlégiós volt, három nyelven beszél, s amikor Bábonyban körülnézett, azt mondta: meggyőződésem, hogy itt tíz évvel tovább élnék.")

Eső szemerkél.

A ház tornácán érett, fekete szőlő. A mennyezet kecses darvai - Halasy Miklós kedvencei -, mintha vándorútra készülnének. A szobában néhány Rudnay kép: festmény, grafika, pár régi bútor és a nagy becsben tartott sétabot. Egyébként minden új itt: (talán túlságosan is új) a falak, a padozat, a berendezés. Az udvarról eltűnt a dzsungel, fehér híd ível át a patakon.

Színes levelek áznak a járdán.

A patyolatfehér öregtemplom előtt a világháborús hősi emlékművet tatarozza néhány öregember.

- Az emlékművet is Rudnay úr tervezte - figyelmeztetnek.

Eszembe jut esete a játékát sirató kisfiúval. Vajon mit érezhetett, ha felnőtteket látott sírni. Például losonci póttartalékosként, amikor a menekülők áradatát nézte.

A templom oltárképe is az ő munkája. A három királyok tisztelegnek a karácsonyi kisfiú előtt Betlehemben.

Elállt az eső. A hulldogáló nyárfalevél-színű napfény átüt a ködön. Lovasszekér vonul át a falun - cigánycsaláddal. Mögöttük a templom, előttük a Rudnay őszi színeivel ékes bábonyi hegy.

Arra gondolok, vajon járt-e itt az apám, a többi Rudnay tanítvánnyal. Úgy érzem, igen.

A szekér elém kanyarodik. Az asszony cigarettázik és nézi a kisfiát. Szép asszony. Tizenhét-tizennyolc éves lehet. A férfi komoly arccal fordul felém, és megemeli a kalapját.

(1979)

Forrás: Szapudi András: Messze Betlehemtől
             http://mek.oszk.hu/02800/02889/02889.htm#19