Önarckép 1920 körül |
ÉLETRAJZI ADATOK | |
| A Magyar Életrajzi Lexikon szócikke | ||
| Hárs Éva könyvéből | ||
| Szentes Helyismereti Kézikönyvéből | ||
| Önéletrajz | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
Koszta József (Brassó, 1861. márc. 27. - Bp., 1949. júl. 29.): festő, Kossuth-díjas (1948). A Munkácsy-tradíciót folytató ún. alföldi irányzat egyik legjelentősebb képviselője. 1882-83-ban a bécsi akadémián, majd a következő években a budapesti Mintarajztanodában Lotz Károly és Székely Bertalan növendéke volt. 1891-ben ösztöndíjjal Münchenbe ment. Itt kezdte festeni Mátyás és Beatrix c. képét, amelyet később a Benczúr-mesteriskolában is folytatott. 1897-ben Hazatérő aratók c. paraszti témájú életképével a Műbarátok ösztöndíját nyerte el. 1899-1902-ben Rómában, Párizsban és Nagybányán dolgozott. 1900-ban Párizsban kiállított művével Mention honorable-t nyert. 1906-ban Fraknói-ösztöndíjat kapott. 1907-ben festette Három királyok c. kompozícióját. Több ízben járt ösztöndíjjal külföldön. 1917-ben Wolfner-díjjal jutalmazták, 1935-ben állami festészeti kis aranyérmet kapott. Több gyűjteményes kiállítása közül 1917-ben (Ernst Múzeum) nagy sikert aratott. Ugyanott 1920-ban, 1922-ben és 1937-ben szerepelt nagyobb anyaggal. 1948-ban a Nemzeti Szalonban rendezte meg gyűjteményes kiállítását. Plebejus demokratikus szemléletű művészetét a paraszti témák, az alföldi táj drámai ábrázolása, az erős fény-árnyékokra épített fokozott színvilág, az expresszív realista formálás jellemezte. Sajátos formanyelve a húszas évektől kezdve alakult ki. Ekkor már nagyobbrészt Szentes melletti tanyáján élt és ott festette drámai tájait, a paraszti életet (Hazatérő aratók, Muskátlis kislány, Kukoricatörők, Tányértörölgető nő), szófukar, erőteljes önarcképeit. Ez időtől kezdve minden külföldön rendezett jelentősebb kiállításon szerepeltek munkái, és sajátos nemzeti karakterükkel nagy sikert arattak. 1937-ben a Szinyei Társaság tiszteletbeli tagjává választotta. Szentesen emlékét a nevét viselő múzeum őrzi. Legjelentősebb művei az MNG-ben vannak.
Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon 1000-1990
http://mek.oszk.hu/00300/00355/html/ABC07165/08471.htm
A brassói hegyek közt született, s az Alföld sík vidéke vált ihletőjévé. Szerette s kereste a magányt, a szótalan falusi ember világát, melyet az Alföld rónaságain éppoly otthonosnak talált, mint Erdély bércei között. Csak a nagyvárosok füstjét nem tűrte sokáig. Budapest, München, Párizs, Róma - egy-egy tanulmányút állomásai, de otthont találni nem tudott egyikben sem, soha. Menekült vissza a falura.
Fiatalkori munkáira 1885-ben figyel fel először egy kolozsvári újságíró, aki éles szemmel meglátja benne a jövő ígéretét. A siker, az elismerés azonban még sokáig várat magára. Fényképnagyítással, fényképről való másolással keresi meg a mindennapit, meg a festékre valót, miközben szívós kitartással tanul. 1882-83-ban a bécsi akadémia vendéghallgatója, ám a következő évben már ismét Kolozsvárott van. Ezután a budapesti Mintarajziskola következik: akadémikus modell-témák, gipszmásolások. Tanárai: Greguss János, Lotz Károly, Székely Bertalan. 1891-ben kétszáz koronás ösztöndíjjal Münchenbe utazik. Mesterének Diezt, a történelmi képek festőjét választja, akit kitűnő pedagógusi munkájáért nagyrabecsül. A müncheni magyarokkal nem tart kapcsolatot, kerüli társaságukat, a Lohengrin kávéházat, Hollósyék kedvelt találkozóhelyét. Minden idejét a munkának áldozza, s ez elég ok arra, hogy amúgy is magányt kedvelő természete miatt még inkább visszahúzódjon a társaságtól. Nem szereti az elméleti vitákat, nem szívesen szól a maga festészetéről sem. Úgy érzi, ecsetje mindent elmond érzéseiről, képei elárulják gondolatait.
Amikor 1902-1903-ban Nagybányára megy, nem fogadják különös örömmel, s ő sem csatlakozik a zajos festőtársasághoz. Felsőbányán, félrevonultan dolgozik, s a telepről csak Ferenczy Károllyal tart kapcsolatot. Mégis, az itt töltött idő határozott nyomot hagy művészetében, a nagybányai atmoszféra és Ferenczy festészetének hatása kétségtelenül érezhető ezidőben készült művein. Ám festészete és sajátos magánykeresése nem a nagybányai plein-airben, a szabadtérbe állított modell ábrázolásában találja meg a kibontakozás útját. Számára a szabadban festést a rétek, mezők intim élete, a görnyedve dolgozó parasztok, a pihenő, hazatérő mezei munkások ábrázolása jelenti. Modelljeit a mindennapi élet kínálja, amelynek egy-egy mozzanatát minden pátosz nélkül, gyönyörködtető festőiséggel tolmácsolja.
Ezt a falusi magányt, természet és ember közvetlen, meghitt kapcsolatát keresi olaszországi tanulmányútjain is. 1905-ben elnyeri a Fraknói-díjat, mely két éves itáliai tartózkodást biztosít számára. Azt hihetnők, a műkincsek gazdagsága s a festői városok bűvölik el, mint annyi más társát. Koszta vásznain azonban a szegény halászfalu magányos bárkái, üres vitorlásai jelennek meg, Róma antik romjai helyett a környék falvait, lankás domboldalait festi. Vajon hogy hatottak Koszta művészetére a világhírű képtárak gyűjteményei, miként reagált a kortárs festők munkáira? Rómából hazatérve mintha fokozottabb gonddal ügyelne a képszerkesztés szabályaira, kompozíciói mozgalmasabbak, ritmikusabb elrendezésűek. Tudjuk, hogy amikor 1910-ben Párizsban jár, idejének legjavát a Louvre-ban tölti, Goya és Delacroix képeit csodálja, de az impresszionisták műveiért nem lelkesedik.
Koszta a parasztember szívósságával lépésről-lépésre teremti meg a maga sajátos festői nyelvezetét. Végigjárja az európai művészet központjait, megnézi s magába szívja mindazt, amiből festői képzelete meríthet. Erőteljes kolorizmusát összevethetjük a nagy francia kortársak: Rouault vagy Vlaminck égő színeivel, bensőséges hangulatú mezei kompozíciói emlékünkbe idézhetik Millet munkálkodó parasztjait, képei mégis sajátosan, egyénien Koszta-művek maradnak. Mindazt, amit lát s tanul, átitatja a maga emberi és művészi szemléletével, amely csakúgy mélyen a hazai földbe ereszti gyökereit, mint az Alföld sík mezejének magányos fái. S amikor külföldi útjai után végleges letelepedésre alkalmas vidéket keres, megint csak az Alföldre talál, hogy Szentes határában mindvégig hű maradjon a számára oly nélkülözhetetlen széles síksághoz, falusi magányhoz. Több, mint harminc esztendőt tölt el itt a határt járva, reggel korán kel, s a mezőt, a jószágot figyeli, mint annyi más parasztember. Festői témájának világát éli, tudja modelljei minden gondját-búját, apró örömét. Szülőföldje helyett is édes otthonává lett ez a vidék, melyről maga vallja egyszer: "Hogy speciálisan mért lakom éppen Szentesen, arra csak azt mondhatom, hogy ez az a táj, amely leginkább és legegyetemesebben viseli magán a magyar táj jellegzetességeit. Csak itt érzem magam jól, és csak itt tudok igazán dolgozni."
Első önálló kiállítását 1917-ben rendezi, az Ernst Múzeumban. Kitörő lelkesedés fogadja, "egy új Munkácsy érkezését" látják benne. Két nap alatt valamennyi képét megvásárolják, s noha korábban már számos kitüntetést és díjat kapott, most újonnan felfedezik. Hogy festői zsenijét Munkácsyhoz mérik, nem véletlen. Ábrázolásmódja, képi felfogása ugyan nem mutat rokonságot az általa példaképül választott mesterrel, de szemlélete hasonló forrásból ered. A népéletből vett témák mellett műveinek sikerét biztosítja a kitűnő emberábrázolási készség, a belső rezdülések sommázott, jellemző erejű kifejezése is.
E kiállításától kezdve szinte egyedüli és legünnepeltebb képviselője a magyar táj és a népélet festészetének, állandó szereplője a nemzetközi tárlatoknak. Műveivel megismerkedhet Berlin, London, Drezda, Brüsszel, Velence, Róma, Milánó, Stockholm - díjakat, érmeket nyer a külföldön s idehaza is. Tántoríthatatlan hűsége a szentesi tanyához a hosszú évtizedek alatt bensőségessé s egyben monumentálissá érlelte művészetét. Végül már nem a táj adja a festői témát, hanem a művészben összegezett mondanivaló keresi meg a tájban a kifejezésre alkalmas formát. Egyre tömörebben koncentrál a lényeg megragadására, színei felfokozottak, alakjait lendületes színfoltok jelölik, az egységes szerkesztés és összhatás érdekében mindent elhagy, ami felesleges. Ha ifjúkori művein még felfedezhetők is idegen hatások, érett korszakának alkotásait stíluskategóriába nem zárhatjuk - szétfeszítenék azt.
A kedves tanyát, művészete éltetőjét a háború után el kell hagynia. Élete utolsó éveit betegen, ecsetjét letéve, Szentesen tölti. A Kossuth-díjjal s a Nemzeti Szalonban 1948-ban rendezett gyűjteményes kiállításával már az a nép ünnepli, amelynek egész életét, festészetét szentelte.
Forrás: Hárs Éva: Csók, Koszta, Rudnay ("Az én múzeumom" sorozat 14. Sorozatszerk.: Zádor Anna), Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Budapest, 1966, 15-16. oldal
Koszta József 1861. április 27-én született Brassóban. Apja mészáros volt. A reáliskolát szülővárosában végezte, majd fényképészinasnak szegődött el két évre. A fényképezés mellett elsajátította az arcképfestés alapjait is. Önéletrajzában így emlékszik pályakezdésére:
"Gyermekkoromban az volt egyedüli vágyam, hogy juhpásztor lehessek, nem éppen a juhok kedvéért, hanem mert mint juhpásztor napestig elnézhetném a fellegek járását, a vidék szépségét és festegethetnék is, hiszen a kutyám eligazítaná a juhok dolgát. De hát nem volt szerencsém, mert a szüleim az elemi után beadtak a reáliskolába, sőt már a II. és III. osztályt jártam, amikor megkezdhettem a sztrájkot, nem akarván tovább tanulni. Nem is tanultam tovább. De a juhpásztorságból mégsem lett semmi. Sok viszontagság után festőakamédiákba kerültem, Bécsbe, Münchenbe, de ezzel messze, messze estem az én ideálomtól."
1882-ben összegyűjtött pénzéből beiratkozott a bécsi akadémiára. Bécs után Budapest, München, Nagybánya, majd Pesten Benczúr Gyula mesteriskolája tanulmányainak új állomása. Pesten Lotz Károly és Székely Bertalan volt a mestere, de sem az első mitológiai álmokat követő könnyed derűlátása, sem az utóbbi problémákkal viaskodó akadémizmusa nem hatott rá meghatározó erővel. Münchenben négy évet töltött, ahonnan 1897-ben tért haza. Ekkor fejezte be Mátyás és Beatrix találkozása című festményét.
A festőiskolák által rákényszerített eklektikus historizmus átmeneti terhet jelentett művészetében, de alföldi tartózkodása alatt ezt hamarosan lerázta. A Rómában töltött évek alatt is megőrizte függetlenségét még a legkiválóbb mesterekkel szemben is.
Egyedül a francia nagymester Millet Jean Francois festészetével érzett azonosságot. Egyetértett a természet, a föld, az ember összhangját kereső művészi ábrázolással. Impresszionizmusa súlyosabb "zsírosabb" mint a franciáké, festése pasztózus, az ecsetvonásai szenvedélyesek. Az erős alföldi fényeket az árnyékok sötét színeivel erősítette fel. A Három királyok című kép újabb állomása Koszta festészetének. Rómában festette 1907-ben. A bibliai jelenetet saját korának emberei közé helyezte árnyékokkal tarkított napsütésbe, ahol sárga, vörös és fehér színei ragyoghatnak.
1917-ben az Ernst Múzeumban állította ki munkáit. A kritika és a közönség egybehangzóan ünnepelte, egyszerre a vezető mesterek közé emelkedett. A Barcelonai Világkiállításon 1929-ben a Berekháti szélmalom című festményével nyert díjat. Alakos kompozíciói mellett tájképeket festett. Motívumai hasonlóak; tanyai viskók, cigányputrik, zöld vagy barnás gyep, mélykék égbolt felhőkkel. Festészetének színpada az Alföld. Szentes volt az a hely, amit e célra kiválasztott, tanyát és földet vásárolt. A határban születtek meg azok a nagy erejű színlátomások, melyek kivételes helyet biztosítanak Kosztának a magyar festészet történetében. A tájat és az itt élő népet múzsájának tekinti, melyről így vall:
"Hogy miért lakom éppen Szentesen - nyilatkozott egy alkalommal - arra csak azt mondhatom, hogy ez az a táj, amely leginkább és legegyetemesebben viseli magán a magyar táj jellegzetességeit. Csak itt érzem magam jól, és csak itt tudok igazán dolgozni. Összes munkáim, amelyekkel feltűnést keltettem, mind mind tanyai alkotásaim. A magyar táj színei, hangulatai annyira lenyűgöző hatással vannak rám, és annyira idekötnek, hogy úgy érzem másutt nem is igen tudnék dolgozni.
Annyira magáévá tett és áthasonított e föld varázsa, hogy talán élni sem tudnék nélküle.
És képeim, amelyeket itt alkottam éppen a magyar tájhangulat kifejező erejével képesek annyira hatni, mint azt a külföldi elismerésekből látom."
A zord Koszta, a zsémbes piktor leányportré sorozatával árulja el lelkének kisugárzó gyengédségét. A Magyar Nemzeti Galéria ismert Muskátlis kislány és a Kislány vázával című festménye a gyermekábrázolás kitűnő példája. Az arcok nyíltsága különös varázsát adja e remekműveknek. Koszta felesége, Annuska, a csodálatos parasztleány, a munkában megfáradt, a pihenő vagy a gondokban őrlődő asszonyainak gyakori modellje. A paraszti sors és életforma legbensőségesebb kifejeződését teremti meg festészetében. A néppel való kapcsolata sohasem szakadt meg, a parasztság lelke parázslik vásznain. Virágcsendéleteiben szenvedélye alábbhagyott, önfeledt örömmel teremtette meg a szegfűk, muskátlik, őszirózsák összhangját. Legtöbbször sötét, semleges háttérből csillognak ki egyszerűséggel, keresetlenül beállított csokrai. Egyre szélesebb, tömörebb ecsetvonásokkal festett, sűrű, vérmes színekben látott. Csak a fény- és színhatás vált fontossá, a forma és a plasztika alárendelt szerepet kapott képein. A mindennapos mezei látványt festette: vonuló asszonyokat kosarakkal karjukon a beérett terméssel, aranyló lombú fák zöld, aranymezők előtt, sötét égbolttal a háttérben.
A második világháború izgalmaival egyidőben egészsége meggyengült. Művészi pályája végakkordjaként 1948-ban gyűjteményes kiállítása volt a Nemzeti Szalonban, és Kossuth-díjjal tüntették ki. A tanyai műtermet végérvényesen el kellett hagynia, Szentesre költözött a Zrínyi utcai házukba. Festészete ihlető világától végleg elbúcsúzott, 1949. július 29-én 85 éves korában elhunyt.
Hagyatéka a szentesi Koszta József Múzeumba került, de a Nemzeti Galéria és magángyűjtemények is kitüntetett helyet adnak alkotásainak.
Forrás: Szentes Helyismereti Kézikönyve
http://www.szentesinfo.hu/cd/helyismeret/epiteszet/html/oldal22.htm
I. (1920)
1920. jan. 7.
Kedves Doktor úr!
Koszta
Lelőhely: Magyar Nemzeti Galéria Adattára: 12478/59
II. (1923)
Gyermekkoromban az volt egyedüli vágyam, hogy juhpásztor lehessek, nem éppen a juhok kedvéért, hanem mert mint juhpásztor napestig elnézhetném a fellegek járását, a vidék szépségét és festegethetnék is, hiszen a kutyám eligazítaná a juhok dolgát. De hát nem volt szerencsém, mert a szüleim az elemi után beadtak a reáliskolába, sőt már a II. és III. osztályt jártam, amikor megkezdhettem a sztrájkot, nem akartam tovább tanulni. Nem is tanultam tovább. De a juhpásztorságból nem lett semmi. Sok viszontagság után festőakadémiákba kerültem, Bécsbe, Münchenbe, de ezzel messze, messze estem az én ideálomtól.
Brassóban (Erdély) születtem 1861. Az ottani reál. iskola II. oszt. elvégzése után fényképész tanonc lettem, mesterem, aki festett is, beavatott az olajfestés technikájába és tőle 3 év múlva elkerülve, festéssel (főleg arckép) foglalkoztam és ezzel tartottam fenn magam. Körülbelül 20 éves korban kerültem fel Budapestre és itt a mintarajziskolában, 3 évet töltöttem, l év Gregussnál, 2 év Lotznál. Semmi pártfogásban nem részesültem, sőt, Keleti Gusztáv majdnem ellenséges indulattal viseltetett. Így aztán elkedvetlenedve csak a kenyérkeresetre adtam magam, arcképeket festve többnyire fénykép után.
Ezzel sok szép évem kárba veszett. Azonban 28 éves koromban mégis kimentem Münchenbe és itt megújhodva kezdtem az akadémián dolgozni. Hackl Höcker és Dietz voltak tanáraim, kik igen jó indulattal voltak irántam és így 4 1/2 évet egyfolytában a stúdiumnak éltem, az utolsó két évben a magyar állam ösztöndíjban részesített.
1896-ban hazajöttem, felvettek a Benczúr iskolába, itt festettem első képemet Hazatérők címmel, most a Szépművészeti Múzeumban van, erre kaptam a műbarátok ösztöndíját is (300 korona) ugyancsak erre kaptam 1900-iki párizsi Kiállításon a Mention Honorábl-et is, Keleti Gusztáv, az én elnyomóm volt az első, aki e képhez gratulált.
Ezt a képet, habár Benczúr növendék voltam, vidéken festettem és minden további képet, amíg Benczúrista voltam, vidéken festettem, kivéve egy magy. történelmi képet, Mátyás király fogadja Beatrixot [olvashatatlan a megrongálódott kézirat miatt] képet még Münchenben komponáltam, mégis Benczúr korrektúra alatt kezdtem meg festeni, de nem tudtam befejezni ott és még ma sincs készen, illetve a háború alatt a román katonák megsemmisítették a szolnoki műtermemben.
Erre a kompozícióra kaptam a Római-díjat (1905)
Két évet töltöttem Rómában, és itt készült a Három királyok c. képem (Szépm. Múzeum). A történelmi képen sok időt töltöttem, nagy ambícióval csüngtem a képen most csak a fényképe van meg, de el vagyok tökélve a képet megfesteni.
A Benczúr iskolából kikerülve vidékre mentem dolgozni 1900-1910 [?] több helyeken, úm.: Abony, Szolnok, Cibakháza, Nagybánya stb. dolgoztam. Ezen időkből való A mezőn c. kétalakos kép, mely szintén a Szépm. Múzeumban függ (megvették 1905)
Mezei munkások (1910) Rökk-díjat kaptam.
Valamint ezen időkből való főbb képeim Őszi nap 1903, Csigabiga 1901, Zöldben 1902, Kosaras lány 1903, Elhagyott sétány 1901, Eső után 1910, Vízhordó lányok 1907, ezek részint a budapesti, részint vidéki múzeumokban vannak.
1911-ben Szentesre kerültem, ahol magamnak igen megfelelő témákat találtam. Egy tanyán vettem lakást és 1916-ig itt dolgoztam. Közben 1913-ban, Párizsban 9 hónapot töltöttem, ez nagy hatással volt rám és azt hiszem munkáimon is észlelhető, ezen időkből való Parasztudvar c. kép és a Modell c. egyik a királyi palotába került a másikat a Társulat vette meg, azt hiszem vidékre került.
1916 őszén az Ernst Múzeumban kollektív kiállítást rendeztem a Szentesen készült dolgaimból, e képek közül egyikre, a Kukoricatörésre később a Műcsarnokban a Wolfner-díjat kaptam.
Utolsó két évet Szolnokon töltöttem a művésztelepen és az ott készült képeimből, valamint a még meglevő szentesi képeimből rendezem jelenleg második kollekciómat az Ernst Múzeumban.
Van szerencsém a kívánt adatokat itt küldeni!
Hálás kész híve
Múltak az évek, pingáltam juhok nélkül. A kenyeret külön kellett megkeresni. Most, öregségemre közeledem gyermekkori álmaimhoz: szereztem egy kis tanyát. Mi kell még? A juhok. Mihelyt ezek is meglesznek, kész az isteni állapot. Legeltetni a domb felé járok, ahol a szélmalmok vannak, onnan jönnek a szép fellegek, majd meglátják, akkor mit pingálok, mint juhpásztor!
Közölve: Az Est Hármaskönyve 1923-ra. Lexikon az újságolvasó számára. (Az Est Lapkiadó Részvénytársaság Kiadása, Bp., 1922, 397-398. oldal)
Forrás: Születtem... / Magyar képzőművészek önéletrajza (szerk.: Csiffáry Gabriella), Palatinus, 2002, 102-104. oldal
