Herman Lipót: Koszta József
A Fészek nagytermében egy lelkes tudós indiai élményeiről tart előadást vetített képek, gramofón-lemezek s élő emberi hangon énekelt 2000 éves ősi dalok kíséretében. Bizonyítani akarja, hogy ott, Gandhi hazájában húnok és ősmagyarok leszármazottjai laknak. A levetített képekről mintha valóban debreceni csikós típusok tekintenének ránk a fehér turbánok alól. A közönség - nagyobbrészt művészek - ilyen ábrándoknak lelkesen tapsol, szívesen hisz bennök.
Mintha nem volna véletlen, hogy éppen e délutánra beszéltük meg Koszta Józseffel, a kitűnő festőművésszel egy kis intim beszélgetést munka- és életmódjáról, melyet Szentestől négy kilométernyire levő tanyáján folytat. Tizenötholdas kisgazda, a föld felesbe van kiadva.
Koszta József láttára, ahogy eredeti alakja a kávéházban vagy klubban nagyritkán felmerül, - mindig az ötlött eszünkbe, hogy a Góbi-sivatagról jött s éppen csak kedvünkért öltözködött át. Kis ősmagyar, bár erősen mongol vagy kínai arcvonásokkal (ki ennek a megmondhatója?), mégis magyar beszédű, amibe azonban szívesen kever német szavakat. Festése eredeti, színes, egyéni, magyaros. De a művészet magyarságával úgy vagyunk, hogy inkább Koszta műveszetéből vagyunk hajlandók a magyarság kritériumait levonni, valamilyen megállapított ideális magyar festészeti törvények közé beszorítani. Eszünkbe jut Dosztojevszkijnek az a mondata, hogy nemzeti művészet úgy jön létre, hogy valamelyik jó művész őszintén kifejezi magát.
Most hallgassuk egy kicsit Koszta Józsefet, mit beszél munkájáról, életéről:
- Reggel felkelek hatkor, kimegyek, megnézem a teheneket. Aztán bemegyek a műterembe, megnézem, hogy mit csináltam tegnap. Napközben csatangolok, barangolok, kiválasztom a témát, amit meg akarok festeni.
- Az embernek ilyenkor már az idegeiben van a kép, izgatja. Összeszedem a cókmókomat s megyek ki festeni. Nyáron, úgy a délután öt óra körüli hangulatot szeretem, délelőtt kissé "nüchtern" a természet. Dolgozom vagy két óra hosszat odakünn, tovább nem, mert változik a világítás. De néha tízszer is kimegyek ugyanahhoz a témához, odahaza alig korrigálok rajta valamit. Csak a természet előtt szeretem festeni a képet.
- Néha persze kínlódik az ember, mint a kutya, s a tizedik próbálkozás után hirtelen levakarja az egészet, mert érzi, hogy ez nem az, amit szeretne. Akkor aztán fellélegzik, mert az a sok odakent vacak nem dögleszti a színt.
- Az érzések újra frissek s a piktori lendület újra forrong. A kínlódás aztán mégis kifzetődik. A három királyok című képemen, (ami a múzeumban van) tavasztól őszig dolgoztam s nem jutottam semmire. Akkor aztán egy új vásznon 8 nap alatt megfestettem s jó lett.
- Hallom róla, hogy transzponálom képeimen a színeket. Csodálkozom rajta, ha azt mondják, hogy nem olyan a kép, mint ahogy a természetben van. Pedig én csak azt csinálom, ami ott van! Persze, nem szoktam nézni a részleteket, hanem az egészet. Nem egy színt, egy tónust külön, hanem együtt a mellette lévővel. Így aztán az ég néha azért sötétebb, hogy a fehér fal, melyre rásüt a nap, "kiblicceljen". A képen a természet együttes megjelenése legyen.
- Képekre, se régire, se újabbakra, nem gondolok festés közben. Nagyon szeretném utánozni a nagy mestereket, Velazquezt, Goyát vagy akár egy Claude Monet-t, - akiket szeretek, mert ők is őszintén azt csinálták, amit láttak - de nem tudom. Csak a természetet magát: csak hozzá tudok ragaszkodni. És csakis így lesz jó a kép!
- A kispekulált, hideg képeket nem szeretem. A művészet szóljon a lélekhez. Voltam tavaly pár hónapig Párizsban. Sok képet láttam. De ezek az új irányzatok, divatok hamarosan elmúlnak. Lehet, hogy nem értek hozzá. Hiába mondja valaki, hogy beszéljek arabusul, ha nem tudok! Vannak jó nevű piktorok, kik egész életükben hatások alatt dolgoztak, mindig utánoztak. Ez nem ér semmit. Igen, akik a saját nyelvükön beszélnek, egy Rembrandt vagy akár egy Manet!
- A piktor, aki nem a természetben, mélyen a földben gyökeredzik, az nem az igazi. Annak a fantáziája csak nagylábakon jár! A kiagyalt kép sohasem lehet jó. Technikailag tán érdekes - de nincs igazi súlya.
- Mit csinálok, ha nem festek? Kicsit veszekszem a cseléddel. A szénát hozom rendbe, a gyümölcsfáimat ápolom, tisztítom, kefélem őket. Felmászok egy odatámasztott létrán s ettől a kis munkától nagyot lélegzik az ember a friss levegőn.
- Néha bemegyek a városba, a kávéházban elbeszélgetek a fiatalsággal, sok művelt, okos akad ott. Nagyokat sétálok, újságot olvasok.
- Jó künn a falun, a tanyán. Megvan a fizikai és lelki kielégülésem és ami a fő, pingálhat az ember "bis zur Bewustlosigkeit"!
Forrás: Pesti Napló, 1932. február 21. 38. oldal ("Művészek munka közben" rovat)
Koszta
Ma ötven éve, 1949. július 29-én, péntek délután 6 órakor halt meg Budapesten, a VII. kerület Korányi Sándor utcai kórházban, 87 éves korában. A halál oka a hivatalos iratok szerint aggkori végelgyengülés, szívgyengeség volt. Márta és Flóra napján éppen melegfront közeledett, és a Gergely-naptár még Szerafinát és Szent László király depozícióját is jegyezte. Temetésén Szentesről nem volt ott senki sem.
Nem így képzelte el a halálát. Kemény Simonnak még a tízes évek végén egyszer azt nyilatkozta a frissen festett önarcképe előtt: "Olyan felindulásban dolgozom, hogy egyszer holtan fogok összeesni a festőállvány előtt!" Az ifjú Koszta valóban szangvinikus alkat volt. Amikor a Műcsarnok egy sötét sarkában "elakasztva" találta a saját képét, bicskát vett elő, kimetszette a vásznat és szó nélkül hazavitte. A kutyáit mindig ráuszította a hívatlan vendégre. Ha "véletlenül" nem állt meg a vonat a tanyájánál, hát inkább kiugrott belőle. Hörcsög volt a művészvilágbeli csúfneve. Pólya Tibor grafikája karikírozza legkitűnőbben erős járomcsontját, akaratos arcélét, mongolos szeme-hunyorát.
Még harminckettőben is így nyilatkozott Herman Lipótnak:
"- A piktor, aki nem a természetben, mélyen a földben gyökeredzik, az nem az igazi. Annak a fantáziája csak agyaglábakon jár! A kiagyalt kép sohasem lehet jó. Technikailag talán érdekes, de nincs igazi súlya. - Mit csinálok, ha nem festek? Kicsit veszekszem a cseléddel. A szénát hozom rendbe, a gyümölcsfákat ápolom, tisztítom, kefélem őket. Felmászok egy odatámasztott létrán, s ettől a kis munkától nagyot lélegzik az ember a friss levegőn. - Néha bemegyek a városba, a kávéházban elbeszélgetek a fiatalsággal; sok művelt, okos ember akad ott. Nagyokat sétálok, újságot olvasok. - Jó künn a falun, a tanyán. Megvan a fizikai és lelki kielégülésem, és ami a fő, pingálhat az ember - bis zur bewustlosigkeit!"
- Hol volt már akkor mindez? A Mester első gyomorvérzése, amikor Annuska egy éjjelen talicskán tolta át a csongrádi kórházba, már a negyvenes évek elején bekövetkezett. A kis lelencfiút, akit magukhoz vettek, egy eltévedt golyó a tanya udvarán terítette le. A már majd hetven-nyolcvan éves gyermektelen párt apatikus mély gyászba borította az eset. Bunkert ástak az udvaron, abban aludtak, és még sokáig "Papukának és Mamukának" szólították egymást. A harci eseményeket Vajda doktor Zrínyi utcai házában vészelték át. A tanyára, az istállóból lett műterembe soha vissza nem mehettek. Koszta akkor már csak "gondolatban" festett, és hiába volt a budai szanatórium és a fürdő is... Megöregedtek. Negyvenhatban a Szabadság c. lapban megjelent Koszta halálhíre. Másnap megcáfolták. Harmadnap arról írtak, hogy új képet fest a gyermekkórház javára. Annuskának ekkor még arra is volt ereje, hogy a "Stoppoló nő"-t a Tóth József Színházban megrendezett aukciós kiállításról leakassza, és hazavigye, mert azt nem tették a fő helyre. A helyi újságban kolumnás cikk jelent meg, hogy Koszta József miért szavaz a Kommunista Pártra. Negyvennyolcban a Kossuth-díjért már nem utaztak fel a fővárosba, így azután megvárták otthon, míg kihozta Papukának a postás... A Puszták Népében Nagy Zoltán méltatta a díjazottat. A Nemzeti Szalonban Bóka államtitkár nyitotta meg a tárlatát. (Képeiből egy sem került vissza.) Novemberben Annuska végrendelkezett a már-már öntudatlan Papuka helyett. Húsz-húsz elvitt képet a Magyar Államnak, és a Szépművészeti Múzeum leendő "Koszta-termének", négyet Szentes városának - sírjaik örökös ápolásáért -, a többit két testvérének hagyományozta. Néhányat meg gyógyszerekért, cukorért eladogatott addig is. De már nem érhette meg a következő tavaszt. A Kossuth-díjból temettették el Vajdáék. Papuka pedig nem volt hajlandó tudomásul venni Mamuka halálát. Kis cselédek látták el utolsó hónapjaiban, míg Gink Károly fotóművész látogatása után Ortutay Gyula és leánya Pestre vitették a Rusznyák Szanatóriumba.
Temetésén - nem Szentesen, ahogy végrendelkeztek -, hanem a Kerepesi temetőben ÉK Sándor búcsúztatta a szakma nevében:
"Koszta Józsefnek, nemzeti festőművészetünk nagy halottjának ravatalánál a Magyar Dolgozók Pártjának kegyeletét rovom le.
Koszta József művészetével tudatosan állt a dolgozó parasztság oldalára, szembehelyezkedett ennek mindenféle és fajta elnyomóival. Művészetét jóllehet nem irányította szocialista öntudat és az a felismerés, hogy az úri Magyarország elnyomott parasztjai csakis a munkásosztállyal szövetkezve, ennek vezetése mellett szabadulhatnak meg attól az úgynevezett 'paraszti valóságtól', amely lényegileg számára előbb a Habsburgokkal való kiegyezés, majd pedig a Horthy-fasizmus bilincseit jelentette. Bilincseket, és azt a nincstelenséget, amely minden átkával nyakába szakadt a száz évvel ezelőtti szabadságharcunk bukása után, és amelynek a fasizmust szétzúzó Szovjet-hadsereg dicsősége vetett véget akkor, amikor győzelmével utat nyitott hazánkban a szocializmus építését biztosító munkás-paraszt szövetségnek."
A többi bekezdésből csak a vezérmondatokat idézzük:
"Koszta József művészetéből hiányzott a szocialista harc tudatossága, amely például nagy kortársát, Biró Mihályt annyira jellemezte...
Koszta József realizmusa nem érte el a tudatosságnak azt a fokát, mint a nagy orosz forradalmi demokraták realistái, a nép közé vitt vándorkiállítások szervezői a 'PEREDVIZSNYIKOK'..."
- Hol van azóta Biró Mihály, és mit tudunk a "peredvizsnyikokról"?
RG
Forrás: Szentesi Élet, 1999. július 30.
http://www.szentesinfo.hu/szentesielet/1999/
Legéndy Péter: Éjszakai napsütés. Koszta József festészete
(részlet)
Koszta festészetéről több érdekes dolgozat született, amelyek sajnos alig említik a szakmai életutat, illetve elnagyoltan, ködösen vázolják. Először is itt van Bényi monográfiája, amiből csak nehéz munkával sikerül összerakni egy használható kronológiát. Adatok helyett költői mondatokban számol be a mester törekvéséről, például arról, amikor egyszer a szentesi határban nyomába szegődött gyermekek kíváncsiskodására, hogy hová megy, azt válaszolta: "Megyek színt keresni" - s leírja Bényi, hogy a gyermekek valóban látták: "ezúttal nem képet fest, hanem színcsíkokat"; illetve elbeszél egy másik esetet, amikor azért vásárolt meg egy mázolótól valamilyen fél ajtót, mert tetszett neki az odakent szín érdekessége. Igaz, hogy nyomban megjegyzi, az ilyen anekdoták értéke nem több, mint a porba firkált ákombákomé - írásának nagy része mégis ilyesmiről szól, illetve, hogy mit lát bele (ő, Bényi László!) a képekbe. És ráadásul ez nem is eredeti ötlete Bényinek, hiszen már az 1910-es évek végétől kezdve többen kitárgyalták a képek expresszivitását, kolorizmusát, a foltlátás szerepét és a fényt, mely formát alakít, az éles ellentéteket, melyek között a színek elhelyezkednek, az egyszerre különös és bensőséges szakmai kérdéseket, a vad, sőt néha brutális erőt, ami a kompozíciókból árad. Kosztával kapcsolatban a magyar lélek, a magyar természet festészeti megörökítését szokták emlegetni, a "Munkácsy-Paál-Rudnay érzésközösség homályosan sejtett egységtudatára" való ráébredést. Szóval, a szakmai életút hiteles földerítésének munkáját kissé háttérbe szorítva a szerzők általában a képek szimbolikájáról beszélnek, s ebben az egyik legjobb munka Egri Máriáé, aki igen plasztikusan, nagy láttatóerővel elemzi a színek szerepét. Tombor Ilona rövid dolgozata említi a rajzolat másodlagosságát: "megjegyezhetem, hogy Koszta festészetében a rajz teljesen alárendelt jelentőségű. Nem a rajztudást értem rajta. Legvázlatosabban festett képein is érződik a biztos szerkezet, a tudás. De a grafika nem az ő kifejezési eszköze. Vonalai önmagukban nem élnek, csak előkészítik a festést." Megjegyzem, Aradi Nóra kis könyve semmit se tesz hozzá ismereteinkhez - vagy csak azt a tévedést erősíti meg, miszerint Bényi kutatta ki a mester születésének valódi dátumát.
A fentiek alapján remélem, érthető, ha más szemszögből igyekszem megközelíteni Koszta festészetét, s ez a szemszög, úgy vélem, ma aktuálisabb, mint valaha. Mit festett Koszta? Paraszti életformát? Magyar lelkiséget? Ősi pogány vadságot? Tájat? Magyar tájat, - esetleg amint Kovács Péter írta: mindennapi hangulatának valóságos, reális rögzítését? Vagy azt tekintette feladatának, amit Aradi Nóra úgy fogalmazott meg, hogy "a nagy összefoglaló foltok keresése, a szín- és a tömegszerkesztés összehangolásának kutatása, a természeti és cselekménybeli részleteket mellőző tömörség"? - valamiféle 20. századi modernista-avantgardista, önmagára reflektáló, spekulatív művészeti gyakorlatot folytatott: spekulációk nélkül, spontán, csak úgy, mert olyannak született? Mit festett Koszta? Ez a kérdés igazán érdekes - miután képeit, egyes korszakait oly sokan és behatóan elemezték, s ez mégis mindeddig megválaszolatlan maradt.
Véleményem szerint a "sötét ég" festészete miatt őt gúnyoló műcsarnokiak, a zömében jelentéktelen polgári festőcskék közelítették meg legjobban a helyes választ, midőn azt hangoztatták, hogy "föltalálta az éjszakai napsütést". Koszta egyszerűen lefestette azt, amit látott - de amit látott: az alföldi tájat, vagyis a magyar népélet által alakított természeti környezetet egyszersmind szimbolikus magasságba emelte. Elmondhatjuk, hogy Koszta valóban feltalálta az éjszakai napsütést, a sötétlő környezetből kivillanó emberi produktumot: a kultúrát - mert képein nem a napsütés, hanem a kultúra az, ami megvilágítja házfalait, színes ruhadarabjait, a kukoricást, az emberi arcokat, alakokat, vagyis mindazt, amit festett. Nem az égen ragyogó Nap, hanem a magyar kultúra, esetünkben Koszta festői eszménye világítja be a sötétlő környezetet, megmutatva abból a szükségesnek és érdekesnek ítélt dolgokat.
Koszta tehát két dolgot festett, egyrészt: a nem kulturált természetet (pl. sötétlő vizet vagy eget), vagy a civilizatorikus környezetet (pl. malomépületet), ami mindig sötét - mert a civilizáció sötét! Másrészt: kulturált tájat festett, tevékenykedő embert, kazlakat, boglyákat, orgonacsokrot, ami mindmind világos, mert a kultúra világos!
Koszta festészetében a civilizáció és a kultúra különbsége, sőt ellentmondása jelent meg. Mondhatom tehát, hogy itt jobban látszott, mint máshol, nálunk élesebb volt az ellentét, jellemzőbb a kultúra mindent megvilágító, magasrendű eszménye, mert ősibb az erő, amit nem takart el a civilizáció, mint Európa nyugatibb országaiban. Kós Károly 1918-ban vetette papírra az alábbi súlyos gondolatokat: "a nép ma a városokba tódul gyári tölteléknek és a pénz rabszolgájának, a civilizáció katonájának, amely civilizáció viszont nem tudja megoldani, megvalósítani a maga alkotta város művészi képét" - vagyis a maga kultúráját. Kós Károly egész történelmi visszapillantást nyújtott e küzdelemről, midőn így érvelt: "Az iskolában azt tanultam, hogy Amerika felfedezésével véget ért a középkor és elkezdődött az újkor. Később a fejembe verték, hogy a kultúra megújhodása: a reneszánsz volt, az az új kulturális erő, mely az emberiséget kiemelte a 'sötét' középkorból az újkor ragyogó világosságába. De a valóság nem ez, csak az időpont helyes - körülbelül. Mert igenis, abban az időtájban valóban megszűnt a középkorinak nevezett kultúra életfolyamata, mert akkor vált általánosan nyilvánvalóvá... hogy az a lelki, belső nagy szellemi erő, mely az antik világ elrothadt holttetemén, a népvándorlás kaotikumából világra hozta az új Európát: az úgynevezett keresztyén kultúra csődöt mondott. Drasztikum ez, de valóság. A reneszánsz nem új kultúra kifejezése stílusban, nem születése egy új szellem új szemléletének, de bevallása annak, hogy a magát kiélt, kivénült kultúrának arra volt szüksége, hogy egy holt világ romjait ássa ki, hogy a maga elhaló erőit azzal pótolja. Ne áltassuk magunkat: a reneszánsz egyszerű pótlék" - s ha így van, akkor mit mondjunk a 20. századról?
Koszta nem volt filozofikus alkat, nem spekulált, hanem festett, s azt festette, amit látott. De mondhatnám, hogy azt festette, amit abban az időben Tornyai-Rudnay-Kós Károly is látott, vagyis azok a művészek, akiknek sikerült kifejezniük a konkrét dolgokban, tájban és emberben a magyar kultúra olykor szívszorító méltóságát - a minden sallangtól, minden pátosztól és ideológiától mentes realitást. Realitást, amit sajátos kultúránk fényében igen egyszerűen is tudunk látni: olyan "ez az"-nak.
Forrás: Havi Magyar Fórum, X. évf. 11. szám 2002. november 80-83. oldal
|