Vissza a kezdőlapra


Nagy méretű kép
NAGYÍTHATÓ KÉP

1917 körül - Olaj, vászon, 83,5x93,5 cm
Magyar Nemzeti Galéria

MŰELEMZÉSEK
A Képzőművészet Magyarországon
c. kiállításból
Petrovics Elek írása
Bényi László írása
Aradi Nóra elemzése
 
VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM




Koszta szentesi letelepedésének első éveiben, 1915-17 között talált rá a Kukoricatörés festői témájára, mely aztán egész pályáján végigkísérte. A sorozat egyik legérettebb, leggazdagabb változata ez a háromalakos Kukoricatörők. A cselekményes zsánerfelfogástól teljesen távol áll, a paraszti munka hétköznapjainak monumentális megjelenítése. Az egyszerű kompozíció könnyen áttekinthető. A megvilágítás a kukoricásban dolgozó alakokra esik, az erős fényözön végigpásztázza a napszítta kukoricaszárakat, az alakok ritmusos mozdulatát, a munkára hajló fejeket. A déli nap fekete árnyékot vet, kivillannak a fehér ingvállak, a piros szoknya, a férfialak kék ingje. A keskeny horizonton a távolban a falu fehér házai világítanak a mély sötétkék égen. A sötét árnyékok és a villogó színek egymás erejét fokozzák. Harsogó kontrasztjaival, dinamikus ecsetjárásával művészi mondanivalóját mesterien foglalta össze.

Forrás: http://www.hung-art.hu




Koszta József főerőssége abban van, hogy érdekes és egyéni színben látja a világot. Zord erő van színeiben, szereti az erős kontrasztokat, a fehéreknek és feketéknek a barnákkal való harcias szembeállítását, a vörösnek szinte cigányos virulását. A szabad ég alatt érzi jól magát, ahol a nap felgyújtja a színeket, ahol komor felhők tornyosulnak, kis fehér házak világítanak és munkáslányok ruhái tarkállanak. Erről az oldaláról mutatja őt a Kukoricatörők című színes mellékletünk, legerősebb, legeredetibb színlátomásainak egyike. Azt is jól mutatja, ami Kosztára annyira jellemző: festészetének magyar ízét.

Forrás: Petrovics Elek: Magyar mesterművek, Pesti napló, Bp., 1936, 112. oldal




Vaskosan, tarkán, harsányan, igazan áll előtte maga a valóság: belevág a termőföld sűrűjébe, a kukoricások rengetegébe. Rostos szárak sercegését halljuk töréskor, édesszáraz illatát érezzük a megtört száraknak, napszínű ragyogásuk sötétre, trópusi sötétre festi azt a kis darab eget, amely kilátszik a szárak mögül az ember számára, akit szinte elborítanak. Az előtérbe nyúló barna kezek, inas karok ritmikus mozdulata, s a munkába feledkező, kicsit meghajtott fejek szuggesztíven ismétlődő motívumok e képein. Szinte megittasodik a látvány adta színek tobzódó tarkaságától, s eredeti erejükben ragyogtatja őket: szoknyáinak pirosa, fehérje, lilája, búzakékje, a kukorica narancssárgája, a déli nap fekete árnyéka, a karok téglaszíne olyan természetesen férnek meg képein egymás mellett, mint a valóságban. S percig sem juttatják eszünkbe a festészet kánoni színtörvényeit, áthághatatlannak ítélt elveket a kiegészítő és átmeneti színekről, vagy a fehérrel, feketével való bánásmód szigorú etikettjéről.

Forrás: Bényi László: Koszta József, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Bp., 1959, 38. oldal




Különös jelentőségűek művészetében a nagyjából 1915 és 1917 között alkotott Kukoricatörés-képek. Az izzó sárgákat, a kukoricaszárak tenyeret vagdosó, merev arany keménységét feloldják és himnikus erejűvé fokozzák a közöttük felvillanó tiszta vörösek, kékek, fehérek foltjai, a kukoricát törő asszonyok takarékos mozdulatú hajlongása, hogy - mint Koszta minden képén - az emberi lét és a cselekvés s az arról mondott művészi ítélet fogja össze ezt a valósággá emelt festői látomást. A néző szikrázóan napos képeknek hinné a Kukoricatöréseket, pedig a napfényben nincsenek ilyen színek, ilyen tiszta vörösek, sárgák, kékek: itt teljesedett ki valójában az a Kosztát régóta foglalkoztató színprobléma, hogyan fokozza a lokálszínek hatását a fényben. S ez a fajta festőiség egyszersmind olyan új tartalmi feszültség hordozója is lett, amely az évtized vége felé festett többi képét is jellemzi. Alkotómunkáját egyre inkább áthatotta valamilyen nyugtalanító, nyomott életérzés s egyben erősödő vágy, hogy a színek és tömegek mind türelmetlenebb festői ellentétéből kibontakozzék képein a szépség, a megtalált harmónia. Nem véletlen, hogy munkájában mindvégig alárendelt szerepe volt a rajzolásnak, és értelmetlennek érzett minden rajzot, amely nem szolgálta közvetlenül a készülő festmény problémáinak tisztázását. A Kukoricatörés-képek a kiteljesedő, harsonázó színek ellenére - vagy éppen azok által - már további, szorongató gondokat sejtetnek. Élénkpiros szoknya, az árnyékban kéknek látszó fehér ing, lilásvörös és kék reflexek a fehér kendőn, a színek izzó kavargásában napsütött-vörösre festődő kezek s a kendő árnyékában sötétlő arc, a kukoricaszárak függélyes rendje vagy rézsútos leveleik ritmikája, a többnyire éppen csak jelzett kék ég a kukoricaföldnek a távlatokat elnyelő sűrűsége fölött - a tomboló nyár fullasztó terhe nehezedik a nézőre a színpompa láttán.

Forrás: Aradi Nóra: Koszta 1861-1949 ("A művészet kiskönyvtára" sorozat 67.), Corvina Kiadó, Budapest, 1965, 20-22. oldal



Vissza a kezdőlapraVissza az oldal elejére