Vissza a kezdőlapra


CIKKEK, DOKUMENTUMOK
 
Herman Lipót: Koszta József
Dr. Lázár Béla: Koszta József művészete
Lyka Károly: Koszta József az Alföld festője
 
VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM



Herman Lipót: Koszta József


A Fészek nagytermében egy lelkes tudós indiai élményeiről tart előadást vetített képek, gramofón-lemezek s élő emberi hangon énekelt 2000 éves ősi dalok kíséretében. Bizonyítani akarja, hogy ott, Gandhi hazájában húnok és ősmagyarok leszármazottjai laknak. A levetített képekről mintha valóban debreceni csikós típusok tekintenének ránk a fehér turbánok alól. A közönség - nagyobbrészt művészek - ilyen ábrándoknak lelkesen tapsol, szívesen hisz bennök.

Mintha nem volna véletlen, hogy éppen e délutánra beszéltük meg Koszta Józseffel, a kitűnő festőművésszel egy kis intim beszélgetést munka- és életmódjáról, melyet Szentestől négy kilométernyire levő tanyáján folytat. Tizenötholdas kisgazda, a föld felesbe van kiadva.

Koszta József láttára, ahogy eredeti alakja a kávéházban vagy klubban nagyritkán felmerül, - mindig az ötlött eszünkbe, hogy a Góbi-sivatagról jött s éppen csak kedvünkért öltözködött át. Kis ősmagyar, bár erősen mongol vagy kínai arcvonásokkal (ki ennek a megmondhatója?), mégis magyar beszédű, amibe azonban szívesen kever német szavakat. Festése eredeti, színes, egyéni, magyaros. De a művészet magyarságával úgy vagyunk, hogy inkább Koszta műveszetéből vagyunk hajlandók a magyarság kritériumait levonni, valamilyen megállapított ideális magyar festészeti törvények közé beszorítani. Eszünkbe jut Dosztojevszkijnek az a mondata, hogy nemzeti művészet úgy jön létre, hogy valamelyik jó művész őszintén kifejezi magát.

Most hallgassuk egy kicsit Koszta Józsefet, mit beszél munkájáról, életéről:

- Reggel felkelek hatkor, kimegyek, megnézem a teheneket. Aztán bemegyek a műterembe, megnézem, hogy mit csináltam tegnap. Napközben csatangolok, barangolok, kiválasztom a témát, amit meg akarok festeni.

- Az embernek ilyenkor már az idegeiben van a kép, izgatja. Összeszedem a cókmókomat s megyek ki festeni. Nyáron, úgy a délután öt óra körüli hangulatot szeretem, délelőtt kissé "nüchtern" a természet. Dolgozom vagy két óra hosszat odakünn, tovább nem, mert változik a világítás. De néha tízszer is kimegyek ugyanahhoz a témához, odahaza alig korrigálok rajta valamit. Csak a természet előtt szeretem festeni a képet.

- Néha persze kínlódik az ember, mint a kutya, s a tizedik próbálkozás után hirtelen levakarja az egészet, mert érzi, hogy ez nem az, amit szeretne. Akkor aztán fellélegzik, mert az a sok odakent vacak nem dögleszti a színt.

- Az érzések újra frissek s a piktori lendület újra forrong. A kínlódás aztán mégis kifzetődik. A három királyok című képemen, (ami a múzeumban van) tavasztól őszig dolgoztam s nem jutottam semmire. Akkor aztán egy új vásznon 8 nap alatt megfestettem s jó lett.

- Hallom róla, hogy transzponálom képeimen a színeket. Csodálkozom rajta, ha azt mondják, hogy nem olyan a kép, mint ahogy a természetben van. Pedig én csak azt csinálom, ami ott van! Persze, nem szoktam nézni a részleteket, hanem az egészet. Nem egy színt, egy tónust külön, hanem együtt a mellette lévővel. Így aztán az ég néha azért sötétebb, hogy a fehér fal, melyre rásüt a nap, "kiblicceljen". A képen a természet együttes megjelenése legyen.

- Képekre, se régire, se újabbakra, nem gondolok festés közben. Nagyon szeretném utánozni a nagy mestereket, Velazquezt, Goyát vagy akár egy Claude Monet-t, - akiket szeretek, mert ők is őszintén azt csinálták, amit láttak - de nem tudom. Csak a természetet magát: csak hozzá tudok ragaszkodni. És csakis így lesz jó a kép!

- A kispekulált, hideg képeket nem szeretem. A művészet szóljon a lélekhez. Voltam tavaly pár hónapig Párizsban. Sok képet láttam. De ezek az új irányzatok, divatok hamarosan elmúlnak. Lehet, hogy nem értek hozzá. Hiába mondja valaki, hogy beszéljek arabusul, ha nem tudok! Vannak jó nevű piktorok, kik egész életükben hatások alatt dolgoztak, mindig utánoztak. Ez nem ér semmit. Igen, akik a saját nyelvükön beszélnek, egy Rembrandt vagy akár egy Manet!

- A piktor, aki nem a természetben, mélyen a földben gyökeredzik, az nem az igazi. Annak a fantáziája csak nagylábakon jár! A kiagyalt kép sohasem lehet jó. Technikailag tán érdekes - de nincs igazi súlya.

- Mit csinálok, ha nem festek? Kicsit veszekszem a cseléddel. A szénát hozom rendbe, a gyümölcsfáimat ápolom, tisztítom, kefélem őket. Felmászok egy odatámasztott létrán s ettől a kis munkától nagyot lélegzik az ember a friss levegőn.

- Néha bemegyek a városba, a kávéházban elbeszélgetek a fiatalsággal, sok művelt, okos akad ott. Nagyokat sétálok, újságot olvasok.

- Jó künn a falun, a tanyán. Megvan a fizikai és lelki kielégülésem és ami a fő, pingálhat az ember "bis zur Bewustlosigkeit"!

Forrás: Pesti Napló, 1932. február 21. 38. oldal ("Művészek munka közben" rovat)



Dr. Lázár Béla: Koszta József művészete


A véletlen úgy hozta magával, hogy Koszta, a kortárs, a szemem előtt lett azzá, aki. Hozzátehetem, hogy nemcsak fejlődését figyelhettem meg, szinte átélve véle képzelete kibontakozását és eszközeinek virágbaszökkenését, hanem beleláthattam sorsa alakulatába is.

Koszta Józseffel évtizedeken át a Műcsarnok kiállításain találkoztunk, nagy időközökben, hol megjelent, hol eltűnt, évekre néha, de művész-társaságunk állandó tagja nem volt soha. Szinte legendás alakká vált, amint a 90-es évek közepétől kezdve időről-időre megjelent, hozott magával egy pár kisebb-nagyobb képet, körülnézett, mi történik a műtermekben, aztán újra eltűnt München, Párizs, Róma múzeumai, vagy Cibakháza, Abony, Szolnok és Szentes tanyái közt.

Fejlődéséről képei többet beszéltek, mint ő maga. Legelőször a Hazafelé c. képe tette ismertebbé, mely elárulta egész iskoláztatását, annak folyamatát a mintarajz iskolától a müncheni Akadémián át Szolnokig, ahol akadémiai tudását az új magyar népies tárgyú festésre alkalmazta. Pedig közben Dietz-nél, a bálványozott müncheni mesternél elképzelt ő egy történeti jelenetet is, Mátyás és Beatrix találkozását, meghallgathatta mestere kritikáját, amely - kivételesen - nem hosszas elméleti fejtegetésből állott, hanem gyakorlati alapon, úgyhogy a hibás részleteket, főleg a három ló csoportját, egy papírlapra odarajzolta tanára neki. A szóra csak azt bízta, amit a kompozíción dicsérhetett.

Háromkirályok - 1906-07
(Nagyítható kép) Ezzel a vázlatával pályázott a Benczur-mesteriskolába. Fel is vették, de a kivitellel nem bízta meg sem az állam, sem más közület. Egy darabig tehát dolgozott az iskolában, bár a mesternek se a példája, se a tanítása nem fogott rajta, - valami egészen más matériából faragták és egészen más elképzelések izgatták. A Három Királyok c. vázlata már ez új elképzelések közül való. Az Új Múzeumban látható e kompozícióján a kései Koszta-kép nem egy jellemvonása megnyilatkozik. A fény, mely formát alakít, az éles ellentétek, melyek közt a színek elhelyezkednek, már sajátos harmóniakeresésben törnek maguknak utat. Mikor 1911-ben Rómában a Nemzetközi Művészeti Kiállítás magyar pavillonjában a nagybányaiak közé akasztották, tökéletesen beleillett, főleg Ferenczy akkori szintetikus kolorizmusa mellett. Ki gondolna e kép előtt arra, hogy mestere ezidétt, tehát 1910 körül már Párizsban járt? Hogy nem sokkal előbb pedig Rómában? Párizsban ekkor a kubizmussal kezdtek játszani, Rómában pedig a nagy barok mesterek harsogtak feléje. De őt sem az egyik, sem a másik nem érdekelte, legfeljebb ha Velasquez római pápa-képe érintette meg, de méginkább a bécsi Velasquezek, bár minden külső hatás nála csak arra volt jó, hogy a maga formája kialakításához segítse.

Mikor hazajön, folytatja ott, ahol elhagyta - kereste önmagát. Kereste a magyar falu levegőjét, kereste a magyar ég színeit, vagy helyesebben, kereste a Koszta-színeket. Most utólag észrevesszük a korai képeiben a mai Koszta-képek előfutárait, de kartársai nem láthattak agyába és a siker - melyre vágyott - mondjuk, a sok félsiker igen elkeserítette. Így történt híres, nevezetes bicska-jelenete Bruck Stáncival, aki abban az időben, mint a 120 koronás vázlatkör gazdája, kis potentummá verekedte fel magát s egy alkalommal őt bízták meg a Műcsarnok egyik tárlatának rendezésével. Bruck Stáncinak nem volt kedvence Koszta József és így bizony úgy elakasztotta a képét, hogy Koszta csak nagynehezen fedezte föl a harmadik sorban. Ebből baj lett.

Mikor 1917-ben bemutattuk az Ernst Múzeumban a már tökéletes mai voltában kialakult Kosztát, Márkus László, az Alkotmány nagyrabecsült kritikusa, ki jelenleg az Operaház igazgatója, ezt írta:

"Az Ernst Múzeumban új csoportkiállítás nyílik meg, ahova a Műcsarnok urai, élükön ama mindenható Bruck Stáncival, elmehetnének szégyenkezni. Egy pompás magyar művészt fedez föl ez a magyar kiállítás, Koszta Józsefet, akinek spanyolos viharzású ereje és borongós magyarsága egy poraiból megelevenedett Munkácsy és egy magyarrá lett Goya szenzációját idézik fel. Kétségtelenül a legelső magyar, sőt európai vonalból való. Jelenleg 53 éves és ha nem lenne ez az Ernst Múzeum, mindmáig azt tudnók róla, hogy egyszer a Műcsarnokba kegyelemből bevették egy képét (most dísze ez a kép a kiállításnak). De Bruck Stánci úr nem helyeselte és elakasztotta úgy, ahogy csak a Műcsarnokban tudnak jó piktort elakasztani. Akkor Koszta kést rántott és szét akarta vágni képét, (azóta Bruck úr széltében azt sejteti, hogy ellene készült ez a késes merénylet). A magyar közönség egyik legnagyobb festő nevéhez, ennek a groteszk epizódnak az ódiumát fűzte. Megdühödt kis vad zseni volt eddig a Műcsarnoki kanonokok jóvoltából és íme, most büszke, néma vádként tornyosul nagysága azok lelkiismerete elé, akik felelősek az ő 53 évig tartó reménytelen életéért."

Reménytelen életéért! Bizony nagyon szomorú hangulatban találtam én Kosztát ama bizonyos augusztusi napon, 1917-ben, mikor Szolnokon Zombory Lajost látogatva, átvittek a szomszéd műterembe, ahol reménytelen elhagyatottságba temetkezett a ritkán-ritkán elénk kerülő kis festő, Koszta József, földreteregetve elém, keretezés nélkül való állapotban sok új mesteri alkotását. Íme, egy új és már tökéletessé érett Koszta tárult elém. Nem a Hazafelé, nem a Mezei munkások Kosztája. Nem, ez az új Koszta a festői előadás hallatlan erejével ragadott meg. Néhány héttel később ezt az új Kosztát mutattuk be az Ernst Múzeumban.

Még mielőtt idegen szem látta volna, az Ernst Múzeum benfenteseit értesítettem a készülő nagy eseményről: megjelenik egy új magyar mester, egy telivér magyar festő, nemcsak tárgyával, de temperamentunával is mindent elsodró erőben. Az első vevői voltak Szinyei Merse Pál, Petrovics Elek, Nemes Marcell, br. Hatvany Ferenc, gróf Andrássy Gyula s Beckói Biró Henrik.

A napilapok, a háború szomorú viharzása közepett, mégis csak felsikoltottak, s a nagyközönség előtt jóformán ismeretlen művész egyszerre az érdeklődés középpontjába került, melyet azóta sem veszített el, - hiszen 1920-ban, a gyászos 1919 után, a legelső művészi érdeklődés Koszta kiállításán lobbant fel újra - a magyar élniakarás itt kapott hangot először s Koszta azóta minden külföldi kiállításainkon is a katexochen magyar mester. Joggal. Mi okból?

Már az 1917-iki kiállításunk előszavában leszögeztem: "Koszta a buja, kövér magyar színek, az életnek vaskos foltokban való, erőteljes egybefoglalásokban, gazdag egységekben, mély sonorikus erőben való transponálója". Rámutattam arra, hogy szenvedelmes erőben, patetikus érzésben fogant színvilága, a maga egyszerűsítő foltlátásával, megteremtette a maga külön világát. Koszta, írtam volt, e kis gyűjteménnyel végleg legjelesebb mestereink közé emelkedik. Így is történt.

Művészi fejlődése - noha akkori megielenésekor meglepetésnek hatott - a figyelmes szemlélő előtt nem jelenthetett ugrást, csak következetes kialakulást, a temperamentuma, az ösztönszerű érzése, a szűk skálába fogott, de igen mélyről hangzó színzengése tört csak fel olyan lelki rétegekből, amelyek fajának titokzatos ösztönmélységeiben rejlettek. Ez magyarázza, hogy Koszta Józsefnek semmit sem mondott a Benczur-iskola, de Róma sem, de Párizs sem, sőt, csak akadályozták az ősi erők felszínre törését. Hogy aztán a szentesi vagy a szolnoki nagy elhagyatottságában magamagára talált, az a magyar művészetnek egy nagy ajándéka, mellyel a jó sors kedveskedett neki. Itt eldobott magától minden iskolát és festett, ahogy a madár dalol - festett színekkel, melyeket feketébe ágyal. Bánja is ő, mit tart az impresszionista tanítás a sokat ócsárolt feketéről? Bánja is ő, mit mond a részletrajzról, a "finom naturalizmus"? Fest nagy, durva, vaskos foltokban. Csak a forma leglelkét adva vissza, minden részletet belegyömöszöl egy-egy színfoltba. Kevés színnel, de ezek a színek csattogjanak, - ahogy a parasztlegény egyet kurjant, mire rászól a lányok kara - az ő kékes esti ege alatt kicsillog a fehér a feketéből, itt-ott egy-egy fényfolt, egy darab kék ég a háttérben. Majd a naplemente színrakétákat ereszt, csupa színkontrasztot remegtetve fel. Van itt most egy római tája is, - már az eljövendő Kosztát érezteti, mikor az esti világításban, az esti kék égen a sárga felhők uszkálnak. A kontraszt-világítás hátulról előretörő fény kedvenc motívuma lett, éppen a színellentétek erőteljes összecsengése miatt. Íme, egy másik esti tájképe, melyen Corot ecsetére méltó finom rajzú fák a háttérben, elől pedig egy hazafelé menő asszony éles körvonala, csak foltban, mert a világítást hátulról kapja, felette gazdag ornamens-játékkal csipkézett sárgás ég a fehérhasú felhőkkel. Vagy ilyen egy másik estiképe, melyen semmi sem nyugodt, a fák csipkés rajzolata, a fekete nagy árnyékfoltok, a felhők közt bujkáló holdvilág, minden drámai feszültségben, állandó mozgásban tartja a szemet.

A Kukoricatörés motívuma sokat foglalkoztatja. A színfoltok drámai összeütközése a jelentéktelen cselekvésnek dinamikai lázt kölcsönöz. Két alak a kukoricásban, egyik töri a csutkát, a másik kézbe adja, -, de a színjáték, melybe belemeríti alakjait, a legizgalmasabb személmények közé emeli a tiszta festői motívumot.

Tányértörlő nő - 1919 körül
(Nagyítható kép) Ugyanilyen drámai erő van egyszerű tanyaképeiben, tanulmányfejeiben, sőt virágcsendéleteiben is. Új szemmel látta meg a magyar világot, a szemében új színek rejlettek és ezek az új színek egy mélyen érző, dacos, dinamikus erejű lélekből erőben gazdagon, széles ecsettel lerakva, színárnyalatokban üdén, ifjan robbantak ki. Parasztvirágokból csendéleteket állít össze, piros, fehér, zöld színekből, a legmindennapibb virágok egyszerű színeiből, de ezek a színek égnek, izzanak, bőséges és zsíros foltokban, szélesen, pasztozusan odavetve. Majd leányfejeket fest, fák között, széken ülő, könyvet olvasó asszonyt, magas támlás székben ülő kis parasztlányt, s úgy áll ott előttünk a maga színbukátéjában az alak, mint egy szenvedélyes lelkű Velasquez, egyetlen impreszszióban, optikai egységben, de vad, sőt néha brutális színfoltokból életre híva. A spanyol mester árnyéktalan formafinomságait átötvényezi ő a maga zsíros, mély színeibe, az árnyékok mellett felragyogó színfoltjait, a feketébe ágyazott fehérekbe, a kicsattanó kékekkel és pirosakkal. Egy fejkendős parasztasszonyt látunk rózsaszínű blúzban, eleven piros folttal az arcán, plasztikai erőben életre varázsolva. Egy női fejtanulmányán a fej félig árnyékban, de az árnyékos rész is tiszta formaéreztetés és csupa fojtott szín. Egy másik parasztlány fej igen tanulságos példája a művész mesterségbeli nagy készségének, melyet a maga nyelvévé avat. Minden forma erős foltból kialakítva, az éles világítás kettészeli a formákat, ilykép szinte ornamens játékot teremtve, de a színfoltok a lokális színekből egybegyúrva, külön tónusharmóniába egyesülnek. E korszak legfőbb Kosztája a Tányértörlő nő, melyen a színelemzés rezgő színfoltok finom futamát teremti meg. Ez a futam nemes színek gazdag egybeolvasztásából zeng felénk, minden színen szín s árnyékok terjengenek, még a törlőrongy fehérségében is kék és barna foltok rejtve, hogy az anyagszerűséget éreztessék. Amit ábrázol, ezt a mindennapi cselekvést is - éppen előadása dinamikus erejével - magasfeszültségű áramlássá tudja felfokozni, mint tájképein, hol a felhőktől felszaggatott kék égen, az esti kékség tüze villog, a fekete házak fehérre meszelt fala hatalmas kontrasztokban tör elénk, itt-ott a vízparti házak tükörképe is, minden felfokozódása mellett, ég és csillog, drámai mélység és tragikus érzés lüktet benne, A magyar tájat borús érzései hordozójává tudja tenni. De nem a csendes idilli élet nyugalmában. Nála a pipacs sem mosolyog - csendesen. Az ő pipacsának tüze lobot vet. Mint egész művészete, mely ismeretlen lelki rétegeket tár fel. Ha felületesen szemléljük művészi alkotásainak egészét, egy kis skálájú, kevés formával bíró, bár nagyerejű művész benyomását kapjuk. De minél mélyebben merülünk bele művészetébe, annál gazdagabb és változatosabb árnyalatok sűrű erdejébe jutunk. Az első három kiállítása, az Ernst Múzeumban, bármily közel rokonnak mutatta is képzeletjárását, ecsetkezelését, motívumait, tüzetes rátekintéssel már jelezte egy újabb, szinte ugrásszerű tovafejlődés lehetőségét. A művészi fejlődésben is van mutatio. Mi ennek a magyarázata?

Az igazi okra Kemény Simonnak Koszta-cikkében bukkanunk: "Olyan felindulásban dolgozom, mondotta a művész önarcképére mutatva, hogy egyszer holtan fogok összeesni a festőállvány előtt."

Ez valóban minden igazi mestermű létrejöttének eredeti feltétele. A természet előtt felszálló intuitio csak mély érzésben, nagy indulatáramlásban, lelki felhevültségben foganhat meg. Csak ilyetén érzés-viharzásban lesz a benyomásból képzeleti kép és minél mélyebb a lelki élmény, minél gazdagabb a formaátélés, annál tisztább és eredetibb az intuitio, mely a művész képzeletében felbukkan.

Minthogy ezt a felindulás-képességet, mint Koszta bevallja, munka közben állandóan érzi, formája most újra megújult, mégpedig a stílusfejlődés benső törvényszerűsége szerint, ahogy azt a nagy mestereknél, Tiziánnál, Rembrandtnál, Beethovennél, Goethénél látjuk, a részletektől mindinkább felszabadultan, nagy szemmel látott formák egyszerűségében, ellágyított körvonalakkal, ködös átabotákból kivillanó elmosott formarendszerben. Ez az öregkori stílusok állandó és közös tulajdonsága. A szigorú, rajzos felépítésről felfejlődnek a ködös, homályos, lágy egységekbe.

Emlékszem Rembrandtnak braunschweigi családi arcképére, melyen minden omladozó színesség. A vörös, az olívzöld, az aranysárga ékkőszerű ragyogásából és egymásbakent összeolvasztásából hullámzanak ki a formák. Ha Rembrandt ekkor - halála előtti éveiben - tájképet festett volna, csak az öreg Goethe szavával tudtuk volna leírni:

Schau! Im zweifelhaften Dunkel
Glühen blühend alle Zweige,
Nieder spielet Stern auf Stern,
Und Smaragden durchs Gesträuche
Tausendfältiger Karfunkel...

Ez Koszta kései korának műveire is tökéletesen ráillik. Itt is szikráznak a színek, ezek a vadul, de halálos biztonsággal kent színek, a smaragdok és karbunkulusok remegésében. Ha van szabadsága a koloritnak, az övé az. És mégis titkos rend tartja össze színeit és semmi sem válik szabadossá. Ha van merészsége a színfelrakásnak, az övé az. És mégis, mily kiszámított színei traktálásának módja, és merészsége nem válik hányavetiséggé soha.

Rembrandt öregkori kacagó önarcképe is csupa felborított foltból áll, szabad ecsetvezetésben, de minden formáját érzés teremti, - az a felhevültség, mely az öreg mestert állandóan izgatta, de éltette is. Ugyanaz a felhevültség ez, mely Kosztával ifjabb korában, az indulat hatása alatt, bicskát rántatott és mely ma is fogva tartja, és munka közben ihleti és új stílusához segítette. Ugyanezt a felszabadulást, a részletek fölött való száguldást látjuk Tizián kései műveiben, például a müncheni Krisztus kicsúfoltatásánál, a szenvedély heve és a forma egyszerűsége olyan lángoló egység, mely a sok évtizedes önkínzás gyümölcse. Ahová Koszta ezekben az újabb műveiben eljutott, ugyancsak ennek a hévnek, ennek a benső izgalomnak kivetítése, mely őt ötvenesztendős művészi pályáján át folyton folyvást fűtötte és ez magyarázza ecsetvonásainak fürgeségét, izgatott mozgalmasságát, az egymásba kent színekből kialakuló finom fátyolt, mely titokzatos belső ragyogást ad színeinek, tüzet, mélységet, csillogást. Idáig jutott el a magyar természetnek festéssel való megörökítésében ez a magyarlelkű mester és ha a magyar szemlélő indulatai hevében, színei csokrában, kifejező erejének ösztönösségében - önmagára ismer, tetézi ezt egy másik felismerés, az, hogy láttán a Munkácsy-Paál-Rudnay érzésközösség homályosan sejtett egységtudatára ébred, ami beleágyazza művészetét a szavakkal definiálhatatlan, de érzéssel átélhető magyar művészetbe, a nagy magyar költők közösségébe.

Forrás: Magyar Művészet, XIII. évf. 3. szám 1937. március 79-85. oldal



Lyka Károly: Koszta József az Alföld festője


Bár fejlett kultúrájú városban, Brassóban született és gyermekkorát is ott töltötte, mégsem szívelte a városi életet. Mihelyt megszerezte a festéshez szükséges technikai ismereteket, vándorbotot vett a kezébe és megkezdte évtizedekre terjedő, ritkán félbeszakadt vándorlását az Alföldön. Ezek a hosszú vándorlások avatták a brassai bércek mellől jött fiatal művészt az Alföld pusztáinak eredeti, hamisítatlan festőjévé.

Ebben a nomád bolyongásban hőségesen vele tartott két elválhatatlan kísérője: a festőszerelvénye és a nincstelenség. Hol itt, hol ott vesztegelve, mindég a szabad ég alatt festette a községek peremén, a tanyák körül, a szántóföldön munkálkodó, a réten kaszáló parasztot, arató férfiakat, kévekötő asszonyokat és lányokat, a legelők pásztorait. Ritkábban festett a tájak érdekessége kedvéért, majdnem mindig belefestette a termőföld igazi hősét: a parasztot. Alakját erélyes ecsetje élettel telten mutatja be, kemény, földet átalakító munkája közben. Ezt szereti legjobban, a paraszti munka lett szorgalmas munkálkodásának fő tárgya.

Közben a véletlen jótékony keze kellemes meglepetésben is részesítette: sikerült egy-egy kis képet mélyen leszállított áron eladnia, ami nagyobb lélegzetű alkotásokra buzdította. Egy ilyen képen, amelyet a Műcsarnokban "Hazafelé" címmel állított ki, ugyancsak falusi embereket, lányokat, asszonyokat, kedvelt alakjait festette meg, amint a pusztán alkonyatkor hazafelé ballagnak. És most csoda történt: elnyerte vele a legnagyobb díjak egyikét, a "Műbarátok ösztöndíját". Ez egyelőre kiszabadította nagy szegénységéből és beemelte azoknak a művészeknek a rangsorába, akikkel ezentúl komolyabban kell számolni.

A "Hazafelé" 1897. évi sikerét húsz olyan esztendő követte, amely egyenes, zavartalan fejlődésben mutatja művészetét, melyet újabb és újabb kitüntetések követtek ("Mezőn", 1905; "Mezei munkások", 1910; "Kukoricatörés", 1917), valamennyiök tárgya az Alföld népe, a munka forró sodrában.

Az 1917-es év fontos fordulópontja mesterünk sorsának: kiállítása akkora sikert hozott, hogy a kiállított művei csaknem mind elkeltek és az eddig vékonypénzű piktorból jómódú művész lett.

Valóban épületes történet: a derekas és becsületes munka íme végül meghozta az áldást. A szép történet azonban megfeledkezett arról, hogy odáig húsz év pergett le. És milyen húsz év! Ezalatt három műcsarnoki díjból kellett megélnie, amire csak olyan kemény és dacos akarat volt képes, mint Kosztáé. Hiába kapta egymás után a hivatalos kitüntetéseket, hiába állított ki új és újabb képeket: az igazi vásárló közönségnek húsz éven át egyszerűen nem kellettek Koszta képei. Elsősorban tárgyuk miatt. Aratók, mezei munkások a régi közfelfogás szerint nem lehettek alkalmasak "szobadísznek". Márpedig a nagyközönség jóideig csak a bútor csinos kiegészítőjének, a meztelen fal élénkítőjének tekintette a festményt, amelyet akkor becsült igazán, ha valamely érzelmes vagy mulattató történetkét ábrázol. Ilyesmit hiába keresett művészünknek mindég komoly, mindég az élet igazi hangján megszólaló alkotásain. Így történt, hogy eleinte a kiállítások látogatóinak csak egészen kis töredéke szegődött hívévé és jóideig kellett várnia, míg számuk lassan megnőtt, egész az 1917-es általános nagy és döntő elismeréséig. Időközben ugyanis modern festőink művészeti szemlélete egyre finomabbá, megértőbbé nevelte a nagyközönség ízlését és így lehetővé vált Koszta egyéni művészetének általános elismerése is, oly hosszú, küzdelmes munkálkodás után.

Mindez élesen belevágott a művész sorsába, de nem világítja meg művészetének jellemét. Pedig az utóbbi teszi számunkra nevezetessé, értékessé mesterünket. Közelebbről kell tehát megtekinteni a művész stílusát is.

Koszta képeinek kilencven százaléka az Alföld életét tükrözi. Ezt ösmerte legjobban; ezt zárta szívébe annyira, hogy végül tanyás kisgazda lett maga is Szentes határában. Ez a szinte állandó együttlét a puszta ősi világával mély érzelmi kapcsolatot teremtett az Alföld paraszti élete és mesterünk közt. Ennek sugalló hatása lett irányító ereje, életfelfogásának és ecsetje járásának is. Így történt, hogy tulajdonképpen az Alföld lett Koszta művészetének magasiskolája.

Korai képei feltűnően különböznek későbbi műveitől. Ez azonban nem jelent elvi elkanyarodást, vagy szakítást a múlttal. Az idők folyamán ugyanis lassú és folyamatos fejlődési fokozatok és átmenetek kötik össze stílusának összes változatát. Így vált egész életműve szerves egységgé, bármennyire különbözők egyes pályaszakaszának alkotásai.

Legjobban bizonyítják ezt azok a képek, amelyeket mint különösen kiemelt és feltűnést keltett munkákat már említettünk. Köztük a legkoraibb a "Hazatérés" (1897). Itt nyilvánvaló a művész törekvése, hogy a messzire hátranyúló pusztán hazafelé induló falusiak csoportját a lehető leghívebben mutassa be, a legrészletesebben jellemezze. Éles körvonal különíti el az alakokat a tájtól, épp olyan rajzos az alakok arca, minden részük, az öltözet szövetéig és az egész kép a valóság pontos másának hat. A következő években fokozatos egyszerűsítés, összefoglalás tömöríti a részleteket, ami a "Kukoricatörés" című képen éri el nevezetes teljesedését. Ezt a témát annyira szerette, hogy többször is megfestette rokonváltozatokban. Már a kompozíció is alapos egyszerűsítésen esett át: nincs már semmi szerepe a messzire hátranyúló térnek, mert a két dolgozó alak mögött a kép minden részét a kukoricaszárak és levelek töltik ki és ez kulissza módjára elzár minden kilátást a térbe. A két alak megfestése is alapos egyszerűsítsen esett át: színfoltokból áll alakjuk minden része és nincs szükség a rajzvonalra, amely idáig megadta a testnek körvonalát, a szem, a száj alakját; eltűnt az öltözetek redőinek rajza is, sőt eltűnt szövetszerűségüknek, anyaguknak hangsúlyozása is. A régi képeken oly gondosan megfestett részletek hiányát, amely itt természetesen szándékos, nem is vesszük észre, mert a nagy színfoltok alatt lappangó jelenlétüket így is megérezzük. Ezeknek a színfoltoknak új és különleges szerepük: a kukoricaszárak és levelek aranyló színe, az öltözetek élénkpiros, sárga, kék, fehér foltjai tüzes erővel világítanak a melléjük festett vaksötét árnyékok mellett, és most e két egymást erősítő ellentét különös újfajta feszültséggel telíti a képet, ami fokozza cselekvő alakjainak életszerűségét.

Látnivaló, hogy az egyszerűsítésnek ez a módja éppen nem jelenti a kép elszegényedését, mert amit veszít apróbb részletekben, többszörösen megtérül tömörség dolgában; így is mondhatnók, hogy ami eddig "külterjes" festés volt, most belterjessé vált és sokat nyert kifejező erőben. Egyben fokozódik a szín ereje, s ez nagyban emeli a képek újszerű hatását.

Az erős ellentétek ilyen szerepe az ezután festett képeken valósággal uralkodóvá válik, újabb festményei tanúskodnak róla. A "Dinnyesátrak" című, 1926-ban festett képét végig homály borítja, amelyből egy kunyhó vagy sátor vakító fehér fala, a dinnyecsősz fehér öltözete világlik elé, végül az ellentétek ilyen kiaknázása a "Faluvége" című, 1935-ben festett képén a kis ház és kert kerítése világos és sötét foltok egyvelegévé foszlik fel, a természetben látott kép csaknem álomszerű benyomássá vált. Valóban, még ilyen festményei sem kigondolt képek, nem képzeletének szülöttei, hanem mindig a valóságban gyökereznek, szemléletének élményei, igazi emlékképek. Ezek a művei fonják össze az életrajzát az Alföld pusztai életével; ebből és csakis ebből meríti alkotóerejét, semmi súlyt sem vetve arra, hogy a többi művész minő utakon jár.

Ennek az így alakult művészetnek stílusát a mester önmagának köszönte, a serkentő erőt a pusztai léttől kapta. Bár külföldön is megfordult és megösmerkedett a régi és új művészettel, idegen stílushatást mégsem lehet fejlett alkotásain kimutatni, a maga életszemlélete és érzésvilága átütő erővel érvényesül a munkáin. Szívvel-lélekkel, mindég felfokozott eréllyel vetette magát alkotó munkájába, amelynek szinte megszállottja volt. Ecsetének járása szenvedélyes, erővel teljes, legkevésbé sem simulékony, hanem akaratos, kérlelhetetlenül őszinte, mint a mester, aki ezt az ecsetet forgatja.

Így lett a hazai táj, a hazai élet egyik legeredetibb, legőszintébb festőmestere.

Egy ilyenfajta művész nem nagyon igyekszik a közönség elmaradt ízléséhez simulni, voltaképpen a maga igényesebb művészvágyait elégíti ki. De ebből az önzőnek látszó érzületből szoktak megszületni a legértékesebb, mert legőszintébb alkotások. Amire jól példa Koszta József egyéni művészete.

Forrás: Az Élet és Tudomány Tudományos Kalendáriuma 1961, Budapest, Gondolat, 1961, 65-68. oldal



Vissza a kezdőlapraVissza az oldal elejére