Koszta József: Kati vázával (1917 körül) |
A MŰ SZÜLETÉSE | |
| Aradi Nóra könyvéből | ||
| Bényi László könyvéből | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
Koszta jellegzetessé lett festésmódján belül is igen változatosak a képmásai. Ugyanúgy eseménytelenek, mint ahogyan az ő eseménytelen tájai is megülepedett gondokról, rebbenő örömről, ellentmondó érzelmekről tanúskodnak. Elevenek, elgondolkoztatóak és káprázatosan színesek, mintha Koszta legfőbb festői sajátossága, a rendkívüli színérzékenység és a színek viszonyaiban eligazodó biztonság itt tobzódott volna igazán. A vázát tartó Kati képein még az élesebben elváló sötét-világos foltok, a színek-fények harsogóbb csatájából bontakozik ki az üdeség megejtő szépsége. A Muskátlis kislányon a zölddel árnyalt fehér szoknya ritmikusan elrendeződő tömege, a zöld árnyalás és a piros virág élénk reflexei az érzékenyen és érzékletesen festett gyermeki arcon a festői céltudatosság és az ösztönös könnyedség olyan egységét sejtetik, amilyenre nehéz lenne analógiát találni a kortársak körében. A Muskátlis kislány megilletődöttsége, de amannál bámészabb, játékosabb pillantás állítja meg a nézőt a Kislány babával előtt. A kislány ruhájának vöröse és a baba szoknyájának kékje eleven reflexeikben csapnak össze a kép minden pontján, vibrálóan mintássá festik a fehér kendőt, amelyből lazán kibuggyan a kislány arcát lágyan-kócosan keretező haj.
Koszta főművének tartotta a Tányértörölgető nő című festményét. A kép vibráló zöldjei és hétféle fehér színe különösen sokat foglalkoztatták. Az alak ugyanazt a tűnő nyugalmat tükrözi a maga szigorú profiljával, egyenes tartású derekával, mint legtöbb női arcképe. A tányér különös fehérségében erősen kirajzolódik a napbarnított kéz, mintha felelne a pillanatig révedezőnek tűnő, de friss, eleven arcnak, amelyet szigorúan-vidáman lezár a tarkán fehér kendő. Kedvelt nőtípusának variánsaiban, mint az Ablaknál vagy a Leány muskátlival virágot tartó, ünnepélyesen ülő női alakjában, az Annuska vagy az Olvasó nő meghittségében lírikusán fonódnak össze a pompás reflexek.
Forrás: Aradi Nóra: Koszta ("A művészet kiskönyvtára" sorozat 67.), Corvina Kiadó, Budapest, 1965, 24-25. oldal
Az önmagára talált művész 1917-es Ernst-múzeumi első gyűjteményes kiállításán mutatja be műveit. A robbanó sikerű kiállítás kritikái közül Az Érdekes Újság a lap első teljes oldalán Koszta fényképét hozza, és ezt a kísérőszöveget: "A héten a sajtó osztatlan elismerése egy új Munkácsy érkezését ünnepelte Koszta József festőművészben, abból az alkalomból, hogy az Ernst Múzeum kiállításán képeinek egész meglepő gyűjteményét mutatta be a közönségnek. A művészi szenzációhoz méltó volt az eredmény. Az első két napon Koszta József összes képeit megvásárolták." Művészek és műgyűjtők - Szinyei Merse Pál, Petrovics Elek, Nemes Marcell, Beczkói Bíró Henrik - szerepelnek a vásárlók között. Az oly sokszor díjazott és kitüntetett "ismeretlen művészt" felfedezik: egy "poraiból megelevenedett Munkácsy és egy magyarrá lett Goya szenzációját" látják benne.
Kosztának örök eszményképe és nagyotmerésének kútforrása Munkácsy volt. Amint festő kollégáinak többször mondogatta, már a Mintarajziskolában a Milton és a Krisztus Pilátus előtt című festmények lelkesítették. Munkácsy képeinek kiállítási katalógusból kitépett reprodukcióit legféltettebb iratai között őrizgette haláláig. Azt is tudjuk, hogy élete utolsó napjaiban sokszor emlegette Munkácsyt, és úgy beszélt róla, mintha élne. "Művészete - mint Rabinovszky Máriusz mondotta - minden Munkácsy-utánzás és Munkácsy-külsőség nélkül, szemléletileg állott közel Munkácsyhoz."
Festészetének erején és eredetiségén felül váratlan volt az a tökéletesen csiszolt színkultúra és emberábrázolásának mélysége, amelyről e kiállítás képei tanúskodtak. Katóka című festményével itt indította el azt a leányka-portré sorozatát, amely - ha egyebet sem festett volna - egymagában biztosítaná számára arcképfestészetünkben a legnagyobb magyar koloristának és a legigazabb gyermekábrázolónak a helyét. A zord Koszta, a zsémbes piktor ezeken az arcképeken árulja el lelkének kisugárzó gyengédségét, de persze természetéhez híven, az édeskésség legkisebb nyoma nélkül. Katóka szemében a cigánygyerekek ősi szomorúságát fedezi fel; csúnyácska arca ettől a szomorúságtól szépül meg. Hiába könnytelen ez a nagy, bársonyos szem, alatta a fekete árok a rosszultápláltság nyomaival, a széles, kifejező száj melletti barázda a koraérettségről, egy vándornép sokszázéves hányatottságáról beszél. A bájos szertartásosságnak az a mozdulata, ahogyan Katóka hosszú szoknyáját fogja, s öltözékének pompás színgazdagsága a velazquezi infánsnők képbeállását, kis bábfiguráit is emlékezetünkbe idézi. De éppen e felületi visszhang révén döbbenünk rá a távolságra, amely e két világ: palota és putri - s a két művész mondanivalója között tátong. Koszta elmondotta magáról, hogy Velazquez is azok között volt, akik hatottak rá. Ha e műveit - a leányka-arcképeket - szemléljük, megértjük e hatás természetét és azt, hogy Koszta sohasem lehetett epigonná. Nagy mesterektől tanulni nála, mint minden független művészegyéniségnél annyit jelent: megtudni műveikből, mi az, ami nemcsak fennmarad e remekművek igézete után, hanem egyre erősödik bennünk. Nem a színek tündöklése, a beállítás, a téma hasonlósága az, amit Velazqueztől meg kellett tanulnia. Leutánozható kellékek ezek, amelyektől, ha egyebe nincsen, bízvást epigonná válhatott volna. Amit szívébe vésett a nagy spanyol útmutatásából, elleshetetlen fortély, hogy miként gyújtja fel a lelket az arcon.
Lélegzetállító a Muskátlis kislány című festményének nemcsak színszépsége, de a kifejezés őszintesége is. Komoly, barna gombszemei rebbenés nélkül figyelnek, ahogyan csak gyermekek tudnak figyelni, megfejthetetlenül. Ha ehhez a tekintethez bármit is hozzátold, ha kicsit is meghatározza az arc kifejezését egy gondolat, egy mosoly vagy szomorúság kifejezésével, elveszett volna ennek az arcnak páratlan nyíltsága, amely különös varázsát adja.
A gyermeki lénynek ily fajta megértése - amelyről a Katóka, a Muskátlis kislány és e festményének változatai tanúskodnak - nem valami ösztönös rátalálás, amelynek eredete és folyamata a lélekben többé nem idézhető fel, s csak éppen kiszaladt ecsete alól. Kosztánál a meglátás és megérzés frisseségét teljesen azonos értékű tudatos alkotás kíséri. Ez leginkább képeinek színvilágában, azok rafinált egyensúlyában, erőpontjainak ismeretében, a reflexek értékének biztos tudásában mutatkozik meg. Az ülő kislány zöld ruhájának villódzó színe ismétlődik az arcon és ahomlokon; az ölében tartott cserép muskátlinak virága a vállnál pirosan virít és rávetíti reflexeit az arc kiugró részeire, a kipiruló orcákra és a gombóc-orr végére. A két főszínnek - a zöldnek és az égő pirosnak - kettős szerep jut e festményén azáltal, hogy megismétli őket az arcon, saját visszfényeikben. Egyrészt fokozza jelentőségüket, amennyiben kétszeresen fordulnak elő, s ezáltal úrrá lesznek a kép színhangulatán, másrészt mérsékli, differenciálja e két szín nyers, naturális egymásmellettiségét azzal, hogy reflexeik színeiben fokozatos átmenetet teremt a két főszín felé.
Ezeket a színvisszhangokat gyakran megtaláljuk festményein, mindig merészen él velük, de sohasem merev szabályként. Egy-egy komorabb hangolású képébe csak egyetlen helyen dob bele egy égő piros színt, s ez az egy aztán nemhogy felvidítaná, sőt még jobban kihangsúlyozza hangvételének mélységét, szomorúságát. A gyermekportrék idejéből származik Annuskáról festett két arcképe is. Az egyik közülük Szegfűs lány néven ismert. Semmiképp sem tartozik a képmás-megörökítés sajátlagos műfajába. A vonásoknak, az arc karakterének ábrázolását teljesen háttérbe szorítja a kifejezés, a lelkiállapot tükrözése. Ebből a festményből - ha a többiekről nem ismernők - sohasem tudnók Annuska arcát reprodukálni, magunk elé idézni; ellenben élményünk támad egy szelíd, megfáradt asszonyról, akinek hajában az elmúlt évek emlékeként s a művész gyengéd visszagondolásaként, tán utoljára gyúl ki egy piros virág. Szomorúság van kicsit meghajlott tartásában, szemének tűnődésében, egész lényében. A másik ez időbeli portré Annuskáról fehér ruhában ábrázolja őt, virág nélkül, olyan mérhetetlen egyszerűséggel és őszinteséggel, ahogyan éppen egy félórára megpihenhetett munkája közben.
Arcképfestészetének modelljei, ha nem maga Annuska, hát a környezetében élő asszonyok, lányok, gyerekek. Nem kereste meg a vidék szép típusait, hogy szépségükkel gyönyörködtessen. Ha valamit keresett a típusban, az sokkal inkább a mindennapos, az általános volt. Bizonyára kecsegteti őt a női öltözet színessége is, meg az, hogy annyira kedvelt virágait hajukba tűzheti vagy ölükbe ejtheti. Ezek a virágok aztán kivirulnak képein, olyan tündöklő elevenséggel, mint paraszt ámbituson a muskátli, vagy a palánk lécein a rájuk húzott színes köcsögök.
E nembeli műve még a Leány muskátlival; ezt nem csupán megejtően érzéki festőisége teszi maradandó alkotássá, hanem elsősorban az a rajtaütésszerű mód, amellyel a legönkéntelenebb arckifejezést elkapta. A leány mélázó, barna tekintetével olyan egyszerűen néz ránk, hogy szinte meghökkent bennünket szándéktalan, hiúságnélküli odaállásával. Kosztának sikerült a műteremfestészet nyomasztó bélyegét, a "modell" és a "beülés" merevségét a lélekábrázolás közvetlenségével teljesen eloszlatnia. Párnáktól kicsit még kuszált hajával, mély álmok tűnődésével szemében ül előttünk a muskátlis leány: gondok és gondolatok még nem modellálják vonásait, s talán nem is fogják, csupán a testi munka fáradtsága. Koszta az arcra összpontosította figyelmét: a nagyvonalúan kezelt mohazöld háttér tónusai itt az arc finom zöldes árnyalásában égő gazdagsággal ragyognak, s az orcák rózsás pírja mellett párásán csillog a kékes szem. A muskátli parasztosan rikító zöldjét és pirosát a ruha nemes tónusú lilabarnája vezeti az arcnak a muskátli színeit finoman ismétlő piros-zöldje felé.
Színérzékenységének tetőfokát Tányértörülgető nő című festményén éri el. Idős korában, ha festészetének nagy eredményeiről kérdezték, ezt a képét emlegette. A fehér színnek hét változatát ragyogtatta meg rajta - mondogatta büszkén. És méltán: megmutatja benne a vérbeli koloristát, s azt, hogy gyakran a szín az, ami lázba hozza, ami felhívja figyelmét a témára. Lélekábrázolásának gazdagságát is ezzel az intenzív színlátással tudja érzékletessé tenni. E festményének középpontjából szinte ránk süt a porcelántányér foszforeszkáló fehérje, s kiemeli a kéz barnaságát. A vakító tányér fehérjére melegen, puhán simul a törlőruha vásznának sárgásfehére. Egyazon színnek a változatai a különböző anyagokon - ez a bravúrja ennek a képnek. A zöld ruha selyme apró szemcsékre tördeli a reá vetődő fényt. Koszta szaggatott ecsetvonásokkal tartja mozgásban az egytónusú nagy felületeket.
Forrás: : Bényi László: Koszta József, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Bp., 1959, 34-38. oldal
