Nagy Attila: Szőnyi István mellszobor |
ÉRDEKESSÉGEK | |
| Szőnyi István Emlékmúzeum | ||
| Szőnyi Zsuzsa emlékei | ||
| Rákos Sándor: Szőnyinél, Zebegényben | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
Szőnyi István (1894-1960) a XX. századi magyar festészet kiemelkedő tehetségű művésze 1924-től haláláig élt és alkotott Zebegényben.
Művészete itt teljesedett ki, festészetét a varázsos szépségű táj, a faluban élő emberek és családjának tagjai ihlették. Egykori lakóháza és műterme 1967-től emlékmúzeum.
A Szőnyi ház mögött lévő hatalmas kertben a művészről elnevezett Képzőművészeti Akadémia és Ifjúsági Művésztelep működik a 130 fős kempingtábor tavasztól-őszig ifjúsági programok, tanulmányi kirándulások és tanfolyamok megrendezésére ad lehetőséget.
Forrás: http://ipolymente.celodin.hu/telep.htm#zeb
- Hogyan emlékezik vissza az édesapjára? Milyenek az első emlékei Szőnyi Istvánról?
- Mindig azt lestem, hogy mit csinál. Az nagyon tetszett, amikor a kezével olyan ügyesen keverte a festékeket.
Azután legjobban az ragadott meg, amikor fűzfasípot faragott. Vagy amikor megcsinált egy eltörött széklábat.
Mindent meg tudott csinálni, még a kerítést is.
Például egyszer megrongálódott az órájának a tokja. Erre fogta a zsebóra belsejét, és beleeszkábálta egy cipőpasztás dobozba. A zsebóra azután ott ketyegett. Ez a maga fabrikálta tartó sokkal jobban tetszett neki, de nekem is, mintha aranyszelencébe rakatta volna zsebóráját.
Aki ismerte a festő zebegényi világát, jól emlékezik az 1930-as évek híres képeire. Ezeken a kislány Zsuzsa sokszor szerepelt modellként.
- Vajon hogyan emlékezik vissza a képek születésére a modell, akinek mióta világ a világ, mindenkor meg kellett szenvednie azért, hogy a festő megörökítse?
Szőnyi Zsuzsa felnevet. Nem szépíti kislánykori érzéseit. Hiszen a szeretett édesapa bármikor átváltozhatott a munkáját végző és csak arra figyelő festővé. Akit viszont a gyermek már igen furcsának talált.
- Apám szemétől tartottam nagyon... Amikor például a szőnyegen játszottam, és valami kis pöttyös vagy kockás ruha volt rajtam. Egyszer csak észrevettem, hogy olyan furcsán összehúzza a szemét. Néz.
Abban a pillanatban fogtam magam, és a ház legsötétebb sarkába bújtam. Vagy még onnan is tovább, a padlásfeljáróba. Ez a nézés azt jelentette, hogy ő, a festő engem, mint modellt kinézett magának...
És ugye egy gyereknek rettentő dolog két vagy három óra hosszáig egyfolytában mozdulatlanul ülni vagy állni.
Én ezt semmiképpen sem szerettem.
Apám szórakoztatni próbált, hogy ne érezzem munkája, a festés szigorúságát vagy kényszerét. Mesélt. De nem a Hófehérkét vagy a Piroska és a farkast. A maga meséit mondta. Például a dömösi vadásztörténetet. Én figyelemmel és áhítattal hallgattam.
Azután észrevettem, a festésre jobban figyelt, mint a mesére. Ott tartott, hogy a dömösi vadász az egyik szikláról a másikra mászik, és egyszer csak előveszi a puskáját, megcélozza a nagy halat, és lepuffantja!
Mondom: apu, a vadász mégsem puffanthat le egy halat! Erre megállt a festésben. Rám nézett: mit beszél itt ez a gyerek? Zavartan mormogta, hát igen, nem halat, hanem nyulat. De ezzel már megszakadt a mese. Csak festett szótlanul tovább.
Egyszer Zebegényben volt egy kék ruhám, fehér pettyekkel. Egészen egyszerű kis ruha volt, gyermekkoromban rettenetesen utáltam.
Úgy látszik, neki festői szempontból ez a ruha felelt meg. Ezért mindig a kék ruhát kellett viselnem.
Én meg nem akartam fölvenni, mert valami rózsaszín, habos ruha tetszett. Erre apám rám kiabált. Ezzel egyszer s mindenkorra belém fojtott minden hiúságot!
A ruhák, az öltözködés azóta sem tudott érdekelni, egészen nagylány koromig...
Forrás: Tóbiás Áron: Nyár Zebegényben, Móra könyvkiadó, Bp., 1982, 11-14. oldal
Rákos Sándor: Szőnyinél, Zebegényben
Valóban azt kell hinnem már, a föld kerek
Forrás: http://www.irodalmiakademia.hu
arcát ha ragyaverte folt csúfítja néhol,
kopár-üres táj, kifosztott vidék -
csak azért van, mert annak minden kincse
még a teremtés napján a te zebegényi
kerted köré gyűlt, Szőnyi István!
Emlékszel: a tölgy-üstökű Börzsönyben
barangolván, véletlenül vetődtem erre,
nem is tudom, hány éve annak?
Bekopogtattam hozzád, pihenni házad
fecskelátta hűs tornácára hívtál,
majd fáid árnyékába, keskeny
kerti utak kapaszkodóin.
Mekkora ég suhant fölöttünk, felhő-
vitorlák szárnyán! Ifjúságunk ege!
S lábunk előtt, lenn, az incselkedő
Duna tükrében fordítva mélyült,
fölsajduló-édesen, a magasság.
S a csöpp falu piros cseréptetői,
s lágy dombok, mint delelő tehénkék,
(szőrükön már a koraősz barnája)
s komolykodó hegyek, kormos bikák.
Égig érő béke csöndje
csöndült, később a harangszó folytatta
a csöndet. "Ide kellene" - gondoltam
egy pillantással eget-földet összefűzve -
"ide kellene a bölcseket és
bolondokat meghívni tanácskozásra
a világ dolgáról, mert a te kerted
méltó leginkább az emberhez és bölcs-bolond
emberi gondokhoz-örömökhöz.
S nekem is, a vándornak, ki otthonát
keresi, de nem találja száz meg ezer
idegen otthon közt, bár hűségre kapató
fészkem lehetne egykor ez a hely!"
