NAGYÍTHATÓ KÉP 1934 - Tempera, vászon, 130x90 cm Magyar Nemzeti Galéria	MŰELEMZÉSEK
	A Képzőművészet Magyarországon c. kiállításból
	Nagy Ildikó írása
	Végvári Lajos elemzése
	VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM

Szőnyi tudatosan elkerülte a rapszodikus téma- és stílusváltás útvesztőit. Hűsége Zebegényhez, a gazdag ajándékhoz, személyes élményei és elmélyült szorgalma végül is olyan remekművet hoztak létre, mint az Este. Lírai realizmusa és eredendően humánus világlátása ezen a képen bontakozik ki legerőteljesebben. Az alkonyati jelenetben együtt van minden, amit Szőnyi a harmonikus önmegtartó élet kritériumának tartott: a szoptató anya, az apa szelíd, fáradt alakja, körben a jellegzetes falusi udvar motívumai. Nyugalom és béke hatja át az estét, a hegyektől körbevett falu áhítatának csendje. Szőnyi ezzel a képével 20. századi idillt teremtett, az egészséges szépség, természetes köznapiságában egyszerű, életigenlő létforma jelképét. Festői megoldását, harmonikus színvilágát tekintve is mérföldkő az életműben.

Forrás: http://www.hung-art.hu

Az okkerek és a lila finom színszövevénye a kora esti hangulat kifejezője. A kút mellett lepihent parasztcsalád meghitt együttléte tükröződik a tájban is. Az anya és a kisgyermek zárt tömbje a meleg szeretet és összetartozás megtestesítője. Elmerengve nézi őket a fáradtan fához támaszkodó férfi. A 30-as évek közepétől Szőnyi festészete az intimitás, a bensőséges hangulatok tolmácsolója lett. Festői eszközei finomodtak, a plasztikus ábrázolást a foltszerűség váltotta fel. A végtelenül finom színárnyalatokból érzelmi melegség sugárzik.

Forrás: Nagy Ildikó: Rippl-Rónai, Vaszary, Szőnyi (Sorozat: Az én múzeumom, 19.), Budapest, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1967, 29. oldal

...Ez a lírai, belenyugvó és a fájdalmon túli kiengesztelődést kereső hangvétel jellemzi Szőnyi egyik legszebb temperaképét, az Estét (1934). A festmény bátran vállalja a bibliai allúziókat, az is lehetne a címe, hogy a Szent család pihenője. A tiszta, egyszerű formák: a szinte ágaskodó fák ereje, s az emberi sors nehézségeit jelképező alakok súlyos tömege békésen összecsendül. A hajdani romantikus művész nem tagadja meg egyéniségét, csak mérsékelte és objektiválta azáltal, hogy tárgyát az esetlegességektől megtisztította, általános érvényűvé, jelképpé nemesítette. Ennek ellenére az élmény nem veszt semmit erejéből, sőt mélyül, és sokrétű jelentőségűvé válik. A sárgás-lilásszürke harmóniák, melyek lágy zöldekkel csendülnek egybe -illanékony - a maga sajátos mivoltában többé vissza nem térő látomássá formálják a képet. Férfias líra ez: az idővel, a múlandósággal való csendes küzdelem jellemzi, a lemondás fájdalmas rezignációjáért a szépség és a hangulat mitikus igazsága engesztel ki. Ritka pillanat ez a festmény, nagy művészek életművében is csak kivételes szintézis az egyéni és az általános, a lírai megrendültség és a végzettel való megbékélés közt. Nem is lehetett egykönnyen megismételni.

Forrás: Végvári Lajos: Szőnyi István; Bernáth Aurél, Well-PRess Kiadó, Miskolc, 2003, 50-56. oldal