CIKKEK, DOKUMENTUMOK
	Rabinovszky Márius: Szőnyi
	Farkas Zoltán: Szőnyi István kiállítása
	Köpöczi Rózsa: Szőnyi István egy különös rézkarca
	Szörényi László: Laudáció Szőnyi István kitüntetésekor
	VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM

Rabinovszky Márius: Szőnyi

Szőnyi István igazolt minden várakozást, melyet művészetének barátai tehetségéhez fűztek és meghazudtolta az aggályok nagyobb részét, mellyel a barátok tehetségét féltették. Nincs ma még egy festőnk, aki méretben, gazdagságban Szőnyiéhez hasonló teljesítményre volna képes.

I.

Van egy gyermekképe: "Zsuzsa a falovával", szép színes kis kép, viruló, harmatos, édes-fanyar, minden ecsetvonásában tűz és méz. Velasquez-íze van, bár semmi külsőség nem emlékeztet Velasquezre, csak a szemlélet előkelő kultúrája, a lágy elmélyedés, az erélyes egybenlátás. Kislányában önmaga gyermekségét festette meg a művész - gyermekségét, mely ma is eleven és alkot - a nagy sötét szemet, a hosszú, sárga, érző arcot, az izmos nyakat, mely erőfeszítéssel tartja vissza látó fejét a nagyonisnagy elérzékenyüléstől, a sok színt, mely ízről-ízre teregeti szépségeit a csendes fénybe, elevenen veti gyöngyházlehelletű rostjait a lélekző levegő alá. Oly szabadon, finoman, üdén bontakozik szín szín mellé, mint ahogy csak boldog, harmonikus, szerető szemek láthatják a világ meg nem fogható szépségét. Csak a barna fejecske, a sötét kerek szem nem enged a színek édes csalogatásának, megmarad a maga szerény alázatában, függetlenül a nagy szépségtől, melyet szemlél, de melynek fel nem áldozza önmagát.

E kedves kis képnél többet, tökéletesebbet ma semmivel sem nyujthatna Szőnyi. Pedig két-három egészen nagyméretű képe is - oly nagyméretű, amilyet évek óta nem festett fiatal festő - győzi az óriási feladatot, mellyel meg kell birkóznia; e nagy képek meglepik azt is, aki eddig Szőnyi kis akvarelljeiben több kiegyenlítettséget és tartalmi telítettséget talált, mint nagyobbméretű kompozícióiban. Meglep teljességük, áttekintettségük, megtartóztatottságuk. És e nagy vásznak művészi jelentőségét, mint látni fogjuk, semmivel sem csökkenti, hogy ezek a nagy vásznak kisebbeknek hatnak méretüknél. Kisebbeknek, mert intim szépségek élnek minden tenyérnyi területükön. Nagystílű kompoziciójuk és kivitelük mellett egyszerűen szemléletüknél fogva hatnak intimeknek és nem monumentálisoknak. (Intimséget, mely független a mérettől, találunk például Rembrandtnál. És e szempontból Rembrandtnak merő ellentéte Rubens, akinek legkisebb tanulmánya, portréfeje, minden festői részletgazdagság mellett, eklatánsan monumentális.)

Szőnyi szemei bámuló szemek, lelke ámuló lélek. Izmaiban érzi a testiség minden súlyát, lomhaságát, kötöttségét, de szemei áthatolnak a súlyon és a végtelen kötetlenségét keresik az anyag súlyában. A kozmikus művész a kézzelfoghatót is emberentulinak, emberileg elérhetetlennek látja - piramisnak a kendőt, égitestnek az almát (Cézanne). A líraian simogató marok azonban közel hozza a végtelent az emberhez - és ez a titka a művészi intimségnek.

Amikor évekkel ezelőtt érzése az intimség dinamikáját át akarta törni, akkor leselkedtek veszélyek Szőnyi művészetére. (Bizonyos stilisztikai rokonságok mellett ez választja el Szőnyit Egrytől. Egry kozmikus, transzcendens szemléletű, Szőnyi intim és humanisztikus érzelmű.) Egyideig úgy tünt, hogy Szőnyi túl akar emelkedni önmagán, és ekkor mutatkozott itt-ott az a pátosz, mely a hamis pátosszal volt határos, és melyet oly kifizetődő nagystílűségi receptnek tekintett az Akadémia sok fiatalja, néhány már szánalmasan modoros titánka. Szőnyi, úgy látjuk - egy időre vagy végleg -, megtisztult e veszélytől. Visszatért önmagához és most büntetlenül festhet óriási méretű képet is, mert megtalálta azt a kifejezési módot, melyet potenciája győz.

II.

A konjunktúra diadalévei óta nem volt egyéni kiállítás, mely a Szőnyiét megközelítő anyagi eredménnyel zárult volna. A kritika számára nagyon is figyelemreméltó tünettel állunk szemben. Látjuk, hogy bizonyos teljesítmények még mindig pénzmozdító erővel bírnak, hogy az összhatás nagyszerűsége fel tudta kelteni a részleges birtoklási vágyat. Ugyanaz a mélységes bizalmatlanság, mellyel a mindig-progresszívek tekintik mindazt és mindazokat, akik hivatalos elismerésben részesülnek és nem a periferiákon, hanem centrálisan "arriválnak", ugyanoly leküzdhetetlen, ösztönös idegenkedéssel tartja magától távol a centrum publikuma azt, aki az ujdonság zászlaját lobogtatja, azt, ami e zászló alatt, dobszóval vonul a térre.

Ma mindenki érzi, hogy a valamikor úttörők nemzedéke elmondotta mondókáját, és sokan, nagyon sokan várják a messiást, aki új tant hirdetne nekik, de olyan tant, amelyet megérteni és elhinni tudnak. Ezért üdvözlik Szőnyit örömmel, mert Szőnyiben minden megvan, amit kivánni lehetett: feltétlen kvalitás, mély kultúra, legnagyobb stílű büszke összhatás és amellett hálát, meghatódást parancsoló szerénység. És van még valami: aranyhíd a nagy átértékelési folyamat közepette - tradició. A franciát megvesztegeti a vonal, az elegáns plasztika, a finom kontúr, ami Ingresre emlékezteti, Poussinra és Goujonra. Tradició! A németet lenyügözi a szívhezszóló kemény törtség. Rungera gondol, Dürerre, Schongauerra.

Számunkra Munkácsy statuálta a tradiciót. Amikor a közönség a tárgyon, a szüzsén keresztül ítélte meg a művészetet, Munkácsy kivitte a világ középpontjába a magyar témát és zsenije előtt meghajolt Bécs, Páris és Newyork. A szüzsén keresztül becsülte meg közönségünk a fakturát. Azaz, a csodálat, mellyel a Munkácsy-szüzsének adózott, akkreditálta egyuttal Munkácsy festői előadását, és ezentúl Munkácsy lett a mérce. Hiába volt minden oppozició, hiába minden Nagybánya, hiába a művészettörténet megvesztegethetetlen megállapítása, mely nemzetközi jelenségről beszél, Courbetról, Ribotról, Leibről - Munkácsy stílusa lett a "magyar tradició" útjelzője. De mivel közbejött a szüzséellenes áramlat, Nagybánya, a Nyolcak, a Ma, a Kut - kétségtelenné vált az intelligens szemlélő számára, hogy Munkácsy utánzása, ha még oly távoli is, még nem jelent művészetet.

Szőnyinél azonban elevenné válik a "magyar tradició", elevenné válik oly rejtetten, oly szervesen, hogy aki nem akarja, nem is kell, hogy észre vegye. Nem egy-egy távolról Munkácsy-sajátságú tussrajzában nyilvánul meg ez a tradició, még kevésbé a tónusban, a színben, a témában - hanem a szellemben. Most már nem a szüzsék szellemében, hanem abban a szellemben, mely Munkácsy legjobb alkotásait teremtette meg. A líraiságban, az intimségben, a nagy sóhajban, a csendes mozgalmasságban, a finom erőben és izmos festőiségben. Vagy egyikben sem, hanem abban a névvel meg nem nevezhető valamiben, ami ott él Szőnyi legtöbb munkája mögött.

Olyan ez, mint a politikában Kossuth. Hiába jött Deák, Tisza, a tradiciót mégis csak Kossuth jelenti, és addig nem lesz szenvedélyeket megindító magyar politikusunk, amíg valamelyikben látatlanul, mondhatatlanul, észre nem vehetően fel nem éledt az igazi Kossuth-tradició.

Munkácsy - ebből a szempontból - a mi festészetünk Kossuthja és Szőnyi a mi tradiciónk fenntartója.

Az, hogy más kapcsolódást is látunk benne, nem érinti a tényt. Hogy a tapogató iny feltalálni véli a transzformált Rembrandt vagy Kernstok vagy Gauguin vagy Millet vagy Diaz zamatját - ez époly kevéssé tangálja Szőnyi egyéni önállóságát, mint rejtett Munkácsy-tradicióját. Olyan ez, mint a fenyőbogyó zamatja a fenyőmadár húsában.

III.

Más probléma, vajjon Szőnyi az a művész-e, akire a magyar művészet a sivatagban várt, vajjon ő-e a próféta, aki kivezetendi a magyar művészetet az Izmusok rabszolgaságából. Meggyökeresedett szkepszisünk nem Szőnyi eminens tehetségének, művészi hivatottságának szól és nem volna megdönthető semilyen egyéni kíválóság tényével. A probléma mélyebb, általánosabb, fájóbb, semmint hogy egy nagy tehetség megoldhatná.

*

A kiállítás rendezése igen szép. Ám, ha az anyag egyharmadát elhagyják, az összhatás még sokkal lenyügözőbb lett volna.

Forrás: Nyugat 1929. 3. szám
             http://epa.oszk.hu/00000/00022/00460/14338.htm

Farkas Zoltán: Szőnyi István kiállítása

Szőnyi István már pályája elején is kivételes tehetséget mutatott. Nem kényelmes megszokások folytatója volt, mindent a maga szemével nézett. Az impresszionizmus alkonyán jelentkezett, midőn az egykor élesen felvillanó megfigyelések ismétléssé, vagy olcsó fínomkodássá váltak. Ebbe az únottan halkszavú és bágyadt világba Szőnyi képei nyers kiáltással törtek be, nem játszadoztak aprócska árnyalatokkal, fínomkodó valőrökkel, témáikat könyörtelenül szaggatott és keményen torlódó formák közé cibálták, melyek harsogásába belefájdult a fül. Annak a világnak, melyet erős kézzel elénk hajított, nem volt más mozgatója, csak lelkének viharai. Rendszerint fortisszimóban, de legalább is fortéban zengtek ezek a viharok, Szőnyinek nem kellett halkan olvadozó dallam. Szinte meghökkentő volt ez az erős hang, mely nem törődött a tárgyi tetszetősségnek ama megalkuvásaival, melyek az egykor forradalmi impresszionizmus és a képvásárló jómód felszínes csinosságszeretetének vadházasságából születtek.

A nyugati expresszionizmus első betörései ekkor már lejátszódtak. De ezektől Szőnyi mindig különbözött, forradalma nem az intellektus izgatottsága volt, hanem az alkotó erő ujjászületése. Tudott és nem csupán akart. Gyakran brutálisnak látszott, de ment volt a hétköznap unalmától. Érezni lehetett mennyire csupán egy célnak rabja, hogy kitörésszerűen újra és újra kifejezze magát, s a maga, néha kissé komor képére alakítson mindent, amit megragadott. Minden ízében férfias művészet volt ez, büszke, néha egészen a faragatlanságig, midőn felfelé törő útja minden akadályt el akart hárítani.

Legújabb termése, a Mária Valéria-utcai szalonban azt mutatja, hogy fiatalságának merész, hódító és gyakran tiltakozó fellángolásait a férfikor mélytűzű nyugalma váltotta fel. A győztesé, aki úrrá lett önmaga fölött is. Ma nem pazarol, pedig még gazdagabb lett, robusztus erejének kitöréseit nem szórja szét elénk, hanem összefogottan leplezi, kevésbbé hangos és egyszerübbé is vált. De ez csak a kiterjedésben mutatkozik, mert felszabadult erejével elmélyedésre vetette magát.

Ma is azok közé tartozik, akiket énjüknek és a világnak szembenállása foglalkoztat, ma is a végtelenség keresője. De az úttörés izgalmain túljutott, valahogyan rátalált a világ nyitjára. Ebben a nyugodtan feltáruló birodalomban csendes mélységek vannak, ahol eddig ismeretlen fínomságok tolonganak. Elmélyedése gazdaggá tette színei világát is és megajándékozta olyan egyszerű helyzetekkel, melyek majdnem klasszikusak. Színei ma erősen viziószerűek, fölötte világosak. Kialakításukban sokkal több része van a teremtő képzeletnek, mint a megfigyelésnek. Néha csodásan fínomak, de nem fínomkodók, az erőnek könnyed játékai. Izzó férfilélek festi ki velük - az élet és világ soha el nem fogyó sokféleségét.

Forrás: Nyugat 1935. 2. szám
             http://epa.oszk.hu/00000/00022/00589/18520.htm

Köpöczi Rózsa: Szőnyi István egy különös rézkarca: a Birkózó

Szőnyi tekintélyes rézkarc-oeuvre-jének van egy különös lapja, az 1927-ben készült Birkózó, mely témájával nem illeszkedik a jellegzetes Szőnyi-rézkarcok sorába, kvalitásban viszont nem marad el mögöttük. Szőnyi sohasem rajzolt, festett mutatványosokat, bohócokat, korai aktos kompozíciói után kizárólag a falu társadalmából, családja köréből választotta modelljeit. Nem kereste a jellegzetesen peremhelyzetben élő figurákat, a kiszolgáltatottakat, a társadalom számkivetettjeit, akik nem tartoznak a rendbe, de függenek tőle. Talán egyetlen kivétel a Birkózó, mely titkos szállal kötődik a nem oly távoli elődökhöz, Courbet-hoz, Manet-hoz.

Szőnyi Birkózója didergő figura. Közeli rokona Watteau Gilles-jének, Manet Leonjának a Reggeli a műteremben című képről és a bár pincérlányának a Folies-Bergere bárjáról, de Picasso harlekinjeinek is. Watteau és Manet leleménye az a megoldás, hogy a kép tere elé állítják szereplőjüket, ezzel fejezve ki peremhelyzetüket. Szőnyinél még fokozza a kiszolgáltatottság érzését az erőteljes alak öltözéke, szemérmes mozdulata, a karok összezárása, a lehajtott fej, a maga elé néző, szomorú tekintet. A kép másik szereplője látszólag odafordul társához, mégis bizonytalan ez az irányultság. A háttérbe húzódva, a birkózó árnyékába burkolózva talán azt a szerepet tölti be, mint Watteau Gilles-jének színésztársai, akik alulról, a biztonságból szemlélik a bábként kiállított bohócot.

A Birkózó által megfogalmazott életérzés, a magábazárkózottság, két ember kapcsolat nélküli egymásmellettisége fellelhető Szőnyi más rézkarcain is. Az Öreg házaspár (1922), a Terefere (1923), a Kávéházban, a Farönkön ülő öregek (1935) mind ugyanazt a gondolatot fejezik ki: "az embernek cselekvés nélküli, egyedi létezés jut osztályrészül." A szereplők tekintete elsiklik egymás mellett, de a képből sem néznek ki, a szemlélővel sem keresik a kapcsolatot. A lapok figurái más és más társadalmi csoportból származnak, más az élethelyzetük, mégis ugyanaz az elmélázás, tűnődés uralja arckifejezésüket. Az öreg parasztházaspár úgy ül egymás mellett, ahogyan leélték életüket, párhuzamosan haladva, a megszokások szigorú, megtartó erejére támaszkodva, de szinte sohasem érintkezve legbensőbb énjük által. A Terefere két barátnője közös hallgatásba süpped. Ez a kompozíció emlékeztet leginkább a XIX. század végi elődök megfogalmazásaira. Szőnyi kávéházi jelenetének figurái az abszolút elszigeteltség, a társas magány megtestesítői, egymásmellettiségük csak fizikai, véletlenszerű, esetleges.

A Farönkön ülő öregek jóval később született, 1935-ből való. Témája hasonló az előző lapokéhoz. A két öreg ábrázolása azonban sokkal líraibb, a megfogalmazás szinte impresszionisztikus könnyedségűvé emelkedett. A megfigyelés pontossága nem olyan kegyetlenül rideg, tárgyszerű, mint az előző portrékon. Az elmosódottság, a lebegő figurák esetlegessége fejezi ki a két ember bizonytalan kapcsolatát. Ez sokkal inkább idillikus impresszió, a törékeny hangulat rögzítése, mintsem a keserű életérzés megfogalmazása.

Szőnyi figurái nem a századforduló magába forduló, magányba hullott hősei. Életritmusukat a természet szabja meg, a folyó haladása, az évszakok változása. "Ösztönös nyugalmuk, melyet még nem szaggatott szét, nem zavart meg a tudat, keleti életbölcsességgel telített" - írta Szőnyi színei kapcsán Kállai Ernő. A testtartás, a találóan megragadott mozdulatok, a jellegzetes körvonalak fejezik ki mindazt, amit Szőnyi erről a világról gondol, de kiderül saját helyzete is ebben a rendben. Csak kívülálló szeme láthatja ilyen sommásan, bizonyos távolságtartással a jelenségeket. Az ő kívülálló objektivitása mégis tele van szeretettel és költészettel.

Forrás: Új Művészet, 1994. január V. évf. 1. sz. 9-10. oldal

Szörényi László:
Laudáció Szőnyi István kitüntetésekor

Egy nagy kitüntetettet ünnepelni mindig különleges ünnepélyességet enged meg. Akkor meg különösen, hogyha olyan nagy festőről van szó, mint Szőnyi István. Méltó hát, hogy - kicsit a templomi homiliák modorában - mottóval indítsuk mondandónkat, amit a Szőnyit, illetve - hogy a vers címét pontosan idézzem - "Szőnyi István teremtett világát" kongeniálisan értelmező Illyés Gyula írt. Az első idézet:

És ugyanebből a versből:

Próbáljuk meg jó homiletikusként kibontani ezeknek az epigrammatikus tömörségű soroknak az értelmét. Elmondhatjuk, hogy az az 1920-tól bekövetkező hirtelen változás, amely Szőnyi Istvánnal abbahagyatta a tanulóéveket, és - noha még éppen csak hogy befejezte tanulmányait - rögtön mesterévé tette a vele egykorúaknak vagy a nála alig fiatalabbaknak. Ez a belső művészi érettség hirtelen és döbbenetes megnyilvánulása volt, amely kinyilvánította, hogy a mester feldolgozottnak, saját személyiségébe olvasztottnak tekinti immár nem csupán a nagybányai (tehát sajátosan magyarországi) impresszionista hatásokat és ihletettséget, hanem az ezzel merőben ellentétes modernista hatást is; elsősorban a merőben más utat választó Uitz Béla nevével fémjelezhető avantgárdét. Sok művészettörténész úgy tekint az 1920-21-ből keltezhető, vihartól tépett fát ábrázoló nagy képre, mint az előző korszak lezárására; én inkább az 1926-ból származó híres Zebegényi temetést tekinteném olyan emblematikus értékű képnek, mérföldkőnek a festő fejlődésében, amelyben a megtalált és felfedezett új teremtett világból tekint vissza még egyszer a múltra.

Nem csak azért, mert ez a téli táj az újonnan választott kis hazának, Zebegénynek a megörökítője. Nem csak azért, mert - mint egyértelműen bizonyítható - hajdani nagybányai festő barátjának, az akkortájt tragikus körülmények között megőrült, majd meghalt Pászk (vagy románosan Pascu) Jenőnek állít benne emléket. Nem csak azért, mert ezzel a gesztussal a Trianon után földrajzilag is, időben is a semmibe süllyedt hajdani fölnevelő iskolának, Nagybányának állít úgy emléket, hogy áthelyezi a megkisebbedett haza határai közé, az általa felfedezett és - vagy jobban mondva - általa megteremtett új festői tájba, Zebegénybe, és ezzel a gesztusával az egyetemes művészetnek addig megszólítatlan, felfedezetlen tájat hódított meg. Hanem azért is, mert a korábbi és az Uitz-hatással vagy valamely magyarországi forradalmi és avantgárd iskolához való tartozással kifejezhető festői kapcsolat ebben a képben megint egyetemessé tágul. Nem korrespondeál a kortárs iskolákkal, ha valakinek az ihletettségéről tanúskodik, mégpedig hódolatteli módon, az a bécsi Szépművészeti Múzeumban megismert Brueghel.

Eljutottunk talán a második Illyés-idézet értelmezésének küszöbére. Azt már tudjuk, hogy ez a táj azért olyan szelíd, vagy mondjuk így, idillikus, árkádikus, mert a férfinak, aki festette, valóban erős volt a keze, és ezzel a kézzel kellett a háború után szinte a semmiből újjáteremtenie érvényes teremtett világát, s ezen nem csak azt értem, hogy érvényesülni mint festő, családot alapítani, házat berendezni, a kisebb mikrokörnyezetet, a szűkebb értelemben vett hazát megtalálni. Sokkal inkább azt értem ezen a "teremtett világon", amit a modern esztétika: ihlet és fikció határvidékén lebegő és az értelmezésnek ihlet és fikció forrása felé is utat mutató műegységeket, amelyek a tagolatlan és művész-szeme nélkül néma világból, világokból teremtenek időtálló műalkotást. Vagyis: "Egy boldog haza legét, mely szégyen, hogy nem volt soha!"

A hivatalos kultúrpolitika nem tudott vele mit kezdeni, sem a Horthy-korszakban, sem utána. Túl nagy volt, túl szuverén, és az ő teremtett világa nem egy párté, nem egy irányzaté volt, hanem Magyarországé. A szomorú és meggyötört Magyarországé, amelynek ő felmutatott egy sohasem létezett, de létezhető és megteremthető boldog hazát. Mint a legnagyobbak a kortársak között, nem csak festők, de írók és zenészek is. Bernáth Aurél, Kosztolányi, Bartók. Ez az Árkádia nem a múltba, hanem a feladatban a kötelességbe menekülés, evázió Árkádiája. Hogy még egyszer idézzem Illyés említett versét:

Szőnyi István, aki az elsők között kapta meg, pályázat nélkül, Gerevich Aladár igazgató személyes felkérésére a Római Magyar Akadémia ösztöndíját 1929-ben, végül is alig négyhónapos ott-tartózkodás után összecsomagolt és valósággal hazamenekült. Szűkebb környezete, saját teremtett világa nélkül nem tudott élni, akkor sem, ha képein kimutatható a bámulattal tanulmányozott arezzoi vagy orvietoi freskók hatása. Később pedig már - rövid időre - csak Rómában élő lányát és vejét látogatta meg nem sokkal halála előtt.

Rómát, illetve az olasz festői világot megismerni olyan nagyságrendű festőnek, mint Szőnyi, elég volt az a négy hónap is. Nézzük csak meg egyik legmonumentálisabb alkotását, az 1945 után festett Mária mennybemenetele című szárnyasoltárt, amelyet sajnos nem láthatunk azon a helyen, ahová szánta, vagyis a pesti Belvárosi templomban. Azért került a Nemzeti Galériába, mert a templom akkori plébánosa botrányosnak tartotta a kép ikonográfiai felfogását, és helyette Molnár C. Pál képét fogadta el, amely mindenben megfelelt az ő ízlésének.

A nagy olasz festők lényegét értve jött rá arra, hogy mindig saját legszűkebb hazánk, családunk és a sors által kijelölt kötelességünk határozza meg azt az üdvtörténetet, amelynek valamennyien részesei vagyunk, illetve lehetünk. A menny felé szárnyaló Madonna az oltárkép középső részén úgy emelkedik az idealizált, de fényben fürdő partjaival együtt felismerhető Dunakanyar fölé, ahogy - mondjuk - egy perugiai festő használta a Tiberias tó megjelenítésére magától értetődően a Lago Trasimenot. Ezért itt a szárny-képeken a festő lányát ismerjük fel az angyali üdvözlet átszellemült Máriájában, a festő szálas alakját Szent Józsefben, és Zebegény parasztházait a vizitáció hátterében.

Három képe is van, amely a Dunakanyar felől Budapest irányába húzó éjszakai vonatot ábrázolja.

Ha jól elmélkedünk rajtuk, megérezhetjük a sajátosan szőnyis "idill" lényegét. Az éjszakai tájban kívülről érkezett és kifelé tartó, idegen testként, ismeretlen üzenetet hordozó valamiként jelennek meg ezek a vonatok. Nem kell azonban félni tőlük, noha az egyik változatban a sárga ablakok inkább a halál sápadtságára emlékeztetnek. Kellő távolságot kell tőlük találni. Nézőpontot, amely elviselhetővé teszi őket, de egyúttal el is távolítja az általuk jelképezett fenyegetést a néző világától. A futurizmus által ünnepelt motívum, a vonat, századunkra és térségünkre nézve deportálások és más szörnyűségek szimbólumává vált. Nem szabad elfeledkeznünk róla, de foggal-körömmel ragaszkodni kell ahhoz a világhoz, amelyen csak áthalad, de a világ a miénk maradhat.

Forrás: Élet és Tudomány, 2004.10.31
             http://www.eletestudomany.hu/hirek/34.html