Szőnyi István: Zebegényi temetés - vázlat (1928)	A MŰ SZÜLETÉSE
	Végvári Lajos könyvéből I.
	A festő elbeszéléseiből
	Végvári Lajos könyvéből II.
	Németh Lajos könyvéből
	VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM

Néhány hónappal a Tél című Bernáth-kép keletkezése előtt festette Szőnyi a Zebegényi temetés című főművét. Az elemzők szerint mindkét kép feltehetőleg Brueghelnek a bécsi Kunsthistorisches Museumban lévő Vadászok a hóban (A tél) című alkotásának hatására született. Az 1920-as években megnőtt a művészettörténészek érdeklődése Brueghel iránt. A folyamatot Dvorak tanulmánya indította el. 1925-ben jelent meg Tolnay Károly könyve. A műnek nagy hatása volt Magyarországon is. Szőnyi is, Bernáth is megtekintette a nagy flamand Bécsben lévő képeit. A Bruegheltől kapott inspiráció szellemi, illetve hangulati természetű volt, de semmiképpen sem stiláris. Szőnyi Brueghel szellemében a figurákat összekapcsolta a tájjal, így jött létre a fagyos téli hangulat, mely a halál dermesztő hatalmát fejezte ki. Bernáthnál a táj és a madarak két külön világ, a táj finoman strukturált, akárcsak a Rivierán. A madarak léptéke különbözik a tájétól. Folthatásukkal megzavarják a természet téli álmát. (...)

Forrás: Végvári Lajos: Szőnyi István; Bernáth Aurél, Well-PRess Kiadó, Miskolc, 2003, 111. oldal

"Látogatóban járt nálam egy fiatal festő barátom. Nagybányáról érkezett. Meg akartam neki mutatni Zebegényt. Télvíz idején felmentünk a temetőhöz is, hogy egy kanyarodással közelebb kerüljünk az én kertemhez. Akkor temettek éppen egy elöregedett falusi embert. Ez a látvány oly mértékben fogott meg, hogy ebből született a Zebegényi temetés. Ennek a jelenetnek az értelmét az adja meg, hogy a festői nyelvezettel a gondolati tartalom teljesen összeötvöződik. Meghalnak az emberek minden évszakban, tavasszal is temetnek. De én éppen a természetnek a megdermedt halotti hangulatát kapcsoltam az emberek elmúlásához.

A Zebegényi temetés háromszor került gyűjteményembe, amikor is a gyűjtő mindig nagy örömmel vette meg a képet, és vitte haza, otthonába. De mind a három alkalommal visszakaptam. Mert ugyan a gyűjtőnek tetszett, de a gyűjtő felesége kijelentette, hogy ő pedig egy fedél alatt nem marad egy koporsóval!

Ezek után a feleségem azt mondta, hogy ő szívesen tűri meg a lakásában ezt a szép festményt. Így most a kép az ő tulajdona..."

Forrás: Tóbiás Áron: Nyár Zebegényben, Móra Könyvkiadó, Budapest, 1982, 29. oldal

Az 1920-as évek végén nagy érdeklődéssel fordul ismét a tájképek felé. Míg ekkor készült festményein a tájkép elválaszthatatlan a figuráktól, karcaiban önálló életre kel a természet, és különösen finom, éterikus hangulatot inspirál. A tájképek stílusa és motívumkincse rendkívül változatos: a harmonikus felidézéstől a drámai vízióig mindenféle látásmód érvényesül ezekben, ami Szőnyi nagy beleérző képességét, fantáziáját és formai-előadásbeli virtuozitását bizonyítja. A Hegyvidéki táj tördelt vonalai lázálomszerű víziót fejeznek ki, a Szénahordás a nyári délután nyugalmas-álmos lomhaságát idézi elénk, a Nyári táj faluja monumentális hatású hegyek ölelésében virul, s egyformán gyönyörködtet az előadás ökonómiájával és a részletek szeretetteljes, szinte kolorisztikus hatású megörökítésével.

Nem idegen Szőnyi művészetétől a fény és az árnyék ellentétének bátor megmutatása, ezzel a plein-air felfokozását éri el, mindezt párosítja a faktúra széles lendületével. Ilyen alkotás például a Zebegényi utca, még inkább a dús árnyékú Gyümölcsszedés, melyek Szőnyi grafikai oeuvre-jének egyik fő darabjával, a Behavazott faluval, és Szőnyi egyik legjelentékenyebb festményével, a Zebegényi temetéssel egy évben készült (1928). A karc valószínűleg háttértanulmány a Zebegényi temetéshez, mégis önálló és teljes értékű alkotás. A hegyek széles kontúrokkal formált komor megjelenését szembeállítja a falu bensőséges téli szunnyadásával, a két fő motívum közötti térségben pedig gyengéd rajzú fácskákat helyez el. Nagyszerű megszemélyesítése ez a komor és bensőséges elemeket egyesítő lap a télnek, mindezt a tárgyak átlelkesítésével, a motívumok költői felfokozásával érte el. Ezt a művet Genthon István művészettörténész a legszebb magyar rézkarcnak nevezte.

A Behavazott falu Szőnyi rézkarcoló tevékenységének új korszakát nyitja meg; átvezet azokhoz a lapokhoz, melyek a kolorisztikus kibontakozás idején jöttek létre. Ekkoriban Szőnyi már kevesebbet foglalkozott a karccal, főleg festményeket alkotott. Ebbe a sorba tartoznak a Szénarakás, az Alkonyat a Dunán, és a Holdvilág, melyeken a körvonalakat mellőzve, a finom tónusértékek festői jellegű, analitikus megkülönböztetésére törekedett.

. . .

Zebegényi festmények

1928 Szőnyi zebegényi korszakának első valóban termékeny éve. Közel négy évre volt szüksége, míg igazán rátalált a rézkarcokban felvetett témák festői megoldására. Persze, mindez nem azt jelenti, hogy Szőnyi a kritikus időszakban nem festett: de ezek a képek inkább előkészületnek nevezhetők: ilyenek családtagjairól, elsősorban két gyermekéről festett képei. Ezekben kutatta ki új festői stílusának lehetőségeit, művészetében ekkor mutatkoznak meg először a súlyos árnyékoktól való megszabadulás kísérletének jelei. Eredményeit Zsuzsa falóval című festményében összegezte. A gyengéd színes árnyékok finom szürkészöld rendszere különös fanyar hangulatot kelt, melynek közepén rózsaszín ruhájában tűnik elénk a Goya módjára nehézkes és esetlen gyermek villogó szemű alakja.

. . .

A romantikus, a részletekből mámorosan az események magassága felé törő magyar művelődésben, melynek János vitéz vagy Toldi Miklós a legigazibb jelképei, Szőnyi másfajta alkatként jelentkezik. Az ő rokonai inkább az egyetemes művészetben találhatók meg. Szőnyi belső hajlama és tudatos önnevelése révén művészetének tényezőjévé vált Giotto elementáris plasztikus ereje, az Eyckek mindent észrevevő és mindent együttlátó mérsékletessége, Francesca személyiségének népi formátumú fensége, Masaccio világossága és életigenlő bősége, Raffaello termékeny derűje, az öreg Tiziano kicsit és nagyot összekeverő fölénye; Rembrandt minden közelit meglátó és magába szívó szélessége, erkölcsi elfogulatlansága és őszintesége; Manet ironikus, gyönyörködő kedve; Renoir bővérű érzékisége. Utoljára említjük a legfontosabbat, akinek a zebegényi látás kialakulásában olyan döntő jelentősége van: Brueghelt. Csak szét kell nézni az 1928-ban festett képek között, s azonnal előtűnik a németalföldi mester példájának átérzése: a Zebegényi temetés és a Déli pihenő, de a téli tájképek nagy része egyaránt erről tanúskodik.

. . .

A magányérzés lehetett az oka annak, hogy más - még ebben az évben festett művei jóval keményebb hangúak, és a fölény objektivitása jellemzi őket. Ilyen a két Brueghel-inspirálta mű, melyek éppen a fölény adta drasztikus, barbár erejük folytán emlékeztetnek a nagy mester alkotásaira. A Déli pihenő, az Eszemiszom ország centrális kompozícióját ismétli meg, s fáradtság, a materiális vágyak döbbenetes erejének és az állati önfeledtség szituációjának kifejezésében kulminál. A másik képet egy tanulmányszerű tájkép, a Behavazott dunai táj előzi meg. A képet Genthon nagyszabású összefoglalásnak nevezi "melyből a téli természet tiszta és csípősen hideg lehelete csap meg". A Zebegényi temetés (1928) "barbárul egyszerű értelmezése az emberi sorsnak." Ezt a primitív egyszerűséget a dekoratív foltfestés, a lokális színek ritmikája és szilárd összhangjának keresései jellemzik, mind olyan tulajdonságok, melyek Brueghel művészetében is megtalálhatók. Mint a például vett művön - a bécsi múzeum Vadászok című képén -, Szőnyi is a monumentálist keresi. A nem túlságosan nagyméretű kép szinte úgy is felfogható, mint egy freskóterv. Megerősíti ezt a feltevést maga Szőnyi, aki több ízben kifejezte véleményét, mely szerint a freskó és táblakép között kompozicionális eltérés nem lehetséges.

A két Brueghel-rokonságú kép után Szőnyi felfogása lassanként megváltozott. Nagy szerepe volt ebben itáliai tanulmányútjának, melyet a Római Magyar Intézet ösztöndíjasaként 1929-ben tehetett meg. Az olaszországi útról a különböző kényelmetlenségek miatt Szőnyinek vegyes emléke maradt, de a zavaró körülmények ellenére Giotto, Masaccio, Raffaello és elsősorban talán Piero della Francesca művei megtették a magukét. Szőnyi komponálásában az archetektonikus-monumentális elv, a formák egyensúlyának keresése, valamint a kifejező körvonallal való alakítás szándéka lép előtérbe. Ilyen festmény az itáliai út előtt készült Asszonyok a vízparton, melyben a lírai jellegű tájfelfogás és a szimmetrikus csoportosítás lehetőségeit keresi, vagy még határozottabban jelentkezik ez az elgondolás az Itatás alkonyatkor című festményén. (...)

Ismét a keresés évei következtek, s éppúgy, mint ahogy a zebegényi letelepedése után, az itáliai utat követő években is munkássága kissé visszaesett. Csak egy-egy remekmű jelzi a keresés állomásait, ilyen az Anyám című festménye (1930), melyben első zebegényi korszakát zárja le. A finom elemzés, a mélyreható pszichológiai kifejezés és az itáliai példákon iskolázott komponáló módszer mesterműve ez a vöröses-zöldes tónusú festmény.

Forrás: : Végvári Lajos: Szőnyi István; Bernáth Aurél, Well-PRess Kiadó, Miskolc, 2003, 42-50. oldal

Témaköre és műveinek szelleme az évek során teljesen Zebegényhez kötődött. A zebegényi dombokon búvó temetőbe tartó halotti menet (Zebegényi temetés 1928), a parasztemberek csöndes esti beszélgetése, a csónakra, kompra váró vízparti emberek, a paraszti élet és a festő családjának mindennapjai alkották festményeinek témakörét (Uszályok 1939). Zebegény, a festő Tusculanuma, menedékhelye, az egyszerű, harmonikus élet, az emberek közötti tiszta kapcsolatok szűzi világa. A póznélküliségre törekedett, olyan egyszerű akart lenni - írta egy levelében -, mint Rembrandt volt, bár formanyelvében ekkor már nem követte a nagy hollandot. Az életet akarja megfesteni - írta barátjának 1929-ben -, az élet pedig számára az egyszerű emberek élete, a mindennapok esemény nélküli világa volt. A paraszti világot azonban nem belülről nézte, mint az alföldiek, ezért nem is ábrázolhatta annak belső konfliktusát, a mélyben marcangoló drámai erőket. Az ő szemében, mint a Bartókéban vagy a Giotto-féle mítoszt keresőkében a paraszti élet az idilli lét, az ember és természet ősi egységének a realizációja (Este 1934). Ahogy Gauguin, ha közöttük élt is, mégis kívülről nézte a maori bennszülöttek világát, úgy szemlélte Szőnyi is a paraszti sorsot. Ezért válhatott számára a paraszti lét idilli hangulattá, tiszta látványélmény ébresztőjévé. A motívumokat sohasem értelmezte zsánerszerűen, az állapotszerű létet jelenítette, képein a lágyan összemosódó, puha színek lírai érzelmeket sugalltak. Az izmusok intellektuális analitikusságát tudatosan elvetette, úgy érezte, a magyar karakter lényegéhez tartozik, hogy nem vonzódik a spekulatív dolgokhoz. Ezért nem érdekelte sem a kompozíció, sem a térábrázolás modern lehetőségeinek a racionális elemzése, hanem csak a szemében bízott, a látvány szépségét meglátó, a fényértékek között eligazodó érzékeny szemben és eredendő humanizmusában. Festőileg érzékeny szem és humánus érzelemvilág: ez jellemzi Szőnyi festői lírizmusát.

Forrás: Németh Lajos: Modern magyar művészet, Corvina Kiadó, Budapest, 1972, 77-78. oldal