Összefogott, remek kompozíciójával, különleges ízével, varázslatos hangulatával egyedülálló kép Szőnyi életművében. A temetési menet látványélménye hatalmába kerítette, minden bizonnyal ebből született festménye. A jellegzetesen falusias, apró, vaskos figurák mintha a flamand festő id. Pieter Brueghel műhelyéből léptek volna elő, ugyanakkor tájképi hátterében a behavazott falu és a dombvonulat a Zebegénynek elkötelezett festőt idézi. A festmény átmenetet alkot a korábbi konstruktív szerkesztettségű és a későbbi, oldottabb, lágy stílusú képek között. A drámai kitörésektől mentes, bölcs nyugalom jegyei, valamint a távoltartás mértéke, ahogyan Szőnyi csupán szemlélője az őt körülvevő világnak, már ezen a vásznon is jelentkeznek.
Forrás: http://www.hung-art.hu
Szőnyi a Dunakanyar festői látványát nemcsak a színgazdagabb évszakokban, de a vigasztalanul sivár látványt nyújtó téli időszakban is előszeretettel ábrázolta. Egyik legismertebb művén, a Zebegényi temetésen az élettelen tájból áradó hangulat járja át a benne játszódó jelenetet is. A Dunakanyar jól ismert háttere üres téli tájként húzódik a színpadszerű előtér mögött. A hóban óvatosan araszoló figurák, "ahogy szinte flamand mintára, kicsiny méretük ellenére néhány kontúrral és vonallal gyászuk szomorú mindennapiságában és kissé a vidékiesség vaskos mivoltában is karakterizálva vannak" id. Pieter Brueghel Bécsben őrzött Tél című képét idézik. A bumfordi alakok már nem a korai évek beállított kompozícióinak öntudatosan pózoló szereplői, hanem hétköznapi események átélői, kiszolgáltatott elszenvedői. A dacos küldetéstudat helyébe a résztvevő együttérzés lépett, Árkádia örök tavaszát a halott tél váltotta fel.
Forrás: http://www.arkadia.mng.hu/html/terem/1001.html
Szőnyi István (1894-1960) nevét hallva legtöbbünknek Zebegény, a Duna-kanyarnak ez a festői szépségű kis települése jut az eszébe. Joggal, hiszen - művészettörténeti olvasmányainkból jól tudjuk - mesterünk életének jó részét ott töltötte el, ott festette műveinek többségét, és ott is van eltemetve.
Ám nemcsak e kis Pest megyei helység képe idéződik fel az emberben, ha Szőnyi Istvánról esik szó, hanem a művész egyik - talán legismertebb és legnépszerűbb - festményéé, a most ötven éve, 1928-ban festett Zebegényi temetésé is. Ez a remekmű - mondhatni - összeforrt a művész nevével: azonos erővel idézi fel egymást az alkotó s az alkotás.
Miről vall e képén a mester? Ki-ki láthatja, hogy egy temetési menetet örökített meg, az elmúlás szomorú hangulatát keltve. Ám ha nemcsak futó pillantást vetünk rá, hanem hosszabban szemléljük, azt is észrevehetjük, hogy a keserű fájdalom helyett a belenyugvás békéjét sugallja ez a mű. Szőnyi a temetési menetet úgy ábrázolja, mint az élet egyik mindennapos, természetes jelenetét; nézőit arról győzi meg, hogy a természet rendjéhez hozzátartozik a halál. A Zebegényi temetésnek ez a szomorú, de megbékélt hangulata a művész megnyugtató, vigasztaló vallomása: a világhoz való érzelmi viszonyának tükröződése.
Szőnyi - aki fiatalon, harmincnégy évesen festette meg e szuggesztív erejű művét - csak hosszas érlelés, a téma újabb meg újabb feldolgozása után jutott el a végleges megoldásig. A vázlatok sokaságán át teremtette meg a kép magától értetődő természetességét.
Az egyik ilyen vázlatot itt is bemutatjuk. Ezen - ezt első pillantásra is látni - még minden zavaros, képlékeny. A szemlélő - joggal - egyszerű tájképnek is vélheti, hiszen annyira uralkodik rajta a fák sora meg a hegyvonulat. Ugyanígy a temetési menet sem kap elég hangsúlyt: szinte elvész a lombok, ágak foltjai között. A koporsó sincs még kellőképpen kiemelve.
Szőnyi később maga is megérezte ezt, s a végleges művön sok mindent módosított. Elsősorban is a halottat magába záró koporsót tett a kép "főszereplőjé"-vé, mégpedig úgy, hogy a festmény középpontja felé helyezte, s a korábbi változattól eltérően, sötétebbre festette; így a világos háttérből jobban kiemelkedik.
A temetési menet - amelynek alakjai jobbra, a temető irányába egyre kisebbednek, szinte jelképesen elenyésznek - a képen följebb került, s mintegy a koporsó meg a kerítés, illetőleg az alul ábrázolt Duna egymással ritmizáló vonala közé zárult be. Ugyanígy a búcsúztatók terének jelképes szűkülését jelzi, hogy a kerítés alsó és a hegygerinc felső vonala is egymáshoz közelít: összetart.
A fák elhelyezésén szintén sokat változtatott. Míg az itt látható vázlaton ezek képe is zavaros, a kész művön mintegy "széttolta" őket egymástól, hogy a középső mező - benne a koporsóval - minél jobban érvényesüljön. A fák irányát ugyancsak módosította: szinte ráborulnak a koporsóra. Ugyanígy megváltozott a vastagságuk, hiszen - láthatjuk - a kép jobb oldala felé mind erőteljesebbek.
A tagolás, az átszerkesztés a már említett kerítésen megintcsak jól megfigyelhető míg a vázlaton ez a hosszú vonal egy kissé unalmasnak tetszik, a végleges formában két fatörzs megtört. Ugyanígy később - oldásként, ellensúlyozásként - kerül a vászonra az íves vonalú két kereszt meg a zászló, no meg a háttér kis falusi házainak sora is, amely a korábbi változatokon még egyáltalán nem szerepelt.
A képen nem sok szín látható - a temetéshez nem illik a színesség -, s ezek is kiérleltek. A vázlaton a kép alja még meglehetősen sötét; a kész művön ez a havas rész sokkal világosabb, s így még erősebb a koporsóval való kontraszt. A havas házak sorát is világosra festette a művész, hogy azok meg a keresztek komor ábráival alkossanak éles ellentétet. A kép felső részét kitöltő égbolt sötétebb lett, s ez ismét a mű kontraszthatását fokozza. A búcsúztatás szomorú hangulatát még jobban kifejezik a korábbinál sötétebbre, illetőleg világosabbra hangolt hideg színek.
Igaz, Szőnyi később festett képei jóval oldottabbak, színesebbek, de a festészetének lényege nem változott: miként a Zebegényi temetésben, az ezt követő művekben is az ember és a természet ősi egységét örökítette meg. Azt a - Németh Lajos művészettörténész szavaival - "állapotszerű létet", amelynek megfestésein "... a lágyan összemosódó, puha színek lírai érzeteket sugallnak".
Mivel mesterünk elsősorban a légköri - atmoszférikus - jelenségek (napfény, köd stb.) érzékeltetésével örökített meg hangulatokat, joggal sorolhatjuk őt a hangulatfestők csoportjához. E minősítéshez egyrészt önmaga lírai beállítottsága, szemlélődő mivolta ad alapot, másrészt az a körülmény, hogy a hasonlóképp érzelmi beállítottságú és az atmoszférikus festésben jeleskedő nagybányai mesterek, Ferenczy Károly és Réti István tanították. Szőnyi ennek a hagyománynak a folytatója.
Azok, akik szeretnének alaposabban megismerkedni a művész munkásságával - egyúttal az őt megihlető Duna-kanyar szépséges tájával -, keressék fel Zebegényt: ott Szőnyi egykori műtermét múzeummá alakították át, s benne rendre megtekinthető a festő megannyi remeke!
Dr. Maksay László
Forrás: Élet és Tudomány, XXXIII. évf. 37. szám, 1978. IX. 15. 1165. oldal
A Zebegényi temetés (1928) "barbárul egyszerű értelmezése az emberi sorsnak." Ezt a primitív egyszerűséget a dekoratív foltfestés, a lokális színek ritmikája és szilárd összhangjának keresései jellemzik, mind olyan tulajdonságok, melyek Brueghel művészetében is megtalálhatók. Mint a például vett művön - a bécsi múzeum Vadászok című képén -, Szőnyi is a monumentálist keresi. A nem túlságosan nagyméretű kép szinte úgy is felfogható, mint egy freskóterv. Megerősíti ezt a feltevést maga Szőnyi, aki több ízben kifejezte véleményét, mely szerint a freskó és táblakép között kompozicionális eltérés nem lehetséges.
Forrás: Végvári Lajos: Szőnyi István; Bernáth Aurél, Well-PRess Kiadó, Miskolc, 2003, 47. oldal
A téli délután borús ege lilás párába vonja a háttér hegyeit, a temetőkertben vonuló menetet. A végtelenbe vesző tájban csak kis helyet kap maga a jelenet. A természetben egy ember tragédiája eltörpül. A dráma hangulatát sugallják a színellentétek, a fehér és a fekete, a havas táj és a gyászoló figurák kontrasztja. Az előtér fái, lombtalan, kusza ágaikkal, keskeny, magasba nyúló törzsükkel feszültséget visznek a kép vízszintes elemeinek nyugodt, statikus menetébe. Komor feketeségükkel az emberek lelkiállapotának kifejezőivé válnak.
Forrás: Nagy Ildikó: Rippl-Rónai, Vaszary, Szőnyi (Sorozat: Az én múzeumom, 19.), Budapest, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1967, 26. oldal
|