Szőnyi István aláírása	CIKKEK, DOKUMENTUMOK
	Elek Artúr: Szőnyi István
	Farkas Zoltán: Kiállítások
	Végvári Lajos: Szőnyi és az európai művészet
	Szörényi László: Laudáció Szőnyi István kitüntetésekor
	VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM

Elek Artúr: Szőnyi István

Abból a tehetség-tartalékból, mely a háború előtt való Magyarországból minden rémségen által megmaradt, mint csaknem kész egyéniség vált ki és jelent meg gyűjteményes kiállításán (Ernst-múzeum) Szőnyi István. Még annak a fiatalságnak képviselője, mely a boldog béke pezsgő életében nevelte szemét és lelkét. Nagybányának immár históriai tájmotívumain tanult meg képzelete kiterjedni és a természet az érzésen át módosítani. A háború és ami utána következett, megkeményíthette akaratát és az árnyék borújával itathatta meg kedélyét. Legalább ilyennek mutatja őt mai fokán a művészete. Ilyennek megfeszült izmú nyakán félrefordult fejű önarcképe, és ilyennek az árnyék barna fájdalmasságával borongó színei. Férfias, de elérzékenyülni is tudó egyéniség, kissé töprenkedő és mélázó, de nem szomorgó kedély. Elképzelő és megsejtő tehetsége egyelőre még erősebb mint megvalósító képessége. Rajzain azért, melyeken nem volt szükséges pontosan érzékelhető formákká kialakítania vízióit, jobban megmérhető képzeletének hajlékonysága és találékonysága - az eredetisége - mint befejezett festményein. Emezeken az, amit kívül kell megfigyelnie minden művésznek, még bizonyos fokig elközömbösíti a belső élményt. De hát ezzel minden fiatal így kell hogy legyen. Ami elvitathatatlan tulajdona már is és amiből művészetének jövendője fog kibontakozni, az az eredendő színessége. Kékje és sárgája s egymáshoz való arányuk, mellyel Szőnyi képein megjelennek - a harmóniájuk - már is annyira egyéni hatású, hogy egy egész tárlat képsokadalmában is megkülönbözteti művészetét társaitól. A fokozatok kibontatlan sokasága lappang még ezekben a színeiben. A mindent elegyengető, a részeket egészbe foglaló tónusra való törekvés egyelőre elfátyolozza tüzüket és megfojtja önálló létüket. El fog következni azonban a felszabadulás ideje, mikor a tónus barnáján keresztülszakad majd a megnyomott színek ujjongása - s az lesz, úgy tetszik, Szőnyi István művészetének java kora. Néhány mai munkája már sejteti azt a jövőt. "Három gráciá"-ja aranyos árnyékokban olvadozó színeivel majdnem úgy hat mint egy kiteljesedett férfikor eredménye. "Lóversenytere" pedig szürke levegőben zajló szürke felhőtábláival mint egy régi hollandusnak nekiszilajodott látomása. Elődök példája és hatása nagyon kevéssé mutatkozik ezen az alig elindult művészeten, noha nyilvánvaló, hogy sokat tanult tőlük. Meleg barna tónusát a velencei olaszoktól, szürkéit a hollandusoktól. Némelyik rézkarca mintha Rembrandt hatókörében született volna. De így tanulni és hatást vállalni szabad és szükséges is. Mert az új művészet ilyen módon folytatásává válik a réginek - nem ismétlésévé - és más eszközökkel, más arányérzékkel, más egyéniséggel alkotja meg újra azt, ami valamikor, a maga korában és stílusában amúgy volt legkifejezőbb és legszebb.

Forrás: Nyugat 1921. 20. szám
             http://epa.oszk.hu/00000/00022/00303/09225.htm

Farkas Zoltán: Kiállítások
Szőnyi István

A nagybányaiakra és kortársaikra következő festőnemzedék legkiemelkedőbb egyénisége ezúttal sem hagyta cserben művészetének lelkes barátait, sőt ellenkezően meg is haladta várakozásukat a Tamásgalériában rendezett kiállításán, melyen művészetének legújabb kifejlődését mutatta be.

A dacos fiatalság merész, hódító és gyakran tiltakozó fellángolásait Szőnyi lelkében a férfikor mélytüzű nyugalma váltotta föl, a győztesé, aki túl van már a harcon, melyet önnönmagával is vívott és most már minden erejét csak a teremtő alkotásra fogja össze. Ma nem pazarol, pedig még gazdagabb lett, nem keres, mert már könnyen az övé, amit csak akar. Robusztus erejének kitöréseit többé nem szórja szét elénk, hanem inkább leplezi, kevésbé hangos, mint azelőtt volt, halkabbá és még egyszerűbbé válik. De ez az egyszerűbbödés csak a kiterjeszkedésben mutatkozik s ekként felszabadult ereje teljesen az elmélyülésre vetette magát.

Szőnyi különben is mindig azok közé a művészek közé tartozott, akiket elsősorban az énnek és a világnak szembenállása foglalkoztatott, akit a legszűkebbre vont témai korlátozottságban is a legmélyebb élet- és világérzések vezettek. Legigénytelenebb alkotásaiból eddig is a mindenség keresése sugárzott: mohó vágy a végtelenségre. A Sturm és Drang eme korában a vergődő lendületnek hullámzása tette fölötte vonzóvá Szőnyi képeit, amelyek egyszerre akkora erővel és annyi el nem nyűtt formával gazdagították festészetünket, hogy a fiatalok közül sokan Szőnyi hatása alá jutottak.

A mai Szőnyi azonban már túl van ezeken az izgalmakon. Valahogyan rátalált a világra és önmagára is: ez a nyugodtan feltáruló világ pedig már nem csupán a harsogó erőé, hanem olyan csendes mélységei is vannak, melyekben eddig ismeretlen finomságok tolonganak. Kedvelt témája a víz már nemcsak kápráztatja őt és minket is, hanem titokzatos messzeségekbe és mélységekbe vonz. Ez a nyugalmasabb elmélyedés láttat meg véle olyan színeket, amelyek nagy erejénél csak finomságuk nagyobb és olyan nyugodt, egyszerű helyzeteket is, melyek az új idők majdnem klasszikusan egyszerűvé vált lelkét lehellik. E finomságok azonban sohasem finomkodások, hanem nagy teremtő erőnek könnyed játékai, egy erős férfilélek derűsség vált gyönyörködése ez az élet és világ soha ki nem apadó végtelenségében.

Forrás: Nyugat 1932. 7. szám
             http://epa.oszk.hu/00000/00022/00534/16655.htm

Végvári Lajos: SZŐNYI
és az európai művészet

Szerencsés véletlen volt, hogy Szőnyi Istvánnak, a Markó utcai gimnázium bukott diákjának, az ismételt hatodik osztályban Földessy Gyula, Ady Endre barátja és egyik legihletettebb méltatója lett az osztályfőnöke. A kiváló esztéta felismerte Szőnyi erényeit, az egyéni gondolkodást, a kutató szívósságát, pontosságra való törekvését. Földessy kitűnő érzékkel irányította a kémiai tudományokba belefeledkezett fiatalembert valódi képességeinek kiművelésére.

Ady baráti köre ez idő tájt a nyolcak és az aktivisták művészetét tartotta partnerének. Megjelentek Lukács György és Fülep Lajos jövőt sejtető írásai, még mindig gyűrűzött a művészeti életben Lázár Béla Hajrá Gauguin című írása, s maga Ady Endre is lelkes szószólója volt az új törekvéseknek. Földessy közvetítésével a még középiskolás Szőnyi Uitz Béla műtermébe került. Az ott kiművelt rajzkészsége alapján könnyűszerrel bejutott a Képzőművészeti Főiskolára. Az 1913-ban felvett növendékek jelentős része már nehezen tudta elfogadni Ferenczy Károly konzervativizmusba forduló szemléletét, s bár a tanulmányi félévek alatt eleget tettek a főiskolai követelményeknek, a nyári szünetben a nagybányai művésztelepen eltöltött hetek alatt az ún. neósok hatása alá kerültek. Különösen népszerű volt Czóbel Béla festői expresszionizmusa, s ez nem maradt hatástalan az ifjú Szőnyire sem.

Művészi formálódását félbeszakította az első világháború. Kétévi katonai szolgálat után a tuberkulózisban megbetegedett Szőnyit leszerelték, visszatérhetett Nagybányára. Ekkor Réti István irányította a fiatalok tevékenységét. Igyekezett mérsékelni a neós törekvéseket. Szőnyi elbeszélése szerint Réti gyakran kifogásolta a munkáit, s a szerinte való helyes irányba igyekezett terelni tanítványát. Így jött létre első jelentős képe, a Kettős arckép, melynek festőkollégái, Petrovics Román és Szilágyi Jolán voltak a modelljei. A szecesziós vonalvezetés, a neós foltfestés és a nagybányai plein air szemlélet sajátos vegyüléke ez a mű.

Visszatérve a Képzőművészeti Főiskolára, társai már példaképüknek tekintették, így történt, hogy 1918 őszén az ifjúsági egyesület elnökévé választották. Nincs tudomásunk arról, hogy Szőnyi részt vett volna a forradalmi cselekvésekben, de a tanácsköztársasággal rokonszenvező művészkollégáival - ide tartozott Bartók és Medgyessy Ferenc, Ferenczy Béni, Pátzay Pál - az új művészetfelfogás érvényesülésére törekedett.

A proletárdiktatúra leverése után a főiskola konzervatív tanáraiból alakult bizottság fegyelmit indított ellene. Szőnyi nem tett eleget az idézésnek és önként elhagyta az intézményt. Szerencséjére Olgyai Viktor grafikai műhelyt szervezett, s a modern felfogású fiatalok közül magához vonzotta Szőnyit, Aba Novák Vilmost, Patkó Károlyt, Antal Elemért, Tarjáni Simkovits Jenőt, Varga Nándor Lajost. A naturalista felfogású Olgyai nem erőltette rá stílusát növendékeire, legfontosabb feladatának azt tartotta, hogy az ifjú grafikusnemzedékkel megszerettesse a művészeti hagyomány legfőbb értékeit, elsősorban Rembrandt művészetét. Rembrandt a fény-árnyék finom átmeneteivel alakított plaszticitása, műveinek luminózus ereje nagy hatással volt a kis csoportra. Szőnyi hamarosan megtalálta a módját, hogyan ötvözze az Uitz képviselte aktivista-konstruktivizmust a példaképül elfogadott Rembrandt hatásával.

Egy pályázaton első díjat nyert, s ezen a pénzen elutazhatott Bécsbe. A Kunsthistorisches Múzeumban elsősorban Rembrandt festményeit tanulmányozta. Ebből az inspirációból formálódott Fürdés után (Bethsabe) című nagyméretű vászna, melyben a holland mester mély tüzű barnái és arányló csúcsfénye szerencsésen vegyülnek az aktivista szemléletből átmentett erőteljes körvonallal.

Egy újabb külföldi utazás során felfigyelt a modern szellemű klasszicizálás jelentős képviselőjének, Hans von Marées-nek a munkáira (bár itáliai főművét sohasem látta). Ugyancsak élmény volt számára a Cézanne képeivel való megismerkedés. Bár nem követte az aix-i mester színmodulációs eljárását, de az ecsetvezetés, a felület dinamikus és mégis fegyelmezett struktúrájára való törekvés egész további munkásságában kimutatható.

Igazában akkor talált rá lehetőségeire, midőn Zebegényben telepedett le. Kezdetben a táj változatos formáinak ritmusa ragadta meg, Cézanne szellemében a hideg és meleg színek feszültségével formálta képpé a föld és a víz ellentétét. Később a figurális témákban is meg tudta valósítani a kolorisztikus plaszticitásra való igényét. Több, kevésbé ismert arcképén figyelhető meg művészetének egyre sajátosabbá váló felfogása. Stílusának alakulásában nem kis szerepe volt a folyamatosan művelt rézkarcolásnak. A változatos témájú és felfogású grafikai művek kísérletezésnek, próbálkozásnak, tehetsége határait kereső igényének az eszközei voltak. Ennek az időszakának fontos karcai a Rembrandttól inspirált Kalapos önarckép, a Danaidák és néhány női aktja.

Ennek az aktivista, egyben rembrandtos és cézanne-i korszakának fő műve a Hegytetőn című nagyméretű festménye. A művet első alkotói korszakának lezárásaként értékelhetjük.

Ezután átmeneti periódusa következik, melynek két legfontosabb műve a Zebegényi temetés és Anyja arcképe. Ezt a két jelentős alkotást egy tanulmányszerű, kisebb kép vezeti be, a Vízparti jelenet. A Dunapart egyik fájához támaszkodó fiúakt még őrzi a Hegytetőn problematikáját; erre vall, hogy a főfigurától jobbra egy vetkőző alakot helyezett el. A képnek egy második síkja van, melyet egy átlósan megjelenő csónak hangsúlyoz. A fiúakt még Márffy és Kernstok alakjait idézi, de a megfestés módja Ferenczy Károly tanulmányozására vall. A nagybányai szemlélethez való alkalmazkodás azonban itt még csak kísérlet, ugyanis az év végén festett Zebegényi temetés kemény-darabos figurái a népművészet látásmódját közelítik, továbbá a kompozíció ritmusa és térszemlélete Brueghel ismert téli képének elmélyült tanulmányozására utal. Hasonló megállapítást tehetünk a Behavazott falu című alkotásáról, melyet Genthon István a legszebb magyar rézkarcnak nevezett. Ez a grafikai lap eltér a húszas évekre általánosan jellemző kemény fény-árnyék kontraszttal való ábrázolástól, s a Brueghel-kép fehérlő hegyeihez hasonlóan minimálisnak nevezhető sötét foltokkal formált.

Másfajta dekorativitás jellemzi a Szőnyi ouvre-ben társtalannak nevezhető Anyja arcképét. A keskeny álló formátum hangsúlyozza a főalak szikárságát, az arc kemény szerkezetessége - nem stílusában, hanem a megjelenítés módjában - a kubisztikus formaanalízisek módszeréhez hasonlítható. A figura dekoratív folthatása, a háttér elegáns ornamentikája Matisse-t idézi.

Matisse hatása a 30-as évek képeinek egy részében is kísértő motívum, ilyen például a karosszékben ülő Zsuzsa lánya portréja és a Barátnők című kompozíció. Az utóbbi képet lágy, elomló színfoltjai miatt Bonnard-hoz lehet hasonlítani. Ezek az említett művek azonban csak átmeneti jelentőségűek, jóllehet Szőnyi legismertebb és legjobban csodált művei.

A harmincas évek szemléletét két nagy élmény határozta meg, az itáliai tanulmányútja során megismert Hugo van der Goes-nak az Uffizi Képtárban látható Portinári oltára és Pierro della Francesca freskóműve Arezzóban, a San Francesco templomban. Goes festményéről csodálattal ír Szőnyi Kép című tanulmányában. A flamand mester alakjainak fenséges karcsúsága irányadó volt Szőnyi jól ismert képének, az Estének a megformálásában. Az alakok traktálása azonban Pierro della Francesca hatását szemlélteti: a komplementer színekkel formált alakokat határozott körvonalakba foglalja. Bár nem bizonyítható - sőt Szőnyi gyakran elutasítólag nyilatkozott Picasso művészetéről -, mégis úgy tűnik, hogy a férfialak megoldásában emlékezett a spanyol mesterre. Közvetett dokumentuma ennek a lehetőségnek néhány ez időben készített rézkarca, melyekben a tónusháló helyett a spontánul vezetett vonalrajz az uralkodó. Erőteljesebb a kapcsolat Picasso 1920 körül festett klasszicizáló képei és Szőnyi Kapáló asszonyok című nagyméretű festménye között. A két asszony tömzsi, plasztikus megoldása bizonyítja ezt a rokonságot.

A harmincas évek képeinek nagy részét a kissé felülnézetben ábrázolt zebegényi jelenetek jellemzik. Szőnyi a nagy umbriai mesterre emlékeztető, szimultán színkontrasztokkal alakított formáit az impresszionista képlátásra jellemző elvágással stilizálja sajátossá, ezzel is bizonyítja azt a nézetet, mely szerint a táblakép és a freskó között nincs különbség. A kétfajta műfaj összemosását talán indokolhatja, ahogy ebben az időben festett temperaképeit az ezüstös-aranyos tónus meghittségére törekedve alakította. Ilyenek az Udvaron vagy az Uszályok című festményei, de még többtucatnyi művét is lehetne említeni.

A harmincas évek végén festett néhány műve kivétel. Ilyen az Aratás után és az Esernyők. Az Aratás utánban nem az előtérben látható két alak a legfontosabb, hanem a tarlón megcsillanó sárga gabonaszárak és a köztük megtelepedő lila árnyékok. Az egymással birkózó komplementer színeket szinte belülről sugárzó fények álombéli látomássá fokozzák. Ez a festmény Szőnyi luminizmusának, vagyis a formákat átható színes fények alkalmazásának legszebb példája.

Az Esernyők című képét Szőnyi legkedvesebb alkotásának nevezte. A nedvességtől fénylő utcakövek sárgáit kék, piros és okker színű ruhákat viselő alakokkal ellensúlyozta. A mű újszerű színviszonylatait a feketén csillogó esernyők teszik teljessé. A rálátás okozta téri transzpozíció és a nagyvonalú foltfestés remekművé avatja ezt a képét. A művészettörténeti irodalomban Renoir Esernyők című képével szokták összehasonlítani. Ez azonban csak tematikai egyezés, Renoir képe szembenézetből megjelenő látványt nyújt, melynek szépsége az esernyők egymáshoz kapcsolódó elegáns vonalrajzán és az előtérben megjelenő női alak klasszicizáló pompájában teljesedik ki. Szőnyi alakjaiból hiányzik ez a harmonikus sugárzás: az eső okozta depresszió és fázós hangulat kifejezésére törekedett. A látvány melankolikus folyamatszerűséget kifejező megoldása miatt általánosabb és sorsszerű. Szőnyi megőrizte és továbbfejlesztette a mintaképül kapott fotográfiát. Barátja, Escher Károly esernyők című képe a New York-palota egyik szerkesztőségének ablakából készült. A fotográfus baráti szívességből átengedte a témát Szőnyinek. A festő, bár megőrizte a szituációt és a nézőpontot is, új értelmet és formarendet adott a fényképi élménynek. Ebben a vonatkozásban Degas-t kell megemlíteni, aki egy méltatója szerint "kicselezte a fotográfiát", vagyis a múlékony látszatból képi állandóságot tudott teremteni.

Ezzel a művel Szőnyi újításainak sorozata befejeződött. A negyvenes évektől kezdve már az elért eredményeket ismételte, gazdagította. Már nem figyelt a más művészektől nyerhető ösztönzésekre, sőt, különösen életének utolsó évtizedében, közelített a naturalizmushoz. Festői értékeit már nem a nagy képekben, hanem kis, bensőséges gouache-vázlataiban villogtatta.

Forrás: Új Művészet, V. évfolyam 1. szám, 1994. január, 4-8. oldal

Szörényi László:
Laudáció Szőnyi István kitüntetésekor

Egy nagy kitüntetettet ünnepelni mindig különleges ünnepélyességet enged meg. Akkor meg különösen, hogyha olyan nagy festőről van szó, mint Szőnyi István. Méltó hát, hogy - kicsit a templomi homiliák modorában - mottóval indítsuk mondandónkat, amit a Szőnyit, illetve - hogy a vers címét pontosan idézzem - "Szőnyi István teremtett világát" kongeniálisan értelmező Illyés Gyula írt. Az első idézet:

És ugyanebből a versből:

Próbáljuk meg jó homiletikusként kibontani ezeknek az epigrammatikus tömörségű soroknak az értelmét. Elmondhatjuk, hogy az az 1920-tól bekövetkező hirtelen változás, amely Szőnyi Istvánnal abbahagyatta a tanulóéveket, és - noha még éppen csak hogy befejezte tanulmányait - rögtön mesterévé tette a vele egykorúaknak vagy a nála alig fiatalabbaknak. Ez a belső művészi érettség hirtelen és döbbenetes megnyilvánulása volt, amely kinyilvánította, hogy a mester feldolgozottnak, saját személyiségébe olvasztottnak tekinti immár nem csupán a nagybányai (tehát sajátosan magyarországi) impresszionista hatásokat és ihletettséget, hanem az ezzel merőben ellentétes modernista hatást is; elsősorban a merőben más utat választó Uitz Béla nevével fémjelezhető avantgárdét. Sok művészettörténész úgy tekint az 1920-21-ből keltezhető, vihartól tépett fát ábrázoló nagy képre, mint az előző korszak lezárására; én inkább az 1926-ból származó híres Zebegényi temetést tekinteném olyan emblematikus értékű képnek, mérföldkőnek a festő fejlődésében, amelyben a megtalált és felfedezett új teremtett világból tekint vissza még egyszer a múltra.

Nem csak azért, mert ez a téli táj az újonnan választott kis hazának, Zebegénynek a megörökítője. Nem csak azért, mert - mint egyértelműen bizonyítható - hajdani nagybányai festő barátjának, az akkortájt tragikus körülmények között megőrült, majd meghalt Pászk (vagy románosan Pascu) Jenőnek állít benne emléket. Nem csak azért, mert ezzel a gesztussal a Trianon után földrajzilag is, időben is a semmibe süllyedt hajdani fölnevelő iskolának, Nagybányának állít úgy emléket, hogy áthelyezi a megkisebbedett haza határai közé, az általa felfedezett és - vagy jobban mondva - általa megteremtett új festői tájba, Zebegénybe, és ezzel a gesztusával az egyetemes művészetnek addig megszólítatlan, felfedezetlen tájat hódított meg. Hanem azért is, mert a korábbi és az Uitz-hatással vagy valamely magyarországi forradalmi és avantgárd iskolához való tartozással kifejezhető festői kapcsolat ebben a képben megint egyetemessé tágul. Nem korrespondeál a kortárs iskolákkal, ha valakinek az ihletettségéről tanúskodik, mégpedig hódolatteli módon, az a bécsi Szépművészeti Múzeumban megismert Brueghel.

Eljutottunk talán a második Illyés-idézet értelmezésének küszöbére. Azt már tudjuk, hogy ez a táj azért olyan szelíd, vagy mondjuk így, idillikus, árkádikus, mert a férfinak, aki festette, valóban erős volt a keze, és ezzel a kézzel kellett a háború után szinte a semmiből újjáteremtenie érvényes teremtett világát, s ezen nem csak azt értem, hogy érvényesülni mint festő, családot alapítani, házat berendezni, a kisebb mikrokörnyezetet, a szűkebb értelemben vett hazát megtalálni. Sokkal inkább azt értem ezen a "teremtett világon", amit a modern esztétika: ihlet és fikció határvidékén lebegő és az értelmezésnek ihlet és fikció forrása felé is utat mutató műegységeket, amelyek a tagolatlan és művész-szeme nélkül néma világból, világokból teremtenek időtálló műalkotást. Vagyis: "Egy boldog haza legét, mely szégyen, hogy nem volt soha!"

A hivatalos kultúrpolitika nem tudott vele mit kezdeni, sem a Horthy-korszakban, sem utána. Túl nagy volt, túl szuverén, és az ő teremtett világa nem egy párté, nem egy irányzaté volt, hanem Magyarországé. A szomorú és meggyötört Magyarországé, amelynek ő felmutatott egy sohasem létezett, de létezhető és megteremthető boldog hazát. Mint a legnagyobbak a kortársak között, nem csak festők, de írók és zenészek is. Bernáth Aurél, Kosztolányi, Bartók. Ez az Árkádia nem a múltba, hanem a feladatban a kötelességbe menekülés, evázió Árkádiája. Hogy még egyszer idézzem Illyés említett versét:

Szőnyi István, aki az elsők között kapta meg, pályázat nélkül, Gerevich Aladár igazgató személyes felkérésére a Római Magyar Akadémia ösztöndíját 1929-ben, végül is alig négyhónapos ott-tartózkodás után összecsomagolt és valósággal hazamenekült. Szűkebb környezete, saját teremtett világa nélkül nem tudott élni, akkor sem, ha képein kimutatható a bámulattal tanulmányozott arezzoi vagy orvietoi freskók hatása. Később pedig már - rövid időre - csak Rómában élő lányát és vejét látogatta meg nem sokkal halála előtt.

Rómát, illetve az olasz festői világot megismerni olyan nagyságrendű festőnek, mint Szőnyi, elég volt az a négy hónap is. Nézzük csak meg egyik legmonumentálisabb alkotását, az 1945 után festett Mária mennybemenetele című szárnyasoltárt, amelyet sajnos nem láthatunk azon a helyen, ahová szánta, vagyis a pesti Belvárosi templomban. Azért került a Nemzeti Galériába, mert a templom akkori plébánosa botrányosnak tartotta a kép ikonográfiai felfogását, és helyette Molnár C. Pál képét fogadta el, amely mindenben megfelelt az ő ízlésének.

A nagy olasz festők lényegét értve jött rá arra, hogy mindig saját legszűkebb hazánk, családunk és a sors által kijelölt kötelességünk határozza meg azt az üdvtörténetet, amelynek valamennyien részesei vagyunk, illetve lehetünk. A menny felé szárnyaló Madonna az oltárkép középső részén úgy emelkedik az idealizált, de fényben fürdő partjaival együtt felismerhető Dunakanyar fölé, ahogy - mondjuk - egy perugiai festő használta a Tiberias tó megjelenítésére magától értetődően a Lago Trasimenot. Ezért itt a szárny-képeken a festő lányát ismerjük fel az angyali üdvözlet átszellemült Máriájában, a festő szálas alakját Szent Józsefben, és Zebegény parasztházait a vizitáció hátterében.

Három képe is van, amely a Dunakanyar felől Budapest irányába húzó éjszakai vonatot ábrázolja.

Ha jól elmélkedünk rajtuk, megérezhetjük a sajátosan szőnyis "idill" lényegét. Az éjszakai tájban kívülről érkezett és kifelé tartó, idegen testként, ismeretlen üzenetet hordozó valamiként jelennek meg ezek a vonatok. Nem kell azonban félni tőlük, noha az egyik változatban a sárga ablakok inkább a halál sápadtságára emlékeztetnek. Kellő távolságot kell tőlük találni. Nézőpontot, amely elviselhetővé teszi őket, de egyúttal el is távolítja az általuk jelképezett fenyegetést a néző világától. A futurizmus által ünnepelt motívum, a vonat, századunkra és térségünkre nézve deportálások és más szörnyűségek szimbólumává vált. Nem szabad elfeledkeznünk róla, de foggal-körömmel ragaszkodni kell ahhoz a világhoz, amelyen csak áthalad, de a világ a miénk maradhat.

Forrás: Élet és Tudomány, 2004.10.31
             http://www.eletestudomany.hu/hirek/34.html