A Gresham kávéház |
ÉRDEKESSÉGEK | |
| A Gresham-kör | ||
| Nietzsche: Elhagyatva (vers) | ||
|
Bernáth Aurél: Tájkép a város határán. Rippl-Rónai Ödön megjelenik |
||
| Bernáth Aurél Galéria | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
A Gresham kávéház asztaltársasága eredetileg a KUT-összejövetelek után még együtt maradt kisebb társaságból alakult ki az 1920-as évek közepén. Ez a szűkebb baráti kör, melynek tagjai Berény Róbert, Bernáth Aurél, Egry József, Márffy Ödön, Pátzay Pál és Szőnyi István, az idősebb generációból Beck Ö. Fülöp, a művészeti írók közül pedig Rózsa Miklós, eleinte a Dunakorzóban jöttek össze.
A székhelyet később áttették a Gresham kávéházba. Hetente kétszer találkoztak.
A Gresham-asztaltársaság több generációhoz tartozó, különféle stílusokat kedvelő művészek, valamint írók és gyűjtők baráti köre volt.
A kör tagjai voltak még: Czóbel Béla, Ferenczy Béni, Ferenczy Noémi, Borsos Miklós, Genthon István, Oltványi Ártinger Imre stb. A kör nagy nyeresége volt, hogy hozzájuk csatlakozott Oltványi, a kitűnő közgazdász és fáradhatatlan szervező. Ő indította el az Ars Hungarica sorozatot, amely művészettörténészek és írók tolmácsolásában mutatta be az új csoportosulás mestereit.
A társaság tagjai távol tartották magukat a politikától. Mecénásaik a félellenzéki, liberális nagypolgári réteghez tartoztak. A Gresham-csoport ellenzékisége inkább csendes visszavonulás, semmint aktív állásfoglalás volt. Csak a második világháború idején léptek ki politikamentes világukból, amikor a maguk módján tiltakoztak a fasizmus ellen.
A Gresham elvei közül a legfontosabb a természeti látványhoz való viszony. Kiindulási pontjuk Szinyei Merse Pál "emlékezetből festett", egyedülálló, társtalan remeke, a Majális. E mű értelmezése esztétikai alapelvvé vált, amelyben nagy hangsúlyt kapott a világ teljességének visszaszerzése. A csoport tagjai abban tértek el nagybányai mestereiktől, hogy nem a szemük előtt lévő modellt, motívumot festették, hanem legjobb alkotásaikban a látványt az emlékezés szűrőjén át elvonatkoztatták a pillanattól.
A Gresham-csoport művészete nem stiláris egység; megkülönböztetnek különböző csoportokat, irányokat és törekvéseket. Ezek: Szőnyi és a zebegényi festőcsoport, a Bernáth-Berény képviselte nyitottabb irányzat, valamint a balatoni festők, élükön Egry Józseffel.
Forrás: http://www.bibl.u-szeged.hu/ha/muveszet/gresham.html
ELHAGYATVA
Forrás: Végvári Lajos: Szőnyi István; Bernáth Aurél, Well-PRess Kiadó, Miskolc, 2003, 110. oldal
A festmény poétadarabjaként idézzük Nietzsche versét. Nem tudom, hogy Bernáth mennyire ismerte Nietzschét; valószínűleg filozófusbarátja, Szilasi Vilmos kezébe adta a német költő-filozófus munkáit. Ebben bízva merem a varjas téli tájhoz idézni Nietzsche Vereinsamt című versét, melyet Képes Géza fordított magyarra Elhagyatva címmel.
A varjúraj
város felé surrog tova:
hó lesz hamar -
boldog, kinek van otthona.
Sötéten állsz
s hátra meredsz, - mióta már!
Mondd: merre szállsz
a tél elől, bolond madár?
Feléd havas
sivár puszták ásítanak!
Nem nyughat az,
ki oly kifosztott, mint te vagy.
Sors átka ver:
téli bolyongással gyötör,
füst vagy, amely
mind hidegebb egekbe tör.
Károgd siket
pusztákba hörgő gyászdalod!
Vérzik szíved?
Dacba, jégbe takarhatod!
A varjúraj
Város felé surrog tova:
Hó lesz hamar -
Jaj, akinek nincs otthona!
Bernáth Aurél: Tájkép a város határán.
Rippl-Rónai Ödön megjelenik
Kaposvárt ketté szeli a vasút. A város egyik fele enyhe emelkedőn fekszik, a másik kisebb dombok között kanyarog, sőt pár házzal felkapaszkodik tetejükre is. Lent a vasút mellett folyik a Kapos patak. Két ága van itt, ami éppen közreveszi a Sétateret, aztán már ki is szalad a városból egy zsombékos, rosszul művelhető rétre, amelyen ha megállunk, a somogyi táj egyik jellegzetes kis részletét kapjuk szemünk elé. Ósdinak ható domb vonul itt előttünk, rendezetlenül szaladnak lefelé mezsgyéi, s a kertek ültetvényei is hanyagok. Régi présházak, a növényzet mögül kikandikáló kisebb villák, de a kis kápolna is a tetőn, úgy állnak ott, mintha valaki odaszórta volna őket. Fenyő, nyárfa, tölgy úgy váltogatja egymást, mint az ágyasokban a répa, a virág, meg a szőlő. Ösvények tekeregnek, sövények kerítésekkel váltakozva szabálytalan mértani ábrákat adnak, s így mindinkább erősödik bennünk az a benyomás, hogy itt egy kényelmes nép él, mely talán csak vasárnapra ballag fel a dombra, hogy ernyedt izmait pár órai kertészkedéssel áthangolja, de nem csinál gondot abból, hogy a kertészkedés jól fizessen. Ezért van aztán a domboldalról leáradó rendetlenségnek olyan álmos, de mégis behízelgő jellege, mely rögtön befészkelődik az ember szívébe, különösen ha a néző maga is meditációra hajlamos, s nem az a tűzön-vízen át rendszerető vagy pattogó jellem, aki még a borsót is csak glédában tűri a centiméterekkel kimért ágyasokban.
Egy ilyen domboldal jellegzetességét nemcsak az dönti el, hogy mit kínál az első látásra, de a környező dombok vonulatai, s a város közelsége is. Aztán az égtáji helyzete szintén közrejátszik. A Róma domb észak-déli vonulatú, s így már délután teli világítást kap, s különösen az alkonyat óráiban úgy sűrűsödik rajta a szín, mintha valaki szakadatlanul szórná az ágak bojtja közé a sárgát és lilát, hogy a zöld már fuldokolni látszik. Gyönyörű délutánok voltak itt. Csendesek, mikor tényleg állni látszik az idő, s csak a színek morzsolják egymást hangtalanul a sötét felé, s a magas nyárfák söprik hosszú árnyékaikkal a lábuknál elterülő, alacsony növényzet kadmium-sárgás zöldjét.
A dombnak minden évszakban megvolt a maga szépsége, még télen is, mikor a kopasz fák fekete rajzzal szövik tele fehér oldalát, ami még a sok kavargó holló sziluettjétől is egy időre mozgalmassá válik. De mégis az ősz volt az igazi. Ha már koptak a levelek, a mindjobban előbukkanó kis présházak mellett a kertekben foglalatoskodó embereket is ki lehetett venni, a gyümölcsszedőket vagy a szőlőtőkék szoknyáit emelgető, megfontolt vincelléreket. A réten alant hosszú ökörnyálak úsztak, s a Kapos patak is bővebb vizet hömpölygetett. S ha az úton haladtunk fel a dombra, még jobban beláttunk a kertek intim életébe, a színes üveggombos rózsakertekbe, ahol egy-egy acsarkodó kutya, vagy hordógurítás kongó hangja figyelmeztetett arra, hogy itt mégis munka folyik. Csak a domb tövében fekvő Csalogányból kerültek néha vidámabb hangok. Nemcsak kuglicsattogás, de cigány is. Sőt egy időben citera szólt, mert a Csalogány akkori csaposa - kevés munkája lévén - elővette néha régi hangszerét.
A Csalogánynál mindig megálltunk, ha mentünk fel a dombra Ödön bácsival. Ez a kocsma fele út volt József bátyja birtokáig, s Ödön bácsi, - aki testes ember volt - itt tartotta mindig első, nélkülözhetetlen pihenőjét.
- Iszunk egy spriccert fiam - mondta már ahogy átértünk a Kapos hídján, s feltűntek a Csalogány jegenyéi. S ki tudta jobban élvezni ezt a zsongó italt, mint ő? A kövérek életélvező tempójával emelte a poharat az első kortyra, mely csupán a bor ízének szólt. Kicsit félrenézett ilyenkor, mintha valahol a jegenyék alatt lenne felírva annak a vinkónak ízképlete, mely a szódavíz csípős molekulái alatt nehezen bár, de mégis kideríthetően bujkált. Rizling, - vagy - no ezért se mentek messze - mondta, ami annyit jelentett, hogy a bor a domboldalon termett, azon a domboldalon ott fölöttünk, amelynek termékei bizony - ezt meg kell mondanunk - nem versenyezhettek a Balatonvidék boraival. Az csak olyan közönséges "bor" volt, híjával minden különleges zamatnak.
A Csalogány átmenő, kiránduló kocsma volt. A városi nép vasárnap délután szívesen áltatta magát azzal, hogy lerótta a szükséges testmozgást, ha ide az árnyas fák alá, a színes abroszok mellé kisétált, bár a kocsma csak kőhajításnyira volt a várostól. Annál hamarabb lehetett megnyugtatni az egészségért aggódó lelkiismeretet, ha a kiránduláshoz még kugli is járult. Azok pedig, akiknek a dombon birtokuk volt, megpihenni tértek be, mielőtt felkapaszkodtak, s szívesen erősítették magukat egy pohár sörrel a vállalkozás előtt.
Kedves utak vittek fel a tetőre. Néhány éppen a Csalogánynál ágazik el. Egyik a jegenyék mellett fut fel a Csurgó szőlő fenyőligetben álldogáló villájához, mely nekem, az első világháború után, két éven át műtermem volt. A ház csak egyik oldalát mutatja a városnak, különben meghúzódva bújik meg a fenyőkadta sötétben, s ezért mindig egy kicsit titokzatosnak hatott. Azzá tette az a sok pók is, amely a szobákban lakott. A keresztes pók, mely az ajtónyílások derékszögébe feszíti ki kerek hálóját, s ő maga pedig mint egy mértani beteljesülés, legtöbbször a közepén ül a csodálatos szabályossággal vont hálójának. Kisebb, mértanra kevésbé finnyás pókok nyüzsögtek az üveges veranda szögleteiben is. Szenvedéllyel néztem akkoriban ezeket a hangtalan, de annál veszélyesebb fenevadakat. Bent, kint, folyt akkor az öldöklés. Odakint persze hangosabban, mint bent, a hálók népeinél. Dohogó páncélvonatok futottak be néha a pályaudvarra. Kaposvárra hordták be a foglyokat, s a tollakkal díszített katonatisztek ilyen hatalmas szerelvényeken dübörögtek ide-oda. A gyors és megfellebbezhetetlen ítéletek ott a Kapos partján folytak az öreg fűzfákon. De a háborúból visszatérő nép is szívesen durrogtatta hazahozott fegyverét, mégha csak a levegőbe is, utolsó akkordjaként a nagy háborúnak. Ezek a hangok, zajok, festették alá a házkörüli fenyők titokzatos beszédét. Így nyugtalanok voltak az esték, éjjelek, különösen ha szél volt, mert a fenyők ágainak zaja mindenféle képzelődésre indított.
S amilyen bolond az ember, ilyenkor olvassa Dosztojevszkij fojtó regényeit. Ez ragály volt abban az időben. Kint nyomasztó volt a világ, de e lapokon, s általuk, a világmegváltás belső munkája folyt, a kereszténységnek ópiumos újraköltője segítségével. Mintha a jövő alapjait láttuk volna valahol lerakva e regények mélyén, az emberi szolidaritásnak, a szelídségnek s az áldozatosságnak gyengéd alázatában. E lapok nem Kaposvár érzelmeit tükrözték. Kaposvár józan volt, s csak a valóságot látta. De a magányos esték, a fenyők zaja s a petróleumlámpa szelíd fénye valami olyan hangulatba ringatott, hogy ezen a józanságon túl lehet jutni egy emberibb korba, szellemibb világba.
Reggelente azonban békésen szállt a füst Dancsék kéményéből. Ha bajok is voltak odakint, a kora reggelek órái szelídek voltak mint a táj. Ablakomból át lehetett látni a szomszéd dombra, - köztük csak egy kis keskeny völgyöböl húzódott - s ott állt Kóczián villája, ez a bizarr épület. (Filagória ült a ház tetején, ott döngette néha az asztalt a gazda, mikor már fejébe szállt a bor. Hatalmas ember volt ez a Kóczián, valódi óriás. Szúrós szeme, felfelé sodort fekete bajusza egy bosnyák fölkelő vezért idézett, s hangja úgy reccsent mint egy kisebb mozsár. "Tőlem bogározhat" - szokta volt mondani passz helyett a kártyán, ami azonban nem lehetett elég mentségnek az utolsó instancián... korán elvitte a halál.) De rá lehetett látni a gyalogösvényekre is, melyeken, ha megyünk, az ilyen dombvidék minden kedvessége kitárul. Kacsák totyognak, hull a dió, valaki a szilvafa törzsét meszeli; vagy egy kedves leány kiáltását hallod a szűk völgyön át, s abból amit kiált, úgy megláthatsz egy darab életet, mintha a családja asztalánál ülnél.
S lassan felérünk a dombra, ahol az egész város a szemünk elé tárul. Zsong a sok háztető barnásra patinázott vörös zsindelye, mint különös rovarfaj földre lapított vára. Egy-két torony látszik, s egypár fehérfalú nagy épület, ami az egész látványnak mégis elég komoly és méltóságos jelleget ad. S aztán már ott is vagyunk a kis kápolnánál, mely elég kietlenül áll a tövéig szaladó vetések felett. Inkább csak a völgyből hívogató. Azt hiszem, csak a kegyes emlékezés emelte. Kis ablakán át látod, hogy salétrom veri ki falát, s rég elszáradt őszirózsa csokor áll a fali tartóban.
De kint a templom előtti padon mégis sokat üldögéltem, elnézve lent a pöfögő mozdonyokat, s a patak ölelte mezőt. Honvágy gyötört az ismeretlenért. Tudtam, hogy elkerülök innen, ahogy csak lehetséges. A mozdonyok füstjének parányi foszlánya csak segítette a képzeletet.
Rippl a kápolnától már nem messze lakott. Két hatalmas vörösfenyő állt a kapujában. Egyik fa ferdén dőlt, s jó darabon kopasz volt. Délutánonként a tűző napban messzire világított vörös törzse. Van egy Szinyei kép ilyen félig kopasz fenyőről. Mintha erről festette volna.
Forrás: Bernáth Aurél: Így éltünk Pannóniában, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1956, 301-308. oldal
A Bernáth Aurél Galéria Somogy megyében, Marcaliban tekinthető meg. A Galéria épülete Bernáth Aurél festőművész - Marcali szülötte - egykori lakóhelyének közelében épült. A Kossuth Lajos u. 25. szám alatti épületet park veszi körül: itt áll Pátzay Pál Bernáthról mintázott mellszobra.
A Bernáth Aurél Emlékmúzeum 1990-ig a Somogy megyei önkormányzat felügyelete alá tartozott. Ekkoriban Bernáth Aurél állandó kiállítása volt látható az emeleti kisteremben illetve a földszinten lévő kiállítóhelyiségben. Jelenleg csupán az emeleten, Bernáth Aurél emlékszobájában tekinthetők meg a mester alkotásai. 1990-től ugyanis Marcali Város tulajdonába került a múzeum, és a Városi Kulturális Központot bízták meg az üzemeltetéssel illetve időszaki kiállítások rendezésével, szervezésével.
Ez idő óta az intézmény évente 7-8 időszaki kiálltást rendez. Az elmúlt évek során több nagyszabású kiállításnak adott helyet az 1995-től Galériává átminősített kiállítóhely. Bemutatkoztak három alkalommal Bernáth Aurél egykori tanítványai is (a teljesség igénye nélkül: Csernus Tibor, Mácsai István, Kokas Ignác, Sylvester Katalin, Bárdy Margit, Kádár János Miklós, Péterffy Gizella stb.)
Az időszaki kiállítások szervezésének, rendezésének mindigis elsőrendű szempontja volt, hogy sokszínű és sokfajta művészeti technikát mutassunk be látogatóinknak. Szász Endre festményei, Péreli Zsuzsa vagy Polgár Rózsa gobelinjei, Gross Arnold grafikái nagy érdeklődésre tartottak számot.
A 2000-2001-es év millenniumi kiállításainak összeállításánál arra törekedtünk, hogy somogyi vagy somogyhoz kötődő, illetve Marcaliból elszármazott vagy itt élő alkotók mutatkozzanak be.
A Galéria téli illetve nyári nyitvatartási rend szerint várja látogatóit. Az időszaki kiállítások között - technikai okok miatt zárva tart, ilyenkor a Bernáth-emlékszoba sem látogatható.
Tornainé Molnár Gertrúd
Forrás: http://www.museum.hu/marcali/bernath
