Művészet, 1985. július, XXVI. évf., 7. sz.	CIKKEK, DOKUMENTUMOK
	Szíj Rezső: Beszélgetés Bernáth Auréllal
	Déry Tibor: Bernáth Aurél 80 éves
	Vadas József: Bernáth Aurél halálára
	Illés Endre: Rend és dráma Vallomás Bernáth Aurélról
	VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM

Szíj Rezső: Beszélgetés Bernáth Auréllal

Bernáth Aurél, a kétszeres Kossuth-díjas, kiváló művész, a Képzőművészeti Főiskola tanára az újabbkori magyar festőművészet egyik kiváló alakja. Honi művészeink közül nem sokról mondható el, hogy kedvvel forgatta a tollat, viszont e kevesek sorában olyanokkal találkozunk, mint Barabás Miklós, Munkácsy Mihály, Rippl-Rónai József, Beck Ö. Fülöp. Melléjük sorolhatjuk Bernáth Aurélt is, aki nemcsak ecsettel, színekkel fejezte ki felfogását az emberről és környezetéről, nemcsak a képzőművészet nyelvén, hanem cikkekkel, tanulmányokkal és önéletrajzi művekkel is. Megkapott az élettől mindent, ami kívánatos az alkotóképesség kibontakozásához: a körülmények nyugalmát, anyagi gondtalanságot, a polgári jólét kulturált légkörét, a nyilvános szereplés lehetőségeit, bár voltak nehéz évei is (Nagybánya, Bécs, Berlin). Nem nélkülözte az értő műbarátokat és érdeklődő olvasóközönséget sem. 1932-ben, harminchétéves korában a kiváló műtörténész, Genthon István szép könyvben hódol művészetének az Ars Hungarica sorozatban. Pályája azóta is zökkenőmentes.

Első képét 19 éves korában festette, 1914-ben. A következő évben Nagybányára ment, az új magyar művészet "szent földjére", hogy Réti István és Thorma János tanítványául szegődjék. Ettől kezdve mindmáig lényegében a nagybányai iskola második nemzedékének, a posztimpresszionizmusnak egyik legkiválóbb mestere. 1921-1926 közt Bécsben és Berlinben élt, ekkor expresszionista képeket festett, sőt elment egészen a nonfiguratív felfogásig, de munkásságának ezt a szakaszát később maga is kitérőnek bélyegezte. Olyan próbálkozásnak, amely arról győzte meg, hogy a képzőművészetnek ez az útja tovább nem járható, s visszatért a látható világ festői kifejezéséhez. Ettől kezdve olyan művészek társaságában láthatjuk, mint Egry József, Szőnyi István, Berény Róbert, Vass Elemér. - 1945 után az elsők között leplezte le az ún. modernista művészet egyeduralmának üzleti rugóit. Határozottan mutatott rá, hogy mennyire nincs igazuk azoknak, akik a realisztikus festői irányzatok halálát hirdetik. Világosan elkülönítette a látványon alapuló s az ember értelmére és érzelmeire építő természetelvű festészetet az értelemmel ellenőrizhetetlen, minden tárgyi, megfogható elemet nélkülöző absztrakt-nonfiguratív művészettől. Ismételten rámutatott arra, hogy a formát már nem lehet tovább bontani, hogy a következő lépés a nagy nihil, a semmi, s ehelyett inkább a forma megszilárdulásának az igénye válik mind sürgetőbbé. Nem félt kimondani már 1947-ben, hogy minden irányzatnak legyen saját zsürije, saját művelőiből, hogy a tárlatokon legyen joguk kiállítani az absztraktoknak is. Nézetei hatalmas vihart kavartak, illetve körülöttük nagy lármát csaptak azok, akiknek ez érdekükben állt. Amikor 1945-ben a szélsőséges irányzatok legszívesebben mindenkit lesöpörtek volna a falakról, Munkácsyt, Rudnayt, az egész nagybányai iskolát, akkor a Bernáth-féle józan hangra valóban nagy szükség volt. Bátran szólt hozzá a Csontváry és Derkovits kérdéshez is, egyiknél sem vitatva a nagy tehetséget, de bizonyos arányokat mégis joggal hangoztatott.

Első könyve 1947-ben jelent meg Írások a művészetről címmel. Ez a műve inkább a szakmabelieket és a műbarátokat vonzotta elsősorban. 1956-ban jelent meg Így éltünk Pannóniában című önéletrajzi kötete, amely már szélesebb olvasóközönséget hódított meg.

- Hogyan jutott eszébe, hogy tollat ragadjon, vagyis, hogy írásban is elmondja azt, amit képeiben már kifejezett, milyen olvasmányélmény adta az első lökést az írásra?

- Első nagy élményem Jókai volt, még egész fiatal diák koromban. Sorjában olvastam végig az összes, akkor elérhető könyvét. Emlékszem egy késő délutánra. Anyám el akart vinni egy baráti családhoz, ahol egy kedves kislány is várt volna rám. De én Kárpáthy Zoltánnál maradtam.

- Tehát az első emlék egy klasszikus művet idéz a múltból. Úgy látszik, a klasszikusokra nem lehet "ráfizetni", örömteli emlékként, el nem haló élményként kísérik az embert egész életén át. És hogyan adta a fejét írásra?

- Az első írásom egy óda volt hexameterekben. Akkoriban egy szegedi internátus lakója voltam és egy helybeli vasgyárban mint ipari tanuló dolgoztam. Az internátusban a fiúk megbíztak, hogy az igazgató névnapjára köszöntő verset írjak. Megírtam. Tizenhat éves voltam. Az igazgató sírt.

- Nyilván jó tanár volt, igaz szívű nevelő, aki tudott örülni diákja próbálkozásának. Eszerint az írás öröme megelőzte a festő jelentkezését?

- Igen. Az irodalmi indulatok korábban települtek belém, mint a festőiek. Elég sok kínnal járt ez, de nem azért, mintha valaha is írói pályára kívántam volna lépni. De egész életemben két kapitány kormányzott bennem. Mi időt vesztegettem el ezáltal! A festőállvány előtt gyakran ácsorogtam tompán, mert hirtelen éppen írni szerettem volna. És mivel ez az írói készség a tetejébe még művészetelméleti indulatokkal is át volt szőve, csodával határos, hogy a festészetben valamilyen életművet mégiscsak létrehoztam.

- Elképesztő dilettánsként láttam neki a művészetelméleti írásnak. Költői prózát akartam e téren érvényesíteni. El is készült e nemben az első 2-3 oldalnyi mű, Michelangelóról, az első olasz utam után. Hadd mutassak be pár sornyit belőle:

- Meg is jelent ez az írás, röviddel az elkészülte után. Sőt valaki észre is vette az "emelkedettséget". De aztán magamtól beláttam, hogy e szakmához józanabbul kell hozzáállni.

Valóban józanabbul, különösen később, azokban az időkben, amikor kialakult a művészeti kritika tolvajnyelve, amelyet többnyire csak az ért, aki mondja. Nemrég az egyik művészettörténészt megkérték arra, hogy magyarázza meg egyik mondatát, mert nem értette meg a hallgatósága. Megmagyarázta. Akkor megkérdezték tőle: miért nem ilyen érthető nyelven fejezte ki magát? A józanság valóban nélkülözhetetlen, ha napjaink művészetében akarunk eligazodni. Bernáth Aurél írásait világos okfejtés, értelmes fogalmazás, valóban józan hangvétel jellemzi. Amikor a szavak valósággal "szétfecsegik" a művészetet, külön öröm olvasni értelemhez szóló írásait.

- Második művészetelméleti írásomtól kezdve szem előtt tartottam nemcsak a józan nézetek fontosságát, hanem a józan fogalmazást is. Igaz, a téma is kötelezően írta elő: a kompozícióról volt szó következő írásomban, annak sorsáról az újabb festészetben.

- Ez az írása 1937-ben jelent meg először, majd A Múzsa udvarában c. kötetben 1967-ben. De mikor kezdett el újra a szépirodalommal kísérletezni?

- A szépirodalom még pár évet váratott magára, mert évekig a festészet szállt meg. A harmincas évek közepén azonban újra csak írni kezdtem, s megint csak a régi szenvedély kapott el, hogy költői próza legyen az írás. Egy balatoni vihar leírásába kezdtem. Apámmal és két evezős legénnyel keltünk át éjjel a vízen. Megítélésem szerint a téma bírta a költészetet. Ahogy elkészültem, megmutattam Déry Tibor barátomnak, reszketve, hogy a költészetet kiirtja a sorokból. Neki is látott, mondván: a próza az próza, dehát végül is belátta, hogy nem tekerheti ki az egész írásnak a nyakát. Hadd álljon itt pár sor ebből is:

- Elküldtem az írást Babits Mihálynak, a Nyugatban való közlésre. Babitshoz akkor már baráti kapcsolatok fűztek. Egy este össze is ültünk, hogy megbeszéljük a tennivalókat. Nagy örömömre csak egy kifogása volt: az ég sokat dörög a novellában. Közös megállapodással lecsendesítettük a vihart.

- Nem térhetnénk vissza egy pillanatra a Jókai élményhez? Milyen további élmények, újabb írók következtek, hisz nyilván nemcsak Jókai és Déry maradtak "barátai"?

- Jókai után semmi más könyvre nem emlékszem, hogy akkoriban vettem vagy olvastam volna, csak Kantra.

- Ez valóban meglepő, jól hallottam?

- Csakugyan jól. Kantnak A tiszta ész kritikája című műve került a kezembe. Tizenhét éves lehettem. Méghozzá utolsó pénzemen vettem ezt a félkilós könyvet, s itt a súlyt csak azért említem, mert egy ilyen könyvnek az ára a magamfajta diákembernek nem volt könnyen előteremthető. Előtte azt sem tudtam, hogy Kant és könyve létezik a világon. Nyilván belelapozhattam valamelyik könyvkereskedésben s rögtön megállapíthattam, hogy ez az igazi, ez a nekem való.

- És hogyan birkózott meg vele? Hisz ez képzett filozófusoknak is komoly szellemi feladat, nem egy bölcseleti előképzettség nélküli diáknak?

- Mondanom sem kell, hogy semmit sem értettem belőle. De micsoda kín volt, hogy nem győzöm, és micsoda szenvedély hajtott, hogy azért is legyőzzem! Ha egy fiatalember saját eszének határait tapogatja, nem nagyon hisz a saját ítélőképességében. Újra neki tehát! Mi is az a "magánvaló"? a "Ding an sich"?

- A megértésnek ez a teljes csődje két dologra figyelmeztetett: hogy komoly dolgok vannak a világon, s hogy nekem is ilyen komoly dolgokkal kell foglalkoznom. Sokszor visszagondoltam már életemnek ezekre a sorsdöntő pillanataira, napjaira. Kanttal az oldalam mellett nevelődtem, anélkül hogy értettem volna, mert hangtalan erkölcsi parancsát kihallottam a 15-20 kötetes "könyvtáramból", mely anyám konyhaszekrényének felső részében volt, ahol valamikor teásfindzsák álltak.

Ezzel a Mester úgy látta, hogy írói voltának gyökereit kellőképpen megvilágította. A Jókai és Kant olvasása közti élmény különbsége nyilvánvaló. Az utóbbi "mellett" nevelődött, anélkül, hogy értette volna. Itt nem is folytatja tovább, lezárja a beszélgetést a következő szavakkal:

- Legyen ennyi elég! Tiszteletem a Könyvtáros olvasóinak.

Az üdvözletet átadja

Szíj Rezső

Forrás: Könyvtáros, 20. évf. 1970. 10. szám 615-617. oldal

Déry Tibor: Bernáth Aurél 80 éves

Kortársak: körülbelül egykorúak vagyunk B. A.-val, egyidőben indultunk is különféle pályánkon, egyikünk vidékről, a másik Budapestről. Útjaink hol összefutottak, hol eltértek egymástól; a sors tréfája, hogy nem idehaza, idegenben - Bécsben - ismertük meg egymást, majd egy kis bajorországi faluban kötöttünk barátságot. Ezután is kanyarogtunk, ki erre, ki arra; B. A. Berlin, én Párizs felé, míg nagy kitérőkkel, átalutakon is botladozva végül haza nem értünk, erről, arról, telephelyünkre, hazánkba.

Vándorútjainkra elsősorban a remény menesztett, nemcsak külső körülmények kényszere. Szűk volt - vagy annak véltük - itthoni környezetünk, s abban reménykedtünk, hogy idegenben nemcsak többet kaphatunk, de adhatunk is a világnak. B. A.-nak ez első nekifutásra sikerült, Berlinbe érve már rövid idő múlva kiállításon bemutathatta képeit.

Hogy odakint mesterségbeli tudása mennyire s mivel gyarapodott, nem tudom megítélni, őmaga mondhatná meg. Idehaza jó mesterei voltak, Thorma, Réti István, mások; de hisz külföldre nem is ecsetfogó keze továbbnevelésére ment - arra itthon is módja lett volna -, hanem, tudásra mohó elme, világot látni és tanulni. Más észjárású, vérmérsékletű embereket megfigyelni és elsajátítani, bőrközelből, hogy jól megértse őket, más színű, formájú tájakat tapasztalni, melyek talán megfelelnek itthon ki nem elégíthető titkos vágyainak. A lélek bármily intenzív, extenzivitásra is vágyik. A nyíló szárnyú képzeletnek pedig, hogy felszállni tudjon, elrugaszkodásához vastag földi anyagra van szüksége.

"Igyekezzünk megérteni egymást" - írtam egy alkalommal, B. A. egy kiállítása kapcsán, ennek egyik fontos tanulságaképpen. "E vad világban, melyben élünk, ez egyetlen menedékünk. A ragtapaszok és kötések helyett, melyekkel sérüléseinket takarjuk, jobb védelem volna, ha megismernők egymást, de mondhatnám úgyis: önmagunkat, erényeinket és hibáinkat. Ez több elnézésre tanítana mások, nagyobb szigorra magunk iránt, végeredményben arra, hogy lehet jobb szívvel elviselni, ami ránk méretett. A művészet talán-talán segítségünkre tud ebben lenni."

De nem elegen tudják B. A. tisztelői közül, hogy a művész nemcsak ecsetet, tollat is forgat kezében és semmivel sem alacsonyabb szinten, mint a festő. Ecset és toll csereforgalma mind a két szakma vagyonát gyarapítja. B. A. legkiválóbb mai íróink közé sorolandó. Kétkötetes önéletrajza, tanulmánykötetei olyan szépírói érettségről s kézügyességről vallanak, amelyeket bármelyikünk elfogadhatna cserébe saját tudásáért, novellái közül pedig egyik-másik, például a "Koós-Krennerék egy napja" nemcsak kitűnő műnek minősíthető, hanem példaképe annak, hogy festői és írói érzékenységnek együtteséből milyen remekművek forrhatnak ki.

Képzőművészetben csak műkedvelő, tárgyi tudásom kevés annak megítélésére, melyik művész miben kiváló, s miben érdemesebb vagy érdemtelenebb a másiknál. Egy életműnek számtalan bejárata van - majdnem azt mondanám, minden látogató számára külön ajtó, amelyen csak ő fér át -, s ezt megtalálni az ő dolga és magánügye. A magam részéről azt hiszem, B. A. művének egyik nagy erénye, hogy - ha eltekintünk a szakmabeli viszályoktól - összebékíti az embereket. Összebékíti, sőt kibékíti őket. Életműveknek, mint említettem, nincs kulcsuk, mellyel mindenki számára megnyithatni őket, vagyis ki-ki maga kell megkeresse a mű megfejtését. Elárulom a magamét: számomra B. A. egy szép világot teremtett. Mondhatnám úgyis: egy harmonikus világot, ha nem tudnám, hogy összhangzat milyen különféle elemek súlyos ütközéséből is kifejlődhetik. B. A. világának vezető szólama azonban a szépség, minden szolgálójával, kik serényen gyülekezve azon munkálkodnak, hogy elviselhetővé tegyék világunkat. Elsősorban az arányérzéket nevezném meg, mely a jelenségek közül kiválasztja azokat, mik egymáshoz illenek. Illenek mondanivalóban, formában, színben. Megnevezném a rendkívüli művészi tapintatot, mely az előttünk álló műből kizárt minden elemet, mely világának szelíd dallamát megzavarhatná. Ne keressünk benne drámai, zord ősszeütközéseket: a művész szerencsés keze elhihetővé tud tenni egy oly földtekét, amelyen békében meg tudnánk élni egymással és egymás mellett. Nevezzük meg továbbá a tökéletes egyensúlyérzéket, mely ennek a világnak az alkatrészeit oly türelemmel illesztette egymáshoz, hogy bárhonnét nézzük, nem billen meg.

B. A. egy szép világot teremtett, mondtam. Tegyem hozzá, a jobb érthetőség kedvéért, hogy egy költői világot, melynek tüzeit édeni líra éleszti. Ha képeit nézem, mintha egy versgyűjteményen járnék végig, ezért is oly kedves és megható szívemnek. Egy szeretetreméltó, kitűnő jellem, egy nagy egyéniség házában vendégeskedtem.

*

A magam még hátralevő éveitől azt kérem, életem végéig tudjak dolgozni. Nyolcvanadik születésnapjára B. A.-nak is ezt kívánom.

Forrás: Élet és Irodalom, 1975. 46. szám 3. oldal

Vadas József: Bernáth Aurél halálára

Ma még, néhány nappal a halál után, aligha lehet pontosan felmérni Bernáth Aurél piktúrájának jelentőségét. Igaz, sokan és sokszor írtak róla, mégis adósak vagyunk a pályarajzával. A kis könyvek és sárguló újságcikkek mellől hiányzik a róla szóló, értékelő monográfia. Jellemzésére ezért - ezen a néhány oldalon és e fájdalmas alkalomból - nem vállalkozhatunk. Csupán egyet mondhatunk: azt, hogy amivel neki tartozunk, az közös adósságunk. A huszadik századi magyar festészet összegezése - a tanulságok számbavétele - nem történhet meg életművének részletes feldolgozása nélkül.

Tekintsük hát végig e pálya fontosabb állomásain!

Bernáth, aki nyolcvanhét évvel ezelőtt Marcaliban született, szinte természetes módon került kapcsolatba a közeli megyeszékhely, Kaposvár, szellemi életének központjával, Rippl-Rónai körével. A festő öccsétől kapja az első korrektúrákat (bátorító eligazításnak is mondhatjuk), így kerül a tizes évek közepén Nagybányára. Az erdélyi művésztelep akkorra már vesztett korábbi jelentőségéből: a fiatalok, az újító "neósok" szétszéledtek és főként Budapesten dolgoztak - más élményeket és szellemi inspirációkat követve, s ezt a változást a pályakezdő fiatalember jó érzékkel vette észre. Hamarosan külföldre megy; a húszas évek elején Bécsben találjuk. 1922-től Berlinben él, amely akkor az európai művészet egyik fő központja. Innen indul az expresszionizmus új hulláma, és ami még döntőbb: itt adnak találkozót egymásnak Kelet-, Közép- és Nyugat-Európa fiataljai. Hogy csak néhány nagy nevet említsünk a légkör érzékeltetésére: a festő, Moholy-Nagy László, az író, Ilja Ehrenburg, a rendező, Erwin Piscator. Bernáth hamarosan az expresszionizmus absztrakt áramlatának rangos művelőjévé érik, akit Kassák közöl a Má-ban, majd az Új művészek könyvében; mappáját Hevesy Iván méltatja a Nyugat hasábjain, Kállai Ernő pedig, aki abban az időben szintén Németországban él és már tekintélyes kritikusnak számít, profétikus hittel sorakozik fel mögötte.

A húszas évek közepén fordulat következik be művészetében: a vizionáló expresszionizmusból és a Nagybányán (Rétitől, Thormától) tanult panteisztikus természetábrázolásból bravúros ötvözet jön létre. Mint nem sokkal később majd Illyés és Vas, úgy fordít hátat most ő is, nemzedéke egyik első tagjaként, az avantgárdnak. Pontosítsuk a kifejezést: nem annyira megtagadja, mint inkább meghaladni igyekszik az izmusokat. Az új életérzések, az új látásmód, az új formai lelemények birtokában nyílik fel a szeme - mintha mély álomból ébredne - a környező tájra, az asztali csendéletre, a finom emberi gesztusokra. Dehogyis akar ő konzervativizmust. Egyszerűen úgy érzi-véli: a művészet nem tagadhatja meg azt, hogy megörökítse a múló pillanat derűjét, a finom sóhajokat, a repülő madár rebbenő árnyékát. Sőt, ebben a feszült atmoszférában, amelyet huszadik századnak nevezünk, talán még inkább mint korábban, szükségünk van az érzékekre. Félő, hogy máskülönben kiszolgáltatott alanyai leszünk valamely gonosz társadalmi gépezetnek. Nem vesszük észre sem az élet mindennapos szépségeit, sem az olyan komor felhőket, amilyenek akkor már fölöttünk gyülekeztek.

Amikor Bernáth, hazatérve, 1928-ban nagyszabású kiállítást rendezett az Ernst Múzeumban, már készen voltak olyan ismert főművei, mint a Riviéra, A csendélet hegedűvel vagy a Meditáció. Hogy mi ezeknek a vatta-fehérekkel, izgága kékekkel, fojtó narancsokkal festett képeknek a titka? Legfőképpen talán az, hogy velük Bernáth az emberi magatartás fontosságára tanít. Ha egyszerű, köznapi témát választ is, nem a látvány ábrázolása foglalkoztatja - akármilyen sokan használják is ezzel a posztimpresszionista festésmóddal kapcsolatban ezt a kifejezést. Bernáth nem csendéleteket és tájakat festett - legalábbis ebben az időben nem -, hanem személyes vallomásokat tett. Környezetét megidézve adott számot nem csupán a maga, hanem a kor értelmiségének hangulatáról, s véle magáról a világról. Ezért van, hogy bár nem vállalkozott a társadalom szerkezetének felvillantására (mint Derkovits), és nem járta tovább az avantgárd útját (mint például az ugyancsak Rippl-Rónai köréből érkező Martyn Ferenc), a Derkovitsot zászlajára tűző Dési Huber, a Martynnal érvelő Kállai Ernő is a legnagyobb tisztelettel és megbecsüléssel írt róla.

Okkal. Ez az ember nem hagyott kétséget afelől, hogy a mesterség szolgálat bár, de nem mindegy: milyen ügyet szolgálunk vele. 1942-ben részt vesz a Szabadság és a Nép címmel meghirdetett freskópályázaton, amely a magyar értelmiség egyik leglátványosabb antifasiszta demonstrációja volt. A felszabadulás után aktívan bekapcsolódik a művészeti életbe, lapot szerkeszt, szövetségi funkcionárius, a Képzőművészeti Főiskola tanára. Festészetének impresszionizmusa üde színfolt az ötvenes évek protokolláris akadémizmusának közepett; tanárként tehetséges növendékek egész sorát indítja el a pályán. A hatvanas évektől több nagyméretű falkép - köztük a Történelem című kompozíció - kerül ki a keze alól. Amikor festői tevékenysége veszít jelentőségéből, felébred benne az író. Ezeken a hasábokon nem feledkezhetünk meg arról, hogy Bernáth Aurél személyében irodalmi jelentőségű nagyszerű memoárok szerzőjétől is búcsúzunk.

Forrás: Élet és Irodalom, 1982. 12. szám 7. oldal

Illés Endre: Rend és dráma
Vallomás Bernáth Aurélról

Egy nagy, izgalmasan nagy festő teremtményei között tartózkodom. Mi határozza meg létüket? Milyen fluidum élteti mindannyiukat? Az élményt - vallomásomat - legelőször egy kettős szókapcsolással igyekszem kimondani: Bernáth Aurél festményein két erő ütközik: a rend és a dráma.

A két szót máris ki kell tágítanom. Az ő rendje sohasem geometria, soha nyugalom. Ez a rend mindig kihívás. Szembefordulás a világ és az élet amorf formáival. Rendje elfojtott-lefojtott nyugtalanság. A rendet megelőzi egy lezajlott harc, és a felülkerekedő rendbe kérlelhetetlenül belopakodik a dráma. Mert a rend mélyén olyan gének lázadnak, melyek másként formálnák a világot, s ezeket a lázadókat legyőzték.

Bernáth Aurél látomását a világról - indulása éveiben - egyesek hidegnek mondták. Nem gondoltak arra, hogy minden legyőzött forradalmat követő világ hideg és szűkszavú, és valamiképpen mégsem hideg, mert a győzelem fájdalmakkal bénít. Minden szépség, a habzó, áradó, csillogó szépség, a felhám ragyogása is letiporhatatlan, megpörkölődve, a mélybe taszítva is megmarad. És a túlélőkben tovább él a remény, az emberi létezés titkos, meghatározhatatlan, fejét fel-felütő ereje, még ha egy ideig tartózkodó szomorúságba oltották is. Még akkor is, ha a győzelmek rendjén szigorúság őrködik, hogy a felülkerekedés ne puhuljon el.

Az ő rendje, szigorúsága, ha úgy tetszik, hidegsége mögött ott lappang a forró dráma, színeinek sejtelmessége vagy éppen határozottsága mögül, a kompozíciókból végül előlép a megrendülés, akár a mélykék színekben, akár a zöldbe borulás változataiban, akár az ezüst alapokban.

Bernáth Aurél rendje különben sem az abszolutum követelményével jelentkezik, beáramlik abba sok minden. Hogy igazán megismerjük őt, ismernünk kell oly jellemző vallomását a szegfűről - a virágok rendjében a szegfűnek királynői rangot adományozott.

A szegfű virágának rajza - írja késői, összefoglaló feljegyzéseiben -, ha felülről nézzük, csodálatos rend és rendetlenség. Nézzük, felülről nézzük, és csak újra nézzük, de nem tudunk eligazodni benne, noha a szegfű felülről is csodálatos rendet szuggerál.

Majd váratlanul így folytatja, sort kerítve a drámára:

"Minekünk, városi embereknek, nincs módunkban a szegfűt szárán levágni - hála isten! Mi már levágott, de ragyogó állapotban kapjuk, s a kirakatokban elnézzük ezt a ragyogást, a halálraítéltet. Ő úgy tesz, mintha sorsáról nem tudna semmit. Majd lassan - ezt már a szobánkban látjuk - kezd összecsuklani. Édes szirmait zárni kezdi fent, mintha azt mondaná: nincs már több szavam hozzátok."

Mintha csak a legfontosabb festményeit magyarázta volna példázatával a szegfűről.

Szigorú rend, amibe beáramlik sok minden.

Az Őszt, ezt a szorongatóan, szigorúan szép festményt, a kerti asztalnak döntött két szék szólaltatja meg a csendes esőben a teraszon. De éreznünk kell: ez a terasz nyarakban, napfényben is ázott. A Vidéken kompozíciójában a könyöklő öregember már a semmivel néz farkasszemet, élete elfolyt, de a háttérben vörös szín virít, harsányvörös, életerő - a piros taréjú kakas a kerítésen. A ragadozó Csukával végső állomásán, a tepsiben találkozunk. A merev, üres arcú Hegedűművésznő vonásaiban a mélabú, aligha Debussyt szólaltatja meg hegedűjén, de tudjuk, hogy éppen ez a fénylő barna hegedű - Bernáth Aurél minden hegedűje - fénylő hangokat is felrepíthetne. A hóba süppedt falu, a Tél felett, a csodálatos, félelmetes képen ott a két varjú, az egyik mozdulatlanul lebeg a magasban, akár a halál, mögötte azonban felfelé tör a másik. És itt a Szerelem istennője, a vörös köpenyét vállára öltő, meztelen Vénusz: alig mozduló ajka, mosolya olyasféléről árulkodik: ő maga is áldozata lett annak a rendbontó hatalomnak, amire biztat: a szerelemnek. Szűk a szemrés, csalódott a test attól, ami vele történt - csábítana, de még nem tud csábítani.

Ilyen kettős matematikai előjelet rajzol majd minden festménye elé Bernáth Aurél. Balatoni tája - Genthon István szavaival - tropikusan lángoló szépség, de más képein sokszor csak a drámát kelti életre szűkszavúan: a nyolc, ezüstös fényű hal mellett az odakészített kést - az éjszakai lepkékben a sötétben leskelődő rejtelmet -, a sárga kabátos önarcképben a rendíthetetlen tárgyilagosságot.

Különös, erőteljes szépség ömlik szét festményein, különös fényekkel. Mikor jelentkezik a világ, az élet legszebben? Mintha Bernáth Aurél azt sugallná: a katasztrófák előtt. A szépség érzékenyebben, sebezhetőbben fogadja a jövőt, mint az emberek.

De teremtett lényei sem gyanútlanok. Legtöbb festménye mozdulatlan, kitágított pillanat. A csordultig telítettség. Utána felborul a pohár.

Festményeit nézve gyakran gondolok Giorgionéról írt szép portréjára. Giorgione művészete - írta - tökéletesen kihasználja a formát. Ilyenek a festészet nagy, álló pillanatai.

Bernáth Aurél festményein a szigorú szépség a katarzis felemelő szorongatottságában, fejedelmi erővel él, a kitágított, moccanatlan időben.

Forrás: Művészet, 1985. 7. szám 23-25. oldal