Bernáth Aurél: Starnbergi tó II. (1926) |
A MŰ SZÜLETÉSE | |
| Pataky Dénes könyvéből | ||
| Végvári Lajos könyvéből | ||
| Bernáth Aurél önéletrajzi írásaiból | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
Ismét elölről akarta kezdeni a festést, elfelejtve minden eddigit. Az útkeresés első állomása a "Csendélet sakktáblával" című pasztell volt, melyet 1924-ben festett. Ezt egy évre rá a "Hegedű" követte. Új stílusa 1926-ban bontakozott ki teljes szépségében és érettségében a "Riviéra" című nagy vásznával, fő művei egyikével.
Közben Bernáth 1926 őszén Budapestre költözött. Itthon megnősült. Még Berlinben ismerte meg feleségét, dr. Pártos Alice-t, ki ott orvostanhallgató volt. Most egy pöstyéni szanatóriumban helyezkedett el, s ettől kezdve 1938-ig Bernáthék csak télen töltöttek egy rövid időt Budapesten, különben Pöstyénben éltek. Közben sokat utaztak Európa-szerte. Bejárták Olaszországot, Németországot, voltak Franciaországban, Angliában és Hollandiában is. A "Riviéra" is első olaszországi útjuk alkalmával készült.
Különben épp a "Riviéra" volt egyike azoknak a képeknek, melyekkel itthon, Budapesten bemutatkozott. Ez 1928-ban történt, a Műcsarnok tavaszi tárlatán, hol akkor az egyes művészeti egyesületek külön termekben állítottak ki. Bernáth a KUT csoport maga zsűrizte részlegében szerepelt. A csoportnak 1927-től tagja volt.
Még 1928-ban egy csoportkiállítás keretében megrendezte első gyűjteményes kiállítását az Ernst Múzeumban. Képeinek oly nagy sikerük volt, hogy az Ernst Múzeum az eredetileg huszonöt festményből álló gyűjteményt még kettővel kibővítve a következő kiállításon is szerepeltette.
A sikert méltán aratta, a kiállításon az új magyar festészet olyan remekei szerepeltek, mint a parti sziklafal mögül feltáruló, a fények átszőtte végtelen tenger látványát megörökítő nagyszabású "Riviéra" (1926-1927), a "Génuai kikötő" (1926-1927), a Starenbergi-tó elhagyott fürdőházait ábrázoló "Köd" (1927), az előbbivel rokon hangulatú "Ősz" (1927), a néptelen tó-teraszon az asztalhoz támasztott székekkel, a Vág folyóra néző nyitott ablak előtt aranyhalas csendéletet ábrázoló "Reggel" (1927-1928), vagy a "Csendélet Nikével" (1928).
Forrás: Pataky Dénes: Bernáth Aurél, Corvina Kiadó, Bp., 1972, 6. oldal
Ezt a nagyméretű kompozíciót néhány kisebb mű előzte meg. Bernáth Aurél ezekben talált önmagára, arra a stílusra, mely ettől kezdve meghatározta művészetét.
Még Berlinben határozta el, hogy saját forrásból kiindulva kezdi újra a festészetet, ami azt jelentette, a természeti tárgyak pontos lemásolását választotta feladatának. Ennek az újrakezdésnek első alkotása a Csendélet sakktáblával. Az egyszerű témájú kép illeszkedik az újrakezdési szándékhoz. Főmotívuma egy - sarkával a kép széle felé elhelyezett - sakktábla, rajta egyetlen figurával. A sakktábla kiválasztása Bernáth korábbi képein jelenlévő térábrázolási problémák folytatásaként értékelhető. A fő motívum a legegyszerűbb geometriai elem. Valószínű, hogy a festő megpróbálta újrafogalmazni a quattrocento sakktábla-perspektívás megoldásait. A tábla helyzete a rövidülés megjelenítését bonyolultabb feladattá tette, mint a kora reneszánsz festők képsíkkal párhuzamos ábrázolási módját. Az egész kompozíció ennek a feladatnak lett alárendelve, de a sakktábla alatt lévő terítő mintázata és fodrai feloldani látszanak a téma merev geometriáját. (...)
A következő képen, a hegedűs csendéleten a művészt elsősorban a tárgyak téri helyzetének ábrázolása foglalkoztatta. Ennek a feladatnak rendelte alá a koloritot is, mely egyetlen szín világosság-sötétség fokozatain alapul. (...)
Az új stílus keresésének fontos dokumentuma az 1924-ben festett Starnbergi tó. A kép a természetelvű és az absztrakt ábrázolás sajátos elegye. A festmény előterében egy stég, mögötte a fehér fényekkel reflektáló tó, melynek jobb oldalai fénycsík látható. Ez vezet át a háttér részben tárgyias, részben geometriai formákat szemléltető motívumaihoz. A kékek és barnák sajátos kontrasztja különös hangulatot áraszt. Ez a színegyüttes közel egy évtizeden át gyakori Bernáth festészetében. A kékek rideg fanyarságával szemben a barna tónusok variációi megkapóan mély értelmű, szinte zenei hatást közvetítenek.
A Sakktáblás csendélet téri problémáit szélesíti, vetíti ki a Starnbergi tó II. című nagyobb méretű vásznára. A festmény főmotívuma a tó tükörsima felülete, melyet a horizontot jelző keskeny dombok vonala zár le. Ez a vékony csík nem töri meg a mélység lendületét, csak módosítja, hiszen a felette feszülő ég és a rajta látható felhőfoszlányok foltjai megismétlődnek a víztükrön. Ily módon a tér végtelenségének illúzióját kínálja. Ebbe a határtalannak látszó világba szinte brutális konkrétumokként metsződnek bele jobbról és balról a barna fürdőházak. Ily módon az egyszerű geometriai formák tagolatlan tömbje kontrasztot képez a vízfelület végtelenségével. A két bódécsoport között összeszűkül a tér, hogy mögöttük kitárulhasson a határtalanság. Meglepő motívum a kép előterében kirajzolódó pallók formája. Ezek készítik elő a kép mélységi kitárulkozását, illetve szinte rímelnek a horizonton felsorakozó dombvonulattal.
Hasonló módon értelmezi a festményt Genthon István. Szerinte "a korai tájképek egyik legnagyobb remeke... megint mély kékek, lazúros átmenetek dominálnak a hatalmas méretű vásznon. Az előtér két háza szinte meggörnyedve bámul a víztükör káprázatára. A művész már itt, mint további műveiben is, biztosan uralkodik a tér relációin. Újabb művészeink közül senki a tér érzékeltetésével ily önkéntelenül és természetesen nem tud bánni. S a lírai felfokozásban is van valami ijesztő, hátborzongató".
Ez a festmény készíti elő a korszak főművét, a Rivierát. A tömegelosztás, a vízfelület megoldása éppúgy hasonló, mint az előtérben kanyargó korláttal szegélyezett út, azzal a különbséggel, hogy a Riviera motívumai lekerekítettek. Bernáth önéletrajzi írásában leírja a kép keletkezésének körülményeit: a motívum megpillantása okozta döbbenetet, a látvány színpadszerűen kitárulkozó fenségét. Mélység és magasság, közelség és végtelenség látványa került így egybefoglalásra, vagyis a világnak egy olyan univerzalitása, amelyre a Vörös állat festése alkalmával törekedett. Ez a festmény nem jöhetett volna létre a festő avantgardisztikus-expresszionista kísérletei nélkül.
A téri felfogásban ott rejtezik Cézanne plasztikus részmotívumokból építkező művészetére való emlékezés, elsősorban a Mont Saint Michel idején festett képeinek tanulsága. Véletlen vagy tudatos motívumrokonsága van a Rivierának két másik festménnyel. Ezek közül az első Dyce 1860-ban festett Pegwelli öböl című munkája. A kép jobb oldalát betöltő sziklafal hasonló szerepű, mint a Riviera sziklafala. Ugyanígy rokonítható elem a képen látható figurák szerepeltetése; ezek azonban csupán sztaffázselemek, és meg sem közelítik a Rivierán látható alakok jelentőségét. Bár az angol festő téri mélységet kutató kompozíciójában is a lépték hangulatkeltő elemként értékelhető. A másik rokonszellemű festmény Courbet 1870-ben készült erőteljes képe, az Étretat-i sziklák vihar után. Itt a geológiai képződmények sajátos, differenciált rajzolatát szembeállította a vízfelület sima nyugalmával.
Ezek a párhuzamok aligha tudatos megfontolás eredményei, sőt akár véletlenszerűnek tekinthetnénk, ha az impresszionizmus felé haladó művészetben ez a problematika, a szilárd forma és a víz megfoghatatlan változatossága nem lett volna festői téma.
Bernáth festménye azonban jóval több, mint egy érdekes és különleges látvány rögzítése. A kép előteréből jobb felé kanyarodó, sziklába vájt út sajátos kemény rajzolatával jelképes értelmű, hiszen a furcsa alakú, a természet életének változásait sejtető sziklákhoz vezet. Alatta két verejtékező figura ül, az út végén a tengert kémlelő figurák. E két csoport az emberi lét két állapotát sejteti: a fáradt rezignációt és a végtelenség iránti vágyat. A két kémlelő figura kubisztikusan megformált sziklán áll, ahonnan lépcső vezet a mélybe, a tenger nyugtalanítóan titokzatos világába. A kép baloldali előterében ugyancsak két férfialak bámulja a mélységet; a korlátra támaszkodó alakjuk érzékelteti a szituáció szédítő végzetességét. Ez a hat emberi alak helyzetük különbözősége miatt az élet más-más lehetőségeit érzékelteti, de közös bennük, hogy mindannyian alárendelt szerepben vannak a vízből és levegőből álló végtelenséghez képest. Ebből az értelmezésből következik, hogy a Riviera nem egyszerűen egy érdekes és szokatlan látványt örökít meg, hanem az emberi sors szimbolizálására törekszik, vagyis reprezentálja Bernáth gondolatiságra, filozófiai mélységre való törekvését. A magyar festészet különleges darabja ez a mű: mivel nem a valóság részleteit általánosítja - mint ez a mi művészetünkben oly általános gyakorlat -, nem formálja meg a látványból az élet színpadát. A megoldás részletei sem naturalisták: nemcsak az út és a kiugró sziklatömb megjelenítése kubisztikus-geometrikus, de a jobb oldali sziklafal rajzolata is. Ezt a képződményt Bernáth az Alpokban látta, s élményét a fák évgyűrűihez hasonlóan az idő múlásának jelképévé tudta formálni. A kép fontos része a víz és a kék égbolt: az időtlenség, a kozmikus világérzés megfoghatatlan titkait sejteti.
Ilyen bonyolult, a létérzés komplexitását kifejező képet Bernáth Aurél többet nem festett. Nem is festhetett, mert a Riviera nemcsak a megújulást jelentette, de a korábbi művészeti törekvések lezárását; olyan összegzést, mely után új lehetőségeket kellett felfedeznie a művésznek. Bernáthban szerencsére megvolt a lehetőség arra, hogy festői tehetségének új, eddig nem ismert oldalait bontsa ki.
Az irodalomban gyakran 1927-re datált Riviera keletkezési ideje valójában az 1926. évi itáliai utazásának dátuma. A festménnyel egy időben keletkezett a Genovai kikötő, melynek kiemelkedő értékeit a Rivierát tanulmányozó irodalom rendszerint figyelmen kívül hagyta. Pedig ez a mű közel egyenértékű a Rivierával. Komplex térábrázolása, klasszikusan komponált motívumrendszere a legnagyobb figyelmet érdemli. Genthon helyesen állapítja meg, hogy "a Genovai kikötő a hosszú, csodálatos tájképsorozat második láncszeme... A kompozíció rá-látásos és a kék szín árnyalatai uralkodnak. Ahogy Rembrandtot az aranybarna, Velazquezt a fekete, Cézanne-t a kékeszöld harmóniák kísérték végig útjukon, Bernáth a mély kékek énekese".
Forrás: Végvári Lajos: Szőnyi István; Bernáth Aurél, Well-PRess Kiadó, Miskolc, 2003, 100-104. oldal
Alice-szal a berlini évek vége felé már tudtuk, hogy előbb-utóbb összekerülünk, noha nem ígértünk egymásnak semmit.
Ő nem hitt az érzelmek állhatatosságában. Nem is beszéltünk tehát sokat ezekről, de a kényszerű hosszú egymástól való távolléteink alatt éreztük, hogy egyre jobban hiányzunk egymásnak. Egy akkoriban hozzá írt levél is tanúskodik erről:
Most már látom, hogy az utóbbi időben történtek számomra sorsdöntőek voltak. Az ember nem oldozhatja föl magát azzal, hogy tisztességes emberi szíve van, ha nincs ereje úgy élni, hogy ne kelljen önmagát elítélnie. Milyen változatos pokol tud lenni a földön! - ezt már tudom.
Sokszor láthattál tétovának, bizonytalannak, akkor is, ha kettőnk sorsáról volt szó. Én megkérdeztelek, tudnál-e velem akkor is élni, ha nem festenék tovább. Te ugyan megnyugtattál, hogy igen, de én tudom, hogy erre tartósan nem volna erőd. Nekem sok mindent kellett elintézni magammal. Most már ezeken túl vagyok. Itt van Annával kapcsolatos éveim nyomasztó emléke. Itt van apám és anyám szerencsétlen házassága. Ezt nem akarom megismételni. Most már nagyon szeretném, ha itt volnál a szívemen.
Ilyképp lassan összeszerveződött az életünk. Barátaink közösek lettek, így Berlinben Berény Róbert, a pesti tartózkodásunk alatt Pátzay Pál. Mindkettő egy életre.
Alice utolsó szigorlatait 1926 tavaszán Prágában tette le, s itt kapta meg orvosi diplomáját is. Utána egy pöstyéni szanatóriumban helyezkedett el, félévi lekötöttséggel, s azzal a szándékkal, hogy ősszel Berlinbe jön, és ott az egyetemen képezi magát tovább.
A nyár folyamán meglátogattam őt Pöstyénben. Mintha egy oázisra érkeztem volna, szaharai gyaloglás után. Kedves szoba várt rám, a szanatórium negyedik emeletén. Ablakom alatt a Vág folyó éppen akkor áradtan rohant. Tündéri kép. Nehéz szürke nyári felhők ülték meg az eget, a folyó túlsó partja mögött pedig erdő-borította domb és hegyvonulat a nedves nyár erős kék-zöldjébe áztatva, nagyvonalú panorámát adott.
- Ez lesz a te szobád - szólt Alice, ahogy bevezetett. Kedves izgalom ült az arcán, hogy jól választott-e. Jól? Soha jobban! A meghatottságtól alig tudtam szavakat találni.
Igazában személyzeti szoba volt ez, szűk fehér ággyal, régidivatú mosdóval, sima fehér szekrénnyel és egy kis asztalkával az ablak előtt. Kezemmel el tudtam érni a plafont.
A szoba a ház legtávolabbi folyosója végén húzódott meg. A csendet csak a rohanó folyó zúgása töltötte be, számomra élő csenddel. Ezt hallgattam sokáig, ahogy Alice magamra hagyott. Aztán a két ablakból elém táruló birodalmat nézegettem, s nem tudtam betelni vele.
A nyitott ablakok előtt egy-egy frissen vasalt muszlinfüggöny lengedezett, annyi későbbi képemnek szerény motívuma. Akkor még nem tudtam, hogy - ha megszakításokkal is - tizenhárom éven át dolgozom abban a szobában. S tizenhárom éven át mindig volt számomra mondanivalója.
Akkor még ez az első nyár és kora ősz tele volt a Berlinből magammal hozott riadalommal. A tétlenség és tanácstalanság őrölt. De aztán lassan a folyó súgta, adta a tanácsokat. Akkor még egy édes, öreg fahíd szelte át, szerves részeként a tájnak. Ezt a hidat vettem az első pöstyéni képeim tárgyául, majd újra a folyót, messzebb a várostól, ahol szabályozatlanul, apróbb homokszigetek és füzesek közt kanyarog.
Pár kép készült el így, de nem volt biztos ítéletem róluk.
Ez a bizonytalanság egészen késő őszig tartott, amikor végleg feladva berlini tartózkodásomat, mindketten Pestre mentünk. Ekkor házasodtunk össze. Majd első olaszországi utunk következett, amire festészetemben bízó barátaink ösztönöztek, sőt részben ők tették lehetővé.
Ez a félévig tartó út sorsdöntő volt számomra. Leírása önéletrajzom III. kötetére marad. Itt csupán azért említettem, mert ott, Itáliában festettem a Riviérát, életem első művét.
Így szoktam nevezni, mert elkészültétől számítom magam festőnek. Ez a kép zárja le annak a két évnek kínlódását, amibe az absztrakt próbálkozásaim miatt kerültem, és ez a kép nyitotta meg az utat a munkához, mert általa nyertem vissza önbizalmamat.
Ha már itt e képet közlöm, hadd mondjam el keletkezése történetét is. Nemcsak az olasz művészet megismerésére indultunk Itáliába, munkára is. Én a tenger mellé kívánkoztam, Alice pedig egyetemi város közelében akart lenni. Így kerültünk pár heti városnézés után Marina di Pisába, majd onnan - egynapi forgolódás után - Genova mellé, Quarto dei Millébe. Alice, Pest és Quarto állomása közt - három hét alatt - megtanult annyira olaszul, hogy akadálytalanul dolgozhatott a genovai belklinikán.
Milyen lehet az olasz tengerpart, a riviera? Már ahogy Pesten a vonatra ültünk, csak ekörül forgott a képzeletem. Kék tenger, meredeken a vízbe zuhanó sziklák, sziklába vágott ösvényen sétáló emberek - ennyi rögtön megjelent előttem. Mire Zágrábba érkeztünk, azt vettem észre, hogy a sziklák határozott alakot kapnak, legalábbis az égbe vágódó kontúrjaikon. Fiume előtt pedig már a ferdén szaladó rétegeződések is rögződtek képzeletemben a sziklafalon.
A hajó késő este indult velünk Velence felé. A kabinban már agavék kezdtek feltűnni a képzelt táj előterében, s az emberek addigra már süttették magukat a sziklák előtti padon. S ha időnként a képelemek mozgásba is kerültek, egy idő után visszaugrottak a maguk legelőnyösebb helyére.
A szó: riviera bontotta ki bennem a képet. A festői képzelet mint egy önálló élő szervezet villantotta fel, ajánlta választásra a képi elemeket, vagy eltüntette rögtön, s tolt újat helyébe, ha éppen a soronlevő nem nyerte meg tetszésemet. Jóleső bizakodásban aludtam el.
Éjfél után három óra volt, amikor a hajó ingása úgy nekivágott a kabin falának, hogy azt hittem, süllyedünk. A pólai kikötőt hagytuk éppen el, s ahogy a másnapi újságokból megtudtam, az év legnagyobb orkánjába kerültünk. Az éjszaka első felében az isztriai félsziget széltől védett oldalán haladtunk, s így nem tudtuk, mi dúl a magas part fölött. Az ég csillagos volt.
Ahogy pirkadt, felmentem a fedélzetre. Egy korlát függőleges feszítőrúdját szorosan átölelve tartottam magam az ingásban. Jobbra-balra tág kilátás nyílt a vízre. Már éppen kezdte mély kékjét sejtetni, még inkább habját, s hulláma mélységeit. Elbűvölve néztem e színváltozásokat, ahogy a derengésben egyre gazdagodott, mígnem megkapta a hallomásból ismert, de mindig valószínűtlennek tartott tintajellegét, tintáét, amelyen a hullám loccsanásaiból szétcsorgó hab hol sejlő és fölfelé törő, hol rajzosabb, mert felszínen úszó márvány erezetet ad. S ezek a nagy hullámzásban úgy hatnak, mintha mélyről törnének elő, valami alvilági katlan fortyogása jeleiként.
A napfelkelte előtti, tiszta ég is kezdte rokonságát megmutatni a tintatengerrel. Ha jóval világosabb is volt, de pigmentjét belőle vehette. Hatalmas ég a tenger fölötti, s mily hatalmas egy ingó hajóról! Csak ahogy mögötte a nap a vízből kikélt, tudtam már, hogy milyen az édes Itália. Mintha a sivító szél mosta volna egyre kékebbre az amúgy is kék eget. De hogy lehet ezt a kéket, ezt a semmit megfesteni, hogy a végtelenség és az édesség is bent legyen, amit alatta érzünk? A vonaton elképzelt és alakot öltött tájat most már az olasz valóság égboltja alatt vizsgáztattam.
Aztán feltűnt a part vékonyka szegélye, s mivel a szél a szárazföld felől fújt, a hullámok egyre kisebbedtek. Szigetek, bokrok, fák kezdtek alakot kapni, s majd - ahogy a Lido sarka elé értünk - először a fák fölött, aztán vékony csíkban és villózó arany, rózsaszín, zöld pontokban kezdett feltűnni a világ egyik csodája: Velence.
A Riviéra képemről még ennyit: ahogy Quarto dei Millében letelepedtünk, másnap Nervibe mentem. Az országútról, a vasúti sínek alatt egy rövid alagút visz a tengerhez. Amikor a sötétből kiértem a vízhez, a legnagyobb csodálatomra, a valóságban ugyanaz a kép tárult elém, mint amilyen az úton képzeletemmel játszott.
Egy részlet kivételével: a sziklaalakulatok más színűek és más alakzatúak voltak. De az elképzelt formációktól nem tudtam szabadulni, s így a képnek ezt a részét fél évvel később újra átfestettem, a bajor Alpokban végre megtalált, ferde vágatú sziklafal formája szerint.
Forrás: : Bernáth Aurél: Utak Pannóniából, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1960, 425-430. oldal
