CIKKEK, DOKUMENTUMOK
	Frank János beszélget Czóbellel műtermében
	Frank János: Czóbel halálára
	Szabó Ernő: Kertre néző műteremablak
	Néray Katalin: École de Paris - École de Szentendre
	VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM

Frank János beszélget Czóbellel műtermében

(A nyáron Czóbelék szentendrei házát is elöntötte az árvíz. Nem messze, a művésztelepen kaptak szállást. A 83 éves Czóbel Béla - testi ereje is töretlen, talán még sohasem volt beteg - pallókon egyensúlyozva a víz felett, segített holmijuk elszállításában, de a megérkezés után azonnal eltűnt. A kollégák kérdezgették a feleségét :

- Hol van Béla?

- Kiment festeni.

Az árvíz után visszaköltöztek. Már az első félórában keresték a mestert. Hol van?

- Fönn a műteremben. Fest.)

- Nálam a festésnek megszabott órái vannak. Rendszeresen dolgozom, akár egy hivatalnok.

Lassan megy a munka. Az ember olyan kétségbeesetten csinálja! Minden képemhez úgy kezdek hozzá, mintha akkor festenék először. Munka közben új dolgok jutnak az eszembe, átfesteni a képet - és utána visszakanyarodom oda, ahonnan elkezdtem, arra, amit először láttam a motívumban.

Azt mondják, szűk a témám: intérieur, tájkép, figura, fej. Lehet. Én minden egyes képnél, akár ugyanazokban a motívumokban is, mindig új problémákat találok. Mindig a valóság alapján, modell után dolgozom, de a modell csak eszköz, amibe az ember belekapaszkodhatik. Az a mondanivalóm, hogy ura legyek a motívumnak, kifejezzem a teret, a plasztikát, a színeket - vagy például egy fejet a térbe helyezzek -, és ebben az összeállításban harmónia legyen. Az én feladatom: az egyik képelemet a másikhoz viszonyítani. Van "abstraction" - ezt franciául mondja; Czóbel élete nagyobb részét külföldön töltötte, mostanában is, mint tudjuk, télen Párizsba utazik, de nyárra mindig hazajön Szentendrére -, illetve nálam egy bizonyos fokú az absztrahálás.

- Attól félek, idén nem olyan vidámak a képeim. Az árvíz miatt. De nézze meg őket.

(Pipára gyújt, és - örök szertartás - kirakja a szobában az új festményeit. "Ha feláll, és mozogni kezd, eszünkbe juthatnak Jack London tengerészalakjai" - mint Kassák írta róla 1942-ben. Én meg összehasonlítom a művész arcát Kernstoknak a fiatal Czóbelről festett képével, melyet a múlt héten láttam a székesfehérvári Nyolcak kiállításon.

Még nincs címük a képeknek, de ez teljes kamarakiállítási anyag. Szobabelsők, tájképek, leányfej, fekvő nő stb. Mások ezek, mint a fiatalkori - ma már klasszikus - Czóbel-művek. A vastagon, tüzesen festett képek s - mint meghatározták - romantikusan vertikális fogalmazás, az építményes tagozás helyett szabadabban, bátrabban fest az idős Czóbel. Simábban, vékonyan, fénytelenül, széles, bizonytalannak látszó foltokkal, gazdagabban. Érettebben. Ezt nem a pátriárkai korából következtethető közhelyként mondom. Semmiféle szerkesztési dogma nem köti ennek a művésznek a kezét. Mégis rend van, a képmező teljes, nyugodt egyensúlya magától értetődő. Azért örültem a festő megjegyzésének, mármint hogy nehezen dolgozik, mert szavakkal is bizonyította, hogy képtelen a rutinmunkára! Pedig a mintegy hét évtizedes pálya feljogosítaná erre. És a nehezen született képek mégis olyan frissek, üdék. Nyoma sincs az alkotó vajúdásának. S a Czóbel-képeken megszokott vidámság, optimizmus - ellentmondok a mesternek - hiányát sem éreztem.

Csendélet órával. Ez "kivágás": állóóra, piros terítőn, biedermeier szék zöld támlája látszik. Most "kifigyeltem" Czóbel módszerét. A kép mellett ott van a beállított modell, a bútorok, tárgyak. S leckét kaptam, mi is az a művészi áttétel. Például, ahogy a terítő - nagyon szép - pirosát a művész felfokozta. Az órainga szaporán jár, mint a metronóm. De a művész a festmény statikus tényezőjévé alakította.)

- Na (nevet), egy nyáron, árvíz mellett ennyit összemázolni?!

(Ennél többet azután nem tudtam a szűkszavú Czóbelből kiszedni. Kárpótlásul megkínál egy finom, világos holland szivarral. De többet egy szót sem szól. Külföldi szerepléséről érdeklődöm. Rámutat egy kupac könyvre, katalógusra, levélre. Turkálok.

1964-ben a párizsi Galerie Zak - mint majdnem minden évben - kiállítást rendezett műveiből, ezúttal nyolcvanadik születésnapja tiszteletére. - A születésnap ugyan 1903-ban volt, itthon frissebben reagáltak: az Elnöki Tanács Czóbelt Kossuth-díja mellé Kiváló művész címmel tüntette ki. - A párizsi katalógusban Hommage à Bela Czobel gyűjtőcímmel a legnevesebb francia kritikusok, művészeti írók, köztük Jean Cassou, Georges Besson, Claude-Roger Marx és Edouard Roditi köszöntik a francia művészettörténetben is jelentékeny Czóbel Bélát. Kezembe kerül Charles Chaussé két éve kiadott könyve - Les Fauves et leur temps - a "Vadakról". A szerző örömmel emlékezik meg Czóbelről; "egy autentikus Fauve-ról". Egy Picasso-könyv után, melyet a nagy mester ifjúkori barátjának, Czóbelnek dedikált, találok egy Czóbel-kiállítási meghívót. Ezen fakszimilében olvashatjuk a következő kézírást: "1906 óta, mikor együtt állítottunk ki a Függetlenek Fauves Termében, Ön megjárta útját, mely nem mindig volt a legkönnyebb. - Braque."

Így a dokumentumokból összeáll Czóbel 1965-ös, imponáló kiállítási naptára is: A tavasszal Genfben volt gyűjteményes kiállítása, júliusban a Besançoni Múzeumban, s ugyancsak a nyáron Chicagóban szerepelt [Picasso és Chirico mellett], most októberben meg a duisburgi Lehmbruck Múzeum rendezett egy kiállítást, ahol a modern német művészet nagy hagyománya, Wilhelm Lehmbruck [1881-1919] szobrai mellett kortársainak, barátainak a műveit is bemutatják - Czóbelt öt korai festménye képviseli. Decemberben pedig Koppenhágában lesz nagyobb, önálló Czóbel-kiállítás. Hozzáteszem a magyarországi tárlatait: A X. nemzeti kiállításon, a Műcsarnokban hat képpel, a szentendrei festőművészek őszi tárlatán három olajfestménnyel és Székesfehérvárott a Nyolcak kiállításán három, a század elején festett művével szerepel egyszerre Czóbel Béla.

Egy kemény fedelű könyvet tettem a jegyzetpapírom alá, gépiesen megnézem a címét. "A közúti közlekedés rendje.")

- Ez az egyetlen könyv, amit kívülről tudok - mondja a művész.

(Czóbel nagyon büszke gépkocsivezetői tudományára, pedig nem is régi sofőr. Csak néhány éve cserélte fel a biciklit egy kis Renault-ra. És különösen büszke, hogy meghosszabbították a jogosítványát, holott 83 éves. A vizsgálók bizonyára csodálkoztak, hogy a "bácsi" szeme milyen éles. A szemészeti táblák alapján is milyen tévedhetetlen a "tárgylátása", "színérzése" ...)

(1965)

Forrás: Frank János: Szóra bírt műtermek, Magvető Kiadó, Bp., 1975, 16-19. oldal

Frank János: Czóbel halálára

"1906 óta, amikor szomszédok voltunk a függetlenek Fauve termének falán, Ön megjárta útját, mely nem mindig volt a legkönnyebb" - írta Czóbelnak Braque. A szakirodalom szerint Czóbel Béla 1905 óta állított ki Párizsban a Fauve-okkal, a Vadakkal, a fenti dátumok között mégsincs ellentmondás: Czóbel volt a törzsökös Fauve, Braque az új fiú. Vadak voltak ők, szakítottak a kor bársonyfüggönyös, fülledt atelier légkörével, nemcsak festészetükben, de magatartásukban, külsőségeikben is. Festői forradalmuk a maga idejében sokkal radikálisabb volt persze, mint ahogy mai szemmel látjuk múzeumi művészetté, klasszikussá előlépett alkotásaikat.

Czóbel már 1903-ban állított ki Párizsban a Champ de Mars-i galériában. Számtalan tárlata volt azóta - törzshelye a párizsi Galerie Zak - idehaza és Európa művészcentrumaiban; kiállított Londonban is, Chicagóban sokszor, s az Egyesült Államok más nagyvárosaiban is, sőt egy ízben még Tokióban is volt Czóbel-kiállítás.

Volt egy évtized, amikor - nem akarta vállalni a kizsürizést - nem küldött képet a Műcsarnokba. Aztán itthoni tárlatai is szaporodtak: 1954-ben Szentendrén, 1958-ban a Nemzeti Szalonban, 1971-ben a Műcsarnokban, 1973-ban az Ernst Múzeumban állított ki 1975-ben - jelenlétében - fölavatták a szentendrei Czóbel-múzeumot. Azt hiszem a művészettörténetben kevés élő festő részesült ekkora megtiszteltetésben.

Amint Czóbel festészetéből sokan csakis a kitörő, spontán líraiságát érzik ki, s nem veszik észre, hogy a szerkezet milyen döntő tényező képeiben, ugyanúgy sokan vannak, akik azt mondják, Czóbel ösztönös művész, nem volt elmélete. Igaz, hallgatag volt, közmondásosan szűkszavú, sohasem deklarált, legfeljebb dörmögött, de ha nagyritkán megszólalt, vagy levelet írt, föl kellett figyelnünk rá, hogy voltaképpen milyen pontosan fogalmaz.

"Festészetem sok változáson ment át, világos színekből a mélyekbe és ezekből törekszem derűsebb színharmóniákba" - ez a mondat Czóbel egész életművének jellemzése is lehetne; Pán Imréhez, az Európai Iskola vezetőjéhez, 1947-ben írt leveléből idéztem. Húsz évvel később én jegyeztem le - találóbbat egyikünk sem tudott volna róla írni - önjellemzését: "Azt mondják, szűk a témám: intérieur, tájkép, figura. Lehet. Én minden egyes képnél, akár ugyanazokban a motívumokban is, mindig új problémákat találok. Mindig a valóság alapján, modell után dolgozom, de a modell csak eszköz, amibe az ember belekapaszkodhatik. Az a mondanivalóm, hogy ura legyek a motívumnak, kifejezzem a teret, a plasztikát, a színeket - vagy például, hogy egy fejet a térbe helyezzek - és ebben az összeállításban harmónia legyen. Az én feladatom az egyik képelemet a másikhoz viszonyítani." A csendéletfestésről, 1942-ben, Kassáknak ezt vallotta: "Ezt ideteszem, azt meg odateszem, addig rakosgatom a dolgokat, amíg észre nem veszem ez egységes képhatást. Ha ezt elértem, festeni kezdek... Jó képet csak akkor festek egy csendéletről, s csak akkor hozhatok létre műalkotást, ha úgy festem meg a csendélet almáját, ahogyan azt senki sem látta."

A czóbeli magatartás kulcsmondatai: "Lassan megy a munka, az ember olyan kétségbeesetten csinálja! Minden képemhez úgy kezdek hozzá, mintha akkor festenék először." Fentieket 1965-ben, a már vitathatatlan tekintélyű festő műtermében jegyeztem fel. Csak megjegyeztem, nem is tudom mikor, még egy - nem éppen pallérozott - kulcsmondatát: "A festő azt festi, ami a bőriben van."

*

Czóbel Béla meghalt, és most arra gondolok, hogy egyszerre kultúrtörténeti adattá vált minden vele kapcsolatos emlékem. Mint amikor szentendrei házába vezettem Fülep Lajost, vagy később Kassákot, vagy amikor - annyiszor - ültünk kertjükben feleségével, Modok Máriával, a remek festővel, és sógornőjével, Lányi Saroltával. Saska olyan költő volt - kevesen vannak -, aki értett a képzőművészethez, értette Czóbelt. Abban az időben - jó huszonöt éve - csodálkozva észleltem, hogy akikről az egyetemen tanultunk, a századelő festőivel, szobrászaival még módom van személyesen is megismerkedni. Talán kontemplatív életmódjuk tartotta meg őket sokáig? Czóbel, csaknem a legöregebb, biztos pont volt mindig. A tizedik ikszben járt, mégsem gondolt senki a halálára, hiszen lelkierejével vasegészség párosult. Az utolsó éveiben sem betegeskedett sokat. Halála előtt egy héttel vitték kórházba, 1976. január 23-án még dolgozott, valóban "...megjárta útját, mely nem mindig volt a legkönnyebb".

Forrás: Élet és Irodalom, 20. évf. 6. szám 1976 febr. 7. 12. oldal

Szabó Ernő: Kertre néző műteremablak

Azt a Czóbel Bélát, aki - míg néhány hónappal ezelőtt végleg el nem távozott közülünk - műtermében dolgozott, úgy tudom elképzelni, hogy a kertre néző műteremablak mögött ül. Nem azért, hogy kinézve a kertet fesse, hiszen a modell ott ül előtte a műteremben, hanem, hogy időnként kipillantva a bokrokra, a virágokra, megpihenjen, gyönyörködjön az egymással hadakozó színek sokaságában. Azután újra dolgozni kezd, azokkal a kékekkel, sárgákkal, vörösekkel, amelyeket az előbb - talán nem is az előbb, hanem egészen máshol, máskor - összegyűjtött, melyek tulajdonképpen az ő saját kékjei, sárgái, vörösei már, mert úgy állnak össze egységgé a vásznakon, ahogyan ő akarja. És a kész - vagy egy időre abbahagyott - képen végül látjuk a modellt, a műterem, a kert színeit - de elsősorban a művészben élőket, elsősorban Czóbel Bélát látjuk.

Ez jut eszembe a debreceni Czóbel-kiállításon, amelyet még ő is tervezgetett. De nemcsak itt idéződik fel így, hanem a szentendrei Czóbel-múzeumban vagy bárhol, ahol egy-egy képét megpillantom. Ha végigjárhatnánk hosszú élete sok állomását, a képzet bizonyára módosulna, de nem változna meg. A Kossuth utcai kiállítóteremben - és korábban Balatonbogláron - bemutatott képei újból arról győznek meg, hogy halálával egyik legnagyobb festőnk távozott el, akire nem azért fogunk emlékezni, mert díjai, kitüntetései hivatalosan a legnagyobbak közé emelték, hanem mert üzenni valója volt számunkra az ember, a tárgyak, a táj szépségéről.

A kiállítás rendezői elsősorban Czóbel hagyatékából (és magángyűjteményekből) válogatták a képeket, melyek a legutóbbi évek terméséből valók - de néhány mű a hatvanas években, s egy a negyvenes évek végén született.

Lépjünk vissza még nagyobbat az időben, egészen a század elejéig, hogy követhessük - akár a lexikon tömör szócikke, akár Philipp Clarisse 1970-ben megjelent könyve nyomán - azt az utat, mely a kiállításon látható Czóbel-művek megszületéséig vezetett. Egészen korai művei szerint kezdetben a plein-air festészet hatott rá. Amikor kapcsolatba került a francia fauve-okkal, az impresszióként érzékelt színek helyét a tudatosan megkomponált, dekoratív színek foglalták el. 1906-os Festők a szabadban című képén síkszerűen festett, kontúros formák beszélnek erről. 1914-19-es hollandiai tartózkodása alatt az összefogott, a dekoratív kompozíció érdekében torzított formák születnek (Labdát tartó fiú), majd amikor a német fauve-okkal megismerkedik, forma és színvilága dinamikusabb lesz, a húszas években annyira, hogy kialakul sajátos, lényegében azután nem változó - csak időszakonként, művenként módosuló - stílusa.

Ez a stílus, melyet a debreceni kiállítás is reprezentál - hogy hogyan, arról részletesebben a képek bemutatásakor lesz szó - alapvetően a színek intenzitására épül. Vibrálnak, égnek a tiszta színek, fölerősítik, kiegészítik egymás hatását. Nem a természetben érzékelt színvilágot adja vissza, mint az impresszionizmus, hanem új harmóniát teremt - kinéz a kertbe, de más amit lát, és más, amit lefest, az utóbbi sajátosan czóbeli. A képi tér sem a hagyományos perspektíván, vagy az impresszionizmus által elfogadotton alapul. A fauvizmus szinte eltünteti a teret, a síkszerűen ábrázolt formák egymás mögöttiségét legfeljebb egy-egy sötétebb vörös, barna, kék felület érzékelteti. A testek körvonalai egészen lazák, oldottak, s a test, a tárgyak színeinek vibrálása is elmossa a határokat, különbségeket ember, tárgy és környezet között. Ez a dekoratív, alapvetően a szépet megmutató festői világ azonban - mint majd a kiállítás néhány képe bizonyítja - nem nélkülözi a pszichológiai mélységéket sem. Ahogyan egyik pályatársa mondta, Czóbel festészete az a határ, ameddig a tárgyias festészet elmehet.

A bemutatón mintegy harminc olajfestményt és nyolc grafikát láthatunk. Tematikáját - mely dekoratív törekvései miatt másodlagos kérdés - arcképek, aktok, csendéletek, interieurök, tájképek adják - elsősorban arcképek. A legkorábbi portré, mely a kiállításon szerepel, az 1948-as, erős lila és kék színekre épülő Félvér nő, a legkésőbbiek tavaly és idén készültek (Kékkabátos Carola, Bereczkyné portréja). Szinte mindegyik mű három-négy tiszta színre épül: a Klári mintás, sárga ruhában súlyosabb vörösbarna háttér előtt sárgára, vörösre, zöldre, a Klári pirosban barnára, zöldre, pirosra, melyből kiragyog a nyaklánc sárgája. A Klári fehér fülbevalóval című képen a zöld, piros és fehér hatását erősíti fel, hogy mindegyik színfoltra egy másik ugyanolyan színű felület felel. A színek tisztaságához hasonlóan egyszerű az alakok elhelyezése is - mégis parányi változtatások eredményeként mindegyik különböző, és mindnek sajátos jelentése van. Különösen a karok, a kezek helyzete fontos: az elhelyezésnek kompozíciós szerepén túl érzelmi, lélekábrázoló funkciója van. Hogy a portrék sorából nem hiányzik az egyéniséget megjelenítő erő, arra szolgáljon példaként három mű. Gordon Zsuzsa portréja visszafogottabb színvilágú, a blúz és a sapka kék színére a háttér lilája felel - mégis él, mozog a kép egész felülete. Dévényi Iván 1964-ben készült arcképén nemcsak a figyelő szemek, a fejtartás, az erőteljesen kiemelt szemöldök adja az egyéniséget, hanem a kissé sötét tónusú barna, sárga, szürke színegyüttes is. Végül 1975-ös kisméretű Önarcképét említjük. A kék ruha és a kékes haj mögött matt zöld háttér A fejen néhány sötétebb folt, grafikus ecsetvonás érzékeltet tömeget, arcvonásokat. Az egészen visszafogott színvilág befelé néző szemeket, önvizsgáló tűnődést hangsúlyoz. Czóbel Béla számára azonban az arc, az emberi test - ismételjük - elsősorban élő felület, a szépség legfontosabb hordozója, ahogyan erről a Fekvő akt, az Akt piros kendővel beszél. Azt is jelenti, hogyan lesz a test és környezet vibráló felületéből önálló, teljes képi világ, de mélyebben a festő szellemisége felől közelítve mást, többet is jelent. Azt a nagy-nagy derűs nyugalmat, mellyel az elme az élőt és az élettelent egy nagyobb, értelemmel, összetartó, mozgató erővel rendelkező egység azonos értékű részeként veszi tudomásul. Ez a teljesség számára a térből és időből kiragadott, a festményen végleges formában, színvilágban rögződő élményen keresztül jelenik meg. Erről a derűs nyugalomról beszélnek csendéletei is. Az 1966-os Csendélet naranccsal erőteljes szerkezetével, lila, kék, zöldessárga színvilágával; a teret bizonyos mértékig a perspektívával is érzékeltető Csendélet sárga gyümölccsel és virággal uralkodó zöld és sötétvörös színeivel. Emlékezetes a teret az asztal szélével mélyítő, szép vörössel ragyogó Virágcsendélet és az idén készült, pillekönnyű szirmú Rózsaszín ciklámen.

Interieurjei tájképei sorát a Szentendrei házak nyitja meg sötét barnáival, zöldjeivel, tompított ragyogású házfalaival, nagy, sima felületeivel - és az Interieur hintaszékkel fejezi be. Ez az utolsó mű, amelyen még dolgozhatott. A nagyméretű képen a ragyogó színek már szinte teljes kompozícióvá álltak össze, amikor - ahogyan a katalógus előszavában írja Kratochwill Mimi - abbahagyta a festést.

Czóbel - ahogyan ez a kiállítás is mutatja - utolsó éveiben az addigihoz hasonló lendülettel és színvonalon dolgozott. Olyan erővel, amilyen erősként Varga Imre terrakotta szobrán - mely kitűnő ötletként került a kiállításra - látjuk. Nem feladat most bővebben beszélni a szoborról, mely a lélek és a látvány felé egyaránt nyitott, rendkívül érzékeny, feszültségekkel telt egyéniséget mutatja meg - a szobor bronz, a szentendrei Czóbel-múzeumban álló változatát sokan ismerik. A művészről, művészete teljességéről a legfontosabbat úgyis művei mondják el.

A rendező, Kratochwill Mimi - aki a katalógus szép bevezető sorait is írta - igyekezett megküzdeni a Kossuth utcai kiállító terem zeg-zugaival. Ez nehéz dolog, de neki sikerült úgy elhelyeznie a képeket, hogy az időbeliséget is érzékelteti, másrészt néhány fontosabb mű (Kékkabátos Carola, Interieur hintaszékkel) a legszembeötlőbb helyre került. Igen szerencsés az állványra tett Önarckép s a Varga-szobor elhelyezése is. Mindezek után ünneprontásnak látszik, de igaz: a képek és a rendezés színvonalához méltatlan katalógust őrizhet meg az aki egyáltalán kedvet érez hozzá. Hét képet reprodukál, fekete-fehérben, egészen rossz minőségben, de ennél is rosszabb, hogy a kiállított művek egyharmadát fel sem sorolja.

A katalógus azonban a kiállítás adta élményt nem kisebbítheti. Megint benézhettünk egy kicsit azon a kertre néző műteremablakon, amelyen át Czóbel Béla nemcsak a növényekre, hanem az emberre, a tájra is látott, és amely mögött az ő sajátos színeiből újra megszületett az élet.

Forrás: Alföld, 27. évf., 1976. okt. 94-95. oldal

Néray Katalin: ÉCOLE DE PARIS - ÉCOLE DE SZENTENDRE
Száz éve született Czóbel Béla

A Czóbel-centenárium ürügyén - akárcsak Picasso és Braque esetében - ismét "bibliámhoz", Gertrude Stein nagyszerű könyvéhez fordultam segítségért. Nem is annyira segítségért, mint inkább hangulati inspirációért, hiszen Czóbel nekem még elérhető közelségben van, az lenne a természetes, ha a centenáriumot jelenlétében ünnepelnénk. Az inspiráció a századelő Czóbelének megidézéséhez kellett, hiszen tudtam, hogy Gertrude Stein emlékezete semmi lényegeset nem hagy említés nélkül az akkoriban történt dolgok közül. Lám Czóbelről is megemlékezik, sőt néhány lappal előbb utal arra, hogy a párizsi Rue de Fleurus 27. szám alatti házában magyar festők és írók egész csoportjai tanyáztak rendszeresen.

Én Czóbelt és Modok Máriát a hatvanas évek közepén ismertem meg, és utolsó évtizedében sokszor kísértem hozzá külföldi vendégeket, kértem tőle képeket külföldön rendezett magyar kiállításokra. A magyar festészet nagy öregje annyira eleven volt tiziani, vagy ha úgy tetszik picassoi életkorában is, mindig legújabb festményeit és rajzait bemutatva, hogy eszembe sem jutott a Függetlenek Szalonjáról, a Fauves-ról, az avantgarde klasszikus korszakáról és szereplőiről kérdezni. (Remélem, hogy volt, aki időben megtette.) Utólag regisztrálom döbbenten a mulasztást, hiszen Rippl-Rónai után éppen Czóbel volt az, aki a modern magyar művészet nekünk mindig kisebbségi komplexust okozó lemaradását szinkronba hozta az első számú központban, Párizsban. Czóbel tehát jelen volt, éppen idejében volt jelen, húszévesen. Mögötte volt már Nagybánya és München; ez a korszak viszonylag jól dokumentálható a hazai gyűjteményekből. Azt, hogy mindent megtanult a plain air-ről, bizonyítja a Dévényi Iván gyűjteményében őrzött remek, dacos Önarckép 1903-ból.

Czóbel már 1905-ben kiállított a Salon des Indépendents Fauves termében Matisse, Derain, Dufy, Braque, Marquet és Vlaminck társaságában. Gertrude Stein éles szeme az 1907-es tárlaton vette észre és finoman utalt a "heves tanítvány" és a kevésbé "heves mester" különbségére (Szobotka Tibor remek fordításának nyelvi leleménye). Czóbel tehát jelen volt a modern magyar festészet születésénél Nagybányán és a modern egyetemes művészet születésénél Párizsban. Részt vett a progresszív magyar művészet majd' minden megmozdulásában: a "neósok", a Nyolcak, a KUT, az Európai Iskola tagja. Ott van a holland és a német expresszionizmus születésénél, nélküle elképzelhetetlen a Szentendrei Iskola. A mozgalmak teoretikusai és későbbi krónikásai rámutatnak, hogy Czóbel ezekben a megmozdulásokban nem vállal társadalmi szerepet, őt mindig a konzervativizmus és az intézményesített esztétikai terror elleni fellépés érdekli. Az avantgarde mozgalmaiból csak azt olvasztja magába, ami szuverén egyéniségével megfér. Ez tűnik ki abból a sajnálatosan kevés festményből is, amely a "neós" vagy Fauves korszakból egyáltalán megmaradt (azok fele is külföldi gyűjteményekben), és ezt mutatják a bergeni és berlini korszak kemény, ironikus portréi, utcaképei. Ezekből alakul ki a harmincas évek jellegzetes Czóbelje: a vastag, puha, érzékeny kontúrok, izzó, puha, sötét színek, a keménység és lágyság határmezsgyéjén mozgó vérbeli kolorista.

Hogy ez a természetelvű, önmagát ábrázoló, semmiféle mögöttes tartalommal meg nem terhelt festészet is támadható volt, azt későbbi tények bizonyítják. A portré, a csendélet, az interieur és a táj bűvös négyszögében mozgó festőt ez a látszólagos témaszegénység éppen úgy kielégítette, mint barátját, Georges Braque-ot és Modiglianit. Festészetének irodalmias, tematikus megközelítése teljességgel lehetetlen. Czóbel tartása, példás önismerete és tehetsége éppen ebben a tematikai ökonómiában rejlik. Útját nem lehet összevetni az emigrációba kényszerült magyar művészet, vagy az itthon létéért küzdő progresszió útjával. Czóbel 1903 és 1939 között jobbára külföldön él és szentendrei letelepedése után sem szakad el Párizstól. Az École de Paris szellemi és műkereskedelmi atmoszférájában éppen olyan otthonossággal mozog hét évtizeden keresztül, mint Budapest és Szentendre művészeti életében. Az a tény, hogy külföldi, sőt éppen magyar Párizsban, cseppet sem feltűnő, vagy szokatlan, hiszen a Párizsi Iskola nagy világszínpadán a valódi franciák voltak kisebbségben. Műveiben nyilvánvalóan érezhető volt az a másság, amit a magyar hagyományhoz való tartozás jelentett és amit akkoriban nem hívtak még közép-kelet-európaiságnak. Ezt vette észre már 1907-ben Gertrude Stein is. Ugyanez a mester Budapestről nézve a legfranciásabb magyar festők egyike. Czóbelt az egyetemes művészethez való természetes tartozás érzése segíthette át sok olyan konfliktuson, amelyben mások elvéreztek. Párizs és Szentendre szimbiózisa nem úgy működött, mint Rippl-Rónai József számára alternatívaként létezett Párizs-Kaposvár. Rippl-Rónait még választásra kényszerítette, magába szippantotta a "magyar ugar" és saját habitusa. Ennek a választásnak és rezignált nosztalgiának köszönheti a magyar művészet az úri vidékiesség leghitelesebb megfogalmazását. Rippl-Rónait és Czóbelt nem csupán egy generáció, hanem egy művészettörténeti, történeti sorsforduló is elválasztja egymástól.

Czóbellel kapcsolatban ezek a szociológiai kérdések csak akkor kerültek szóba, amikor 1971-ben a Műcsarnok vállalkozott a retrospektív kiállítás megrendezésére és előkerültek a Czóbel-életmű fehér foltjai. Majd négy esztendővel később újra, a szentendrei Czóbel Múzeum berendezésénél. Ekkor kerültek előtérbe a múzeumok és magángyűjtők féltett kincsei, a barátok szép gesztusai, a tudományos feldolgozás hiányossága. A magyar és az egyetemes művészettörténet nem kevésbé nagy alakjai foglalkoztak pedig vele, mint Fülep Lajos, Tolnay Károly, Kállai Ernő, Lyka Károly, Genthon István, Kampis Antal, Jean Cassou, Raymond Cogniat, François Gachot, hogy csak elhunytakat és külföldieket említsek. A tudományos igényű Czóbel-monográfia még várat magára.

Ami a hivatalos elismerést illeti, azt életében, különösen az utolsó évtizedekben megkapta. Megérte a Czóbel Múzeum megnyitását, bár az én szememben még mindig az a ház az élő, ahol dolgozott, és amelynek a hűlt helyén ma egy szobor-Czóbel üldögél.

Ma már szinte érzékelhetetlen - szerencsére - annak a tettnek a bátorsága és súlya, amiről az egykori szentendrei segédmuzeológus, Frank János számolt be az Élet és Irodalomban 1975-ben: mit jelentett 1954-ben Czóbel-festményeket kiállítani a szentendrei múzeumban (Modok Mária, Ilosvai Varga István, Szántó Piroska társaságában) Fülep Lajos mint megnyitó fellépésével. És mit jelentett 1958-ban az első nagyszabású Czóbel-kiállítás a Nemzeti Szalonban, melynek értelmetlen lebontását azóta is fájlaljuk. Volt azonban néhány esztendő az 1948-as Kossuth-díj és az 1958-as Érdemes Művész kitüntetés között, amikor Czóbel művészete túl polgári, kevéssé politikus, elítélendően párizsias tevékenységnek minősült, amikor a műcsarnoki nemzeti tárlatok anyagából ki lehetett zsűrizni. Gyanús volt az a művész, akit csak a piktúra forradalma érdekelt, és aki mellesleg nem sokat törődött hivatalos mellőzésével. Kivárta, amíg az egyetemes művészet mellett a magyar művészethez való tartozását újra elismerték. Az életre és a munkára, annak örömére koncentráló személyisége nem sínylette meg ezt a korszakot, sőt egyre színesebb, lazább, felszabadultabb lett. Czóbel utolsó éveiben festett képein a fauvizmus színeit meghazudtoló kolorit bontakozik ki (talán csak Chagall hasonlít ebben rá), sőt fokozódik harsogó vidámsággá.

Mindig úgy fogok a festéshez, mintha elölről kezdeném..." - mondta. És valóban mindennap elölről kezdte a szembesülést a vászonnal, a papírral, a festékkel, a ceruzával, a modellel és a környezettel, amely sohasem volt ugyanolyan, mint előző nap.

Czóbel Béla Picasso, Braque, Dunoyer de Segonzac, Ady Endre, Bölöni György barátja, Bartók, Kodály, Stravinsky kortársa 1983. szeptember 4-én lenne százéves.

Forrás: Kritika, 1983/9. 20. oldal