FARSANGI KIRÁLY

Zöld bakkecske az Attila-úton
háromszor szűrt holdfényben megáll
cafrangokkal máslis koronában
üdvözli a Farsangi Király

Postadoboz benne nincs-levél van
homlokán egy keletbélyeg ég
olvasható dátum hetvenhatban
szemben vele leült a Sötét

Szálas posztóköpeny óncsatokkal
benne a test váll- szegy- s bordacsont
mészcsillagok fehér szikrafénye
koponyában üreg-horizont

Áll a király sok zsebe kitömve
nekrológok? dísztáviratok?
homlokán az alkony sara szárad
fenekén a kelő nap ragyog

Barna homály - itt a régi műhely
álmot fuj az álom-fújtató
kék és piros görbék arabeszkek
ablakon túl ugyanaz a hó

Ugyanaz a lány a járdaszélen
fölemeli sodronyos haját
mint aki a szürke égnek adja
havas égnek adja át magát

És az ismeretlenek az utcán
itt vonulnak nők és férfiak
arcukat a halál nem gyalulta
nem vitte el őket a vonat
jaj fekete vonat!

Fölrajzolom matt hólyagpapírra
cérnafonál tollal a napot
amikor a műhelybe beléptem
hátam mögött üveg jégcsapok

Fölrajzolom vastag nemeztollal
vaskályhából kicsapott a láng
Vautier-vésővel megidézem
ébenfában ragyogó anyám

Szerszámaim függenek az éjben
kékre edzi őket majd a fagy
fejem abroncsoló karikáról
papír-cserlevelek hullanak

Pehelytollú hamuban a szájig
mindig pöröl üvölt kiabál
szilánk-szemmel máslis koronában
föltekint a Farsangi Király

Nyitott kezét magasba feszítve
szétosztja igéit szavait
s egy-egy jelző fölrepül az égre
madárrajok törvénye szerint

Hamu arcból két szeme sötéten
vakolatlan téglafalba ég
s onnan tekint majd a Pillanatba
ott festi be a feketeség.

 

RÁOLVASÓ

Karácsony és új év között

Gyógyulj meg gyógyulj meg gyógyulj meg
ébredjen veled a reggel
üvöltsd a szeráfi beat-zenét
gyalogjáró seregekkel

Isteni isteni isteni
kéjjel fald föl vacsorádat
szénsavas szénsavas szénsavas
fürdőkben gyógyítsd a vállad

Ősz öreg ősz öreg ősz öreg
hajad a szélbe eresszed
főpincér főpap főszakács
keresse kedved kegyelmed

Ibolya ibolya ibolya
illatú fiatal lányok
ujjaik hegyén az éjszakát
terítsék reád az álmot

Szívedet szívedet szívedet
olíva kenettel kenjék
szegények szegények szegények
hűséged így énekeljék

Barátot barátot barátot
gyűjteni nem lehet zsákkal
csak lehet csak lehet csak lehet
égi és földi hazákkal

Kemence kemence kemence
süsse meg jó pecsenyédet
hívjanak fiatal asszonyok
tagadjanak meg a vének!

 

KÉT SZENTENDREI

Árnyékzsinat

Ez itt az alvadtbarna ikonok
az óezüst pravoszláv kórusok
a bárányprém illatú fövegek
az Anya-Fiú intim kisvilága
Ez itt mind bronzarany és vertarany
és vérarany és csavartfényű esték
kék Madonnái jönnek át a téren
az árnyékzsinat lassan összegyűlik
Ezek a pincék ó-kazamaták
ezek a tűhegyű sikátorok
ezek az ezüstarcú régiek
ezek a sárgalángú napraforgók
egy szemben mindig ez a látomás
ecset a kézben sosem változik
itt élt örökké tartó nyarakon
rögeszméinek fogolytáborában.

Madár-utókorom

Madárként ide visszaszállok
szántom a Dunát szárnyaimmal
borostyán szemmel lesben ülve
az ég-ívelte hegytetőn.

Kék füsttel oldódik szívemben
a Szigetségnek hosszu sávja
Monostor Megyer Oroszi
egy szívbillentyü estét kongat

Hegyes kénsárga rigócsőröm
édes szőlőket csipeget
a föveny arany lepedőjén
napozik Sába királynője

Emléketek test-Édenében
kis nyáriházak paloták
fészekrakók újgazdagok
tetőin fogok megpihenni

És minden szabad ívelés
megmarad szemem anyagában
kenők kajakok suhanása
rézborítású alkonyon

Az olvadt hullámok görögnek
s viszik a szürke fűzeket
az országút vad tamtamát
vas horgokon a ponty ezüstjét

Egy elképzelt faág hegyén
egy elképzelt ég röpterében
egy még utolsó röppenésben
így lesz madár-utókorom.

 

ANNA KÖDBEN

Utaztam hát a szülővárosodba
vissza s előre több mint nyolcvan évet
ritkás ezüst
                   nem találtalak Téged
cipőm nem illeszkedett lábnyomodba.

Az Orsetti-ház kecses reneszánsza
a lábasházak tömör mély homálya
zöldeskék kapualjak harcsaszája
márvány köveken leányságod tánca!

Nővéreid barátnőid a vékony
futásba lendült tünde leánylábak
hajatok sátorában meggyfa-ágak
kis melletek alkonyhoz simulékony

Farsangi maszkák ezüstös damasztok
huszárfigurák vörös nyeregkápa
röpcédula a burzsuj ablakában
tömzsi bójaként billegő parasztok

Komor férfiak koromfeketében
goyai arcok penész-sárga homlok
vad törzsi forgás rókamál az omlott
homlokzatokba égett szemed ében

Mézbe mártott dió s egy csipkefátyol
s a Menyasszonyi Arc a telihold az!
innen ömöltek génjeim Kihordasz
a múló évek vastag vak sarából.

 

A SÁPADTARCÚ

Én rézbőrű testvéremet
szóval gyümölccsel felköszöntöm
kristály-metszésű poharam
jó tüzes vízzel teliöntöm

Átadom néki sátramat
a vánkos alatt tiszta álom
lovának csillag-zab jutott
e holdharmatos éjszakákon

Tolldíszén piros fény dereng
ha ébred benne tiszta reggel
de akkor én már vonulok
a sápadtarcú seregekkel

 

ÉLNI

Egy pillanatért érdemes
fénysuhanásért érdemes
szemlehunyásért érdemes
szemkinyitásért érdemes

Arcközel szóért érdemes
szájközel szóért érdemes
szemközel szóért érdemes
egyetlen szóért érdemes

Haj jószagáért érdemes
bőr jószagáért érdemes
kéz parazsáért érdemes
mell parazsáért érdemes

Egy ébredésért érdemes
füzek hajáért érdemes
esti körútért érdemes
egy lélekzetért érdemes

Vers száz soráért érdemes
vers húsz soráért érdemes
vers tíz soráért érdemes
egyetlen egyért érdemes

 

AZ UTOLSÓ ROHAM

Igen ez már az utolsó roham

Kiosztották a kulacs rumot
s a lőszeradagot kiadagolták
sisakszíj megszorítva
görcsös-kemény az állkapocs
szívben a minden-mindegy szédülete

A hajnali dér beverte a vasboronákat
vasszögeit a hajnali fagy

Ez lesz az utolsó nagy meredek
bokrok virágok ezüst múmiái
tűz-vasfolyam
széteső arcok
mellből a sasvijjogás

S odafönt fölragyognak a fények
a hússzínüek
az égszínüek
odafönt ragyog már piros betűkkel
LUXUS ÁRUHÁZ

1976 KARÁCSONYA ELŐTT

 

HORVÁT-KERTI FORZICIÁK

A forziciák arany pillangói
már elrepülnek mire hazatérek
átlibegnek egy távoli tavaszba
mint fénykristályok mint egy csöndes ének

S ha folytatódik is a nagy staféta
itt nem lesznek már forzicia lányok
e gyengéd és törékeny szőkeségek
méhek rajában könnyű hintaágyak

Ahogy csoportban álltak s összesúgtak
ahogy még hajladoztak és remegtek
ahogy még áramlott a nevetésük
kis kontyunk fölött egy-egy laza felleg

S ahogy elsőként hirdették a többi
rügy bimbó virág levél érkezését
kis hírvivők kis hajadon-futárok
már elmulasztottam a magam részét!

De még a muszlin ködön átvilágít
szép karcsúságuk - lábujjhegyre állnak
s a gálic éjszakában gyertyafények
lobognak peremén a láthatárnak

 

VASFÉSZEK, VASMADÁR

Föltépik az éjszaka rostos anyagát
a vonító kisérleti kutyák
fölizzanak a vassal szegett
földhöz szögezett drótketrecek
Az ablaküvegen hajszálrepedések
két kopár ág között vashuzalból fészek
vasmadár vasmadár - hol itt a vasmadár?
szárnyai alatt fuldoklik a nyár.

 

A LEVEGŐ KERESÉSE

Két homorú tenyerét kifeszítve
előbb az ágyában felült
s mint egy pohár vizet a szobáját
egy hajtásra kiitta.
Kevés! csodálkozott még szomjasabban
de ott volt közel a gömbölyű park
ametiszt-kék árnyaival
s mint egy pohár vizet azt is kiitta.

Hol sikkad el ez a sok levegő - hol?

1997 MÁRCIUSÁBAN

 

TÁRGYAK FELÜLNÉZETBEN

Leltár előtt

Nézem tárgyaim
                         a tollakat
fukarul gyűjtött vízjeles papírjaim
ahogy ezüstösen ragyognak a rózsák
elsüllyedt erdő-szagú könyveket
s a fotelt ezt a zöld lápi növényt

Az egész csupán egy halom kacat
ha nem adja át kezem érintése
létezésemnek váltóáramát

Majd mikor tárgyilagosan rendezik
s leltárba mondják szám és név szerint
ez és ez
                 ennyi és annyi
                 gyönyörű száját ásításra nyitja
foszfor-szemű macskám a hallgatás

Medvetánc

Ezt tőle kaptam az ő kézírását
két fedél közé zárja a kötet
a dohánybarna sápadt borítékot
az évek puha szája szívta meg -

egy sajtóhiba kijavítva benne
már több mint negyven éve s az idő
ködébe vonja s úgy lebeg fölötte
mint szálaira bomlott teritő

A polcról egyszer idegen kéz fogja
és átlapozza hogyha nekem fáj is
s majd az a kéz egy kis füzetbe jegyzi
a kötet mérsékelten muzeális

Sok levelem van

Sok levelem van
                 Minek?
                                 Csak magamnak
bár nem olvasom újra soha őket

piros szél lebegteti álmaimban
e száraz zizzenésű szemfedőket

Anyám tükre. Két változat

Anyám ónfoglalatú tükre
egyetlen ami megmaradt
különös kegyből visszakaptam
vakultan néz az ég alatt
de benne ezüst látomásban
egy keskeny barna arc dereng
s két tenyér finom mérlegében
apró rezgéssel ül a csend

             *
Anyám ónfoglalatú tükre
benne egy pörsenéses vak nap
benne siető szép alakja
homályos udvar sötét ablak
mellében kalimpáló csenddel
torkában mirigy-halál kúszik
fut menekül míg eljut egyszer
az örök fényes júniusig 

Tárgyak megszűnése

Egy asztal tányér villa kés
s az asztalon egy fényhasáb
az ablakon túl satnya fák
a szobában az ég kevés

Üveg bor csillanó pohár
expressz-levél s egy távirat
megszületett meghalt A vak
sarokban barna félhomály

A szekrényben két öltönyöm
három cipő ing kék fehér
majd az a bizonyos személy
felölti kihez nincs közöm
S a legvégén egy szörnyű csáp
szorítja össze az egész
már nevetséges szerelést
s a végén megeszi a láng.

 

BESZÉLGETÉS A KERTTEL

Te tovább élsz mint én s mert nekem unokáim
már sosem lesznek leszel majd az unokám is
barnára aszott inas eres szőlőtőkék
egymásba tépve birkóznak az elfajulás
vad ösvényein s gnómnak indult őszibarack
fák púpra pupot növesztve az égbe marnak
s a mohos zúgokban vérgyöngyök csillanása
mutatja útját vonulását ama gyöngéd
de súlyos köhögéssel küzdő királylánynak

Hát mi leszel te kert - mit kecskerágta dombon
a városi vágy telepített - mondjuk ötven
hatvan év múlva mi leszel te a burjánzó
végtelen flóra üvegzöld alagútjában?
küldesz-e rózsát margarétát ama sírra
mit ásott a jelen s a jövő elfed
küldesz-e majd a lomb fölötti végtelenből
egy csillagcsóvát neki akit sorsa mégis
arra jelölt hogy menedékét magas házak
és mesterséges fények között érezze csupán
vak régi utcák homály-labirintusában
s elvegyülve százak és ezrek tömegében
hozza a reggelt vállain s vigye az estet!

 

A NYÁR EMLÉKEZETKIHAGYÁSA

Ezek ónsúlyú egyenes hideg esők voltak
szélgépek zuhantották a vihedert
spirálos téboly csavarta ki a fákat
drótvágó ollók haraptak szét fénylő villanyhuzalokat
forogtak krómezüst vízoszlopok

Szirénák víjjogó zászlaja alatt
vízszintes betegek százait vitték a kórházi ágyra
tetők ormáról a vaskakasok
fekete éjbe repültek - hidak
törött gerinccel a folyókba hulltak
madarak barmok a szétágazó utakon
gyümölcsök virágok tetemei a vastag iszapban

Micsoda ítélet volt ez? ótestamentumi?
középkori katolikus?
valami új maffia iszonyú terrorcsapása
nyári emberek ellen?

Ebben a tizenhétágu napsütésben
kis szellőfolyosók szagos járataiban
fölhevült föveny forró páholyában ül
ott ül a Nyár
a főilletékes

Mi volt ez kérdezem
mi volt ez főisten -
kérdezem tőle

Hibátlan teste mely nem ifjú már
pihen a sárga homokban
nem felel mosolyog
okát e kis kihagyásnak
hogy elernyedt egyszer végtelen fénylő figyelme
röstelli bevallani.

 

ÉVSZAKOK FOGLYA

Okker föveny és jégbazalt lap
fagyok és lángok megaszaltak
s a nyelvem alatt olvadt széjjel
az ürmös ízű nyári éjjel
a törköly ízű téli reggel
Házakkal fákkal meneteltem

aranyruhában zsákruhában
aszfalton hűvös pocsolyákban
Mélybe rántott a virágörvény
a fagy törvénye volt a törvény
a télnek hadifoglya voltam
a nyárnak hadifoglya voltam.

 

HANYADIK SZÁZAD?

Konzervdobozok vasfazekak
egy vasfazékban kelt föl a nap
rozsdás spirálok roncs tengelyek
lila mocsárban élő fejek

Szájvirág nyílik kék szemvirág
madárevő nagy orchideák
a mocsár-glóbusz nem kelepel
lila hínárban emberi fej

Divatautók - a roncstemető
fémüvöltésű márkamező
farmerek frakkok cilinderek
kék pókfonálon vízcsepp a csend

S a lápon beljebb betonalap
halott rakéták döglött halak
dermedt legénység szemük helyén
fekete csillag kék antracén

Rozsdacsillámos acéltorony
lágy libegéssel száll a korom
rőt-arany bársony szép szemfedő
ez itt egy férfi ez meg egy nő

ez egy család volt az meg egy nép
ezek itt népek - így osztja szét
s olvasztja össze megint a kohó
önpusztítását a földlakó.

 

ADALÉK ÉLETRAJZHOZ

Áldassál Akácfa utca sosem-volt-vala akácfa!
születtem tebenned ősszel kivirágzottak a házak
csarnokunk csodavilága harcsa ponty akváriumban
kosárban makói hagymák vörösréz kis buzogányok
Rostélyos csontfoglalatban síkosan elomló májak
marhacomb vasszögön függve tollszagú csirkék a ketrec
vijjogó drótbörtönében gyógyleveskének galambok
mészáros véres kötényben fehérben a tejfelárus
áldassál Akácfa utca sosem-volt-vala akácfa!

És anyám lábanyomában lépteit mindig követve
pentatonikus ütemben jobbkezét jól megragadva
jutottunk túl emez utcán téren hol olvadt az aszfalt
lábnyomunk rajzoló hőben tapad a bitumenréteg
Haladtunk ősz-tél-tavasz míg elértünk nyár közepéig
aranyszobrok mosolyáig bámulva szalmababákat
Zúdult az eső fonála öltötte tűvel a földet
s mentünk tovább a homályban fémhajú édesanyámmal
itt vagyok itthon kiáltok itt vagy te itthon szegénykém
fizetsz majd szép fogaiddal bőröd sötét mosolyával
áldassál Akácfa utca sosem-volt-vala akácfa!

Látod hogy mennyien jönnek tenyerük félholdja fénylik
látod hogy mennyi barátunk sűrű hajukban virágok
elválasztani ki tudná bennük a holtat s az élőt
látod hogy összemosódik mind ami lesz s ami nem volt
Menj csak ezüst susogással lépek majd lábnyomaidba
utcámnak térképjeléül vállalom én ezt a tájat
gipszangyalait s a malter háború-verte ragyáit
kő-kövön tócsasötétek rothadón édes az illat
áldassál Akácfa utca sosem-volt-vala akácfa!

 

ANNA UTAZÁSAI

A századforduló után valamivel
Annát szülei vonatra ültették
fekete ruháját kis csipkegallér
s fehér kézelő díszítette

Mögötte maradt zömök lábasházak
és zárt kőudvarok üveghomálya
a bazaltkockás piactér a díszkút
egy zöld faliszent s egy zsidó csodatévő

Kiszállt egy idegen város közepén
szívében idegen harangnyelv ritmusával
később egy szappanfőző felesége lett
tartósan volt boldogtalan de mégis

sötét szemében fecskeszárny-cikkanás
messzire utazott néha a lélek
fénylett az éjben egy aranyhorgony
háború volt mikor megszült másodiknak

Harminchat nyarán megint vonatra ült
menetrend nélküli útja végtelen
a síma rákosi homokban fekszik
a halál végleg így honosította.

 

SZÁRMAZÁSTAN

Egy teritőm sincs amely a dédanyámé volt vala valaha
anyám medencecsontja másfél méterre a földben
gyengéd vállak mérlegcsontjai -
s néhány felmenőm csontja ugyancsak ebben a mélyben
ennyi a föllelhető

Első királyunk aranyozott jobbját
az ünnepélyes lassú körmenetben - prímások főurak tábornokok -
ágaskodva bámulta az emberlánc mögül
első királytól idegen apám

Sem vidéki fölmenők sem oldalágak -
vándorutakról valók a nemzetségeim
rózsafaág nem lett kezükben a bot
ahol lepihentek forrás nem fakadt

Nagyrészt már megépült városokba települtek
szorongva éltek sötét szobákban várva a had
a páncélos sereg vad dörömbölését
deszkákból ácsolt gyenge kapukon

Hát mért vagytok mégis atyámfiai atyámtól távoliak?

 

LÓT VISSZANÉZ

Azokban a városokban
szülő megtagadtatott
azokban a városokban
gyermek megtagadtatott
azokban a városokban
láthatatlan maffiák
följegyezték mit beszéltél
önmagadban a vitát

följegyezték megkeverték
minden szavad mondatod
kihallgatták lélekzésed
hallgatták a telefont
s hogy az ágyban mit suttogtál
kivallotta szeretőd
mikor volt? hány ezer éve?
mivel mérjük az időt?

Azokban a városokban
hited fölhasználtatott
azokban a városokban
félelemből volt a jog
s szerteszét elszaporodtak
tűznyelők vajákosak

éjjel piros tűzuszályban
átrepült a déli nap
és arénák üvöltöttek
szállt a csóva gyúlt a láng
azokban a városokban
fehér asszony lett anyánk

 

A KÉZMŰVES ÉVEZREDEI

Úgy élek mint egy konok kézműves
minden nap dolgozom
áthúzom eltépem amit kezdek
egy belülről feszítő erőnek engedelmeskedem

Érzem a folytonosságot

mintha rezet domborítanék
fakalapáccsal formálnék meglágyult fémet
mintha apró arany szögeket vernék egy ébenfa székbe
mintha vadlovat kényszerítene a pányvám csöndes futásra
mint hogyha fekete bitument terítenék

Ujjaim maguk is gyökerekké válnak
ebben a folytonos nagy tenyészetben
aszfaltba földbe kapaszkodom
s szememmel az emberek szemébe nézek
keresem azt az egyetlen szembejövőt -

Kinek a parancsát teljesítem
kinek utánzom a mozdulatát
ezer meg ezer év óta - kinek?

Szerszám vagyok egy kézműves kezében
gyalu illatos faforgács között
véső egy símára csiszolt felületen

Érzem a folytonosságot.

 

1977. JÚLIUS 25

Fémöntő kanálból csordul a nap
vörösréz ágakon rézmadarak

vörösréz kohónál réz a kohász
kongat a vasharang rézcsapolás

július kerekén reze ragyog
küllői feszülő rézhuzalok

vörösréz melle és réz a derék
rézleány feszíti rézfenekét

föld között ég között rézből e láng
tündököl vakít a rézkarcsúság

rézkaktusz sorfalak réz-sivatag
rézrózsa rézbogáncs csillag csapat

réz-nappal réz-éjjel réz-látomás
rézből a reggel és rézből a ház

vörösréz olló sem vághatja szét
torkomnak trópusi réz-énekét

vörösréz ágakon csordul a nap
vörösréz kanálból réz-madarak

rézáradás!

 

A MENEKÜLŐ KERT

Itt élsz egy kertbe befalazva
őriznek rózsák violák
a csönd ezüst kagylója fénylik
bordázott szemfedő gyanánt
a rézsútos napáradásban
egy szőlőlugas fénye rezg
ezer meg ezer levélminta
lebegő kusza arabeszk

Itt élsz egy kertnek hatalmában
hol cinkék rigók verebek
szárnyukon ezüst üzenettel
rajzolják teli az eget
már évmilliók óta küldi
egy isten határozatát
s te megfejtetted ezt az írást
ezt a cikázó ékírást

Nincs benne többé ismeretlen
sem új parancs sem új szöveg
mert tüdőd izmod szíved tudja
zsigered gyomrod fejti meg
s a tükörben elfogott arcod
s törött szemed mely széttekint
ott kint egy nő ment át az úton
gyümölcsként hordva melleit

S míg búcsúzva utána bámulsz
a földön toccsan birs barack
az édes rothadás világa
mely mindig más és ugyanaz
s kétsoros tündöklő menetben
a szőlőlugas elvonul
a fák fémlemez levelekkel
zörögve mennek - est lapul

a domb mögött ó milyen ismert!
de azt hogy kiürül a kert
hogy elfutnak a fák a bokrok

s hogy a talaj mint kisepert
agyagplató így marad pusztán
s a szőlők üveggyöngyeit
s a bíborfürtű dáliákat
úgy viszi majd az este mint

az árvíz visz el házat embert
s míg ott fönn szétrohad az ég
a vasszürke habokban úszik
bölcső barom és ürülék -
azt tegnap még nem hitted volna
hogy minden-minden kiürül
s az isten is ámulatában
zokogni kezd s a földre ül.

1977 JÚLIUSÁBAN

 

NYÁRHORIZONT

Éjjel és nappal összeolvad
napfény beszél a teliholdnak
hét fiókával madárbárka úszik
a sűrű mézga-nyárba
látni a szárnyas evezőket
hullámok csúcsán evezőket
háztetők csúcsán kéményfüstöt
gyűjti az esti színezüstöt
arany fövenyen karcsú holdfény
reggeli nap fut üvegcsempén
reggeli folyó sötétséggel
összefolyik a víz az éggel
napfény beszél a teliholdnak
ember és ember összeolvad.

 

EGY NŐ UTÓKORA

Amikor tegnap szembejött az utcán
arcán a fény kis cserepekre tört
szép ajka egykor - két fakult fonál
most az arccsont mögött szeme mint a föld

és selyem húsát legyalulták róla
csontig gyalulták évek élei
s mint szakadt szoknya fodrai lebegnek
utána még fodros reményei

Úgy hordja bukását mint koronáját
s mert magam-mentő utókor vagyok
hát szemem fénygerjesztő anyagában
nem ez a nő - a tünemény ragyog

Önző és önzetlen volt egyidőben
de mindkettőnek női bája volt
az örömnek egyszerre édesanyja
kishuga lánya s mostohája volt

Egy nemzedék memóriája őrzi
ahogy magában elgyönyörködött
és megmutatta arca-melle hamvát
Az idő tehet róla ez a dög

hogy ezt a műremeket szétzilálta
kék-szürke szemét hosszú lépteit
mellei tömör gyümölcs-rezzenését -
de hű retinánk rögzíti amint

egy Ingrid Bergman lágy északiságát
és sötét szőkeségét oldja szét
véráramunkba idegrendszerünkbe
egy el nem muló nő természetét

Gyönyörűsége bennünk megmarad már
súlyos haja és szeme ahogyan
a messzeséggel tudott szembenézni
a messzeséggel amely benne van.

 

EGY MAGATARTÁS KÉRDŐJELEI

Mint egy ultrahang-Paganini
minden titkod kihegedülni
átröntgenezni régi éned
mint Cousteau a tengerfenéket?

Tibet kolostor-homályában
Körösi Csoma - cethalszájban
Jónás - keresni hol az isten
holttengeri tekercseidben?

Nem-volt bűnökért meglakolni
saját husodat adagolni
tökmagevőknek - éjszakában
lenni kikapcsolt villanyáram?

Bordáid mögött piros nap kel
vörösvirágú kaktusz-dzsungel
elsüllyedt titkolt szavak vágyak -
föltárni rejtett Afrikádat?

 

MÁR MINDEN ÉLETRAJZI

Egy szem egy arc egy hajszín
zuhatag délutánban -
már minden életrajzi

rajta leltári szám van
már minden életrajzi
a sorozás a sorléc
a magasság a hajszín
az ide-vissza-nem-térsz
mert amiből kiléptél
mint folyó összezárul
megdermedt hóbabákkal
utánad néz egy szép tél
arany szalmababákkal
bámul egy nyár mögötted
nagy üveg almafákkal
ottmarad mindöröknek
egy szürke szem a ködben
egy madárszárny fölöttem
és nyolcvanadmagammal
egy MÁV-marhavagonban
Már minden életrajzi
egy nyár a Széna-téren
mellettem ott állt Margit
garbói szép fejével
anyakönyvvezetőnek -
feleltünk az időnek
Már minden életrajzi
rajta leltári szám van
mellettem ott állt Margit
mint majd a hűs halálban
garbói szép fejével
egy aranyfűzű nyárban
egy vasbozontú éjben
Már minden életrajzi
a záruló egészben
egy barátság kialszik
mint kihűlt kéz a kézben
már minden életrajzi
az igennel s a nemmel
ahogy az élet rajzik
örömmel gyötrelemmel
s köröskörül a tiszták
a pőrén megmosdottak
az ilyen-olyan-isták
az ilyen-olyan-voltak
akikben a merészség
csóvája sosem múlt el
s nem működött a vészfék
ha pokol szabadult el

És végül hogy ha kongat
a vasharang is értem
megmarad majd egy mondat
amiért mondjuk éltem
egy mondatban a szórend
a szórendben a ritmus
az égben utazó csend
tündöklő bombabiztos.

 

AZ ÖRÖK RETINÁN

szegett kenyér az asztalon az is
egy agyagráncú rossz cipő az is
a párkányon egy madártoll az is

már ottmarad az örök retinán

a vasküszöbön sötét óriás
a rézküszöbön gyengéd lányalak
egy virágarcú reggel egy acél
dárdával üldöző viharos este

egy égő mely új lakásban kigyúl
szöszös hajakban szőke fényparázs
egy üstökös nyár piros végtelenben

egy gyermek arca néz vissza reánk
egy férfi arca - az a pillanat
mely reményeivel elmondhatatlan

mely ottmarad az örök retinán.

 

ÉRTÜNK IS FUSSATOK PARIPÁK

1980-1981

 

ÉRTÜNK IS FUSSATOK PARIPÁK

Az olasz kisvárosban ahol a villanydrótokon is
                        fiatal gitárujjak játszanak
s ahol a lovak
                        a fénytől esztergált paripák
a szél versenytársai s egyben játékszerei
féldrágakő fogaik között
őrlik az aranyzománc zabot
                       s a parfőmös szénát
ott ahol az istennek mén alakjában van jelenése
ott ahol az isten izom ín csontszerkezet
                       gyönyörű harmóniája
ahol a mézarany szőr és a rőtbarna szőr
                       és a sivatagsárga szőr
fénytakarója
az égre olyan ellenragyogást vetít
                       mint a mítoszbeli aranygyapjú
ahol kenyérkereset és dicsőség a ló
rabság és szabad repülés
ahol a ló már nem is ló de az ember kiteljesedése
mint ahogy e sorok szerzője látta
a televízió egyik müsorában
az antimúzsának nevezett múzsa jóvoltából - -

tehát ahol a paripát arannyal kivert kék takaróban
metszett keleti szemén fémdíszítékkel
bevezetik nevezett olasz kisváros főtemplomába
hogy a csodálatos futam előtt
amely a ferde sugárban esőző álmok futama
az egyszer az életben éld át és halj meg végzet-futama
a fény futama
a fényes szőr alatt játszó izmok inak csontok futama
az ókor futama és az újkor futama
szegényeknek a jóvátétel
gazdagoknak a számonkérés futama
a melegen párolgó test
s a kalciumfényű csontváz futama
a hívőé és az istentagadóé
a gyermekeké és az ágybavizelő aggastyánoké
a zablát habosra harapó
szőrt gyöngyösre izzadó
szemgolyót eszelősre tágító
horkanó bődülő üvöltő futam
a világarénában
az erőszak vériszapos sárterein
a fiatal tündérnyihogás futama
a szerelmi beteljesülés legmagasabb hangjainak futama - -
tehát ahol amiért
megszenteltetik a ló arányokban szerkesztett szépsége
szóval ott
ezt az ín izom és szemkölteményt
bevezetik a román boltívek alá
és a pap
áldó jobbját amelyet jóllehet reuma gyötör
magasba emeli
és arcát amelyet szétszabdal a tikkes rándulás
ugyancsak a magasba emeli
s a ló is fölemeli tündérszemét - -
s így hát a pap ez az itáliai öregember
végülis gyönyörű anyanyelvén megáldja a lovat
aki versenybe indul a vaksi lőcslábú emberekért
                             s a madonnaszemű nőkért
Hát azt kérem én
                 ÉRTÜNK IS FUSSATOK PARIPÁK!

 

A VÁROS FALÁRA

Város falára írom ezt a verset
vér és velő ez a kötőanyag
míg omladékony tégláiba vésem
lehullt az este majd fölkelt a nap

Város falában amióta élek
az életrajzom s életanyagom
bontásra ítélt házakon az arcom
egy ablaksor lett a homlokzatom

A körfolyosók körüljárnak engem
s vak udvarok sötét hálóiban
fogságba ejtett karcsú ifjúságom
egy rést keres körbe-körbe rohan

Az aki másként gondolta a múltat
amelyre vissza és előre néz
ki úgy képzelte széltavasz jövőjét
hogy múlt s jövő nem bontható egész

Aki inasként segédként a Mester
s nem is egy mester varázslatait
ámulva nézte vad virágfutásban
hogy ősz után is nyár következik

s e két évszaknak ezüst áradása
hullámon hullám hab hátán a hab
egymást görgetve tükröztetve hordja
a levélözönt s a csillagokat - -

a krómacélból domborított alkony
összeötvözött nyugalmát a kék
és lilapiros sávok hamvadását
s a vaslemezből kalapált sötét

két elemét mely lassan összezárul - -
igen igen ez horizonthiány!
Város falára írom ezt a verset
fémtermészetű kemény éjszakán

 

EGY ARC KÖRNYEZETRAJZA

Sértődött lennék? Igen az vagyok
sért a halálnak vad önkényuralma
a mindennapi furcsa döbbenet
a törvényszerű kiszámíthatatlan

Dogmatikus? na lám az is vagyok!
rögeszméim egy zárt körben mozognak
a Kozmosz nevű pálya ívein
az emberiség szűkös horizontján

Lehetnék persze kicsit könnyedebb
nem ilyen lázas örök tétrejátszó
bóklászok linkek s ostobák között
az őszt zúgató világ erdejében

S bár mindent tudni vélek s annak is
már tudom szinte az ellenkezőjét
rögeszméimet újratermelem
mint közhelyeit újra majd a nyár is

a kiesztergált rézgomb-rügyeket
az iparművész-esték kupoláit
a változatlan változásokat
az arany spermát forró fény-ölében

Számonkérője én vagyok magam
a mulasztottnak s be nem teljesültnek -
egy kényszerpálya spirálján pörög
ki soraimba belemagyarázgat

A retusált arc múló évadán
jobb lesz az arcnak meztelen maradni
a szemgolyónak összegyűjteni
a tudat és lélek minden tartalékát - -

Igen igen a bátor értelemnek
tág fénykörében férfiként megállni
a történelem teremtményeként
kivésett arcom megőrizni tisztán

 

MENYASSZONYTÁNC

A lakásban mézeskalács
szilvórium mandula
három nap és három éjjel
az a lépcsőház csupa
lampion és papírszalag
habos menyasszony-uszály
mósusz-illat piros szőnyeg
gyertyafény és lepkeszárny

Nehézléptű férfiaknak
tenyerében áhítat
a liftben egy madárfészek
tojásból kél majd a Nap
kék hal ezüst kocsonyában
hólyagos zsír rézcsülök
s odakint az üres grundon
dérben tündököl a rög

Csupa válogatott vendég
pénzzel teli nádkosár
forog forog a menyasszony
egyik lábán lakktopán
másik lábán kemény bakancs
arca fehéren ragyog
ötven garas beugróval
egyszer megforgathatod

Táncolnak vagy menetelnek?
talpuk alatt sár kotyog
szemük fakult szürke tükrén
lepecsételt vonatok
ezek a furcsa vendégek
bár a szájuk csupa föld
fénybe tartott poharakkal
köszöntik föl a jövőt

Fénybe tartott poharakkal
talpuk alatt sűrű sár
behívókkal priuszokkal
telik a ruháskosár
de ők várnak a sorukra
kemény bakancs lakkcipő
velük táncol három isten
velük táncol az idő!

 

VILÁG-SZERELMEM NŐNEMŰ

Világ-szerelmem nőnemű de
években hajban fogyatkozván
e nőneműség varázslatát
titkait részletezni tiltja
valami plebejus szemérem

Belőlem nem lesz kuncogó vén
sem kulcslyukon leselkedő

A női növényillatot
lebegteti az őszi este
s nyílik a tükör-pillanat
e növénymozgást befogadni
pupillák arany nyilait
ívelő hang ereszkedő
és biztató
dörömbölő dob-ritmusát

Világ-szerelmem nőnemű
és ők kisérnek majd a sírig
fűzfa hajukkal elborítva
esőszemükkel megsiratva
lantkarjuk közt szélmuzsikával
feszített acélhúrokon

Nevezem holdnak napnak éjnek
nevezem déli pillanatnak
szemérmük rőt háromszögét
köldökük gyengéd ékírását
kanca-sörényük zúduló
láva aranyját
körülírom s megközelítem

délszaki tenger-áramuk
de hallgatva a lényegükről
a hegesztőfény-pillanat
nem ismételhető és mégis
megismételt csodáiról
hogy testük titka szertenyílik
rőtlila tavirózsaként

hogy véráramos szájukat
ajak-állatként ránktapasztják
s ajak-állatként viszonozzuk
a mondható kimondhatatlant
az énekelhetetlen ének
ár-apály örök ritmusát

Világ-szerelmem nőnemű

 

A RENDEZETLEN VISSZAVONULÁS

Vad lüktetésben menekül a nyári had
a vezérkarnak terve nincs tábornokok
alsónadrágban futnak s összeomlanak
az ürüléktől szennyes árokrendszerek
Leperzselt hajjal kopaszon fut a világ
a nyári rétek helyén üszök és fekély
megcsavarodnak a cementpor oszlopok
ködöt köhögnek keskeny utcák szűk terek
Sóhajok jelzők vallomások roncsai
alkalmi ódák mint rozsdálló vasbakok
drótakadályok hústól véres tűfogak
eltorlaszolják még utolsó utaink
Sátortáborok lakókocsik latrinák
belépni-tilos-villák rezervátumok
vérző tüdejű erdők rőten rothadó
füvekben páros férfi-női lenyomat
A vegyi bomlás vad keserű és tömény
az alkohollá összeérett pusztulás
asztmatikusan zihálnak a jegenyék
s én üvöltöm a Tél kemény diktátumát

Munkához fogtak már a térképrajzolók

 

RÖNTGEN IDŐ

Most jönnek majd a karcsú lovasok
arannyal áttört fémszemcsés trikóban
lábujjhegyen leányok meztelen
fémszálú hajuk tomporig eresztve

S leúsznak majd a hasas ladikok
vaspikkelyes nagy csukákkal rakottan
és fellángolnak pihés kikötők
s a homokbányák sárga szaharái

Most jönnek majd az átvilágított
madár-csontvázú ifjú nemzedékek
nyarunk emléke üllőn veretik
mint kettős arcú kerek aranyérem

És kezdődik a nagy röntgenbalett
méhlepény-szürke véreres burokban
folyami fűzek talppal ég felé
s észak felől futó nyírligetek

A fényhidak a vízbe hullanak
a vasrostély az arcon összezárul
a vasrostély mögött egy szürke arc
az ősközösség bronz nyarát idézi

Mert jönnek már a posztóköpenyes
zuzmóhomályban gyalogló barátok
szürke selyemben suhanó esők
ónprocessziók súlyos harangszóban

De itt világít az a rézpecsét
mely bőrömbe forrt egykor juliusban
egy úgynevezett urbánus aki
aszfaltszalagon kék nyarát idézi

Árnyékok hűvös leplei között
mint bronzműves ki teremt örök rózsát
egy óriási napot bitorol
üveg beton s tégla ősvadonában

 

TÁRGYAK A TÖRTÉNELEMBEN

Azok a régi mély ónkanalak s a Gránit edénygyár tányérjai
fűzős cipők megannyi csukaszáj vasöntvény-szürkén ágyaink alatt
nyikorgó szekrény szatén pongyola kizöldült zakóval ölelkezik
s egy szalmakalap gyengéden lebeg

Körözve sárgán kémények körül behívók sürgönyök és diplomák
született meghalt felszívta a köd a megsebzett anyakönyv lezuhan
pro-pátriának volt hősei s élmunkás csillagok megdermedett
égboltja egy sötét kredencfiók

A közös klozetkulcs kovácsremek nyitja a gangvégi zárka-magányt
ahol a keserves anyagcserét lázadva kíséri az indulat
vasgyűrű aranyért és vaj helyett tankok stukák és mindig egy vezér
a Krisztus-kép helyén fönt a falon
Borostyán foglalat sárga fotó apuci-anyuci még mielőtt
a szép családfő leszúrta nejét s egy másik fotó mikor már kilép
a börtön kapuján és haja sincs szeme kilobbant s a szája körül
a halál görcsös rozsdamosolya

Ezek itt szerszámok vésők gyaluk ezek itt rézforgács-tündérhajak
ez itt egy szép tenyér rajzolata az idő végtelen kék üvegén
ezek itt lebegő szálfonalak ez itt a biztató s fenyegető
varázsos tenyérjós történelem

 

NÉGY SOR - EGYETLEN KÉRDÉS

Micsoda rossz bámészkodások
micsoda hülye ténfergések!
fenékig ittam a világot
de ki a részeg?

 

ALTEREGÓM ÚJABB IROMÁNYAIBÓL

Nem haláltól félek ó nem
csupán az élet hiányától

Anyaföld lett legjobb barátaimból

Inkább a lug a sósav
zabálja csontig testem
mint póklábú szorongás
futkosson torkomon

Öregszem lassan avulok
elfelejtek már érthetetlen lenni

Egy feketezöld cinke elaludt
fészekké nyitott meleg tenyeremben

Egy szőke fény
egy szőke fény
ujjaim közül kiszökött
kezem röntgenképe a napban

Szemtől szembe agyondícsérni
a mindig - szembe - agyondícséretet
hogyha nem is a hozsannázó
a dicsért elpirul remélem

Ki hitte volna még ma reggel
hogy a partvisból rózsa lesz

Vastüskék nőnek államon
borotválkozom mindennap mégis
szememben nincs hadüzenet

Nemhogy hazámnak én
magamnak sem lehettem vátesze
holott holott
hogy mire készülődtem -

Ha leltározzátok majd kincseim
ezt ki ne felejtsétek
egy ritka fény repült át a szobán

Ezek itt vésők stichlik ahogyan
egy ködbe süllyedt szakma nevezi
örökség kötelez
de nem lehet már újrakezdeni

Egy tiszta öregasszony a gyökér
anyám huga
a rákosi homokba költözött
itt maradt kis fekete retikülje
zárja nehezen nyílik

Ma reggel a nyár közepébe léptem
kétfelé nyílt a zöld kapu
vércseppek vékony ágakon
napzuhatagban űl a szoborasszony
Ferenczi örök vallomása

Űlök a világ közepén
egy vaspadon
és szétnyílik a szám az ámulattól
piros szoknyában fut a Nyár
borpiros szoknya
gyöngyhabos fodor
eszerint nőnemű

 

ISTENTEREMTÉS

Ha én az Istent kitalálnám
az arcom mása lenne
de hiszen én őt kitaláltam
mert megálmodott engem
és így éber álmaimnak része
az irrealitásig
és ez a tíz bot fenekemre
szegény csontjaimra vásik
Megalkotott hogy megteremtsem
na és mi lett a vége
profán bukásom vereségem
az ő szent veresége
minden suta próbálkozásom
s kudarcom a kudarca
kemény vaslemez éjszakákban
velem szürkül az arca
Sorra szerettem Máriáit
s nem fogant nekem egy sem
nem ős-Babilon partjainál
a Dunánál öregszem
a Cet hasában és a Láger
bűzös gyomrában laktam
egy magyar költő mint a láncra
kötött kutya ugattam
Ismertem József Attilát és
sejtettem jövő sorsát
s hogy sínre feküdt sovány teste
a lélek lett az ország
mert ágyban párnák közt meghalni
nem hagyták volna úgy sem
elképzelni a bűnt s a vádat
nem-képzelni igyekszem
Elgondolkodom néha én is
költők ügyeskedésén
ahogy hidegen osztozkodnak
Attila örökrészén
ilyen és olyan előjellel -
fénytöréses világ ez
a fújt szivárvány alatt
elfér bohóc csaló és vátesz
Elfáradtál szegénykém látom
ez már a negyedik műszak
de ahhoz akit kitaláltál
a sorsában is hű vagy
pihenj kifűzöm a cipődet
magammal látlak egynek
ha elkísérsz majd ott a sírba
egy istent is temetnek.

 

SZÉP HERVADT NEVEK

(EGY RÉGI VERS ÉS FOLYTATÁSA)

Szép hervadt nevek: Kamilla, Flóra,
fonnyad a fűszag, konyul a kert,
árnyakat hord a sárga napóra,
eső vonult át, mindent levert.
Kék köpenyét a tó levetette,
hápogva szállnak a vadkacsák ...
Kamilla, Flóra, jussak eszedbe,
tűnő világnak hattyúdalát
hangolom én most elnehezedve,
elsárgult hangon zengje tovább
Kamilla, Flóra, kettőtök kedve,
ezt a világot, ez éjszakát.
Hunyorin, mélán, álmos virágok
állnak köröttem, nagy fejüket
zsongítják máktól mákonyos álmok,
álom, te röpködő varázsüveg.
Fejemre száll a halálos este,
fejemre száll, s ott némán remeg,
miként a karcsú, elbódult lepke
végzetes kelyhű virág felett.

Sötét ruhában, daróc esőben,
Ilonka, Sári, Klára, Vali,
eltávozóban, nem-érkezőben
vonuló lányok alakjai,
valaha voltak, feketék, szőkék,
bájos modernek, hűségesek,
szép mai lányok, mennyi előkép!
szájuknak fodrát őrzi a csend,
szaladnak, futnak, itt hajladoznak,
átlépnek aknát és drótsövényt,
virágot hoznak, kenyeret hoznak,
hajuk szöszében reggeli fényt,
hajuk bokrában fény van és szín van
és tenyerükben a telihold,
őket vetítem benső mozimban,
kék félhomályban - mozibolond,
nekem öltöznek, nekem vetkőznek
vonuló lányok alakjai,
reflektorában óezüst ősznek
Ilonka, Sári, Klára, Vali.

1941-1979

 

BÚCSÚ-FIESTA

A földalatti Magyarország
a földalatti Európa
a földalatti öt világrész -
vulkán-szivén a holt világnak
századunk végső kráterében
a be nem váltott fogadalmak
szürkén tarajló hamujában
volt hiteink parázsplatóján
bugi vugi
bugi vugi
kart karba öltve
itt táncol egész nemzedékünk

Zöldben aranyban feketében
ez itt a búcsú Fiestája
gyíkbőr ruhában fiúk lányok
kirajzolódik nemiszervük
s a bordák kemény xylofonján
végigszalad a hold ütője
ökörszarv kürtök bődülése
fatönkök tompa zuhanása
bőrt fölhasító pengekések
bugi vugi
bugi vugi
kart karba öltve
itt táncol egész nemzedékünk

Csontkézbe akaszkodik csontkéz
csontkarba akaszkodik csontkar
csontlábak körbe körbe körbe
mert ez a kóló
ez a kóló
bugi vugi
bugi vugi

szemek és arcok búcsúzója
kart karba öltve
így búcsúzik most nemzedékünk

Jön a menet csörgősdobokkal
ezüstkagylókon könnyű lábak
mellkasukon fiúk a nappal
zászlók virágok kiáltványok
sárga piros és kék füzérek

s a bíborsátor közepén
bugi vugi
hugi vugi
kart karba öltve
a menyasszony s a vőlegény

Holdtölte van búcsú-Fiesta
jönnek a csontváz szamarak
metszett szemükben barna bánat
s jönnek a csontvázparipák
piros szalag a menyasszony kezében
piros szalag a vőlegény kezében
bugi vugi
bugi vugi
kart karba öltve
eltáncolják a kidobóst!

Hoztam egy papírtrombitát
a holdra akasztottam
s mint sietős átutazó
kinek fogyóban ideje
átkaroltam könnyű anyám
s vele táncoltam reggelig
csontkézbe akaszkodik csontkéz
csontkarba akaszkodik csontkar
csontlábak körbe körbe körbe

mert ez a kóló
ez a kóló
bugi vugi
bugi vugi
szemek és arcok búcsúzója
és így búcsúzik nemzedékünk

 

TAVASZI HEPENING

Startvonal és újra a felkészülés
erek új próbája vértolulás
dörren a startpisztoly s fent a tömeg
lábhegyen ujjong hogy futás futás

Fényben a veszteség mély gödrei
leltárból hiányzó kortárs barát
tavaly még kisleány varázsú nők
mezitláb futnak a folyókon át

Mi az amit az új fényáradat
hiszékeny szívednek bead megint
kezdődik újra a nagy átverés
lihegő tüdővel a hepening

Magas a délután lazacpiros
hétfelé gördülnek ezüst utak
üvöltő szentek és vajákosok
potens az impotens és lát a vak

Hétpróbás ringyók most virágszüzek
háborús bűnösök lantpengetők
kivirágoznak a cápafejek
kórusban állnak a tűnt temetők

Kémények sorfala füstfátyola
bakancsot virágzó nagy lábfejek
kezet virágzó húrok vonók
fémforgács virágú munkahelyek

Áradat élén az öngyulladás
kékezüst tüzei A szénmezők
lidérces lobogó gáztaraján
hajtenger hullámok emberi fők

Emberi fők arcok kitárt szemek
világa visszaint előreint
menyasszonykoszorú füst tetején
utolsó gyönyörű vad hepening!

 

A KÉPESSÉG DILEMMÁJA

Bravúros hazug
                      már formaművészet
ahogyan átvált és az agya kattan
ez a mimikri terepszínű készség
egy dermedt rovar-álhalál alakban
a felhang és a hamis főmotívum
s a sulykolással visszatérő rímpár
örök kötéltánc örök kézenállás
mély baritonból cébe váltó szoprán

Lehetne ügyész nagy koholt perekben
a vád tanúja forgatókönyvíró
zárt ajtók mögött titkos tárgyaláson
a halál jogát fogalmazó bíró
az inkvizítor-ősök hű utóda
de csak fecsérli magát köznapokban
és nem kíséri dermedt némaság majd
mikor feldúcolt agya összeroppan.

 

AZ UTOLSÓ TANGÓ BUDAPESTEN

Mert ez a tangó a tangó a tangó
egy történelmi-nelmi történelmi tangó
uszályos hínárselyem szoknyában a hölgyek
s az urak zsákból szabott estélyi zakóban
mert ez a tangó a tangó a tangó
egy történelmi-nelmi történelmi tangó

A bálteremben-teremben-teremben
halszemek ködhályogos lámpái lobognak
és vastag vériszaptól síkos a parketta
s a tisztelt publikum is ide-oda csusszan
mert ez a tangó a tangó a tangó
egy történelmi-nelmi történelmi tangó

Táncol a hóhér a bíró az ülnök
a táborszernagy és a gumigyári munkás
csajkával sorbaállnak éhenhalt szegények
s a drótsövények mögül táborok lakói
mert ez a tangó a tangó a tangó
egy történelmi-nelmi történelmi tangó

Mostlesz a válasz a válasz a válasz
most következik-kezik végre a hölgyválasz
s már sorbaállnak mint a kivégzett virágok
a lányok a lányok a lányok
és táncra kéri és kéri és kéri
a szerelem a soha el nem ért szerelmet

Mert ez a tangó a tangó a tangó
egy történelmi-nelmi történelmi tangó
uszályos hínárselyem szoknyában a hölgyek
s az urak zsákból szabott estélyi zakóban
mert ez a tangó a tangó a tangó
egy soha el nem múló történelmi tangó.

 

TAVASZI ZSONGÁS TÖRTÉNELMI KÖRNYEZETTEL

Egykettő itt a tavasz
                már meglibbentette a füstköd függönyét
kartársak lehet újra költészetet játszani
kivenni fiókjainkból a remények vízfesték-gombjait
kiszabadítani pintyeket fürjeket sármányokat
zöldbe gyújtani a vizek mentén ágaskodó fűzeket
erdők szájából lehelni édes ibolyaillatot
fényt a fénnyel összecsendíteni
              ablakok síkjait ablakok
                                                     síkjaival
rigók csőréből kórusba gyüjteni ultrahang dallamokat
arany korommal lebegni kémények szája körül
ingek és blúzok alatt
                    lélegezni a tolongó tömeggel

Kartársak lehet újra költészetet játszani
csak annyit kell hozzátenni amennyit
az ellenpontozás megkövetel
abszurdizálni a természet jólismert kellékeit

Őzek és hiénák suhannak a kemény szavannafűben
gyilkosok vallanak békeszerető szivük titkairól
hófehér csipkefátyolban kivégző osztagok gyűlnek
a téren fölemelt kézzel falhoz állnak a fák

Nem kell félni hogy megédesedik a tavaszi vers
ebben a vakító maghasadásban
kitermelődik az ellenanyag

 

ZELK ZOLTÁN TELEFONJAI

Nincs már többé Anna nincs
kit fölhívnál délelőtt
nincs már többé Nagy Laci
kit fölhívnál reggel-este
Kormos Pista sincs kitől
telefonon kérdenéd
olvashatom? mondhatom?

Hívjál minket egyetlen
nagy verssé vált fájdalom
csöngessél föl délután
alkony felé fényes est
rézlángoló küszöbén
hívjál minket napcsóvában-éjsötétben
antennáid hadd legyünk
hártyafeszült füleid
telefonálj!

Árnyékléptű sok szegény
várja ezt a csöngetést
az a Fóti úti éj
az a szeszhalál pokol
s a zuglói hű kutyák
csipkés tépett nagy fülűek
csöndes szavad figyelik
és követik füttyszavad!

 

JÚNIUSI VASFEKETE

De korán lángolt föl ez a nyár!
halottaink is szaporodóban
arany dzsekiben jött a halál
a hegytetőn egy kék koporsó van

Milyen lángpallós csapkod suhint
fénymargaréták hullnak a porba
micsoda arcok zárnak megint
emberi titkot dermedt mosolyba

Milyen okosság keserű kedv
hit hitetlenség hamvad a földbe
ő veszi vissza ő veszi el
aki kihordta aki megszülte

aki testében osztotta szét
ellenpontozva reményét lázát
egyetlen testben a párbeszéd
gyermeki lelkét és tagadását

Így vagyunk - kartárs - történelem
igenből s nemből így összegyúrva
bennünk a tegnap és a jelen
formált egy isten szeszélyes ujja

Virágtömjénben a nagy menet
fekete levél rőtarany ágon
minden nap több lesz a kevesebb
ebben a szédült nagy narkomániában!

 

NE LEGYEN SEMMI

Ne legyen semmi rendezetlen
amikor majd az idegen szem
kilesné titkaid

amikor küszöbödön átlép
először a házmester-árnyék
majd az árnyék-lakó

s szívükben kíváncsiság lobban
érzelmes ócska kacatokban
ne leljék örömük

Égess el minden papírt rongyot
s a jelmezt viselő bolondot
dobd ki az ablakon

nehogy bedőlj a kegyes szónak
ne játszd magad örökhagyónak
semmi sem oly nemes

mint a megszerkesztett szép lelépés
mely nem hazug és nem is békés
de farkasorditás!

 

MICSODA MÉRTÉK SZERINT

Nekem kertem van kis házam s a Dunára látok
s ahol születtem a hétkerületben egymás mellett üzletlakások
s fulladt nyári estéken elnehezült nők
ülnek a sámlin s néznek az égen egy platinaküllőt
ülnek a sámlin nők férfiak öntvény-családok
izzadva fénylik homlokuk mellük lógatott lábuk
nem kecses lábuk
szerszám lábuk
taposó lábuk

Nekem kertem van kis házam s a Dunára látok
Szépnevű utcák Akácfa Nyár és Nagydiófa
nem láttak lombot születésük óta
üzletlakások férfiak nők sötét bálványok
finomabb ágyakban ölelkeznek az itteni lányok

Nekem kertem van kis házam s a Dunára látok

Űlnek a járdán bent a szobájuk tárgyaktól tömött
ritkán beszélnek szavuk mint a rög
odabent kezdéstől műsorzárásig perc szünet nincsen
kékben-ezüstben misét celebrál a tévé-isten
nézik nem nézik mindegy a műsor változik forog
estétől hajnalig fekete reflektorok

Kellene valami országos bűntudat
estétől reggelig amikor fölkel a nap
arányosító eszmélkedés
írásra mutató kéz
Mene Tekel a végtelen fehér falon
tömör intelem utolsó nagy alkalom
hogy kinek mennyi s miért adatik
s micsoda ménék szerint?

Nekem kertem van kis házam s a Dunára látok
s ahol születtem a hétkerületben egymás mellett üzletlakások
fénylik izzik bűntudatom mely nem engem illet
hússal és ideggel áldozok vérszomjas isteneimnek

 

A KÉRDEZŐ

Az isten kézművesnek teremtett valaha valamikor
s megtanított bánni esztergakéssel vésővel satuval
később elszabadított bennem súlyos szavakat
majd olyan formákra oktatott
hogy bonyolult életem
akár a faragott kő köszörült kés vásznon a festmény
sokértelműen és egyértelműen
elmondja magát

S bár engem is elásnak majd a keserűillatú földbe
nem lehet tőlem többé megszabadulni
mert benne maradok a kérdezőkben
mindig dühödtebb kíváncsisággal
az érteni vágyás rögeszméje szerint
válaszra várva

 

MÉG EZ AZ ESTE

Ez még a nagy sorozatból való
még ez az este
bordáink között ezüst ragyogással

ez a csordultig vörös egy tér poharában
ez az átvilágított leánycsoport

ez még a nagy sorozatból való
ez a nekibuzdulás és önhitegetés
a beszélgetés mely szárnyakat növeszt
ez a kapcsolat közted és a végtelen között

ez még a nagy sorozatból való

Ötven vagy hatvan este egy évben
ennyi elég
hogy helyet cserélhess isteneiddel
és hogy rézbe vésd
itt jártam ekkor és ekkor

ez még a nagy sorozatból való
még ez az este

Holnap már tél lesz

 

ŐSZROBBANÁS

Lángbaborult már megint a Város
októbervégi gabonakazlak
                          aranypárákban édes illatok
krómezüst madarak fémrepeszei
csorbulások az égbolt üvegén
Lakkozott aszfalt
                      áruházkirakatok
nyilaznak vakult szemünkbe
siető asszonyok lányok
                       combközép varázslatukkal
hibátlan szemsugarakkal kisgyerekek - -

Én itt születtem
                       őriztek mindmáig gipszangyalok
fogatlan ínyükkel homokkő fenevadak
kentaurok oroszlánok
emberszagukkal a kapualj alagútak
szent füstölőkkel a gyárak kéményei

Ismerem én a könyvtárakat s a csehókat
kórházak ketreceit
savanyúcukorka illatu mozikat és temetőket
szemhéjam mögött a Térképnek vérvörös hálózatát
s tudom a Belvárost
               látom a nőit ringatva
szép luxustomporukat
                           októberközépi fényben - -

Tüdőmben több a korom mint az oxigén
több a pernye s hamu
és számosabbak halottjaim
mint a szépjárású fiatalok körülöttem - - -

Ezt a térképet viszem magamban
                                       a bőröm alatt
felszin alatti piros homályok légutain
gyönyörű emberi szerkezet - s ez már a teljes emberi mű! -
ércsöveiben
ideghálóiban
véráramának vegyi üzemében
az anyagcsere
a lélekzetvétel
a pusztuló sejtek
a születő sejtek
meghatározott
innen kötődő és innen bucsuzó
okos rendszerében

addig amíg
addig amíg - -

 

HÓREB HEGYÉN

Mint az a megvénült szigonyszakállú
Hóreb hegyén kit odaállított
a kaporszakállú a Kirekesztő
hogy csak vakuljon attól miben része nem lesz
és lázas szemét a célegyenesben
csak meresztgesse abban a reményben
hogy életművét betetőzve látja
de lábujjait már sosem meríti
a hétszer szitált fölhevült homokba
és homlokán a nehéz verítéket
nem száríthatja pálmák hűvösével
s a mandulával tűzdelt ürüpecsenyét
barátai közt el nem fogyaszthatja
s bár láthatja a sziklák s ligetek
s a leányszemű tavak kék világát
már oda be nem léphet
mint az a megvénült szigonyszakállú
ki szüntelen a sódert nyomta míg
az ígért földnek küszöbére értek
- izgága nép boldog bálványimádók! -
ki habzó szájjal agitált üvöltött
ezernyi üdvöt s átkot kitalált
nos ez a megszállott szigonyszakállú
csak áll Hóreb hegyén
mert hibáit s bűneit összegezték
s útlevelére rákerült a nem - -

mint ez a férfi a legendás fattyú
a királylány öléből származó
kit ringatott sásbölcső a folyón
s kinek kétfelé nőtt hegyes szakálla
az istenszarvu fényes emberállat
kinek végül tudtára adatott
Nem léphetsz soha ama szűz talajra
melyet ígért neked egy látomás - -

szóval így nézek összegező szemmel
Hóreb hegyén kit oldaállítottak
s tudom amit nem tudhatott a másik
hogy tükrében a tömör fényvarázsnak
a káprázatos föld s a buja éden
csak öncsalás
                    csak optikai játék

 

A SZABADULÓ

Egyetlen elragadtatás a hegyhát
muszlin uszályban sétálnak a meggyfák
s csodálkozik a kert e friss öröklét
"Hát élsz te is? Hát újra visszajöttél?"

"Nem maradtál a füst hálóiban?
nem fogtak el a tél pribékei?
- önmagad kannibál emlékei?
Hát te vagy csakugyan?"

"Milyen északi látomást hozol
fagyból esőből szabadult fogoly?
Micsoda gyermeki nosztalgiát
és álmodott hazát?"

Állok a hűvös zöld fűküszöbön
egy vaskulcs lóg arany szögön
nyílik a ház
benne a homályba zárt hallgatás

 

CÍMERVÁZLAT

Meghegyezem a ceruzát valódi
grafitkristályok hullnak a papírra
e művelet eléggé régimódi
egy kézműves ki e sorokat írja

Mint rögeszmés mint konok visszatérő
ég s föld között az árvaságon függve
lehunyt szememnek sötétjébe férő -
rajzolom anyám alakját betűkbe

Holott anyám - ő régen anyaföld már
Rákoskeresztúr homokjának része
s életem java mint a zúgó zöldár
s én már csupán egy deszka tengerésze

Micsoda örök kiárusítás ez
micsoda szemérmetlenség kitárni
amit a lélek szorongása szervez
egy lidérclátomást kikiabálni - -

A zsigereknek és az idegeknek
a titkoknak milyen kótyavetyéje
elmondani a szívem mitől retteg
s hogy éjszakámnak milyen mély a mélye!

De hegyezem a ceruzát valódi
grafitkristályok hullnak a papírra
e művelet eléggé régimódi
egy kézműves ki e sorokat írja

Vésőmet tajtékkövön finomítva
a szerszámacélt kékezüstre edzem
a viviszekciónak ez a titka
a vasfogót már többé nem eresztem

Így állok én a műhely ajtajában
de nincsen műhely és már ajtó sincsen
egy merőleges fény a vetett ágyam
egy függőleges fény a vaskilincsem

 

A HUSZADIK SZÁZAD HARMADIK HARMADÁBAN

Az emberiség egy része még mindig
érzi ínyén az emberhús ízét
szózatot mond a világemelvényen
de szívében a máglyatánc lobog

Az emberiség egy része még mindig
fonott szíjostort markol tenyerében
és megtanult pár nélkülözhetetlen
jelmondatot a forradalmi hitből

Az emberiség egy része még mindig
az ember-máglyák bűzét szívja be
az ember-máglyák füstjébe mereng míg
az ember-máglyák üszkébe vizel

A kannibálok gasztronómiáját
a bendő-gyomrok emléknedveit
hiéna-humanisták tapsa közben
egy fájó hiány ködében idézi

De már az emberiség másik része
- ajkán meleg az édes anyatej még! -
bordáin semmi védőöltözet
szabadságharcok vére homlokán

Igen, az emberiség másik része
a gyengéd együttérző s mindig lázadó
ha nem is fegyvert - érveket kovácsol
s ha üldözik - de mégis fennmarad!