Két ifjúkori regény pályatörténetéhez.

(Gyerekkel a karján - Muszka Pista, egy lopott ló története,
Magvető Könyvkiadó, Életmű sorozat, 1981)

Két régi regényemet adom most újra az olvasó kezébe, két ifjúkori munkát, bizonyos átigazítással, hogy Illyés szavával éljek. Átigazítással, de nem érdembeli változtatással. Igyekeztem épségben hagyni akkori gondolat- és stílusvilágomat, megőrizni azt a hamvasságot, amely a fiatalság sajátos tulajdonsága. De erre még visszatérek.
Sorrend szerint...
A Gyerekkel a karján című regényt, ahogy akkor neveztem: egy proletár Bováryné történetét, 1938 telén-tavaszán írtam, s az még abban az évben megjelent. Huszonnégy esztendős voltam. Mögöttem két verskötet s egy önéletrajz jellegű regény, egy vésnökinas elindulása az úgynevezett önállóság felé, ez 1937-ben a néhai Pantheon Könyvkiadó Mikszáth-díjában részesült. Maga a Mikszáth-díj némi büszkeségre is följogosít, elődeim között olyan írók voltak, mint Gelléri Andor Endre és a már méltatlanul elfelejtett Molnár Ákos.
A könyv megjelenése idején még annak a főfoglalkozásnak jegyében éltem, ahová szüleim irányítottak: vésnök-segédként dolgoztam Geduldiger Hugó vésnöki és bélyegzőgyártó műintézetében, a Vilmos császár út (ma Bajcsy-Zsilinszky) 17-ben. Ez a gépekkel jól felszerelt nagy műhely szinte egész földszintjét elfoglalta a nyugalmasan szép, klasszicista bérpalotának, amely mint épület persze (rézsútszemben a Bazilikával), szerencsére mindmáig fennmaradt.
És valamit a Vilmos császár útról, erről a fákkal szegélyezett, nekem olyan mitologikus pesti sugárútról! Az Andrássy útról (ma Népköztársaság útja) indulva, embereinek, járműveinek, villamosainak hömpölygésével a Berlini térbe (Marx tér) ömlött. Itt volt mindenekelőtt a Nyugat szerkesztősége (később a Magyar Csillagé), abban a házban, amelyben a kiváló Hungária-nyomda is működött. Nagy kávéházak tükörablakai, műszaki és szőlészeti-borászati szaküzletek kirakatai állították meg a bámészkodásra oly hajlamos fiatalembert. És szemben a Nyugati pályaudvarral a legendás Ilkovits-büfé, ahol az úgynevezett fehér teremben - fehér terítős asztaloknál - jobban minősített kistisztviselők, kispénzű értelmiségiek ebédeltek, vacsoráztak, a piros teremben viszont... Igen, a piros teremről mégis csak külön kell beszélni: ez a szabad vagy magukat szabadnak hirdető szegények találkozóhelye volt, köztük íróké, költőké, gyönyörűséges, kelekótya nőké, nagyszakállú, gnosztikus igehirdetőké! Ide járt olykor József Attila is, s később a mi társaságunk, költők a nemzedékemből: leginkább világmegváltók, baloldaliak, ahogy ezt ma már egyszerűsítő összefoglalással jellemezni lehet.
Milyen is volt 1938 tele? A regényből következtetve kemény, szigorú tél: szegények iszonyú jéglabirintusa. És ilyen is volt, ahogy sorvadt, falevélillatú újságokból visszaidézem. A budapesti periférián és a vidéki országutakon halálra fagyott embereket szedtek össze, s egy januári hír szerint a népligeti melegedőből hét félig megfagyott embert kellett elszállítani. A fővárosban negyvenezer ínséges család kapott tüzelőt, ötvenhétezer ember ingyen ebédelt. Szerte a városban melegedőszobák nyíltak, olyan helyeken például, mint a III kerületi Ürömi út, a VI. kerületi Fóti út, a IX. kerületi Gróf Haller utca, vagy a ferencvárosi Kiserdő egyik kijelölt barakkjában. Itt a közlemény szerint meleg levest osztottak a jelentkezőknek.
Az 1938-as év! Nem kell még csak túlzott történelmi távlat sem hozzá, hogy lássuk: a pokol kapuja volt. Spanyolországban utolsó nagy csatáikat vívták Franco fasisztáival a köztársaságiak. Hitler lerohanta Ausztriát. Magyarországon az értelmiségiek és munkások legjobbjainak tiltakozása ellenére a Parlamentben ünnepélyesen megszavazták az első zsidótörvényt, s ezzel megfogalmazták a majdan halálba küldendő hatszázezer ember végítéletének első passzusát. Horthyék hozzábilincselték magukat a Berlin-Róma-tengelyhez. Chamberlain aláírta a müncheni paktumot, amelyet később más paktum is követett. Már halott volt Kosztolányi és József Attila, Babits gégéjét a rák fojtogatta, és ebben az esztendőben halt meg Karinthy Frigyes.
Hát igen, ennek a történelmi satunak két összezáruló vaspofája között született a Gyerekkel a karján.
S a másik regény, megint csak az idő vastag iszapjából kiemelt Muszka Pista? Egy még drámaibb, félelmetességében még koncentráltabb korszak terméke. Az alapélmény persze saját életemből származik. 1941-42-ben szappant főztünk apámmal Pestújhelyen - itt tanultam meg a szappanfőző mesterséget is -, s már szigorú háborús jegyrendszer lévén, szinte teljes illegalitásban. Fölöttünk függött a lebukás mindennapi veszélye. S mert a szappanfőzés szagos mesterség, (bélzsírból, hulladék faggyúból főztük), tartanunk kellett attól is, hogy az émelyítően édeskés, lúgos illatok nyomunkra vezetik a hatóságot az Adria utcai kisműhelybe. Akkor még a főváros és Pestújhely határán (ma ez utóbbi már Budapesthez tartozik) vámsorompó volt, s így a törvény megkerülésével főzött szappant át kellett csempésznünk a vámon. Ebben volt segítségünkre egy sokgyermekes, viharos életű fuvaros, bizonyos Tóth bácsi, (félig cigány vagy talán egészen az), szabad szellemű csempészlelkületével, szikrázó ötleteivel, a gonosz, de azért olykor vaksi hatóságok megtévesztésének tudományával! Az ő stráfkocsiját vontatta az a kis vézna, orosz lószármazék, amely még a cári hadsereg első világháborús kárpáti visszavonulása után maradt Magyarországon zsákmánykent, passzus, igazoló iratok nélkül, egy idegen állampolgár minden hátrányával sújtva. "Gyí, te lopott!" - csördített a tarkójára szóval-ostorral a gazdája - "gyí, te muszka!" biztatta erélyesen, de nem minden szeretet nélkül. És Tóth bácsi, csempésztársának, vagyis nekem, folytatólagos e1őadásokban, a szél- és esőverte kocsibakon, talán a maga rizlinggel biztatott képzeletét is mozgósítva, elmondott mindent erről a kis hontalan állatról, mindent, amit csak tudni vélt róla. S ez akkori világlátásomba, élethelyzetembe pontosan beleillett. Mint a mai széllovasok, akik egy szál deszkán repülnek, én egy képzeletbeli vitorlát kifeszítve írni kezdtem egy regényt, szó szerint a szelek hátán.
A könyvet annyi évtized után újra olvasva azon tűnődöm, micsoda önfenntartó rögeszme hívta elő a kalandosságnak, a vaskos realitásnak, a szürreális játéknak ezt a kaleidoszkópját, ami a Muszka Pista! Magam már az iszonyú háború nem tudom hányadik másodrendű sorköteleseként, egy elhalasztott halálos ítélet mentelmi időszakában, két életveszély szélárnyékában írtam ezt a könyvet, nagyrészt a tündéri Pilis erdői között meghúzódó titkos katonai objektumban, Esztergomtáborban, ahol az eleve vesztett háború legnagyobb páncélos gyakorlótere épült, s ahol mégis, néhány főtiszt jóvoltából, későbbi sorsom színhelyeihez képest, még alpesi üdülőhelyszerű körülmények között éltem. A napi munka után, szalmazsákon, törökülésben készült a regény, spirál bordázatú iskolásfüzetbe írott, apró betűkkel, egy hatalmas barakk (első világháborús fogolybarakk) erjedt légkörében, kétszáz sorstársam mindennapi életvitelének lármás, fölzaklató, nyögő-nevető és mégis biztató környezetében. Az egyik sarokban a gyér lámpafényben Bálint Endre, a nagyszerű festő pókerezett szenvedélyesen, a másikban szakállszálait tépdesve a tudós Keszi Imre hajolt egy könyv fölé, s valahol a hátam mögött Vándor Lajos, groteszk költészetünk egyik nagy tehetségű úttörője bontogatta a hazulról érkezett anyai csomagot, hogy aztán majd többünket mindenféle csemegével megkínáljon.
Igen, egy passzus nélküli lovacska sorsának tükrében a passzus nélküli emberek sorsa! Micsoda optimizmus, majdnem ostoba rögeszme egy olyan korban regényt írni, amelyben a kirekesztett emberek tömegének elemi életbiztonsága is megszűnt, ahol a szellemi élet nemes és humánus kisebbsége apró szigetekre szorult, ahonnan egy Bartóknak emigrálnia kellett! Mindenekelőtt a már említett létező ellensúly. A humanista kisebbség csodálatos sugárzása és emellett az a hit, hogy már a közeli jövőnek, az irányt változtató háborúnak el kell söpörnie ezt az emberalatti világot!

*

Végül e régi regények föltámasztása.
Az írónak, vagy bárkinek, aki teremtett valamit a múló időben - ne kerülgessük a szót: az öregedés, vagyis a leltározás éveiben, kötelező egy bizonyos rend megteremtése: ez nemcsak széptani, de morális kényszer is,
És még valamit. Ezek a regények az elsüllyesztett munkák közül valók. Az úgynevezett személyi kultusz idejében - néhány már klasszikussá vált kivételtől eltekintve - nem létezett már, ami az élő írókat illeti - írói oeuvre. Napi magatartás, praktikus feladatteljesítés szabta meg a felszínen maradás mértékét, vagy a teljes elvetést. Még az olyan nagy írók sorsát is ilyesmi határozta meg, mint a Nagy Lajosét (akit egyébként "kávéházi írónak" minősítettek 1951-ben, az írók első kongresszusán). S mondanom sem kell, a lusta reflexű és oly gyakran divatra beállított irodalomtörténészek - más dolguk is lévén - nem siettek, (és ma sem sietnek!) az értékrend felülvizsgálatával.
Mindkét régi regény újragondolása kiadói biztatásra történt.
Néhány évvel ezelőtt nekiültem, hogy annyi évtized után újra elolvassam régi könyvemet, a Gyerekkel a karján-t. Nagyobb volt bennem a félelem, mint a kíváncsiság. Ilyen gyomor- és szívremegtető magunkba nézés, múltunk ilyen dokumentumerejű megidézése ritkán adatik meg földi halandónak. Úgy olvastam a regényt, mintha apja volnék annak az egykori fiatalembernek, aki kétszeres-háromszoros küzdelmet vívott, nemcsak a művészet meghódításáért, de még sokkal inkább azért, hogy megtalálja igazsága legpontosabb szavait. Mindez a küzdelem egy ma már elfelejtett fogalomhoz kapcsolódik: autodidakta voltam, azaz önművelő, és a mai napig is az vagyok. Melyik művész nem az, hangozhatnék az ellentmondás. Igazsága cáfolhatatlan lenne. De nem mindegy, hogy az embernek minden munkaeszközét önmagának kell kikalapálnia, vagy megkapja az alapkészletet neveltsége, iskolái jóvoltából. Mennyi erőt, az odaadó keresés, kísérletezés mennyi óráját emésztette föl olykor egy-egy eleminek látszó ismeret megszerzése! S mennyi görcsöt kellett föloldanom s kivetni magamból a tudálékosságra való hajlamot! A Gyerekkel a karján-ban az első megjelent variánsban például Flaubert nagy művét, az Érzelmek iskoláját, amely ennek a korszakomnak egyik maradandó olvasmányélménye, francia címén említem: Education Santimentale. Nyilván, hogy lássa az olvasó, íme, én ezt is tudom. Ma már, természetesen, szerves magyarrá vált nevén idézem.
Még egyszer visszatérve a fogalomhoz: az autodidakta fogyó szavaink egyike. A rostáló történelem, az iskolába jutás tágabb lehetősége áthullatta szitáján. Érdemes lenne megszerkeszteni az elmúlt szavak szótárát, már csak a társadalmi változások mutatójaként is, nálunk és szerte a világon. Azt is hozzá kell fűzni, a maga idejében az autodidaktaságnak reklámértéke, egzotikus vonzása, divatárfolyama volt. Ám, aki valóban pokolra készült, művész akart lenni, igyekezett minél előbb túljutni ezen az egzotikumon. Kassák Lajos szinte már indulásakor teljes művészi, világnézeti fegyverzetben állt a világ elé, szigorú elveinek és ízlésrendszerének tisztaságában.
S most még néhány szót az e kötetben közölt regények átsimításához. A Gyerekkel a karján és a Muszka Pista tanulóéveim rokoni termékei: vércsoportjukban sok az azonosság. Javító tollamat nem a szépítés, ellenkezőleg az egyszerűsítés szándéka vezette. Én, aki ma természetesen sokkal bonyolultabb összefüggésekben látom a világot, tehát a stílusom is ennek megfelelően alakult, a régi szövegek olvastán arra kapom föl a fejem, hogy az a bizonyos vakmerő fiatalember, aki az egész világot a magáénak tudta érezni, olykor túl szépen akarta kifejezni magát. De irigységemről sem hallgatok, látván az egymást követő torlódó jelenetek sokféleségét s a kalandos elbeszélő kedv áradását! Mi következik ebből? Annak a fiatalembernek irigy s egyben kegyetlen apja vagyok.

Budapesten, 1979 decemberében