Váci Károly taxisofőrt egyszerre három összehangolt hatás érte, s ez mindennapi ébresztője: egy föléje hajoló arc melege, az arcbőr vaníliás illata, s ugyanakkor fülébe tolakszik egy hang, amint a feketekávé tömör sugara az alumíniumcsészébe zúdul. Feleségének ovális arca jótékonyan elfedi előle az éles délelőtti fényt, s így több biztonsággal emelheti fel gyulladásosan fáradt szemhéjait. Joli egyenes derékkal ül az ágy szélén, karcsún, lányosan, a blúz alatt kissé fölfelé mutató, rezzenékeny mellel. Az előszobaajtó katedrálüvegének ólomszürke síkján fellángol egy rózsaszínű folt, ez Karcsi. Ezek a kis események a tudatába akasztják horgaikat, zsibbadt idegei meglódulnak, s a mindennapba rántják. Most már a forró kávét szürcsöli, kézfején érzi Joli hűvös, hosszú ujjait, a rózsaszínű lángocska újra kigyullad a katedrálüvegen. Nemsokára majd megszólal a telepi kápolna csengettyűje, s vele együtt benyomakodnak a környező konyhák illatai, és akkor dél lesz. Három éve, hogy otthagyta a gyárat, hogy taxisofőr, és azóta szüntelenül éjszakás, önként. Beletalált a fordított életrend ritmusába, s amikor szabadnapos, vasárnapiasan feszélyezett, mint aki tiszta parkettára hamuzik.
*
Az asszony mondott valamit. Az első mondatoknak általában zenei jelentőségük van. A férfi feltápászkodott, csupasz, barna melle kicsúszott a rosszul gombolt, halványkék pizsamából. Váratlan, szabálytalan, kérdező csend. Joli pontosan metszett arca megkeskenyült, járomcsontjai a gyengéd félhomályban előugrottak. Valamit az arca elé emelt.
- A babák! - hunyorgott rajtakapottan a férfi. - A franciababák! Ezeket vigyem haza a kis Karcsinak, így mondta Saci, tudod, az a hosszú szőke a Pipacsból, akinek ananászkölnije van... - az asszony ajka megrándult, a reflex emlékezett valamire -, tudod, az a tejbőrű, hosszú lábú, aki csak külföldiekkel megy, valutáért, de aztán legálisan beváltja, nem valutázik!
A gumibabák püffedten, fehéren mosolyogtak, öntelt derűvel.
- Nem bírom azt a szagot, az ananászkölnidet - az asszony élénkpiros szája keskeny lett és támadó -, még ide is behozod nekem...
- Mit? Kicsodát? - a férfiban zavaros dühök kóvályognak.
- Az egész bandát! A ringyókat! A piásokat!
- Nem hagynád abba? Ha nem tudnád, ez a kenyerem. A kenyerünk.
Az asszony, még mindig támadva, a férfi feje mellé tette a két vigyorgó gumibabát. Most már ő is érezte az illatukat.
- Ha megnyomják őket a popsijukon, azt mondják, mon cher - próbálkozott a férfi, mert kényelmetlen ilyenkor a veszekedés. Joli összezáruló, kékesbarna szeme olyan volt, mint az acélszilánk.
- Különben tiszta nő ez a Saci, ad magára, naponta kétszer fürdik - mondta tovább a férfi, kedve ellenére, belegabalyodva. És tudta is, jön a szokott kérdés. Nem is maradt el.
- Minek az állandó éjszakázás? Ez a rohadt inspekció?
- Tudod jól, hogy minek.
- Az orvos megmondta, a szemed rossz, kérheted a nappali beosztást.
Kérheted! Otthagyta a tervezőasztalt, feliben abbamaradt az esti technikum - de mindig ilyenkor jut eszébe, hogy: "kérheted!". A múltkoriban is bálozókat vitt egész éjszaka, s a hajába beleragadt a konfetti. Joli érthetetlen dühvel gereblyézte ki a színes papírpöttyöket a csigákba ugró hajból. "Nem a rossz szemem izgatja, nem az fáj neki... " Joli észrevehetett ebből valamit.
- Idd meg a kávéd, kihűl. - A vékony porcelán túl sok forróságot adott át olajtól sárga ujjainak.
- Te kezet se mostál, Karcsi! Mikor értél haza?
- Bevittem a kocsit, és jöttem.
- De mikor?
- Időben, na! Vártál volna meg!
Ujjatlan blúzt viselt Joli; hűvös diáklány-karja van.
- Hát tudod, hogy mért teszem, hogy mért vállalom az állandó éjszakát - oldódott a férfi hangja, s ugyanakkor ő maga is elérzékenyült -, most kell megnyomni, amíg fiatal vagyok, amíg még bírom. Két-három év...
S egyszerre biztonságban érezte magát. Igaz, hogy karikák táncolnak a szeme előtt, de éjszaka van pénz. A tévé már bejött a lakásba, soron van a frizsider is. Olyankor nincs is panasz az éjszakára, de a konfetti meg a gumibaba, az mindjárt bajt okoz. És a félbemaradt technikum? Amit tudott, megtanult, lassan elfelejti.
- Vidd ki a gyereknek a babákat, na, vidd ki szépen.
- Büdösek!
Joli arca mögött van egy másik arc, és az már mosolyog.
- Majd lesúrolod őket Vimmel, na!
Az asszony a babákért hajolt, a fiatal test melege kicsapott a könnyű blúz hasadékából; el kellett hogy kapja hűvös, sima karját. "A gyerek" - nyöszörgött az asszony, de a férfi már lefejtette róla a blúzt, és maga fölé rántotta.
Később az asszony valóban Vimmel súrolta a babákat, de oldottan, jókedvűen. Hazaérkezett a mama is, Joli anyja, most az egyik közértben vezető. Nagy, piros asszony, nemrég még vásározni járt, más, mint a lánya, hangos, mint akinek nyikorgó szekereket és csivogó baromfiketreceket kell túlharsognia.
- Kik ezek? - kérdezte a hároméves Karcsi, amikor kezébe vette a röhögő franciababákat.
- Ezek rosszak, szaguk is volt - mondta nevetős indulattal Joli -, ezek éjszaka csavarognak, és nappal horkolnak. És a hajuk ott maradt egy dróthálóban, hu!
- Hu! - ismételte a gyerek, s erre mind nevettek, s a gumibabák haja felettük csapkodott egy dróthálóban.
A férfi szedelőzködött, estébe hajlott az idő, az utcán kell átvenni a váltást, megbeszélte. Még hallotta Joli diákosan felcsattanó hangját, és visszafordult.
- Karcsi! Aztán rendesnek lenni!
Kilépett a szürkén permetező esőbe. Mögötte a szeretettől langyosra fülledt otthon. Még látta, hogy az ablakot földöntúli, ezüstzöld fény tölti be: Joli leült a televízió elé.
Az eső szaporább; vékony, szürke sár szörcsögött a cipőtalpa alatt. Az út csúszós lesz, kiszámíthatatlan, minden kanyar más és más.
Felugrott egy villamosra. Az ablakon túl fekete kabátok, tompasárga arcok, zuzmócsillogású női kucsmák imbolyogtak, míg egyszerre csak zöld villámok lökődtek a fénycsövekbe, mint egy hirtelen idegfájdalom. A fény és a sötétség megkeveredett egymással, s egy különös, zöldesbarna szintetikus anyagba állt össze. Ezzel egyidejűleg Karcsi is váratlan izgalmat érzett a mellében, a torkában és a végtagjaiban. Már nem gondolt a mögötte maradt otthon bújtató fülledtségére, a lányos Jolira s a pufók, de itt-ott értelmes ráncocskákat rajzoló kisgyerekarcra. Alig várta, hogy lelépjen a villamosról, és átvegye kocsiját. A közegére talált lény biztonságával ült a volán mellé, miután tudomásul vette, hogy a kézifékkel némi baj van, s miután megjegyezte, ideje volt ezt a patkányt új kocsira kicserélni. De mindez már abban a szédületben történt, hogy neki az utcáknak, amelyek ismerősek és mégis mindig újak, várni az utasokat, mint egy végtelen film szereplőit, hallgatni a monológokat, a párbeszédeket, a kifecsegett titkokat és vallomásokat.
Megint csak később került haza, mint szerette volna. Egész éjszaka egy boldogtalan férjet fuvarozott, aki eltűnt asszonya nyomát hajszolta, s akivel meg kellett állniuk egy-egy vendéglőnél, bárnál, s neki is innia kellett, persze hogy ő kamut ivott; ilyenkor a pincér hígított feketét hoz hubertusz vagy unikum címén, s a végén a sofőr kezébe csúsztat egy tízest, egy húszast, osztalékot. Nincs ebben semmi különös, sem a kamuban, sem az ámokfutó csavargóban. De mire hajnalban végeztek, a nagy, kövér férfi leejtette karját, nem tudott fizetni. Karcsi agyán már akkor áthúzott a rossz sejtelem, hogy ez az az ember, akinek a képét kifüggesztették a garázsban.
- Adok egy bont, pajtás, aztán eljössz nappal a pénzedért - mondta verítékes arccal. Kifehéredett ajkán görcsös dohányszálak. - És azzal se érsz sokat, ha rendőrt hívsz, mert fizetésképtelen vagyok. Tudhatnád, hogy ki vagyok függesztve.
Karcsi elmosolyodott. Engedte magát átejteni. Mert igazat mond a pasas, valóban kifüggesztették a fényképét a garázsban: ezt az embert nem szabad fuvarozni, mert nem fizet, és nem lehet behajtani rajta a pénzt.
Nem dühöngött. Kétszáz forintja úszik. Hüvelyk- és mutatóujja közé fogta a fizetésképtelen utas kabáthajtókáját.
- És nem törték még össze a pofádat?
- Egy éve, pajtás, egy éve hajszolom azt a rongyot - nyöszörgött a lepényarcú, nagy ember, aki a hájtól púpos volt. - Add meg a címedet, meghozom a pénzt, neked meghozom, mert nem vagy dühös.
Már jócskán világosodott, mikor hazaért. Félálomban még érezte, amint Joli föléje hajlik, és megszagolja, nem italszagú-e. A megható, hosszúkás arc és a tiszta illat egy ideig ott rezgett felette, aztán elaludt.
*
Szabadnapon megvették OTP-lefizetésre a porszívót és a fehérnemű-facsarót. Egész délelőtt csavarogtak, kirakatot bámultak, s nőtt az étvágyuk. A jókedv mellett némi ingerültséget is éreztek, mint mindig, amikor vásárolni mennek. De azért jó volt a szoba közepére állítani az új szerzeményeket, és nézni, ahogy a kis Karcsi önállósult pufók kezecskéje, mint egy puha testű, fürge állatka végigfut a tárgyakon, a tapintó ismerkedés örömével.
A mama tálalta a vacsorát, s piacokat túlharsogó hangján mindenféle kérdéssel ostromolta őket, hogy mikor lesz új szőnyegük, mert a régi gépszőnyeg ócska is, kopott is, nem való egy fiatal házaspár lakásába. Még nem végeztek a vacsorával, mikor csöngettek. A férfi ment ajtót nyitni, kelletlenül, ellustulva, vállában fáradtsággal, s a fizetésképtelen utassal tért vissza, azzal, akit kifüggesztettek.
- Ha nem is az egészet - kereste elő a gyűrött papírpénzeket a látogató, amint nyögdécselve elhelyezkedett a széken -, de legalább a felit. Mert nem volt goromba... - magyarázta a fiatalasszonynak.
Karcsi elnézte a hunyorgó embert, aki gömbölyű vállán behozta a bizonytalan éjszakát a szoba mérsékelt égöve alá. Váratlan türelmetlenség fogta el, hosszúnak érezte a szabadnapot, visszafelé és előre. Tanácstalanul nézett az idegenre, mintha azt kérdezné tőle, mi lesz holnap estig, a szolgálatig, hogyan lehet eltölteni a hosszú időt?
- Na és milyen a híre az uramnak? - kérdezte a vendégtől Joli, s maga is megijedt a kérdéstől.
- Nincs híre - felelt röviden a vendég, és barátságos hunyorgással a sofőrre tekintett. - Ez se könnyű pálya - fűzte hozzá közhelyszerűen, majd váratlanul megvékonyodott a hangja -, délután is egy öregfiúban benn felejtették a bicskát.
A gyerek feldöntötte a porszívót, a sofőr gépiesen visszaállította a helyére.
- A delikvens kivitette magát a Budakeszi útra, és a Ságvári liget után a sofőr hátába eresztette a kést.
Joli felállt, elrakta a tányérokat az asztalról.
- Katonák fogták el a pasast, fogalma se volt, hogy a közelben laktanya van. - Karcsi kérdező arcába nézett. - Az öregfiúnak vége. Nem tudom a nevét.
Kifújta magát, köszönt és elment. Otthagyta a meggyilkolt embert, név nélkül.
A mama túl hangosan kérdezett valamit. Karcsi fölkapta a fejét.
- Lassan mindenetek lesz - mondta az asszony -, két fiatal! Milyen szép ez!
A franciababák a sarokban feküdtek, már erősen bemaszatolódtak.
- Igen, igen - Joli hosszú ujjai Karcsi tarkójára csúsztak. - Lassan meglesz mindenünk. - Keskeny résű szeme lilás fényt villantott.
Karcsi egy mondatra várt. Egyszerre minden félelmetesnek tűnt, az éjszaka, amely olyan, mint egy hosszú alagút, és az emberek, akikről nem lehet tudni, hogy kicsodák.
- Még egy szoba kellene - sóhajtott szelíd, asszonyos mélabúval Joli, és az arcán kigyúlt egy folt. Hűvös szája Karcsi füléhez ért.
- Megint úgy vagyok - súgta.
"Úgy" - az esetlenül megindító szó megkeményedett a férfi szívében. És ezért csináljam én tovább, mert te úgy vagy... - kérdezte magában növekvő indulattal. Ezért felejtsék bennem is a kést, mi? Jolira nézett, és feszülten várt. De Joli nem mondott egyebet. Az asszony gyengéd zavara úgy fogta körül, mint egy ítélet.
- Holnap elmegyek az orvoshoz a szememmel - mondta Karcsi keményen.
- Jó, jó - mosolygott szelíden Joli. Karcsi arra gondolt: hiába mosolyogsz, most azt szeretnéd, ha nem mennék.
*
Másnap csoportértekezletre kellett menni. A hideg, délelőtti fényben szennyesszürkék voltak a garázs falai, s a betonpadló horpaszaiban kékes olaj csillogott. Lassan szállingóztak az emberek, gyűrött arccal, munkátlan kezüket mint valami tárgyat lóbálták, vagy zsebbe szorították. A csoportvezető nehezen tudott rátérni a rendes mondanivalóra - politikai beszámoló, vállalati ügyek, "garambolok" s egyéb mindenféle dörgedelem -, az emberek minduntalan közbemorogtak.
- Az öreg Elefántról beszéljünk - szólt valaki hasbeszélő hangon a sarokból. Többen helyeseltek neki. Elefántnak az öreg sofőrt nevezték, akiben a gyilkos benn felejtette a kést. Más nevét nem is tudták, a szakmai évtizedek így anyakönyvezték.
A halott sofőr neve kioldotta s a felszínre hozta az eddig lappangó nyugtalanságot.
- Úgy is van! Elefánt bácsiról beszéljünk!
A csoportvezető belezavarodott a kérdésekbe, és elfutotta a méreg.
- Ne kiabáljunk összevissza, kollégák! Elefánt bácsi dolga úgyis szóba kerül. De nézzük csak tovább, mi a helyzet a leszereléssel. - Töppedt arca még inkább összezsugorodott. Maga előtt látta az öreget, amint óriás testével áthajózik a garázson, amint kocsiját zord aggályossággal vizsgálja, miközben szitkozódik, hogy az a slendrián váltója tönkreteszi ezt az amúgy is ócska kávédarálót.
- Itt a lényeg, szaki - szólt közbe az előbbi ember a sarokból -, hogy a bíróság csak simogatja, becézgeti a merénylőket, hát nem csoda, hogy elszemtelenednek!
- Nem is lesz rend, amíg egyet fel nem húznak közülük - fűzte hozzá egy másik, minden különösebb indulat nélkül, érdekvédelmi tárgyilagossággal. - De az nem elég, hogy itt jártatjuk a szánkat! Követelni kell a kötelet nekik! Továbbítsd ezt a forgalmi osztály felé!
Karcsi megint azt az ellentmondással teli zavart érezte a torkában. Mintha Joli szabná ki az enyhe ítéleteket. Mintha ő tehetne az állandó életveszélyről. Az orra hegye fázott, és a szájában lázat érzett.
- Én azt mondanám, szaktársak, úgy is lehet tiltakozni, hogy leállítjuk a kocsit, és kimegyünk Elefánt bácsi temetésére, az egész sofőrnépség! - kívülről figyelte saját szavait. - Megáll a forgalom, akkor legalább látják, nem vesszük tréfára a dolgot.
A csoportvezető felpattant, hozzáfutott, és vállon ragadta. - Elment az eszed? Sztrájkra uszítsz?
- Micsoda sztrájk? - kérdezte Karcsi most már belülről, aggódva és idegesen.
A csoportvezető elengedte a kabátját.
- Értelek én titeket, de ne menjünk bele semmiféle demagógiába. A saját érdekünkben.
Később a folyosón Karcsi után sietett.
- És ki adta neked ezt a tippet?... hogy álljunk le?
- Micsoda tipp? Senki!
- Senki? Igazán senki? - hitetlenkedett a csoportvezető, de lassan belenyugodott. - Félsz? Ha rosszak az idegeid, mért nem kéred magad nappalosnak?
- Mert nem. Van rá okom. - Legszívesebben azt mondta volna: mert húzni kell az igát.
Ez a délután siváran indult. Korán sötétedett, de a lehulló este is nemtelen volt, színek, szagok, illatok nélküli. A combjában érezte a zsibbadást. A nagymama elvitte valahová a kis Karcsit, egész délután Jolival volt.
Az állomáson teljes mozdulatlanság. Errefelé már a kőbányai félhomály kezdődik. Karcsi a kocsi mellé állt, s hallgatta a ritka járókelők lépteinek koppanását. Ezek a kihagyásos morzék végképp a kedvét szegték, ostobaság volt idejönni a kocsiért. Cigarettára gyújtott, a kis lángocska mögött pirosbarnán fölparázslott a város, s most már azt a kellemes izgatottságot érezte, ami a várakozás megfoghatatlan örömével jár együtt. Néhány mohó szívás után a cigaretta az ajkára tapadt, s a kesernyés dohánylé kellemesen bevonta szájpadlását. Már nem gondolt Joli hűvös, sima kis hasára s finoman mintázott köldökére; ügyes mozdulattal a volán mellé csúszott, hogy befelé induljon a fények felé, mikor rekedt tutulással jelzett a taxitelefon. Ment volna tovább, hadd jelezzen, de váratlanul begurult mögéje egy másik kiskocsi, így hát kifejtette magát az ülésből, s a telefonhoz lépett. Megismételte a címet, és elindult a barna félhomály felé. A karórájára nézett, negyed nyolc volt. "Nem tudja azt Joli, elképzelni se tudja, milyen ez a pálya" - gondolta minden harag nélkül, s meleg tarkóján érezte az asszony hűvös karját. Az igaz, hogy Saci elhívta egyszer magához a lakására, és Saci igazán jó nő, a lába remekül hosszú, de Joli más, Joli teljesen olyan, mint egy diáklány, aki először adja oda magát, nem is tud megügyesedni soha!
Belső-Kőbányáról kellett egy fiatalasszonyt az egyik szülészeti klinikára szállítani. Az izgatott fiatal férj, egy vézna kamaszember, a borravalóról is megfeledkezett.
Most aztán befelé a városba, igazi fuvarok után! Kilencig kézről kézre adták. Na, egyik sem volt a szerencse csillaga, de legalább történt valami. Negyed tízkor egy térre érkezett. Az ostornyelek fényei anatómiai pontossággal körülhatárolták a kocsisort, zöldes-ezüstös burában álltak. Harmadiknak érkezett, s csakhamar hívták telefonon. Ahogy szokta, megismételte a vendéglő nevét: Borharapó. Negyed tíz múlt hét perccel. Nem is ő, a lába ismerte már a Borharapót. Négy lépcső lefelé, és egyszerre érzed, hogy mindenki halászlét eszik - ilyesfélén mesélte Jolinak.
Azok a karikák megint ott táncoltak a szeme előtt, amikor megállt a zajos kavargásban. Ő maga se vette észre azonnal, az egyik asztalnál felállt két jól öltözött, magas fiatalember. Egyikük szőke, világos szemű, a sofőrhöz lépett.
- Rendelt kocsi - mondta röviden, de nem barátságtalanul.
Karcsi hajához emelte elsárgult mutatóujját.
- Rendelt kiskocsi - ismételte szabatosan.
A másik férfi is odaért. Előreengedte őket, majd az ajtóhoz ugrott, és kinyitotta nekik.
Gázt adott a kocsinak, az ellenállás visszalökött, elindultak. Egy belvárosi utcácskába vitették magukat. Az út rövid volt, gyorsan célhoz értek. A kapunál még tűnődtek, várassák-e a kocsit, s a végén a magas, szőke fiatalember legyintett.
Karcsi kényelmesen a legközelebbi állomásra gurult. A felhők leszorították a gázt és a füstöt, mozdulatlan és rossz szagúan langyos volt a levegő. Jó ideig várakozott. Kellemetlen, kihagyásos este. Cigarettára gyújtott, előkotorta a matematikakönyvet. Napok óta készülődött, hogy újra jelentkezik a technikumra. Zsibbadt ujjal lapozgatott a könyvben, fel-feltekintett, mikor valaki beszólt a félig leengedett ablakon.
- Hát megint találkozunk? Ez aztán igen! - A magas, szőke fiatalember állt a kocsinál. Világos szeme ezüstösnek tűnt. - Szabad? - kérdezte, s már nyúlt a kilincs után. Nem kellett nyitogatni neki, értett hozzá.
Ebben a pillanatban a sofőrben felidéződött az a kép, ami eddig megbújt a recehártyáján, s nem került tovább az agyba. Mikor átlépte a kocsma küszöbét, ez a szőke fiatalember azonnal felállt, és indult feléje. Most olyannak látta, mint a tavalyi artistát a cirkuszban; a Halált alakította a trapézon, fekete trikójára festett fehér bordákkal.
A férfi megadott egy címet, messze, a városon kívül:
- Reggel bevonulok katonának, most sorra járom az ismerősöket - magyarázta.
Igen, alighogy megpillantotta őt, máris felállt, sietett feléje, szeme még jobban kivilágosodott, átizzott, kiégett a színe... Karcsi indított, karját a volánra fektette, és félig hátrafordult.
Az is ilyen szőke volt, az a Halál, a cirkuszban, odafönt a trapézon.
- Nem tudom, kérem, hol az az Ady utca. Imre felé nem vagyok ismerős.
A fiatalember csöndesen fölnevetett.
- Majd én tudom az irányt.
- Meg aztán a kocsival is baj van. A jobb hátsó ajtóm lesüllyedt.
A szőke férfi erre is csak nevetett. Hirtelen hangot változtatott, s ingerülten megkérdezte:
- Talán kiszálljak?...
Az Üllői úton már gyér volt a forgalom, s az erős megvilágításban még csak fokozódott a magány és az üresség érzése. A házak gyorsan elszívódtak mögöttük, egész házsorok vonultak visszafelé ezüstös izzásban. Nagy volt a csönd, Karcsi úgy érezte, hogy mondania kell valamit. Minden ok nélkül a kisfiáról kezdett beszélni, a feleségéről, akit szeret, meg az otthonáról. "A sorompóig elviszem, tovább egy lépést se" - gondolta görcsösen.
A fiatalember, aki nemigen kapcsolódott a beszélgetésbe, váratlanul megszólalt.
- Nem mondom, az üzemben elég szépen elbúcsúztattak. Jól besöröztünk, pénzt is összedobtak, szóval rendesek voltak.
Közelgett a nagy barnaság, a szabad terület.
- Maguk ezt úgy hívják, veszélyes zóna, mi? - az utas előrehajolt, langyos, sörös lehelet csapott a sofőr arcába.
A hidat hosszú tehervonat rázta meg. Az ég alja csörömpölő vasak zajával lett teli: dübörgő agresszivitással. És mégis, jó volt ez a fémes dübörgés, amely feltépte a félhomályt, sarkosan belekapaszkodott a közelgő némaságba. Mert a szabad terület, mint érzéki bendő, magába emészt minden hangot.
A híd alatt rendőrőrszem. Az a megállapodás, ilyenkor igazoltatni kell az utast, aki külterületre viteti magát. Ez rendesen úgy történik, hogy a sofőr lassít, megkérdi, hány óra. Erre a rendőr kéri az utastól a flepnit.
A híd alatt valóban ott az őrszem. Karcsi lassított.
- Most megkérdi majd szépen, hány óra, mi? - szólalt meg a fiatalember jóindulatú gúnnyal. Előrenyújtotta a személyazonossági igazolványát. - Nincs szükség ilyesmire, tessék, nézze meg.
A kocsi üteme felgyorsult, s a rendőr furcsán, mereven elmaradt mellettük. Karcsi a tenyerével visszatolta az igazolványt.
- Csak nézze meg! Nyugodtan.
- Ugyan kérem, mi vagyok én! - a volánra hajolt, de hányinger környékezte az izgalomtól. - Most merre? - a becsület meg a kurázsi, az zsarolja az embert.
- Erzsébet felé.
A félig leengedett ablakon bomló káposztaszag csapott be, egy-egy langyos hullámban pofozgatta az orrát, az emlékeit. Távol villamos sikongott fordulóban. A sínek fénylettek egy pillanatra. Előttük a félhomályos zóna.
- Álljon meg, legyen szíves - szólalt meg a legmélyebb sötétségben a férfi, és kezét Karcsi vállára csúsztatta. Megint azt a képet látta, az elháríthatatlan végzetet: a szőke fiatalember felállt, amint megpillantotta. A hepehupákon ugrálva lassított a kocsi. - Kikívánkozik a sör - nevetett az utas, és a mozdulatlan bokrok mögé lépett. Távol, a bolgárkertek szélén, mint tajték gyűrűzött a városi világosság. A világos perem körül zümmögött a város.
- És most merre? - kérdezte Karcsi. A hangja megszilárdult. Hadüzenet - ez is lehetett volna. - Most merre?
Rátértek a Gyál felé vezető útra. "Jobbra" - szólt az utas, majd alig valamivel később: "balra". Karcsiban nevetés viszketett, egész hátul, a tarkója mögött. "Jobbra" - hallotta az utast, s már kocsonyásan megvillantak a vasútállomás fényei.
- Az anyám nagyon féltett, pedig olyan voltam, mint egy bivaly - kezdte minden ok nélkül -, a feleségem is félt, a nők mind féltenek. Úgy látszik - kacagott -, van valami a homlokomra írva... És most?
Elhangzott az újabb utasítás, kurtán, hidegen.
Sorompó nélküli földúton átvágtak a síneken. A kitörni készülő nevetés most már az agyában csiklandozott.
- Lassan lemegyünk a térképről - szólt Karcsi, s érezte, a jobb kezén kiugrik egy ér, s egész kézfeje belefájdul. - Hová vezet ez az út?
- Ide - felelte nyugodtan a fiatalember, s a sofőr hátába döfte a kést.
Karcsi elengedte a volánt, furcsa elégtétellel Jolira gondolt, a kocsi önmagától gurult egy mélyedés felé. A fiatalember áthajolt az ülés támláján, a sofőr fölé zuhant, és mindkét öklével verte a fejét. Karcsi jajgatott, a kisfiát emlegette, a feleségét, hogy hazavárják, de a támadó szüntelenül verte, s a fogai mögül szitkozódott. Lila függönyök ereszkedtek le egymás után, áttetsző, lila függönyök, de a sofőr ezeken keresztül is a duda kis fogantyúja után tapogatott a kormány alatt, miközben tárgyilagos fájdalommal érezte a konok, kemény ütéseket fölhasadó koponyáján. Ezek mögött és ezeken túl váratlanul megszólalt a duda, hosszan, szaggatottan, még hallotta az ajtó fémes csapódását, s ez az agyáig rezgett. A fiatalember már nem volt ott mellette. Mikor megszűntek az ütések, a nevetés letolult az agyából a torkába, és elvesztette eszméletét.
*
Lassan tavaszodott. A tárgyak a helyükre zökkentek, visszanyerték formájukat, a felületek ismerősen tükrözték a napfényt. Karcsi lapockáján és a mellén is rózsaszínű folt világított a szíve közelében, a kés nyoma. Elmúltak a suttogásos hetek, a kímélettel sziszegő beszédet föltekerte a múló idő, mint egy letörölt magnetofonszalagot. De a szaggatott dudahang és a furcsa nevetés ott volt a csend mögött. Amikor rátaláltak, azt mondta: "Kés van bennem." Eszméletlenségében is érzékelte a távolságot, ami a várostól elválasztotta. Könyörgött a mentőkocsi sofőrjének, hogy siessen. Levetkőztették anyaszültre, nyomókötés került a bordákra, de a lélek kiáltozott, vagy az életakarat: "Siessetek!" Félájultában is fölismerte a Zalka tér öblös világosságát. Az emberek jók- gondolta kihagyásos eszmélettel; mikor rátaláltak, nagykabátot hoztak, hogy betakarják, míg jön a mentő. Nyugágyat hoztak és nagykabátot. Milyen világos, barátságos szeme volt a gyilkosnak... Mit szólnál ehhez, Joli, ha szembetalálkoznánk a fiatalemberrel, és azt mondanám, nézd, ez volt az... Háromszáz forint miatt! Mit szólsz ehhez, Joli?
A kihunyó eszmélet eloltotta a fájdalmakat is, hogy most már elveszti az éjszakai várost, az utcák kicsúsznak a kezéből, s a neonok elalusznak a homloka mögött... Saci virágot küldött a kórházba, a kollégák kolbászt, bort és csokoládét hoztak... Az a nagykabát véres lett az ő vérétől, s így rokonságba kerültek, a nagykabát tulajdonosa meg ő!
- Látod, ez a szép az egészben - emelte fel arcát a fölébe hajló Joliéhoz -, az emberi hogyishívják...
- Igen, igen - motyogott riadtan az asszonyka, akiben az új gyerek már jókora térhódítással tört a fény és a csillagok felé. Az emberi hogyishívják...
Az ilyen pillanatok időértéke örökre megállapíthatatlan. Időnként föl-földobta az eszmélet az irtózatos mélységekből. Röntgen, gyorsműtő, görcsök a mellkasban, az orvos valamit magyaráz. "Érted, Jolikám, azt mondta, hogy... " A közlés kényszere. Varrták a sebet, s közben hallotta, hogy a rendőrség szeretné kihallgatni. Beszélni akart, minél többet, de nem tudott. Később, mikor megerősödött, magnóra vették a vallomását... Aztán kapott egy koktélt - igen, ez a szó fennakadt a kurta eszmélet hálójában -, kapott egy koktélt, és nem fájt többé semmi... Hány éves most a kis Karcsi? Mennyi idő múlt el azóta, Jolikám? Mennyi idő múlt el, amíg a gyorsműtőből a megőrzőbe, a súlyos betegek kórtermébe került, aztán haza, saját fekhelyére, a katedrálüveg mögé?
A gyilkost nem találják. Talán itt él közöttünk, szőke haja lágyan világít, szeme rámosolyog az emberekre, az ökléről lemosta a vért. A gumibabák feketére koptak, és a szőke fiatalembernek nyoma veszett. Lehet, hogy igazat mondott, és bevonult katonának, lehet, hogy orrhangon slágereket énekel egy pódiumon, lehet, hogy jelentést készít a munkateljesítményről, de az az ember, aki azt mondta: "most jobbra", és aki azt mondta: "most balra" - az az ember, aki a sofőr hátában felejtette a kést, az nincs sehol.
Egy napon - de melyik napon? - Saci is beállított. Magas volt, illatos, a homloka gyöngyházfényű. Ananászillatot suhogtatott egyenes járásával, s az ajka telten, melegen fénylett.
- A lányok mind pusziltatják - mondta nevetősen -, mind, mind - s nem figyelt Jolira, akinek a szeme összeszűkült, olyan lett, mint az acélszilánk. - Mind, mind sok puszit küldenek, és alig várják már vissza magát, Karcsika!
Nagy doboz bonbont tett le az éjjeliszekrényre, s ezüstrózsaszín, hosszú körmei, mint fényszilánkok, végigszaladtak Karcsi izzadt homlokán, s a haja tövébe surrantak. "Érdemes élni!" - ujjongott Karcsiban valami emberi s ugyanakkor romlott boldogság, s érezte a hűs, illatos ujjakat, amint a feje búbján szaladgálnak. - Mind, mind... és én is. Boldog vagyok.
Karcsi fölé hajolt, és gyengéden szájon csókolta.
Joli megfeszült, mint a kifeszített húr. "Ezek miatt! - gondolta, és most nem sajnálta Karcsit. - A ringyók miatt!" Saci érezte a gyűlöletet, okos, nagy tükrű szeméből ezt látni lehetett. Annál inkább ismételte: "Puszilják, mind, mind!"
A forgalmi osztály munkatársa is meglátogatta Karcsit. Úgy vélekedett, az csak természetes, hogy ezután állandóan nappalos legyen. Az elismerés sem maradt el.
- Igen bátran viselkedtél. Az jó dolog volt, a duda. Ennek köszönheted az életedet.
Karcsi fölemelte megkínzott arcát.
- Bátran? - tűnődött - és hogy állandó nappalos legyek? - az asszonyra nézett. - Nem félek én az inspekciótól, vállalom én továbbra is az éjszakát.
- Nincs ebben túlzott anyagiasság? - kérdezte a forgalmi osztály embere.
- De igen. Az asszony a másodikat várja.
- És az idegeid?
- Semmi baj velük. Maradjon minden a régiben.
Önmagában ezt mondta: meg kell hogy találjam. A napi ezer arc közül kiválasztom a magamét. Minden utast hosszan megnézek... Mert ha nem találom meg... akkor mindenki gyilkos - egészen a halálomig. Megkeresem.
Kevés szavú lett, gyanakvó, s a hátát fedetlennek érezte. Aki távolabbi célt mondott be, azzal a városszélen odahajtott a rendőrhöz. A legjobb borravalóktól így esett el.
Joli megszülte a gyereket, a második kisfiút. Ez némiképp feloldotta Karcsi szívét, az ingerültség elszállt belőle. Joli a komplikált szülés miatt többhetes ápolásra szorult. Csöndre és gyengédségre volt szüksége. A kis Karcsit átmenetileg vidéki rokonnál helyezték el.
Mikor magányosan várakozott egy-egy állomáson, félni kezdett. "Mindenki nem lehet gyilkos" - mondogatta magának, de a félelem csontrendszerré vált benne. Egyszer elvitt egy idős férfit a félhomályos zóna felé, ám a konyhakertillatú földeknél visszafordította a kocsit.
- Hová, merre? - álmélkodott az utas, s még félelem is volt a hangjában. - Unokám született, sietek az unokámhoz! Merre fordul?
Oda se hallgatott. "Ravasz vagy, de engem se ejtettek a fejemre... " Az Üllői útra irányította a kocsit.
- Tessék átszállni másvalakihez.
- Hogy képzeli ezt? - dühöngött az utas. - Majd bejelentem az igazgatóságon!
- Rohadt, piszok! - ordított Karcsi. - Le akarsz ütni? Szemét!
A pici, rózsaszínű gomolyag már kezdett emberré szerveződni, mindenesetre a panaszos csecsemőüvöltésbe rendszer és értelem vegyült. A kis lakás falai közelebb nyomultak, a mennyezet lejjebb ereszkedett, alig lehetett szó folyamatos pihenésről. Még a tervezgető beszélgetések is elmaradtak. A gyerek angyalian agresszív táplálkozási időszakai felborították a kiszorított külvilág s a megteremtett belső csend egyensúlyát, nevetségessé tették a délelőttre idevarázsolt éjszakát. Karcsi örökké fáradt, a volán mellett is elbóbiskolt, csak egy-egy arcra riadt föl néha, s a meddő félelem mellett új érzés jelentkezett: a bosszúvágy. "Ha nem találom meg... akkor mindenki gyilkos." Meg kell találni, belecsapni a pofájába!
Igen, igen, már a pénz se lenne érdekes, de gyűjteni kell, nagyobb lakásra, a cseréhez legalább húszezret kell összedobni. Az asszony, a két gyerek. Zsaroló banda!
A könyveknek is nekiült, de csakhamar belefásult.
- Nem miattad! Csak a lelkiismeretem miatt! - mondta Jolinak. Egyszer meg italosan rátámadt. - Más asszony hajtja a férjét, hogy legyen belőle valami! De te! Egyszer hűtőszekrény, máskor új rekamié, most meg új lakás! Rabszolga vagyok.
De a mélyén érezte: meg kell találni.
Joli természetesnek vette, hogy mindaz, ami történik, kettőjük elhatározásából van, s ezért nem élt benne bűntudat. - Sose mondtad komolyan, hogy vissza akarsz menni az üzembe!
- Mondani! És komolyan! Rendes asszony ezt tudja magától is! Nem akarok a volán mellett szétrohadni!
Átlátszó kékkel és arannyal átszőtt délután volt. Joli a férfi mellé ült, az ágyra. - Én azt hittem... - suttogóra fogta a hangját, mintha a szunyókáló kis Gazsi megértené a szavait - én azt hittem, neked ez kell... ez az élet, hogy már csak így tudsz élni! Én is nyugodtabb leszek, ha visszamégy az üzembe. És aztán nekem is van szakmám.
Karcsiban újfajta ingerültség gyülekezett.
- Most csak azért mondod ezt, hogy mondj valamit!
Joli hűvösselymű arcát a férfiéhoz nyomta.
- Hidd el, én örülnék ennek a legjobban... ha megszabadulnál az éjszakától, mindentől... Nekem nem a pénz kell, a nyugalom kell, Karcsi. Te kellesz, amilyen voltál. Amilyen megint leszel, ha megszabadulsz...
- Mert mindig a hülye féltékenység! - csattant föl Karcsi, s maga is elcsodálkozott durvaságán.
A fiatalasszony elkapta arcát, de nem haraggal, nem is sértődöttséggel, inkább kíváncsi figyelemmel vizsgálgatta férjét. - Ha megszabadulsz attól, hogy félni kell - mondta hozzá csendesen.
Karcsi a keze után nyúlt.
- Ne haragudj, kicsi. Olyan összevissza vagyok. De hát nem lehet mindenki... nem lehet mindenki gyilkos!
A magánnyomozás. Szabadnapján eltűnt hazulról. Betért a Borharapóba. A kávéfőzőnő, Angéla kegyeibe akart férkőzni. Magas nő volt, meredek homlokú, egyenes orrú. "Mint egy görög szobor" - mondta róla az egyik vendég, aki nemsokára botrányt csapott a híg kávé miatt. "Nefretéte" - igazította ki ókori műveltséggel egy másik.
Egyik este Karcsi megvárta a nőt zárás után. Elvitte inni.
- Jópofa vagy, hallod! Egy vendég jár hozzánk? - tiltakozott a nő.
- Szép vállas, szőke, szelíd szemű.
- Nem ismerem, hallod?
- Jóképű pasas. Biztosan gavallér is.
- Nincs. Hagyj engem a jó fenébe, hallod?
Nem ért vele semmit.
Az öreg portás bácsi is elutasította:
- Nekem a vendég vendég. Mind egyforma - vonogatta a vállát.
Behívatták a főnökhöz.
- Nézze, Váci Károly... panasz érkezett. Nem is egy. Maga sértegeti, rágalmazza az utasokat.
- Nincs az idegeimmel semmi baj - dühöngött Karcsi. "Mindenki nem lehet gyilkos... és mégis... " - tűnődött magában, s már Jolinak sem tudta elmondani, mi feszíti. Mindig rosszabb és rosszabb. Eltűnt, elveszett. Itt van valahol, és nincs! Állítsák elő a szőke és kék szemű férfiakat?
Egyik délután korábban kellett átvennie a váltást. Nehezére esett elmennie hazulról. Mintha nyitva feledte volna az ajtót, olyan nyugtalanító érzése támadt. Mintha a vetetlen ágy kiúszna az utcára, az emberek közé. Joli most már makacskodott, menjen vissza az üzembe... összeomlott az ellenállás, aminek létében reménykedett, ami ingerelte is, de ürügynek is jó volt.
Szerencsére mindjárt szólt a telefon, az egyik kerületi tanács elé hívták, esküvői közönséget kellett elszállítani. Vagy hatodmagával várakozott a kapu előtt, mikor kitódult a hangos embertömeg. Az ő kocsija állt az élen. Kitárta az ajtót a vőlegénynek és a menyasszonynak, mindketten magasak voltak, szépek, jó szagúak, s mikor beültek a kocsiba, jókedvük szinte égette Karcsi tarkóját. Megadták a címet, s a kocsisor elindult. A fényes meleg tömör oszlopokban áradt az utcákon. A fiatal pár vidáman fecsegett, minden elfogódottság nélkül, játékosan ugratták egymást. Karcsi keze fején kilökődött egy ér, a keze belefájdult, ugyanakkor a hátát is fedetlennek, kiszolgáltatottnak érezte, mintha egyetlen rántással letépték volna a kabátot róla. A pillantótükörbe éles fény vágott, s megkönnyeztette. A férfi hangja? Lilás ködön át hallotta ezt a kötekedő hangot. A vállán érezte a férfi nagy, meleg tenyerét. "Most jobbra" - hallotta, és görcsösen jobbra rántotta a kormányt. Körös-körül a maguk dolgától közömbös, elszigetelten siető emberek, akiknek még kiáltani sem lehet. Homlokáról, ahol a haj első sorai nőnek ki, veríték csúszott lefelé az orrnyeregre. Megálltak, csattant az ajtó. Kezében meglucskosodott a pénz, amint szorongatta, és a férfi után meredt. A násznépet fölszívta a kapualj. Émelyítően meleg benzinszag kúszott a torkába, öklendeztető bűz szorult a mellébe. "Rosszul vagy, pajti?" - kérdezte egy kolléga, s egyszerre csak azon kapta magát, hogy magában várakozik a kapu előtt. Ez már tiszta dili, doktorhoz kell menni vele... Ez széttrancsírozza az idegeit... Amit soha nem ismert, légszomja támadt. A házak fenyegetően közeledtek; ráomlanak a szörnyű kémények, s a villanyhuzalok a torkára tekerednek! Most már bizonyos volt benne, igen, a vőlegény a késes ember. Nem is a hangja, a nevetése! Nem is a nevetése, de izgatottságának melege, ami kidőlt az ingéből, a ruhájából, annak volt olyan szaga, mint amikor fölébe hajolt, és a fejét ütötte!
Elrendeződött benne minden. Elindult a kapu felé. A szűk udvar falain visszaverődött a lakodalmasok lármája. Úgy érezte magát, mint egy pléhdobozban. Futott föl, az emeletre.
A lakodalmasok birtokba vették a lakást, a két egymásba nyíló szobát, előszobát, de még a konyhát is. Idegen férfiak és nők bensőséges nyugalommal kutattak a kredencben kés meg villa után, volt, aki a könyvespolcról könyvet emelt ki, s egyik kezében a könyvvel, másikban egy pohár borral elterpeszkedett a díványon. Megint mások családi fényképeket akasztottak le a falról. Vagy harmincan lehettek itt, a vőlegény s a menyasszony barátai, ismerősei. Kisgyermekek játszottak bújócskát az asztalok alatt s a kabátok között. Karcsi lassan, kijegesedett nyugalommal a szívében elindult. Körülnézett az előszobában, majd belépett az első szobába. Valaki bort nyomott a kezébe. A tálaló erezett márványlapjára tette a poharat, s a bortól megnedvesedett kezét nadrágjába törölte. A fiatalasszony most viharzott ki a belső szobából, orcája pirosra gyúlt a sok rokoni csóktól, öleléstől, fehér blúzát kifeszítették erős mellei. Karcsi az ajtóhoz lépett, s az agyán átnyilallt az öröm. Felismerte emberét. Egy pillantást vetett visszafelé, a négy esztendőre, egész sofőréletére! Néhány kemény lépéssel emberénél termett, s közel hajolva arcához, ennyit mondott: "Rendelt kiskocsi." Érezték egymás leheletét. A vőlegény világos szemében vérpiros szemcsék izzottak.
Karcsi szokatlanul pihentnek, frissnek érezte magát, s az elkövetkező súlyos percre úgy tekintett, mintha már mesélné, hogyan is történt. Mindkettejük keze egyszerre lendült, de Karcsi előbb ért arcot. A vőlegény világos, rózsás bőre fölrepedt a szemcsont alatt, s a vére kilövellt. Ezután már nem láttak, nem hallottak. "Adok is, kapok is" - gondolta Karcsi, és térdét kifeszítve gáncsot vetett a vőlegénynek, aki elesett, magával rántva egy nehéz abroszt, poharakkal, tányérokkal, borral. Karcsi rázuhant, súlyosan, elháríthatatlanul, bár látta, hogy ellenfele bicskát ragad. Arcuk egymáshoz szorult, mint az ölelkezőké. Karcsi bal kezével kicsavarta a vőlegény kezéből a kést. Fölöttük, körülöttük egymásba omlottak a testek, az ordítások. Karcsi nagy, csontos ujjai a vőlegény torkára csúsztak. "Most jobbra?" - ordított eszelősen -" most balra?"
Mikor szétválasztották őket, mindkettőjükből folyt a vér. Aléltan lihegtek, feltépett arccal, de Karcsiból kikívánkozott a nevetés. Ilyen boldognak rég nem érezte magát. És a félelem nem volt sehol.
- Ez mind demagógia - mondja Kertvárosi G. Lajos fotóművész, akinek négyszögekre osztott műteremablaka északra nyílik a tetők fölött, az elkopárosodott hegyekre -, itt van például Szuli elvtárs! Ő aztán igazán proletár, és íme, van neki kutyája, mégpedig egy tacskó, ami a közhely szerint úri kutyának számít. Meg három kisiskolás gyereke. Ez dupla cáfolata annak az elméletnek, mely szerint a kutyatartás burzsoá dolog, és még inkább a gyermektelenek antiszociális luxusa.
A házfelügyelő osztja Kertvárosi G. nézetét, mert Szuli elvtárs csakugyan, mind a múltját, mind a jelenét tekintve, tősgyökeres proletár, közel két évtizede a közútépítőknél egy kábelfektető brigád vezetője. Osztályhelyzetére vonatkozóan még a legsúlyosabb éberségi korszakban sem merült fel kétség, ő ugyanis a négyemeletes házban hosszú évek óta az egyetlen valódi fizikai dolgozó. A ház lakói ezt nemcsak hitelesítik, de ki-ki a maga módján viszonyul is hozzá. Egy bérház lakóinak magatartásformája, főleg lakáson kívül, a szerepjátszás magas színvonalát jelzi. Mindez: információ a házfelügyelőnek, a lakóbizottság elnökének, a közért pénztárosnőjének vagy éppen az ügyeletes rendőrnek. Íme, ilyenek vagyunk, ilyen józanok, körültekintőek, férjek és családapák, hazafiak és internacionalisták, demokraták és szocialisták, s még annyi minden!
Szuli Pál a negyedik emeleten lakik. Kétszobás, okosan beosztott lakása, szakadatlan otthonépítő tevékenysége folytán térfogatában szinte megkétszereződött. Ide aztán benyithatna egy nálunk vendégeskedő külföldi államfő (amolyan félkapitalista, de haladó), hogy láthassa, mire képes egy mai magyar munkás, aki nem iszik, nem kártyázik, szóval mértékletes életet él, és még arra is jut ideje, hogy kutyáját, ezt a mulatságos, feketebarna szuterénkutyát a hegyoldalban megsétáltassa. Egyéni hobbi. Mert ez is van nálunk.
Ami a bérház szociális keresztmetszetét illeti, itt két vonulatban élnek az emberek. Régiek, akiknek valamilyen módon sikerült itt maradniuk a harmincas évekből, és újak, negyvenöt utániak. Ez utóbbiak, akik végvári feladattal érkeztek a maradványkörnyezetbe, az elmúlt évtizedben némi történelmi katarzis árán, de lazítottak merev tartásukon, s kezdik viszonozni a maradványkörnyezet ma már kevésbé riadt mosolyát. Lépést tartanak a száguldó idővel, olyannyira, hogy a bérház autóstatisztikája örvendetes módon megugrott, s ha csak egy pillantást vetünk szabad szombat derűs ege alá, ott láthatjuk az egykor zord és begubózó férfiakat, amint különböző víztömlőkkel, ápolószerekkel (szpré!) fölfegyverkezve, hosszú órákon át mossák, fényesítik, politúrozzák gépkocsijukat. S közben folyik a tapasztalatokat bővítő eszmecsere, szavakban, félszavakban, régiek és újak között.
Szuli Pált is biztatják a lakótársak: te Pali, újíts már magadnak egy négykerekűt! Mert kétkerekűje már évek óta van (még az autós korszakot megelőzve), kerékpáron jár munkába, télen, nyáron, ferde napsütésben, tiszta zimankóban. S a kerékpárhoz belső kapcsolat fűzi, izmainak, inainak ritmusjátékán keresztül, a maga szíjas-inas testének ritmusa. És ahogy egyenes derékkal, kissé előredűlve ül a nyeregben, mintha abból nőtt volna ki. Első kerékpárját még Velvárt mester készítette Rottenbiller utcai műhelyében. Amazt 1941-ben vásárolta, amikor villanyszerelőként fölszabadult Engelék elektromos üzemében, a Rózsa utcában.
*
Éjszaka kettő után a szokásos mocorgás: Szuli Pál idegrendszere már régen leltárba foglalta ezt. A félálom mögött még hallja a suttogást: te csak aludj, Pali, aludj nyugodtan, s máris az alvás mélyebb-melegebb rétegeibe fordul. A bontatlan sötétségben Ilonka készülődik, a felesége, villamosvezető, hajnali háromkor áll szolgálatba Kelenföldön. Ezután reggel hatig, amikor majd az ébresztőóra cserregése ébreszti a férfit, az idő őshomálya mérhetetlen. Öt perc, vagy mennyi is múlt el a megnyugtató szavak óta? Csak elképzeli, mint aki álomban látja, az asszony könnyű, gyors mozgását. Lábujjhegyen átmegy a szobán, egy pillantásra megáll a gyerekek fekhelye előtt. Szétomló, világosszőke haját gumisapkába gyömöszöli, a zuhany alá áll, s a tömör vízcseppek szétporzanak a vállán, a mellén, a hasán. Aztán, nem is távozik, kioldódik a félhomályos lakásból, a szuszogó zajok gyűrűjéből, a neki legkedvesebb lények és az ismert tárgyak megbízható környezetéből. A lépcsőházban küszködik a kihagyásosan működő villanykapcsolóval, a kulcs nehezen fordul a kapu zárjában, aztán fut a néptelen utcán, amely a maga kopár fenségében olyan, mint egy holdbeli táj, kopog a cipősarok.
De ezen a reggelen az apró zajok ütemes rendje megbomlik. Valami furcsa aritmia keletkezik, és ettől Szuli Pálnak fel kell ébrednie. Nyöszörögve, küszködve, kapaszkodva egy mélység peremén, de muszáj. S a felesége oldalán meggyullad az olvasólámpa. Első érzése a döbbenet, majd ezt felháborodás váltja fel. Túl hangosan kérdi, ha kívülről figyelné magát, ellenségesen:
- Mi van? Mi történt?
Ezt még nem Ilonkától kérdezi, de a felbomló rendtől, a durván rátörő szokatlanságtól.
- Valami baj? - megpillantja felesége arcát az olvasólámpa sugarában, és ettől megcsöndesül. - Valami baj? - ismétli, de most már zavartan.
- Te Pali, én nem akarok bemenni.
Ilonka mindig bátran viselkedik. Három gyermeket szült, szinte jaj nélkül, olyan jókedvűen, hogy az emberiség az ilyesmiből meríthetne reményt a további fönnmaradásra.
- Én nem merek kocsira ülni - mondja távoli hangon, egy másik szférából, ahol létezik félelem. - Kértem az üzemvezetőt, helyezzen át máshová. Vegyen le a kocsiról. Már két hete, hogy szóltam neki, de semmi. Az én kocsim hirtelen gyorsul, és van az útvonalamon egy veszélyes kocsikereszteződés.
A férfi kábultan hallgat, az agyvérszegénység tompulatában nem tudja követni a félelem szavait. Sóhajtana, ásítana, és aludna tovább. De valami mégis arra kényszeríti, a kábulaton átlökődő összetartozás, az emberi készenlét, amely fölül tud kerekedni a fizikai esettségen - kell hogy megkérdezze, hol van az a kereszteződés. De az asszony kérdezés nélkül is mondja:
- A Bazilikánál. A Bajcsy-Zsilinszky úton.
Szelídítő szavak, nyugtató közhelyek. "Ugyan, Ilonka, ki vagy merülve, idegesség, majd elmúlik!" Aztán valami hasonló: "Légy eszednél, szívem, az emberre rájön az ilyesmi, de aztán elmúlik... " Ezek a szavak nem érnek semmit, a férfi jól tudja ezt. Ettől még jöhet a legborzalmasabb.
*
Néhány nap elmúlik, s megnyugszik Ilonka is. Vagy legalábbis nem beszél a dologról. Fölíratott magának nyugtatót, azt szedi rendszeresen.
Szuli Pál ül az ebédlőben, amely légköbméter szerint - a házkezelési igazgatóság hitelesen fölmérte - a legtágasabb helyiség a lakásában. Itt helyezte el a fényezett tálalószekrényen vitorlásmodelljeit, köztük természetesen a Santa Maria tökéletes, kicsinyített mását. Nemrég érkezett haza, de munkával telezsúfolt életében mindig akad lyukas idő, mert szervezete, ez a bejáratott motor, hajnali öttől este tizenegyig képtelen szünetelni.
Ül az ebédlőben, de a keze most úgy mozog, hogy közben egészen másra gondol. Egy vietnami szobrocska mását faragja ki diófából. Ma délután, ahogy végzett a munkával, kerékpáron elhajtott a Bajcsy-Zsilinszky útra, látnia kellett azt a kereszteződést. Éber idegeiben benne szorult a félelem, amelyet néhány nap előtt, az éjszakai sötétségben, nemcsak az asszony szavai sugároztak, de röpködő mozdulatai is. Igen, le kell venni arról a kocsiról.
Hüvelyk- és mutatóujja a tenyerébe szorítja a favésőt, szeretne fájdalmat okozni magának, olyan keményen fogja, de minduntalan a kékesfeketén csillogó telefont figyeli. Idegrendszerének jelzőberendezése figyelmezteti, nemsokára csörög a telefon. Indul is a készülék felé, amikor az csakugyan megszólal. A gyermekeket ellátta már, megmelegítette vacsorájukat, kikérdezte őket napjukról, mert Ilonkát ezen a héten esténként távol tartja a szolgálat. Fölemeli a kagylót, nem is félelemmel - rettegéssel.
- Itt Szuli Pál - mondja rekedten.
Most fél a telefontól, holott mennyire büszke rá! Gyerekkorában megszerkesztett egy házi telefont, az egyik barakképületből a másikba. E pillanatban reszket a gyomra.
- Te vagy az, Pali? - a kérdező erélyes hangjáról fölismeri a külkereskedelmi vállalat vezetőjét, aki a második emeleten lakik, az utcai fronton. Látja fekete borostás arcát, kékesbarna szemét, magasan kopaszodó homlokát. - Nem zavarlak? Nem ültök éppen vacsoránál? - kérdi a hívó körülményesen, tapintattal.
- Dehogyis zavarsz - fölkiált örömében, mert hálás neki, hogy ő jelentkezett -, dehogyis zavarsz, kérlek szépen, Lipcsei elvtárs! - annyira megörül, hogy futni szeretne, kiáltozni, fölborítani egy szemeteskukát! - Mi a probléma? - hiába biztatja őt Lipcsei Félix, hogy mondja csak a keresztnevét, nem forog rá a nyelve. - Valami technikai zűr? - mert ha általában csöng a telefon nála, igen, igen, akkor egy jól megfogalmazott műszaki probléma jelentkezik, akkor valami meghibásodás az ő kezének ügyességére, eszének találékonyságára vár, arra, ami nemcsak hasznossá teszi az emberek között, de szabad idejében el is szórakoztatja.
- Tudod, Pali, azért zavarlak - a hívó hangja akadozik -, a krónikus magyar baj - elneveti magát -, a vécéöblítő.
Persze hogy a vécéöblítő! Fölösleges vízmennyiséget ereszt a csészébe, ez köztudomású, ez nemzetgazdaságilag is mérhető károsodás. Egy Duna folyik el, mert nincs kéznél szerelő, nem jönnek ki, se hívásra, se könyörgésre. Ezt a szöveget nem Szuli Pál fogalmazta, ez közös ősfogalmazvány.
Boldog, hogy kirángatják a néma szorongásból. Mindig azt a veszélyes kereszteződést látja, és az üveg mögött a felesége arcát. Már szól is a gyerekeknek, siet lefelé a második emeletre, ellátva magát a legfontosabb szerszámokkal: franciakulccsal, svédfogóval, csavarhúzóval, forrasztópákával, kalapáccsal.
Lipcsei tartja a létrát, s ő elég gyorsan végez a javítással. A konyhacsapnál kezet mos, amikor a háziasszony megjelenik az előszobában, kezében papírcsipkével letakart műanyag tálca, rajta egy pohár zöldarany bor.
- Tudom, tudom, Szuli elvtárs, maga mindig rohan, de azért ezt a kortyot! Révfülöpi.
- Egyszer igazán leülhetnénk, már csak úgy, privát - szól közbe Lipcsei, inkább keresve a szót, mint meggyőződésből, mert érez ebben a visszatérő kapcsolatban, amely a vízcsapok és a vécéöblítők elégtelen működésére korlátozódik, valami feszélyezőt, valami tartósan viszonzatlant.
- Nem is volna rossz - Szuli Pál keze a kilincsen -, de tudod, hogy van az, kérlek szépen. Az asszony például még mindig nincs idehaza. Ilyen a beosztása ezen a héten. A gyerekeknek is én adtam vacsorát, kikérdeztem őket satöbbi. - Úgy érzi, már el is kezdte azt a beszélgetést, csak úgy privát, s arra vágyik, hogy folytathassa. Hogy az a súly lemenjen a szívéről. A nyitva hagyott ajtón keresztül az aranyderengésű szobába pillant, a rejtett fények meghitt körébe foglalt világba. Most már csak egyetlen igazi szó kellene, csak annyi, hogy komolyan vehesse a meghívást, és akkor ő az asztalukhoz ülne, mert van itt megbeszélnivaló. Áll, eléggé ügyetlenül, arra várakozik, hogy közrefogják, és szelíd emberi erőszakkal besodorják az aranyfényű szobába.
- Hát igen - Lipcseiné, kezében a tálcával, az áttetsző talpas pohárral a papírcsipkén, a konyha felé hátrál, mint a búcsúdialógus sürgető résztvevője. - Megértem én magát, Szuli elvtárs, hogy most nincs türelme az ilyesmihez. Talán majd máskor, amikor a kedves feleségének nem lesz ilyen a beosztása. Nagyon szívesen.
Miközben mindezt mondja, a házigazda már telefonon beszél odabent, lassan, ráérősen, pajtáskodva.
Megy, fáradtan, kifulladva a hűvös illatú lépcsőházban, amelynek rézzel borított karfái, mint az aranykígyók, úsznak fölfelé, és arra gondol, nem kellett volna ilyen szemérmesnek lenni. Mert a felesége problémáját meg kell valakivel beszélni, meg kell tanácskozni nála okosabb, iskolázottabb emberekkel. Ha most ott ülne abban az aranysárga szobában, az asztal peremére csúsztatva megizzadt tenyerét, nem kerülgetné a gondját.
A harmadik emelet éles fordulatában hirtelen kinyílik egy előszobaablak.
- Szomszédúr! - kiált élénken egy ívelt női hang -, de jó, hogy látom! Képzelje, Szuli elvtárs! Csak maga lehet a megmentőm.
- A vécéöblítő - torpan meg a férfi sötéten.
- Az, az! Honnan tudja? Ha egy pillanatra benézne hozzám...
Az asszony toronyszerű, húsos, szappanillata van.
- Nem érek rá - válaszol kurtán. A lába alatt a lépcsőház egy fekete szakadék. Látja a veszélyes kereszteződést, éles szirénát hall a fülében. - Most nem - mondja indulatosan -, semmiképp... - csöndesedik a szava.
A szomszédasszony szép piros szája csodálkozva kettéválik.
Amikor kinyitja lakása ajtaját, szíve a torkába nyomódik, mint egy nagy parafa dugó. Eléje szalad a csúnya, kurta lábú, barnafekete tacskó, s a szobaajtó keretében ott áll Ilonka. Még mindig lányos alakja hátterében a terített asztal világossága. S mögötte, az ablakon túl, a veszélyes kereszteződés.
- Alszol? Dehogyis alszol.
Nincs válasz, a férfi lélegzése túl szabályos, ilyent csak produkálni lehet.
Az első emeleti lakás majdnem utcaszint. A kitárt ablakok beengedik az éjszakai utcát, a szemközti házak belvilágát. Kétszoba-komfortok egymásba lélegzése. Most egészen biztos, hogy odaát, az unalomig ismert ismeretlen szemköztieknél is megszólal egy nő vagy egy férfi, alszol?, nem alszol?, mert mondani szeretne valamit, nem fontosat, éppen csak valamit. Senki sem alszik. Lerúgják magukról a paplant, lepedővel takaródznak, forró félhomállyal, párás mozdulatlansággal. Éjfél után a panelek még mindig ontják a délutáni kánikulát, fekete nap süt a falakból.
- Ide figyelj, te nekem ne mondd, hogy alszol, légy szíves megszólalni.
A nő konok, hason fekszik a kellemesen érdes lenvászon lepedőn, az utcai világítás rézsútos csóvája fény- és árnytechnikával dolgozik, kiemeli a legömbölyített váll íveit és keskeny fenekének kettéosztott oválisát. Zöldes árnyékban marad a derék körüli finom hajlat és a combtő.
- Mondd csak, Miska, van férfiklimax?
A fiatal férfi elröhögi magát.
- Komolyan kérdezem, létezik?
- A tapasztalataimra támaszkodjam, vagy a műveltségemre? - kérdi a másik a fiatal férfiak hetykeségével.
A nő hasáról a hátára fekszik. A hasa kicsi, de nem lapos, inkább finoman domború, s ahogy a zöldes fény meghinti, olyan, mint egy tótükör a hold vonzásában. Ágyékának háromszöge árnyékszerűen sötét.
A férfi leszáll az ágyról.
- Iszol sört? - visszajön, tölt, a poháron lecsapódik a pára. Leül a nő mellé az ágy szélére.
- Mért nem válaszolsz, ha kérdezek valamit?
Az utcán léptek. Olyan bizalmasak, magánjellegűek, mintha itt járna valaki a szobában. Magányos ember léptei, csosszanó férfitalp. Valamennyit ihatott, de nem sokat, bizonytalansága mélyebb eredetű.
- Újabb látogató - mondja a nő-, kínáld meg sörrel.
A férfi kimegy zuhanyozni, visszajön derekára csavart törülközővel, megáll, tétovázik, aztán a helyére fekszik.
Odakint mikrofonpróba, majd szöveg, ezúttal párbeszéd.
- Nem kétes, hogy kell a helyem másnak. Ki akar piszkálni, de én nem...
- Mit nem?
- Vállalom, szívem, hogy megalázzon, hogy leköpdössön. Inkább leköpve, mint kirúgva!
A párocska cipői kiverik a távozást.
- Micsoda klaviatúra, fekete zongora - a férfi saját szellemességgel élénkíti magát, és végre hajlandó válaszolni. - Hát ha nagyon érdekel, van férfiklimax. Mi a csudának kérdezed?
Most a nő lélegzése túl szabályos.
- Ezért kell az embert kiugratni az alvásból? - csönd, a szoba közepén áthúz egy autó. - Most járasd a szád, te kis nyamvadék, vagy átteszlek az ablakon, így, anyapucéran.
- Ami nem is rossz ötlet. Itt állok a mi házi színpadunkon, anyaszülten, jön egy rendőr, sapkájához emeli a kezét, és megkérdezi: maga itt most levegőzik, vagy a prostitúció karjába szédül? És erre nekem van egy válaszom.
- Mi az ördögnek az a férfiklimax?
- Izgat, mi? Tudományos érdeklődés.
- A főnököm például benne van. Irigy és gonosz. Amitől tud, elvágja az embert. Most például nem enged részt venni a centenáris pályázaton. Etikailag összeférhetetlen, mondja. Csontig rágja az embert.
- Te, hál'isten, egész jól bírod.
- Én bírom, mert túlélem őt. A reményeim bírják.
- Kannibál, hullarabló.
- Nem én! A harminc évem. A korkülönbség. Elmegy nyugdíjba és meghal.
- Szóval, a férfiklimaxra jellemző a nyugdíj és halál.
- Isten fölviszi a hegyre, megmutatja neki az ígéret földjét, a szemével láthatja, de lábbal nem érintheti.
- Én nem tudtam, hogy ez ilyen, ez ilyen, hogy is mondjam, kegyetlen... - a nő elgondolkozik, mintegy röppenő szavai után néz, aztán karját tarkója alá feszítve, a kékes mennyezeten keres valamit, talán gondolatai folytatását. Vastag, fekete haja kétoldalt az arca mellett, itt-ott már ősz szálak keverednek benne. - Szóval, a halálfélelem - keresi a felismerés szavait. - A meg nem valósulás - mondja szomorúan.
- Van egy haverom, tudod, Simon Laci, a klinikáján erre specializálta magát. Most állítólag könyvet ír róla.
- Te azt mondod, hogy gonosz. Ez törvényszerű? Lehet, hogy csak szerencsétlen. Elvégre látja az ígéret földjét, és tudja, amit tud.
- Jó. Lehet, hogy csak szerencsétlen. A te embered. Egyéniségen múlik. Mindenesetre az ilyen pasas elnőiesedik, hajlamos lesz a hisztériára, úgy tudna sírni, üvölteni, mint egy nő.
- Ez is egyéni, hogy elnőiesedik, hogy hisztérikus. Egész biztos, hogy van, aki befelé csinálja. És nem zokog.
- Mindig magáról fecseg, a sérelmeiről. Hogy ő a legjobb statikus mérnök Magyarországon, hogy neki egyetemi katedra járt volna, de politikai okokból... Mármint az én főnököm - a fiatal férfi megdühösödik, leszáll az ágyról. - Mi a nyavalyát beszélünk mi éjjel egykor ilyen hülyeségeket!
Már messziről hallani a mentőszirénát, mint a fűrészfogú kés, úgy tépi fel az éjszakát. És egyenesen a kis utca gyomrába. Hörögve, visítva kapaszkodik a fék, itt, az ablak alatt.
A férfi az ablakhoz ugrik, egy rántással leengedi a redőnyt, megszünteti az utca és a lakás kapcsolatát. Fekete és forró a szoba.
- Húzd föl, légy szíves - a hang hiteles -, félek.
A férfi sóhajtozva, mint aki örökké a másik akaratának kénytelen engedelmeskedni, fölhúzza a redőnyt; utca és lakás újra egymásba nyílik.
- Milyen szomorúan primitív minden, mint egy rossz moziban! Hogyan tudják az írók kitalálni az ellenkezőjét, hogy a valódi ne sértse az ízlésünket, és mégis igazinak hasson - nézi az utcát, és mondja a jelenetet. - Egy nő hordágyon! Várjál csak, drágám... azt hiszem, az a bizonyos állapotos nő. Az a kacér állapotos, aki az utolsó pillanatig bordóban, lilában meg sárgában... tudod! Amilyen mohó és élni vágyó, ez már a kocsiban szülni fog.
Elrendeződnek a zajok, öblösen csattan a kocsiajtó, visszaszívódnak a kíváncsi fejek, de a fiatal férfi az ablaknál marad. Alakja, ahogy körülmetszi a fény, hosszú árnyfigura.
- Tulajdonképpen - szólal meg hosszú hallgatás után a nő tisztán és elszántan - irigylem ezt az asszonyt... hogy ilyen rohamszerűen jön rá a szülés, hogy olyan neki az egész, mint egy villámlás! és igen, hogy utolsó pillanatig azokban a gyönyörű selymekben! beléjük csomagolta a hasát, mintha valami karnevál vagy mit tudom én, népünnepély vagy fölvonulás volna, és... hogy tulajdonképpen nem is ő szüli azt a gyereket, hanem a természet.
A férfi elmozdul az ablaktól, testének félkörű fordulata tétovaságot, zavart fejez ki. Derekára csavart törülközővel, perzselt barnaságában, eltorlaszolja az ablakot. Megélénkül, szeretne visszavágni, csúfolódni a nő felfűtött szavain, de csak legyint, nem jut eszébe semmi használható.
Testük egy vonalban, egymás mellett, szemük túlságosan nyitva, de a szavaik elapadtak. Az utcán, amely itt húzódik bennük, egy-egy átfutó autó, később egy részeg nő hosszú monológja. Az éjszaka múlása olyan lassú, hogy már alig mérhető. Bennük is, kint is szinte elmozdíthatatlan.
- Amikor hazajöttél - kezdi a férfi látszólag minden szándék nélkül, és szeme egy vonuló árnyék nyomába ered a mennyezeten -, konyakszagot éreztem rajtad.
- Nem szoktam konyakszagú lenni, de most igazad van, ittam egy konyakot. Meghívtak. - Fölélénkül, szeretné tovább mondani, kérdésre vár, de az elmarad. - Nem is érdekel, hogy kivel ittam?
- Egy öreg szivarral. A férfiklimaxossal.
- Durván fogalmazol. Az illető művész, az igaziak közül. Én szerkesztem az albumját.
- És erre ő befizet egy konyakra. Igazán nagyvonalú.
- Leültünk, de csak privát.
- Hirtelen támadt szimpátiából.
- Nem egészen abból. Nem vagy féltékeny, csak felületes.
- Veszekedni fogunk?
- Nem fogunk. És az illető nem öreg szivar, az illető ötvenéves.
- Csekélység, ötvenéves, egy férfiú a pliocénkorszakból.
- Mi az, hogy pliocénkorszak?
- Csak annyit tudok, hogy háromujjú őslovak éltek benne. Vagy valami ilyesmik. De éjszaka kettőkor nem vagyok hajlandó földtörténeti előadásokat tartani, majd reggel megnézed a lexikonban. Egyébként vannak vázlatos fogalmaim az ilyen ötvenéves művészekről, az igaziak közül, ahogy te mondod. Ismerem ezeket a laza ősz fürtöket tartóshullámban, ezeket a piperkőc roncsokat, akik az első emeleten már megállnak lihegni, kamillateában fürdenek, és átköhögik az éjszakát. Hát persze, hogy kinagyított magának téged, egy huszonhét éves nő, akinek - és ezt a kéjenc szemével azonnal meglátja - hibátlan a melle, a haja csupa elektromosság, de a néhány ősz szál azt is jelzi, hogy gazdag a lelki élete.
- Butább vagy, mint a több havi átlagod. Ez az ember nem őszül, vörösesbarna.
- Ez az! Kétoldalt két vörös hajcsomó. Festi a haját, már ami megmaradt. Hogy hívják a tagot?
- Nincs neve.
- Ravasz vén állat.
- Úgy riszálod magad a harminc év fóroddal, mint egy kan majom.
- Harminc év realizmusommal. Harminc év józanságommal. És ez nem az én fórom, az emberiségé. Forradalomban élünk, minden hónapban robban valami. Kortársa vagyok a forradalomnak.
A nő csupa tüntető álmélkodás.
- Micsoda pátosz! Új oldaladról mutatkozol.
- Mert mit akar tőled az az ember? Akar valamit? Persze, a lelki csomagolás! Beszélgetni olykor. Eszmét cserélni. Oldani a magányát. Hogy neki kopár az otthona, a gyermekei fellázadtak és elhagyták, felesége rohamosan öregszik, és ő már csak altatóval képes elaludni. Higgye meg, kedves Angéla, én már csak a vegyi alvásban és a vegyi öntudatban bízom, a modern kémia még ideig-óráig fönntartja bennem a több millió éves emberi csodát, az életösztönt. Háromujjú ló!
- Először is, légy szíves, nem vagyok Angéla. Itt kezdődik. Másodszor, az az ember sosem jött elő ilyesmivel. Talán furcsa, amit mondott. Többen is látták velem, és - kis gondolkodó csönd, hogy kimondja-e - irigyelték. Szeretne velem néha együtt lenni.
- Hogy továbbra is irigyeljék.
- Igen. Ezért.
- Mondom, hogy ravasz vén állat.
- A te fölényed alapja nem több, mint egy anyakönyvi rubrika.
- Harminckét éves vagyok. És minden különösebb optimizmus nélkül is remélhetem, hogy megérem az ezredfordulót, mégpedig, ha nem veszed rossz néven, hivatásbeli és férfiúi erőm teljében.
- Ne röhögtess, édes, huszonnyolc meg harminckettő, az hatvan. Hatvanéves leszel. Férfiklimax. És a szociális fejlődésnek megfelelően, már rég nyugdíjas. Ha ettől vagy ilyen magabiztos, már fordulhatsz is a másik oldaladra, de ne dicsekedj az ezredfordulóval!
- Na és a biológia, az orvostudomány, a vegyészet? Kétezerben én legfeljebb negyvenéves leszek.
- Legfeljebb. Tudod, milyen öreg egy negyvenéves férfi? A te mentalitásoddal? Neked nem a hajad ritkul, te lelkileg kopaszodsz.
- Nem gondolod, hogy ez kicsit erős?
- Gondolom. Így akartam.
- Szóval... - a fiatal férfi hátat fordít a nőnek, kirajzolódik atlétaválla és lapockájának izomszerkezete. - Hozzájárulok - ásít -, mutatkozhatsz vele - szeretne hangsúlyosan viccelődni, de ez nem sikerül -, hadd irigyeljék a vén szivart. Hogy egy ilyen nő, egy ilyen pompás nő.
Hosszú csönd. A nő tágra nyitott, leltározó szemmel látja a szobát, a Kossuth Lajos utcai iparművészeti boltban vásárolt tárgyakat. Mindent, ami négy év alatt összegyűlt. Ócska fétisek! Szemét kis mütyürök - gondolja, fölnagyított utálattal. Minden harmadik lakásban ugyanezek a margaréták, ugyanezek a napba néző lányok, ugyanezek a közhelyek, ugyanez a fölfújt semmi. Subaszőnyeg, padlóváza, tavalyi nádbuzogány. Üresség, üresség, a hazugság összkomfortja, cucc, zsákmány, aktatáskában, nejlonhálóban hazahordva, csupa szemét a szerzés vitrinjeiben.
Ezt most meg kell hogy mondja, ki kell hogy kiabálja.
- Pocsék kis senki vagy - mondja a férfi szép rajzú hátának, a tarkóján kapaszkodó hajának -, kivárod a másik halálát, a harminc év fór, ez az egyetlen tehetséged.
A fiatal férfi, derekán a frottírtörülközővel, váratlanul felül. A nő úgy érzi, hogy most ütni készül. Leugrik az ágyról, a lepedő a lábához csúszik. Ott áll rontatlan, fiatal testtel, amely még sose szült.
- Kiabálok - mondja csöndesen, és elsírja magát.
A reggel, amely felhősen fedett, bádogszerűen kivilágítja kettőjük meztelenségét. Zsilettpengével szabdalt cikázó körvonalak.
A kis utcán, amely valójában bennük vonul, két sor házzal és legalább ötven sorssal, valaki, férfihang, fölzokog. A szemközti kapuban az ájulásig álmos házfelügyelőnek mondja ez a férfi, hangjának kibicsakló ügyetlenségével - jaj, hányszor lehetett ezt a hangot hallani veszekedve, nyüszítve, boldogan -, meghalt, még a mentőkocsiban meghalt!
A világosodás olyan, mint a piszkos árvíz.
- Ereszd le! - könyörög a nő, és a férfi egyetlen mozdulattal lezuhantja a redőnyt.
- Meghalt - ismétli a nő -, még a mentőkocsiban meghalt.
- A kicsi vagy az asszony? - kérdezi zavartan, gyáván az atlétatestű, fiatal férfi.
- Ez is, az is - mondja a nő -, az én gyerekem és én is, képzeld! Amióta csak együtt vagyunk, amióta találkoztunk, én mindig gyereket akartam tőled.
A férfi az ablakhoz rohan, és fölrántja a rolót.
- Félsz? Hát csak félj. Ne csókold a testemet, nagyon kérlek, viszketek tőled.
- Tőlem? A számtól?
- Az ötféle szádtól.
- Nekem ötféle szám?
- Százféle szád. Mit ígértél, mondd?
- Tudod, hogy a beosztásom, a bizonytalan helyzetem... Mit mondtam én neked, drága szívem, mit mondtam én neked? Hogy várjunk.
- Vége. Meghaltam. És bennem a kicsi. Telefonálj.
- Kinek, minek, miket beszélsz?
- Légy szíves, értesíts valakit.
A fiatal férfi, akinek egész éjszaka nem volt egy használható gondolata, most a megtalált eszme örömével, fölpofozza a nőt. Az elvonítja magát, felkuporodik az ágyra, majd arcát fölemelve az érdes lepedőről, csak ennyit mond:
- Megverted a gyermekeid anyját, te rohadt! Megverted az édesanyádat. Saját magadat.
A fiatal férfi hülyén, motyogva szól maga elé:
- Csak egy konyakot ittál? Csak egyetlenegyet?
Szemközt terjed a zokogás, meghalt a selymekbe bugyolált asszony, meghalt a mentőkocsiban, mohón és sietősen, suhogva kilépett a szennyszürke járdára, illataival a füstszagba, vérpiros függőivel a fülében. Meghalt az emberekben, minden lakásban külön-külön. Az utcában meghalt a várakozás.
Még ki sem csöngött az első, máris fölveszi. Mint a vércse. Imre csontos ujjai megrándultak, hogy mégis visszarakja a kagylót, és kilép a vizeletszagú telefonfülkéből, de túloldalt máris beleszóltak. Egy mohó, világmindenségre vágyó halló, amely fedetlen, mint a remény. Látta a nagy testű férfit, háziköntösében, látta, amint túl formás és túl kicsi füléhez szorítja a kagylót. S a fülke mellett a pillanat foglalatában ott áll Erzsébet, az arca önállósodott a szorongó figyelemben. Mögötte, háttérként, az otthon hagyott férj és a két kisgyerek.
- Itt Mikó Imre - mondta ki végül a fiatalember.
Arccsontján kifeszült a bőr, s a szemüvege bepárásodott. Kezdte utálni magát.
- Mikó Imre! - üvöltött Burza a másik oldalon. - De örülök neked! - Ismerem én a szövegeidet, azt mondod mindenkinek. A fülke félig nyitott ajtajában Erzsébet keskeny arca. A világosszőke hajban, amely keményre perzselődött a fodrászbura alatt, a délelőtt hegyes fényei.
- Hogy van úgy általában? - kérdezte a fiatalember reménytelenül, egy sikertelen szökés szégyenében.
- Úgy általában, édes fiam, dögrováson. A szívem. - A szíved. Túlélsz te mindnyájunkat a szíveddel. - Tudod, vödörszámra a kávé. És a meló. A meló. - Nem, erre nem térünk ki, telefonban az ilyesmi életveszélyes. Még majd kérdezel valamit, s én még majd felelek. De úgy, hogy kiesik kezedből a kagyló. - De örülök neked! Hogy végre!
Imre a maga arcát látta a fülke üvegében. Vasszürke, szálkás haj, és az arca olyan súlyos, ha ráteszik a vízre, azonnal elsüllyed. Ez az arc - nehezék. Ha még sokáig figyeli magát, az üveg szétzúzódik, és ott csörömpöl az aszfalton, arca cserepeivel.
- Asszony, gyerek? Sose írsz! A verseidből tájékozódom. Igaz, hogy ez a leghitelesebb. Nagy költő leszel. Mikor jössz?
- Nem vagyok egyedül.
- Hagyjuk a sódert, jó? Gyere minél előbb, ez a lényeg. Nyomás. - Imrében újabb adag utálat gyűlt össze. Ez az álfiatal szleng. Bizalmaskodva maga elé tartja, mint egy meghívót, hogy beléphessen miközénk. Miközénk? Fiatalok, robbantók közé? Na ne marháskodj a harmincnyolc éveddel, mit miközénk! A húszévesek között akar otthon lenni. A vérükre vágyik, a merészségükre. Minden darabját róluk írja, telerakja velük a színpadot, csak éppen ők nincsenek ott. Retteg a nyíltságuktól, és vágyik közéjük.
- Két éve nem láttalak! - nyöszörgött a másik túloldalt. - Ne marháskodj, ne kéresd magad, gyere. Nyomás.
- Tulajdonképpen... - most kilép a repülőgépből, ejtőernyő nélkül. - Kérni akartam magától valamit.
- Az még jobb. Amit akarsz. Mindent.
- Téged itt leültetlek szépen - mondta Imre Erzsébetnek az eszpresszóban -, és fölmegyek az öreg lélek-kiskereskedőhöz. Te addig vársz. Meg lesz tisztelve. Föl lesz dobva. Lesi a pillanatot, hogy födelet adjon a mi illegális szerelmünk fölé. Négy szobája van a dögnek.
- Ha ennyire utálod, akkor - hogyan?
- Éppen ezért. Ki kell csontozni. Az utolsó falatját is elenni. A könyörtelenséget, ha éppen erre vágyik, meg kell fizetnie. Ez az ember az öreganyját is megtagadná, csak hogy mi befogadjuk.
- Kicsoda - mi?
- Ahogy mondani méltóztatom. Mi.
- Mi ketten?
- Mi ketten, és mi sokan. - Megitták a gint. - Fél évig kibírtam nála. De úgy, hogy kiütött rajtam a szégyen. Mandulán tartott, és madártejen. Még ma is azt mondja, ő a fölfedezőm, ő az ilyenem meg olyanom...
- Mondd, jó dolog ez, hogy mi most nála lakjunk?
- Azt a színtiszta pedagóguslelkedet! Azt a nemzetnevelő becsületedet!
- Én nem így ismerlek. Te nem vagy cinikus.
- Jó. Erzsébet. Bóbita. Tekintsd az érdemes drámaírót olyan vállalatnak, amely a maga erkölcsi súlyát óhajtja emelni, hogy nekünk egy hétre szállást ad. A tavaszi szünet idejére. Koszorújába egy levél. Te itt megvársz szépen, sütkérezel ebben a büdös napsütésben. - Izmait összehúzta a harag. - Mire várjak, mondd, nekem még nem volt az életemben senkim, beleértve a feleségemet, akit igazán szerettem volna. Üres, szemét alakok a legjobb nőkkel futnak. - Elernyedt, elszomorodott. - Te, ide figyelj, én nagy költő vagyok. Bízd rám. Te csak ülj, és várj!
*
Az ismert lépcsőház, a maga visszhangos zajaival, mint egy hangversenyterem, a klóros tisztítószerek steril illata és a karfák hiányos rézpántjain a föllobbanó napfény! Csak nem gyengülsz el, fiatalember? Csak nem érzel nosztalgiát? Úgy éltél itt hat vagy hét hónapig, hogy szünet nélkül viszketett a bőröd. Hogy háborogtál és öklendeztél, külső szemmel figyelve, fölnagyítva jótevőd minden mozdulatát, szavát, mint egy ellenséges világból jött felderítő.
Nem csönget liftért, mert akkor nem ússza meg dialógus nélkül. A házfelügyelőné, akit Burza jól tart szabadjegyekkel, sokszoros liftpénzzel, hírnevének összegyűjtött sugaraival, őt választotta ki annak idején, amikor még a mesternél lakott, hogy jelzésszerűen bár, de kifejezze fenntartásait. Azért ez a Burza úr nem olyan nagy író, ahogy beállítja magát - kockáztatta meg, és mindig beljebb merészkedett a bírálatba. - Elhiheti, Mikó kartárs, én aztán ismerem, tizenhét éve itt lakik, én meg huszonkettőt nyomtam le ebben a házban. Nem olyan nagy elvtárs, bár most pártonkívüli, és nem olyan nagy szív, ami örökké nyitva minden kinek. Mikó Imre sem tudott ellenállni. - Hát igen, amit csinál, kommersz. És összeszedi, tessék elhinni, Williamsból, Pinterből, Sarkadiból, Beckettből satöbbiből. - A házfelügyelőné, mágikus rémületében, még csak meg sem kísérelte, hogy rögzítse a félelmetes neveket, de ha fánkot sütött, mindig meghívta a fiatalembert.
Fölszaladt a harmadik emeletre. Szó szerint fölszaladt, mint egy szívműködéstől, érrendszertől, tüdőtől független átmeneti lény. De a mahagónipáccal beitatott ajtó előtt neki is lihegnie kellett. Az új névtábla még több méltóságot sugárzott, mint az egykori. Arany alapon fekete, kurzív betűk. Finom, elegáns rajzolat. És maradt még néhány másodperce is, hogy megfogalmazza, mit akar mondani. Olyan lesz a kérés, mint egy hadüzenet. Úgy mondja el, mint a társadalom rejtőfüggönyei mögött élők vádbeszédét. Zsarolni fog: szegénységgel, erkölcsi fölénnyel, tehetséggel. Ide figyelj, te kommersz-csúcs-szuper! Szereztem magamnak, végre ebben az életben, egy igazi nőt. Egy nőillatú nőt, hallod! Gyűlölködő, lúgoktól, savaktól agyonmart szívemet átitatja a gyógyulás olaja, bűzöktől ránduló nagy lyukú orromat a női bőrnek és hajnak finom szaga! Egy hétig, amíg kitart neki a tavaszi szünet, szabadok vagyunk. Add vissza, édesapám, a régi szobámat.
Megnyomta a csengőt, belülről rekedt berregés felelt.
*
Burza Lajos visszaejtette a kagylót, s lábát az otthoniasan széttaposott papucsba csúsztatta. Nem kasmírköpenyben ült, de puplingatyában. Épp hogy befejezte a beszélgetést Imrével, azonnal tárcsáznia kellett. Meghosszabbított életműködése volt a telefon. Négy vagy öt embert hívott egymás után. Mikó Imre jelentkezett - újságolta. Mint egy távirati iroda, amely különhírben közli a legfontosabb újságot. Ha nem tagadta le, hogy ez a fiú, akit ő egy munkásszálláson szedett fel, akiben meglátta a tehetséget, s akinek lakást adott, gorombán és hálátlanul odébbállt, akkor most jogos, hogy elmondja mindenkinek, a fiú visszajött.
Burza leült a ripszhuzatú fotelba, amit annyira szeretett. Elfáradt a sok beszédtől, s most, hogy leadta a drótot, szíve táján visszhangos ürességet érzett. Mintha nagy, visszhangos szobák volnának a mellében.
Mit is tagadja! valamikor sokat remélt ettől a fiútól. Összekapcsolódni a valódival, otthonossá válni egy elérhetetlen közegben! Mindezt tőle várta.
A telefon újra megszólalt, de mire Burza föltápászkodott és a hallgatóhoz lépett, már el is hallgatott.
Kintről az előszobacsengő hörgő berregése. Ó, ez ő!
Megint érezte mellében az ürességet, de magára kapta kasmírköntösét, és rohant kinyitni az ajtót.
*
Azt mondod, nagy költő leszek, hát az vagyok. Nagy költő. Ami te soha nem leszel. A büdös életben soha. De én most kizsigerellek. Kizsákmányolom azt a gyöngyházcsillogású lelkedet. Visszaélek a nosztalgiáddal, s a kirekesztett tömegek nevében lecsapolom az extraprofitot.
Ült a dolgozószobában, támadó szembesítésben a berendezési tárgyakkal, amelyek nagyrészt belvárosi üzletek vitrinjeiből kerültek ide. Subaszőnyegek, perzsák, keleti nippek, ötvösdomborítások s a falakon néhány divatos festő. És mindez máris elavult: szinte a folyamatos elmúlás jelenében.
- Tudom, kávét nem iszol, csak töményet - tért vissza a házigazda, miután a fürdőszobában szivaccsal megnedvesítette szíve tájékát. Külföldi italokat tett le az asztalkára. - De örülök! - mondta, és kezdte érezni, hogy nem örül.
Élesen szólt a telefon, az elektromos rezgések zárótüze. Burza egyetlen begyakorolt karmozdulattal nyúlt a kagyló után. Hirtelen elszédült, a szája remegni kezdett. Ez a szörnyű telefonéhség - gondolta a másik.
- Már megint! Az ember képtelen egy mondatot befejezni - a rendes vérkeringés helyreállt, és ő azonnal beleszólt. Lelket lehel a kagylóba. - Mónika! - üvöltött a boldogságtól. - Az előbb kerestelek, de nem vetted fel. Tudod, ki a vendégem? Egy nagy költő. Egy zord próféta. Eltaláltad, szívem, Imre. Mizujs? A srácok? - a lobogás negyed lángra csökkent. - Nem én uszítottam rád! Én úgy éljek, hogy nem! Évenként Párizst neki! Egy francot! De azért, ha lehet, ha megy... Majd hívlak, szívem. Szia. - A rőtesbarna haj keretében csüggedt lóarc. Egy kék szemű paripa. - Mónika csókoltat. A szád közepén, mondta. Azt mondta, imádja a nagypofájúságodat. Persze ez az ő stílusa. Ismered. Tündéri. Tudod, hogy már főelőadó? És a devizaosztályon. Képzelheted, mit rágják a lelkemet, meg az övét. Tavasszal az utazási láz. Mónika! - most jön a családi nagyreklám. Mónika főelőadó. Iván főelőadó. - A gyerekeim. Szóval, nem ment küzdelem nélkül, de sikerültek.
Persze, hogy sikerültek. Mi az, ami a te családodban nem sikerül. Vagy csak félig sikerül. Mondjuk félig, na?
A kezén érezte Burza hideg, száraz, aranyszeplős kezét.
- Nem akarsz utazni? Párizsba? Rómába? - hangját telitűzdelte reménykedéssel. - Madridba? Nem! Nem kell valuta? Tudod, hogy Mónikánál jó vagy.
*
Erzsébet ott ült a presszó kisasztalánál, merev deréktartással, foglyul ejtve a várakozástól. A földig érő ablakon túl, a füstös napfényben merőleges alakok imbolyogtak, nők, férfiak, gyerekek. S néha begurult a képbe egy visszatérő rövid lábú kiskutya.
Csak a várakozás feszélyezte, a helyzet nem. Egy pillanatig se bánta, hogy eljött Imrével, és otthon hagyott kisgyermekeire sem gondolt bűntudattal. Holott az iskolai szünet idén egybeesett a húsvéttal. Harmadik és negyedik gimnazistákat tanított koedukációs szabadságban, amely őt is sok fölfedeznivalóval lepte meg. Tavaly egy érettségiző tanítványa felajánlotta neki, hajlandó a szeretője lenni, mert ő szép és komoly, és a komolysága mögött még sok minden izgalmasat sejt. Férjének elmondta ezt, talán hogy dicsekedjék, de más miatt is: hogy kifeszítse a falakat. Mert akkor már Imrét szerette, ezt a keserű, békétlen embert, gyermekvárosi nevelőt, aki arról is ismeretes - de alig olvasottan -, hogy költő. Bizonyos életkor után a hétköznapian egészséges környezet már alig tud mit kezdeni egy ugyancsak normálisnak látszó emberrel, aki szemérem nélkül házal legbensőbb titkaival, és reflektorokkal világítja ki a lélek illegalitását. Harmincnyolc éves férfi, aki akkor boldog, ha minél több szörnyűséget sikerül feltárnia saját magából. Így a tapintat is azt követeli, inkább ne olvassuk, ne lessünk be a kitárt ablakon.
Így, aki ismerni akarta Imrét, a verseiből ismerhette. Kétszobás városi lakás, faragott bálványok a szekrény tetején és szürrealisztikus fénymadarak a mennyezeten. Kovácsoltvas fétisek, és az ember lábnyomai a Holdon. Helyzetjelentés a népszaporulatról, az öngyilkossági epidémiáról. És üldögélő fiatalokról a rakpart lépcsőin, zuhanó júliusban.
Megismerkedésük már ez után a teljes, de egyoldalú ismeretség után történt. A városi könyvtár rendezésében falura mentek irodalmi estet tartani. A mészillatú könyvtárszoba zsúfolásig telt; átfűlt testek melegébe léptek. Fehér nejlonblúzok, kifőtt, piros arcok, ügyetlenül kötött pillenyakkendők. Dauertól drótszerű leányhajak és itt-ott egy-egy vállra zuhanó fiúfrizura. Sűrű kilélegzése a pórusoknak. Szédítő tükrei a szemeknek.
Amikor hazautaztak a szárnyvonalon, a fokhagyma-, kisüsti- és műanyagszagú kocsiban, úgy ért össze a válluk s a kezük úgy kapcsolódott egymásba, mint egy naiv ábrázolaton.
- Te agyongyötört arcú, te aszfaltarcú, te kenyérarcú.
Erzsébet elmosolyodott, kioldotta magát a merevgörcsből, és rendelt egy narancsitalt. A rövid lábú kiskutya újra elgurult a kirakat előtt, csakhogy most piros labda volt a szájában.
- Ne hívjál Bóbitának, Erzsi vagyok.
- Most aztán dumálj magadról. Nyomás, fiam, nyomás! Minden érdekel, de minden! Mi azért valahol rokonok vagyunk. Ne is tagadd! De igazán nem akarsz Párizsba utazni? Beszélj magadról! - Úgyis tudom, egy szavam se érdekel, már oda se figyelsz, alig várod, hogy bedobhasd a saját dolgaidat, a sikereidet, a műveidet, a visszhangot, az egész nagy lakásban megszólal a visszhang, írógépek kattogása, üdvözlő táviratok, kisebb küldöttségek a küszöbön! - Soha, de soha nem avattál az életedbe, fiam.
Furcsán megváltozott ez az arc, gondolta Imre, olyan, mint egy régi fotón, azokon a kemény fotókon, amikor még barnára hívták elő a képeket.
- Ez persze összefügg azzal, hogy te engem... - rőtes bajusza alatt megjelent vastag nyelve, és megnedvesítette szája szélét - hogy te engem, amit én csinálok... szóval nem sokra becsülsz. - Úgyis odaadod a szobát egy hétre, szerelmünk fölé a kánaáni sátort, ha nem dicsérlek is, de én most dicsérni foglak. - Legutóbb is meghívtalak a premieremre, küldtem jegyet, levelet, mindent, előkészítettem a régi szobádat, és semmi.
- Mondja ki, nem is válaszoltam.
- Nem is válaszoltál - ismételte a másik, a vereségtől is megkönnyebbülve. Szeretett panaszkodni, de a gyors cáfolat reményében. Túlságosan is fedetlen volt, minden sikere ellenére.
- Járvány volt a gyermekvárosban. Nem mehettem.
Burza előrehajolt. Járvány a gyermekvárosban. Istenien hangzik. Ha novellista volna, elkapná novellacímnek, de így is... - És nem írsz róla?
- Nem.
- Elmondanád?
- Mit?
- A járványt.
- Ha érdekli.
- Engem, jól tudod, minden érdekel. Minden. A fölvevő készülékem még mindig túl érzékeny. És az izgatottságom, az érdeklődésem. Valahol engem minden ember érdekel. - Okos ember, és milyen hülye tud lenni. - Nekem adod?
- Mit?
- A témát.
- Magának.
- De hát beszélj magadról, én nem vagyok érdekes - most jön a prágai bemutató és a két filmszerződés -, kérik tőlem, hogy írjam meg az életrajzomat, két kötetben. Húzódom tőle. Nagyon sokan élnek még az érintettek közül. - Kiárusítanád a legjobb barátaidat is, édesapám! - Bár az író legyen kegyetlen. Nagyon jól tudom. Én magammal sem vagyok kíméletes. Én vagyok az a pelikánanya, aki saját véremmel táplálom a kicsinyeket. Röhögsz?
- Nem. Dehogy. - Erzsébet bepácolódik abban a bűzös presszóban. Ott ül talpig maxiban, szép világos arcát kiemelve a füstből, és hosszú nyakán a feje, akár egy fiatal napraforgó. Marhaság. Ez túl édes.
- Mondom, nem én vagyok a fontos - köröző tenyérrel megsimogatta a mellét -, a darabot egyébként...
- Elhozta a színház Miskolcra is, a fesztiválra. Megnéztem. Negyvenöt kilométert utaztam maga miatt.
- Megnézted? - lobogó haja és aranyszőke szakálla nőtt a reménynek, beült egy borpiros sportkocsiba, és körbe-körbe száguldott. Hát ide hallgass, meg leszel elégedve.
- Maga, komolyan mondom, előrehaladott kora ellenére is fejlődik. Isten bizony!
- Fanyarabb vagyok, ugye? És tudom, amit a fiatalok, az ellenpontozást, ugye? - Erzsébet kimegy a szutykos vécébe pisilni, visszaül a helyére, és türelmetlenül vár abban a bokáig érő maxiban. - Tudod, hány geget, poént, anekdotát dobtam a fenébe, csak ennél az egy darabnál? Beszélj, kíváncsi vagyok a véleményedre. De a részletes véleményedre. Te olyan vagy, mint egy szonda, érzékeny és tárgyilagos. Hiteles.
S miközben mondta, mondta, halántéka horpaszában kiütött a veríték. Kézfeje, lába meghidegedett. Zsibbadni kezdett. Figyelte a szemben ülő széles, sárgásbarna arcát, vasdrót haját, és már nem merte megkeresni a nagy tükrű szemüveg mögött a szemét. Eláradt benne a félelem, végtagjaitól a szívéig.
Ül Erzsébet, és vár. Milyen valószínűtlenül vékony abban a maxiban! Mint egy hosszú szárú virág. Virág! Marhaság! Hagyjuk ezeket a Virágért-hasonlatokat.
- Amit meg lehet tanulni ebben a szakmában, maga megtanulta.
Burzát fölemelte az izgatottság.
- Miért magázol, mondd?
- Igaz, magához öregedtem. Több az ősz hajam, mint magának.
Újabb telefon, szenvedő mozdulat: látod, ez így megy.
- Szevasz, drágám! - Már rég rá kellett volna jönni, van ebben a nagydarab sikerágyúban valami nőies. Ahogy toborozza a híveit, ahogy fényesre dörzsöl egy vacak kis dicséretet. - Majd szólok Ivánnak, drágám, persze. Tudom, hogy jó vagy nála. Nem, ő a dallamkürtöt a kocsijához Olaszból hozta. - Letette a kagylót. - Végre - keze fejét végighúzta megizzadt homlokán. - Hogy Iván szerezzen neki dallamkürtöt. Mi kell egy színigazgatónak! Az a fiú nem látszik ki a munkájából, és - boldog, dicsekvő fáradtság, szinte a szülő asszonyok fénye az arcán - szóval, azt mondod, hogy a drámám, hogy negyvenhat kilométert utaztál miatta?
- Negyvenötöt. Bicikliztem.
- Te, Iván soron kívül szerezhet neked egy kocsit. Nem Trabant, nem, nem! És kölcsönt is lehet... egészen biztosan... Tudod, én a barátaimért! - ez igaz, éjszaka kellős közepén is elszaladnál bárkivel a fogorvoshoz, beprotezsálod az intenzív osztályra kis szívzűrök esetén is, elintézed a közértes beutalóját, de a szakmában, édesapám, az irodalmi szemétdombon, ott nincs hely másnak. Ott nincs jó tipp, önzetlenség, ott magad is fülelsz, leselkedel és sodródsz. - Igen, a barátaimért. De mit magyarázzam! - Gyöngyház berakásos, finom íróasztalán szétdúlt kéziratlapok. - Azt hiszem, most valami olyasmit írok... tudod, kitől kaptam levelet a Színes árnyékok után?
- Lenintől.
- Ne marháskodj - a lába megint hidegedik, és az a zsibbadás.
- Bernard Shaw-tól.
- Veled nem lehet komolyan.
- Én Gorkijon alul nem adnám.
- Te gúnyolódsz velem. Nem is folytatom.
Imre váratlanul elgyengült.
- De komolyan mondom. Maga tényleg fejlődött. Én még sok lehetőséget látok.
- Azt akarod mondani, hogy korszerű, amit csinálok? - a keze és a lába hideg vízben úszik, függetlenül a törzsétől, a fejétől.
- Korszerű. Nagyon.
- Ha ismernéd - kis lihegés közben -, amit most írok. Ezért az egyért odaadom az egész életművemet. - Csekély ellenkezésre várt. - Ezért az egyért. Na?
Meggyötört lóarc, a nagyot akarás mély ráncaival. Imre végigaraszolt rajta tekintetével. A szenvedés hitelességét nem lehet kétségbe vonni. Az ajka papírszürke, és a szemhéj erezetten piros.
- Mondj valamit, mégis! - Hosszú csönd. - Ne haragudj, elgyengültem kicsit. - Olyan bőrdíványa van, mint egy régi nőgyógyásznak. - Így fekve, ne haragudj. Nagyon beleadtam magamat ebbe a francba! - kézirataira mutatott, sterilre súrolt nagy keze leírt egy félkört. - Kérni akartál valamit.
- Semmi. Csak éppen látni akartam magát. Földugtam a képemet.
- Látni? Engem? Csak úgy?
- Igen.
- Csodálkozom.
- Ne hozzak vizet vagy ilyesmit?
- Ugyan, ne marháskodj. Most majd elkezdel sajnálni. Attól pedig én azonnal megijedek, fiam.
Szólt a telefon.
- Vedd föl. Látod, fiú, ez így megy, szünet nélkül.
- Ne vegyük föl. Hadd csöngessen a dög.
- Muszáj - az arc megpikkelyesedett az erőfeszítéstől -, én mindenkivel beszélek, én mindenkinek válaszolok, ezt te jól tudod.
Mire Imre fölvette volna, a telefon elhallgatott. Burza furcsán megereszkedett arcán csalódás.
- Na mért nem mondod, fiam, hogy talán a Svéd Királyi Akadémia volt. A Nobli-díj - nevetett.
- A maga darabjában az a jó, hogy egy ember képes átlépni az árnyékát.
- Így látod? Komolyan?
- Halál komolyan.
- Elárulom neked, sokáig azt hittem, hogy te nem is vagy szerves anyagból. Ósdian szólva: hogy nincs szíved.
- Ennek semmi köze a szívhez. Maga is tudja, hogy irodalomban nincs alku. A szív, önmagában, kiemelve az egészből, egy vacak húsdarab. Egy mócsing. Az ember attól ember, hogy megszerkesztették. Hogy konstrukció. Mindmáig - beleértve az űrhajózást és a komputereket - az ember a legprímább szerkezet. A legmenőbb. Elhiszi?
- A hűtőszekrényben van dzsúsz. Konzervdobozban. Hozzál egy pohárral.
- Hozok, mesterem.
- Megint marháskodol.
- Komolyan mondtam.
Az ajtóban megállította Imrét.
- Tudod, melyik sorod tetszik a legjobban?
- Na? Ezt még meghallgatom.
- Szép fenekedben bronzfüleid!
- Baromian groteszk magának, ugye?
Burza Lajost fölemelte a hideg bőrdíványról a közölnivágyás. Nagyon komolyan mondta.
- Én is a fenekemmel hallgatódzom.
Imre fölnyerített a röhögéstől, és kiment a konyhába az italért. Az eljegesedett hűtőszekrényből kivette a konzervdobozt, és elég sokáig tartott, amíg megtalálta a nyitót. Mire kitöltötte az italt és vitte, a házigazdát már szépen elrendezte a halál. Nyitott szemében az utolsó mondat furcsa humora.
Bóbita!
Erzsi!
Erzsi, mi most szépen hazautazunk. Ne haragudj.
A vékony asszony, háttérben a pályaudvar tömött forgalmával s a városból fölnyúló kéményekkel, hűtőtornyokkal, ágaskodva hajolt az érkező vonat elé. Arcának fehérsége kivilágított a félhomályos délelőttből, mint egy magasba emelt tárcsa. Az agyán, ezen az érzékeny billentyűsoron még egyszer végigfutottak a rendbe szedett kötelességek: a szállodai szoba elintézve, a plakátok már az oszlopokon ragadnak, a közvélemény a helyi sajtó útján előkészítve... Esztendők óta, mióta elvégezte az egyetemet, ez a munkája, népművelésügyi előadó, s bár messziről, az Alföld délkeleti csücskéről került ide a hegyek közé, otthon érzi magát. Természetesnek találják, hogy örökké siető alakja, kontyba fésült kamillaszínű haja itt is, ott is feltűnik, kezében aktatáskaszerű retikült szorítva, mint az önálló és magukat munkával elhalmozó asszonyok általában.
A pesti vonat lassítva begurult a pályaudvari vágányra, és erre fellobogott minden, mint amikor friss oxigén éri a parazsat. Mert bármennyire is atomkorban élünk, s a televízió meg a vidékre is betört modernség évszázados falakat omlaszt le, a vonat érkezése ma is nem sejtett idegszálakat hoz izgalomba. Az asszony is érezte ezt, s arcából forróság tolult a szeme köré.
Az írót, akinek most ő lesz a kalauza, jó előre kinézte magának a könyvtájékoztatóból. Esztendők óta magányosan élt, férjét repülőszerencsétlenség érte egy biológuskongresszusra igyekezvén. A fölhalmozott munka egy ideig állta a harcot az egyedülléttel, ám az utóbbi másfél-két évben hasztalan volt minden igyekezet, már nemcsak maga előtt lepleződött le, de kollégái, ismerősei is furcsálkodva néztek rá, mint egy torz, rendhagyó képződményre.
Hetek óta készülődött erre a találkozásra. Látta maga előtt az ismeretlen arcát. Nagy, nyílt arc, elégikusan tükrös barna szem, s még a szemcsés rotációsra nyomott kép is sejteni engedi az arcbőr gyűretlen fiatalságát.
Már-már mindent tudott Kerék Zoltánról, amit egy úgynevezett fiatal íróról tudni lehet, két ösztövér novelláskötetből merítve. Novellái modorosak ugyan, gondolta, védekezve az elragadtatás ellen, sok bennük az új bekezdés, a nagybetű, de a lobogó mondatok mögül kitetszenek a gondolatok dimenziói... S végül, nem tehetett róla, a bensejében érezte ennek a nyugtalanító stílusnak villamos ütéseit.
A mozdony alól sűrű gőztaréj buggyant ki, s az író máris megjelent a lépcsőn, éppoly vakmerően és lobogva, mint egy-egy új bekezdésbe zsúfolt, expresszív mondata. Kezében skótkockás neszesszer, arcán kellemes rózsaszínű izgalom, sötétbarna szemében magabiztos kíváncsiság, amely szétáradt a neki teremtett világba.
Gabriella, a művelődési osztályról, az író elé sietett, sajátos metszésű arcán egy gyengéd jelzőmosollyal: vártunk, örülünk, hogy megérkeztél! Már egymás kezét szorongatták, s a nő kellemes meglepődéssel látta, a haja világosabb és lágyabb, mint amit a fénykép mutatott, a szeme sokkal sötétebb, és az arca sokkal üdébb!
- Mi újság maguknál? - kérdezte Kerék Zoltán az ország dolgaiban járatos közvetlenséggel. S amint a szálloda felé sétáltak, állandóan csak kérdezett, kérdései a felelős ember komolyságát, tudásszomját sugározták magukból. Gabriella valósággal kiszolgáltatta magányos szívét a növekvő jó érzésnek.
Elhelyezte vendégét a szállodában, együtt ebédelt vele az öreg, nagy tükrös étteremben, s szűzies szigorral utasította vissza, hogy a férfi bármivel is megkínálja. Reflex volt ez a kisvárosi közvéleménnyel szemben, az integritás kissé komikus védelme. Magába szívta a férfi dohánypácos, de mégis tiszta illatát, surrogást érzett az arca körül, szemhéja szúrósan lángolt, és kínosan ügyelt, nehogy valami férfi-nő játék lobbanjon fel közöttük, ám ezt a szándékát mindinkább ügyetlen szerepnek érezte.
Az okos, tárgyias fiatal férfi még csak nem is kísérletezett a kétértelműséggel. Itteni olvasói felől kérdezősködött, előlegezett kételkedéssel eddig megjelent két könyve esetleges hatásáról, de mindezt olyan tanulékony érdeklődéssel és odaadó figyelemmel tette, hogy valósággal felkorbácsolta az asszony szívét, akinek botladozó szavai mögött szinte lángsövényként húzódott a lelkesedés. A férfi minderről nem vett tudomást, szelíd lobogású szemével minden szándékoltság nélkül nézte az asszonyt, miközben maga is kitárulkozott, magyarázva útjának rövid történetét.
- Én tulajdonképpen ötvenhét óta vagyok író - mondta -, és eddig is, ami volt, nem más, mint készülődés, gyűjtő, rendező, leltározó munka. Hol vagyok attól, hogy akár csak megközelítsem azokat, akiket mestereimnek vallok! Járom az országot, ismerkedem.
S míg ezeket mondta, az asszony arra gondolt, ha majd holnapután elutazik innen ez a csöndes s mégis lobogó fiatalember, még kézzelfoghatóbb lesz a magány.
Aznap este lezajlott az első ankét a dohánygyári kultúrteremben. Az asszony sápadtan, összegörbedve húzódott meg az egyik sarokban. Már a világítást is fakónak, szürkének találta, mintha maga a terjengő por világítana, és röstellte az előadói asztal fakópiros huzatát is. Növekvő szívdobogással kereste embereit a teremben. Tizenkét embernek adta ki olvasásra a könyvet. Ezeknek itt kell lenniük, megígérték; mindenkivel külön beszélt. Néhányan megszólaltak ugyan, de nem a könyvről beszéltek. Az asszony kezébe temette arcát, s ujjai közén átszivárgott a kudarc. Végül Kerék válaszolt. Hangjában nyoma sem volt a sértődöttségnek. Szelíd, bujkáló mosoly kísérte megértő szavait. A hangulat föloldódott, a hallgatók már nem érezték az író adósainak magukat, sőt osztoztak abban a jó érzésben, hogy segítségére lehettek ennek a derék, igyekvő fiatalembernek. Hiszen ő maga mondta. Nyilván föllendül olvasottsága a városban...
A fiatal özvegy kimerülten, elapadt lélekkel ült a férfi mellé vacsorára. Ki hinné, hogy a sima, nyugalmas homlok mögött ennyi fegyelem és humánus bölcsesség lakik! - gondolta magában, és hálásan nézett az íróra. Kerék Zoltán mértékletesen evett, jóval többet hagyott a tányérján, mint amit az illem megkíván. Aggodalmas szavakkal visszatért ugyan az ankét eseményeire, de amikor Gabriella átfűlt érvei rohamra indultak, hogy meggyőzzék sikeréről, ő már egészen másról beszélt: életéről, megpróbáltatásairól, hogy huszonhét éves korában látott először nyomdafestéket, és első könyve huszonkilencedik évében, 1958-ban jelent meg.
- Nem is tudom, türelem volt-e - magyarázta -, talán nem is türelem, csak arányérzék, így hát kivártam. De ha jól meggondolom, most is csak várok, bár azt is tudom, hogy két embert kötözött össze bennem a természet: egy kíváncsi, mohó, sikerre szomjas fiatalembert és... na, kimondom, magának kimondom: egy igazságos öreget. És eddig szerencsém volt, az igazságos mindig fölülkerekedett. De meddig? És az is igaz, hogy a Kerék-fajtában ez az igazságtéboly dühöngött, rombolt, lökött minket a szegénységbe, ha visszanézek családom múltjába. Már amennyire egy ilyen szegény családnak számon tartott múltja lehetséges!
"És ha most azt mondanád, gyalogoljak érted ötven kilométert az éjfekete Mátrába, fel a Kékesig, azt is megtenném!" - ezt mondogatta magában Gabriella, s mert nem tudott mást tenni, keskeny, hűvös kezét a férfi erős, ápolt kezére csúsztatta.
- Család, gyerek, két srác, két vad bosnyák! - mosolygott szelíden és vidáman az író. - Az ember a saját maga pókja, lekötözi magát ezer finom fonállal, a saját maga rabtartója!
Gabriella most arra gondolt, mi lesz vele az elkövetkező években a fiatalember nélkül.
- Stramm kis feleségem van - mutatta meg erős fogait Kerék. A félhomályos elmélkedések közül kivilágított ez a rövid, egészségesen vulgáris mondat.
Későre nyúlt a beszélgetés. Fizettek, és kiléptek az éjszakába, ők maguk is az áttetszően világos éjszaka részei lettek. Csöndesen, súlytalanul beszélgettek, szüneteket tartottak, s ez érzelmi felfokozottságot szorított szavaik közé. Mint kiderült, Kerék, azon kívül, hogy a modern világ megismerése szüntelenül izgatja, erősen érdeklődik a fizika és a filozófia számos területe iránt; azonkívül hajlik a nagy kitárulkozásokra. Gabriella kissé oldalra ejtett, gyöngéd szőke feje körül csillagrendszerek keringtek a boldogságtól. Úgy érezte, a szeme sarkából könny buggyan ki.
- De az asszonyt, gyereket, az egész életet - folytatta egyetlen lendületben a férfi -, mindent ugyanannak rendelek alá: a munkának. Rabszolga vagyok.
- Az ilyen magányos asszony körül, mint én, akit egy ostoba csavarhiba tett özveggyé - tört ki váratlanul Gabriella, mintegy megbontva az éjszaka szelíd, áttetsző alaktalanságát -, az ilyen asszony körül mindig ugyanazzal a céllal keringenek a férfiak. Undorító! Az egész napom, az egész életem egyetlen védekezés!
Elsírta magát. Vékony, átforrósodott nyakán úgy érezte a férfi hűvös tenyerét, mint egy borogatást.
- Küzdeni kell! - mondta a férfi, ifjúságát cáfoló komoly okossággal. - Nézze, az egész életem, a megjelent két könyv nem egyéb, mint küzdelem. Küzdünk, amíg letudjuk a gyerekkori klerikális nevelést, a leventeszellemet, a háborút, a személyi kultuszt; mindezt így együtt kell leküzdeni, és tudni kell örülni; de nem szabad megfeledkezni a gyerekkori éhezésről, a megnyomorodott szülőkről... igen. Az apró mennyiségek lassan összegeződő boldogsága! Ezt kell tudni kivárni.
A kapuig kísérte Gabriellát, az asszony reménytelenül felmutatott a sötét ablakra, álltak az áttetsző éjszakában, most már szó nélkül, a combjuk összesúrlódott.
- Küzdeni kell - ismételte a férfi, és hosszan a kezében tartotta az asszony kezét. - Megyek, hozzákötözöm magam a gályapadhoz, dolgozni kell, elmaradtam. Ilyenkor mindig éjszaka dolgozom.
A lakás olyan volt, mint egy szűkre mért láda. A magány a torkába kúszott, feszítette. Nincs a munkájának értelme, nincs tartalom benne - tűnődött Gabriella -, most már tudja, a készülődés hiányzik az életéből, s ami ezzel egy, a megvalósulás reménye, sőt bizonyossága. Azok az apró, gyülekező mennyiségek hiányoznak, amik aztán úgynevezett boldogsággá összegeződnek. A falon a mélybe zuhant férj képe, rabtartó mosolya. A mosoly, amelyhez annyit fohászkodott, amelyhez hozzáfüggeszkedett magányos létével, most lelepleződött, öncélúan üressé vált. Egyszerre kivertségének, kínlódásainak mérőeszköze lett. Leakasztotta a fényképet a falról, és a fiókba csúsztatta. Az óraketyegés a fülében, majd a szívében dobolt. A falakról visszapattant ez a ketyegés, és a testét ütötte-verte. Nem lehet aludni, nem lehet ébren maradni! Benne élt azokban a hosszú esztendőkben, amiket Kerék Zoltán nélkül kell majd eltöltenie. Azt kellett volna mondani neki, minden hazugságot félredobva, töltse nála az éj szakát.
Megmosta kifehéredett arcát, és lement a néptelen utcára, amelyről eltűnt a hold áttetsző világossága, s a tárgyak, házak önmagukba zuhantak. Kimondhatatlanul súlyos, tömör és elhagyatott volt az utca. De a húsos feketeség mögött zene brummogott. A fény a Fenyő étterem felé vonzotta. Ez volt az egyetlen hely a városban, amely éjfélig nyitva tartott. Ide zsúfolódtak azok az emberek, akik féltek a leszakadó magánytól, vagy akik valamilyen kényszertől hajtva meghosszabbították nappalukat. Arra gondolt, bár utóbb meghökkent a gondolattól, hogy bemegy, és iszik egy kávét. S csak akkor érezte a jóvátehetetlent, mikor belépett a testek párájával keveredő kölniszagba, az ügyetlenül lármázó zene hullámaiba.
Apró rosszullét fogta el az izgalomtól. Valahol talált egy széket magának. Záróra előtti tombolás feszítette a falakat. Éppen a kidobós mambó járta, úgy, ahogy a világegyetemből és a fővárosból ideplántálódott, némileg gazdagodva, némileg deformálódva, alaktalan őrjöngést lökve szét maga körül. Gabriella lassan ráirányította szemét a tombolókra, és azonnal megpillantotta az összezsúfolt testek között Kerék Zoltánt, amint egy röpködő hajú lánnyal táncolt; kidobta, elkapta, megforgatta, megrázta a lányt, szemében, amit mindig álmodozás fátyolozott el, most igazi szilaj öröm reszketett, befogadta és visszatükrözte a körülötte rángó tömeget.
Gabriella felállt, hogy kimenjen, de hirtelen a vállán érezte a férfi kezét.
- Elmegy? Mi jut eszébe? - vonta vissza Kerék az asszonyt, s töltött is egy pohárba rumot neki. - Az egyetlen őszinte ital, nem akar másnak látszani, mint ami. Nahát, ez okos gondolat volt, hogy lejött, ebben van megérzés!
Esze ágában sem volt, hogy mentegetőddzék.
- Hiába, ez is kell az élethez - hunyorított. - Na, jöjjön, forogjunk egyet.
Magával ragadta, behúzta a forróságot sugárzó testek közé, aztán összeismertette az ismeretlen lánnyal, s most már hármasban ittak, míg végül a záróra kisöpörte őket az utcára.
- Most aztán melyikőtöket kísérjem haza? - tárta szét karját őszinte tanácstalansággal a férfi. - Te is kellenél, meg te is.
Közben újra Gabriella kapujához értek. Kerék derűsen homlokon csókolta, és útjára engedte az asszonyt, de váratlanul meggondolta magát, és utánairamodott.
- Nem tudnál ledobni egy százast? Teljesen kifogytam. Majd postán megküldöm.
A pénzes boríték billenve csapódott az utca kövezetéhez, és egy ujjongó hang vágta ketté a csöndet:
- Köszi szépen!
- Mit szólsz ehhez a kinyalt vőlegényhez, ehhez a kismirglizett, vén pofához, ehhez a nyugalmazott kakashoz, a mellett a kis szőke habcsók ara mellett? Volt pofája, hogy kitegyék a fotóját a kirakatba!
- Kismirglizett, vén pofa? Szerintem javakorabeli férfi, ereje teljében. Amellett felelősségteljes, megfontolt. És bizakodóan néz a jövőbe. A kicsike igazán rábízhatja magát. Legfeljebb, ha nagyon szigorúak vagyunk... hát, egy kicsit kopasz. Valamennyiünk végzete.
- Figyeld azt a tyúkmellet a szmokingmell alatt. És az ilyenek kapcsolják le a virágzó, fiatal nőket, és viszik a molyszagú ágyba.
- Azt hiszem, túlzol, mint mindig. Nem dalia, de van benne tartás.
- Tartás! És a mosolya. Azt végképp nem bírom, ezt a protézismosolyt.
- Lesz majd neked is.
- Lesz, de akkor nem lesz mellettem ilyen nő, ilyen rózsaszínű habcsók, pártával a puha, illatos haján. Mert én akkor is csóró leszek, senki. Nem mint ez a pofa itt, aki piros Skoda Felicián vitte az asszonykát a Kárpátia különterméből nászútra a siófoki Európába. Hidd meg, az ilyennek a pofájába másznék. No, nem a nő miatt, ilyen habcsók még van pár tucattal ebben a városban, egyáltalán nem a nő miatt! De ez a pofa azzal a fölényes mosollyal! Korunk hőse. Ez, ha volt háborúban, a géhán szolgált, a törzshöz volt beosztva, irodista volt, mások leveleit cenzúrázta. A háború után seftelt a lelkem, megszedte magát mindenféle arannyal, kis mütyürökkel. Aztán, nem sokkal később, ő volt a legjobb a szemináriumban, mindenkinek a szeme közepébe nézett, és biztatóan mosolygott. Később... na, nem folytatom.
- És most? Most micsoda szerinted?
- Külkereskedelmi árubonyolító. Elővette a dugaszból néhai angol és francia nyelvtudását, és most több nyelven bonyolít. És az a kis nő, ahogy simul hozzá! Nem is hozzá, a mosolyához, mert ez történelmi mosoly, olyan, mint a szivárványhíd, átível a korunk fölött.
- Hová mégy?
- Keresek egy követ, hogy bezúzzam a kirakatot.
- Botrány lesz. És sokba kerül. Megéri?
- Igazad van, nem éri meg. Akkor gyere, igyunk egy kávét. De könyörgök, ne röhögj!
*
Milyen tűnődő képet vágsz, kedvesem, homlokodon a gondolat fénye, szemedben a gondosan materializált lelkiismeret. Te vagy a körülméltatott író, akinek minden szösszenetéről tanulmányt párolnak az irodalmi lombikokban. A tokád fölcsúszott az álladig, szemedet körülnőtte a rózsaszínű hús. Most beleültél a fő képbe, fő arccal és fő lelkiismerettel. Voltál szíves sokszor nyilatkozni az emberiséget nyomasztó gondokról. Mondd, kollégám, mibe kerül egy autóbuszátszálló? Csőbe húztalak, szegénykém, mert az átszálló egy és mindenkorra megszűnt. Kicsinyes dolog, tudom, hiszen közlekedsz te gyalogszerrel is; a múltkor a Deák téren kerültünk szembe egymással, szívélyesen mosolyogtál, meg is álltál velem. Én az iránt érdeklődtem, mert a belém sulykolt szakmai illem így diktálta, min dolgozol. "Összegyűjtött műveimen" - mondtad komolyan, és nem viszonoztad mosolyomat. Most már tudom, nem viccből mondtad. Aforizmáid most hagyták el a sajtót, linómetszetekkel díszítve és bőrkötésben. Mondhatnád, az irigység beszél belőlem, amint itt szemben állok életnagyságú arcképeddel, és a hátam közepe viszket a nyugtalanságtól, de nem illik megvakarni. Azért, kedvesem, ugye, valld be, egyetlen epigrammámért odaadnád egész életművedet, jelenlétedet a fogadásokon satöbbi satöbbi. Nem? Nem adnád oda? Az életműved sokkal több n-t tartalmaz, mint egy vacak kis epigramma? És az embert végre is, a kollektív szerződés értelmében n szerint fizetik? Ez igaz, kedvesem. Sietek haza, írok magam is néhány újabb epigrammát, mert azt viszont sordíj alapján honorálják. És ugye, nem haragszol, hogy ilyen perfid módon belebeszéltem az arcodba. Bele abba a simaságba, amely mögött a lélek is retusált. És ez a komolyabb.
*
Én volnék ez a vénasszony? Ez a töméntelen ránc, amiből kikerül egy emberi arc? Azt mondták, mosolyogjak, bátran mosolyogjak, de nem mosolyogtam, nem azért, mert foghíjas vagyok, és az ínyem olyan kemény, mint egy fogsor, hanem mert már mindenkimet kikísértem a temetőbe. Nem mintha én nem mosolyognék és nem nevetnék, nem mintha. Mert az ember él tovább, megeszi az indiánert, átmegy a szomszédba tévét nézni, elpihenteti az ölében a kifáradt kezét és még így és még így. Szóval, hogy nevet is, mert mért ne, de amikor a lakóbizottság avval tisztelt meg, hogy nyolcvanévesen levétetnek, likőrt és süteményt is tettek az asztalomra, akkor én nem húzom szét a számat, hogy nevessek, akkor én olyan vagyok, amilyennek lenni kell: nincs nekem élő ágam, se felmenő, se utánam jövő, senki az égvilágon. Attól én nem vagyok szomorú vagy emberkerülő, csak tartom magam a rendhez, a komolysághoz, mert mindenkit kikísértem a temetőbe.
De ez, ugyebár, nem lehet igaz, ez a sok egymásba kapaszkodó ránc, ezt a tükröm sem mutatja, ezt, ugyebár, a nagyítás teszi. Mert sokkal nagyobb az arcom ezen a képen itt a kirakatban, mint igaziban, meg talán azért is, hogy olyan szépen rásüt a napfény. Olyanok ezek a ráncok, mint a gyökerek a puha barna földben, egyszer csak körülkötözik az embert, hogy nem tud kiszabadulni belőlük. De a szemem, kérem szépen, az milyen sötét és csillogó, ugye? Azt nem a fénykép teszi, a szemem mindig is ilyen volt, sokan mondták: mint a tó a hegyek között, olyan. De hányan mondták férfiak, szép szál magas emberek, civilek és katonák - ugyan hol vannak már? Őket is kikísértem a temetőbe. Minden temetőben van halottam, Keresztúron, Farkasréten, Újpesten, Óbudán, még a zsidótemetőben is. Szóval körös-körül mindenhol van halottam. Így aztán, ezen a fényképen, nekem igazán nem lehet mosolyogni. Egyébként, kérem, amióta kitették a kirakatba a képemet, mindig bekopogtat hozzám valaki, kompótot, tortát, mindent hoznak. Szeretik az öreget.
Mondtam is a fényképész úrnak, keressen egy csecsemőt, mert az mindig mosolyog, kivéve, mikor sír.
*
Enyhén színezett férfifotó.
Az arc. Ezt az arcot nem a fényképész, a gondolatnélküliség retusálta ilyen simára. Ez az arc, az ajak párnái körül, tömören nyugalmas. Nincs mögöttes élete, hiányzik belőle az izmok és erek játéka. A világos szem esemény nélküli jövőbe néz.
Ül az asztalka mögött, húsos mellkasa, gömbölyű válla betölti a csíkozott, sötét zakót. Tartása egyenes, de korántsem délceg. Úgy létezik, ahogy az idő, kontúrok nélkül.
Ezt az arcot, mert annyi sokszorosításban látható, elúsztatja a délután. Nincs hozzá közöm.
A portrét szépen megkomponálták.
Asztalkán pohár, a vízben gyémántos fénytörés, a pohár mellett az ember keze.
A keze.
A bal keze.
De ennek a kéznek kifejezése van. Arckifejezése. Ezt valahonnan ismerem.
Ehhez a kézhez hang is tartozik. Zsírbefutotta hang, amint emelkedik. Üvöltés.
A vaskos ujjak szőreit felgyújtotta a fényképész reflektora.
A bal kéznek mondatai vannak. Ez a kéz az én ismerősöm. Valamikor, régen, csattant a szájamon.
Az ajkam fölrepedt, s a vérem most is ott van, ezen a kézfejen. A vérem sűrű hallgatása.
*
Ezt a mosolyodat még nem láttam. Ez a fény eddig hiányzott. Ez a mosoly kiúszik a kirakatból, ide, a csöndes éjszakai utcára. Ez a mosolyod mindent megmagyaráz; szerelmünk záloga. Most már biztos vagyok benne, hogy engem szeretsz, ebből a mosolyodból elhiszem. Micsoda áttetsző rétegeken szűrődik át ez a mosoly! s én nézhetlek, nézhetlek talán heteken át, egészen a következő kirakatrendezésig. Igaz, mostanában gyakran rendezik a kirakatot. Akkor viszont már te is itthon leszel, és ahogy megbeszéltük, mindennap találkozunk.
Felületes emberek azt mondják, sok bennünk a cinizmus. Az anyagiasság. Azért mondják ezt, mert nem ismerik a mosolyodat, amit én is úgy találtam meg ebben a zöld fényű kirakatban, mint egy eddig láthatatlan sugarat. Emlékszel, mennyire kiborultam, amikor te egyszerűen elmondtad, amikor tőmondatban közölted velem... de hagyjuk, a mosolyod mindent rendbe hozott, hitelesítette kettőnk kapcsolatát.
Figyelem, ahogy néznek téged, ahogy a siető emberek megállnak előtted, hogy merítsenek ebből a tisztaságból, ami a te arcod és főleg: arcod mosolya. Milyen boldog vagyok, hogy ezt a mosolyt itt hagytad nekem, ajándékba, és hogy senki sem tudja az égvilágon, ez a mosoly csakis az enyém.
Még az a tar fejű, tyúkmellű pacák sem, abban a szuperszmokingban, ahogy öntelten néz maga elé, csak azért, mert vaníliaszínű arcocskád a vállát érinti, s mert puha hajadon ott van a párta, amely olyan könnyű és fehér, hogy szinte elszáll! Nem sejti a torzszülött, hogy a te odaadó hitvesi pózodat fényképész állította be, kis, odaadó szerelmem, mert ezt így csinálják az egész földkerekségen a sablonos fotográfusok.
Na, szervusz, kis okosom, a két szemed között megcsókolom a homlokodat, és várom a műsort a nászutadról.
... Ezt a mosolyodat még nem láttam. Ez a fény eddig hiányzott. Ez a mosoly kiúszik a kirakatból, ide, a csöndes éjszakai utcára. Ez a mosolyod mindent megmagyaráz: szerelmünk záloga.
- Akkor a kertben felállítjuk a grillsütőt, azt hiszem, a férjem mindent elmagyarázott - az asszony megmutatta a helyet az ezermesternek, aki szürke kezeslábasában, rávarrott mellzsebében a különböző mércékkel mindig megjelent, amikor szükség volt rá.
Az alacsony ember szikáran bólintott, és miután még egyszer meggyőződött róla, hogy nem téved, megjegyezte:
- Az elvtársnő, amióta nem láttam, megváltoztattaa frizuráját - a nő fölkapta a fejét -, na már úgy gondolom...
- Hát persze. Még az afrikai úton. Abban a trópusi melegben, képzelheti! Levágattam a kontyom. - Hirtelen elhallgatott, mert úgy érezte magát, mint aki valami testi titkot árul el.
- Elég kár - az ezermester ezt már csak magának mondta, befelé.
A tágra nyitott hallban szólt a telefon, az asszony fölment a lépcsőkön, telt hangja kiúszott a késő tavaszi kertbe. Az ezermester, miután gondosan lerakodott a kis kamionról, nekilátott az alapozásnak. "Igen, igen - a telefonáló asszony szavai kihallatszottak -, mondtam Józsinak, most már muszáj. Két hónapja, hogy kinevezték, és... - a vonal másik végén valaki hosszan helyeselt - úgy, ahogy mondod, az embernek vannak kötelezettségei... " Az ezermester kiásta a lécekkel jelölt négyszöget. Sovány teste valahol a kezeslábas belső tartományában rejtőzött.
Délutánra elkészült a betonalappal, s mielőtt napi munkáját befejezte volna, még egyszer finoman meglocsolta, a vízrózsa sugarain elporzott a délutáni nap. A maradék cementet levitte a szuterénba, szerszámait letisztogatta, és a kerti csapnál lemosta az arcát és a kezét.
A ház előtt főnökébe ütközött.
- Na, mi van, Gyenis? - kérdezte amaz; most szállt ki kocsijából. - Meglesz?
- Meglesz időre, igazgató elvtárs.
- Mert tudja, szombat este lesz az a bizonyos - gondolkodott a kifejezésen -, az a cécó - mondta az igazgató.
- Meglesz, időre - ismételte az ezermester, és beült a kis kamionba. Már ment is tovább. Arra gondolt, attól a bizonyos öt perctől eltekintve, egész nap nem látta az asszonyt.
*
Az intézeti igazgató csak leszólt a karbantartókhoz: Gyenis, kérem, ez és ez kellene. Csaptelepszerelés, eldugult a mosogató, föl kell csiszolni a parkettát, vagy éppen egy ülőgarnitúrát hazaszállítani a kis kamionon. Amikor kinevezték az intézet élére, magával hozta az üzemből ezt az embert. Gyenis mindenesetre a biztonság. És most ez a party. A felesége hetek óta duruzsol, csipkésre rágja a fülét. Gyenis, kérem, föl kellene állítani a kertben azt a micsodát... (még most is úgy tesz, mint tizenöt évvel ezelőtt, mintha kerülné az ilyen osztályidegen, előkelő szavakat), azt a grillsütőt, amit, tudja, izéből hoztunk... (Tuniszból, tudjuk!) És ha már itt van, szóval érti, ugye, Gyenis! Mióta ismeri ezt az embert? Beleszövődött az életébe. Mindenesetre olyasvalaki, akinek a két lába négy kerékkel cserélhető fel. Szerel és autót vezet, mindenre használható, amellett személytelen, és szókészlete a szavak ismétlésére korlátozódik. "Szóval az a vacak, amit izéből hoztunk... "
*
Az ezermester asztalánál négyen ültek. Rajta kívül a felesége, az utóbbi években veszedelmesen hízásnak indult, és a két fia, az egyik harmadik gimnazista, a másik idén végzi az általánost, de koszt és ruházkodás szempontjából már férfi mind a kettő. A vacsora mindig összegyűjti őket, s ilyenkor az asszony és a gyerekek fölfedezik a férfi arcán az elmúlt nap rovátkáit. E fölfedezések arányában sűrű hálózat bontaná szét ezt az arcot, ám erről szó sincs. A hidegtűvel metszett vonalak reggelre kisimulnak.
Vacsora előtt az ezermester hosszú ideig sikálta a körme alól a cementet, utána jóízűen kikanalazta a gulyást, majd megevett két lekváros buktát.
- Az az asszony - mondta elgondolkodva, mindig elképzelt bizonyos asszonyokat, de csak ritkán említette őket, ismerve felesége túl érzékeny természetét -, az az asszony annyira megváltozott. Képzeld, levágatta a kontyát! - nem folytatta.
Az utolsó villanyt ő oltotta el, s a kétszobás lakás olyan lúgoskék sötétségbe süllyedt, mint amikor a nyersfotót fixíroldatba mártják. A férfi elhúzódott az asszony meleg testétől, mintegy a saját tartományába, hogy előhívja a nappal történteket. De hát, valójában nem történt semmi. Az igazgatóék három hónapig voltak távol, az asszonyt még sokkal régebben látta. Másfél évtized óta végigkísérte a férfi emelkedő útját, felülnézetből, létráról, és alulnézetből, a padlót csiszolva, az évszakok különböző fénytöréseiben: és megfigyelte a nőt. Karcsú maradt, lányos, alig szedett magára valamit. Az asszony hajviseleteit az ezermester külön raktározta. Valaha rövidre vágatta a haját, s a sajátos arc, az arccsont mögé szorult szűk résű, sötétszürke szem erősen uralkodott. Az ezermester sosem mert nyíltan belenézni. De a kontyos korszak csöndes nyugalmat hozott, mintha egy széles folyó mellett sétálna, és sütne a déli nap. És éppen ezt a kontyot, ezt a langyosan illatos hajtömeget vágta le az olló! Ott maradt valahol idegenben, valami elegáns fodrászüzlet márványpadozatán, hogy aztán összesöpörjék, és aranylapátra tegyék. Fölült az ágyban, és maga elé dünnyögött: Aranylapátra, érted te ezt?
*
Aznap este az igazgató elment valahová, lehet, hogy díszvacsorára, így zárható le legegyszerűbben ez a mozzanat, a felesége pedig áthívta magához Zechmeister Antóniát, egy öreg nőt, akit a kertes negyedben kegyelmes asszonynak neveztek. Kecses kis asszony, a bőre szattyánbőr módjára ráncolódik. Itt lakik a közelben, az egyik villa manzárdszobájában, amely hosszú éveken át lomtárul szolgált, s ő másfél évtizede úgy telepedett a kacatok közé, hogy semmit se mozdított el a helyéről, mert mindent ideiglenesnek érzett: még a vastagon lerakódott port se bolygatta meg. Aki járt nála, úgy vélte, ez a por tulajdonképpen aranyszemcsékkel van tele, és itt-ott még féldrágaköveket is találni benne.
- Nézze, Joli, maga intelligens nő - mondta Zechmeister Antónia olyan lejtéssel, ahogyan finom nők szoktak volt beszélni színpadon, két-három nemzedékváltással ezelőtt. - Ma már önök belenőttek ebbe. Kezd a stílus kötelező lenni. - Fáradt, de még mindig ibolyakék szemével távolabb nézett, mint a kert sötét tömege. - Nem, a kert méretei nem bírják el a tűzijátékot. - Keskeny barna keze a melléig emelkedett. - Azt mondja, Joli, hogy grillsütő? És van hozzá embere? Mert az ilyesmihez férfi kell. Forgatni a pecsenyét, kellő időben locsolni és kellő időben levenni a nyársról. Enélkül el se kezdje. És ne feledje, érkezéskor ott állnak, kérem, a hallajtóban, maga, Joli, és a kedves férje, s mindenkivel kezet fognak. Ez legalább negyedóráig eltart. De hiszen látott maga ilyesmit nemegyszer, fogadáson. - Keskeny, barna keze még magasabbra emelkedett. - És nem kell kiöltözni. Magának, Joli, még mindig stabil az alakja.
Zechmeister Antónia alig észrevehetően távozott, csöndesen kioldódott a sötétbe. Lábujjhegyen lépeget a padlásszobájában is, beszélte róla az ezermester odahaza, de azért mégiscsak fölveri a port, és az ott repked a pici feje körül.
Joli még sokáig beszélgetett telefonon az egyik sorstársnővel, egy másik ipari vezető feleségével.
- Muszáj megcsinálni azt a partyt. Józsi fázik tőle, benne még annyi a gátlás.
- A partyt - a másik nő édesen ásított -, a te urad sincs odahaza?
Kiderült, hogy ugyanoda ment mind a kettő.
- Szerintem ez teljesen hiteles. Ugyanoda mentek - a másik nő belenevetett a kagylóba -, ugyanahhoz a kurvához. Aztán vigyázz, a partyn szarvascomb is legyen!
Ez a Teca teljesen barbár, tűnődött a leszakadt csöndben Joli, semmit se fejlődött.
*
Május elején júniusi idő! A virágok tömör kis perselyei már majdnem tele vannak mézzel, és a méhek sustorgó körforgalma is megkezdődött.
Az ezermester ütemesen meglocsolta az alapot, még egyszer ellenőrizte az akna méreteit, s aztán, mint valami nagy műnek, nekiállt, hogy az üreges téglákból fölépítse az állványt. Fanyar illatok úsztak át a kerten, kis légi folyosók nyíltak a frissen nyírt fű szagának, a szomszédék megvadult orgonabokrainak, s egy külön gyengéd kis légvonat, amely jácintillatot hozott.
A kora délelőtti nap rézsútos fényei átvilágították a világoszöld lombokat, röntgenfelvételt készítve a fénymázas levelek erezetéről. Tíz óra múlt valamivel, amikor az intézeti igazgató felesége lesétált a lépcsőkön, hordozva bikinire vetkőztetett testét a gyengéd délelőttben.
- Jó napot, Gyenis - köszönt az ezermesternek olyan dallamosan, mint aki akaratlanul is beleviszi teste ritmusát a szavaiba. Az előbbi háttal állt a lépcsőnek, és az emelkedő téglasor szintjét ellenőrizte, mert a vízmértéket gyakran használta. Azonnal megfordult, s arcon ütötte a női test szinte fedetlen szépsége. Még sosem látta az asszonyt ennyire ruha nélkül. Zavartan és megkésve viszonozta a köszönést.
Az asszony két könnyű mozdulattal szétnyitotta a pilleágyat, és elhelyezte a napsütötte pázsiton. Ettől mintha a pázsit is a levegőbe emelkedett volna. Szatyrából napolajat vett elő, és félig lehunyt szemmel, a szertartás előáhítatában, kezdte ujja hegyével bekenni a testét. Karjait magasba emelve, rőtesbarna szőre fölparázslott a hóna alatt.
Az ezermester csontos hátával a téglafal fölött hajlongott, eltakarva azt, végighúzta a simítólapátot a hűvös habarcson, nem mert a nőre pillantani. Csöndesen gyülekezett benne az ellenállás, még inkább a harag.
- Kérem, Gyenis - szólalt meg sokkal később az asszony, és hangja nekiütődött a tömör csöndnek, mint egy harangnyelv -, kérem, Gyenis - ismételte lágyan. Ott feküdt a pilleágyon, térdeit magasra húzva. "Mintha én esztergáltam volna", gondolta a férfi. - Volna itt egy hogyishívják... egy probléma - rutinosan idézte férje szokásos mondatfordulatát -, tudja, itt lesz nekünk ez a party... hallgat engem, Gyenis, kérem? Egy pillanatra csak abba lehet hagyni?... - oldóan fölnevetett.
Ott állt előtte az alacsony férfi, kifakult egykori zöld katonaingében, szerelőnadrágban, nem is a testével állt ott, a csontjaival, amelyek átütöttek az ingen és a nadrágon.
- Nézze, itt lesz, tudja, ez a party - a nő nem nyitotta ki a szemét, sima szemhéja mint egy kifényesített kagyló, hosszú szempillája sötét és ragyogó -, itt lesz nekünk ez a grillsütő, amin maga mesterkedik! Na, most ezt kezelni kell. Már megrendeltem a pecsenyekacsákat, de hát ezt forgatni, locsolni, a húst időben levenni, tudja! És hát az én bejárónőm, ismeri, a Rózsi, az csupa kétbalkezes. Férfi kell ide. És maga mindenhez ért, Gyenis - kicsit elgyengülten kérdezte -, nem tenné meg ezt a szívességet?
Az ezermester csak a hangot hallotta, és az orrában érezte a testtel vegyülő napolaj illatát. Nézte a lábszár simaságát, a rezdületlen, tömör combot, s mintha bevérzett volna a szeme, mintha a torkából bugyogna a vér, mintha ez a sűrű ragacs az ajkán tapadna, nem tudott megszólalni. A harag, a szomorúság, a messziség, a ködök és a függönyök!
Az asszony a hallgatást igennek fogta fel.
- Tudtam, Gyenis, hogy elvállalja. Mert ehhez is ért maga. Mihez is nem ért? - féloldalt fordult, hogy a hátát napoztassa. A női hát, amely az egyenes válltól a keskeny csípőig gyengéd ívet rajzolt, sápadtan világított. S ezen belül az izmok erővonalai, a gerinc völgye s a csípőtáj tapintatosan párnázott telítettsége.
Gyenis a maga szőrcsigás, égett karjára nézett, és látta, hogy remeg. Csak a munkájával akart törődni, falat húzni a fekvő női test és maga közé, de a tarkójába égett a látvány. S most már nemcsak a karja remegett, de a gyomra is, az agyveleje is. Az ilyen dögöt, aki levegőnek veszi az embert, meg kellene ölni, ráfordulni sorsa tonnáival és megfojtani.
Mire végzett a munkájával, de lehet, hogy már sokkal előbb, az asszony eltűnt a pilleágyról.
*
A szótlan vacsora után azonnal lefeküdt, és olyan mély alvásba süllyedt, olyan különlegesen mélyített aknába, ahonnan talán nincs is visszatérés. Ott állt a bérház kapujában, amelyet furcsa módon alulról világítottak meg, s a kapu fölött a felirat, csupa huszonötös égőből kirakva: PARTY. Az egész házmestercsalád a ház szépítésén munkálkodott. Mosták a lépcsőház kikopott, homorú köveit, csiszolták a körbefutó vaskorlátokat. A kapu mellett oldalt egy verkli majálisszalagokkal díszítve, s a gépzene órák óta ugyanazt a slágert játszotta: Tenyeremen hordom, Fölmosom a cselédszobát, Csak a szeme rám nevessen, És szeressen... Nahát! Persze a mulatságos szöveg, ez a jó vicc, csak őbenne élt így, évtizedek óta, és ha eszébe jutott, mindig elmosolyodott.
Jöttek sorra a vendégek, a legtöbben gyalog, de volt, aki kerékpárt, sőt, segédmotoros Dongót támasztott a tégláig meztelen falnak. Egy vörös fejű, kohászkesztyűs férfi megszorította a kezét. "Emlékszel rám?", kérdezte. "Hogyne emlékeznék, még a temetéseden is kint voltam." Ez az ember annak idején két henger közé szorult, s a tükörsima acél laposra hengerelte. Szomráki, az üveges bambán megállt előtte, és annyira nem előkelően megkérdezte: "Pacal lesz?" Utána cserzett bőrköténnyel odalépett egy sörgyári kocsis, aki még ökrös társzekeret hajtott annak idején. "Loptam neked egy láda Portert!" Nagyon furcsán keveredtek az emberek, már nem lehetett tudni, ki az élő, és ki a halott, és ő jattolt mindenkivel. Oldalt mellette állt a felesége, csakhogy ez nem az a felesége volt, aki valóban van, hanem a másik, aki a pilleágyon fekszik, és még sincs jelen.
Az urak repetáztak a marhagulyásból, a hölgyek megittak egy-egy nagyfröccsöt, két pohárköszöntő is elhangzott, hogy lám a Gyenis, hiszen a vak is látta, ez még sokra viszi az életben, mert nem ismer se ünnepet, se más szünnapot, és a keze meg pláne nem ismer ilyet. Az egykori telepi prédikátor, aki valamikor ingyentejet osztogatott, külön áldást mondott a kezére, melyet íme, megszentelt a munka, s egy szakszervezeti bizalmi, ma már szakszervezeti lapszerkesztő, külön kiemelte a proletárököl keménységét, s a végén körülhordták a kezét, amint annak idején Szent István jobbját a körmenetben.
Későn ébredt, ahogy ő mondta, elaludta a fölkelést.
Az a bizonyos szombati nap volt, a party napja.
Az ilyen fegyelemhez szokott családban rosszat ígérő ritmushiba ez, akár egy betegség kezdete. Az asszony a férje fölé hajolt, keze a vállába akadt. Haragos volt, mert olyan titokba ütközött, amit nem tudott megfejteni.
- Öt óra rég elmúlt! Fiam!
A férfi kiásta magát a nehéz alvásból.
- Na és? - felelt dacosan - elaludtam a fölkelést. Máma nem megyek be, szabadnapom van. Este úgyis ott kell lenni náluk a partyn - az ágy szélére ült -, van neked valami rendes ruhád? Valami nyárias, mindenesetre valami tavaszias. - Az asszony elcsodálkozva hallgatott. - Most mit lehet ezen nem érteni?
*
A világoskék estében, amely egy belső tündökléstől olyan áttetsző volt, mint a tisztára mosott üveg, egymás után érkeztek az autók. Odabent a házban, a kertben, a konyhában minden elrendezve. Az intézeti igazgató és a felesége ott állt a kertkapuban, és fogadta a vendégeket. Az asszonyok szépek voltak, illatosak. Minden úgy folyt, ahogy az ilyen ünnepélyesség megkívánta. De a házaspár szívében idegesség. Az ezermesternek már rég meg kellett volna érkeznie, legalább egy órával a vendégek előtt, s még most sincs itt.
- Nem tudom, mi ütött belé - az intézeti igazgató két mosoly közt mondta ezt a feleségének -, odabent se látták egész nap, elmaradni bejelentés nélkül! - de lehetett érezni a hangján, valójában nem is méltatlankodik.
- Most itt a grillsütő, és sütheted - furcsa idegenség csapódott le az asszony szavaiból.
- Én ezt az embert húsz éve ismerem. Hűséges emberem. Pontos, megbízható.
- Én meg azt érzem belőle, ahogy hallgat, ahogy lenyeli, amit gondol... ez úgy utál téged, ahogy csak belefér.
- Engem? - újabb kézfogások, semleges, híg üdvözletek - hozzám, én ezt így tapasztaltam, teljes szívéből ragaszkodik.
- Majd kiszúrja a bőrömet a szemével, úgy bámul mindig!
- Mint minden nő, te is azt hiszed, hogy mindenki téged bámul - a hangja hirtelen megvilágosodott, mert az utca közepén megpillantotta emberét. Szokatlanul ünnepélyes, sötétbe öltözött, vézna kis ember. Eléje sietett: - Na végre, Gyenis, már nagyon vártuk!
Az ezermester egy karmozdulattal előreengedte feleségét. A kövér asszony arca az enyhe kaptatón kifényesedett.
- A feleségem.
Zavarában az asszony csak ennyit tudott kimondani: - Köszönöm, hogy meg tetszettek hívni.
- Menj, foglalkozz a vendégekkel - szólt rá feleségére a szokásosnál keményebben az intézeti igazgató.
- Te mondtad neki, hogy hozza el az asszonyát?
- Semmit sem mondtam.
- Akkor milyen alapon? Hogy merészeli?
A férfi gyámoltalanul széttárta a karját.
- Most már mindegy.
- Összeeresztenéd ezt a tramplit a vendégekkel?
- Hát most mit csináljak, mondd?
- Azonnal odamégy Gyenishez, és megmondod neki, küldje haza az asszonyát. Addig én be se megyek.
- Értsd meg, nem tehetem.
- És te tartod magad vezetőnek. Te szoktál tekintélyről beszélni. Rendről. Anarchiáról.
- Nem köphetek az arcába, ha már így történt, ilyen bután.
- Akkor majd én.
- Joli, megkérlek nagyon...
- Gyűlölöm benned ezeket a hazug, áldemokratikus gesztusokat. És a gyávaságodat. Hogy még mindig megjátszod magad a melósoknak, mint tíz évvel ezelőtt.
*
Lefelé már sokkal könnyebb volt az út a kis utcából, mint jövet a kaptatón. És a lényeg is elrendeződött. Az asszony belekarolt a férjébe, oldalt melegített a teste.
- Bazsarózsa! Érzed?
A domb alján beültek egy bisztróba, megittak egy üveg bort. Az ezermester arca fekete volt a szégyentől.
- Mégiscsak el kellett volna hívni azokat a tegnapi haverokat.
- Milyen tegnapi haverokat? - az asszony nem értett ebből semmit.
- Akkor többen lettünk volna. És kirámoljuk az egész bandát.
S valahogyan az a tegnap éjszakai party folytatódott. Az egész háromemeletes ház ki volt világítva, huszonötös égők füzére mindenütt, a homlokzaton, a gangon, a keskeny lakásajtók és a közös vécék fölött. A ház kapuja mellé valaki kiszögezett egy táblát: Tiszta Udvar, Tiszta Ház. Az első emeleti szabóműhelyben, amely a lakók emlékezete szerint több mint öt éve megszűnt, kattogtak a lábbal hajtott varrógépek, s egy álarckészítő kirakta készítményeit az udvar közepére.
A vékony tetőgerincen két ezüst macska szerelmeskedett.
Összevissza fecsegtek, félszavakat mondtak, a kora reggeli dialógusok vágtattak-botladoztak a kétszoba-összkomfort közlekedő ösvényein. Mint ahogy az nyári vasárnap reggeleken szokásos házastársak között, mialatt az egyik fél borotválkozik, a másik a szemhéját festi, melltartója pántját igazítja. A készülődés beidegzett mozdulatai és alattuk a rögtönzött szöveg.
- Már ötödször ordibálok neked - az asszony egy székről a könyvállvány felső polcához ágaskodott -, ha nem tudnád, engem nem lehet csak úgy beszélni hagyni, mint üres szobában a rádiót.
Okos, mert vicces - a férfi az ajak és az orr közötti kényes részt kaparta, s megvolt benne az új férjek leltározó jókedve. Egyévi kötetlen viszony után négy hete házasok.
- Oppardon! - a fiatal nő megtorpant a fürdőszoba küszöbén, nézte a férfi sápadtbarna testét, amit a zuhanyrózsa pirosra csapkodott. - Amíg csak úgy voltunk együtt, sose vittél kirándulni, csak koncertek és büdös presszók - ő is jókedvűen leltározta a férfit.
- Az emberszagú presszók - derekára frottírtörülközőt csavarva a férfi kilépett a gőzből -, áldassanak a jó büdös presszók, mindörökké, ámen! - vizes testtel leereszkedett egy karosszékbe. - De most, a legalitásban sorra kerül az anyatermészet - vizsgálgatta az asszonyt, aki vérpiros pantallót húzott magára. - Köldökig vérben, végiggyalogoltál egy csatamezőt, kedvesem! - A nő könnyű, világos haját szétborzolva, belebújt a tojáshéjszínű nyakas blúzba. - Számítok rá, sőt tartok tőle - nevetett -, hogy képtelen vagy teljes napon át elszórakoztatni, ezért keresek magamnak egy könyvet. Kivételesen nem a tiédet.
- Jobb is. Remélem, csakis mai amerikait. Ahogy egy ifjú írónk mondta volt. Micsoda tündéri gőg! Csakis egy elkényeztetett, gyanútlan ifjú engedhet meg magának ilyen pózos, vagyis elszegényítő elveket.
A nő szembefordult vele, félhosszú haja a vállára hullott.
- Szeplő! - kiáltott a férfi - a nyár első valutái az orrodon.
- Marha! - a nő újra hátat fordított, s folytatta a könyvkeresést.
A férfi meghatódva nézte. Nála egy fejjel alacsonyabb, pedig ő sem magas. Csupa gyengéd vonal, és mégsem törékeny. Ha ez a pillanat így megmaradna. Ismerve az idő anyagát, ez, természete szerint, azonnal felszívódik egy másik időbe. Pedig milyen jó lenne megőrizni a ritka pillanatokat. A nagy egységek felzabálják a kicsiket.
A nő újra közeledett feléje, kezében kinyitott könyv.
- Nem vagy te kegyetlen a fiatalokkal? Úgy beszélsz, mint egy sikertelen idősebb író, holott nem vagy az.
Ez a lágyrészekbe hatolt.
- Hát nem tudod? Sikertelen is vagyok. Idősebb is. Meg minden.
- Marha! Lekéssük a tízhúszas buszodat.
- Akkor lekéssük. Az igazság megér ennyit.
- Te ilyen keserű vagy? Hát mi szerettél volna lenni?
- Ember. Amikor hagytam magam megszülni, ezt el is döntöttem.
- Lett volna mód nem születni?
- Azt hiszem, igen. Minden elvetélés az utód sikeres ellenállása.
- Ez nagyon mutatós. Írd le a noteszodba.
- Túlságosan is mutatós. A magamfajta sikertelen és öregedő író ilyesmit már nem írhat be magának.
- Én, hál'istennek, nem vagyok író. De ha író lennék, tudod, ki szeretnék lenni? Beauvoir. A tévedései nélkül.
- Én Beckett. Ő sose téved - a férfi rohant öltözni.
- És mégis, hová viszel? Titok? - kiáltott utána a nő.
- Egy harminc év előtti hegyre. Egy hegytetőre. Lehet, hogy már elhordták. Zsebkendőben.
- Ne játszd meg magad. Presszó lesz abból.
*
Mikor Dömösön leszálltak a buszról, amely ömlesztett húsként szállította az emberanyagot, az apadó Dunából édeskés iszapszag áramlott.
- Öregfiú! - egy szürke Renault fékezett mellettük. Érces trombitahang, csíkos garbó alatt széles mellkas, túl szőke pihehaj. Alacsony, széles férfi lépett ki a kocsiból, már túl a fiatalember koron, de egy fiatalember üzemelő biztonságával. Halvány szeplős karjával átkarolta a nő egyenes vállát, aztán arcon csókolta. - Hallom, összeházasodtatok. - Pártoló mosollyal nézett rájuk. - Beugrunk hozzánk? Elly majd összekotor egy kis maradékot. Van egy-két megkezdett üveg is. Na? - karja még mindig a nő vállán, szeme körül a jóakarat kutyaráncai. Mellbe csapkodta a férfit. - Hogy döntesz, öregfiú?
- Neki valami más ötlete van - szólalt meg az asszony, valami elemezhetetlen zavarban, és a bőre lassan, egyenletesen kipirult. Ez nem is a bőre, ez a bőr alatti bőr, gondolta a férj, átvéve a nő zavarát. Nézte, sokáig, mereven a másik ember karját, amely a szép egyenes vállon feledkezett. Most az kellene, hogy az asszony szeme az ő szemébe akaszkodjék, szólj rá, hogy vegye el a mancsát, küldd el a francba! De az ezüstösre festett száj mosolyra húzódott. - Mit gondolsz? Menjünk?
A következő csönd már mélyebb volt, szakadékosabb. Az ismerős elég gyorsan kapcsolt. Törékeny viszonylatok. Most mi az ördögnek dobja be magát? Lecsúsztatta halvány szeplős karját a nőről, és nyirkos tenyerét hűvösen érdes cájgnadrágjába törölte. Még motyogott is valamit. Nem, akkor nem.
- Jóba voltatok? - kérdezte a férfi az út menti vendéglő teraszán.
- Kérem, előre megmondom - lépett hozzájuk a pincér, vékony volt, túl hosszú, az arcán kettős-hármas csoportban barna pörsenések -, májunk, Colánk, mindenféle zónánk elfogyott, csakis halászlé és natúrszelet. - Nagyon rövid ügy, ugyanis lerohant, és aztán... - Dobott? - Nem dobott, lemorzsolódott. Csak nem vagy féltékeny arra, ami volt? - De igen, ha tudni méltóztatod. - Akkor miben tetszenek megállapodni? - a pincér hosszú árnyéka közéjük hajolt. - Ha nincs más - nem szerette a májat -, ha nincs Cola - utálta a Colát -, akkor mi elmegyünk. - De kérem, halászlé, natúrszelet, Rocky! - Elmegyünk! - üvöltötte a férfi, s mint egy szomszédos teremből, úgy hallotta saját üvöltését.
Tovább az országúton. Legalább öt ismerős integetés kocsikból. - Ez az állat azt hiszi, hogy ha Hemingway-szakállat növeszt, akkor ő már Hemingway - próbálkozott a nő. A nap iszonyúan égette a hátukat, amint másztak fölfelé az értelmetlen kaptatón.
- Szóval, a szeretője voltál - makacskodott a férfi -, jött, leakasztott a fogasról ez a siker-svihák. Kedve szottyant, lefektetett. Én meg a kimaradók és kihagyottak szent nevében szocialista oltár elé vezettelek. - Abbahagyod vagy folytatod? - Folytatom. - Tarkójukról a hátukra folyt az izzadság. Kicsorbult kövek és gnómnövésű bokrok között kapaszkodtak. Az asszony szembefordult vele. Mélybarna volt a szeme, de ebben az érzékeny tükörben most alig látszott valami fény. - Én itt hagylak, érted? - A férfi nem felelt. Maga elé szegve fejét, ment fölfelé a hegyen. Az arcát bádogfényű nap verte. Mondott valamit, de nem a válasz hiányából, a csönd természetéből érezte meg, hogy a nő már nincs mellette. És látta is, hogy lassan megy lefelé, a gyűrött kanyarban. Csiszolt köveken futott utána. - Ne hagyj itt! - kiáltott már messziről, s mire kifúlva utolérte, szólni se tudott. Az asszony megállt, ránézett, s aztán visszafordult vele.
- Nem akartalak bántani - mondta jóval később a férfi -, azonkívül, mindjárt ott leszünk. - Hol? Hol leszünk? - ismételte az asszony minden jókedv nélkül. - A legszebb táj, amit valaha láttam. Csupa virág, még ilyen forró nyárban is csupa virág, és a hatalmas csönd. Az ember azt hiszi, hogy belefut a végtelenbe. Vagy hogy ül egy repülőgépen és repül. Az apámnak volt itt valaha egy viskója. Szappanládákból szögelte össze. A ládákon rajta volt a szappan védjegye, futó szarvas. - Újra kapaszkodtak fölfelé. - Egy egész nyarat itt töltöttem. - A nő most sem szólt. - Most már igazán ne haragudj. Elfogott a düh. A nemtudommilyen keserűség. Hogy ezek a rohadtak... hogy még te is megvoltál nekik. - Nekik? - Neki. Az ügyesek szövetsége. Ezek a minden hájjal megkent ravasz stricik. Jó gyerekszobájuk volt, jó iskolákba járatták őket, mindig jól helyezkedtek. Jöhet bármilyen rendszer, nekik foglalt helyük, pozíciójuk, autójuk. Negyvenöt után ők tanultak meg elsőnek oroszul, később elővették az angolt, a franciát, a németet - barnasága alatt kifehéredett az arca, átélte egész gyűlöletét. Az asszony csodálkozva nézett rá. - Hogy miket kapcsolsz te itt össze! Igazán te mondod ezt a sok zagyvaságot?
Ott álltak a hegytetőn. Fiatal kertek, víkendházak, kék nyomós kutak és villanyvezeték. A férfi megtorpant. - Igazad van. Hülye kombinációk. Sokat szenvedtem, kihagytak mindenből - mondta csöndesen maga elé, s csak most emelte föl a szemét. Szétnézett, elbizonytalanodott. - Hát ez volna? Ez nem az, amit én magamban látok. Nem ismerek rá. Harminc év. Azóta... hát ez egészen más! Errefelé kecskék vonultak, nagy tőgyű, szomorú állatok. Vitte őket az éhség, a falánkság, saját együgyű butaságuk. Az ég pedig úgy feküdt ezen a hegyen, mint egy tenyér.
Fölkapta a fejét, mintha állon vágták volna. - Ezt nézd! - az előbbi áramkörbe kapcsolódott, a gyűlöletbe. Hatalmas épület torlaszolta el az utat, az eget, a láthatárt. Beton pulykalábakon állt, és testét a levegőbe lökte, mint egy torpedót. Bazalt, acél, üveg és króm. Körülötte a kert szigorúan beosztott parcellái: az egyik kockában kék virágok, a másikban világoszöld pázsit, a harmadikban csillanó víz, s mindezt geometriai rendbe foglalta a vakszürke beton. A feketére festett vaskerítésnél egy fiatal, húsos férfi állt, sortban, égőpiros ingben. A fiatalember csupa erő, csupa kékesfekete haj, karján, lábán, mellén acélkék sörték.
A férfi a kerítéshez lépett. Átszólt a lakkozott fekete vasrudakon.
- Ehhez nem volt joga - mondta emelt hangsúly nélkül, mint egy beszélgetés közepén, hogy éppen csak befejezzen egy gondolatot.
A tulajdonos gyanakodva figyelt, mert nem értett semmit. Azt sem, hogy honnan került a kerítés mellé ez az ember. - Vizet vagy micsodát? - kérdezte ráncolt homlokkal, mint a nagyothallók.
- Ezt önnek nem volt joga ide építeni.
A tulajdonos a pázsitra helyezte műanyag öntözőkannáját. - Hogy micsoda? - még mindig a saját hallására gyanakodott.
- Ezzel itt megváltoztak az arányok. A szépség sok ezer éves arányai. Elvette az emberektől a hegyet. És elvette tőlük a távolságot. Iderondítottak.
A tulajdonos most már minden szót értett, de nem értette a szavak célját. Hitetlenkedve nézte a fáradt, lelassított reflexű embert, aki ott állt a lakkozott vasrudak külső oldalán.
- Mert építeni ugyanolyan felelősség, mint gyermeket nemzeni. És most majd itt áll ez a... ez az... ez az objektum, igen, ez az objektum! Száz vagy kétszáz évig. És mint tájékozódási pont, még a térképre is rákerül.
- Asszonyom, nagyon megkérem, vigye innen ezt az embert, mert kimegyek, és laposra verem.
- A stílus! - a kerítés túlsó oldalán álló szinte felélénkült, mintha örülne valaminek - a stílus pontosan illik az épülethez. A nő férjébe kapaszkodott, húzta, cipelte magával, lefelé a hegyről, a fényesre csiszolt köveken.
- Ez a pasas beleépített az álmaimba!
S ahogy ez eszébe jutott és meg is fogalmazta, már nevetett. Ez a nevetés a kora reggelből hangzott, amikor még gyanútlanul borotválkozott a tükör előtt. Az asszony átvette a hangot is, a nevetést is.
- Marad a presszó.
- Milyen igazat beszélsz! Valami mégiscsak megmarad.
Az autóbusz ugyanolyan zsúfolt volt, mint idefelé. A rakomány forró, egylélegzetű. Megálltak a lábukon kapaszkodás nélkül.
Ünnepeltek valamit? Nem, nem ünnepeltek semmit. A szokásos társaság. Éjfélhez még végtelen sok idő hiányzott, de már kezdtek a sokévi átlag szerint belefáradni. Mibe? Abba, ami ezeknek az estéknek tartalmi része, a semmibe. Az évek óta bejáratott üresség, egymás arcán a hálószerűen feltérképezett unalom, Lola asszony visszhangosított öndicsérete. Igaz, újabban meleg szendvicsek helyett meleg vacsorát ad a háziasszony, férje, aki egy iparművészeti bolt vezetője, tipegve szolgálja föl a sültet, nyakába akasztott mackó- és méhkasmintás párizsi zsúrkötényben.
Zöldi, a rendbontó, fél tizenegy után érkezett, de úgy vélte, még mindig nem elég későn! A szobák egymásba nyitva, a füst szétbomló spiráljai a perzsák és a mennyezet között, a Madame Rochas-parfüm bontatlan illata a levegőben. Zöldi hosszú lábait illetlenül kinyújtva, mint egy sorompót a megközelíthetőség határán, félig fekve a rackaszőrrel bevont fotelban, egy palack maradék whisky társaságában, berendezkedett a lelki emigrációra. Gyakorolt képessége volt a távol maradni tudás, holott Lola asszony azonnal szerzett neki halat, és a fülébe sustorgott a Velencébe küldendő gobelinjeiről, amihez persze - nem mondta ki! - Zöldi segítsége is kellene.
Odakint az előszobában bűbájos biedermeier harangjáték, tehát újabb érkezők.
Valaki, a társaság központjában, éppen egy viccet mesélt. "Ezerhétszáz gramm egy normális emberi agy... " Koncsek Kamilla, előlegezve a poént, gyöngyösen fölkacagott. "Ráteszi az Úr a serpenyőre az agyat, és gondterhelten megkérdezi a közéleti férfiútól: lehet valamivel kevesebb?"
Most léptek be az újonnan érkezők, ismert házaspár. Szép nő, távoli-kékszemű, kéknek, szürkének s belülről izzó parázsbarnának nagyszerű sugárzása! magas, inkább a tartása miatt, könnyedén hordja mattfényes vörös hajrengetegét, ezt a súlyban is jelentős tömeget, mint valami köd fölötti, délutáni napsütést. Zöldi hosszú idő óta erre a pillanatra várt, tudta, mert kívánta, a várakozás percei, napjai, hónapjai, sőt esztendei után a nő, megérezve az ő jelenlétét, kivárva az elkerülhetetlent, valamikor majd megnyomja ezt a csengőgombot, elviseli ezt a harangjátékot, hogy beléphessen abba a körbe, amely kivédhetetlenül az övék! Két vagy három év óta nem találkoztak, nem is látta őt! Holott képzeletének útjain állandóan ott volt; látta kora reggel a kémiai intézetbe menet, kis gyaloglás a fasorban, hogy megmutassa haját a két sor gesztenyének, s az autóbuszmegállót, ahol hosszú karjával int, tessék megállni, fölvenni őt!
*
Ebben a házban nem kell körüljárni, kezet fogni, itt bevált ellenszokás, aki jön, leül, ahol éppen helyet talál magának. Lola asszony körülzsibongja a házaspárt, lekuporodik lábukhoz, néhány alig leforgatott sztori, félretett roston sült hal, whisky, gin, barack, kinek mi, s közben a gobelinek, a velencei fesztivál, a Várakozás Kapuja kivilágítva, és minden egyéb.
Zöldi mély foteljának víz alatti világából mereven figyeli a nőt, mikor néz ide? A nő egyáltalán nem néz ide, a nő körül, mint zátony körül a tajték, összeverődött az egész társaság. Ez utóbbit azonban (zátony körül a tajték!) a kékfekete barkós vadember, Olcsai látja így, mert rosszkedvű és dühödt, ma adták vissza verskötete kéziratát, pornográfia címén. Pornográfia és ő! aki a női szemérem húsos-árnyékos bujaságát is csak alibiből, tehát erős megalkuvással képes kimondani! Ezért kell reklámszövegekből tengődnie. Mi az, hogy szerelem? Csak egyházilag szentesített szerelem létezik? A nemek egyenlőségének nincs szerepe? És a mitológia? És a világirodalom?
Éjfélfelé a társaság polarizálódik, részint a gyönyörű vegyésznő körül, részint a húsosan egybeszabott külpolitikai kommentátor asztalánál, ahol a hivatalos álláspontnál sokkal légneműbb nézetek bugyborékolnak a felszínen.
Zöldi víz alatti páholyából végiglátni az egymásba nyílt szobákon, a hangmontázs is tökéletes, ahogy - és ezt csak eleven emberi közösség képes előállítani! - mondatok, kacajok, kettéharapott szavak mozaikjából kirakódik egy tökéletes társadalmi remekmű, amely éppen attól olyan félelmetesen valóságos, mert teljesen elvont és teljesen befejezetlen.
A gyönyörű vegyésznő föláll, kiemelkedik a hússzínű női karok, hajas és kopasz férfifejek gyűrűjéből, átmegy sudáran a hallon, egyenes válla fölött félfordulattal visszanézve. Mint a folyó sodrába, úgy kell belépni az illatába, gondolja Zöldi, és utánamenne, mert a csigolyák pontos szerkezetén forduló fej őrá irányul. Menne, de valaki, akit általában mérföldes távolból is kerülni szokott, bizalmasan melléje húz egy széket, azzal a szándékkal, hogy elkezd beszélgetni. Úgy szólítja meg, hogy közben ő is az eltűnő asszony után bámul.
- Látom, maga is Júlián feledkezett! Hogy milyen nyíltan csinálja ez a gyönyörűség, ugye? Ez, szerény véleményem szerint, imponáló. Figyelje csak, mindjárt utánahúz a fiúja.
Zöldi összefoglalja magában minden utálatát, mosolygósan brutális.
- Lenne szíves időnként lábat mosni? - csontos arcán, a száj mellett, kiélesedik két merőleges ránc. - A dezodoráló, amit maga üdvözítőnek vél, csak kiegészítés. A lábat szappanozni kell. Kefe és meleg víz.
A másik szédelegve föláll, hátrálva távozik. Zöldi, nagyot lélegezve, kimegy az asszony után az erkélyre.
*
Mindössze két állólámpa világított az egybenyitott szobákban. A szőnyegek vörös húsában két aranysárga pecsét. A beszélgetés ellustult: ez már a kábulat második hulláma. Lola asszony tudta, időnként egy-egy újabb rakétát kell begyújtani, az ember végül is nem tűrheti, hogy idő előtt szétzülljenek. Hogy beléjük szabdaljon ollóival az unalom, a csömör, és ezzel az érzéssel menjenek haza. A férje tehát nyakába vetve a mackós-méhkasos párizsi zsúrkötényt, behozta az élénken savanyított bablevest. Ettől némi lelkesedés keletkezett. Persze mindenki észrevette a vegyésznő és Zöldi hosszas távollétét, de ez csak fokozta bennük, beleértve az érdekelt férjet is, a kellemes feszültséget.
Valaki mély rezgésekkel a hangjában a következőket magyarázta:
- A szocializmus jelenlegi állása helyreállította az egyéniség jogait, messzemenően figyelembe véve az idegrendszerben rejlő eltéréseket, szinte a gének parancsait, figyelve származásra, iskolázottságra, hogy úgy mondjam, az intellektuális színvonalra. Ma már nincsen lelkiismereti konfliktus az emberekben.
A többség úgy nyelte az ősz úr szavait, mint a csőtésztát, nem is annyira a rágó-, mint inkább nyelőizmaik bevetésével. A beszélő úgyszólván mindenkit érdekelt, szószékét egykor elhagyott lelkész, jelenleg a Népfront eszméinek szolgálatában.
A dolgok mögött azonban, már ami az igazi érdeklődést illeti, wolfram-szálként vibrált az izgalom, vajon meddig lesz távol, erkélyen, ködzuzmós éjszakában, isten tudja hol, Júlia és Zöldi? A gyönyörű vegyésznő férje, közismert filozófus, mellesleg egyetemi tanár, képtelen elviselni ezt a magasfeszültséget, s ezért a volt nagyhitű lelkész monológja közepén a konyhába távozik, hogy Lola asszony mell fölötti részébe csókolhasson, mert a háziasszonynak erre is gondja volt: a juttatások arányosítására.
Az újabb megpróbáltatásban, ahogy ez lenni szokott, összesodródtak a jelenlevők. A végtelen unalom és végtelen várakozás kivérezteti az embert. S ezért, minden áltapintatosság és marasztalás ellenére, többen is úgy érezték, itt a pillanat menni, menekülni, búcsú nélkül! Ám a tehetetlenség, amely annyira képes megbénítani az őszinte akaratot, elgyengítette őket. Csak egy távoli sarokban, úgyszólván egy pókháló jelképes pókjaként olyasvalaki figyelte őket, akiben a tudatos kívülállás már-már egy igazságosan elfogult ügyész dühével volt azonos. Fiatal homlokára, fiatal arcára hirtelen megőszült haj zúdult. Ez az ember mindig azt mondta a telefonba Lolának: nagyon sajnálom, nem érek rá - és mégis mindig eljött. Ilyenkor az a bizonyos lelki akkumulátor feltöltődött undorral meg gyűlölettel. Erre volt szüksége talán.
*
Az unalom rosszabb, mint a fertőzött levegő; az unalom dühítőbb, mint a delírium. Egyszerre többen is érzik, a bableves babjai súlyosabbak, mint a kavicsok; hogy a Madame Rochas-parfümtől szörnyűségesen hányni kell! Vízözön előtti pillanat. És Zöldi meg Júlia még mindig sehol, azaz, még mindig az erkélyen! De az is lehetséges, hogy az erkély végre is eloldódott a háztól, és most már fönt lebeg, valahol a szputnyikok társaságában, egy erkély a műholdak között! Júlia lehetne állócsillag valóban, izzó egy helyben forgással, halvány nyári égen, a Csillagtérkép előkelő helyén!
Egyszer csak, amikor senki sem várt ilyesmit, éjfél után szólt a telefon, halkan, kitartóan, galambkurrogással. Olyasvalaki emelte le a kagylót - egész biztos, hogy szerencsétlen pillanatban! -, akinek csekély a társasági gyakorlata. Kezében tartva a hallgatót, inkább közölve, mint megrendülve, belemondta az érzékeny csöndbe:
- Öngyilkos lett Laczó! Leugrott. - Csupa kimeredt arc. - Az Opera karzatáról - nyögte tanácstalanul.
- Ki telefonált? - kérdezte szép, kiegyenlített hangon Lola, mert őt elsősorban a forrás érdekelte.
- Azt én nem tudom - válaszolt rajtakapottan az ügyetlen társasági ember, kezében lóbálva az elnémult kagylót -, nem mondott nevet.
- Hogy a Laczó Tibi! - kiáltott fel egy nő, hitetlenkedve, de máris elfogadva a halált.
- Ez olyan szörnyű, hogy nem is lehet igaz! - szólt a madárfrizurás Koncsek Kamilla a maga üdeségével. Lola asszony arra gondolt, Koncsek Kamilla, történjék bármi is, mindenhez hozzáteszi, ez nem is lehet igaz!
Valaki a nyitott erkélyajtóra nézett: Ha most Ők lépnek be, pórusaikban a tündöklő boldogsággal!
- Nekem ez az ember valahol mindig szomorú volt - jegyezte meg egy másik nő eltűnődve, és megismételte a neki fontosat: valahol.
- Hogy ilyesmi az eszébe jutott! Beosztás, egészség, mindene megvolt - szörnyülködött egy harmadik nő.
- Az a halkság, az a szűkszavúság! - ez már Olcsai volt, a pornográf szerző.
Mindenkinek volt egy szólama az atonálisan hangszerelt döbbenetben.
- Van ebben valami hogyismondjam - ez újabb véleményből kihallatszott a bizonytalan fenntartás, egy formálódó gondolat, de ez is csak belső használatra.
A félig behajtott erkélyajtó felől nedves hideghullám lökődött a szobába. Lola asszony férje engedelmesen fölállt, hogy becsukja az ajtót.
- Maradsz! - szólt rá fogai közül az asszony, s ő fél fenékkel azonnal visszaült.
A filozófus úgy érezte, a tilalom neki szól. Ha pedig neki szól, akkor becsületérzése érdekében azonnal tiltakoznia kell. Mindenki őt figyeli, vajon most mire készül! Fegyelmezettsége, amit általában többféle előjellel emlegettek, de amely már annyiszor megmentette őt, egyetemen, pártaktíván, odahaza, az éles szembenállások pillanataiban, most váratlanul kiürült a szervezetéből. Neki most föl kell állnia, át kell mennie a félhomályos hallon, hogy mindenki érezze, ami majd ezután következik, kiszámíthatatlan. Félelmetes pillanat. S valóban, amikor fölemelkedett és elindult, Koncsek Kamilla, szemmel követve a férfi tömör alakját, boldogsággal és rettegéssel arra gondolt, gyilkolni fog, végre, gyilkolni fog.
A filozófus kirántotta a félig behajtott erkélyajtót, szívéig döfött a félelem. Az erkélyen nem volt senki. Egyszerre érzett megkönnyebbülést és csalódást. Visszasompolygott a helyére, nem is szomorúan, inkább hétköznapian, töltött magának és ivott, többször egymás után.
- Az egészben az a döbbenetes - Lola asszony úgy érezte, meg kell szakítani a csendet -, hogy éppen az Opera karzatáról... ez a szerény, finom Laczó...
A filozófus, úgy is, mint a gyönyörű vegyésznő férje, ott ült, nagy fejét mellére ejtve. Mindenki őt figyeli, és közben tűrhetetlenül világosodik.
- Szelíd élet, robbanó halál. Műfaji következetlenség - kockáztatta meg a külpolitikai kommentátor, nyugtalan várakozással. Most vagy nevetés lesz ebből, vagy durva rendreutasítás. Semmi sem lett.
A szennyszürke reggelben a lakás elvesztette meleg puhaságát, szálkásak lettek a körvonalak, a mennyezeten kiütközött egy tavalyi beázás.
- Istenem, még most is hallom a hangját - ez újra Koncsek Kamilla -, a múltkor összefutottunk a Vörösmartyban... Itt hideg van, Lolácska!
- Mire vársz? Kapcsold be a hősugárzót! - szólt rá Lola asszony a férjére, türelmetlenül.
A férfi zavarában motyogott valamit.
- Eddig olyan jó volt a hangulat, és most ez a telefon... Szegény Laczó! És hogy a karzat!
- Hallgass!
- Igen, a karzat, asszonyom - szólalt meg a fehér hajú fiatalember a sarokból.
Koncsek Kamilla fölugrott, remegett a kihűlt szobában.
- Félek! - kiáltotta megbicsakló hangon, és lépteit aprózva kiszaladt.
Egymás lecsupaszított arcára néztek: ahogy a reggel ráncokat vésett a homlokukba, a szájuk köré. Leszakadt róluk a mosoly, szemükben kialudt az udvarias figyelem.
- Igaz is - mondta a volt lelkész -, hogy teheti ezt valaki ilyen feltűnően, ilyen drasztikusan! - körülnézett. - Ez igenis közösségellenes.
Koncsek Kamilla jött vissza csapzottan, nem találta meg a vécét.
A társaság ekkor már indulattal tárgyalta az öngyilkosságot. Hajtotta őket a düh, hogy nem tudnak mozdulni innen, hogy összezárja őket az undorító megszokottság.
Koncsek Kamilla, megkapván az eligazítást, újra kiment.
- Furcsa dolog, de fölötlik bennem - mondta valaki fontoskodó hangsúlyozással -, volt-e joga Laczónak öngyilkosságra?
- Talán alkotmányba foglalnák az öngyilkossághoz való jogot? - gúnyolódott egy mellette ülő.
- Alkotmányba, nem alkotmányba! Mindegy. És ha éppen ültek volna odalent, és agyonvág három-négy embert?
- Látod, öregem, ez szempont. Nem is utolsó.
*
- Etikai kérdés - talált váratlanul magára a filozófus -, itt van például az elefántok szemérmes halála; ősi ösztön. Tudni kell elbújni a halállal. - Figyelte a hatást, a mondat papírra kívánkozik. - Legalábbis az én véleményem szerint.
- Magának van véleménye? - kérdezte a sarokból a fehér hajú fiatalember, inkább szomorúan, mint dühvel.
Lola asszony érezte, ha most nem lép közbe, sokéves munkája omlik össze.
- Egy pillanat! - mondta, és meleg hangja átsütött a hajnali kietlenségen. - Arra gondoltam, jó lesz egy forró tea!
Férje szó nélkül nyakába akasztotta a mackós-méhkasos párizsi zsúrkötényt, és kiment a konyhába, hogy föltegye a teavizet.
1.
Az ablak hűvös négyszöge vonzotta csupán; a félhomályos belvilágból, melyben olykor megcsillant egy-egy kontúr, ez a négyszög vezetett ki egy tágasabb s ha nem is otthonos, de szellős világba. Mintha szelíd imbolygással hamuszemcsék milliárdjai ereszkednének le a magasból, olyan volt a majdnem uralkodó szemidegbetegségén túl a mozgások, színek, sőt halmazállapotok összessége. De a néni ez alól ravaszul kisandított. Ilyenkor persze csupán ismereteire és nem látására bízhatta magát. Tapasztalati világa mégsem volt statikus. Nyolcvan esztendőn át finom hallást, visszerektől és ödémás duzzadástól mentes lábat és nagyszerűen engedelmeskedő kaméleonszellemet mondhatott a magáénak. A kaméleonszellemet jó értelemben kell tudomásul venni; a védtelen gyereknek s kivált az öregnek múlhatatlan szüksége van a hasonulás művészetére. A vénülés diplomáciája ez. Olykor persze igénybe kell vennie a menekülés tintahal-manővereit is, az értelmi vegyi háború aktívabb eszközeit; a vénséghez azonban leggyakrabban a hasonulás finom s már-már nemes csalásai a legilleszkedőbbek.
De az ilyen történelmi alakulat, mint egy nyolcvanesztendős öregasszony, aki évtizedeken át tanított, tanítói családban élt, s aki nem passzívan szemlélte, hogy nemzedékek bukkannak fel, s ugyancsak nemzedékek hullanak gödörbe; ha igazi személyiség, akiben az életismeret csontozattá válik, nemcsak hasonulásból, alkalmazkodásból áll; nemcsak apró trükkök kieszelője, hogy így hosszabbítsa meg életét, de ugyanakkor harcos is, aki sodrásnak ellenében is képes gázolva, taposva a hullámokat a maga lemeztelenített eszményeit szolgálni.
Az ablak hűvös négyszöge vonzotta csupán, s bár hideg téleleje volt, a halványzöld cserépkályhához, mely a lignittel kevert széntől csak kínlódva fűlt át, végső szükségben folyamodott. Kedve szerint céklaszínű nagy posztótakarójába gubózott, s olyan picinyke lett, olyan légies, mint a poligonium pelyhe, melyet a szél ragad tovább. Szemközt vele, a falon, ott függött ovális keretben kisárgult fényképe, egy nagy méretű mellkép, mely fénykorában mutatta őt, abból az időből, amikor a klasszikus hírű evangélikus líceumban magyart tanított és külön tantárgyként latint. Léte a lakáshoz kötötte vagy a lakás körzetéhez, ahol vásárlásait intézte, s ahhoz a néhány utcához, mellyel sétaként napi útját megtoldotta. Sárgásfehér volt az arca, alig ráncos; áttetsző és megvékonyodott. Ebből a komoly derengésből sötétlett ki, arányos távolságban a vékony orrnyeregtől, szokatlanul fekete fényű, csalókán fiatal szeme. Csakhogy úgy tűnt, a pupilla néha ijesztően összezsugorodott, mint a téli bogyó, s nedvesség lepte el, inkább lecsapódó pára, mint könny. Haját úgy viselte, mint fiatalasszony korától kezdve, homlokból és tarkóról a fejtetőre fésülve, hajbetétekkel dúsítva. Megkeskenyedett lapos mellén most is ott pihen a régi, halovány rózsaszín kámea, melyet beszéd közben gyakran két ujja közé fogott. Ebben a mozdulatában volt valami aszketikus, egyházias, holott semmi sem állt távolabb tőle, mint ez.
Most is az ablak előtt állt, kendermagos tyúkra emlékeztető zsabós blúzban, magas szárú fekete cipőben, melynek ráncai, kitüremlései a fénymáz szürkés ragyogása alatt olyan kemények voltak, mintha bronzból lennének. Fehér haján horpadt csúcsos mignonra emlékeztető kalap ült. Kalap nélkül nem lépett ki a házból, s most menni készült; már egy órája készítgette magát erre, szinte vívódott, csak még a postást várta, de ahogy egy testes árnyék egy pillanatra megvakította az ablak négyszögét, s valami fekete szárny csapódott még utána, tudta, ez a postás volt, lebbenő köpenyével, melytől még most, télvíz idején sem válik meg. Ezért végképp amellett döntött, hogy magához veszi színes bőrszalagokból háncsszerűen összefűzött szatyrát és elindul.
Végigment a lakáson, hogy kezével megérintse a megérintenivalókat: rendben van-e a gyerekek szobája - mert így nevezte érett férfi fiát és menyét -, nincs-e göcsört az ágytakarón, por a tálalón, hamu a tálkában, s aztán unokája, a tizenhét éves Andris szobáját is ujja hegyével érintve, szemügyre vette. Igaz, hogy Andriska január közepe óta vidéken van, Toncsiéknál, pedig az iskola, hosszú kényszerszünet után már megkezdte a tanítást, s a fiú idén érettségizik, bár ki tudja, hogyan, milyen körülmények között, az ilyen felfordulás után, mikor az utcák még romosak, s az emberek feldúltak, nyugtalanok, tele vannak bizonytalansággal. Persze, mondta ő Gézának és Julinak, miért nem hozzátok már haza a fiút; azt még megértem, hogy vágyott egy kis nyugalomra, vidámabb életre, de most már itt a tanítás, és a tanárok is rossz néven vehetik, még félre is érthetik ezt a mulasztást. Igaz, a fiú aranyos leveleket ír Toncsiéktól, hetenként kettőt is kapnak tőle, és Gézáék mindig felolvassák Andris jókedvű sorait.
Miután végigbillentyűzött a láthatatlan zongorán, mely a rend és a pedantéria szűkös, de megnyugtató dallamával felelt, végleg távozni készült.
Ekkor egy tétova kar, mely a körülményeket nem ismeri, az előszoba tejüvegén átrajzolódva jelezte, valaki a csengőt keresi. Az ügyetlen nyomásra, ahogy csak elektromos szerkezettől telik, túl élesen megszólalt a csengő. Az öregasszony tudatos rossz érzéssel nyitott ajtót, s, maga után engedve az idegent, egy fázós fiatalembert, bevezette szobájába, és leültette a hamuszürke négyszöggel szemközt.
- És ennek mennyi ideje? - kérdezte az öregasszony meghallgatva az idegen szavait, hosszú tűnődés után, s a hangja kemény volt, gyanakvó, egész testével beljebb húzódott a fotelba, úgyhogy lába ügyetlenül a levegőben maradt.
- Január tizenhét - felelt a fiatalember szabatosan, mert itt minden a pontosságon múlik.
- És mit mondott? Mit mondott, mikor átvezette?
- Hogy ez a határ? - ezt kérdezte: ez itt a határ?, és nem akarta elhinni. Ez a két nyárfa. Megmondtam neki, igen, ez a határ. És akkor ő nevetett. - Hogy hitelesebbé tegye az emléket, a fiatalember is fölnevetett. - Igen, mert sűrűn esett az eső, és nem látszott semmi, csak az a két nyárfa és a vizesárok, amit egészen megkavart az eső... Akkor a noteszba ideírta ezt a levelet... az én noteszomba... - Kigombolta kabátját, elővillant narancspiros, nőies pulóverje, de az öregasszony nem látott ebből semmit. - Tessék - odanyújtotta a noteszt. - Benne van a levél. Többen is írtak bele - mohón figyelte az öregasszonyt.
- Azóta hol lehet - kérdezte váratlanul a néni, s még a kérdéstől is megrémült, olyan végletesnek, befejezettnek látta a dolgot. Mindenütt lehet, csak ott nem, ahol lennie kellene.
- Azóta? Jó helyen. A két nyárfán túl, az biztos. Igaz, erősen esett, a nagy agyagban a sár se volt kicsi, de azért átért. Figyeltem.
- Átért? - kérdezte az öregasszony, s olyan furcsa volt ez a szó a szájában, mint egy hamis fog.
- Nyárfa, vizesárok - heherészett a fiatalember -, nem akarta elhinni, hogy olyan a határ...
- Hát, istenem - sietett válaszolni a néni, mert érezte, ez az egyetlen, amire felelni tud -, ő úgy tanulta, hogy sorompó, piros-fehér-zöld, és tisztelgő katonák...
- A levél - emlékeztette a fiatalember.
- Kérem, olvassa fel, én nem látok.
A fiatalember megnyálazott hüvelykujjal kereste a megfelelő lapot.
- Ez az! "Drága jó szüleim, drága Balzsamka!"... - kezdte olvasni, és elakadt.
- Ez én vagyok, a Balzsamka... ezt az unokám írta. Folytassa kérem. - Hangja szigorú volt, pontosságot követelő.
Az idegen sután, rossz helyen hangsúlyozott, de amikor odaért: "adjatok ennek a fiatalembernek, aki átvitt, száz forintot" - kétszázat mondott, s a hangja fátyolos lett az izgalomtól. Fölnézett és várt. Megvizsgálta az öregasszony arcát, amely teljesen elsüllyedt a fotel barna mélyében, s csak egy mozdulatlan sárga folt mutatta létezését. Szerette volna a pénzre vonatkozó mondatot megismételni, de látta, az asszony oda se figyel. És akkor sajátosképpen arra gondolt: az a fiú se értette meg, hogy milyen a határ, az is elsüllyedt valahol, nagyon messze került tőle, éppúgy, mint most ez a néni. Rosszul érezte magát, a szájpadlását égette ez a pillanat, szeretett volna felállni, kiszaladni, de arra sem volt mersze.
- Azt mondja - szólt hosszú szünet után az öregasszony -, két nyárfa és egy vizesárok.
Felállt, a tornyos kredenchez lépett.
- Mindenkit így vesztettem el - mondta, a kredencnek inkább, hátra sem fordulva. - Az egyik fiam költő volt, egy álmodozó! Kinn maradt a fronton. A másik, ennek a fiúnak az apja, műszaki rajzoló. Félszárnyú madár, se hús, se hal. - Pénzt vett elő egy nagy, harmonikás fekete levéltárcából. - Ezt tegye el - mondta a vendégnek, és húsz forintot adott neki. Az idegen már említeni sem merte a kétszázat, amit meg se hallott az öregasszony. - Nem szabad túlélni a kiszabott időt. Nyolcvan év, az ember lassan mindenkit elveszít. Azt mondja, két nyárfa és egy vizesárok. És hogy esett az eső. Jó. Isten megáldja.
Egész délelőtt az ablak előtt ült, kabátban, kalapban, ottfelejtve magát, és tűnődött. Délután elment valahová. Este a fia, szőke, erősen kopaszodó ember; nem az ő szikár fajtájából való, megint felolvasott egy levelet. "A hivatalba címezte Andris." És akkor az öregasszony sajnálkozott a fián; milyen szánalmas gyengeség a kegyes hazugság is, milyen romlékony, tele van logikátlansággal, kilógó férccel; és mégis elég erős ahhoz, hogy elaltasson gyanút, kétséget. Mert az ember hinni akar a jóban. Mert az ember szeretni akar. Konstrukciója, szigorú felépítése csak a rossznak van. Ott minden szöget ellenőriz az ember.
- Én is kaptam Andriskától egy levelet - mondta váratlanul.
S ettől fogva nyers és szigorú lett az élet közöttük, s az otthon otthontalan.
Balzsamka többé föl nem engedett, s visszanyerte cselekvési szabadságát.
2.
De Balzsamka, aki visszavonult a magányba, nem engedte, hogy a sértődöttség elhomályosítsa tájékozódását. Aprólékos megfigyelő volt, mert nem a szemével figyelt, de egész élettapasztalatával. Megvilágosodott előtte néhány fontos jelenség, amivel eddig nem tudott megbirkózni. A fia és menye. Mostanában megszaporodott közöttük a nézeteltérés; nem mintha ez eddig nem fordult volna elő, azt a néni is tudta, volt ilyesmi eddig is, csakhogy ezek az újabb összekülönbözések végzetszerűen körülhatároltak, metszően élesek voltak. Csakhamar lehunyt szemhéja mögül azt is megállapította, hogy menye, Juli, titokban Andris ágyában alszik, s reggelre, a vélt fölfedezés elől, visszaköltözik szobájába. Ez most már nem volt afféle rögtönzés egy házasság perpatvarában. Eljutott füléhez egy-egy párbeszédfoszlány is. Egymást okolták Andris szökéséért. Irgalmatlanok és igaztalanok voltak, nem mint azelőtt, amikor szinte keresték a kibúvót, az okot a nagylelkűségre, érveik feladására. Néha már szeretett volna közbeszólni: hiszen ebben nincsen logika, amit egymás fejéhez vagdostok, hiszen ez a gyűlölködés primitív, sehogy sem illő hozzátok, gyerekek, az istenért!
Szóval Andris hiányzott, s ettől a házaspár élete dühödtebb, elemibb lett.
Az öregasszony mindezt, de elsősorban saját érzéseit számításba véve, lassan kialakított magában egy gondolatot. Azon kell munkálkodnia, hogy unokája hazatérjen, és ezzel helyreálljon a természetes rend. Ehhez sokféle úton-módon kell tájékozódnia, látását és testi erejét meghaladó erőfeszítéssel. Konokságában olyan szívós volt, mint a gyökerek. Holott nem volt könnyű dolga, a testi bajokon túl, odahaza sem, odakünn sem, ahol ismerős volt ugyan mindenki, a zöldséges, a hentes, a fűszeres, Varjú doktor, a körzeti orvos és külön-külön minden szomszéd, de ebben a vonatkozásban mindenki ismeretlen volt. Kihez fordulhat, ki lesz segítségére. Semmi támpontja sem volt, csupán a két nyárfa, a vizesárok és a sűrű eső s az a bamba fiatalember, akinek húsz forintot nyomott a markába, s aki eltűnt, anélkül hogy megkérdezhette volna tőle: milyen volt az a két nyárfa? Jegenyenyár vagy közönséges?...
De egyik napon mégis bekopogtatott a postás, és levelet hozott Andristól. Feltépte a borítékot; az ismerős rajzú írás sütötte a szemhéját, de nem tudott megbirkózni vele, így hát arra kényszerült, hogy fiával olvastassa föl, de a fiában már nem bízott, mégis hinnie kellett a felolvasásnak, mert a hang hitelessé tette a szöveget. Így tudta meg, most már Andristól, hogy két jegenyenyár volt ott a határnál, mert a fiú tőle tanulta ezt a pontosságot, s a vizesárok tulajdonképpen talajvíz volt. Az ismeretlen nem mondott valótlant; sűrű volt az eső akkor, és a talaj dágványos, majdhogy mocsaras. Andris egyik cipője ott maradt a két ország között, s a fiú sántítva jutott át a határon. Odaát, Jugoszláviában, egy kis faluban szállásolták el őket; táboruk azelőtt községi fogház volt.
- Fogház? - kiáltott fel az öregasszony, és sértődöttsége még a szomorúságán is úrrá lett. - De a kapu nincs zárva? - kérdezte, hogy kikorrigálhassa a sivár valóságot.
- Nincs kijárás - olvasta a levél aljáról az apa.
- Azonnal vissza kell hozni!
- Nem akarja, azt írja, megpróbálja így...
Nem akarja? Mit nem akar? Lehet azt nem akarni, hogy hazajöjjön az ember? - Értetlen volt, hűdésesen nézett a fiára.
- Maga sem tudja - mondta az apa, izgatottságával küszködve -, gyerek még, nem tud semmit...
- Márpedig vissza kell hozni. Ha nem jön vissza a gyerek, magatokra maradtok, nem lesz senkitek!
A végső következtetés erejével beszélt az öregasszony.
- Akkor az lesz az otthonotokból, ami már megkezdődött. Nekem ne magyarázzatok! Látok mindent - mondta biztonsággal. - Látok mindent! De nem baj. Erre még itt vagyok én.
- Mire? - kérdezte Géza gyámoltalanul.
- Hogy visszahozzam. Itt született, itt a helye. Az én unokám. Én olyan iskolában tanítottam, ahol Petőfi volt diák. Ez az én nemesi levelem.
Amikor kiöblösödött kemény beszéde körül a csend, s megérezte a két emberen a kétségbeesést, szinte elröstellte magát, megenyhült. Tréfára fordította a szót, mint annyiszor életében, mikor a helyzet már kenyértöréssel fenyegetett.
- Ti nem tudjátok, gyerekek, hogy Praeiectus közélelmezési felügyelő úr szamara a klasszikus rómaiaknál milyen feliratot viselt nyakörvén... Hát igen, latinban nem voltál erős, fiam. Igaz, hogy ezzel a mániámmal mint evangélikus oktató-személy magam is feltűnést keltettem... Ascellus sum Praeiecti, praefecti annonae, extra murum exivi, tene me, quia fugi et reduc me ad dominum... - szóval ebben arról van szó, hogy a szökevény csacsi kéri, vezessék vissza gazdájához.
Ezzel a mosollyal a szája körül ment szobájába, és azonnal elaludt.
3.
Az utcán, a külvilágban már nehezebb volt a sora. A kaptatón, ahol az utca emelkedik, szembetalálkozott Bertókkal, az egyik szomszéddal, akivel húsz esztendő alatt nemigen akadt beszélnivalója. A férfi legtöbbször a levegőbe nézett köszönés helyett. Most a motorját tolta fölfelé, s a kis teraszon egy percre megállt, hogy kifújja magát. Az öregasszony érezte, nem kerülheti el a megszólítást, s ezért botját megmarkolva, sietősebben kezdett lépegetni. Már-már eltipegett a férfi mellett, aki maga is tétovázott, de aztán meg kellett állnia.
- Mondja, nagymama, hol az unokája? Nem látom mostanában.
- Hol lenne, kérem? A Toncsinál. Vagyis a menyem húgánál.
- Áhá. És ez a Toncsi külföldön él, tessék mondani? - halhólyagszerű szeme egy pillanatra felfénylett.
- Külföldön? Ugyan! Ha magának Szeged külföld!
- De a maga unokája meglépett.
- Meglépett? Mit ért ezen?
- Disszidált.
- Az ifjúság, isten tudja, maga se tudja, mit cselekszik! - felel belezavarodva, hogy Bertók hazugságon érte. Nyolcvanéves koromban kezdek hazudozni, és éppen ennek! - gondolta. Hogy milyen sodrása van az ilyen állapotnak.
Bertók bőrmellénye keményen fénylett, mint valami őskori hüllő páncélja. A tenyerében érezte az öregasszony vergődő szívét. Ott álltak a gyors téli alkonyatban, s a néni sajátos, magyarázó mozdulata a zavart pillanat jegébe fagyott.
- Olajra lépett - mondta tovább a férfi, és viszketeg örömet érzett, hogy ezt a gőgös, kemény kis öregasszonyt kapcsolatba hozta egy ilyen kifejezéssel. - Fölvette a nyúlcipőt - nevetett, s ezzel már önmagában feloldotta a feszültséget, de látva az asszony ellenállását, ellenszenvét, megdühödött. - És tudja, mért van ez, nagymama?
- Kérem, én fázom, nekem mennem kell - szólt az öregasszony, és féloldalt fordult.
- Azért, nagymama, mert ilyen a fiú nevelése.
Az asszony megtorpant. Sután, féloldalasan.
- Mert a szülőkön múlik minden.
- Az ő szülei tisztességes emberek, és demokratikus emberek. Nálunk ez nem új keletű dolog. A mi családunkban...
- Hát a maga fia - legyintett Bertók - elég magasan viseli a kalapját.
- Az én fiam szerény ember, nincs is oka rá, hogy más legyen. És ha szó esik Bertók szomszédról, hát ő csak kedvezően nyilatkozik - tette hozzá ravaszkásan és kétségbeesetten. - A szülők nem is tudtak róla! A szülők fölnevelik a gyermeket, de a szívébe nem látnak - folytatta mélyen megrendülve, a maga sorsát érezve át. - Nekem volt egy másik fiam, megadtam neki mindent, a számtól vontam el a falatot, hogy taníttassam... egy tanító özvegyének nem volt olyan egyszerű - a szeme körül ismeretlen fájdalom kezdett hasogatni -, egy tanító özvegye - mondta újból, és remélte, ebből Bertók megérti, amit meg kell értenie. - És mi lett abból a fiamból? Egy álmodó. Költő. Aki az anyai szeretetről azt írta: "lobog mint a lidérc - s oly rémületes... ", és ottmaradt a fronton. Maga jó ember, Bertók szomszéd, megért egy anyát, egy nagyanyát...
Bertók zavarodottan sapkájához emelte mutatóujját, és nekifeküdt a motornak. Az öregasszony nem vette észre, hogy Bertók elindult, s még motyogott valamit.
Meg kell védeni a családot, haza kell hozni Andrist, ez az érzése rohamosan erősödött. De vajon Gézáék megtesznek-e mindent? Nem engedhetik idegenbe szakadni egyetlen magzatukat! Ezt a kedves, szép fiút; ezt a nagyszerű matematikust, ezt a sportbajnokot! De mért is engednék? Gézának semmi baja; Géza él - persze az élet is hozzászólás ehhez-ahhoz. Statikus ez az élet, megfeneklett valahol, de erről csak ő tehet. Sem a származása, sem a neveltetése nem rántotta vissza. De nem tesz semmit. Egyetlen tette volt az életben, hogy megszökött a katonaságtól, azt is édesanyja erőszakolta ki, szinte ő szökött meg helyette. Az ő elődei már a reformkorban is tanítók voltak, a magyar nyelv művelői, de mi lett ebből a fiúból. Ahogy megmondta annak az idegennek: se hús, se hal. Néhány megkövesedett szokás, meg a szorgalom, meg a jogi doktorátus úgy védik, mint testet a kezeslábas. És az óvatosság! Ezt végképp nem szereti benne, az óvatosságot, a csigaház-filozófiát, amely nem irányul senki ellen, de nem küzd meg semmiért. A férje is, ő maga is az ifjúságot cselekvésre nevelték. Még a másik fiú is, a maga lidérclángjaival, meggondolatlan volt, de boldog. Mert Géza óvatossága savanyít, és megfoszt az örömöktől. Kopaszodik tőle az ember. Ezt a gondolatot olyan mulatságosnak tartotta, hogy ott az utcán hangosan felnevetett, mint aki magában beszél. Igaz, Gézát most is megdicsérték nyilvánosan, higgadtsága miatt. De hát nem higgadt - óvatos! Más a higgadtság; a higgadtságban van aktivitás - de ez a megfontolt gyávaság?...
Ettől és az előbbi beszélgetéstől, dühvel és iróniával telt meg. Így is ért haza. Szigorú kérdéssel és jeges légáramlattal lépett a szobába. Kezével megmarkolta botját, s nem látta, de érezte maga körül a zavart, mint tapintható valóságot.
- Tudtátok, hogy Andriska mire készül?
Géza leejtette a fejét.
- Válaszolj, ezt tudnom kell! Nem intézhetem jól a dolgokat, ha erről nem tudok.
- Nem mondta.
- Egyetlen szóval se mondta - támogatta férjét az asszony, és halkan felsírt.
- Csak annyit mondott... csak arra kért engedélyt, hogy néhány napra Toncsiékhoz mehessen.
- Igen, csak erre kért engedélyt - ismételte az asszony is.
- Hallgass rám, kedvesem - az öregasszony hangja ezüstösre színeződött az emberies bölcsességtől -, te anya vagy, az anyák nagyon muzikálisak. Lehetsz botfülű, ha én füllentek neked, de a férjednél, a gyerekednél... ne magyarázz nekem, kedvesem. Ha előttem áll az a gyerek, és azt mondja: erre meg erre kérek engedélyt, és mindehhez tudom, amit tudok, hogy az iskolakezdet halasztódik, hogy a gyerekek hogyan hatnak egymásra, akkor én azt is tudom, de abban a pillanatban, mire készül Andris! És intézkedem. S ha tévedtem, legfeljebb kissé szigorúbb voltam a kelleténél. Az még a kisebbik baj.
Géza tágra felejtett szürkéskék szemében ott volt a válasz, s az öregasszony döbbenten megértette: tudta. De nem mert dönteni, tudta, de nem mert cselekedni. A sorsra bízta magát, mint annyiszor! A véletlen sodrása pedig maga is szigorú törvény. Majdhogy előre kiszámítható.
És akkor azt is megértette az öregasszony, hogy nem tudni, mennyi időre, a romló látás hámjától visszahúzva, de át kell vennie a családfő tennivalóit. Nem számíthat senki másra, mint a maga szilárd akaratára, s egy testre, melynek szerkezetét elnyűtte az idő, s amely csupán negyvenhat kilóval tud ellenállni egy közepes északnyugati szélnek.
4.
Toncsiék esetlenül fogadták a váratlanul belépő öregasszonyt. Kegyetlen hidegben érkezett, az arca egészen apró volt, sárga, s a szeme fényesfekete, mint az antracit.
- Eljöttem hozzátok - mondta -, itt lesz a főhadiszállásom.
Ezen jót nevettek, ez feloldotta a feszes meglepetést. A nagymama humora! Híres volt ő erről.
Az öregasszony elmondta, merre, hol járt Andriska ügyében; a Vöröskeresztnél, a hazahozatali bizottságnál, a tanácsnál - a szülők is megtették a magukét... Aztán csak homályosan célzott arra, van neki valami saját önálló terve, de erről még korai lenne beszélni.
- Nem viccből tanítottuk Kölcseyt - fűzte hozzá megkomolyodva, méltósággal.
- Nagymama most szépen lepihen - mondta ebéd után gyengéden Toncsi, olyan bő jósággal, ami csak kövér emberektől telik -, aztán délután sétálunk egy jó nagyot, vacsoránál pedig megbeszélünk mindent. Jó lesz?
De mindketten, az öregasszony is, Toncsi is forgattak valamit a fejükben. Az öregasszony szaporán, humoros ravaszkodással mindent ráhagyott a rokonra, s alig várta, hogy magára maradjon. Toncsi pedig sürgősen felhívta Gézát, és elmondta: itt a mama, érte kell jönni. Innen tudta meg a férfi, hogy édesanyja hova tűnt.
Az öregasszony magához vette nagy, fekete retiküljét, amely hályogosra fakult, s botját szinte maga elé küldve, kilépett a jeges utcára. Csak foltokat látott, s a fagy is megkínozta, de fürgén ment célja felé, felkutatni azt az embert, akinek címét Pesten kapta, egy nagyon meghitt szomszédtól. Az öregasszony ugyanis eltökélte magában, hogy átszökik a határon, lehetőleg ugyanott, ahol az unokája, a két nyárfa mellett, és megkeresi a gyereket. Megkeresi és hazahozza. "Ez lesz a hattyúdalom" - mosolygott, és fittyet hányt a nagy hidegnek.
Az ember, akit keresett, földhöz lappadó, hosszú sárga házban lakott, egy süppedt udvar végében. Három lépcső vezetett le a lakáshoz. De hiába kopogtatott az elfüggönyözött konyhaablakon, hiába kocogtatta botja elefántcsont nyelével, egy megsárgult kobrafejjel az üveget, nem nyitottak ajtót. Nagy sokára előkerült egy szomszéd, aki elmagyarázta, hogy az a bizonyos ember csapos, és nagy húsos karjával azt is megmutatta, hol lehet ráakadni. Az öregasszony diadalmasan rakosgatta el emlékezetében a fontos adatokat.
Már csontig hasogatott a nagy hideg, de nem engedélyezett magának pihenőt; a délután is előrehaladt, nemsokára sötétedik, meg kell találnia a csapost, nincs halasztani való ideje. Ez azért is fontos, mert reggel érte jön a fia, pontosan kitalálta mindezt, sőt jókedvében még a telefonbeszélgetés szövegét is idézhette volna. Toncsi és férje arca - a családi rémület morzejeleivel.
A Tisza-parton haladt, a folyó egyetlen szürke szalaggá fagyott. A jégen fekete árnyak hajladoztak egy lék körül, hálóval, varsával bajoskodva. Ő pedig csak ment, ment, vékonyan és feketén, beleírva magát a mulandó szürkeségbe.
5.
A söntés, ahová betért, ujjongó meleggel fogadta, mint egy bővérű rokon. Egy pillanatra meg kellett kapaszkodnia egy székben, helytállni a nagy sodrással szemben. Ott állt furcsa, bohócos kalapjában, merevre fagyott nehéz kabátban, és küzdött a szédüléssel. Döbbenten tapasztalta, hogy már alig lát. Nagy kövér foltok kavarogtak előtte. Valaki megfogta a karját, és beljebb vezette. Néhány percig magában ült a nagy kavargásban, aztán valaki megszólította. Kérlelő hangon, szívélyes mondatokba gömbölyítve közölte, hogy kit keres, s aggódva fülelt, vajon nem mondják-e majd, hogy a csapos itt nem létezik, s akkor mehet tovább, keresni őt, ebben az iszonyú hidegben, közben már biztosan besötétedik, és nehéz lesz hazatalálni, de ameddig ezzel az emberrel nem beszélt, haza se mehet. Talán már keresik is városszerte, pályaudvaron - kuncogott magában, mert tegnap óta a rendbontások, sőt vásottságok egész sorozatát követte el. De nem, a válasz megnyugtató volt.
- Csak várjon, mama, egész nyugodtan - mondta valaki, akinek testi valóságát forró lehelete jelezte -, nemsokára jön a csapos, csak bort fejtenek a pincében.
- Át kell rázni a népet, most teszik be a maligánt - tréfált egy másik hang, s az öregasszony is udvariasan nevetett, bár a mondatot nem, csupán a tendenciát értette.
Azontúl lehet, hogy órák múltak el, lehet, hogy percek csupán. Az idő érzékelésére nem volt most mód.
- Ezt tessék meginni, mama, egész zöld tetszik lenni - vált ki a közös sodrásból az előbbi ember hangja -, a csapos mindjárt végez.
Az öregasszony kiérezte a jó szándékot, s úgy kapaszkodott abba, mint a botjába szokott.
- Mert tetszik tudni - halkította le a szavát -, az unokámhoz akarok menni. - Ennyit mondott, és többet nem közölt. Várakozott. Arra gondolt nagy elégedettséggel, hogy kezébe vette a gyeplőt, és most már nem engedi el. A családnak megint van feje, vezetője, akarata - s úgy érezte, ez az utóbbi a legfontosabb.
Nemsokára jött a csapos. Szuszogó, húsos ember volt, langyos levegőt sodort maga előtt. Ahogy nyögdécselve leült, megreccsent alatta a szék. Bemutatkozott, kezébe vette az öregasszony száraz kis kezét, mint egy tárgyat, s aztán visszaadta. Lassan, ahogy beszélgettek, megcsöndesedett körülöttük minden, csak az öregasszony okosan tagolt, magyarázó hanglejtésű szavait lehetett hallani. Mint egykor, az iskolában.
- Egyenesen Pestről küldtek magához, hogy a dolgomat elősegítse. Nekem ugyanis odaát egy unokámat lágerben tartják, olyan helyen, ami azelőtt községi fogház volt; elképzelheti az érzésemet. Önről úgy tudom - folytatta bizalmasan, de messze hallhatóan -, hogy járatos a határon. Át kell juttatnia engem. Ami a honoráriumot illeti, erre a célra van némi pénzem. Persze a diszkréciómról biztosíthatom önt - fűzte hozzá -, és hálámról is. Visszafelé elhozom önnek Andrist, az unokámat, ezt a kedves gyereket.
Valaki nevetni kezdett, s csatlakozott hozzá egy másik nevetés.
- Járatos a határon? - valaki az oldalát fogta, úgy kacagott.
- Diszkréciómról biztosíthatom - idézte az öregasszonyt ismét valaki, tüsszögő vihorászás közben.
A nevetés, a hahota megdagadt, s a nagy söntés utolsó szögletét is elfoglalta vastagon, hömpölyögve, mint a kelő tészta. Az öregasszonyból is már csak a bohókás kalap csúcsa látszott ki; mindent ellepett a nyerítés, a vihogás, a prüszkölő jókedv.
- Nékem csak az a fontos - hajolt előre székén az öregasszony, szinte ünnepélyesen beszélve -, hogy mindez sürgősen történjék, akár ebben a pillanatban. Nagyon sürgető a dolog - fejezte be, mint aki nagy terhet tett le, s akkor felfigyelt arra, hogy a nagy szuszogó ember nincs mellette. Biztosan megint a pincébe ment bort fejteni; sok a munka az ilyen üzletben, nagyon elharapódzott az ivás, azt mondják, még a nők is féldecinként isszák a rumot.
Ült, üldögélt nagyon sokáig, magába zárva, s egyszerre ezt hallotta: záróra, uraim, záróra, uraim.
S bár ő nem volt uraim, engedelmesen felállt, és kilépett az utcára. Még csak nem is gondolt arra, hogy tájékozódjék.
Fiatal férfihang szegődött a nyomába.
- Merre megy a néni? Hol lakik?
- Bizony, fiam - felelt az öregasszony, s lassan csúszkálva lépett -, jószerivel el se mondhatom. Ha kinevet is érte: elfelejtettem. El én, fiam, de ne féljen, majd eszembe jut.
Villamosra szálltak; az öreg kocsi üresen, csörömpölve, meglazult eresztékekkel futott az éjszakában. A kalauznő komikusan ugrálva adott jegyet, s aztán visszatáncolt a sarokba.
- Most majd hozzám jön a néni, és reggelre megkeressük a családját.
- Maga pék! - derült fel az öregasszony, mert megérezte a lisztszagot.
- Az, pék.
- Ilyenkor télen az jó meleg. Állni a kemence mellett, átfűlni azzal együtt.
- Szeretem. Meg aztán a friss kenyér, tetszik tudni, az mindig van. Nem fázik, néni? - s karjával gyengéden átfogta.
- Azt hiszem, nem.
- Mindjárt odahaza leszünk.
A pék lakása maga is olyan volt, mint egy elképzelt műhely; meleg, zsibongó, teli élettel. Az asszony meg a négy gyerek megvárta az embert. Rendkívüli este volt. A leghidegebb este ezen a télen. Úgy várták haza a férfit, mint harcost a csatából.
A pék elmondta, hogyan akadt az öregasszonyra, s hogy reggelig itt marad náluk. A gyerekek kuncogtak: a papa talált egy öreg nénit.
- Szép nagy család - mondta elismeréssel az öregasszony.
A pék asszonyának gyengéd, puha keze volt, s még ilyen késő este is friss szappanillat áradt a bőréből.
- Nagy a család. Van is kit etetni - válaszolt a férj.
- De maguk így érzik jól magukat. A nagy család, az az igazi. Azt nem fújja el a szél.
Lassan fölengedett benne az emlékezés, s elmondta, hol laknak a rokonai.
- Most éjszakára itt tetszik maradni, már nem jár a villamos.
- Azt hiszem, jó lesz nekem itt.
- Igaz, hogy csak egy szobánk van, de majd elférünk valahogy.
- El, el - de ezek a gyerekek túl csendesek! Ezeknek lármázniuk kellene.
Mosolyogtak a bogaras kis öregasszonyon, aki alig talált szavakat, hogy kifejezze, mennyire örül, milyen elégedett, és hogy általában milyen megtiszteltetésnek veszi... És aki titokban arra gondol, hogy nem megy vissza a fiához többé, legalábbis addig nem, míg Andris hazajön.
Sok párnát kapott, és nagy dunyhát; eltűnt alattuk. Fölötte egy ismeretlen mennyezet, melynek göcsörtjeit, ereit kiemeli az utcai lámpa beszüremlő fénye; körülötte ismeretlen szuszogások, amelyek mégis olyan ismerősek egy belső, láthatatlan fülnek. Lassan minden hálósra szakadozott az emlékezetében, s a háló szemein ott volt az álom. Csöndesen, szerényen aludt. Biztonságban érezte magát. Még álmában is érezte a liszt csöndes zizzenését. Nem is hó hullott odakint, lisztet szitáltak. Csupa frissen mosdatott asszony sürgött-forgott a dagasztóteknő körül. A kemence szája narancspirosan izzott. Közben másutt aranysárgára súrolták az asztalokat, amelyeken majd kiflit, kalácsot formálnak. És odakünn, az üzletben, mindig csilingelt valami, mindig csilingelt.
A pék hajnalban elment Toncsiékhoz. Mikor visszatértek, a nagy családi szobában még aludt az öregasszony. Piciny feje alatt piros-fehér csíkos párnák dagadoztak. Finom kis keze, mely a reggeli hideg világításban ezüstösnek tűnt, a nagy családi dunyhán pihent. A nyugalmas alvás gondosan elrendezte a törődött testet.
Ott állt az ágy mellett Géza is; éjszaka érkezett, a vállalat egyik kocsija hozta.
Körös-körül csöndben kászálódtak a gyerekek, arcukon az egészséges alvás pírjával. A konyhából köményleves illata szállt.
- Ezen tart a feleségem - nevetett a pék -, mint a rabokat.
A kicsinyek harisnyájukkal bajlódtak; csupa láb meg csupa kéz volt a szoba.
- Bocsánat a sok alkalmatlankodásért - szólt Géza, és a sápadt tükörből alig vált ki szőke, kopaszodó feje.
- Úgy alszik - mondta kedvtelve a pék -, mintha angyalok dajkálták volna.
Ezt Géza furcsának, sőt félelmetesnek találta. Nem mert édesanyjához érni. Csak nem halt meg? - tépett beléje a kérdés, és elképzelt mindent, ami még rászakadhat. Toncsi kövéren és bátran az öregasszony fölé hajolt.
- Jó reggelt, nagymama!
S erre a varázsigére felnyitotta szemét az öregasszony. Ez ugyanis szolgálati nyelv volt: nagymama. Ez volt a rendfokozata. Mint Nemecseké az, hogy közlegény.
- Ti vagytok? - kérdezte kedvetlenül, és arra gondolt, hát nem lehet elbújni? Hát mindenütt megtalálják az embert? És az a csilingelő csengettyű, az nem is létezik? - Hol a pék? - kérdezte kis reményre gyúlva.
- Itt vagyok, néni - lépett elő a fiatalember.
- Mondja kérem, lenne egy kérdésem - az öregasszony fölült, egyenesen, merev derékkal -, maga nem járatos a határon? Nekem ugyanis át kell jutnom a határon. S ami a honoráriumot illeti... de hiszen ez önnél szóba sem jön! Össze kell rakni az országot, maga ezt megérti, fiam, így-úgy, ha darabokból is, de össze kell rakni! És aki nem jön csoportban, azért érte kell menni, személyesen: apáknak, anyáknak, sőt, képzeljék, még nagyanyáknak is. A folytonosság, ez a legfontosabb - magyarázta a péknek. Majd érezve a fiatalember ügyefogyottságát, megint kérdezett: - Nem maradhatnék én itt maguknál? Itt sok a gyerek, hasznomat vehetnék.
- Ugyan, édesmama! - vörösödött el Géza. - Ne szégyenítsen meg.
- Mert szerintem ez az egyetlen járható út. Elmenni a gyerekért.
Aztán Toncsi segítségével szép nyugodtan felöltözött, még a kalapját is lekefélte.
A vonaton fia vállára hajtotta könnyű kis fejét, és csendesen szunyókált.
- Gyerekek - mondta odahaza -, béküljetek meg. Nincs más mód: egyedül maradtatok. Kapaszkodjatok egymásba, és legyetek emberségesek.
A menye hangosan zokogott.
- Te mindig halk voltál, disztingvált. Csak sírjál. Semmi baj.
Azontúl még csendesebb lett az élet. Az öregasszony fájós lábára hivatkozva bevásárolni se járt. Csupán hosszú, végtelen leveleit rótta papírra, anélkül hogy követhette volna a sorokat. Közben készülődött a tavasz. A levegő megillatosodott. A dombtetőről gyors vizek szivárogtak lefelé a macskakövek között.
- Látjátok - mondta az öregasszony áttetsző hangon -, úgy érzem, most már újra szeretitek egymást. Ez így szép. - Aztán megérintette az asszony karját: - Julikám, édes, ne haragudj, az utóbbi napokban sok tányért, poharat törtem.
- Igen, a szervizből is, mama, de nem baj.
- Én ugyanis, gyerekek, már nem látok. Én akkor reggel, tudjátok, ott a péknél, megvakultam. Hát mondjuk, a mosogatást nem, de a krumplihámozást, azt szeretném, ha továbbra is rám bíznátok.
Pünkösd napján tért haza a fiú. Arca megnyúlt, megsötétedett; kezében idegen bőrönd, idegen árnyak a szeme alatt.
Balzsamka szokása szerint odabent ült a hamuszürke négyszög előtt, pedig már ezt a kis derengést sem látta, csak a gyenge léghuzatból tudta létezését. Már csakis a hallására és az emlékeire bízta magát.
A bútorokon ezüstszürkén megült a por, hártyavékonyan, és őt magát is mintha beezüstözték volna, akár egy finom nipp, ott ült a nagy barna karosszékben, lába alatt a zsámollyal.
Amint a fiú belépett, fölkavarta ezt az ezüst nyugalmat, s csak egy-két perc múltán ülepedett meg a szemcsékben vibráló csendes világ.
- Balzsamka! - kiáltott a fiú kamaszos tenorján. - Hazajöttem!
Balzsamka azonban nem felelt. Hüvelyk- és mutatóujja közül a földre gördült a lehámozott krumplihéj, akár egy végtelen távirat utolsó mondatának szalagja.