NYULACSKÁIM

1

KÁROLY: Igen, Kari. Az ember agya általában ezerháromszáz gramm.

KARI (tizenkét éves iker): És hogyha nagyon nagy az az ember? Ha százkilós?

KÁROLY: Akkor is. Általában. Nem hagynál olvasni, gyermekem?

KARI: És ha icipici? És ha törpe?

KÁROLY: Nincs magassághoz kötve. Vannak lángeszű törpék is. Azt hiszem.

KARI: Nekem pontos válasz kell. Ha leveszed nekem a lexikont, megnézem.

KÁROLY (sértődötten): Te nem hiszel az apádnak? Egyébként nézd meg.

KARI: Hiszek, de nem vagy biológus.

KÁROLY (duzzogva): Az nem. Az biztos, hogy nem. Biológus az egyáltalán nem.

(Nyuszidal-motívum.)

KIRI (tizenkét éves iker): Papa...

KÁROLY: Mi van, kislányom?

KIRI: Azt mondd meg nekem, de pontosan, hogy mi az ionoszféra?

KÁROLY: Majd leveszem neked a lexikont.

KARI (szelíd fölénnyel): Na látod, papa! Amikor én mondtam, mennyire a szívedre vetted!

2

KAROLA: Milyen?

KÁROLY: Jó.

KAROLA: Nem hiányzik belőle egy kis erős paprika?

KÁROLY: Erős paprika? Várj csak. Nem. Nem hiszem.

KAROLA: Hogyhogy nem hiszed? Ide figyelsz te egyáltalán?

KÁROLY: Nem. Biztos, hogy nem hiányzik.

KAROLA: A múltkor égett a gyomrod. Gondoltam, jobb lesz, ha egy kicsit diétásan főzök.

KÁROLY: Jobb lesz. Én is azt hiszem. (Kis szünet.) Erről a salátáról hiányzik a bors.

KAROLA: Ja, a bors! Igazad van, Károly. Hozd be, gyermekem, a borsmalmot.

KARI: A borsmalom!

KIRI: A borsmalom!

KAROLA: Te agyonszórod ezt, Károly.

KÁROLY: Agyon?

KAROLA: Belépett az új főnök?

KÁROLY: Kicsoda?

KARI (pimaszul): Az új főnök.

KÁROLY: Ja, az új főnök! Belépett.

KAROLA: És?

KARI: Mondd, papa, honnan tudják, hogy éppen ezerháromszáz gramm? Mérlegre teszik?

KÁROLY: Végigjárt az üzemen, a szobákon, a laboratóriumokon, bemutatkozott. Lekezelt.

KIRI: Téged?

KARI: Szétfűrészelik a koponyát, kibontják, mint egy kókuszdiót, kiemelik az agyat, és ráteszik a tizedesmérlegre? Így?

KÁROLY: Így. Gondolom.

KAROLA: Rémes fantáziád van, gyerekem. Na és milyen a pofa? Igaz, milyen is lehet az első nap első órájában.

KÁROLY (szárazon): Már egy hete, hogy belépett.

KAROLA: És te nem is szólsz?

KÁROLY: Volt rá idő?

KARI: Az agy nem kocsonyás, ugye, papa? Körülbelül olyan tömör, mint egy karfiol. Így? Vagy csak főzve?

KAROLA: Téged szadistának neveltelek, kisfiam?

KÁROLY (inkább nyüszítve, mint kiabálva): Abbahagynátok?

KAROLA (elcsodálkozva): Ejnye, Károly! Nem elég, hogy már egy hete belépett az új főnök,
és te erről egy szót se!

KÁROLY: Kérdeztél?

KAROLA: Ma van elseje, gondoltam, hogy most aktuális. Hozom a kompótot.

KARI (skandálva): Kompótostál. Borsmalom. Borzalom.

KÁROLY: Már megint hol a fenében a borsmalom!

KAROLA: Almakompótra?

KÁROLY: Moziba kellene menni. Egy kétrészes filmhez.

KAROLA: Mi lesz a tévében, gyerekek?

KIRI (kántálva): Külpolitikai fórum.

KAROLA: Na látod.

KÁROLY: Megint ég ez a nyomorult gyomrom. Nincs egy kis szódabikarbóna?

3

KAROLA (suttogva): Károly...

KÁROLY (suttogva): Karola...

KAROLA: Föl ne ébresszük a gyerekeket.

KÁROLY: Föl ne. (Ásít.) Még csak negyed öt. Töksötét. Aludjunk.

KAROLA: Amióta eloltottad a villanyt, nem alszol.

KÁROLY: Megfigyelsz?

KAROLA (szerényen): Igen. Meg.

KÁROLY: Aligmeg; vagy legmeg?

KAROLA: Ne marháskodj, Károly. Nem alszol. És én féltelek. Nyugtalan vagyok miattad.

KÁROLY: Na látod. Akkor ez az egyetlen védekezésem, hogy nem alszom. Mert nagyon jól tudod, hogy álmomban beszélni szoktam. Vagyis hogy kiadom magam.

KAROLA: Nekem te kiadod magad?

KÁROLY: A házastársi szentségen belül azért minden világ két külön világ. Nem unsz te még engem? Unsz, unsz, én is unlak!

KAROLA: Szeretlek, te vadbarom. És féltelek. Irtod magad körül a környezetet.

KÁROLY: Ejha! Tudomásom szerint a környezet mindig kibírta. Én voltam az, aki nem bírtam ki. A dolog nagyon különös. Eddig azt hittem, legalábbis te hitetted el velem, ha nem is a győzelem, az igazság az enyém. Ha nem tudnád, nem ugrálok, mint egy rugós majom.

KAROLA: Otthagytad az egyetemet. Szia, elektronika! Kinevezés előtt a tudományos pályát. Jó.

KÁROLY: Még szép, hogy jó! A tanszékvezető a külső munkáknál holt lelkekkel dolgozott. Azt akarta, hogy én ebben asszisztáljak neki. Fedezzem a svindlit. Elmentem üzembe. Azt akkor te helyeselted.

KAROLA: Nem akarlak kínozni. De abban az üzemben is fölborítottad az asztalt.

KÁROLY: Ezzel mi bajod?

KAROLA: A Szőke Sörény.

KÁROLY: Ja, vagy úgy! Akit úgy hozott magával a vezérigazgató beosztásból beosztásba, mint egy mozgalmi zászlót. Azt a kancát. Hát kinyilvánítottam. A magamét.

KAROLA: És ki szedte a cuccát? Te, vagy a Szőke Sörény?

KÁROLY: De azóta? Sikerült elsajátítanom egy másik anyanyelvet. Három év óta stabilan egy helyen. Meg vagy elégedve?

KAROLA (csöndesen): Én azt soha nem akartam, hogy kiárusítsd magad. De most a megérzéseim! Megint kell hogy féltselek. (Csönd.) Édes. (Csönd.) Én még mindig szeretlek. Majdnem ugyanúgy, mint akkor, tizenöt vagy tizenhat éve, amikor bejöttél a terembe, előtted a kefehajú professzor, és a huzat belökte az ablakot. Tavasz volt.

KÁROLY: Június eleje volt. De ez most mi legyen? A számonkérés hajnala?

KAROLA: A gyerekekkel sem foglalkozol eléggé.

KÁROLY (fölmondja): Az ember agya általában ezerháromszáz gramm. A törpe agya és az óriás agya...

(Nyuszidal-motívum.)

4

PAULIK (igazgató): Nos?

KÁROLY (nem tudja, mit feleljen): Nos?

PAULIK: Nos. Egy pohárkával?

KÁROLY: Örömest.

PAULIK: Egészségére, kolléga. (A gége örömével.) Így ni. De miért nem foglal helyet, kolléga? Nos?

KÁROLY: Nos.

PAULIK: Arcok, új arcok, ismerkedés az arcokkal. Higgye el, kedves kolléga, én mint friss ember, mint igazgató, sohasem a papírok után nyúlok először. Olvass az arcokból, István. Szegény jó édesanyámnak örökké ez volt az útravalója. Valahol mindnyájunkban megmaradt az anyánk. Nem? A negyvenharmadikat taposom, de az útravaló! Szóval ért engem.

KÁROLY: A legmesszebbmenően. Olvass az arcokból, István.

PAULIK: Nos hát az arc. Abból valóban olvasni lehet. Utána megnézi az ember a papírt, és minden egyezik.

KÁROLY: Minden esetben?

PAULIK: No, nem minden esetben! Van, amikor teljesen világos az ellentmondás arc és papír között. Ritkán.

KÁROLY: És ha megengedi, igazgató elvtárs, melyiknek a javára?

PAULIK (bölcsen, derűsen): Váltakozóan.

KÁROLY: Vagyis egyszer így, máskor úgy.

PAULIK: Máskor úgy.

KÁROLY: Akkor gyakran kárba vész az arcok hosszas tanulmányozása?

PAULIK: Ritkán. Nekem elsősorban az arc. István, mondta szegény jó édesanyám...

KÁROLY: Valahol.

PAULIK (élesen): Szereti ezt a szót?

KÁROLY: Mindig jobban.

PAULIK: Ennek igazán örülök. Szóval a közös munka, kolléga. Szeretnék támaszkodni a munkatársaim tapasztalatára. Megmondom kerek perec, én nem röstellek tanulni. Valahol. Még egy kortyot? Igen, igen. A konyak a sajátom. Nálam nincs vállalati reprezentáció. Visszatérve. Mihez is? Én valamennyi munkatársamat tisztelem. Elvem, jól gazdálkodni az emberanyaggal. Mindenkivel szemtől szembe. Nem hajszolom a népszerűséget. Nos, ön ugyebár tervező. Laboratóriumi ember. (Nevetgél.) ... a paraméterek embere. Bemérő laboratórium, kimenő paraméterek. Kérem, én az ön személyzeti anyagát még nem láttam. Nem ismerem úgyszólván az előéletét. (Nevetgél.) Nem akarok most ebbe belemenni, ebben a pillanatban nem is kérek semmi magyarázatot, de maga, kedves kollégám, túl gyakran változtatta a munkahelyét. Mi ez? Véletlen? Pech? Rátermettség hiánya? Kérem, egy szót se! Ez csak amolyan hangosan gondolkodás. Szeretek hangosan gondolkozni. (Fölnevet.) Még egy pohárral, kollégám? Nos?

KÁROLY (akarata ellenére, idétlenül): Valahol.

5

PAULIK: Rakott kel?

PAULA: Gondoltam, István, ízletes és könnyű. Nem nyomja a gyomrocskádat éjszakára.

PAULIK: Ez igaz. De nem szeretem.

PALI: Rakott kel nem kell.

PAULA: Úgy jössz nekem haza minden este... kifacsarva! Gondoltam...

PAULIK (gyanakodva): Mit gondoltál? Hogy nem bírom az új beosztást? Hogy nem vagyok elég tehetséges? Hogy nehezen tettem le a vizsgáimat? Ha tudni akarod, tartottam ma is egy olyan szpícset a tervezőknek, paff volt az egész társaság. Mert ugye, most kerül tervezőasztalra a betegellenőrző berendezés. Fekszik a beteg az intenzív szobában, közelebb az istenhez, mint a földi gyarlósághoz, mittudomén, infarktus után, és a berendezés egyszerre irkálni kezd; méri a vérnyomást, a pulzust, a hőmérsékletet, az agybioáramot... (fontoskodva) az agybioáramot. Satöbbi.

PALI: Édesapa...

PAULIK (rosszat sejtve): Tessék, Pali.

PALI: Volt egy kis vita a suliban. Mennyit nyom egy törpe agya?

PAULIK: Mi közöm nekem egy törpe agyához? Micsoda hülyeség! Mit tudom én!

PALI: Az egyik osztálytársam azt állítja, vagyis a faterja állítja...

PAULA: Kihűl a vacsora!

PALI: Szóval a Kari faterja szerint ezerháromszáz gramm. Ez nem is érdekes, de az már igen, hogy egy óriásnak is állítólag ugyanannyi.

PAULIK: Ez a rakott kel teljesen sótlan.

PALI: Legalábbis a faterja szerint. Miért nincs nekünk biológiai lexikonunk?

PAULIK: Én műszaki ember vagyok, és nem biológus. (Kis szünet után.) Ki az a pók?

PALI: Milyen pók?

PAULIK: Annak a te osztálytársadnak a faterja. Aki szerint.

PAULA: Tessék a só. De ne sózd agyon.

PALI: A vicc az, hogy valami rabszolga a te üzemedben. Károly. Valami állítólagos nagyszerű tervező. Valami zseniális. Legalábbis a srác szerint. Rettentő felvágós.

PAULA: Mondom, hogy agyonsózod.

PALI: Mindjárt jön nekem a film.

PAULA: Megenni a maradékot, kezet mosni és úgy beülni.

PAULIK (súlyosan): Szóval a te osztálytársad faterja, aki nálam, nálunk valami zseniális tervező. (Váratlan izgatottsággal.) Te Pali, nem szeretném, ha te beszélnél ennek a fiúnak az itthoni dolgainkról. És azt se, hogy személy szerint énrólam beszélj neki! Honnan tudod egyáltalán, hogy az apja a beosztottam?

PALI: Beszéltünk valamit, de csak úgy mellékesen.

PAULIK: Hát én ezt megtiltom neked! Se mellékesen, se nem mellékesen! (Észbe kap.) Kisfiam, érts meg engem. Én ott az üzemben új ember vagyok, és ezek ott csak azt lesik, hogy belém akasszák a fogukat, hogy kettéharapják a csigolyámat.

PAULA: Szegény apád nagyon sokat küzdött, amíg fölverekedte magát ehhez a pozícióhoz. Hányszor, de hányszor futott neki szegénykém az egyetemnek! A matematikának.

PAULIK: Véletlenül én az egyetemen... vagyishogy nekem az egyetem...

PAULA: Szóval nem mondom, amúgy kitűnő volt, a legjobbak között volt, de...

PALI: Ezt se mondhatom? Hogy kitűnő voltál?

PAULIK: Semmit.

PALI: Ő meg mindig fölvág az apjával.

PAULIK (furcsa dühvel): Az apja! Az egy senki. Egy tehetségtelen. Alig melegszik meg valahol, már mehet is tovább! Én már úgy ismerem azt az embert. Az egész élettörténetét. A saját anyja nem ismerheti jobban. Mindig mondta volt szegény jó édesanyám...

PAULA: Apád tudja, hogy mit beszél. Az apád szeme olyan, mint a sas. Csak egyszerűen ránéz valakire, és annak vége! István, mondta neki szegény jó édesanyja, a te nagymamád.

PAULIK (megcsöndesedve): István, mondta nekem az édesanyám... a te anyósod, a te nagymamád...

(Nyuszidal-motívum.)

6

SOMOS: Szervusz, Karcsi. Te még mindig az asztalodnál? Megyek át az udvaron, látom, világítasz, mint egy szentjánosbogár!

KÁROLY: Már csak kezet mosok, és megyek.

SOMOS: Siess, pajtás, szeretnék egy kortyot sürgősen lenyelni veled.

KÁROLY: Várnak odahaza.

SOMOS: Lenyeljük, és kész.

(Dzsessz-zongora, néhány motívum, de ez is a nyuszidal.)

SOMOS: Mindig szerettelek, pajtás, mert te egy intelligens ember vagy. Neked elég egy-két szó, és kész. Még két konyakot, kisasszony.

(Kívülről erősödő vonatzaj, elektromos síp.)

Nézd ezt a gyönyörűen kivilágított vonatot. Azt hiszem, ez a római vagy a bázeli... nem is tudom! Tudod, pajtás, felülni egyszer, de csak így, szabadon, kezedben egy aktatáskával, és utazni! (Furcsán elneveti magát.) Hanem te marhául tetszettél nekem délelőtt, az értekezleten. Szépen elkented ennek a mi új főnökünknek a száját. Nézd. Szimpla üzemmérnök. Az elektronikához komplett analfabéta. Még kettőt, kisasszony.

KÁROLY (határozottan, majdnem keményen): Nekem nem. Én már megyek.

SOMOS: Megbántottalak valamivel?

KÁROLY: Semmivel. Sietek.

SOMOS: Csak még egy pillanatra! Tudom, hogy mit beszélnek a hátam mögött. Nem igaz. Aljas rágalom. Nem vagyok spicli. És most sem akarlak provokálni téged. Se téged, se mást. Senkinek a megbízásából!

(Dzsesszzongora-motívum elúszik.)

7

PAULIK: Nézzük csak azt a listát, Jolóka. Kik is lesznek jelen? (Neveket mormol.) Igen, igen, igen, Károly? Hogy kerül ide a neve? Kihúzni.

JOLÓKA: A volt főnök hívni szokta. Azt mondta, hogy az agytröszt...

PAULIK: Agytröszt! Húzza ki.

8

PAULA: Valami rosszat álmodtál?

PAULIK: Mi? Hogyan?

PAULA: Ne haragudj, de csikorgattad a fogad.

PAULIK: A fogamat?

PAULA: Látod, az este nem akartad a madártejet, kolbászt követeltél. És most megfeküdte a gyomrod.

PAULIK: Utálom a madártejet, érted! Más asszony...

PAULA: Mit más asszony! Most én vagyok a hibás? Megbíztak, elfogadtad. Te fogadtad el.

PAULIK: Azért adsz madártejet, mert nem bízol bennem. Azt hiszed, hogy nincs tehetségem hozzá? Azért, mert duplán megdolgoztam mindenért? Itt élsz velem egy lakásban, és titokban ugyanazt gondolod, mint az ellenségeim.

PAULA (kétségbeesetten): Dehogyis gondolom! Én igenis bízom benned.

PAULIK: Akkor ne adjál madártejet.

PAULA: Nézz a szemembe, Pistukám, de a szemembe nézz! Mi a baj?

PAULIK: Van.

PAULA: És nekem nem mondhatod el?

PAULIK: Ha elmondom, kinevetsz. Vagy küldesz a doktorért. Vagy újra leteszed elém a madártejet.

PAULA: Hát nem bízol bennem? Könnyíts magadon, Pistukám. István, mondta szegény jó édesanyád...

PAULIK (elszántan): Van az üzemben egy pofa... egy rettenetes alak. Ahogy az néz! És az állandó röhögés a szája körül. Attól én teljesen kiborulok.

9

KÁROLY: Kezit csókolom, Jolóka.

JOLÓKA: Tessék.

KÁROLY: Hát jöttem, hogy kiállítsuk azt az útlevélűrlapot. (Nevet.) Az útilaput.

JOLÓKA: Ja, az útlevél! Éppen akartam leszólni magának, egyelőre nem aktuális.

KÁROLY: Hogyhogy nem aktuális? Május elején nyílik a műszerkiállításunk Stockholmban. És a saját konstrukciómat nekem kell bemutatnom.

JOLÓKA: Nézze, én nem vagyok felhatalmazva...

KÁROLY: Mire nincs?

JOLÓKA: Hogy a főnök helyett. De hát mint régi barátok (kiigazítja), kollégák... és egymás között...

PAULIK (álfrisseséggel be): Jó reggelt, jó reggelt! Kérem, Jolóka, küldje be nekem először Lutauszkyt, aztán Kállait, és ha vele is végeztem...

KÁROLY: Szeretném, ha öt percet szánna nekem.

PAULIK: Nálam a sorrend elvi kérdés. Sürgős? Égető?

KÁROLY: Sürgős, égető.

PAULIK: Erőszakos ember! (A titkárnőnek.) De aztán azonnal kérem Lutauszkyt. (Bent az irodában.) Nos, mi a dilemma? Nos?

KÁROLY: Engem nem érdekel egy stockholmi kéjutazás és az sem, hogy behívnak-e egy értekezletre, vagy sem, de ezek a sorozatos kihagyások mégiscsak...

PAULIK: Á, dehogy!

KÁROLY: De igen.

PAULIK: De nem! Nos. Még valami?

KÁROLY: Semmi.

PAULIK: Na látja. Ez így helyes. Tisztázni a dolgokat, férfiasan. Örülök, hogy szólt. Na látja. (A telefonba.) Jolóka? Akkor Lutauszky jöhet. (Leteszi.) Ezt az őszinte, szókimondó stílust szeretném az egész vállalatnál meghonosítani. És ha valami van, kérem, csak jöjjön bizalommal.

KÁROLY: Sokáig törtem a fejem...

PAULIK: Ugyan!

KÁROLY: ... hogy mi a múltban hol és milyen alkalommal találkoztunk. Valahol.

PAULIK (vihogva): Kicsi ország. Itt már mindenki találkozott mindenkivel.

KÁROLY (konokul, humor nélkül): Igen, mi már találkoztunk valahol.

PAULIK: És ehhez mért ragaszkodik? Adósa maradtam?

KÁROLY: Kicsi ország. Harminchét éves vagyok, bíróság előtt még nem álltam. Ezek szerint ügyészem, bírám, magánvádlóm nem lehetett. De az arc, amit éppen maga emleget!

PAULIK (kínosan vihog): A lélek tükre! Nos? Én negyvenhárom éves vagyok, bíróság előtt még én sem álltam. De a maga arca! Mond valamit.

KÁROLY (kurtán): Maga teleírt papírokból olvas, és nem arcból.

PAULIK: Elárulna valamit? (Durván.) Mi ez az állandó röhej a szája körül? Ki vagyok én magának? Azt hiszi? A bohóca? Nos?

10

(Háttérzaj, vendéglő, cigányzene stb., mindez nagyon halk.)

PAULIK (dúdolva): "... hideg szobor vagy, meg sem értenél!... " (Váratlanul.) Nos?

KÁROLY: Nos.

PAULIK: Nos.

KÁROLY: Nos.

PAULIK: Utoljára: nos! Ez most nálam marad. (Kicsit italos, de nem részeg.) Eltérítettem magát, Károly. Reggel föladott egy kérdést, és én nem válaszoltam. Én meg vagyok olyan demokratikus vezető, hogy az egyik legtehetségesebb munka. társamnak - mondja, maga tényleg az egyik legtehetségesebb munkatársam? -, szóval, hogy előbb-utóbb válaszoljak. Szóval mi az oka, hogy maga, Károly, mostanában mindenből kimarad? Érzése szerint. De ne feledje, Károly... (Tölt a poharakba: erős, tömör kotyogás, amely fölerősödik az abszurditásba, majd hirtelen abbamarad.) Isten, egészség. (Vihorászik.) "... hideg szobor vagy, meg se értenél... " Maga szerint, Károly, amióta én úgyszólván betettem a lábamat... most képzelje el, egy láb, amit betesznek. Később ezt a lábat majd bearanyozzák, mint Szent István jobbját. ((Újabb italkotyogás a pohárban.) Szóval, hogy én elnyomom magát. Nos?

KÁROLY: Nos?

PAULIK: Nos. Szentigaz. Én, képzelje, Károly, igenis elnyomom magát.

(A partnerek lassan az ital vallató-vallomásos hatása alá kerülnek, de így is kerülendő minden részegségi naturalizmus. Hangsúly a beszélgetés naiv emelkedettségén.)

PAULIK: A nos nálam maradt. Amit mondok, tanúk nélkül mondom. De előbb talán szervusz. (A két pohár összecsengése.) Én téged, Károly, ha tudni akarod, leszigetellek. Ismered ezt a kifejezést? (Jóindulatúan gyerekesen.) Tudd meg, hogy le vagy blokkolva. Érted?

KÁROLY: Nem értem.

PAULIK (még derűsebben): Le vagy szigetelve.

KÁROLY: Pfuj!

PAULIK: Pfuj? Lehet.

KÁROLY: És miért?

PAULIK: Gyerekkoromban egyszer a Kristály strandon lehúzták rólam a gatyát, és a seggemre egy piros szívet rajzoltak. Mert olyan jó dagi gyerek voltam. És az egész banda körülröhögött. Én ezt soha, de soha nem felejtettem el nekik.

KÁROLY: És hogy álltál bosszút?

PAULIK: Sehogy. Még most is elfog a nehézlélegzés, ha ez az eszembe jut.

KÁROLY: Én nem voltam ott a Kristály strandon.

PAULIK: Te máshol voltál. És te is röhögtél.

KÁROLY: Előfordulhatott.

PAULIK: Sovány voltál, és fekete, és a szemed a pofámba égett.

KÁROLY: Hol? Mikor?

PAULIK: És ez a te röhögésed három évre visszalökött. A szád körül most is ugyanolyan röhej. Ahogy beléptem, körbejártam a teremben, és megláttalak téged a rajzasztal mögött, abban a percben már tudtam: na, most végre találkoztunk. (Károly fölborítja a poharakat, ez a hanghatás drasztikus.) Kiöntögeted a finom italt? Vadember!

KÁROLY: Elég volt a kérdés-feleletből.

PAULIK: Nos?

KÁROLY: Nyisd ki a szád. Pofázz. Mivel tartozom én neked?

PAULIK: Műszaki egyetem. Nyár eleje. Fújt a szél. Szigorlat, édes Károlyom. Akkor te ott egy adjunktus voltál.

KÁROLY: Igaz.

PAULIK: És amikor a kefehajú prof megtáncoltatott, körülforgatott, mint egy hülyét, és egyből visszadobott, te ott álltál a katedra mellett, és a szád röhögött. A ráncaid röhögtek a szád körül.

KÁROLY (fáradtan): Rajtad röhögtem volna?

PAULIK: Három évembe került, míg újra nekifutottam.

KÁROLY: Ilyenek az arcizmaim.

PAULIK: Amikor újra jelentkeztem, dadogtam a hülye izgatottságtól. És azóta sem vagyok biztos magamban. (Kis csönd után.) Nem emlékszel? (Kis szünet után.) Fújt a szél. Te előttem mentél a Duna-parton egy lánnyal. A haja mintha rugóra járt volna, föl és alá, föl és alá. Hát igen. Most már nem fűzöd az orromba a karikát! Hiába intrikálsz ellenem. Itt most én mondom be az adut. Üzemi agytröszt? Külföldi utak? Amíg én itt vagyok, csak annyi lesz a levegőd, hogy meg ne fulladj. Értjük egymást?

KÁROLY: Kibírom.

PAULIK: Jó. Neked, Károlyom, mindig kevesebb lesz a dolgod. Márpedig te szeretsz dolgozni. Mert benned állandóan bizseregnek az ötletek. A munkahelyed ezentúl: szinekúra. A levegőbe nyúlkálsz. A pauszpapírod üres marad. Még jutalmat is adok, de feladat nuku. És ezt nem tudja senki, csak mi ketten. Nos?

KÁROLY: Dögölj meg!

11

KÁROLY (vidoran): Hohó!

KAROLA (meglepődve): Mi az, hogy hohó?

KÁROLY: Június eleje volt, fújt a szél. Fújta a hajadat a szél. A hajad föl és alá, föl és alá. De szép hajad volt! Erős szálú, szélfújta haj.

KAROLA: Ittál?

KÁROLY: Én nem. Megjött a faanyag?

KAROLA: Milyen faanyag?

KARI: Szervusz, papa!

KIRI: Szervusz, édesapa! Mielőtt anyuka hazajött, hozták a léceket és a gerendákat.

KARI: Deszkákat, léceket, gerendákat. És két köteg sodronyt.

KÁROLY: Szóval minden megérkezett. Remek. És hova rakták?

KIRI: A hátsó kis udvarba, édesapa.

KÁROLY: A lehető legjobb helyre. Most majd engedélyt kérek a tömbmegbízottól.

KAROLA: Beavatnál engem is, hogy mi ez a csoda? Eddig, legalábbis, mindig utáltad a barkácsolókat. Szellemi ínségmunkának mondtad.

KÁROLY (vidoran): Barkácsolásról szó sincs.

KARI: Szerintem papa vett magának egy oroszlánt, és most ketrecet csinál neki.

KÁROLY: Ahogy mondod, gyermekem! Egy oroszlánt.

KARI: Egy hím és egy nőstény oroszlánt.

KÁROLY: Ahogy mondod, gyerekem.

KIRI: Akik itt szépen elszaporodnak nekünk.

KÁROLY: Pontosan.

KAROLA: Jó, gyönyörű. De most térjünk át a marhaságokról a mi kicsiny, de gyönyörű életünkre. Hová viszel bennünket vasárnap kirándulni?

KÁROLY (vidoran): Elnézést, tisztelt családom tagjai, de a vasárnapom foglalt.

KAROLA: Hónapok óta ígéred. Ahogy kitavaszodik, azonnal. Lemostuk szépen a kocsit.

KÁROLY: Közbejött valami.

KAROLA: Neked se árt egy kis kikapcsolódás! Az új főnök, ez már így szokott lenni, biztosan megpakolt, mint egy szamarat. Már nem is hazajössz fáradtan, de így mégy el reggel.

KÁROLY (derűsen): Az én fáradtságomnak más oka van, Karola! Szinte röstellem kimondani, drága Karola! A súlytalanság, drága szívem!

KARI: Papa túlságosan intellektuális.

KÁROLY: Magyarra fordítva. Mérnök vagyok, és nem mérek semmit. Tervező, és nem tervezek. Úgy látszik, ez a te szamarad, Karola, nyög, ha telerakják súllyal, de az sem teszi boldoggá, ha nincs rajta semmi. Ennélfogva a vasárnapom foglalt.

KIRI: Akkor a férfi- és nőoroszlán stimmel.

KÁROLY: Stimmel. Építek egy palotát. Lécekből, deszkákból és dupla sodronyból. Nos?

KAROLA: Micsoda hülye szó ez, hogy nos?

KÁROLY: Mondtam én, hogy nos? Mi lesz vacsorára? Nos?

MINDHÁRMAN: Madártej.

KÁROLY (döbbenten): Madártej?

KAROLA: Nos?

(Nyuszidal-motívum.)

12

TÖMBBIZALMI: Ezek szerint Károly lakótárs kisállattenyésztésre óhajt berendezkedni? Elhozta ugyebár a lakótársak szükséges aláírását?

KÁROLY: A lakótársak többsége, kérem szépen, nem érti pontosan. Ez egy lelki szükséglet.

TÖMBBIZALMI (pedánsan): Népgazdasági szempontból sem elhanyagolható.

KÁROLY: Mindössze egy csincsilla anyáról és egy csincsilla bakról van szó.

TÖMBBIZALMI: Csincsilla? Nagyszerű. És gondoljon a szaporulatra. Az ön világa hamarosan benépesül. Magam is nyúltenyésztő vagyok. És esetleg alkalomadtán vérfrissítés szempontjából cserélhetünk? Csincsilla!

KÁROLY (mint aki köszön): Csincsilla! Csao!

13

KAROLA: Megbocsáss, Károly, de neked nyúlszagod van. Menj a fürdőszobába, és zuhanyozz.

KÁROLY: Ne légy nyúlellenes, édes Karola. Ha egyszer egy nyúl rubintos szemébe néznél! Egyébként, ha nem veszed rossz néven, édes Karola, hol töltöd mostanában a délutánjaidat?

KAROLA: Vezetni tanulok. Megszerzem a jogosítványt. És vasárnap én megyek a kicsinyekkel kirándulni.

KÁROLY: A kicsinyekkel? A kisnyulakkal?

KAROLA: A gyermekeinkkel, te bolond!

KÁROLY: Mert Ezüst Csilla, kérlek szépen, hamarosan anyai örömöknek néz elébe.

KAROLA: A takarékkönyvből megint hiányzik ezer forint.

KÁROLY: Hát nem érted? Elletőládákat kellett csináltatnom!

(Nyuszidal-motívum.)

KAROLA: Bemegyek a főnöködhöz, és fölmondok neki. A nevedben.

KÁROLY (szelíden): Ugyan, mit gondolsz! Én nem vagyok egy fluktuáló. Én szilárd, megbízható törzstag lettem. Odabent, ugyebár, semmi feladat. Megtanultam közlekedni a súlytalanságban. Lágy, finom, oldott lebegés. Mosoly van bennem, édes Karola, feketét főzök a munkatársaimnak, megkenem vajjal a kenyerüket, kihúzom tussal a bonyolultabb görbéket. Csupa hálás, bársonyos szem kísér; a közimádat tárgya vagyok, édes Karola!

KAROLA: Most én követelem, hagyjad őket a pokolba! Eltékozolnak egy ilyen embert, mint te. Irigységből.

KÁROLY (még szelídebben): Tévedsz. Már régóta nincsenek irigyeim. Elég egy év, és a hajdani dicsőségnek már párája sincs.

KAROLA: Tönkremégy. Belepusztulsz.

KÁROLY: Nyuszikám!

KAROLA (meghökkenve): Micsoda?

KÁROLY: Karola; édes! Te egy előző világomban élsz. Még soha ilyen kiegyenlített viszonyban nem voltam magammal, mint most. Mert ne hidd, kisnyulam... (Megakad, korrigál.) Karolám, hogy rólam lepattogtak, mint egy bálványról, mint egy ámokfutóról azok az okos szavaid. Én igenis, az örökös izgágaságommal lassan, de biztosan szembekerültem a nagyon hasznos megszokással. Igen, igen, ne rázd a fejed! A megszokás - biztonság. És akkor jött valaki, egy ember, aki nem felejt. Jött, és ráeszméltetett valamire. És én azóta, folyamatosan egy termékeny eszmélkedés alanya vagyok, nyulacskám.

KAROLA: Ne szólíts így, légy szíves.

KÁROLY: Márpedig ne haragudj, én ezt nagy-nagy szeretetből mondtam. Beléptél a terembe, és a szél fölemelte a hajadat. Azt a sűrű, mézillatú hajadat. Június eleje volt.

KAROLA: Én most már nem értek belőled semmit.

KÁROLY: De a gyermekeink már értik.

KAROLA: Igen. Értik. Vasárnap nem akartak kirándulni, itt maradtak veled, a nyulaidnál.

KÁROLY (gyengéden): A nyulainknál, édes Karola. A gyerekek is hozzájuk kezesedtek.

KAROLA: Hozzájuk, a gyerekek?

KÁROLY: Vagyis ők a gyerekekhez. (Lágyan.) Nyulacskáim!

KARI: Papa...

KÁROLY: Te most hallgass! Téged már ágyba dugott az anyád.

KARI: A Paulik, tudod, az osztálytársam, papa...

KÁROLY (szomjasan): Mit mond?

KARI: Az apja állítólag elesdét szed.

KÁROLY: Kis marhám! (Gyengéden.) Nyulacskáim!

KARI: Látomásai vannak. Állítólag.

KÁROLY: Nyulam-bulam!

KARI: Rémeket lát. Téged. Mindig téged.

KÁROLY: Hát igen. Én eléggé félelmetes vagyok. Szóval kitartóan üldözöm?

KARI: A srác röhög az egészen. Szerinte az apja egy betojt valaki.

KÁROLY: És félelemből ment mindig feljebb és feljebb. Mert nem akart nemet mondani. Fölfelé zuhant a szerencsétlen!

KARI: És állandóan zabál.

KÁROLY: És mit zabál?

KARI: Állítólag rakott kelt.

KÁROLY (csalódottan): Nem madártejet? No nem baj. Az majd a következő stáció lesz.

14

1. HANG: Tiszteletem, igazgató úr.

PAULIK: Jó napot. Hogy s mint? Család? Gyerekek?

2. HANG: A lehető legjobban, igazgató úr. Az egész család.

PAULIK: És önöknél, kérem szépen? Hogy s mint?

1. HANG: Nálunk is, tisztelettel, hogysmint.

PAULIK (tele gyanakvással): Nem látom a helyén Károly kollégát.

1. HANG (félénken): Az imént hagyta el a helyét.

PAULIK: Az imént. De még nem járt le a munkaidő.

1. HANG: Kérem tisztelettel, ez nem egy tipikus távozás volt az imént, ez egy egyszeri távozás.

PAULIK: Tegnap sem találtam, tegnapelőtt sem, a múlt héten sem! Egyszeri!

2. HANG: Az egyszerit úgy tessék értelmezni, hogy néhányszor ismétlődik ugyan, de azért nem tipikus.

PAULIK: Maga most miket beszél itt összevissza nekem? Maga is hülyének tart, gyengeagyúnak, kreatúrának?

MINDKETTEN (megszeppenten): Mi, kérem tisztelettel, az igazgató urat nem tartjuk semminek.

15

KÁROLY: Én, ami engem illet, ragyogóan. Nyár van, süt a nap, fúj a szél. Repülnek a sirályok. A múltkor, például, igazgató elvtárs, letörtem egy szoborról egy kőliliomot, és - tessék képzelni - illatozott!

PAULIK (kéjes részvéttel): Illatozott! Nem tud mit kezdeni az idejével! Értem. Sok az üresjárat.

KÁROLY: Üresjárat? Időhiánnyal küszködöm, legyen szíves ezt szó szerint érteni. Az időm összezsugorodott. Elfér itt a tenyeremben, mint egy tegnapi zsemle.

PAULIK: Ül a rajzasztalnál, és semmi. Szól a telefon, és én nem magát hívatom. Hát nem csodálom, hogy későbben érkezik, korábban megy haza. Nincs értelme a munkafegyelemnek.

KÁROLY: Nem mondom, a munkaelvonó kúra eleinte okozott zavarokat. A szakmai becsvágy, tetszik tudni, a dicsőségszomj, az a bizonyos munkaerkölcs! De aztán. Az ember végül is életképes. (Szerényen.) Átrendeztem az életemet. Jelenleg ötvenketten vagyunk.

PAULIK (szinte rémülten): Ötvenketten?

KÁROLY: Mi négyen, és ugyebár a nyulak. Egy másik dimenzió!

PAULIK: Megkínálhatom? Egy pohárkával, na!

KÁROLY: Készséggel. Egészségére!

(Kis pohárcsöngés.)

PAULIK: Mondja, Károly, gyűlöl maga engem?

KÁROLY: Én? Ugyan! Miért?

PAULIK: Tegye a szívére a kezét! Undorodik tőlem, mint egy kukactól, és gyűlöl, mint egy pattanást a fenekén.

KÁROLY: Nem volt még pattanás a fenekemen.

PAULIK: Nézze. Változtassunk. Én megvontam magától a feladatokat, az elismerést, hogy kitették a kirakatba, hogy utazhatott... Szóval, érti, a menőséget. Még egy pohárkával?...

JOLÓKA (beszól): Igazgató úr, kérem, a Lutauszky... hívatni tetszett.

PAULIK (hadarva): Nem vagyok itt senkinek. Visszavonásig. (Kis szünet után.) Maga csak úgy, csak azzal, hogy van, mindig csak azt juttatja az eszembe, hogy én tehetségtelen vagyok.

KÁROLY: Egy makacs trauma.

PAULIK (gyanakodva): Micsoda?

KÁROLY: Semmi. Szakkifejezés. Nos?

PAULIK: Olyan őszinte leszek, mint annak idején szegény édesanyámhoz. István, légy őszinte, ez volt mindig a szava. Nos. Először is nem hiszem, hogy a kőliliomnak illata van. Másodszor is nem hiszem, hogy jól érzi magát. Nézze! De hiszen mi már pertut kötöttünk! Szervusz! (Pohárcsengés.) Én visszaadok neked mindent. Dolgozz, cselekedj! Itt van egy feladat. Kocsira szerelhető kivizsgáló állomás. Röntgen, ékágé, laboratórium.

KÁROLY: Szóval visszanöveszteni a lenyesett szárnyaimat?

PAULIK: Egy vándorklinika. Isten háta mögé szánva.

KÁROLY: Eddig mindig megpróbáltam szembekerülni az istennel, de soha nem sikerült.

PAULIK: És a stockholmi utazás helyett egy angliai. Nos?

KÁROLY: Sajnos nemet kell mondanom.

PAULIK (egészen kiszolgáltatva magát, gyermekien): Én nem kérek érte semmit. Csak egy kis tiszteletet. (Majdnem könyörögve.) Egy egészen szerény kis megbecsülést. (Praktikusan.) De úgy, a nyilvánosság felé.

KÁROLY: Nem megy.

PAULIK (a sírás határán): Hogy engem egy kicsit tisztelni lehessen? A nyilvánosság felé?

KÁROLY: Nem erről van szó, felebarátom. Már mondtam az előbb: időhiány. Ismétlem, jelenleg ötvenketten vagyunk.

PAULIK: Prémium, nyilvános kiemelés, feladat, feladat! Bocsáss meg, te keményfejű! Nem vagyok én rossz ember, na! Kőliliom, nem kőliliom, mindegy. Mondjál igent, és ezentúl nyugodtan alszom.

KÁROLY (teljes részvéttel): Már elköteleztem magam máshová. És sajnos, mondom, az idő. Ide zsugorodott a tenyerembe. Ne is kérjél, fáj, hogy vissza kell utasítsalak. Légy irántam megértéssel.

PAULIK (utolsó érvként): Az asszony már madártejre fogott. Minden este madártej. És rakott kel.

KÁROLY: Nálunk újra hagymás rostélyos, túrós csusza, vörös bor. Boldog család vagyunk. Jövőre talán elérjük a százat.

PAULIK: És én? Én most mihez kezdjek? Mihez?

16

PAULA: Pistukám! A vacsora már az asztalon.

PAULIK: Nem bírom a rakott kelt.

PAULA: Maradt tegnapról egy kis vízben főtt karfiol. Édes Pistám! - mondta szegény édesanyád...

PAULIK: Egy pohár vörös bort adjatok! Hagymás rostélyost adjatok! Túrós csuszát adjatok!

PAULA: Rosszul érzed magad, Pistám?

PALI: Édesapa... kedves édesapa...

PAULA: Ugyan, hagyd már édesapádat, látod, nem érzi jól magát.

PAULIK (szokatlanul gorombán): Ne szólj közbe, Paula! Te mondani akartál valamit, Pali.

PALI: Megjött a faanyag, édesapa.

PAULIK: A faanyag? A faanyag. Szépen gyalult lécek?

PALI: Szépen gyalult lécek.

PAULIK: Deszkák?

PALI: Deszkák.

PAULIK (az eufória határán): Két köteg sodrony? (Lágyan.) Nyulacskáim!