LÉLEK ÉS POFON

(Nekilóduló szél, eső, kórus: Mozart-rekviem foszlány.)

1. SZÓNOK: ... úgy is mint a szocialista színjátszás markáns alakja... daliás úr - persze idézőjelben -, eltűnt osztályok kritikus megjelenítője, de ugyanakkor mai hős: tanácselnök, vébétitkár, a néphadsereg tábornoka...

(Kórusfoszlány, vijjogó szél.)

2. SZÓNOK: ... a Művelődésügyi Minisztérium nevében külön nagyrabecsüléssel...

3. SZÓNOK: ... a hagyomány és haladás szintézise... s még a hatvanadik évet sem érte meg...

4. SZÓNOK: ... felnéztünk rá, tanultunk tőle!

5. SZÓNOK (valójában Érces hang): Szerepválasztásban igényes, munkában elmélyülő, építeni lehetett rá, és én mint a színház igazgatója...

(Mozart-rekviem foszlány, majd ebből oldódik ki egy háború előtti recsegő lemezről Valentin hangja.)

VALENTIN HANGJA:

6. SZÓNOK: Klasszikus hagyomány és új típusú művészet...

VALENTIN HANGJA:

(Visszaidézett beszédfoszlányok, megkeverve.)

VALENTIN HANGJA: ... uram, egy Poltavai nem alkuszik. Ön itt a férfibecsülettel áll szemközt.

(Gyászkórus és tangó. - Mindent túldübörgő szélroham.)

*

PINCÉR: ... kétszer kettő forralt, szegfűszeggel, borssal, egy debreceni tormával, igenis! Gusztusos nagy temetés volt!

ÖREG RIPACS: Nekem egy spriccert, kevés vízzel.

GYÁSZOLÓ: Figyeli, uram, temetés után úgy zabálnak az emberek, mintha ők is megkapták volna a jelzést.

MÁSIK GYÁSZOLÓ: Hát nagyon sok tisztelője volt. Az a temérdek szónok! Így szedi fel az ember a hólyaghurutot.

MOHÓ ÖREG NŐ: ... azt kérek, borjúpaprikást, de zónában. És jó forrón. És tessék megmondani a konyhában, nekem lesz.

ÖREG RIPACS: Szegény Aurél, ha ezt megérhette volna. A színészt élve kellene eltemetni. Nem volna szabad, kérem, megfosztani az ilyen sikertől.

ÉRCES HANG: A párnára üljön, Giza. Engedje meg... ön igazán méltó hitvese volt a sír mellett is szegény Aurélunknak. Egy spártai özvegy, de halálkomolyan mondom.

MOHÓ ÖREG NŐ: Honnét szerezted ezt a gyönyörű moarét, Gizám? Fekete rózsák a feketében. Annyira öltöztet téged! Hozzák már azt a borjúpaprikást?

GIZA: Nem gondolja, direktor elvtárs, mivelhogy pap is volt a temetésen... és hogy nem engedtem hamvasztatni... hogy ez talán kihatással lesz az... hogy fejezzem ki... az özvegyi ellátmányra?

ÉRCES HANG: Méltóztatott hallani a minisztérium küldöttét. Egyértelmű gyász, tisztelet, az egész nép kegyelete.

GIZA: Nem az anyagiasság miatt, gondolhatja, de van egy kötelező színvonal, amit Aurélom halála után is tartanom kell. Ő, szegény, elégette magát a művészetben, de vagyont, azt nem gyűjtött.

ÉRCES HANG: Tessék csak nyugodt lenni. Nekünk az presztízskérdés.

SÍK DEZSŐ: Kezit csókolom, nagyságos asszony.

GIZA: Furcsállom, Dezső, hogy maga itt...

SÍK DEZSŐ: Miért tetszik ezt furcsállni?

GIZA: A halálos döfés a maga darabja volt. Amikor belerántotta, hogy eljátssza azt a nyomorult szerepet. Néhány hónap - és belepusztult. Ezt rábízom a lelkiismeretére.

SÍK DEZSŐ: Téves elgondolás! A szerepet szegény Aurél követelte.

ÉRCES HANG: Talán nem kell magyaráznom, hogy az ittléte fölösleges.

PINCÉR: Bocsánatot kérek, de ez a borjúpaprikás kinek lesz?

MOHÓ ÖREG NŐ: Ide, ide! Elég forró, mondja?

SÍK DEZSŐ: Én meg vagyok rendülve, tessék elhinni. És a vád, amivel illetni tetszik... kezit csókolom.

ÉRCES HANG: Ha nem tart sokáig, hozhat nekem is egy adagot.

GIZA: Olyan egyedül vagyok, de olyan egyedül, mint ott az a japánakác a szélben.

(Vendéglői zsivaj, a vendégek mindenfélét rendelnek, egymást túlkiabálva.)

*

VALENTIN: Szervusz, Dezső.

SÍK: Szervusz, Aurél. Előadás után?

VALENTIN (hümmög, hogy igen): Írogatunk? írogatunk?

SÍK: Írogatunk, írogatunk.

VALENTIN: Megiszom a szimplámat, és megyek haza. Nem zavarok.

SÍK: Ülj csak le.

PINCÉR: A kávé, mester.

VALENTIN: Hallom, pajtás, és örömmel hallom, végre elfogadták egy darabodat nálunk.

SÍK: Végre.

VALENTIN (puhatolózva): Vígjáték? Dráma? Ahogy én téged ismerlek, valami morbid história.

SÍK: Olyasféle.

VALENTIN: Hogy a világért se szerezz két jó órát az embereknek. Hogy úgy bújjanak az ágyba, meg kell dögölni. Ezzel a jóslattal jöttél a világba.

SÍK: Viszont itt vagy te. Déli napsugár. Alkonyat a hegytetőn. És mennyivel több kiadásban terjeszted az optimizmust, mint én a magam kis ványadt pesszimizmusát.

VALENTIN: A társadalom ezt várja tőlem.

SÍK: Te is, én is másképp értelmezzük a társadalmi hasznosságot. A lényeg, hogy ki-ki a maga módján higgyen abban, amit csinál

VALENTIN: És... milyen szerepek vannak benne?

SÍK: Miben?

VALENTIN: A drámádban, vagy mi a csodában.

SÍK: A bemutatón, ha lesz, minden kiderül.

VALENTIN: Ne játszd meg a titokzatost, bemegyek a színházba, és...

SÍK: Megfúrod.

VALENTIN: Hülye! Kérek egy példányt, és elolvasom. Ha fölgyűlik bennem annyi érdeklődés.

SÍK: Föltéve.

VALENTIN: A főszerep?

SÍK: Elmegy.

VALENTIN: Azt kérdeztem, hogy milyen a főszerep.

SÍK: Negyven flekk.

VALENTIN: Ki győzi azt megtanulni?

SÍK: Olyan színészre gondolok, akinek van agya.

VALENTIN: A memóriám hibátlan, csorbítatlan.

SÍK: Nem rólad beszéltem, ember. Olyan színészről beszéltem, akinek van agya!

VALENTIN: Na és persze ez a te hősöd...

SÍK: Negatív.

VALENTIN: Anyaszomorító.

SÍK: Világszomorító.

VALENTIN: Most ez a divat.

SÍK: Na látod, Aurél, nem írok neked valót.

VALENTIN: Ennek csak egy akadálya van: az ízlésem.

SÍK: Egyszer szántam neked egy szerepet, de visszadobtad. (Egy láthatatlan ellenvetésre.) Ne mondj semmit! Rád gondoltam mint volt iskolatársamra. Tűzáldozat a nosztalgiának. Megyünk ketten a Barcsay utcában, két cingár gimnazista, rézsút hullik a fény, és előttünk füstoszlopban az álom. Te nagy színész, én nagy író.

VALENTIN: Eszedbe jut?

SÍK (dühítő szelídséggel): Nem neked való, Aurél.

VALENTIN (nekivadulva): De hát akarom én játszani? Csak azért drukkolok, hogy végre előadjanak. Hogy azon a keserű pofádon valami mosolyt is lássak. (Megcsendesedve.) Hajtod a magadét. Nem nekem való. Nem győzöm intellektussal, tehetséggel?

SÍK: Szóval se mondtam.

VALENTIN: A tehetségnek vannak határai, ez igaz. De én annyi bőrbe bújok, amennyibe kedvem tartja. Kézen fogom a közönséget, mint egy gyermeket, és viszem.

SÍK: Rózsás fénybe, napsütésbe.

VALENTIN: Oda. Vagy szakadékba. Jönnek utánam mindenhová.

SÍK (ironikusan idézi): No, lesz sírás, ha azt amúgy istenigazában eljátssza az ember; ha én azt eljátszom, lesz drága dolog a nézők szemének; vihart indítok, szánakozást gerjesztek. (Szomorúan.) Sajnos, nem neked való.

VALENTIN: Mit hergelsz, mondd? Adjam írásba, hogy nem érdekel? Ha eljátszanám ebben a büdös életben, végre egyszer megfoghatnád az isten lábát, a jóisten aranyozott lábát. De én nem játszom el.

SÍK: Mert ismered magad.

VALENTIN: Mert benned csak sémák élnek rólam.

SÍK: Vigyázok rád. A szemed ibolyakékje nem a tiéd. A miénk.

VALENTIN: A szemem nem ibolyakék, hanem acélkék.

SÍK: A szemed tulajdonképpen sárgásszürke. De a közönség képzeletében és néhány kritikusi közhelyben ibolyakék.

VALENTIN: A szemem acélkék. Egyszer valaki azt írta róla, ipari kék.

SÍK: Tudom, a szemednek külön irodalma van. Ha erre gondolok, hajlandó vagyok hinni a művészetedben. Ez a ibolyakék szemed az elhitető képesség nagy teljesítménye. Egyébként annak a figurának, akit én írtam meg, dögletes a szeme, rongybarna, félelmetes.

VALENTIN: Mint gyerek is ilyen voltál. A nagy rémületkeltő.

SÍK: Boldog volnék, Aurél, ha eljátszanád. De nem játszhatod el. És így, ahogy te mondod, nem foghatom meg az isten lábát, isten aranyozott lábát.

VALENTIN: Visszadobod a népszerűséget, de miért? Mert attól leszel népszerű, hogy visszadobod. A darabodat pedig elolvasom, tiszta kíváncsiságból.

*

GIZA: Pihenjen már le, Relly, kérem. Szemére kamillás tampon, akácméz a pohárba, és ne rádiózzon. Sokára ért haza.

VALENTIN: Posta?

GIZA: A szokásos. És mindenki fényképet kér. Kaphatna már a minisztériumtól valami fotópótlékot, Relly. (Visszatér az előbbihez.) Sokára ért haza.

VALENTIN: Láthatnám a leveleket?

GIZA: Majd reggel, a kávéja mellé. Maga olyan élénk, Relly, biztosan duplát ivott.

VALENTIN: A kávéházban összefutottam Sík Dezsővel, tudja, együtt jártunk gimnáziumba.

GIZA: Sikertelen egy figura.

VALENTIN: Játsszuk egy darabját.

GIZA: Figyelje, mekkorát bukik. Amit az leír, dögvész. Olyan, mint egy jelentés a csecsemőhalálozásról vagy az indiai éhségtífuszról. Mit akar attól a telefontól? Mindjárt éjfél, nyughasson. Reggel uszoda, torna, délelőtt televízió. Pihenni, Relly, pihenni! (A tárcsázás hangjai.) Kit hajszol ilyenkor?

VALENTIN: A direktort.

GIZA: Nincs elege nappal? próbán? értekezleten?

VALENTIN (a telefonba): Szervusz, István. Itt Valentin Aurél beszél. Ne haragudj, hogy ilyen szokatlan időben. Volna egy kérésem. Hallom, hogy Sík Dezső darabját elfogadtuk. Együtt jártunk gimnáziumba annak idején, hát elolvasnám. Nincs még autentikus példány? No, hiszen nem olyan sürgős... Szép álmokat. (Kattanás.)

(Gyászkórus és tangó, furcsa keveredésben.)

FIATAL NŐI HANGOK: Ibolyakék! ibolyakék!

(Rekviemfoszlányok, szónoklatok.)

GIZA: Már megint kinek telefonál? A tamponjai, Relly.

VALENTIN: Sík Dezső lakása? Bocsánatot kérek, én az író úrral szeretnék beszélni. Az édesanyja? Itt Valentin Aurél beszél, a Relly, drága Aranka néni. Bocsánat, hogy fölriasztottam. Tetszik rám emlékezni, ugye? Nem, nem, az én szemem nem ibolyakék, nem is enciánkék: ipari kék. Ipari kék. Én a Dezső iskolatársa voltam. Hogy mennyi barátfülével és lekváros buktával tetszett kínálni! Már nem tetszik emlékezni rám? Barátfüle. Még nincs odahaza? Tessék megmondani neki, vagy fölírni, és az éjjeliszekrényére tenni... nincs éjjeliszekrénye? Egy gombostűvel tessék szíves lenni a párnájára szúrni. Hívhat bármikor.

(Leteszi.)

GIZA: És most szépen kihúzzuk a dugót, és alszunk. Majd egész éjjel az ő telefonját lessük!

*

SZERKESZTŐ: Mi úgy gondoltuk a rádióban, hogy a harmincadik évfordulóra... tetszik engem érteni... keresztmetszet a művész legjelentősebb szerepeiből. Egy életpálya szerepekben - ez lenne a cím.

GIZA (csöndre intő hangon): A mester... az uram még alszik. Egész éjszaka filmezett. Talán segíthetek én az összeállításban?

SZERKESZTŐ: Rengeteg a szalagunk, a lemezünk, úgyhogy csak bizonyos kiegészítésre gondolok.

GIZA: A teljes repertoár itt a fejemben. Tizenöt éve minden szerepet együtt tanulunk. Először, ugye, a szöveg meghúzása, aztán a birtokba vétel, végszavazás, végszavazás.

SZERKESZTŐ: Asszonyom híres erről.

GIZA: Nem vagyunk arisztokratikusak. Komoly mű, zenés darab, társalgási vígjáték, jót kell adni az embereknek. Termelési drámákban egyenesen csodát művelt. Ez már szerencsésen lement. Mindig ő volt a miniszter, aki jött igazságot tenni. Ön írná az összekötő szöveget?

SZERKESZTŐ: Lennék bátor.

GIZA: Akkor megírhatja, mindig arra törekedtünk, hogy kellemes érzéseket, mosolyt és optimizmust lopjunk az emberek szívébe. Talán elmondaná, hogyan képzeli?

SZERKESZTŐ: Hát, elsősorban a nagy szerepei... Cyrano, Liliomfi, a Cigánybáró- ból Barinkay... amiben még némi hiányom van... kellene még ide egy-két igazi klasszikus.

GIZA: Az öreg Tóth Mihály a Nosztyból.

SZERKESZTŐ (zavartan): Mit tudom én... mondjuk, Rank doktor a Nórá-ból, ilyesmi...

GIZA: Az Utolsó keringő-ből a tábornok...

SZERKESZTŐ: Tartuffe...

GIZA: Egy magyar nábob. Kárpáthy János.

SZERKESZTŐ (kínlódva): Julius Caesar!

GIZA: Kezdő korában, vidéken.

SZERKESZTŐ: III. Richárd.

GIZA: Értse meg, őt a közönség szépnek, nemesnek akarja látni.

SZERKESZTŐ: Nem is tudom hirtelenében, de annyi legendás alakítás... Hamlet-ből a Szellemkirály?

GIZA: Kétszer tíz mondat? Ne vicceljen.

SZERKESZTŐ: Csehov?

GIZA: Halálunalom. A mester, az én uram... mi arra mindig vigyáztunk, hogy azt a szép, fennkölt arcát, amit száz- és százezrek... milliók zártak a szívükbe... hogy azt ne engedjük eltorzítani. Semmi szerepbravúr, hiúság nem ér annyit! Hagyja csak itt a jegyzeteit, fiatalember, majd a listát összeállítom én.

VALENTIN (berobbanva): Én évekkel ezelőtt játszottam Richárdot. Igenis, Richárdot. Az újvárosi színházban, vendégként, négy estén keresztül. És nagy sikerrel.

GIZA: Richárd! Ugyan! Hallgatóztál?

VALENTIN (elsodró lendülettel kezdi, de mindig jobban belezavarodik, belekeseredik):

VALENTIN (nyögdicsélve): Rossz! Nem megy! hamis!

(Gyászzene- és tangóvariációk.)

*

PINCÉR: Parancsoljon, mester. A hosszú szimpla.

VALENTIN: Nem hívtál vissza.

SÍK: Nem hívtalak vissza, ez igaz, de valld be te is, hogy Giza asszony kihúzta a dugót.

VALENTIN: Honnan veszed?

SÍK: Tárgyismeret. Emberismeret. Satöbbi. Egyébként is már mindent megbeszéltünk. Elolvastad a darabot?

VALENTIN: Még nincs belőle rendes példány.

SÍK: Na látod. Nem is lesz. Rendes példány nem lesz, ebben a büdös életben soha. Az én műveimből, mindhalálig, csak rendetlen példányok lesznek forgalomban. Az a formai benne... bennük, hogy rendetlenek.

VALENTIN: Miért nem vagy ilyen szellemes munka közben?

SÍK: Ha gyakrabban találkoznánk... engem ugyanis a düh inspirál.

VALENTIN: Beszéljünk értelmesen. Csak két-három órára add ide.

SÍK: Mit?

VALENTIN: Mit! A holt-tengeri tekercseket! A kéziratot, ember!

SÍK: Van benne pozitív alak, mondjuk, olyasvalaki, aki megfelelne a te harmonikus lelkednek, de csak két mondata van. A kedvedért még kettőt hozzáírhatok. De a főszereplő... az, sajnos, utolsó egy alak, szerintem a társadalom salakja.

VALENTIN: Tudod mit, már majdnem kíváncsi vagyok!

SÍK: Névtelen leveleket ír, sunyi feljelentéseket, romlásba hajszol embereket. Gyalázatos spicli.

VALENTIN: Nem is érdektelen. Add ide azt a kéziratot.

SÍK: Mondom, hogy idegen az alkatodtól. A te alkatod, Aurél...

VALENTIN: Dögöljön meg az alkatom! Mindenki azzal jön, hogy az alkatom.

SÍK (álegyüttérzéssel): Az alkat nagyon ócska börtön. Te, ha ezt eljátszod, az utcán utánad futnak és leköpdösnek. Leköpdösik azt a magas, sima, panteonszerű homlokodat.

VALENTIN: Azzal én szeretnék szembenézni.

SÍK: Idén ünneplik a harmincéves jubileumodat. Várható a nagy ünnepi ökörsütés. Valentin-fesztivál. Miegyéb. (Kérlelve, magyarázva.) Harminc éven át fölépítettél magad köré egy mennyországot. Több garnitúra angyalszárnyad van, fiú! Csupa osztályon felüli aranyozás. És most egyszerre odadobnál mindent egy szeszély miatt? A gazdag megkívánta a szegény babgulyását? A gyomrod nem bírná, fiú! Ez a koszt nem neked való.

VALENTIN: Van tehetségem hozzá, vagy nincs? Erre válaszolj!

SÍK: Én a tehetségedet sose vitattam.

VALENTIN: Mit zsarolsz te engem ezzel a nyomorult gerincességeddel? Ezzel a megvesztegethetetlen moráloddal? Ha szembetalálkozik veled az ember, azt kell éreznie, hogy eladta magát. Mintha megszegtem volna egy közös esküt. A te nyugtalanságod állandó támadás az én nyugalmam ellen.

SÍK: És most mit akarsz? A szektámhoz szegődni?

VALENTIN: Rendbe hozni a dolgokat.

SÍK: Szóval ki akarsz ütni abból a nyeregből, amiben szerinted magasan ülök. Részt akarsz a létbizonytalanságból? Le akarsz bukni, hogy fölemelkedj? Hiába süllyednél ebbe a mocsárba, itt is csak mi lehetsz? Vízililiom.

VALENTIN: Azt bízd énrám. Lajos, legyen szíves két konyakot! (Kis szünet után.) És ha már benne vagyunk az őszinteségben, hát jó, menjünk tovább. Előfordult, hogy énrajtam is múlott, előadják-e a darabodat.

PINCÉR: A két konyak. Parancsoljanak.

VALENTIN: A direktor a szereplésemhez kötötte a dolgot. Nem vállaltam.

SÍK: És most? Törleszteni akarsz?

VALENTIN: Öregszem. Már nem tudom elviselni a fölényedet. Múltkor eljött hozzám valami rádiós ember jubileumi-műsor-ügyben. Én fiatal színész korom óta nem játszottam Shakespeare-t. Az ilyen szavakat, hogy ringyó, menj a francba, dögölj meg - a feleségem hosszú évek óta kihúzza szerepeimből. Mert hogy az alkatom úrias, emelkedett, és hogy az elvtársak is ezt szeretik bennem. A múltkor visszaadtam egy szerepet, mert a darabban a feleség megcsalja az urát. És engem, Giza szerint, nem lehet megcsalni. (Kis szünet után, könyörögve.) Add nekem azt az ocsmány alakot!

SÍK: Látatlanba?

VALENTIN: Látatlanba.

SÍK: Vigyázz, Aurél, mert nagyon megbánhatod. Nem tudod, hogy mire vállalkozol.

VALENTIN: Értsd meg, ki akarok törni! Meg akarom mutatni ezeknek! A saját kockázatomra! Van hozzá jogom, vagy nem?

*

(Kamarazene, vonósnégyes.)

GIZA: Nem bírom a modern zenét. (Leállítja.) Mit olvas, Relly?

VALENTIN (rajtakapottan): Ó, már be is fejeztem. Sík Dezső új darabja, amiről már beszéltem.

GIZA: Nem értem magát. Erre van ideje? Az uszodát pedig már kétszer egymás után elhagyta. A színész fizikuma nemcsak hús, felhám, kötőszövet, ideg, hanem akaraterő. Maga elhízik nekem, Relly! Képzelem, milyen erőszakos volt az a szörnyű alak! Amikor az emberbe belekapaszkodik a múlt. Hogy együtt jártunk iskolába, együtt voltunk katonák, együtt ministráltunk, tessék sürgősen beprotezsálni a darabomat. És maga avval a gyanútlan, lágy szívével bedől neki.

VALENTIN: Nem rossz.

GIZA: Micsoda?

VALENTIN: Hát ez az izé... ez a darab.

GIZA: Ami nem rossz, az még nem jó.

VALENTIN: Szerintem kimondottan jó.

GIZA: Micsoda?

VALENTIN: Ez az izé...

GIZA: Bánom is én, jó, rossz! Mi közünk hozzá! (Balsejtelemmel.) Ki van már osztva?

VALENTIN: Micsoda?

GIZA: A barátja remekműve.

VALENTIN: Úgy tudom, még nincs.

GIZA: Hogy jön maga ahhoz, hogy erről itt valamit is tudjon?

VALENTIN: Volt róla szó.

GIZA: Maga nem igazgató, nem dramaturg, nem rendező.

VALENTIN: Kérdezett, hát feleltem. Én egyébként egy nemzeti illúzió vagyok. Szivárványhíd ég és föld között.

GIZA (heves balsejtelemmel): Ezek nem a maga szavai!

VALENTIN: Ez a hang Ézsaué. A darabból idéztem.

GIZA: Maga már idézni is tud belőle?

VALENTIN: Csak ami belekapaszkodott az agyamba.

GIZA: A maga agyába nem szokott belekapaszkodni semmi. (Lágyan, rábeszélőn.) Mi ketten annyira egyek vagyunk. A mi véleményünk nem szokott különválni. Ha én mondok valamit, azt mondom, amit maga is mondana. Iszonyatosan megfájdult a fejem!

VALENTIN: Parancsoljon, drágám, Salvador. Töltök vizet is.

GIZA: A lelkem feje fáj, érti? Szamárság! Az ember hajlamos a dolgokat felnagyítani. Nézze, én becsülöm magában ezt a - hogy is fejezzem ki, ezt az érzelmes ragaszkodást a múlthoz, emlékekhez. Végül is ez a szörnyalak valamikor kisfiú volt, talán még nevetni is tudott. És a visszavetítődő fényben minden megszépül. Tudja, milyen kislány voltam én? Egy égő csipkebokor. Ne mosolyogjon, nagy költő írta ezt az emlékkönyvembe. (Reálisara, ridegen.) Ezt a hogyishívjákot, ezt a kéziratot most szépen ideadja nekem. Azonnal elolvasom.

VALENTIN: Ne haragudjon, Giza, nem adhatom. Szavamat adtam Dezsőnek.

GIZA: Jó, majd én feloldozom.

VALENTIN: Sose volt titkom, azt jól tudja. De ez a titok most nem az enyém.

GIZA: Ezt is... ebből a hogyishívjákból idézi?

VALENTIN: Ezt is.

GIZA (döbbenetében áttér a tegezésre): Te tanulod ezt a szöveget?

VALENTIN: Ez a partnerem szövege.

GIZA: Neked már partnered van? (A sírás küszöbén.) Azonnal ideadod azt a kéziratot, vagy... nem, nem tudom kimondani! (Felsír.) Nem, ez lidérc, szemverés, ez egyszerűen nem is igaz! (Kis szünet után, józanul.) Minden azon múlik, Relly, hogy te most hogyan viselkedel. (Lágyabban.) Amióta együtt vagyunk, még sose döntöttél nélkülem. A szerepet mindig együtt fogadtuk el. Ha azt mondtad odabent a színházban: eljátszom, az az egyes szám többes szám volt. Nem veszed észre, hogy az életünket dobod oda? Mindent, amit évek munkájával építettem? Talán magamnak? Neked! (Felzokog.)

VALENTIN: Kérlek, Giza... ne kényszeríts arra, hogy feladjam... hogy az önérzetem utolsó maradékát is odadobjam.

GIZA (elszántan, keményen): És ha azt hiszi most rólam, hogy undorítóan erőszakos vagyok! És ha azt hiszi, hogy ami rossz az életében, annak én vagyok az oka! Nekem akkor is kötelességem - kimondom - megmenteni magát az öngyilkosságtól. Mondja csak nyugodtan, hogy terrorizálom. Vállalom. Két-három nap vagy két-három hét, és maga is megérti, hogy nekem volt igazam. Ezt a darabot most beviszem magamhoz. Aludjon jól. És a kamillás tamponjait ne feledje.

*

(Tárcsakattogás, amint a számokat tárcsázzák.)

VALENTIN (suttogva): Hungária kávéház? Ott dolgozik valahol Sík Dezső író úr. Tessék megmondani neki, hogy Valentin Aurél kéreti a telefonhoz. Várok.

*

(Telefontárcsázás.)

VALENTIN: Bocsásson meg, drága Aranka néni, megint ilyen későn este... itt a Relly beszél, Dezső iskolatársa. Kerestem a kávéházban, de ott nincs. Hogy a szerelménél van, drága Aranka néni? Hát van neki szerelme? Szerelme is van neki, és erkölcsi elégtétele is van neki? (Kis szünet után.) Süket ez a rohadt telefon. (Kattanás.)

GIZA: Láttam, hogy ég a lámpa... hát én elolvastam. Drágám, lehet, hogy meglepetést okozok, de én nem mondom, hogy ez a darab rossz. Sőt azt mondom, hogy ez a darab elég jó. Még azt se bánom, ha előadják. Persze azt kétszer is meggondolnám, hogy a maguk színházában, ahol a közönség... eddig legalábbis... biztonságban érezhette magát. (Keményen, diktatórikusan.) De nincs a világon olyan osztálytárs, olyan jó szív, olyan érzelem, hogy ezt a szerepet maga eljátszhassa. Mindenki igen, de maga nem. Ezzel én be is fejeztem. (Kedvesen, gyengéden.) Ne hámozzak egy narancsot, Relly?

VALENTIN (nagy nyugalommal): Én ezt a szerepet eljátszom.

GIZA: Most mondtam, hogy nem játszhatod. Persze, tudom, lerohant. Ismerem én azt a naiv... azt a hülye lelkedet!

VALENTIN: Az én lelkem hülye?

GIZA: Hülye. De mennyire.

VALENTIN: Ez új motívum. A szerepet elvállaltam, mégpedig belső meggyőződésből. Ha éppen tudni akarod, már viszketegségem van a sok rózsaszínű fénytől. Még egy elragadó jóemberszerep a hozzá való ősz halántékkal, és kifekélyesedik a bőröm. Dezső minden erejével tiltakozott. Dehogyis kellek neki! Én ragaszkodom őhozzá. Nem őneki akarok jót, saját magamnak. Nem fogok a giccsel együtt a sírba feküdni. Amit eddig itt őrizgettünk különféle lélektani vitrinekben, visszaadom a kellékesnek. Művész vagyok, igenis, a habcukor és papírmasé alatt igazi művész. És tudok még emlékezni szenvedésre, fájdalomra, gyalázatra. És tudok még ütni a haragommal, és az örömömmel boldoggá tenni. Holnap olvasópróba, a reggeli újságnak már nyilatkoztam. Visszavonhatatlan. És könnyűnek érzem magam, sőt boldognak. Osszuk meg ezt is, mint eddig mindent. Ne most válaszd külön magad, kérlek.

GIZA: Ezt az otthont én építettem. Bárhogy is, de én. Megalkuvásból, drukkból, félelemből. Mert téged félteni kellett, örökösen csak félteni. Amíg azt csinálod, amire alkalmas vagy, semmi baj. De ha egyszer elkezdel az ablak peremén tornászni, lezuhansz. Ezt én most megmondom neked. Gondolkodj reggelig.

*

SÍK: Négy lépés előre, négy lépés hátra. Úgy laksz itt, mint egy diák.

VALENTIN: Pontosan. Mintha ezzel a sokszor négy lépéssel visszasétálnék a fiatalságomba. És tudod, miért van ez? Mert nem kell görcsösen küzdenem az öregedés ellen. Mert nem Giza tükrében lesem a ráncaimat. Mert az éles nappali megvilágításba magamnak is érdekesebb vagyok. Nem tudod, mi van vele?

SÍK: Semmit sem hallottam.

VALENTIN: Imponáló harag. Öt napja, hogy eljöttem hazulról, azt hittem, néhány óra múlva értem jön és visszakerget. Nagyon elegánsan viselkedik. (Álkönnyedén.) A szöveget gyúrom. A magnórendszer egész jól beválik, bár az igaz, hogy a magnóról is Giza végszavait hallom... hiába, évek beidegződése. Hát igen, mondom a szövegedet, az ablak alatt ez a gyönyörű platánsor, olyan foltozott irhájú óriások, na és a Duna, mindig más és más a színe, a rezdülése. Esküszöm, itt megfelelő tehetséggel költő lehetne az emberből... Mondd, csöngettek?

SÍK: Nem. Vársz valakit?

VALENTIN: Senkit, csak, kérlek, viccesek ezek a már említett beidegződések... nálunk otthon ilyenkor jön a délutáni posta... Gondolom, hogy Giza most megy ki az előszobába, a levélszekrényt nem bízza a házvezetőnőre... kis empire íróasztalán szétszortírozza a leveleket, matat az intarziás papírvágóval, és...

SÍK: Neked honvágyad van, Aurél.

VALENTIN: Nem vagyok az összkomfort rabja.

SÍK: De lemondtál egy nagyobb összkomfortról, a megszokásról. Az ilyesmi még a magamfajta szabad szegénynek sem volna könnyű. És a biztonság összkomfortja? Mert azt is otthagytad.

VALENTIN: Csak nem féltesz engem? Minél inkább enyém lesz a figura, akit voltál szíves megírni... szóval ahogy átengedem az idegrendszeremen... annál inkább érzem, itt az eszközeimet is újjá kell teremtenem. És újjá is teremtem. Nem kis munka, és nem kis öröm. Ne haragudj, de én nem tudtam, hogy te ilyen jó író vagy. Úgy látszik, ahhoz, hogy igazán megértsünk valamit, el kell jutnunk a szeretet vagy a gyűlölet egy bizonyos fokáig. És én már ott tartok, hogy magamat kezdem utálni a figurádban. Van is valami gondom, Dezső... A második rész vége felé, tudod, abban a jelenetben, ahol engem darabokra zúznak...

SÍK: Azzal én sem vagyok elégedett. Túl direktnek érzed, igaz? A szétesés lelki folyamatát kellene meglassítani... vagy talán görcsösebbé tenni?

VALENTIN: Nem, a jelenet lélektanát én hitelesnek érzem. (Töpreng, és egyre jobban beleéli magát a játék izgalmába.) Sőt ez az egyetlen drámai lehetőség, a sors ilyen lavinaszerű omlása... de hogyan is mondjam, hogy világossá tegyem...

SÍK: Gondolom, az zavar, hogy le kell térdepelned az előtt az ember előtt, aki már tudja, hogy miattad ült kilenc évet...

VALENTIN: Nem erre gondoltam. Nekem, vagyis annak az alaknak, jogos a térdeplés. Éppen ellenkezőleg. Valahogy kevésnek érzem...

SÍK (kis döbbenettel): Hát mire gondolsz?

VALENTIN: Nézd, én ebben a darabban egy szörnyeteg vagyok. A legkevesebb, hogy az áldozatom pofon üt.

SÍK: Téged pofon ütni?

VALENTIN: Nem engem, azt a szörnyeteget.

SÍK: Komolyan meggondoltad?

VALENTIN: Kell ez a drasztikus fordulat. Hidd el nekem. Azt akarom, hogy odafent felszisszenjenek. Hogy végigfusson a gerincükön a hideg.

SÍK: Tudod, hogy nem vagyok szívbajos, de ezt kockázatosnak tartom.

VALENTIN: Módosítja a mondanivalódat?

SÍK: Nem, sőt ellenkezőleg, kiemeli.

VALENTIN: Akkor ne félts. Utánam jönnek.

*

NŐI HANG (az előszobából): ... megmondtam, kérem, a művész úr alszik. Tegnap premierje volt, és meghagyta, szeretne délig pihenni.

GIZA: Én a felesége vagyok. (Ezzel a mondattal már bent is van a szobában.) Jó reggelt, Aurél. Felhúzhatom a rolót? (Rolóhúzás zaja.) Hát eljöttem hozzád. Azt hittem, soha, de a tegnapi este olyan volt... most nem hagyhatlak magadra. Nehogy azt hidd, ez nekem elégtétel. Nyisd ki a szemed, Aurél, látom az arcodon, hogy nem alszol. Na, válaszolj fiam, kaptál egy kis leckét, de nem vagy, hál' isten se hűdéses, se depressziós. Eljöttem, mindent rendbe hozok. Mondj már valamit.

VALENTIN: Egyszerűen elfogytak a szavaim.

GIZA: Na látod, azért még maradt tartalékod. Azt hittem, itt találom az ágyad mellett a szerzőt. Aki beugratott. De nem, annyi tisztesség vagy férfiasság nincs benne, hogy a tegnapi krach után... megmondtam neked, Aurél, az a darab rossz, művészileg értéktelen, emberileg nihil. Nyílt kihívása a jóérzésnek. Legalább itt térdepelne a rekamiéd mellett, mint te abban a nyomorult darabban.

VALENTIN: Nem láttalak sehol.

GIZA: Kerestél?

VALENTIN: Annál a bizonyos pofonnál valaki, női hang, az egyik páholyban felkiáltott.

GIZA: Otthon feküdtem, ideggörcsben, jeges borogatással a homlokomon. De jól hallottad, én kiabáltam. A pofont én éreztem. (Vad gyűlölettel.) Azért írta be, orvul, az utolsó pillanatban, hogy rajtam üssön. Egy művészideált akart a sárba tiporni.

VALENTIN: Én kértem, hogy írja be a pofont.

GIZA: Ne hazudj.

VALENTIN: Az igazat mondom.

GIZA: A pofon után sokan felálltak, és elmentek.

VALENTIN: Tudom.

GIZA: Nem hívtak a függöny elé.

VALENTIN: Megbuktam.

GIZA: Ő bukott meg. Az ő sötétsége. Szaladtak ki az éjszakába, hogy egy kis fényt lássanak. Hogy élsz te itt, mondd? Több mint egy hónapja ebben az odúban, ebben a lyukban.

VALENTIN (gyerekesen, de egy beteg ember bágyadtságával): Nézd a platánokat, még egészen ragacsosak a levelek. És a Duna, ahogy hömpölyög, ahogy árad! Tavaszodik, Giza.

GIZA: Ez nem Duna, ez börtönfal. Be vagy zárva az ostobaságodba. Egy rögeszmébe. De én elhoztam a kulcsot. (Dorgálva, gyengéden.) Otthagyni mindent, ami körülvett, puhán, szeretettel, ami a testedre simult, mint a saját bőröd, a könyveid, a lemezeid, a kitüntetéseid, a koszorúid, a fotók a falon, az albumokban, a hangod lemezen, szalagon, filmen. A fiatal férfi arca, a meglett férfi arca. Az elbűvölő, a komoly, a felelősségteljes. Ezt mind otthagytad.

VALENTIN: Nem sikerült.

GIZA: Micsoda nem sikerült?

VALENTIN: Hát meglépni. A konvenció utolért, mint egy vizslafalka. Hiába éreztem, tudtam, most valami újat csinálok, valami jelentőset... igenis, jelentőset! A legnagyobb jelenetben, tudod, amikor pofon ütnek, én olyan egyedül maradtam, mintha nem is ezen a planétán volnék. A fény sebességével távolodott tőlem minden, ami a környezetem volt eddig. Még Dezső, a nagy rendhagyó, a lelkes anarchista, még ő is elsápadt, és ijedtében elfutott. És akkor elkezdtem félni. Így még sohasem féltem, de ez a félelem furcsán keveredett valami perverz diadallal. Egy remény rakétája voltam. Néhány percig ugyan, de saját magam csúcsteljesítménye. (Kívülről éles csöngetés, majd Érces hang, vagyis az igazgató lép be.)

GIZA: Isten hozta, direktor úr, csak beljebb, ha ugyan befér ide.

ÉRCES HANG: Jó reggelt! Csókolom a kezét, Giza! A tegnapi estéről egy szót se. Magam is vádolom magamat. Olyan tömör bukás volt, hogy szinte már élvezni lehetett. A közönség szívében mínusz huszonöt. Sík Dezső a mártíromság állapotába jutott, mert meghagytam a portásnál, ha át akarja lépni a kaput, rúgja ki. A tegnapi estéről egy szót se. Engedtem magam átrázni, viselem érte a viselnivalót. Persze meghatott a te kamaszos lázad, Aurél. De a művészi nimbuszodért én is felelős vagyok. Megengedik?

GIZA: Tessék, parancsoljon.

ÉRCES HANG: Majd ide, az ágy szélére. Hát csattant. Nemcsak a pofon, a bukás is csattant. Aurél drágám, nem vagyunk mi már tinédzserek. Hagyjuk az ilyen repüléseket a fiataloknak. Én valamikor, talán nem is minden alap nélkül, azt reméltem, hogy nagy színész leszek. És lettem színházigazgató. Na és ez rosszabb? Érezzem üldözöttnek magam? A tegnapi este pedig: teljes feledés. Kezemben a terápia. Mert ez a színházépítés titka. A bukást éppoly törvényszerűnek kell felfogni, mint a sikert. Megengedtünk magunknak egy kis luxust, na és? Előadtuk egy üldözési mániás magyar szerző művét. A címszerepet odaadtuk egy legendás névnek. Fölment a függöny, a közönség gyomra nem vette be. Idioszinkrázia. Megvallom őszintén, én a közönségnek drukkoltam. (Komolyan, egyszerűen.) Elhoztam az új szerepedet, Aurél. Majd érzitek, süt a nap belőle! Az embersége kerek elektromos hullámokban terjed. Halljátok mögüle a nevetést, a jóízű sóhajokat... Sose félj, Aurél, visszalopunk a szívekbe.

*

GIZA (mint partner a szereptanulásban): ... a gyenge nem kétszeresen gyenge - és még boldog is ettől a gyengeségtől -, ha olyan férfival találkozik, mint maga, Péter.

VALENTIN (elnyűtten, szórakozottan): ... mint maga, Péter... mint maga, Péter... ja, igen! (Mondja a szerepét.) és az erős nem kétszeresen érzi ilyenkor ereje viszonylagosságát, mert a szerelem különös természetrajza szerint... Giza, édes, nem lehetne ezt a szerelem természetrajzát dobni, annyira nem illik ebbe a pacsuli szövegbe.

GIZA: Dehogy lehet dobni! A közönség imádja, ha műveltnek tartják, és rábíznak ilyen intellektuális mondatokat. És a kritikusok is megeszik. (Nagyon erélyesen.) Folytassuk, Aurél, mondom a szöveget... Ha olyan férfival találkozik, mint maga, Péter...

VALENTIN (mély elkeseredéssel): És az erős nem kétszeresen érzi... és az erős nem kétszeresen érzi... kétszeresen érzi... (A szöveg átolvad a gyászszertartásba. Beszédfoszlányok, kórus- és tangóvariációk.)

(1968)