(Ciripelő telefoncsöngés, néhányszor egymás után. Falióra ütései. Újabb telefon, most már konokabbul. Az ablakon túlról autózaj, közben újabb telefoncsöngetés. Kopogtatás egy külső ajtón, először szerényen, majd dörömböléssé fokozódik. A három zörej, kopogtatás, csöngetés, óraütés összeolvad. Ezekből a hangmotívumokból dübörgő, atonális hangzavar lesz. Utána egy pillanatra néma csönd, majd a kezdeti telefonciripelés, amely átúszik az első jelenet kezdetére.)

ORVOS: Vigyék a nénit a röntgenbe!

HANG: Igen, adjunktus úr.

ORVOS: Ön? Rokona? Hozzátartozója?

ÁRVAI: Megboldogult anyám húga volt.

ORVOS: Volt?

ÁRVAI: A húga.

ORVOS: Mikor találtak rá?

ÁRVAI: Egy órával ezelőtt törtük rá az ajtót a szomszédokkal. Tegnap este még beszéltünk vele telefonon. Én és a feleségem. Minden este föl szoktuk hívni. És hetenként két-háromszor meglátogattuk. Ma, nem is tudom, miért, már délben kerestem, de nem vette föl a kagylót.

ORVOS: Akkor ezek szerint tizennyolc órát feküdt a földön, félig eszméletnél.

ÁRVAI: Ült. Tágra nyílt szemmel. Mint aki csodálkozik.

ORVOS: Egyedül él?

ÁRVAI: A fiával és a férjével. (Zavartan.) Úgy értem, az emlékeiben. Mindkettőt a háború pusztította el. Azt hiszem, főorvos úr, ha úgy mondom, valóban együtt élt velük, nincsen ebben semmi túlzás. A fiát munkaszolgálatra vitték, emelés közben a lábára zuhant egy síndarab - azzal gyanúsították, hogy szimulál. Vérmérgezés. A férjét pedig... (Észbe kap.) Bocsánat, hogy túlrészletezem...

*

OSZKÁR (hang a múltból): Te csak ne reszkess folyton, Róza! Tőled az ember idegbajt kap, annyira félsz. Hozzám nem nyúlhatnak. Engem eddig még mindig mentesítettek. Nézzenek ide, mondom nekik, és megmutatom a vállamat, és a mellemet, ahol fölszakította a golyó. Első világháború. Przemysl. Én megtettem a kötelességemet. Tessék: Károly-csapatkereszt, frontharcos-igazolvány. Hol voltak maguk, amikor én már a véremet adtam!

*

RÓZA (a régi, fiatal hangja): Tudják, drágáim, ő mindig azzal vádolt engem, hogy félek. Hát igen, én féltem, örökké féltem. Pedig megtettem a magamét. Tiszteltem a szüleimet, jó feleség voltam, és merem mondani, jó anya. És eljártam a templomba. Ő azt mondta, nem fél, hogy a válla és a melle és a Károly-csapatkereszt. De negyvennégy novemberben elvitték a nyilasok. Csomára. Ezt csak később tudtam meg valakitől, hogy Csomára. Azelőtt nem is tudtam, hogy van. "Álljanak ki a mentesítettek!" Oszkár volt az első, aki kilépett. "Na látja, maga jó magyar ember." Megásattak velük egy jó, hosszú árkot, és belelőtték őket. (Kis csönd után.) Pedig én az embereket tiszteltem, az embertársaimat.

*

OSZKÁR: Esni kezdett az eső, de egészen csöndesen. Na, mondom, náthás leszek, de majd a Róza teája... (Nem szemrehányóan.) Nem voltál kint az exhumáláson.

HANG: Ügyesen azokkal az ásókkal!

HANG: Csak messziről láttam. Egyikük valamit héberül imádkozott.

*

ÁRVAI: A fiát is megölték, a férjét is megölték, és az élete a saját kis özvegyi személyére csupaszodott. Ő a kettős csapást, mint valami pajzsot, úgy tartotta maga elé: ettől remélt védelmet az emberi farkastörvények ellen. Mert neki nem ért véget a háború, a halottai ott ültek az ovális, sötétbarna asztal mellett, a kilazult lábú kárpitozott székeken; hozzá bármikor bedörömbölhettek idegen férfiak, szétlazult hajú, megvadult némberek, hogy átkutassák reccsenő szekrényeit, szorosan záruló fém- és fadobozait, hogy vélt kincsek után kutassanak. Mindez csak beidegzett rémület, tudta ezt jól, de mégis! Előtte mindig, életükben és halálukon is túl, két szálegyenes testőr haladt, a fia és a férje.

*

HANG: Tessék parancsolni, a fölvétel, adjunktus úr.

RÓZA (mai hangja; nem öreg, inkább szelíd hegedűhang): Hát te is itt vagy, drágám?

ÁRVAI: Nem tetszik emlékezni? Együtt jöttünk a mentőkocsin.

ORVOS: Igen. (Halkan.) Combnyaktörés. Reggelre kérem a kettes műtőt előkészíteni. (Orvosi, nyugtató hangon.) Egy kis repedés, néni. Egy-kettő, és táncolni tetszik. Hány éves is a néni?

RÓZA (meggyötörtségében is viccesen): Valahogy nyolcvan körül.

ÁRVAI (az orvosnak): Öt-hat évet letagad.

RÓZA: Meg tetszik engem operálni?

ÁRVAI: A jóisten megsegíti. A maga jóistene.

RÓZA (érdesen): Az én jóistenem? (Átvált.) Azt hiszem, táncolni én már biztosan nem fogok. A fiam odaállt elém, és azt mondta: anya, kérem szépen ezt a tangót! Fölkért, meghajolt. Szép, magas gyerek, szőke hajú. Nemesfémvésnök, műhelyében a legjobb segéd. Vele igen, de azóta nem, főorvos úr, azóta soha. (Nehezen szánja rá magát.) Adjunktus úr... volna itt valami... én nem is tudom... nem is tudom, hogy fejezzem ki magam!

HANG: Az ágyat elkészítettük a néninek.

ORVOS: Tessék csak mondani.

RÓZA: A mentőautóban... szóval ott... úgy éreztem, most, azonnal ki kell mennem. Kisdologra. Rettenetesen röstellem. Te ne hallgass ide, fiam, légy szíves. (Kis döbbenettel.) De hiszen ott voltál te is.

ORVOS: Ilyen esetben ez természetes. A vese, a záróizmok hirtelen üzemzavara. Nincs mit szégyellni ezen.

RÓZA (a sírás határán): És azt mondta az a doktor úr az autóban, csak végezze el nyugodtan, mamika, és én, bocsánatot kérek, bepisiltem... Hát idejutottam, adjunktus úr.

*

RÓZA (élénk, megemelt telefonhangon): Igen, drágáim, már megvacsoráztam. Hogy mondod? Nem hallom egészen tisztán. Persze, nagyon finom vacsorám volt. Vajas kenyér, juhtúró és (szívből fölnevet) újhagyma, képzeld, fiam! Most szépen rendet rakok; este lesz valami film a tévében. Még Sanyikával láttam annak idején. A Körúton, a Palace-ban. Greta Garbo! És az a gyönyörű ember, az a másik nagy színész, a csodálatos sötét szemével... Látod, ilyen az öreg ember agya. Itt van az arca a szememben, de a fejemből kiment a neve. Igen! Boajé! Hát majdnem szerelmes voltam belé. Micsoda férfi! És láttad volna mint Napóleont! Hát ott van már ő is a többiek között. A föld alatt. De jó, hogy átvetted a kagylót, Ilonkám! Nekem a hagyma nem árt! Megengedek magamnak egy kis luxust. Igen. Még hosszú az este. Egy kicsit jövök-megyek a lakásban, mintha őket kellene ellátnom. És a ti öreg nénitek, jól tudod, imádkozni is szokott. Tudom, ti ezt megértitek.

*

ÁRVAI (Lezárja a tévét, nem tud elszakadni tőle, nézi, ahogy a fény összezsugorodik és ellobban, aztán elkezd csoszogni a mamuszában; tárgyak, emlékek, kifakult tükrök. Kezet mos, bezárja a kettős ajtó négy biztonsági zárját, belenéz az állótükörbe, elgörbíti a száját. Te voltál valamikor az aranyhajú Róza? Neked mondták valamikor, te ibolyaszemű? Téged mutogattak büszkén a szüleid szombat délutánonként, sétálgatva a kőből rakott szökőkút körül? Olyan, mint egy született grófnő, ezt mondták az emberek.)

*

RÓZA (fiatal hangja): Nem, Oszkár, nem. Maga rendesen kitanulta a szakmáját, maga gyönyörű retikülöket csinál, meg más mindenféle táskát, ez rendben is van. Van kenyere, van jövője, eltarthat majd egy családot. De maga után megfordulnak a lányok. Maga olyan, mint egy testőr hadnagy a királyi várból. Én mindig azt kérdezem: jó férj lesz magából? (Mai, öreges, derűs hangján.) Elég jó férj lett belőle, de - öregasszonynak szégyen ezt kimondani - továbbra is szerették a nők. És ő ezt általában viszonozta. Ezért nem voltam boldog vele.

*

LÁTOGATÓ (nő): Tessék elhinni, annyira tetszik hiányozni nekünk. Az egész háznak. Ahogy végig tetszik menni a gangon, olyan csöndesen. És mindenki tudja - valaki így mondta -, hogy ott megy a jóság.

LÁTOGATÓ (nő): Az egy szent asszony, így mondja mindenki, még aki nem hisz semmiben, az is.

LÁTOGATÓ (nő): Kérem, én hivő katolikus vagyok, de Isten csak egy van, és az ő istene a miénk is. Én legalábbis így látom.

LÁTOGATÓ (nő): A harmadik hónapban vagyok, Róza néni, hiszen tetszik tudni. Tessék valami jót kívánni nekem.

LÁTOGATÓ (férfi): Lángol az arca. Nincs magának láza, kedves néni?

*

ÁRVAI: Hogy ég a fölfekvése? Majd szólok az inspekciósnak. De a legnehezebbjén már túl vagyunk, édes néni. Az adjunktus úr azt mondja, strammul tetszett viselkedni. És hogy a műtét teljesen oké. Ha most fárasztaná a válasz, ne tessék semmit se mondani. Majd beszélek én.

RÓZA (halkan, viccnek szánja): Megszögeztek, mint egy rossz asztalt.

ÁRVAI: A humora is a régi! A mamának is ilyen humora volt. Milyen jókat tudtak kacagni, mikor magukra sötétedett a szombat este! Hogy ízlett a cseresznyés rétes, amit - és ezt külön alá akarom húzni - Ilonka saját kezűleg sütött?

RÓZA: Nem ettem belőle.

ÁRVAI: Ejnye, ejnye, nincs étvágy? Szólunk a doktornak, és ad valamit.

RÓZA (tagoltan; szavait megemeli az indulat): Nem akarok cseresznyés rétest enni!

ÁRVAI: Almás pitét? Vajaspogácsát?

RÓZA: Semmit. Nyolcvanhét éves vagyok.

ÁRVAI: Nyolcvanegy.

RÓZA (erélyesen tagolva, mint az előbb): Nyolcvanhét. Én jobban tudom. Hagyjál aludni!

ÁRVAI (álviccesen): Engem nem lehet kitiltani innen. Látogatási időben. Jogom van, hogy itt legyek.

RÓZA: Jogod van, hogy itt legyél, de nekem is jogom van, hogy egyetlen szavadat se higgyem. Mindig kívántam, hogy szépen beszéljenek velem, hogy megértsék a gyászomat, hogy megvédjenek. Most nem! Nem kell az irgalom. Az egész testem csupa seb.

ÁRVAI: Semmi irgalom, édes néni. Az adjunktus úr azt mondta, a műtét jól sikerült. És azok a sebek, a fölfekvések...

RÓZA: A halál pecsétjei.

ÁRVAI: Honnan vesz ilyeneket?

RÓZA (keserűen, gúnyosan): Olvastam.

ÁRVAI: Meg vagyok döbbenve, édes néni. Maga és a maga csodálatos hite! Hogy átjött az égő poklokon, egészen idáig. Hogy meg tudta őrizni saját magát. A jóságát, a türelmét, az emberszeretetét. És ezzel még nekem is segített.

RÓZA: Rájöttem valamire, fiam. Én azért hittem olyan nagyon, mert gyáva voltam. Mert mindentől és mindenkitől féltem. Mert a gyöngeségemmel védekeztem. Hogy sajnáljanak. Aki örökké fél, az belekapaszkodik a semmibe. Csókolom a drága kis feleségedet, és üzenem neki, ne süssön nekem semmit. Ha nem tudnád, cukorbajos vagyok.

ÁRVAI: Ezt most tetszett kitalálni. Jó, nem lesz több cseresznyés rétes. (Élénken.) Délelőtt voltam a lakásban. Minden a legnagyobb rendben. Az ajtót megcsináltattuk. A lakásban az egyik ablakot nyitva hagytam. Csak a néni hiányzik belőle. A gobelinképek a falon, a gyönyörű horgolt terítők, Sanyika és Oszkár fényképei és az imakönyvek. Befizettük az utalványokat is. Szóval, édes néni, a lakás, hogy is mondjam...

RÓZA: Sosem szerettem a cseresznyés rétest. De azért nagyon szépen köszönöm.

*

NŐVÉR: Valamit kérdeznék, Rózsika néni... fölébresztettem talán?

RÓZA: Nem, nővérke, ébren vagyok. Tessék.

NŐVÉR (szelíden): Csak azt szeretném megkérdezni, hogy melyik felekezethez tetszik tartozni, csak azért, mert bejár ide a betegeinkhez a szomszéd plébániáról a tisztelendő úr minden kedden. Csupa szív és lélek! Csütörtökön egy református tiszteletes, egy nagyon kedves ember, és szerdánként (némi tapintattal) egy rabbi, mármint az izraelitákhoz, ő is nagyon figyelmes. Igaz, hogy Rózsika néninek rengeteg a látogatója, de ők másról beszélgetnek.

RÓZA (majdnem derűsen): Egyiket sem kérem.

NŐVÉR: De ők nagyon szívesen. És adományt se gyűjtenek.

RÓZA (szelíden, mint aki mosolyog): Nem kérem őket.

*

RÓZA: Hogy kerültem én ide? A padlóra. Itt ülök, és nem mozdul a testem. A testem, mint az anyag. Húz lefelé. És fáj. Az egész. (Miközben beszél, a háttérben az óra ütni kezdi a tizenkettőt.) Leléptem az ágyamról, hogy kicseréljem (Mint aki elfelejtette, hogy mit, de aztán eszébe jut.) a... mit is? ... a kispárnámat. Kicserélni a kispárnámat. (Számolja az óraütéseket.) Tíz. Tizenegy. Tizenkettő. Még csak éjfél! (Hosszú csönd, dinamózúgás.) Fáj! (Halkabban.) Fáj. (Beletörődve.) Fáj. (Motorzaj az utcáról.) Istenem, egy autó! És még egy! Csak jönnének még, egymás után. Nem mozdul a testem. Mintha odakötözték volna. Hová? Mihez? (Kis csönd után.) Hál' isten, megint egy autó! Ha el tudnám érni a telefont. Itt van az éjjeliszekrényen. Olyan közel, hogy majdnem megérinthetném. Az a pár centi. Ha a karom egy kicsit hosszabb volna. A kezem. "Milyen szép, finom kezei vannak, Róza" - ezt mondta Oszkár, amikor még udvarolt. (A lépcsőházból búcsúzkodó vendégek szétszórt zaja.) Kérem szépen! Kérem szépen! Itt a Róza néni! (A külső zajok elszivárognak.) Legalább jönne még egy autó. Százat számolok, és jön egy autó. Egy, kettő, három, négy... tizenegy, huszonöt... Fáradt vagyok. Öreg vagyok. Szeretnék visszajutni az ágyamba! (Váratlanul, kiáltva.) Segítség! (Csodálkozva.) Senki. Ezek a vastag falak. Ezek a dupla ajtók. Istenem, veled vagyok itt bezárva, és te mindig mellettem voltál. Megfogtad a kezemet. Átvezettél. Hová? Nem is tudom. (Kintről egy autó.) Autó! Ez jó jel. Megint elkezdem a számolást. Egy, tizenhárom, negyvenöt. Odakint emberek. És egyszerre csak észreveszik, ez a Róza néni nincs sehol. (Óraütés.) Mennyit ütött? Jaj, csak nehogy megálljon! De nem állhat meg, este fölhúztam. Este. Mikor is volt este? Este, este, este. Ha sokáig mondom, az egész összefolyik, és már nem is értem. (Óraütések egymás után, aritmiásan fölerősödve: mint az ütőhangszerek; utána teljes, abszolút csönd, majd az öregasszony szinte kántáló öröme.) Szép lassan világosodik. Mint amikor az egyik függönyt fölhúzzák a másik után. (Csönd.) Ilyenkor szoktam fölébredni. Anyám is ilyen volt. Korán kelő. Nemsokára kisüt a nap. (A ház elé érkezik a szemétgyűjtő teherkocsi; döndülő kukák, kiáltozások.) A kukások! A kukások. Azok a jó, kedves hangos emberek. Hozzám mindenki kedves. (A külső zaj eltávolodik.) Ha visszamehetnék az ágyamba. Ha vissza tudnék jutni az ágyamba. Légy szíves, kérlek, légy szíves. Én csak a kispárnámat. (Kopogtatás a külső ajtón.) Tessék, itthon vagyok! (Elfulladt hangon.) Nem tudok ajtót nyitni. Itt ülök a földön, kedvesem. (A kopogtatás erősödik, majd abbamarad.) Elment. Mindenki elmegy. Mindenki itt hagy. De te? Te mért nem veszel észre? Te keresztüllátsz a falakon! Neked suhog a szárnyad (Óraütés.) Talán ő válaszolt. (Zeneien, tisztán fölcseng a telefon.) Istenem, a telefon. (Majdnem énekelve az örömtől.) A drága, jó telefon! Hogy szeretem, ha csönget! Itt vagyok, édeseim. Halló! Halló! Csak egy hosszabb kéznyújtás, és elérhetném. Nem tudok. Nem tudok. Fáj. (A telefon elhallgat.) Szólalj meg újra, szólalj meg! Sokat harcoltam érted, milyen kínlódás volt, mire megkaptalak. Én egy teljesen magányos özvegyasszony vagyok, elvtárs, nekem életkérdés, hogy legyen telefonom. Én egy nagyon, nagyon öreg és sokat szenvedett nő vagyok. Az egész életem egy tragédia. Tetszik tudni, az uramat elvitték. Csomára. A uramat elvitték Ukrajnába, a nővérem, anyám helyett anyám, már negyven éve halott. Negyven év! Ön akkor még a világon se volt. Valaki azt mondta, egy nagyon művelt ember, ez a szenvedés teljességgel aránytalan. Teljességgel. Ennyit kiosztani egyetlen embernek... Ez aránytalan teherviselés. Így mondta. Egy nagyon finom, művelt ember. Ugye át tetszik érezni a helyzetemet? (Újabb telefoncsöngés, amely néhány kísérlet után abbamarad.) Halló! Kérem szépen, halló! (A nem távoli templom felől déli harangzúgás.) Elaludtam. Azt álmodtam, hogy ülök a földön, és oda vagyok kötözve. (Hosszú csönd, utána ismétlődő kopogtatás, dörömbölés, majd dübörgő zaj, beözönlő emberi hangok.) Maguk mit keresnek itt? Ez az én lakásom. Én egy elhagyatott özvegyasszony vagyok. Nekem csak halottaim vannak. És még hálóingben vagyok. És még nincs kitakarítva. Hogy mertek betörni ide? Segítség!

*

ORVOS: Tegnap újból megröntgeneztük. A szögecs pontosan a helyén. A csont szépen illeszkedett.

ÁRVAI: Nahát, ez jó hír, adjunktus úr.

ORVOS: Hogy úgy mondjam, a helyzet konszolidálódott.

ÁRVAI: Ezek szerint ez már a gyógyulás.

ORVOS: A sebészeti részt befejeztük.

ÁRVAI: Szívből örülök. De ő, szegényke, említett valami fölfekvést. És fájdalmai vannak.

ORVOS: A fölfekvést magával hozta. Úgy látszik, már előzőleg sem tudta visszatartani a szükségletét.

ÁRVAI: A mentőkocsiban történt először.

ORVOS: Az ilyenről nem szívesen beszélnek. De ezt is kezeltük, amennyi rajtunk múlott. Forgattuk, megkapta a szükséges antibiotikumot. Ez itt sebészeti klinika. És a sebész föladata véget ért. Azért is kérettem önt mint hozzátartozóját, hogy a továbbiakat megbeszéljük.

ÁRVAI: Szóval a fölfekvés nem okoz különösebb gondot?

ORVOS: Kisebb-nagyobb lázak, hőemelkedések, ezek együtt járnak vele. A dolog rendbe hozható. De mint mondtam, mi sebészeti klinika vagyunk. El kell a nénit helyezni egy utókezelő intézetben. Van rá módja, hogy elintézze, vagy intézkedjünk mi hivatalosan? Sajnos hétfőn ki kell üríteni az ágyat. Egyébként, hogy egy jó hírrel szolgáljak: a nénit kiültettük egy karosszékbe. El kell vonnunk az ágytól. Nagyon bölcs az idős hölgy. Egyenesen élvezi a változást. Kérem, látogassa meg.

*

ÁRVAI: Tetszik látni, a szavaim nem voltak üres szavak. A néni ül, látja az embereket, kilát az ablakon.

RÓZA: Ülök, és kilátok.

ÁRVAI: És már a humora is a régi.

RÓZA: Az nagyon régi. A humorom. De most már szeretnék visszafeküdni.

ÁRVAI: Erre még kicsit ráérünk. Jó nézni így a nénit, ebben a karosszékben, ahogy az arcára rásüt a nap.

RÓZA: Hát csak gyönyörködjél.

ÁRVAI: És még valami, édes néni. Az előbb mondta az adjunktus, a csont már gyógyulóban.

RÓZA: Most az jön, ugye, hogy szimuláns vagyok, és egykettő kidobnak innen, hogy ne vegyem el az igazi betegek helyét. Ezt akartad mondani.

ÁRVAI: Majdnem.

RÓZA: Neked is visszatért a humorod.

ÁRVAI: Viccelünk egymással.

RÓZA: Csak viccelünk, fiam. Kizárólag.

ÁRVAI: Arra gondoltunk, hogy a kórház után, mert ők már megtették a magukét...

RÓZA: Kérlek, segíts vissza az ágyba. Majd beléd kapaszkodom.

ÁRVAI: Milyen forró a néni.

RÓZA: Talán mert ahogy mondtad is, rám sütött a nap.

ÁRVAI: Arra gondoltunk, jó lenne egy kis erősödés, pihenés. Elfelejteni az egészet.

RÓZA: Mint egy rossz álmot, ugye?

ÁRVAI: Talán valami szanatórium...

RÓZA: Így. Ez nagyszerűen sikerült. Kérlek, igazítsd meg a párnámat. Mit is mondtál az előbb? (Tagolva.) Nem megyek sehova!

(A kórteremből távozó emberek beszélgetése, zaja, majd kiüresedett csönd.)

RÓZA: Hál' istennek, vége a látogatásnak! Huszonnégy óráig szünetel az irgalom. De már az is elfogy lassan; az emberek nem tudnak semmi újat kitalálni, csak azt: tessék türelemmel lenni, meg hogy minden a legnagyobb rendben és így tovább. Alig várják, hogy kilépjenek a kapun, nagyot lélegeznek, hogy ők nem maradtak itt. Hagyják el ezt a nagy jószívűséget. De neked mindig kellett a szeretet, Róza, még a buta, üres szavaknak is örültél; zsaroltad az embereket a jóságaddal. Holnap megmondom Árvainak: fiam, légy szíves, hagyd abba. Ne hazudozz nekem, mert elkezdek veszekedni veled. Pedig mi soha nem veszekedtünk, ugye, fiam?

NŐVÉR: Szólni tetszett?

RÓZA: Mondtam volna valamit?

NŐVÉR: Máma megint szépen voltak látogatói, Rózsika néni. Milyen jó annak, akit ennyien szeretnek!

RÓZA: Ennyien. Köszönöm szépen, nővér.

NŐVÉR: Mit tetszik megköszönni?

RÓZA: Megszoktam az életemben, hogy mindent mindig megköszönök. Vegye úgy, hogy előre köszöntem meg valamit.

NŐVÉR: Tessék bevenni az altatóját. És itt a víz, néni. Egészen friss, ahogy kérni tetszett, jól kifolyattam.

RÓZA: Na látja, nővér, máris van mit megköszönnöm! (Mohón iszik.) Kaphatnék még egy pohárral?

*

(Az egész átcsúszik egy félébrenlétbe; a kongó folyosók felől olykor gyors, koppanó léptek a kőkockákon.)

RÓZA: Ez a második pohár víz csodálatos volt! Tiszta és hideg, átmossa az ember szívét. Nem csoda, hogy az asszonyok a Bibliában akkor a legszebbek, amikor a kútban tükröződik az arcuk, amikor meglátják magukat a legszebb tükörben, a vízben. Igaz?

FIATAL FÉRFI: Én is így gondolom.

RÓZA (kibontakozva a kábulatból): Ön is? Kicsoda ön, fiatalember? Ha jól látom, éjszaka van, már régen elmúlt a látogatási idő. (Az öregasszony lakásának távoli óraütései.) Kihez van szerencsém? És hogy jutott be ide, fiatalember?

FIATAL FÉRFI (hétköznapian): Eljöttem meglátogatni.

RÓZA: Éjszaka közepén? Azt tetszik hinni, hogy önre nem vonatkozik a kórházi rend? Csak egy egészen fiatal ember lehet ilyen (Gondolkozik a szón.) tapintatlan. Nem, nehogy azt higgye, hogy én nem szeretem a fiatalokat. És maga direkt szimpatikus fiúnak látszik. De nekem nincs kedvem két altató után vendéget fogadni. És azt se higgye, hogy az öltözékét kifogásolom. Sőt ez a piros garbó és a farmernadrág nekem kifejezetten tetszik... Maga annyi idős lehet mint az én fiam volt, amikor (Gondolkodik a szón.) meghalt. (Hosszú csönd.) Elment volna?

FIATAL FÉRFI: Itt vagyok.

RÓZA: Az előbb egy kicsit idegeskedtem. Nem haragszik, ugye? Én szívem szerint soha nem bántok meg senkit. Erre nagyon vigyázok. De ugye, ez a szokatlan idő. Már bevettem az altatót. És néha rám jön a forróság. Hogyhogy beengedték?

FIATAL FÉRFI: Most tudunk zavartalanul beszélgetni. Én ilyenkor is jöhetek.

RÓZA (mint aki megérti): Akkor biztosan inspekciós, fiatalember.

FIATAL FÉRFI: Mondhatjuk így is.

RÓZA (furcsán fölnevetve): Nonstop? (Kis csönd után, reménykedve.) Mégis honnan jött? Kérem, húzzon ide magának egy széket, foglaljon helyet. Valami intézmény? Kinek jutottam megint az eszébe? Mert nem panaszkodhatom, sokan gondolnak rám...

HANG (beúszik egy távoli szöveg): Engedje meg, asszonyom, a Hazafias Népfront nevében vagy az ikávé nevében átnyújtsam a KERÜLET LEGBÉKÉSEBB LAKÓJA érdemérmet. (Szétszóródó távoli taps.)

RÓZA (jelenidőben): Most már egy kicsit frissebb vagyok. Tessék, hallgatom. Szóval ki küldte, fiatalember?

FIATAL FÉRFI: Nem küldött senki. (Keresve a szavakat.) Magamtól jöttem.

RÓZA: Saját magától? Hát akkor? (Koppanó, majd elhaló léptek az éjszakai folyosón.) Talán találkoztunk valahol? Köszönöm, hogy megigazította a párnámat. Érdekes, éppen erre szerettem volna kérni. Valami külföldön élő rokonnak a fia? Élnek rokonaim a világban, vagy legalábbis éltek, volt, akivel hosszan leveleztünk. Nagyon szerettem levelet kapni, a függönyön keresztül lestem a postást, de úgy, hogy észre ne vegye. (Kis szünet.) Mégis kihez van szerencsém? Most már nem várok senkitől semmit. És látja, milyen az ember? A kíváncsiság! (Elveszti türelmét.) Tessék már megszólalni, mert különben csöngetek!

FIATAL FÉRFI: Ez a csengő nem működik.

RÓZA: Akkor kiabálok.

FIATAL FÉRFI (gyengéden): Nem szokott kiabálni.

RÓZA (lefegyverezve): Akkor valahonnan mégis ismer engem. Legyen szíves, ne gyötörjön egy kíváncsi vénasszonyt.

FIATAL FÉRFI (szerényen és mégis méltósággal): Én az vagyok, kedvesem, akit az utóbbi napokban, a nehéz óráidban elfelejtettél hívni. És látod, ennek ellenére is eljöttem.

RÓZA (nem veszi észre a tegezést): Hogyan hívjak valakit, akiről nem tudom, hogy kicsoda? Egy ismeretlent!

FIATAL FÉRFI: Nyolcvanhét éve ismerjük egymást.

RÓZA: Van humorérzéke. Nyolcvanhét éve. Egy farmerruhás fiatalember. Az öreganyjánál is öregebb vagyok. Ez kifejezetten abszurd. (Derűsen magyarázva.) Egy nagyon művelt ember szokta mondani, ha nem ért valamit. Egy nagyon olvasott ember.

FIATAL FÉRFI (gyötrődve): Hogy tudnám ezt megmagyarázni? Ilyen körülmények között. A legfontosabb kellékeim nélkül. (Elszántan.) Hogy tudd, (Szelíden.) én, és ezt vedd szó szerint, az Úristen vagyok. (A lehető legszerényebben.) Szóval én vagyok ő, vagyis: a te Istened.

RÓZA: Nem a zárt osztályról szökött ki, fiatalember? (Enyhültebben.) Értem a tréfát, de ebből ennyi elég. Az Úristen! Tudja, hogyan szokott ő a Szentírásban megjelenni? Hogyan láttam én őt a lehunyt szemem mögött? Csipkebokorban, piros lángok között; Hóreb hegyén, mennydörgés, villámlás, kinyilatkoztatás. És intelem és figyelmeztetés!

FIATAL FÉRFI: Értem, értem. De éppen erre hivatkoztam az előbb. Nincs módomban most mennydörgést és villámlást produkálni. Fölriasztanám a betegeket. (Nem tudja fékezni az indulatát.) Vérengző császárok, tömeggyilkos világmegváltók, buja szentek és széplelkű hóhérok egyetlen szavamra térden csúsztak elém. És egyetlen intésemre szétomlottak, mint a hamu. És most te, te gyenge kis öregasszony, aki nyolcvanhét év óta szolgálsz nekem, aki nyolcvanhét év óta mindig csak rám hivatkozol, és kéred a közbenjárásomat magadért, a halottaidért, az igaz emberekért, te most kétségbe vonod az azonosságomat? Talán vizsgáztatni akarsz, mint egy taknyos kölyköt? Hát ki ültette el Árvaiékban a nyugtalanságot, a szorongást, amikor nem vetted föl a telefont? És ki sugallta, hogy törjék rád az ajtót, emeljenek föl a padlóról, hajoljanak arcukkal az arcod fölé, hogy érezd, itt van a segítség? És mondd, ki intézkedett, hogy azonnal jöjjenek a mentők; ki szerzett soron kívül ágyat a legjobb sebészeten? És ki biztatta még az idegeneket is, hogy legyenek gyengédek hozzád, mert érdemes vagy rá?

RÓZA: Ne haragudjon, fiatalember, nem szeretek ellentmondani, vitatkozni, ez nem természetem, de nekem a jóisten egy különleges valaki. Az arcán mosoly és szigorúság; gyönyörű öregember, a szeméből különös fény sugárzik. Ezüst szakáll, és igen, a feje körül dicsfény. Maguk, kedves fiatalok, már nem is tudják, mi az, hogy dicsfény. (Egyre inkább megélénkülve.) Én igazán nem vagyok egy fanatikus öregasszony, de így tudom az édesanyámtól, ő meg az ő anyjától és fölfelé, a legszentebb asszonyokig.

FIATAL FÉRFI: Egyáltalán nem mosolygok azon, amit mondtál. Sőt kifejezetten jólesik. És ami a dicsfényt illeti, az valóban pótolhatatlan. Jó leírást adtál, hitelest: én valóban így jelentem meg sok ezer éven át az arra érdemesek előtt, félálmukban, csipkebokorban, Hóreb hegyén satöbbi. De... (Megint belegabalyodik a magyarázkodásba.) hogyan is magyarázzam meg neked, hogy világos legyen? Az a gyönyörű kép, amit te megőriztél rólam, a mosoly és a szigor, a dicsfény és az ezüst szakáll, ez napjainkban, hogy is mondjam, egy kicsit már anakronisztikus. Amikor megteremtettem a világot, nem számítottam rá, hogy mi lesz a tiltott gyümölcsből. Túlprogramoztam az emberi agyat. Mit gondolsz, mit műveltek velem, nem is olyan régen, mint esendő öreggel? Lelöktek a villamosról. Ha nem kap el két angyalom a levegőben, most én is itt feküdnék átszögezett csonttal. Megtörtént, hogy a szép fejemmel, az ezüst szakállammal elbóbiskoltam egy padon. És mi történt, mit gondolsz? Gátlás nélkül letojtak a verebek. (Önkritikusan.) Ilyennek sikerült a világ. Úgy látszik, az a bizonyos hat nap nem volt elegendő; bizonyos dolgokat elnagyoltam. Alszol?

RÓZA: Nem. Gondolkodom a szavain.

FIATAL FÉRFI: Bizonyos reformokat, lásd be, nekem is be kellett vezetnem. Fölszabadítottam a gondolkodást, s most nem tudom szabályozni. S bárhogyan fáj is a szívem, némely dogmákról sajnos le kell mondanom. Bizonyára elfáradtál.

RÓZA: Hát bizony eléggé.

FIATAL FÉRFI: Azt hiszed, nekem olyan nagy öröm ebben a meggypiros garbóban mászkálnom? És belebújtatni magamat, a végtelenséget ebbe a szoros Lewis nadrágba? De az isteni ügy így követeli.

RÓZA (anyaian): Szegénykém. Akkor most magának nagyon rossz lehet.

FIATAL FÉRFI (gőggel és haraggal): Te sajnálsz engem? Te kis gyönge falevél, te szánakozol rajtam? Hát nem veszed észre, Isten dicsősége az is, hogy hasonlítani kezd azokhoz, akiket saját képére teremtett? (Odakintről közeledő vihar, erősödő mennydörgés, csattogó villámok). Hallod, Róza? Mennydörgés. Villámlás. Ha ez kellett neked, tessék! Hallasz engem, Róza?

RÓZA (nem gúnyolódva): Az este bemondta a rádió, hogy éjszaka vihar lesz. Ciklon, északnyugati szél, amely viharossá erősödik.

FIATAL FÉRFI: Szóval te a rádióra hallgatsz és nem rám.

RÓZA: Hallgatok önre is, kérem szépen, meg a csontjaimra is. Azok is jelezték.

FIATAL FÉRFI: A csontjaid is én vagyok, vedd tudomásul! (A vihar erősödik, a kórtermekből távoli nyöszörgések, a nyugtalanság hangjai.) Félsz, Róza?

RÓZA (tisztán, nyugodtan): Nem félek.

FIATAL FÉRFI: Űzzem el a vihart? Csendesítsem?

RÓZA: Majd elvonul, ahogy mondani szokás. Tőle sosem féltem, mindig csak az emberektől. (A vihar fokozatosan gyengül, távolodik.) Na látja, fiatalember, nem akar ő halálra rémisztgetni.

FIATAL FÉRFI: Én sürgettem a távozását.

RÓZA: Elhiszem, persze, de nézze kérem, lassan már világosodik... Nem panaszból mondom, lángol az egész testem, a fájdalom a szívemig ér - és ön, kérem szépen, nem hagyott aludni. Mindjárt jönnek az ápolónők az ébresztéssel, a mosdatással, a forgatással, a kiültetéssel. Jön a reggeli, jön a vizit, jönnek a látogatók. Tessék már megmondani végre, mit óhajt tőlem!

FIATAL FÉRFI (kis tűnődés után; bár óvakodva a pátosztól, de meghatottan): Eljöttem hozzád, hogy megköszönjem a hűségedet.

RÓZA: Már az unokaöcsémnek, tetszik tudni, Árvainak is elmagyaráztam, én nem hűséges voltam; én tűrtem, lapultam, hálálkodtam - gyávaságból, önzésből, hogy elbújtassam ezt a szegény kis életemet. Hogy a jóság eltakarjon, mint egy függöny.

FIATAL FÉRFI (oda se figyel): Elvettem gyönyörű fiadat, daliás férjedet, gyász és szegénység lett az osztályrészed, és te mégis hozzám fohászkodtál, nekem könyörögtél, az én végtelen bölcsességemet emlegetted. Miért?

RÓZA: Mert sok ezer év óta ezt követelik tőlünk. A beletörődést. Az elfogadást. Az az olvasott ember azt szokta mondani, ezt így hoztam magammal, a génjeimben. És ha egy pillanatra is kételkedni kezdtem, mindig úgy alakult, hogy magamban kételkedtem és nem az isteni igazságban, igen, igen. De ha valóban ön a jóisten, hadd mondjam meg őszintén, nyíltan, félelem nélkül, legalább egyetlenegyszer és négyszemközt, mielőtt elmegyek: uram, ön egyáltalán nem volt irgalmas hozzám.

FIATAL FÉRFI: Nyolcvanhét évig életben tartottalak.

RÓZA: A hiszékenységem, az tartott életben. A gyászom, az tartott életben. Hogy szerettem az életet.

FIATAL FÉRFI: És hogy példakép lehettél, hogy fölnéztek rád.

RÓZA: Igen, az is. A hiúságom. Na? Miért tetszett idefáradni?

FIATAL FÉRFI: Megpróbáltalak, ez igaz! És helytálltál, mint a legjobbak, ez is igaz. Azért vagyok itt, hogy megszépítsem a búcsúzásodat. Érdemes vagy rá.

RÓZA (derűsen és szomorúan): Maga, fiatalember, meg akarja szépíteni az utolsó óráimat?

FIATAL FÉRFI: Még mindig nem hiszel nekem? Nem hiszed, hogy képes vagyok erre is? Hogyan bizonyítsak?

RÓZA: Nem kell bizonyítani semmit.

FIATAL FÉRFI: Miket beszélsz! Te merészelsz tőlem nem kérni? Ez az én gyakorlatomban csak akkor fordult elő, amikor egy ember szellemében - de azt is én sugalltam - felülkerekedett az ördögi tagadás. És hogy mire volt ez jó? Megmondom neked. Hogy majd a vezeklésében, amikor szétzúztam, letörtem, megsemmisítettem a lázadását, nyilvánosan kérjen bűnbocsánatot. Erre szüksége van az isteni tekintélynek. A pillanatnyi kételkedés kiváltja a maga büntetését, a szigorú megtorlás pedig a rendet biztosítja; a fennmaradáshoz nélkülözhetetlen fegyelmet. De tőled nem várok kételkedést, Róza!

RÓZA: Akkor ön akarja, hogy ne fogadjam el annak, akinek látom. Egy jóképű fiatalember piros garbóban és farmernadrágban, akinek kedve telik abban, hogy elszórakoztasson egy fáradt és álmos öregasszonyt. Jó, jó, benne vagyok. Ha óhajtja, elhiszem, hogy ön a jóisten.

FIATAL FÉRFI: Én a régi hitedet követelem. Az álmaidat. A reményeidet. Kérlek, kívánj valamit, és én teljesítem. Ezért vagyok itt. Azt akarom bebizonyítani neked: a te urad nemcsak büntetni tud, de jutalmazni is képes. (Csönd.) Szóval mégis makacs vagy, szembeszegülő? Nem akarod, hogy segítsek?

RÓZA (most először tegezi vissza): Negyven évet késtél, uram.

FIATAL FÉRFI: Örülök, hogy te is tegezel. A hivőknek ez joga és kiváltsága. Látom, mégis meggyőztelek, lányom.

RÓZA (elnéző szelídséggel): Az anyád vagyok, nem a lányod.

FIATAL FÉRFI (a magáét mondja): És ha azt akarom, hogy életben maradj? Ha életben akarlak tartani? A beteg csontodat összeforrasztom. Leszállsz az ágyadról, és finom szivacsokkal megmosdatnak. Behozatom a fehér pettyekkel mintázott szürke matlaszé ruhádat, nyaka körül a fehér csipkegallérral. Visszavezetlek az otthonodba, a képeid, a gobelinjeid, a bútoraid, az imakönyveid, a szép árnyékaid közé. "Jé, visszajött a Róza néni!" - bekopogtatnak a szomszédok, percenként szól a telefon, s amikor vásárolni mégy a kis kosaraddal, megállítanak az utcán, és örülnek! Folytatod, ahol abbahagytad. Ezt akarom.

RÓZA: Hogy az egészet újrakezdjem? Hogy tegyek úgy, mintha semmi sem történt volna? Élni meggyőződés nélkül? Nem, fiatalember, ez nagyon kedves magától, de köszönöm, nem kérek belőle. Sőt ha megkérhetném, ha igazán jó akar lenni hozzám, abban segítsen, hogy erős legyek. És most legyen szíves, küldje be a nővért. Az ágytál kellene.

FIATAL FÉRFI: De kedves Róza! (Miután nincs válasz, csalódottan és szomorúan.) Igenis, anyám. Küldöm a nővért.

(1983)