HÁRMAN

1

Hosszú, ismételt előszobacsengő, majd

FLÓRA (kicsit idegesen): Tessék, kérem.

KAMILLA: Elnézést a zavarásért, de én ugyanis (kis szünet) a házkezelőségtől vagyok. Gondoltam, ilyenkor már idehaza találom. Ezért ilyen késő délután.

FLÓRA: Nem haragszik, hogy egy kicsit megvárattam?... Most értem haza.

KAMILLA: Lerakni a cuccot, fürdőszoba, lemosakodni!

FLÓRA (helyreigazítva): Kezet mostam.

KAMILLA: Zuhany, Niagara, minden! Ebben a trópusi hőségben, asszonyom.

FLÓRA: Tessék.

KAMILLA: A légköbméterek miatt.

FLÓRA: Azokat már fölmérték huszonháromszor. Úgyis többet vettek fel, tudom.

KAMILLA: Éppen ezért. Ellenőrzés. A hibák kijavítása. Egy fillérrel se többet! Szabad? Ez ugye az előszoba.

FLÓRA: Régi, hülye tervezés. Hosszú, keskeny, mint egy hurkatöltő.

KAMILLA: Szabadna beljebb?

FLÓRA: Hát nem méri?

KAMILLA: Majd utólag. Először szemmel. A teljes áttekintés miatt. Ez már modern műszaki szemlélet. Először legyen birtokunkban az egész.

FLÓRA: Ez az úgynevezett hall.

KAMILLA: Tudom. Az utcai és az udvari szoba között, természetes megvilágítás nélkül. A kiképzett falmélyedésben könyvespolcok, puhafából, azonkívül négy falikar.

FLÓRA (idegesen): Ezt maga így tudja?

KAMILLA: Szakember vagyok. Önök itt laknak az ötödiken. Innen lefelé, minden emeleten a megfelelő kétszoba-hallos lakásokban minden ugyanaz.

FLÓRA: A mi lakásunk nem típuslakás.

KAMILLA: A világért se! De nyugodjék meg, az emberek, egymástól függetlenül, egy bizonyos társadalmi rendszerben, egy bizonyos életforma keretében - anyagi és szociális ellátottság, miegyéb -, bármennyire különbözzenek is, fölfedezik - ugyanazt. Látom, virággal terített asztal. Születésnap. A magáé, asszonyom.

FLÓRA: Ezt honnan tudja?

KAMILLA: És harminchárom éves.

FLÓRA: Jó a kartotékrendszerük.

KAMILLA: Én is nyári lány vagyok. És éppen annyi idős, mint maga. Harminchárom.

FLÓRA: Nagyon érdekes.

KAMILLA: És én is ezen a napon. Nem különös? Valamelyikünk ma egyedül ünnepel. És az a gyanúm, hogy én leszek az.

FLÓRA: Nem értem.

KAMILLA: A legkevésbé sem fontos. Az ember fecseg, jár a szája. Születésnap, túlteng a lélek. Ez itt a hálószoba, ugye?

FLÓRA: Öt emelettől lefelé.

KAMILLA (irritáltan): Szabad kérdeznem valamit? Hány éves házasok önök?

FLÓRA: Ez beleszámít a köbméterbe? Járt utána valami kedvezmény?

KAMILLA (lágyan, szinte gyengéden): Bocsásson meg.

FLÓRA: Megmondom, ha levonásba kerül. Tizenkét éve vagyunk együtt.

KAMILLA (szomorúan): És tizenkét év után, ne haragudjék, még mindig közös hálószoba?

FLÓRA (keményen): Mi köze hozzá! Mért nem a falakat méri? A plafont. Hogy mikor, mennyit és mennyiért lélegezhetünk. Maga szintén férjezett?

KAMILLA: Szintén.

FLÓRA (gúnyosan): És maguk, persze, külön alusznak.

KAMILLA: Külön. Ő az egyik ágyban, én a másikban. Kicsi a lakás. És a cselédszobában a gyerekek vannak.

FLÓRA (nyugtalanul, sőt irigyen): A gyerekek?

KAMILLA: Két gyönyörű gyerekünk van. Két ikergyerek. Mehetünk tovább, asszonyom?

FLÓRA: Tessék csak előremenni. A helyrajzi ismerete kiváló. Öt emelet lefelé, ugyanaz.

KAMILLA: Látom, hogy megbántottam. Pedig az önök lakása más, mint a többi. Legalább nekem más.

FLÓRA: Nincs itt semmi fölfedeznivaló.

KAMILLA: Mit szól ehhez a trópusi júniushoz? Ha eddig nem vette volna észre, asszonyom, a cipősarkamat megfogta az aszfalt. Ezért sántítok. Nem születési hiba.

FLÓRA: Nagyon kevés az időm. Azt már megbeszéltük, hogy ma van a születésnapunk. És még el kell készítenem a vacsorát.

KAMILLA (titkolhatatlan kíváncsisággal): Mi lesz? Frissen sült karaj? Gondolom, a férje kedvenc étele.

FLÓRA: Gondolja?

KAMILLA: A férfiak általában imádják a sült karajt. Ez tipikus. Legalábbis a statisztikai átlag szerint. Na most, ha idegen nővel vannak, elkerülik a fokhagymát. De a feleségük születésnapján az is jöhet, bőven.

FLÓRA: Ez itt a férjem szobája.

KAMILLA: Kell neki a külön szoba! Ahol magában lehet. Ahol álmodik.

FLÓRA: Álmodik? Miről?

KAMILLA: Úgy tudom, zománcművész. A kartotékon ez áll.

FLÓRA: Színtechnikus a Zománcművekben. Tíz év óta egyhuzamban. És ezért még művésznek is mondható. Hogy kibírta ilyen sokáig.

KAMILLA: Fanyar, csípős a hangulat. Értem én. Én is ma vagyok harminchárom éves. És az ember úgy ajándékozza meg saját magát, ahogy tudja.

FLÓRA: Huszonhat négyzetméter. A legnagyobb helyiség a lakásban.

KAMILLA (kis meghatódottsággal): Ez hát az ő szobája! A fénykép? Róla készült? Szép, szomorú szeme van. Megengedi, hogy beljebb lépjek? Á! Kilátás a Hármashatár-hegyre! Igen. És az a sárga pici ház, amiben az a sokgyermekes család... És ez az adó-vevő antenna, mint egy ezüst pecsenyevilla.

FLÓRA: Honnan tudja ezeket?

KAMILLA: Erőszakos a képzeletem. Mint amikor a gyerek spulniról ereszti a papírsárkányt. Mindig följebb, följebb, és egyszerre már nincs is a spárga a kezében.

FLÓRA: Költői.

KAMILLA: Szerettem volna költő lenni. De ahhoz túlságosan is igényes vagyok. Leülhetek? Köszi szépen. Az ember egész nap caplat ebben a büdös, forró városban. A férje mikorra jár haza?

FLÓRA: Tessék fölírni az adatokat. Nagyon sok a dolgom.

KAMILLA: Nem is akarom pocsékolni a drága idejét, de olyan jólesik most ülni egy kicsit. (Vallomásszerűen.) Itt, ebben a szobában. Ahogy alkonyodik. Ahogy lassan bepirosodik minden. Mert tessék nézni azokat a kék bádogtornyokat és mögöttük azt a nagy vörösséget!

FLÓRA: Talán maga is színtechnikus? Akkor a férjemmel jól megértenék egymást.

KAMILLA (szomorúan): Á, dehogy! A részletekben színvak vagyok. Csak az egész. A foltok. Az összefüggő ragyogás. Kaphatnék egy pohár vizet, asszonyom? De jól kicsurgatott hideg vizet, ha nem haragszik. Tudom, a szódája elfogyott, azt a férje csinálja mindig, vacsora előtt.

FLÓRA (szeretné nem hallani): Mit mondott, kérem?

KAMILLA: Tetszik tudni, a spulniról tekeredik a spárga.

FLÓRA: Hozom a vizet.

2

(Kis csönd, majd néhány hang leütése után egy játékos xilofondallam.)

FLÓRA: Tessék. Kicsurgattam.

KAMILLA: Tündéri ez a kis xilofon. Az uráé, ugye?

FLÓRA (kis döbbenettel): Maga tud játszani rajta?

KAMILLA: Csak ezt az egyetlen motívumot. Valaki elméletben megtanított rá. Egy rücskös üveglapon kiverte a dallamot. Golyóstollal. Köszi szépen a vizet. Igazán jól kicsurgatta. És maguknál nincs klóríze. De most már igazán nem zavarom.

FLÓRA: Nem játszaná le még egyszer?

KAMILLA: Kétszer egymás után? Nem, nem!

FLÓRA: Valami babona?

KAMILLA: Igen, babona. Nem szabad.

FLÓRA: Furcsa kis dallam. Különös. Kitől való?

KAMILLA (zavartan): Én azt igazán nem tudom. Lehet, hogy senkitől. Lehet, hogy csak úgy a levegőből.

FLÓRA: A levegőből. Az a bizonyos ismerőse találta ki, nem? Aki megtanította rá. Üveglap. Golyóstoll. Nagyon finom a hallása.

KAMILLA: Ezek után, ha nem haragszik, megnézhetnénk a kis szobát, ugyanis nem szeretném, a világért se szeretném... El tudom képzelni, milyen hangulatos lehet egy ilyen születésnapi vacsora. Nálunk nem divat.

FLÓRA: A kis szobát? Persze. De öt emelet lefelé - az alaprajz nem változik. Tessék, mehetünk. (A telefon erőszakos csöngetése: beavatkozás jellegű.) Egy pillanat. (Leemeli a kagylót.) Halló. Halló. Tessék beleszólni. Tessék megmondani, hogy mit akar. Ha nem szól, leteszem a kagylót. (Kicsit vár, és leteszi.) Minden este hatkor. Pontosan, mint a menetrend. És hetek óta.

KAMILLA (feltűnő izgatottsággal): Egy nő!

FLÓRA (derűsen): Gondolom, hogy egy nő.

KAMILLA (indulattal): Ismerem ezeket az elszánt dögöket! Kiszúrnak egy férfit, betáplálják maguknak, és nem akarnak leszakadni róla. Tapadnak rá, mint a fagyöngy. Mi is az a fagyöngy? És hetek óta? Micsoda kitartás! Micsoda szégyentelen dög!

FLÓRA (derűsen): Ennyire átéli?

KAMILLA (ugyancsak derűvel): Szolidáris vagyok.

FLÓRA: Most én mondom, hogy köszi szépen.

KAMILLA: Nincs mit. Meg vagyok győződve róla, de teljes szívemből, a férje ártatlan ebben. Igenis, ez a meggyőződésem. Az ilyen férfi, aki jóképű, okos, nem is öreg, nem tehet róla, hogy utánacsapódnak ezek a dögök.

FLÓRA: Engem akar nyugtatni?

KAMILLA (egyértelműen): Magát?

FLÓRA: Hogy megszépül ilyenkor... amikor izgatott lesz! A szemében ezek a gyors kis fények, ezek a...

KAMILLA: Igazán úgy látja, hogy szép vagyok?

FLÓRA: Azt mondtam, most. Ebben a pillanatban. Amikor földobja az izgalom... Menjünk akkor a kis szobába.

KAMILLA: A kis szoba, persze. Ha jól tudom, az a gyereké.

FLÓRA (hűvösen): A húgom szobája volt, de ő tavaly karácsonykor férjhez ment.

KAMILLA (makacsul): És most gyerekszoba.

FLÓRA (kis csönd után): Nincs gyerekünk...

KAMILLA (mint aki ragaszkodik ehhez): De igenis, önöknek van egy kisfiuk. Egy tízéves kisfiuk. Ambrus.

FLÓRA Téved, kedvesem. Nincs.

KAMILLA (a sírás határán): Szürke szemű, vékony, hajlékony. Ügyes tornász. Korláton és bakon osztályelső.

FLÓRA (feszülten): Nincs.

KAMILLA: Azt mondja, nincs? Azt mondja? (Megszólal a telefon.) Föl ne vegye! Megint az a dög lesz! Röhögve kussol a kagylóban.

FLÓRA: Téves kapcsolás, az is lehet. Ha óhajtja megnézni azt a kis szobát, akkor tessék, legyen szíves, én ugyanis várom a férjemet, és készülődnöm is kell. Szeretnék átöltözni.

KAMILLA: Világos. Az ember másik ruhát vesz, befújja a haját, kirúzsozza a száját, meggyújtja a falikarokat... (Váratlan indulattal.) Ahhoz képest, hogy a kedves férjének fél ötig van munkaideje, most már negyed hét! Ha beleszámítom, hogy esetleg kimaradt egy busz, még akkor is! Hol késik az az ember?

FLÓRA (bár érti): Nem értem, kiről beszél.

KAMILLA (indulattal): Csodálom, hogy ön, asszonyom, aki már típusánál fogva is emancipált nőnek látszik - sőt akiről tudom, hogy az! - ilyen, hogy is mondjam, törzsi alázattal várja a Nagy Vadász hazaérkezését. Friss vacsora, friss alom, friss izémicsoda!

FLÓRA: Kérem szépen, ahhoz képest, hogy maga légköbmétereket mér, vagyis váratlanul betolat egy lakásba, egy családi otthonba, azzal, hogy kiszámítsa, mennyi forintban két ember oxigénfogyasztásának, mozgási kényszerének, elkülönülési és közeledési igényének az ára - ahhoz képest, már megbocsásson!...

KAMILLA: Ahhoz képest én, belátom, nagypofájú vagyok. És illetlenül beleavatkozó. (Az előbbi számonkérő hangon.) Ambruska hol van? Nem ment senki érte a napközibe?

FLÓRA: Már megmondtam magának, nincs Ambruska.

(A telefon újabb, agresszív csöngése.)

KAMILLA (beavatkozva): Majd én. (Fölveszi a kagylót, és pillanatnyi szünet nélkül mondja.) Dögölj meg az esküvődön, kisanyám! Amikor kimondod az igent! (Lecsapja.)

FLÓRA: Ehhez nem volt joga.

KAMILLA (vidáman, zaklatottan): Valami jogom csak volt. (Újabb telefon.) Nehogy fölvegye! Mert az a kis ringyó most majd visszagorombáskodik. Ismerem én a típusát! Figyelje csak, hogy milyen erőszakos. Mint aki föltette az életét erre. Ez a kis dög most fél óráig csöngetni fog. (A telefon váratlanul elhallgat.) Ez is csak trükk. Mindjárt újrakezdi. (Most már nyilvánvaló haraggal.) Ahhoz képest, hogy öt perc múlva negyed nyolc, a kedves férje feltűnően nincsen idehaza. Eljátsszam magának azt a dallamot?

FLÓRA: Már megmondtam, kérem, nem érek rá. És ha lenne szíves...

3

KAMILLA: Bocsásson meg, hogy itt várom az ajtó előtt. (Szemrehányóan.) Már több mint egy órája várok.

FLÓRA: Mit óhajt, kérem? Tegnap megnézte a lakást, látott mindent. Különben is, öt emelet lefelé, méret, alaprajz, olyan, mint a többi.

KAMILLA: Valamiben mégiscsak különbözik. Megengedi, hogy bemenjek? (Nincs válasz.) Köszönöm, Meggyújthatom a villanyt?

FLÓRA: Nem találja meg a kapcsolót. Majd én.

KAMILLA (szomorúan, ironikusan): Öt emelet lefelé - ugyanott. Megengedi, hogy leüljek? Ma még szörnyűbb volt ez a büdös, nyúlós meleg, mint a tegnapi. Nem gondolja?

FLÓRA: És az ember egész nap caplat.

KAMILLA: Ahogy mondani tetszik. Caplat. Kérhetek egy pohár vizet? De jól kicsurgatva. Maguknál olyan tiszta ízű a víz. Mehetek én is érte, ismerem a járást. Akár behunyt szemmel is. Öt emelet lefelé.

FLÓRA: Hozom.

(A xilofonmotívum.)

KAMILLA: Nem tudtam ellenállni. Nem haragszik? Köszönöm. Ez jó hideg, alaposan kicsurgatta. A kedves férje? Túlórázik? Elutazott? Nyugodtan mondhatja megint, mi közöm hozzá. Igaz? Jó, jó, visszavonom a kérdéseimet. És azt sem érti, miért vagyok itt újra! Öt emelet lefelé, minden ugyan az. Tévedés, nem minden. Innen például este mások a színek. Másképpen állnak egymás mellett ezek a furcsa, agyondíszített házak. És a drótok, ahogy fölszeletelik a sok piros fényt. Hülyeségeket beszélek összevissza, ugye?

FLÓRA: Azt hiszem, hogy nem.

KAMILLA (túláradóan): Ugye, hogy nem! Azért csak megértjük egymást! Én ezt előre tudtam! Hogy mindig egy lépéssel közelebb! Ez volt a reményem. Nem, nem érti, amit mondok, nem értheti. Bár a megérzés! Én nagyon hiszek a megérzésben. Hogy mondjuk, két ember szembejön egymással, továbbmegy, aztán mindkettő megáll. Mint valami beintésre. Én ezt az arcot valahonnan ismerem. Hol találkoztam én veled, kérdezi az egyik, persze magában. És én veled? - a másik is megáll, visszanéz. Aztán, ha nincs bennük elég erő, határozottság, akkor mennek tovább. De a kérdés megmarad. A dolgok meg vannak fogalmazva, de nincsenek kimondva. Az ember fölébred, még mielőtt világosodik, és újra megkérdezi: ennek az embernek én tartozom valamivel?

FLÓRA (szinte megkínozva): Mondja meg végre, hogy mit akar!

(Éles telefoncsöngés.)

KAMILLA: Megint az a spiné! Jó. Azt mondom, nézzünk szembe vele. Vegye föl nyugodtan.

FLÓRA: Gondolja? (Fölveszi a kagylót.) Igen, én vagyok. A felesége. (Kis szünet.) A lábát? Úristen. De nem életveszélyes?! Tessék kérem mondani! És melyik kórházban? Igen, igen, igen! Köszönöm szépen. (Leteszi, szép ezüstös pengés.)

KAMILLA: Zoltán?

FLÓRA: Ráömlött a forró massza.

KAMILLA (dühöngve-jajongva): Te vigyázatlan állat. Te szegény áldozati bárány. Az égetőkemence! Hétszáz Celsius-fok! Azt mondják, nincs életveszély? Jaj, hál' isten! (Sírva- nevetve.) Látod, édes Flóra, ezt csinálja ő nekünk! Beszélj!

FLÓRA: Te vagy Kamilla. Tudom. A szeretője.

KAMILLA: Öt év óta szeretem.

FLÓRA: Az első perctől tudom. Ahogy betetted ide a lábad.

KAMILLA: Fél sarokkal, sántikálva, kifacsarva a melegtől. Látnom kellett az otthonát. Ismerek minden zugot nálatok! (Megrázza a harag, a visszatartott sírás.) Látod, ez ilyen, ez a Zoltán! Nincs mellette egy nyugodt pillanatunk!

FLÓRA (szelíden, szomorúan): Nincs bizony.

KAMILLA: Az embert állandóan törheti a frász, hogy nők után kajtat, beolvas a főnökének, vagy a Dunába zuhan az összekötő vasúti hídról. (Dühöngve.) Kelekótya, vigyázatlan állat! Ámokfutó! (Szelíden.) Dühöngjél te is. Sírjál. (Csönd.) Ambruska igazán nincs? (Csönd.) Hát akkor hazudott. Vagyis... nem hazudott, álmodozott. Azt mondta, van egy kisfiatok. Vékony és egyenes, mint egy fiatal fűszál. Hogy Ambruska mindig visszabeszél. Nagyon imádja a gyereket, de fáj neki, hogy engedetlen. Te viszed reggelenként az iskolába. Napközis, a koszt nem valami híres. És a gyerek amúgy is gyenge étvágyú. Válogatós. Fagylalt és lecsókolbász, ez a kedvence. És hogy azt a dallamot a xilofonon ő találta ki. Üveglapon, golyóstollal. Ebből a kisfiúból művész lesz, mondja, de mit érek vele, mondja, elszippantja tőlem a hírnév, a nagyvilág! Öreg leszek, és magamra hagyott, mint Lear király, kis bohócom, mondja. Oldódj föl, drága Flóra! Fogadj el engem. Csak mi ketten szeretjük őt. A többi mind marhaság, játék, kell a férfihiúságának. Bájos öregfiú, szeretik a nők, de ő, a maga részéről csak minket. Téged és engem. Igaz?

FLÓRA: Nem tudom.

KAMILLA: Téged és engem. És hogy téged mennyire! Betéve tudom az életedet, a lelkivilágodat, a jellemrajzodat. És tudod, mit? Terád nem is vagyok féltékeny. Sőt. Benned van valami, ami belőlem hiányzik. Elhiszed?

FLÓRA: Nem tudom.

KAMILLA: Majd meggyőződsz róla. Isten bizony.

FLÓRA: Ne haragudj, ezt igazán meg kell értened, én most sietek, rohanok!

KAMILLA: Éppen akartam mondani. Csomagold össze a holmit, drága! Pizsama, szappan, fogkrém, mosdókesztyű.

FLÓRA (inkább keserűen, mint gúnyosan): Ezt az előrelátást!

KAMILLA: Nem vettél észre valamit, Flóra? Az én bolond lendületem és a te szép nyugalmad! Mi ketten kiegészítjük egymást. Hát akkor igyekezzünk. Nálam van pénz. Ötszáz forint.

FLÓRA: Szeretnék egyedül.

KAMILLA: Szegénykém! Te már a portán fönnakadnál. Én keresztülverem magunkat.

FLÓRA (nyugtalanul, indulattal): Szeretnék egyedül.

KAMILLA: Én nem tudom, hogy kettőnk közül ki az, aki jobban szereti őt. Ez most elhanyagolható. De az már fontos, hogy mind a ketten itt vagyunk, és segíteni akarunk neki. Sokat szenvedünk mellette, elhiszem, de jót is kapunk tőle. Én nem teszek különbséget a kettőnk érzései között, én nem mondom, az enyém minőségi, önkéntes és szabad, a tiéd anyakönyvi, papír köt hozzá. Nem. Ez az ember szétosztja magát közöttünk. Így igaz! A kék pizsamáját csomagold, azt nagyon szereti. És azt a puha sárga törülközőt, Jó. Menjél magad. Rendben. Itt az ötszáz.

FLÓRA: Nálam is van pénz.

KAMILLA: De hát Ambruska mandulaműtétje! Az nagyon leapasztott titeket. Vedd csak el.

FLÓRA (inkább szomorúan, mint támadva): Már megbeszéltük, nincs Ambruska.

KAMILLA: Persze, nincs.

FLÓRA: Meg sem született. Elvetéltem vele. (Csönd.) Hogy azt a kék pizsamát vigyem? Tavaly vettem a névnapjára. Említette?

KAMILLA: Akart egy fiút, és kitalált egyet magának. (Nem frivolan, inkább nagylelkűen.) Én szültem volna neki. És nem ellened. (Csönd.) Taxin menj. Tudom, nem vagy kicsinyes, ebben hasonlítunk. És a portásnak nyomj a kezébe mindjárt egy húszast. Így gondoltad te is, ugye? Annyira egyet gondolunk!

FLÓRA: Akkor, ne haragudj, megyek.

KAMILLA: Jó. Én meg addig is tartom a frontot. Telefon, mit tudom én, akármi! Ne legyen itt ez a nagy üresség.

FLÓRA (minden meglepődés nélkül): Te itt maradsz?

KAMILLA: Ha megengeded. Megvárnálak.

FLÓRA: Mindegy.

KAMILLA: Jó vagy, nagylelkű. Vagy mit tudom én! Én is ilyen lennék, éppen ilyen. Nem nyúlok semmihez. Még a ruháit sem simogatom. Nem akarok kíváncsiskodni, tudok mindet. Ülök majd ebben a fotelben, és várok, míg hazajössz. És ne sajnáld nagyon, még a nevemben se sajnáld. Ő azt nem bírja. De hát mindezt éppen úgy tudod mint én. Nem üzenek semmit. Amit majd mondasz neki, azt én is mondom. Engedd meg, hogy megcsókoljalak. És bármilyen későn érkezel is, csak ébressz föl.

FLÓRA (nyugtalanul): Hát te itt akarsz aludni?

*

KAMILLA: Csuda egy háztartás! Mindent megtaláltam. Itt ágyaztam magamnak, ha nem haragszol, Ambruska szobájában. (Békítően.) Jó, a húgod volt szobájában. Elférek én ezen a gyerekágyon. Mert ez megmarad gyerekágynak. Mennyit mesélt nekem Ambruskáról! Hogy a gyerek az ő csontrendszerét és a te nagy szürke szemedet örökölte. Nem figyelted? Az én szemem is szürke. És a metszése is éppen olyan, mint a tiéd. Nem tartod érdekesnek? Azt mondod, egy hét is eltelik, amíg hazajöhet?

FLÓRA: Egy hét, tíz nap. Egy tenyérnyi bőrt pótolnak a combján.

KAMILLA: Én fölajánlanék a magaméból. Hogy haláláig viselje. (Észreveszi magát.) Ne haragudj, szamárságokat beszélek. Fél hatra állítottam be a vekkert. Nekem sajnos már nyolckor a könyvtárban kell lennem. Megfelel neked is?

FLÓRA (minden él nélkül): Mért nem mégy haza a gyerekeidhez? Az ikrekhez.

KAMILLA: A dolog nagyon egyszerű, nagyságos asszony. Nincsenek ikreim. Nincsenek gyerekeim. Sőt férjem sincsen. Elváltam. És harminchárom éves sem vagyok. Júliusban leszek harminc. Igen, igen! A semmiből a semmi az igaz. A legteljesebb szabadság. Annyira teljes, hogy nem is tudok mit kezdeni vele. Levegőt ölelek. De miért találta ki Ambrust?

FLÓRA: Azért, kedvesem, mert én kevés vagyok neki.

KAMILLA (sértődötten): De itt vagyok én is!

FLÓRA: Te is kevés vagy neki.

KAMILLA: De itt vagyunk neki ketten. És mi nagyon szeretjük őt. Elfoglaljuk minden idejét. És itt vannak még a színei. Ne haragudj, behoztam a szobájából a színtáblázatot. Annyit beszél róla. Betéve tudom a színeit.

FLÓRA: Mimózasárga.

KAMILLA: Kínai zöld.

FLÓRA: Veronai zöld.

KAMILLA: Kerámiazöld. Gyöngyszürke. Ezüstszürke.

FLÓRA: Királykék.

KAMILLA: Égszínkék. (Elneveti magút.) Ez a saját színem. Banális, hétköznapi.

(Az ébresztőóra egyre erősödő kattogással, majd csöngetése.)

KAMILLA: Ne haragudj, még nem is világosodik! Rosszul állítottam be ezt a dögöt.

FLÓRA: Semmi baj. Úgysem aludtam. Az én belső vekkerem már előbb csörömpölt.

KAMILLA: Elhozhatom holnap a pizsamámat, a fogkefémet, a szappanomat? (Nincs válasz.) Talán ha ketten összeadjuk a szerelmünket, nem gondolod? Akkor igazán szabad emberek leszünk. Önérzetes, okos, becsületes emberek, akik nem festik be korommal az arcukat, nem félnek attól, hogy álmukban elszólják magukat. Sőt olyan öntudatosak ébren, mintha merészen álmodnának. A szabadság már eddig is félig megvalósult. Zoltán sokat beszélt nekem rólad. És nemcsak bűntudatból. Attól félek, hogy téged mégiscsak jobban szeret. Téged és Ambruskát. Tudom is, hogy különb vagy nálam. De te csak annyira ismersz, mint egy rossz sejtést, mint egy körülírhatatlan gyanút. Én eddig csak az idegrendszeredben voltam. Árnyékkisasszony. Nekem meg, hogy is mondjam, a példaképem lettél. Ha olvasol egy könyvet, és nagyon tetszik neked, én is azonnal elolvasom. Utánad járok moziba, színházba, hangversenyre. És megtanultam az ízlésedet, a nyugtalanságodat, még azt is - ne haragudj -, hogy gyakran vagy igazságtalan! Hidd el, olyan jólesik nekem a nevedben igazságtalannak lenni. Tulajdonképpen nevet kellene cserélnünk. Légy te mától kezdve Kamilla, és legyek én Flóra. Nevetsz?

FLÓRA: Nem. Most, hogy megismertelek, rád ismerek.

KAMILLA: Magadra is?

FLÓRA: Igen, azt hiszem.

KAMILLA: Tükörbe nézel.

FLÓRA: Igen. És olyannak látom magam, mint amilyen soha nem lehetek.

KAMILLA: De ketten, együtt, képzeld csak el, mennyi minden telik belőlünk! És mindent megtehetünk érte! Mi vagyunk neki az egész. A szerelem. A biztonság. A kaland. A nyugalom. A bűntudat. A képmutatás. Az őszinte beszéd. Ez egy ilyen férfi! Két nőnek kell összehozni a boldogságát. Milyen nehéz lehetett szegénykének, hogy sose beszéljen rólam. Hogy elreteszelje magában a gondolatait. Ez, ne haragudj, a te hibád is.

FLÓRA: Ha téged választ, egy szót se szólok, nem tiltakozom.

KAMILLA: Egy szót se? Én a te helyedben kivájnám a szemét. Készíteném a vitriolt. Sírnék, üvöltenék, öngyilkos lennék, mit tudom én! De nem hagy el téged. És nem hagy el engem. Hál' isten, megmarad mellettünk. És én helyetted is boldog vagyok. Érted ezt?

FLÓRA (megindultan): Lehet, hogy te jobb vagy nálam, hogy te jobban szereted.

*

(A xilofondallam, de töredékesen.)

KAMILLA: Ez a csönd. Ezek a hallgató falak. Az ingeidben még a bőröd melege. Ezt a nyakkendőt én vettem neked, világoskék alapon sötétkék pöttyök. Azzal fenyegettél, hogy eldobod. Hát mégis elraktad? A sok négyzetméteres anyai zsebkendők közé? Mert mindig szipogsz. Gyerekkoromban örökké csak fújtam az orromat, mondod. Igen, ez örökletes, mondom én tudományosan. Nem tudom megkülönböztetni az ibolyaillatot a hóvirágtól, mondod. A hóvirágnak nincs is illata, csak egyszerű létezésszaga, mondom. Tévedsz, mondod, a hallgató illatok a legerősebbek. És most egyedül vagyok veled. A szobádban, az otthonodban, az ócska bútoraid között, a sok könyved között, a mintakerámia-darabkák között. Most az enyém minden, ami sosem lesz a tiéd, csak az enyém, aki látom, szagolom, tapogatom a te nem létező, vagyis csak szavakban létező, vagyis mindig létező és sosem létező al- és főbérlőségedet, vagyis... (Éles előszobacsengő.) Ugye, te őt szereted? Ugye, te minket szeretsz? (A csöngetés apró, szaggatott jelzésekkel ismétlődik.) Ki ez a ránk szabadított állat? (Énekelve.) A franc a fekete testedet! (Ordítva, de jókedvűen.) Utolsó ítélet, megyek. (Ajtót nyit.)

LAURA (tizenéves): Jó estét kívánok.

KAMILLA: Méztat?

LAURA: Zoltán miatt, kezit csókolom.

KAMILLA: Az artistaügynökség egy emelettel lejjebb. (Kis szünet után.) Méztat?

LAURA: Méztatok. Engedjen beljebb, néni.

KAMILLA: Nincs jogom. A rendérzékem tiltakozik. Én is csak úgy vagyok itt. De nekem volt egy trükköm. Magának nincs? Csak azt ne mondja, házkezelőség, mert az már kopirájt. Szerény személyem által lefoglalva.

LAURA: Zoltán miatt, kezit csókolom.

KAMILLA: Zoltán miatt? Kolléga? Üzemi látogató? Eszbétag? Szociális nővér? Választások lesznek?

LAURA (szerényen): Én Zolti mindene vagyok.

KAMILLA: Mindene? Zoltinak? Az más, akkor tessék. Parancsoljon beljebb. Méztat?

LAURA: Betéve tudom a környezetet. Ez itt az a bizonyos ronda keskeny előszoba. Mennyit mesélt róla a drágám! Isten napfénye soha nem éri ezt a büdös alagutat.

KAMILLA: Hiteles. Ez Zoltán szövege. Szó szerint. Nem sokat strapálja magát a változatokon.

LAURA (szinte éneklő derűvel): És most következik a hallnak nevezett odú.

KAMILLA: Odú? Ezt aztán kikérjük magunknak. Zoltán, igenis, nagyon kedveli a hallt. Itt szokta fogyasztani estebédjeit. Alibiből. Miután velem már megvacsorázott, vagyis miután mi ketten állva már elfogyasztottuk a húsz deka főtt kolbászt, tormával, mustárral, plusz egy szelet kenyér. (Kis szünet után.) Méztat?

LAURA: Nagyon kérem, engedjen a szobájába. Én lélekben ugyanis mindig ott vagyok. Nemcsak a magam szándéka szerint. Ez az ő szövege. Sőt ott vagyok az ágyában is, sőt korán reggel a cukor nélküli feketéjében, sőt ott vagyok, amikor kilép a kapun, az orra előtt elhúz a villamos, de ő - és ez szándékos késleltetés - majdnemhogy örül, hogy lemaradt róla. Megáll a járda közepén, télen a csöndes hóesésben, tavasszal a finom szénaszagban - mert itt szorgalmasan nyesik a parkot -, ősszel a dohányillatú avarszagban, és nyáron, asszonyom, mindenekelőtt nyáron! - ezek mind-mind az ő szavai, néni kérem! - az én bronz-Caola-napfény-olajam csodálatos szagában. Mert Csillaghegyre szoktunk járni, titokban. A szerencsétlennek három részre kell osztania magát - ez az ő szobája, az ő szobája! -, egy rész a feleségének, a másik rész kegyednek és a harmadik nekem. Szét kell darabolnia azt a drága okos testét, azt a drága okos agyát, azt a férfiasan barna, kedves személyiségét! Nagyon szép ember! Nem csoda, hogy most a tűzhalálba menekült, mint azok a buddhista szerzetesek!

KAMILLA: Üljön le. Én ugyan, mint ahogy azt jól kikövetkeztette, magam is vendég vagyok - úgy látszik, pontos leírása van rólam -, Flóra jelenleg beteglátogatáson. De azért csak üljön le. Ekkora pofátlanságnak el kell helyezkednie egy körülhatárolt helyen, különben elterjed, mint az influenza. Maga elég csinos, elég okos, de állatian szemtelen. És ebben támogatja fiatalsága. Hogy maga és Zoltán?

LAURA: Tessék elhinni, nem tudom most mással bizonyítani, mint a becsületszavammal, én vagyok az ő egyetlen szerelme. Ő nekem találja ki a színeit.

KAMILLA: Föl ne mondja őket! Flóra meg én már duett vagyunk ebben. Na, fújja ki magát, és aztán menjen szépen, eleget hazudozott.

LAURA: Minden szerdán szoktunk találkozni. Reggel nyolc és tíz között egy bizonyos lakásban. Ő akkor légoltalmi inspekció miatt elmaradhat a munkahelyéről. Én meg tanítónő vagyok Aszódon, és erre a napra továbbképzés miatt függetlenítettek.

KAMILLA: Maga már nem szorul továbbképzésre. (Kis szünet után, félig tréfásan, félig döbbenten.) Laura, ön sír?

LAURA: Beszélek itt összevissza minden hülyeséget! Hallom, a halálán van.

KAMILLA (vad iszonyattal): Nem igaz!

LAURA (boldogan, világos hangon): Éreztem, tudtam! Az emberek fecsegnek, járatják a szájukat! Hálás vagyok magának. Köszönöm, édes lélek. Szóval él, életben marad! Köszönöm. Őszre terveztük az esküvőt.

KAMILLA: Mikorra? És micsodát?

LAURA: Amikor keresztapám leszűri a mustot. Darazsak, napsütés, muslicák. Igen. Zolti leül magukkal, és mindent tisztába tesz. Először Flórával. Aztán magával. Bátran, férfiasan. Végre szeretek egy nőt, mondja majd, egy kis tüneményt, mondja majd. Még van egypár évem, mondja majd, szeretném azt gyönyörű boldogságban eltölteni. Jön az esküvő, muskotályszagú, kétszobás lakás Aszódon, a padlástérbe műtermet építünk, a pincébe égetőkemencét. Zoltiból művészt csinálok.

(Éles, sürgető csöngetés az előszobából.)

KAMILLA: Művészt. Várjon egy pillanatig, ajtót nyitok. (Szünet után.) Mit óhajt kérem?

NŐI HANG (félénken, gyakorlatlanul): Kérem szépen, én a házkezelőségtől. A légköbméterek miatt.

KAMILLA: Talán érthető lesz, amit mondok. Tündérke, menjen szépen a francba!

(Hosszú csönd után.).

LAURA: Jaj, édes lélek, a xilofon! Eljátszhatom azt a dallamot?

*

FLÓRA: Kedves vagy, hogy megágyaztál. Új kölnit használsz?

KAMILLA: Zoltán?

FLÓRA (inkább fáradtan, mint örömmel): Pénteken hazaengedik.

KAMILLA: Idegen bőr a combján?

FLÓRA: Nincs rá szükség. Az átültetés elmarad.

KAMILLA: Hál' isten! Említettél neki?

FLÓRA (kényelmetlenül): Még nem. A helyzet nem volt olyan.

KAMILLA (ingerülten): Mikor lesz olyan? Nem baj. Azt mondod, péntek? Itt leszek. Szükség lesz rám.

FLÓRA: Hogy érted ezt?

KAMILLA: Ez a nyomorult megcsal minket. És az új kölni. nem az enyém. Egy bizonyos Laura nevű hölgytől származik.

FLÓRA: Laura?

KAMILLA: Amíg te (megtorpan, de kimondja) a mi egyetlenünket látogattad, itt járt egy nő. Egy fiatal nő. Egy tinédzser, Laura. Laura szép, az arca olyan friss, mint egy paradicsompakolás után. Friss, mondom neked, de van benne valami hegyes. Valami támadó. Azt mondja, hogy ő és Zoltán, hogy ő és Zolti - hogy ősszel megesküsznek. Amikor a keresztapja leszűri a mustot. Kétszobás lakás Aszódon; a padlástéren műterem, a pincében égetőkemence. Elindul egy nagy karrier. Ez az egész, édes lélek!

FLÓRA: Azt mondod, sokkal fiatalabb nálad?

KAMILLA: Nálunk.

FLÓRA: És miben maradtál vele?

KAMILLA: Én egyből kirúgtam. Elment, de visszajön. Hozza a pizsamáját, az izémicsodáját. Itt akarja bevárni Zoltánt. Ő ilyen nő. Ő tud várni. Étlen-szomjan, viharban! És a xilofondallamot jobban játssza, mint én. Ezt a nőt sajnos el kell fogadnunk hitelesnek.

FLÓRA (elszántan): Ha csönget, nem nyitunk ajtót. Sőt. Kikapcsolom a világítást. Már most. Azonnal. Igen, ez jó lesz.

KAMILLA (kis szünet után): Szép ez a félsötét. És kívülről ezek a reszkető fények. Elképzeltem magamnak, Zoltán most lép be az ajtón, ebben a micsodás félhomályban, jön lábujjhegyen...

FLÓRA: Gyakran járt haza éjfél körül, egy egészen kicsi zsongással az agyában. De olyankor mindig vele aludtam.

KAMILLA: A disznó!

FLÓRA (sóhajt): Még mindig kíván.

KAMILLA: Kíván? Hát akkor nyisd ki az ajtót, és fogadd be azt a kis dögöt. Pizsama, fogkefe. Éljetek hárman. Én máris csomagolok. Én máris, kérlek szépen... fölszabadítok egy státust. (Elsírja magát.)

FLÓRA: Találtam megoldást.

KAMILLA (friss reménnyel): Éspedig?

FLÓRA: Megöljük.

KAMILLA: Laurát?

FLÓRA: Zoltánt.

KAMILLA: Valami észrevétlen, lassan ölő méreg?

FLÓRA: Nem vagyok orvos, nem vagyok vegyész. Nem méreggel, Kamilla. Duplán adagolt szeretettel. Ajnározással. Pátyolgatással. Gyengédséggel.

KAMILLA: Mondd csak! Ebben van fantázia.

FLÓRA: Kettős nagy szerelemmel. Kettős nagy gondoskodással. Figyelni minden léptét, minden mozdulatát. Óvni huzattól, rossz időtől, jó időtől. Óvni minden bánattól, minden örömtől. Etetni. Itatni. Kímélni. Kímélő ételek. Kímélő italok.

KAMILLA (átveszi az ötletet és a lelkesedést): Ketten egyszerre, mindent! Szerelem, féltés, féltékenység! Pénteken hazajön? Én mindenesetre teával kínálom. Azt utálja.

FLÓRA: Én tejjel, minden órában! Azt is utálja.

KAMILLA: A széltől!

FLÓRA: A naptól!

EGYÜTT: Védjük! Óvjuk!

KAMILLA: A gyógyulás érdekében megtiltunk neki mindent, ami jó!

FLÓRA: Kirakjuk Ambruska szobájába. Ebben az ágyban te alszol.

KAMILLA (kis reménnyel): Kimehetek néha hozzá?

FLÓRA: Hogy gondolod!

KAMILLA: És te?

FLÓRA: Én sem.

KAMILLA: Gyönyörű!

FLÓRA: Agyonitatjuk!

KAMILLA: Agyonetetjük! (Kis szünet.) Megvonjuk tőle a színeket.

FLÓRA (döbbenten): Te még erre is gondolsz?

(A külső ajtón kopogtatás.)

KAMILLA: Ez Laura lesz. A tizenéves. A hiszékeny kis szuka! Szeptemberi kézfogó! Egy frászt. Megszédült nőstény! Aszódi alkotóház!

FLÓRA (elgyengülve): Beengedjem?

KAMILLA (hetykén): Miért ne? (Keményen.) Hátha neki is lesz valami ötlete.

(Időnként kopogtatás.)

FLÓRA: Hát igen. Nem mi akartuk. Ő döntötte el. Meg kell hogy öljük.

KAMILLA: Sajnos. (Kis fénnyel a hangjában.) Özvegyek leszünk, drága!

(1978)