CIKKEK, DOKUMENTUMOK
	Farkas Zoltán: Czóbel Béla kiállítása
	Vadas József: Czóbel Béla maga-tartása
	Frank János: Czóbel-kiállítás '54
	Czóbel Béla: Önéletrajzi levél Pán Imréhez
	VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM

Farkas Zoltán: Czóbel Béla kiállítása

A Fränkel-szalon június havában Czóbel Béla műveiből rendezett kiállítást. Czóbel egyike legvitatottabb művészeinknek. Még olyanok is, akik a legnagyobb elismeréssel viseltetnek egy Szőnyi, egy Bernáth, vagy egy Berény eredményeivel szemben, gyakran szembefordulnak Czóbel műveivel. Nemcsak, mert nem látják benne a tehetségnek akkora fokát, mint a felsoroltakban, hanem kiváltképpen azért, mert alapjában ítélik el művészetét.

Ez az álláspont téves. Czóbel legújabbkori művészetünknek ugyanahhoz az irányához tartozik, mint a felsoroltak, törekvéseiben ugyanaz a víziós jelleg érvényesül, mint amazokéban, legfeljebb arról lehet csak szó, hogy kisebb alkotótehetség, aminek elemzésébe azonban egyáltalában nem akarok bocsátkozni. A közös irány persze más egyéni formákba öltözik nála, amelyek idegesebbek, brutálisabbak, szeszélyesebbek és egyenlőtlenebbek is. De akármilyen ingadozóan is, igen erős érzelmi tartalmakat adnak és amit elénk tárnak, azt kétségtelenül komoly, sőt szenvedélyes őszinteséggel tárják elénk.

Czóbel színessége gyakran meglepően erőteljes, egymásratorlódó képhalmozása erősen le tud bilincselni. Rendszerint egy síkban komponál, a tér érzékeltetése nem izgatja. De abban, ahogyan egymásratorlódó és sokszor kuszáltan küzködő vonalak és buján terjengő színek együtteséből erős hatást tud kicsavarni, nem sok vetélytársa akad. Első pillanatra végzetesen érzékinek látszik, de mintha e mögött a túlburjánzó érzékiség mögött küzködő szabadulásvágy rejlenék, egy másik, szebb és jobb világ kialakításának vágya, amely ma még csak forrongás, de talán nincsen távol attól, hogy megnemesedett nyugalommá váljék.

Nem akarom ismételgetni azt, mit e hasábokon és egyebütt több ízben megírtam Czóbel Béláról. De ismét hangsúlyoznom kell, hogy legjava festőink közé sorolom. Alkalmam volt legutóbb Fruchter Lajos gyüjteményében jó egy pár kitűnő képét látnom Egry, Bernát, Szőnyi és Berény műveinek szomszédságában. Meglepően jól állotta meg helyét. És azt hiszem, az idő múlása, amely sok dologhoz hozzászoktat és sok, kezdetben nem könnyen érthetőt végül egyszerűvé tesz, hozzá fogja szoktatni a nézőket Czóbel olyan tulajdonságaihoz is, amelyeket ma még nem szívesen fogadnak be. Utóvégre is minden az alakító erőn múlik. Azt hiszem, nem tévedünk azok, akik kezdettől fogva és ma is azt hirdetjük, hogy Czóbel Béla művészetében kivételesen izmos alakítóerő nyilvánul meg.

Forrás: Nyugat 1936. 7. szám
             http://epa.oszk.hu/00000/00022/00606/19197.htm

Vadas József: Czóbel Béla maga-tartása

Még nem volt neve a kubizmusnak, amikor Czóbel Béla már ismerte a kubizmust. Nem is akárhol kötött vele ismeretséget: véletlenül épp Picasso műtermében, aki 1906 körül már végleges szakításra készült a rózsaszín korszak szecessziós bohócfiguráival, és aki nem kevesebbet ajánlott fel Czóbel Bélának: "Csináljuk együtt a kubizmust."

Így volt-e pontosan, nem tudjuk. Az biztos, hogy Picasso halálakor Czóbel Béla így emlékezett vissza erre az epizódra. Az pedig már tény, művészettörténeti tény méghozzá: Braque személyében Picasso olyan társra lelt, akivel valóban testvéri szövetségben, együtt harcolták meg a kubizmus forradalmát. (Ebben az időben született képeiket alig lehet egymástól megkülönböztetni.)

Czóbel Béla azonban nemet mondott. Nemet mondott, pedig akkortájt már nyilvánvaló volt, neki legalábbis tudnia kellett: nem akárkitől kapta ezt a nagylelkű ajánlatot. Hogy még világosabban lássuk a visszautasítás súlyát - ami nem kevésbé fontos része az igazságnak -, a fiatal festő magabiztos volt: Czóbel Bélából nem hiányzott a kurázsi. Huszonkét-huszonhárom éves korában, mert történetesen ennyi idős volt, az ember még bátor szokott lenni és talán vagány is, ha úgy hozza az élet. De túl ezen: a Picasso műtermébe látogató Czóbel Béla a nagybányai művésztelepről érkezett Párizsba. Arról a Nagybányáról jött, amely már önmagában szakítás volt - ha nem is a művészet egyetemes hagyományaival, de a hagyományosan konzervatív és művészi teljesítményekre képtelen hivatalos magyar piktúrával. Nevén nevezve a gyereket: Benczúr Gyula és Szabolcska Mihály Magyarországával. De Czóbel Bélának még ez az urak szemében rebellis Nagybánya, ez A hét íróival szövetségre lépő új iskola sem volt elég modern és merész kísérlet. Többre vágyott. Lázadó fiatalként - "neósként" - szegült szembe Ferenczy Károlyék nemzedékével. Először - ahogy a hagyomány diktálja - Münchenbe megy, majd, ami szintén felér egy kisebbfajta forradalommal, Párizsba, 1904-ben. Itt aztán újabb fordulatot vesz a pálya: a még lázadó francia szellemi életben is vadaknak nevezett fauve-ok táborába áll. Matisse, Derain, Dufy és Braque társaságában állítja ki műveit, miközben festészete is megváltozik: az impresszionista hangulatokat nyers és kemény színekre hangolt, dekoratív hatású kompozíciók váltják fel.

Az újítás szelleme tehát nem állt távol tőle, s ezt nemcsak az 1906-os vagy 1907-es műteremlátogatásig terjedő munkásságáról mondhatjuk el. Később sem változik meg. Törjük meg a kronológiát, úgysem lehet maradéktalanul ismertetni ezt a hét évtizedes megszakítatlan művészpályát egy rövid emlékcikkben. Mondjuk el: 1909-ben ő is ott van a huszadik századi magyar festészetet útjára indító Nyolcak táborában (igaz, idegenben élve, csak műveivel vesz részt a kiállításokon). Majd a két világháború között a KÚT - a Képzőművészek Új Társasága - tagja, a felszabadulást követően az Európai Iskola alapító kiáltványának egyik legrangosabb aláírója.

Miért mondott mégis nemet? Mert nemet mondott. Nemcsak szóban, hanem - ami sokkal lényegesebb - műveivel is. Nemcsak a kubizmust nem vállalta, de azt sem, ami a kubizmus után következett. Persze csak az izmusok újabb és újabb irányzataira mondott nemet; nem a világra, hiszen minden műve - egész életműve - a valóság ismeretét és szeretetét hirdeti. Ki ismerte és szerette volna nála jobban a virágokat, a gyümölcsöket és az asszonyosan telt formákat?

És nemcsak a kubizmus utáni művészettel nem vállalt közösséget. Külső szemlélő és aktív szimpatizáns maradt - legalábbis festőként - egy másik, jelentősebb küzdelemben is. Abban a társadalmi átalakulásban amely nélkül sohasem lett volna az, aki, amelynek csupán egyik megnyilvánulása volt a kubizmus. Ezért több, mint puszta tény, hogy Czóbel Béla nemmel válaszolt Picasso kihívására; és ezért több mint művészettörténeti tény, hogy az orosz Vlagyimir Tatlin 1913-ban Párizsba megy tanulni. Egyenest Picasso műtermébe, hogy az ott látottak nyomán lendüljön túl a kubizmuson és készüljön fel - egész nemzedékével - a tényleges társadalmi cselekvés művészi szolgálatára. Vagy hogy magyar példát mondjak: a Nyolcak más tagjai, akik két-három évvel Czóbel után érkeztek Párizsba, már a kubizmustól tanultak, a kubizmus felismeréseit kamatoztatva készítették elő az aktivizmust, az aktivizmussal pedig, a maguk frontján, a forradalmat. Amikor tehát Czóbel nemet mondott a kubizmusra, az aktivizmusra és a forradalomra is nemet mondott. Ám egész életre szólóan elkötelezte magát a humanizmus mellett.

Ez a humanizmus tettekben - műveiben - öltött formát. Felelősségteljes magatartás volt tehát - nem menekülés és nem elzárkózás. Czóbel mindig tartózkodott a programmatikus megnyilatkozásoktól; inkább festett, mint beszélt: Frank János vele készített interjúját is csak abban az esetben lehet interjúnak nevezni, ha feltételezzük, hogy a műteremben levő tárgyak is képesek néha megszólalni. Czóbel képein mindenesetre beszédesek a lakásbelsők és az utcarészletek. Talán azért is, mert ez az elsősorban munkáival beszélő ember magatartást szuggerált. Gondoljunk csak arra: milyen nagy divat manapság távoli és idegen művészeti irányokat követni, a hazai - más szellemi - klímában, az eredeti művek ismerete nélkül. Az a Czóbel, aki hasonlított Picassóra, aki talán akarta is, hogy hasonlítson Picassóra - Párizsban, mi több: Picasso műtermében mert nemet mondani valamire, ami az egyéniségétől távol állt. Nem tudott hazudni forradalmat sem, amelyhez kevés csupán a meggyőződés, amelyet azonban - meggyőződés híján - csak eltorzítani lehet.

Czóbel pedig hitt a harmóniában.

Forrás: Kritika, 1976/3. március 12. oldal

Frank János: Czóbel-kiállítás '54

"Ugye, Czóbel volt a szocreál?" - kérdezte tőlem a minap egy művelt, érdeklődő bölcsészhallgató. Hát, nem éppen. Az ötvenes években ez a festő bojkottálta a magyar kiállításokat, nem akarta kitenni magát annak, hogy kizsűrizzék a képét. Az övét, aki 1905-ben a párizsi Fauves-okkal (Vadakkal) állított ki már, 1909-ben itthon a Nyolcak tagja, 1948-ban Kossuth-díjas, s az Európai Iskola sokkal fiatalabb nemzedéke őt is meghívta tagjának. Neki, az eleven művészettörténetnek módja volt rá, hogy a teleket Párizsban töltse, s évente rendezzen ott kiállítást. Nyáron a szentendrei házában élt, de még nekem sem küldött képet a Ferenczy Károly Múzeumba a szentendrei festők évi tárlatára.

1954 nyár végén Ilosvai Varga István ötlete volt a Czóbel-kiállítás. (Még Czóbel életében, 13 éve írtam erről az ÉS-ben, most bővítem emlékezésemet.) A mestert mezőn találtuk, éppen a festőszerszámait csomagolta, Varga kérte föl, én kontráztam, Czóbel eleinte szabadkozott, aztán mégis ráállt a szentendrei múzeumban való szereplésre. Csoportkiállítás lett belőle, Czóbelé a főhely, részt vett Ilosvai Varga, Czóbelné Modok Mária és Szántó Piroska, őt csak később értesítettem. Mint állami szerv képviselője, vettem három tubus aranyfestéket, hogy Czóbelék rendbehozhassák a kereteiket, majd egy kölcsön kiskocsin saját maguk húzták a múzeumba a műtárgyanyagot.

Egy kettőbe hajtott A/4-es szívópapír volt a műtárgyjegyzék, de hát katalógus a pokolban is katalógus. Még címlapja is volt, Balogh László főiskolai hallgató tervezte - ingyen - a négy festő szignatúráiból.

1954. szeptember 19-én, délben tartottuk a vernisszázst, de már kora reggel megindult a vendégjárás. Szerencsére már az előző nap elkészültem a rendezéssel, akasztással, még a követ is felmosták. Két művészettörténész hallgató volt az első zarándok, még délelőtt megérkeztek az esztergomi muzeológusok, Mucsi András, később Zolnay László a kisfiával. A megnyitóra vagy ötszázan jöttek el, Pestről, Szentendréről, még a lépcsőházban is szorongtak a vendégek. Jó volna most a látogatók névsorából idéznem, de semmire sem emlékszem. Érthető módon, nagy izgalmamban sok arcot elfelejtettem, illetve - kezdő voltam - még nem ismerhettem annyi embert, mint most. De ha utánaszámolok, ott volt Czóbelék baráti köre, gyűjtőik, Szántó Piroska - Vas István író, költő, irodalmár társasága. Már hangoztattam, hogy akkoriban Szentendrén nem volt ellentét a festők között - különben is Czóbelt mindenki szerette -, fölvonult a művésztelep, fővárosi kollégáikkal, műgyűjtőikkel együtt; meg ott volt minden entellektüel, aki kapott meghívót, vagy akár csak hallott a kiállításról. Szomszédom, a Czóbelnél is idősebb Faragó Ödön - 1913-ban kassai színigazgató - is meglátogatott, nem hiszem, hogy érdekelte a modern festészet. A manapság szokásos kiállítás után - ki-ki alapon rendezett - ebéd is elmaradt, a közönség nagy része nem tudta volna kifizetni, még az akkor olcsó vendéglői kosztot sem.

A megnyitóbeszédre volt egyetemi tanáromat, Fülep Lajost kértem föl, máig is őrzöm igenlő válasz-levelezőlapját. Csak kocsit kért. Minisztériumi főosztályomon úgy látszik vörös posztó volt Fülep akadémikus, gorombán elutasították a kérésemet. Végül egy másik főosztály adott egy drapp Pobjedát, Cseh Miklós kísérte a professzort. Ő 1905-ben találkozott utoljára Czóbellel. Párizsban, be kellett mutatnom őket újra egymásnak, megölelték egymást. Fülepet animálta a remek festményegyüttes meg a hatalmas tömeg. Ex abrupto beszélt, magnót akkor még nem ismertünk, nekem meg annyi eszem sem volt, hogy megkérjem anyámat, gyorsírja az előadást. A nagy feszültségben, boldogságban alig is jegyeztem meg valamit a prof szavaiból. Ez az old debatter mennydörgött, villámlott, anélkül, hogy a hangját felemelte volna. Kiprédikálta az akkori kultúrpolitikát, festészetet, nem óvatoskodott. Az ügyész plattformjáról beszélt, sziporkázó volt és vérfagyasztóan szarkasztikus. Olyasmit mondott befejezésül, hogy ez a kiállítás jelképezi, a magyar kultúra mégsem süllyedt teljesen a mocsárba. Kipirultan, csillogó szemekkel hallgatták, utána a nők ölelgették, a férfiak a kezét szorongatták; ő élvezte győzelmét, vagyis az igazság pillanatnyi diadalát.

A megnyitó utáni héten Czóbelék meghívták Fülep Lajost, velem együtt. Mária egy kosárnyi, szebbnél szebb szendvicset készített, a festőnő és a párizsi asszony szellemességével. Ötvennégyben nem volt éhezés, annál inkább élelmiszerhiány, lehet, hogy még a jegyrendszer is tartott. A kínálásra Fülep merev nyakkal, arccal kijelentette, hogy ő csak étkezési órákban eszik, egy falatot sem kér. Én - szeretnék pontos lenni - zabáltam. Az uzsonna - uzsonnám - után szentendrei városnéző sétára vezettem Fülepet. Jóízűen pletykáltunk. Elfogulatlanságom oka, hogy nem kötelező tantárgyként hallgattam a Fülep-kollégiumot, meg a vasárnapi peripatetikus oktatását. Egyik közös ismerősünk jellemrajzát kértem tőle, de azt mondta, ezt a karaktert képtelen megfejteni. Harmincöt éve én is töröm rajta a fejem, de az én eredményem is mindmáig nemleges.

A múzeumi kiállítás nyitva tartása idején továbbra is folytatódott a búcsújárás, növekedett a látogatási statisztika. Olyanok, akik a megnyitót elmulasztották, meg mások még egyszer lejöttek, felvonultak a pesti művészek, jó barátok. Czóbel tiszteletére beállt a Marx térre a francia követ (akkor még nem voltunk nagykövetségi kapcsolatban) autója is. A diplomata Caroline nevű ölebje össze akart barátkozni a helyi kóbor kutyákkal, nem hagytuk. Nem kevésbé előkelő vendég volt szülővárosában Ferenczy Béni. A kisirodában beszámoltam neki a Fülep-megnyitóról, "c'est le ton qui fait la musique" - summázta. Szentigaz. Körbekísértem a tárlaton, észrevette, hogy az egyik keretezetlen Czóbel-rajz arcára a szokásos rombusz-ábrát rajzolták a gyerekek. "Hozz egy radírt" - vezényelt a szobrász, s könnyű kézzel eltörölte ezt a beavatkozást; mozdulataira visszagondolva a mai radírkarc, radírfestmény, dekollázs, a leszedés, visszaszedés műfaja jut az eszembe. Amikor Czóbel fölajánlotta, hogy ad egy grafikát, éppen ezt választottam, a régi pompás ceruzarajzot, csak a dedikáció évszáma volt akkor új: 1954.

A Művelt Nép képes hetilap október 16-i számában Péter Imre írt kritikát erről a tárlatról. A korabeli nyelvezetében a tiszteleten és a dicséreten túl, fenntartásokat is muszáj volt belétennie cikkébe, hiszen olyan "formalista" festőművész mellett, mint Czóbel, nem volt szabad teljes mellszélességgel kiállni. Mindenesetre egyértelmű volt a Schöndruck (páratlan oldal), a recenzió szalagcíme "Egy jelentős kiállításról", nemkülönben a mester fényképének, s a Párizsi utcarészlet című festményének a reprodukciója. Nem késett a visszacsapás sem. A következő lapszámban megjelent Kiss József sztahanovista marós (Debrecen) kioktató levele, melyet így fejezett be: "Amit pedig (ti. Péter Imre) a »Párizsi utcarészletről« ... ír, az enyhén szólva kritikai halandzsa, mert vissza kell utasítani azt a feltevést, hogy erről a képről bármely magyar dolgozónak az a párizsi munkás jutna eszébe, aki edzett keménységgel, politikai harcokban, sztrájkokban és tüntetésekben küzd egy békés, boldogabb életért..." Ez a sztahanovista marós, különben a magyar és az egyetemes művészettörténet, a képzőművészeti élet fölényes ismeretéről tett tanúságot, stílusa gördülékeny, birtokolta a perszekutor esztétika tolvajnyelvének összes fordulatát. Péter Imre elfogadta a párbajt, megpróbált bilincsbe verve is vívni, még Zsdánovot is idézett, majd - miután akár az olvasó, ő is érezte, hogy Kiss József nem létezik - ezt írta: "Szeretném, ha közölné a címét, hogy levelének néhány részletére magánlevélben válaszolhassak."

Végre-valahára lett sajtója szentendrei rendezéseimnek, igaz, alig fél évvel később már kidobtak a múzeumból. Pedig csak most, ebben az ÉS-cikkben árulom el, a Czóbel-kiállílást - nehogy eleve betiltsák - szabálytalan módon, még csak nem is zsűriztettem.

Forrás: Élet és irodalom 32. évf. 9. sz. 1988. febr. 26. 12. oldal

Czóbel Béla: Önéletrajzi levél Pán Imréhez
(1946)

Kedves Pán úr¹, Ön felkért, hogy írjak valami curriculum vitae félét, engedje meg, hogy ezt levél formájában tegyem, az írás nehezemre esik, így könnyítek magamon, mert levelet mégis, ha kényelmetlen ugyan, kénytelen vagyok írni.

Röviddel a Sztójai-éra előtt jelent meg ötven festőnek önéletrajz-vallomása. A válogatás nem volt szerencsés (jobban mondva nem volt válogatott), így és ezért, ha ez adatokat áttekintjük, azt gondolhatja az olvasó, mi termesztettük a legnagyobb művészeket. A kontinens, a két világrész, New York, London, Párizs, aranyérem, ezüst diploma, kitüntetések, kiállítások, gyűjtemények, méltóságos, kegyelmes címek hemzsegtek. Mindez tulajdonképpen kompromittáló. Cézanne semmit sem kapott, a Légion d'honneurt² sem. Bonnard, Vuillard, Derain nem fogadták el a felajánlott becsületrendet iránta való tiszteletből. Ne áltassuk magunkat, a mi művészetünk még csak bölcsőjében van, ami értékes, a határainkon belül az, a nemzetközi művészetbe még nem volt beleszólásunk. Nagyobb nemzetek, a svéd, a lengyel, még talán olyan egyéniségeket sem tudnak felmutatni, mint mi.

Ne értsen félre, hogy mindezeket előrebocsátom; ha némi sikereket értem el Párizsban, tudom azt miként értékelni.

Párizs után már diákkoromban vágytam. Rippl-Rónai is hozzájárult ennek fokozásához. A Royal szállóban rendezett kiállítását majdnem naponta meglátogattam. Arra vezetett az utam, Teréz-körúti lakásunkból a Barcsay Gimnáziumba. Mily egyszerűen és látszólag könnyedén tudta megoldani a legnehezebb problémákat. Ő a legjobb franciák mellett is, ott, ahol jó, megállja a helyét. 1903 októberében mentem ki. Beiratkoztam a Julian Akadémiába, de inspirációimat nem ott találtam. A Luxembourg Múzeumban az impresszionisták terme, a Rue Lafitte, Durand-Ruel és Vollard galériáival. Itt láttam Gauguin kiállítását kevéssel halála után 1904-ben. Akkor láttam az Indépendentsban Seurat és Van Gogh kollektívjét. Mind e festők ma már a nagy klasszikus mesterek.

Első párizsi szereplésem 1904-ben a Champs de Mars-i kiállításon két képpel.

1905-ben Salon d'Automne-ban több művemmel a Fauve-ok³ termében Matisse, Derain, Braque, Vlaminck, Marquet-vel együtt állítottam ki. E kiállítások nagy visszhangra találtak és művészi vitákat provokáltak. Élénk világos színek jellemzik e festészetet, a Gauguin, Van Gogh utáni idők. A világháború elszakított néhány évre Párizstól, de azután visszatértem és csak az új világégés közepette kerültem Magyarországra. Időközben Hollandiában és Berlinben dolgoztam, hol igen sok képem került gyűjteményekbe.

Festészetem sok változáson ment át, világos színekből mélyekbe és ezekből törekszem ismét derűsebb színharmóniára.

Ha némi siker koronázta is munkásságomat, ez a koszorú nem a hivatalos babérleveleknek a gyűjteménye, és különben is a balsikerek egy életpályát talán gazdagabban jellemeznek.

Most itt, kedves Pán Úr, búcsút veszek Magától és véget vetek soraimnak, talán elérem a kívánt terjedelmet, engedje meg, hogy lemenjek és megnézzem kertemet, gyönyörködjem a choux-fler és endivia saláta fejlődésében, ebben a szép őszi napsugárban, mint millió gyémánt ragyognak a harmatcseppek.

Szívélyes üdvözlettel köszöntöm, híve

Czóbel Béla

Közölve: Az Új Magyar Művészet Önarcképe (Európai Iskola) (Művészbolt, Bp., 1946., 14-16. oldal)


1 Pán Imre, az Európai Iskola Könyvtárának szerkesztője felhívást intézett az Európai Iskola tagjaihoz, fiatal festőművészekhez, szobrászokhoz, hogy írják meg Az Új Magyar Művészet Önarcképe című kötet számára önéletrajzukat és rajzolják meg önarcképüket.

2 Nagytiszti kereszt: mely III. Napóleon nevezetes francia érdemrend nagykeresztje volt. Még híres festőművészek is elnyerhették ezt a magasrangú érdemrendet, mely a legnagyobb francia érdemjelnek számított.

3 Fauve-ok: (Les Fauves=Vadak) egy 1905-ben rendezett tárlat során vált közismertté Párizsban az a fiatalokból álló festőcsoport, amely következetesen alkalmazott festészetében vad színeket, szakítva a természetes formákkal. Kiemelkedő tagja volt Henri Matisse (1869-1954).

Forrás: Születtem... / Magyar képzőművészek önéletrajza (Sorozatszerk.: Csiffáry Gabriella), Palatinus, 2002, 197-198. oldal