SZÁZ SZÉP KÉP - Csók István: Árvák

CIKKEK, DOKUMENTUMOK

Farkas Zoltán: Csók István művészete

Dr. Lázár Béla: Csók István
(részlet)

Egy kiváló festőművészünktől hallottam:

"Csók István?... Csók István kiváló festő. Csakhogy... úgy vagyok vele, mint mikor a hippologus végignézi a lovakat a verseny előtt s az egyikről megállapítja, hogy küllemileg tökéletes, minden formája elsőrangú. Lege artis ennek kell elsőnek bejönni... Aztán nem az jön be elsőnek. Valami, ami láthatatlan, hiányzott belőle..."

Vizsgáljuk meg mi is Csók István művészetét "küllemileg", miben tökéletes és mi az a valami, ami láthatatlan?

I.

Csók István régi-régi molnár famíliából származik; apja Veszprémből került Fejérmegyébe, ahol fia 1865-ben Pusztaegeresen született. Egész nemzetsége kerekfejű, vastagnyakú kálvinista, erős, tagbaszakadt, széles mellű, középtermetű emberek, akiket a falu nevelt, a malomkerék altatott el s a napsugár ébresztett. Apja jómódú ember volt, aki urat akart faragni a fiából. De a fiú vágyott ki a hímes rétre, erdőbe, mezőre, akkor volt boldog, ha szabadon futkoshatott a határban, avagy letelepült az erdőszélen és figyelhette a százszorszép színekbe borult világot. Nehezen evickélt át - nagyokat bukdácsolva - a középiskolán, kezében a rajzónnal, telefirkálta volna vele a világot. Ezért aztán a mintarajziskolába került, ahol éveken át szigorú rajz-kultúrában volt része. Greguss, Lotz, de főleg Székely Bertalan volt a mestere, akiktől a formalátás bilincseit sikerült is magára szedegetnie, hogy aztán sokáig le ne vethesse őket.

Mint a Karszthegységben a kristálytiszta patak el-eltűnik, hogy benn a havasok mélyén élje rejtelmesen lappangó életét, míg végre ki-kitör, feljut a felszínre, újra alámerül, újra felbukik, aztán úgy tetszik, mintha végleg eltűnne a föld színéről: az történt Csók István alaptermészetével is művészi iskoláztatása közben.

A falusi molnárfi csupa egyszerűség volt, a világot úgy látta, mint a mesemondó, naivan, egy-egy vonásra visszavezetve, azokra, amelyek legszembeötlőbbek, a gyermekies lélek öntudatlan szűziességében. Hirtelen belekerül aztán a legteoretikusabb világmagyarázatba, ahol minden elvont, minden számítás, sőt mondhatnók kiszámítás, részletezés, elemekre bontás, hogy aztán megtanulja, mint kell a részletekből egészet, egységet, harmóniát teremteni. Ez ellenkezett alaptermészetével, mely független, féktelen, szeszélyes, benyomások, főleg összbenyomások iránt fogékony volt. De az iskola megtanította fékezni érzését, lefokozni szenvedélyeit, elnyomni kitörő indulatait, hogy az így meghígult érzéseket megfigyelhesse, benyomásait részletezhesse, formaelemzéshez szokjék.

"Oh emlékszem még jól, - írja ez időről egyik levelében - emlékszem, mikor első tanulmányomat festettem Löfftznél. Ez 1886-ban történt, - Székely Bertalan iskolájából kerültem Münchenbe, Löfftzhöz. Amikor társaim még az akt rajzával sem voltak készen, én már odavázoltam az egész aktot. Egy göndör, szőkehajú német Jungfrau volt a mintám, amint a kontyát támogatja a két kezével. Jól látom még most is az egész iskolát, állani mögöttem, izgatott várakozásban. - mit mond ehhez a mester!

Nos, Löfftz háromnegyed óra hosszat, balkezét vállamra téve, magyarázott. Hogy mennyire csalódott bennem. Hogy nem ezt várta ő éntőlem pompás rajzaim után, melyeket magammal hoztam. Végül hatásos görögtűz gyanánt odabiggyesztette mondókája befejezéséül:

- Sarlatán van elég, de kevés az igazi művész!

És én nem szedtem fel rögtön sátorfámat, nem hagytam ott őt, tanácsait, Münchent, az egész nyavalygós német piktúrát, mint szent Pál az oláhokat! Sőt. Olyan igába fogott barom lettem, mint a többi, elbutítva végleg az impozáns tekintély által, aki elég lelkiismeretlen volt (vagy talán elvakult) a világ összes tájairól odasereglett, köztük egy csomó igazi talentumnak szabad fejlődését megakadályozni.

Ha még hozzátette volna, hogy ez még csak iskola, hogy hiszen pingáljak, ha a magam ura leszek, ahogy érzem. De nem! Egyszerűen kijelentette: Ez, az én felfogásom a helyes, a többi humbug! Ilyen kínai lábszorítóba kerültem..."

Nem szabadult ki belőle Párisban sem, ahol Bouguereau és Robert-Fleury mellett "tanult". Csók Istvánnál mást jelentett a tanulás. Jelentette a kivándorlást, az idegen életnek élését, a magamegtagadást, amit ő így magyaráz meg:

"Életem legnagyobb ostobasága - még most is! - a túlzott kötelességérzet. Kicsiny koromtól fogva oltották belém. Tiszteltem tanáraimat, rá tudtak beszélni, hogy a tekintély valódi érték következménye... Mennyi idő s energiába került, míg leráztam magamról e lelki rabigát." Ma talán már ennek érzi! De akkortájt nem volt ennek tudatában, csak egyszerűen élt, tudott úgy élni, élvén mások életét, látván mások szemével, rajongva idegen ideálokért, sőt küzdve, sanyargatva, kínozva érettük magamagát. Azt hitte, így van ez jól! Azt hitte, mert azt mondták neki, hamis ideálokban hitt, elfojtotta természetes érzéseit s keserves önkínzások között mások ideáljáért rajongott.

Pedig! Most már tisztán látja maga előtt. Most jobban érti meg önmagát is. Most siratja azokat a véres könnyeket, melyeket azonközben sírt, mialatt készültek első művei, s azok nem akartak hasonlítani Bastien-Lepage vagy Dagnan-Bouveret műveihez. "Kérdezd meg... (s itt néhány művészkortársát említi), ezek mind látták az "Ezt tegyétek az én emlékezetemre..." c. művemet - elkezdve. Úgyszólván egy ülésre megfestettem minden egyes alakot s kész volt! Mennyivel hasonlíthatlanul más kép volt az akkor - minő egyéni! - mint mikor aztán hónapokig agyonkínoztam. A diszciplína szomorú áldozata s hogy mégis van benne művészi érték, az csak üde fiatalságom s a művészet imádata benne!"

A molnárfi eredendő tehetsége, ez a kristálytiszta patak, ígyen a diszciplína Karszthegységétől eltakarva, elsüllyedt a mélybe, hogy lassan, befelé szivárogva, egyelőre láthatatlanná válva, ásson magának medret a mélyben. Pedig a kristályteremtő erő formálódása megindult. Ifjúkori emlékek táplálták. Amelyek mélyen bevésődnek a még szűzi, fogékony lélekbe, szinesztézikus képzetekben gazdagok, éppen azért hirtelen és vonatkozásokban bőven, árnyalatokban élesen vetődnek a tudat felszínére. Együtt és egyszerre látja maga előtt az egykor is együtt és egyszerre látott képet, most, mint érzése által átformált, képzeleti képet. Ezért is tudta őket egy ülésre megfesteni. De azután jött a sok megtanult szabály. Aminek mind meg kellett felelni. A Párisban megösmert sok új irány. Jött főleg egy, amelyért egyhangúan rajongott azelőtt minden művészi áramlat híve: Bastien-Lepage s hívei, főleg L'hermitte, Dagnan-Bouveret, s német, angol, olasz suite-je. Mert kompromisszum volt, mert megalkuvást jelentett, mert mindenből volt benne egy darab, mert maradást és haladást jelentett egyszerre.

Igazán érdekes egy kor volt ez, hús a húsunkból, vér a vérünkből. Bódító, lelkesítő, fanatikussá átformáló. Még mindnyájan emlékezünk reá! Kire a Lohengrin-kávéházban Münchenben, kire a Rue Jacob-ban Parisban talált rá, - egyikünket a Café Keckben csípett el Berlinben, de utolért, megfogott s lenyűgözött mindenkit. És üldözött is. Apostollá tudott tenni - lemondtunk érte a múltunkról, feladtuk jelenünket és feláldoztuk jövőnket. Münchenben ott állottunk a Glaspalast-ban Bastien-Lepage képei előtt, rajongtunk Dagnan-Bouveret Máriájáért, s feledve minden, galéria-tónus, nagymesterek, kompozíció, csak az igazságot kerestük, a természetet hirdettük, a kimunkált, a finoman végigtanulmányozott, igaz környezetbe állított természetet, - világos színekben - ahogy Bastien-Lepage látta a szürkés levegőt, s Dagnan-Bouveret az asztalos műhelyt. A nyolcvanas évek vége ebben az ideálban közösek. Manet már meghalt, Pissaro, Renoir, Degas, Monet azonban éltek, - de még nem látta igaz voltukat senki. Edelfeldt Helsingsforsban éppen úgy rajongott Bastien-Lepage-ért, mint Bihari Sándor Szolnokon, Forbes Londonban, Firle Münchenben. Befejezett rendszerével lenyűgözött mindenkit. "Bastien - írja naplójában Leforgue - megkapja az ifjúságot háttereivel, az érettkorúakat reálizmusa igazságával, s megnyugtatja mesterének, Cabanelnek tiszteletreméltó kollégáit is ecsetkezelésének minden nagyhangú virtuozitástól való tartózkodásával." Csoda-e, ha hatalmába kerítette Csók Istvánt is?

Ifjúkori emlékei különben is rokonok e reálista kor érzéseivel; csupa egyszerű ritmus: krumplitisztogató lányok a pitvarban, szénagyűjtő munkáslányok a mezőn, lámpa mellett virrasztó árvalányok, - csupa nyugodt mozgás, hármasban, kettesben, összekomponálva stúdiumszerűen, világítási hatások éreztetése, az össztónus megőrzésével. Mennyire beleillett mindez mesterei ritmusába, Courbet szitáló lányától Munkácsy Tépéscsinálókján, Liebermann Tollfosztásán át Bastien-Lepage Les Foins-jáig, a déli pihenőben alvó munkással, miközben fáradtan bámul maga elé az asszonya. Nem a kihegyezett anekdota, hanem a festői meglátások volt a cél, objektív visszaadása, a mindegyre világosodó tónusharmóniák megfigyelése, a részleteknek mind gondosabb, szinte holbeini szigorúsággal való kikeresése. Dagnan-Bouveret ezidőben fordult breton parasztjaihoz, hogy azokat templom belsejében, vagy künn a szabadban, processzió-járás közben figyelje meg. Így jutott Csók István a fehérmegyei falusi templomi jelenethez, az úrvacsoraosztáshoz, mint Bihari az oláh temetéshez, Halmi a vizsga utánhoz, - csak a tárgy változott, a festői megjelenítés a közös ideálra való törekvésben egyezett. Ha ezidőben festő intim levelet írt barátjának, talán mindegyik szószerint egyezőt írt ezzel: "A fődolog, hogy az esti hangulatot eltaláljam, mert erről van szó, a többi mellékes. A feladat nehéz, mert amint a mozgó alaknál a mozgás csak rövid ideig tart, úgy itt a világítás. Estefelé minden öt percben más a világítás, tehát úgyszólván bizonyos öt percet kell festeni. Célom nem a beálló sötétség festése, mert ez az alakok rovására volna, ilyen világításnál már csak körvonalakat látni. Még világosságot akarok festeni, s csak jelezni a közelgő estét..." Ezt Bihari Sándor írta 1889 szept. 4-én. Írhatta volna ezt Csók is, aki egy évvel később hasonló feladatot old meg, csakugyan nála is lámpafény küzd a szobában a derengő reggeli világossággal, künn, az ablakon keresztül a városi házak falai látszanak, az éj sötétje lassanként átmegy hideg, kékes színbe, mely a nap keltét szokta megelőzni. Ezt az atmoszférikus átmenetet a hideg kékbe, mely lerontja a lámpafény hatását, adta vissza "Az árvák" című képén nagy sikerrel, finom megfigyeléssel, bastien-lepagei gondos előadásban.

"Ezt tegyétek az én nevemben" (Lukács ev. XXII. 19.) címmel festette meg úrvacsora képét, melyen a világosszürke világítás és annak hatása a színekre lett elmélyedésének tárgya. Mennyi a fekete ezen a művén is, mégis mily finom világos harmónia az egész! Fekete a lányok pruszlikja, köténye, a lelkész palástja, - de e sok fekete folt mily tisztán megkülönböztetett: a kötény selyme, a palást bársonygallérja textúra-éreztetésben, a részletrajz a kezeken, az arcokon, a csipkekendők rajza, mind a holbeini ideál értelmében szinte miniatűrszerű gonddal keresztülvive. De színben is mily finomságok: a háttérben álló három lány fejkendőjén a sárgászöld az egyiken, a rózsaszín a másikon és a piros a harmadikon. S a szent komolyság a harmóniában! Ez, ez a hangulategység lelkéből lelkenzett, az övé, az ő egyéni ritmusa, mely a kálomista molnárfi életérzéséből fakadt. De még mielőtt festői formáját megtalálta volna: közbelépett az iskola, a szerzett tudás és belegyömöszölte idegen formába, bastien-lepagei szín-formába a máskép érzett, formaelemzést nem követelő lelki élményt.

Művét 1890-ben állította ki, előbb Budapesten, ahol pályázott a Munkácsy-díjra, de a díjat nem ő nyerte meg (hanem Halmi, Vizsga után-jával), azonban képét megveszik a múzeum számára. 1891-ben kiállítja Párisban, ahol III. érmet kap, csak később aranyérmet Antwerpenben s ugyancsak aranyérmet az 1900. párisi világkiállításon. Teljes sikert tehát csak tíz évvel később ér el. Pedig ő az ifjúság mohóságával szomjúhozta a sikert és lázas vágyódással kereste a siker feltételeit.

Forrás: Művészet, Kilencedik évfolyam, 1910 Ötödik szám 190-203. oldal
http://epa.oszk.hu/00000/00009/09/190-203-csok.htm

Feleky Géza: Csók István

Csók István huszonöt éves művészpályáján egymást érik a legváratlanabb, a legmeglepőbb fordulatok. Egy időben a magyar népművészet ihlette meg: a tulipános ládának nyers, erőteljes színpompája és kezdetleges, nagyvonalú ornamentikája. Csak néhány tiszta, töretlen, szinte rikító színt használt ekkor, nagy, egyszerű foltokba sűrítve: és némelykor éppen a primitívség következtében őserejű dekoratív hatást érnek el az ilyen képei. A tulipános ládától a gobelinhez vezetett el az útja. A Margitsziget a tompa feketének, a fénytelen szürkének, s a halványzöldnek csendes, borongós szimfóniája. Több keresetlen szubtilitásra, a finom, szinte elvesző nüanszok nagyobb gazdagságára egy csaknem egyenletes szín szűk skáláján belül nem tehet szert művész. A zöld lomboktól s a fekete fatörzstől keretelt szürke ég színtelen színessége az a festésben, ami a színpadon a nagy színészek beszédes szótlansága s megrázó mozdulatlansága. És ha nemrég még ornamentális foltokat keresett Csók: most oly tisztán megérti, s olyan egyszerűen érvényre hozza a fatörzs struktúráját, az ágak előbontakozását a törzsből, a lombok kihajtását az ágakból, mint ahogy csak igazi szobrász érti meg s fejezi ki az emberi test organikus felépülését. Egy közös vonása van csak ennek a két képcsoportnak: a mozdulatlanság, a teljes, zavartalan nyugalom. A Lidón viszont frappáns elevenséggel jelenik meg a strandélet változatos, friss mozdulatvilága. A színek pedig az erős napfény változatai: az őszies tompaság s a dekoratív nyerseség után a szín most csak átlátszó burka a vibráló napfénynek. De nem hiányzik Csók fejlődéséből a naturalista kolorizmus sem, az, amit nálunk Nagybánya képviselt először: a nemzetközi hírű Atelier-sarok a fény és árnyékfoltok hatásait analizálja nagy, egyszerű színfelületeken.

Itt mindenütt a természettől szerzett benyomás lesz képpé, egyszerűen, őszintén, közvetlenül. Egy sorozat finom s értékes enteriőrt viszont egy hollandiai utazás impulzusainak köszönhetünk: mindannyiukon ugyanaz a pirosködmönös nő ül. Az egyik kép a semleges szobavilágításban alig észrevehető finom, halk fénygradációkat keresi a szöveteken, a kőpadlón, a festett falon, Jan Vermeer van Delft útmutatása szerint s módszerével. A másik a szövetek pátoszát, csillogását, fényét, merevségét s hajlását szólaltatja meg, mint Mierisz. Miután pedig a Giocondára emlékeztető sziklás háttér elé került a pirosködmönös nő, és Csók mintegy ellenpróbául felidézi Leonardo színeinek tiszta áttetszőségét és spiritualizált mélységét: a Kártyavetésen megjelenik a hollandiai enteriőr atmoszférája egzaktan, előkelően, következetesen, tisztán, de már egyik mester egyéniségére sem emlékeztetve, hanem mintegy a mindnyájuk közös elemének leszűrődéseképpen.

De van még sok más fordulat is Csók művészetében. Egyszer lefesti kislányát egy nagy kakas társaságában. A kakas áll az előtérben, s a perspektíva következtében szinte nagyobbnak látszik a gyereknél. A japános képötleten kívül japánosak a könnyű, világos, tiszta színfoltok is. A Magdolna viszont a chiaroscuro dinamikáján kívül a képfelépítés architektúrájával is egy egész más világra: az olasz seicentóra emlékeztet.

Könnyű volna Csók művészetének osztályozását még néhány kategóriával kiegészíteni. De már így is a mindenki epigonjaként, könnyű kezű ezermester gyanánt tűnik fel Csók. Amilyen nyilvánvaló azonban művészetének ez a sokfelé elágazása: éppoly szembetűnő a tiszta veretű valódi művész szeme s keze minden képén: pregnáns, határozott Csók-ízük van a legkülönbözőbb csoportbeli Csók-képeknek egyaránt. A Proteusz-szerű változékonyság ellenére mindig s mindenütt érvényesül az önmagával állandóan azonos és határozott karakterű művészegyéniség, még az enteriőrsorozat vermeeres, mieriszes, leonardós változatán is.

Nagyon különösnek s bonyolultnak látszik ezek után a Csók-probléma: és mégis nagyon egyszerű a nyitja, szinte egyetlen szó. És a részletes analízis csupán azért nem fölösleges, mert Csók művészete igen érdekes adalék a művész általános természetrajzához, mert Csóknál mintegy üvegbura alatt megfigyelhetni a művésztehetség alkotó munkáját.

Csók Istvánnak ereje s gyöngesége a végletes impresszionibilitás. Finom érzékenysége s nagy befolyásolhatósága által esett el a következetes fejlődés egyenes útjától, és így gazdagodhatott oly sokoldalúvá művészete. Az idegen hatás ugyanis Csóknál sohasem mutatkozott külsőlegesen s egyénietlenül. Egyformán fogékony mintaképével s a természettel szemben, amint egyformán fogékony az alapvető struktúra s a legapróbb szépségek iránt, mind a lefestésre kiválasztott természetszöglet, mind az őt befolyásoló művészi alkotás előtt. Tehát még Vermeer-utánérzésén sincs nyoma az epigon-munka bizonytalanságának s erőtlenségének: mert a leglényegét érti meg s idézi fel, nem pedig csak felületét a Vermeerben végbemenő alkotó processzusnak, de nincsen nyoma a képen az epigonokra jellemző hűvös egyénietlenségének és természettől eltávolodott simaságnak sem: mert hű és finom valóságmegfigyeléseket dolgoz fel itt is, csak éppen látása emeli ki, szinte önkéntelenül, a Vermeer művészetében hangsúlyozott momentumokat. Csók István tehát egyszerűen sokszorozódása a művészettörténet egy tipikus esetének: a mesterével azonosult tanítványnak. Csak éppen hogy ez a sokszorozódás két dimenziójú: egyrészt egymást felváltó mintaképek hatását amalgámozza a Csók művészete, nem csupán egyét, másrészt, az enteriőr-sorozat kivételével nem egyetlen művészegyéniség, hanem egyes egész művészi áramlatok hatása alá kerül, nagy művészeti irányok s nem nagy művészegyéniségek térítik le útjáról. A legutóbbi éveknek külső impulzusokra vissza nem vezethető termése, a Margitsziget, a nagy Csendélet, s néhány ezekkel egyidős tájkép ugyan egyelőre a legértékesebb eredménye Csóknak, de ez csupán a már majdnem ötvenéves mester még egyre tartó tisztulásának s mélyülésének bizonyítéka, és nem jelenti azt, mintha Csók majd bekövetkezhető új impulzus hatása alatt nem festhetne még magasabbrendű és ezeknél a legsajátabb alkotásainál nem kevésbé egyéni képeket.

A befolyások alatt dolgozó Csók művészetének kétségtelen értéke csupán az impresszionista festés házi használatára készült esztétikai kódex kritikája, s azt bizonyítja, hogy az eredetiségnek nevezett újszerűségnek nem szabad föltétlen szerephez jutnia a művészet felett való ítélkezésben. Azonban Csók képeinek határozott egyéni karaktere egy igen lényeges elvi kérdést vet fel, s a művészegyéniségnek általánosan elfogadott, plauzibilisen indokolt felfogásával szemben teszi szükségessé a revíziót. Az egzakt módszerek egyre kiterjesztettebb alkalmazása a humánus tudományokban általában bizonyos faktorok addig túlbecsült hatásának redukálását tette szükségessé, mert felfedte az egyes folyamatok s jelenségek komplexitását, s az új elemeknek felfedezése természetesen tisztázta, egyszersmind azonban korlátozta a már régebben ismerteknek tulajdonított szerepet. Tehát a humánus tudományos haladásának általános irányával vág össze a Csók esettanulsága: az egyéniség szerepének eddig való túlbecsülése a művészi alkotás processzusában.

A művészettudomány egzakt iránya bosszantó következetességgel akarja még ma is a látás optikai, tehát fizikai törvényeit értékesíteni az esztétikában. Ha ugyanilyen következetességgel történtek volna kísérletek a látás, s a látás által szerzett élvezetek fiziológiai törvényeinek felhasználására: bizonyára már teljesen bebizonyult volna, hogy a képek alapvető struktúrájára nézve a látás fiziológiai folyamata csak néhány, vagy legalábbis csupán korlátozott számú lehetőséget enged meg. Ezek a lehetőségek, ezek a típusok egy-egy művészeti korszak folyamán alakulnak ki: a reneszánsz például egyszerűen törekvés, fejlődés a kép (s a művészet) új struktúrájának legtisztább, legtömörebb, legdirektebb alakrahozatala felé. A korszakalkotó művész rendszerint egy nagy lökéssel direktebbé teszi a kor által kívánt s termelt struktúrát, tehát "újítás"-ának legszembetűnőbb s legnagyobb hatású részében eszköze korának és nem sajátosan egyéni. Az egyéni sajátosságok csupán az imponderabiliák területén érvényesülnek, csak itt működhetik a tetszésszerűség, az individuum különállása. S éppen mert a struktúra fiziológiailag szigorúan megszabott: azért oly aránytalanul nagyfokú a képszemlélet közben az idegrendszer reagálása az egyéni sajátosságokkal szemben.

Akárhány frappáns példákra hivatkozhatnék. Degas szinte mikroszkopikus pontossággal lemásolta Holbein egyik legszebb női portréját. S másolata olyan tiszta, olyan hamisítatlan Degas, amennyire Holbein az eredeti. De mivel igazában csak a végigelemzett példa bizonyít: a legérdekesebb, illetve az egyetlen Rembrandt-monográfiát tartom döntő bizonyítéknak az itt felvetett kérdésben.

A nagy, de még mindig kevéssé méltányolt, más szóval alig olvasott Alois Riegl nem írta Rembrandt nevét a művészettörténetben igazán korszakalkotó könyve fölé. Amilyen igénytelen s tartózkodó e címül választott "Das holländische Gruppenportrait", olyan tartózkodó Riegl akkor is, mikor következtetéseket lehetne vonnia elemzéseiből. Úgy látszik, még nem látta elérkezettnek az időt a generalizálásra.

Riegl analízise után csak még nagyszerűbbnek, hatalmasabbnak, örökkévalóbbnak mutatkozik Rembrandt művészete, de szertefoszlik a zsidónegyedbe rejtőzött mágus legendája. Rembrandt nem kevert emberi lelkeket festékeibe, hanem legegyszerűbb, legtisztább, legdirektebb formára fejlesztette a hollandiai képstruktúrát. Minden újítása megvan immanens lehetőség, sőt szükségesség gyanánt már elődeinek műveiben is. Tehát egy fejlődési folyamatnak egyik, a természeti törvények szükségességével bekövetkezett fázisa viseli Rembrandt nevét, s a varázslóvá avatott legnagyszerűbb festő "titokzatos" egyénisége is csupán imponderabiliákban szólal meg.

Csók István művészete azonban több egy ilyen bizonyításra felhasználható anyagnál, hiszen most kiállított képei közül vagy egy tucat nem azért történelem, mert már a múlthoz tartozik, hanem azért, mert még jövője van. És van néhány olyan képe is, mely az évezredek előtt kezdődött, és nem a minap lezárult múltjába illeszkedik be a művészetnek. Csóknak közvetlen benső kapcsolata van a természethez, van egyéni hangja, és tökéletes érzéke a különböző korszakokban s különböző területeken kialakult képstruktúrák egy része iránt.

Forrás: Nyugat 1914. 5. szám
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00147/04846.htm

Farkas Zoltán: Csók István művészete

A Mária Valéria utcai képzőművészeti szalonban nemrégiben Csók Istvánnak gyűjteményes kiállítása volt látható alkotásmódjának legjava korából való festményeiből. Megilletődve szemléltük e pompás, eddig önmaga számára megőrzött képeket, midőn a mai kegyetlen idő újból a nyilvánosság elé rendelte azokat, hogy elvegye tőle és áruba bocsássa. Kiváncsian fürkésztük az egykor már megcsodált festményeket. Mintha csak tegnap lett volna, mikor e finom alkotásokért először lelkesedtünk. Láttukra elfeledkeztünk a közben elmúlt esztendőkről. Csók képei első jelentkezésük üde frisseségével vettek körül, aggodalmas mérlegelésre percnyi időnk sem jutott, pedig mi minden tünt el azóta mellőlük színehagyottan, jelentéktelenné zsugorodva! Csók művészetének csöppet sem ártott az az idő, mely az európai naturalizmus és impresszionizmus korát immár történelmi emlékké avatta.

Csók művészetének kialakulása körülbelül ugyanolyan keretek között játszódott le, mint ama társaié, akiknek nevéhez a magyar századvégi festészet újjászületése fűződik. Első oktatását Pesten nyerte a mintarajziskolában, ahol Greguss, Lotz és Székely Bertalan voltak a mesterei. Ez a tanítás némi helyi és inkább csak tárgyilag magyaros színezettel a német művészet formavilágában mozgott. Aztán müncheni évek következtek, amelyek Csók mindinkább ébredező vágyait nem elégítették ki. Párisba kívánkozott, el is jutott oda, de mintha csöbörből vödörbe került volna, sorsa kezdetben Bouguereauhoz és Robert Fleuryhez vezette. Nemsokára azonban megismerkedett Bastien Lepage alkotásaival is és ez volt az első mély és termékeny hatás, melyet lelkébe fogadott. Ebben az időben még nem találkozott a francia impresszionistákkal, akiknek döntő hatását később kellett megéreznie. Így első, felszabadulást jelentő képeit a mérsékelt naturalizmus jegyében alkotta. E korból való Úrvacsorája, mellyel nem csekély sikert aratott, mert 1891-ben a párisi szalon harmadik érmét nyerte el vele. Nemsokára aztán hazatért Magyarországba, hol az önmagával küzködés nehéz évei következtek.

Naturalista kifejezésmódok és hagyományos formák között ingadozott. Ezek összeszövődésének eredménye volt első nagy sikere, a mindnyájunk ismerte Báthory Erzsébet. A megszokott történelmi képek elnyűtt témaköre és teatralitása helyett merészebb tárgyat és életteljesebb megoldást talált benne, de nagyjából mégis a történelmi iskola eszközeivel dolgozott. Volt azonban már ebben a szép festményben olyan festői érzékiség is, mely későbbi művészetére utal. De, jóllehet sokat emlegették és nem kevéssé vitatták e képét, Csóknak mégsem jelentett kielégűlést. Számos éven át járta a vidéket, hogy szakadatlan érintkezésben a természettel és az élettel önmagára találjon.

A kilencvenes években törekvéseivel párhuzamosan más magyar festőkben is hasonló nyugtalanság élt, hasonló vágyak ébredeztek: Nagybánya jelentkezett. Ebben a gyönyörű fekvésű magyar városkában lelkes úttörők új művészeti irányt teremtettek. Fogékonnyá tették a kort, hogy olyan festészet alakuljon ki benne, amely az új idők új lelkét új formákban fejezze ki. Egy egész fiatal nemzedék kezdte érezni, hogy a század második felének német mintára kifejlődött történelmi és zsánerfestészete mind lélektelenebbé válik, hogy van valami más tájék is, mint az atelierben elképzelt. Ki-kitörtek az akadémiák sablónjai közül, valami újra és jobbra vágytak. És bár szemüket a francia naturalizmus nyitotta fel, hogy a német akadémizmus formáival véglegesen szakítsanak, mégsem lettek a franciák szolgai utánzóivá, hanem mindenképen elkülönülő, friss, magyar művészetet kezdtek kialakítani.

Törekvéseik mély hatással voltak Csókra, aki testvéreit ismerte fel bennük. De végső felszabadulását, életének legnagyobb művészeti élményét neki is az jelentette, hogy a francia impresszionisták műveivel nemsokára megismerkedhetett. Ez döntő hatással volt reá, úgy, hogy művészete egy-két év alatt új és teljes virágzásba borúlt. Így 1913-ban számos, egészen sajátos, újszerű festménnyel már az a Csók István jelent meg közöttünk, akit az újabbkori magyar festészet egyik büszkeségének tartunk. Kiállítását igen nagy siker fogadta. És ettől az időtől kezdve művészetében mélyebb változással nem igen találkozunk, fejlődésének iránya ugyanaz maradt, inkább csak finomságokban gazdagodott.

Ha művészetének leglényegesebb vonását keressük, ezt alkalmasint végtelenűl gazdag színességének lágyan festői kifejeződésében ismerhetjük föl. Kora fiatalságától kezdve - persze kezdetben inkább csak ösztönszerűen - azok a jelenségek és művészeti alkotások érdekelték, amelyekben a világ színessége nyilvánult meg. Tizenhat éves lehetett, mikor az egy időben érdemetlenül annyit ócsárolt Makart egyik nagy festményének láttára ennek éppen azok a festői tulajdonságai voltak reá hatással, melyek művészetének nem legjellemzőbb oldalai. De azok az iskolák, melyeket Csók később látogatott, nem segíthették elő e hajlandóságai kifejlődését. És akármilyen szabadulást jelentett neki Bastien Lepage, vagy Dagnan Bouveret iránya, higgadt és kevéssé színes naturalizmusuk nem adhatott alkalmat saját színes látásának felébredéséhez. Ehhez a kései francia impresszionizmus tarka színálmai kellettek annak, kinek évek óta valóságos akadály volt minden, ami inkább vonalban, mint színben állt a képzelet előtt, ami nyugodtan megrögzített volt, vagy higgadtan kitervelt, amiben nem nyüzsgött színtarka élet. A francia impresszionizmus nagyszerű eredményeivel találkozva rögtön megértette, hogy miért nem volt igazi kolorizmus az, melyet az akadémiákon tanítottak, színképzelete felszabadult minden régi nyüg alól és most már tudta, hogy mindent a levegő, a fény csillogó játékai között dús színtarkaságban kell ábrázolnia.

Így lett belőle a vibráló, opálos, a nemes gyöngy színeivel irizáló felületek lelkes költője. Lágy kanyargással futó és kevés festékű ecsetje meghökkentő ötletességgel, finomsággal kapcsolta össze színeit, melyek választékosan finom érzékiséggel sohasem harsogók. Mindig átlátszóan sugárzók és virágszirmok üdeségével fonódnak egybe. Nincsen izzásuk, de mégis erősen érzékiek, a gyönyörködésnek egy választékosan erotikus világából valók. Melodikusak és melódiáik üde fiatalságnak derűs dallamait zengik. Nem édeskések és sohasem kacérkodók, hanem mindig őszintén mondják el szép színálmait, mert mögöttük meleg szenvedély rejlik. Hamvasak és üdék, mint az őszi barack egymásba olvadó, remek színárnyalatai, sziporkázók, mint a nemes magyar opálnak szivárványos színjátékai. Gyakran olyan csillámlók, mint napsütötte ködök alatt nyúgvó viztükrök finoman borzongó felszíne, vagy olyan lágyan sugárzók és halványan világítók, mint a selymekből kibontakozó, fiatal női test. Mélységük alig van, mintha ezzel is kerülnék a tér hangsúlyozását, mert legtöbbnyire csupán a bámulatos színgazdagságban egybeszövődő felszínnek változatosságát akarják ábrázolni. Szinyei Hintájának végletekig megoszlott színskálája született újra. Sötét színfoltokat Csók talán csak azért vetett közéjük, hogy a világosak hamvasságát még jobban kiemelje.

Természetes, hogy e hajlandóságokkal a női test rajongó festőjévé kellett válnia. Rippl-Rónai és ő festik az új magyar festészet legszebb aktjait, melyek bársonyos csillogása páratlanúl áll a többiek eredményei között. De ezek az aktok is olyanok, mint többi festményei, a tárgyi elem háttérbe szorul rajtuk. Csak arra szolgálnak alkalmul, hogy finom színárnyalatok gazdagságában dúskálhasson. Bennük sem a három kiterjedésben elhelyezkedő térbeli jelenséget festi, hanem az egy síkban elterülő pompás színek árnyékolatlanul gazdag kavargását. A női testet sem emeli ki a környezetből mint főtémát, hanem a színességében épen olyan jelentős és gazdag környezettel egy színképpé foglalja össze. Ekképen női aktjainak lágyan omló szépsége nem él különálló életet, hanem beléolvad az egész kép színességének öszhangjaiba.

Csók nem szerette a nagy ellentéteket, a rikító hangsúlyokat. Legtöbb képére egyenletesen szétszórt világítás borúl. Mély árnyékok és ragyogó napsütésben égő színek nincsenek festményein. Hiszen ezek erőszakot követnének el színeinek finom átmenetein. Tájképei tehát erősen külömböznek a kezdeti pleinair ábrázalások harsogásától. Külömben sem iparkodnak a szabad természet fénytüneményeit ellesni, mint Ferenczy nagybányai képei. Üde színezésük nem a valóság utánzása, a bennük elömlő világosság már nem a nap közvetlen fénye, hanem szemének mindent egyforma értékű színességbe öltöztető gyönyörködése.

Tájképei - és lelkének tájképei közé kell számítanunk ezernyi színben tündöklő alakos képeit, így a pompás Züzü-ciklust is. E képek kimondhatatlanul finom és változatos színskálával omlanak elénk. A tárgyak térbeli kiterjedésüket, súlyukat veszítve csupán színeikkel jelennek meg, a téli tájakon érve el elfinomodásuk legmagasabb tetőpontjára, ahol a hó, vagy zúzmara borította fák gallyai a tél csodaszép virágcsokraivá kötődnek.

Ily tulajdonságokkal lett Csók a virágok szerelmesévé is. Dús tömegeiken ugyanazt a változatos színességet foglalta össze, mint többi festményein, sőt talán még felfokozottabban. Rá kellett találnia a magyar tengernek, a Balatonnak színpompájára is. Nagy viztükrének szűzies hajnalát, vagy esti búcsuzkodását, amidőn opálos rózsaszín, kékes, sárgás, zöldes, lilás árnyalatok színes fátyolába burkoltan a tengerből kiemelkedő Velencével vetekszik, Csóknak rajongva kellett ábrázolnia.

Művészetében pompásan érvényesült a századforduló emberének optimizmusa, melynek nincsenek nagy távlatai, de annál derűsebben örűl az élet és világ újonnan meglátott szépségeinek. Felszinük ragyogását még nem zavarja semmi gond vagy kétség. Új fiatalság gyönyörködő világszemlélete ez, mely ezernyi szépséget fedezett fel és mohón gyönyörködteti velük friss érzékeit. Gazdag, nyugodt kor visszfénye e művészet és minden könnyen övé, amihez közelít. Elfinomodott, boldog polgárság vidám élvezetvágyát hirdeti, örökös ünnepet, mely fölött az öröm tisztán világító napja ragyog.

Forrás: Nyugat 1933. 7. szám
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00555/17343.htm