Ferenczy Károly festménye Csók Istvánról 1894-ből (fekete-fehér reprodukció)	ÉLETRAJZI ADATOK
	A Képzőművészet Magyarországon c. kiállításból
	Hárs Éva könyvéből
	A VISUART Galéria honlapjáról
	Időrendi áttekintés
	VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM

Csók István
(1865, Pusztaegres - 1961, Budapest)

Festő, Kossuth-díjas (1948 és 1952); kiváló művész (1952). A budapesti Mintarajztanodában Gregus János, Székely Bertalan, Lotz Károly, 1886-87-ben a müncheni akadémián Löfftz, Hackl, végül 1888-89-ben a párizsi Julian akadémián Bouguereau, Robert-Fleury növendéke volt. Ezután évekig Münchenben élt, s képeivel nagy nemzetközi díjakat nyert (Ezt cselekedjétek..., 1890; Árvák, 1891 stb.). 1896-ban csatlakozott a Hollósy Simon vezette nagybányai csoporthoz, s a nyarakat Nagybányán töltve Budapesten élt.

1903-ban Párizsba költözött, s festészete egyre inkább közelebb került a posztimpresszionisták foltfestéséhez, színei az impresszionisták keveretlen ragyogásához. Ekkor készültek nevezetessé vált aktos kompozíciói (Műteremsarok, 1905, Magyar Nemzeti Galéria; Thámár, 1906, Római Galéria; Vámpírok, 1909 stb.). Hazatérve 1911-ben nagy állami aranyérmet nyert (Wlassics-arckép, Magyar Nemzeti Galéria). 1914-ben gyűjteményes kiállításon mutatta be addigi alkotásait a Műcsarnokban. Ebben az időszakban festette legszebb és legérettebb képsorozatait (a kislányáról festett Züzü-képek, 1910-15; Balatoni sorozat, 1916-31; Sokác képek, Tulipános láda 1910 után. Arcképek, Keresztapa reggelije 1911-32 stb.). 1920-ban A Szinyei Társaság elnökévé választották. 1921-től 1932-ig a Képzőművészeti Főiskola tanára. A II. világháború kitöréséig egyenletes és fejlődő erővel dolgozott, új (Zsuzsánna, Lila fauteuil, Margit-híd bővítése, tájképek stb.) és régebbi témáin (Nirvána). A háború azonban lefékezte munkakedvét és munkabírását, amely később magas kora miatt már csak részben tért vissza.

Egyike volt azon kevés számú nem olasz művésznek, akinek önarcképét az Uffizi-képtár kitüntetésképpen gyűjteményében kifüggesztette. Műveinek túlnyomó része a Magyar Nemzeti Galériában található, ahol 1965-ben emlékkiállítása volt.

Forrás: http://www.hung-art.hu/index-hu.html

CSÓK ISTVÁN
1865-1961

A Dunántúl szülötte, de szűkebb hazája nem dombvidék, hanem a Sárrét lapályos zöldje, a Sárvíz és a Malomvíz párás levegője, buja-zöld növényzete. A gyermek Csók István meséket szövő ábrándozásaihoz kitűnő környezetet talált a zúgó patak partján, ahol a szomorúfűzek árnyékában vagy a zizegő nádas tövében órákat töltött, meséskönyvébe merülten vagy ébren álmodozva. Betegeskedő, gyenge gyermek volt, családja kényeztette s elnézte apró csínytevéseit. Később, a középiskolában, sajátos módon értelmezte a tanulást: amihez nem volt kedve, azzal képtelen volt foglalkozni, de amit szeretett, azt nem kellett tanulnia. A negyedévenként rendre hazaküldött figyelmeztető intők láttán végül is elfogyott apja türelme s dorgáló levelében szemrehányóan tette fel a kérdést: "mi lesz belőled ?" Az ifjú Csók azonban ekkorra már eldöntötte: festő lesz. Családját nem is érte váratlanul elhatározása, hiszen gyermekkora óta szenvedélyesen rajzolgatott.

Így került 1882-ben a budapesti Mintarajziskolába. A fővárosban ekkor már élénk művészeti tevékenység folyt. Benczúr Gyula, akit a müncheni akadémia tanári székéből hívtak haza, a Mesteriskolát vezette, a Mintarajziskolában pedig Székely Bertalan, Lotz Károly és Greguss János tanítottak. Ide járogatott egy ideig Csók is, de a tanítás módjával sehogy sem tudott megbékélni. Az akadémia helyett szívesebben látogatta a képtárakat, a múzeumokat és másolta a régi művészek alkotásait. Három évi nyugtalan tétovázás után elhatározta, hogy külföldön folytatja tovább a tanulást. Két lehetőség állott előtte: München vagy Párizs. Párizs az egyéniség szabad fejlődését, a haladó művészeti irányzatok kibontakozásának színterét jelentette, München a módszeres rajzképzést, az akadémikus festésmodort. Csók éppen ettől akart menekülni, amikor elhagyta a Mintarajziskolát, mégis, ezúttal nem Párizst, hanem Münchent választotta. Így ő is, mint annyi más festőnk, azt a szinte már hagyománnyá vált utat követte, mely Münchenen át vezetett Párizsba. A müncheni akadémián az akkori leghíresebb festőtanár, Löfftz osztályába került. Itt azután, bármennyire is kedve ellen való volt, kénytelen-kelletlen alkalmazkodnia kellett az akadémikus festészet módszereihez, amelynek pontos előírásait az iskola rendje szigorúan szem előtt tartotta. A müncheni életet mégis meghitté és otthonossá varázsolta számára az a közvetlen és vidám légkör, amely a festőakadémián s a művészek délutáni életében is általános volt. Az itt élő magyar festőkhöz bensőséges barátság fűzte, gondban, vidámságban osztozott Iványi Grünwald Bélával, Réti Istvánnal, Ferenczy Károllyal, Rippl Rónai Józseffel s a müncheni magyar művészek szellemi vezérével: Hollósy Simonnal.

1888-ban Párizsba költözött. Szabad akart lenni, minden iskola, minden művészeti stílustörekvés hatásától mentesen, a maga útját kívánta járni. Ezért nem is kereste Munkácsy pártfogását, aki pedig akkor Párizsban dicsőségének teljét élvezte, s több fiatal honfitársának segített az indulás nehéz napjaiban. Az állami festőiskolát is elkerülte, helyette inkább a szabadabb felfogású Academie Juliant látogatta. A hazai festészet hagyományai, a müncheni művészi felfogás kötöttségei azonban még hosszú ideig irányt szabtak fejlődésének. Az önkeresés és művészi küszködés nehéz évei következtek. 1890-ben ismét visszatért Münchenbe s megszakításokkal hét esztendőt töltött itt. Történelmi festmény, allegorikus kompozíció s a népéletből vett jelenetek kerültek vásznaira. Ez utóbbiakat többnyire otthon, az egresi pusztán festette, ahova nyaranta visszatért. A párizsi két esztendő mégsem múlt el nyomtalanul: festészete fokozatosan megszabadult a müncheni atmoszférától, színei mind felfokozottabbá, kötetlenebbé váltak.

A természet utáni vágyakozás s a még mindig nyugtalanító magakeresése vezette őt 1897-ben Nagybányára, Hollósyék nyári művésztelepére. Az itt eltöltött napok azonban nem hozták meg a nyugalmat, s a képet, amit festett, később szétvagdosta. E nyugtalan évek útkeresése közepette a népi motívumkincs felé fordult.

1903-ban visszatért Párizsba, ahol ezután hét esztendőt töltött el. Gazdag festőiséggel érzékletesen megformált női aktok kerültek a népi tárgyú zsánerképek mellé. Ekkor már nyoma sincs művészetében az akadémikus kötöttségnek, életvidám kolorista, aki már attól sem vonakodik, hogy a rajzosságot, a téri hatásokat dekoratív elemekkel, foltokkal helyettesítse. Ez a gazdag festői látás állandósult művészetében, amikor 1910-ben végleg hazatért Párizsból. Érett, férfias erejű festészettel lépett a hazai közönség elé. Képein a népi motívumkincs ösztönösen alakult színkultúráját szerencsésen ötvözte azzal a dekoratív festői renddel, amit Párizsban akaratlanul is magába szívott. Ezekben az években festette a végtelenül bájos, életörömmel telt "Züzü" sorozatot kislányáról, aki üde rózsás arcocskájával, vidám bábuival szinte állandó festői témának kínálkozott. Libbenő, könnyed mozgása impresszionisztikus oldottságra késztette a festő színkomponálását.

A Züzü-képek mellett ez időben számos virágcsendéletet és tájképet festett. A művész gazdag színvilága tobzódó erővel jutott kifejezésre ezeken a vásznakon. Gyakran nem tartotta elegendőnek azt a színességet, amit egyetlen csokor nyújthat, négy-öt tarka népi vázát állított egymás mellé, teletömve nagyszirmú virágokkal, hogy így az egész vásznat betöltő, harsogó színorgiát adjon. Máskor a díszes asztalterítő vált párbeszédet a rajta elhelyezett ünnepi csokrokkal.

Mint a legtöbb dunántúli festőnket, Csók Istvánt is megihlette a Balaton fenséges szépsége. 1929-30-ban több festményén ábrázolta a magyar tengert, amely különösen hullámzó, viharban felborzolt tajtékjaival érdekelte. A kitűnő kolorista éles szemével figyelte meg és rögzítette vászonra a háborgásában oly gazdag színskálát váltó vizet.

Szólnunk kell még Csók István kiváló emberábrázoló készségéről is. Arcképein a modell jellemző tulajdonságait juttatja érvényre, leplezetlen őszinteséggel és mindig nagyon életteljesen. Hosszú élete folyamán gazdag oeuvre-jében az uralkodó helyet mindig az emberi alak foglalta el. Tájképei, dekoratív virágcsendéletei mintha mindig csak az emberábrázolás kísérőjeként, annak szolgálatában lettek volna szükségesek számára.

A felszabadulás után kitüntetések, Kossuth-díj, gyűjteményes kiállítások kísérték művészi útját. Legjobb alkotásai az állami gyűjteményekbe kerültek. Cecén, gyermekkora tanyáján ma külön kis múzeum őrzi emlékét.

Forrás: Hárs Éva: Csók, Koszta, Rudnay / Az én múzeumom sorozat 14. Sorozatszerk.: Zádor Anna, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Budapest, 1966, 6-7. oldal

CSÓK ISTVÁN
Sáregres (Pusztaegres), 1865. 02. 13 - Budapest, 1961. 02. 01.

Festő. A modern magyar plein-air festészet egyik vezéralakja.

1882-85 között a budapesti Mintarajziskolában tanult Székely Bertalan, Greguss János és Lotz Károly irányításával. 1886-87-ben a müncheni Képzőművészeti Akadémiára járt, ahol Löfftz és Hackl voltak a tanárai. 1887-től a párizsi Julian Akadémián folytatta tanulmányait. Bouguereau és Robert Fleury voltak a mesterei, de nagyobb hatást gyakorolt rá, akár ottani magyar kortársaira, a mindnyájukat körülfogó művészi szellem és ennek konkrét megnyilvánulása Bastien-Lepage és Dagnan Bouveret alkotásaiban. Csókra különösképpen ez utóbbinak a festészete tett láthatóbb benyomást. Ekkor készült a "Krumplihámozók" című alkotása, mely érdekes vegyületét mutatja a müncheni és párizsi hatásoknak. Ezt a művét 1889-ben Párizsban állította ki először, és kitüntetést, mention honorable-t nyert vele. Művészetének korai korszakában népi tárgyú, erőteljes, rajzos jellegű figurális kompozíciókat készített, majd színgazdag népviseletbe öltözött sokác nőket festett, mint például az 1890-ben, Münchenben készült híres alkotása, az "Úrvacsora", azaz az "Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre" című festménye, melyet a budapesti Műcsarnokban mutatott be, és amellyel a Párizsi Szalonban 1891-ben III. osztályú aranyérmet, 1894-ben az antwerpeni kiállításon első osztályú aranyérmet, az 1900. évi párizsi világkiállításon pedig I. osztályú aranyérmet nyert.

A következő, 1891-92. évi téli bemutatón a művésznek "Árvák" című képe hozta meg az általános sikert. A budapesti Műcsarnokban az 1000 forintos társulati díjat nyerte meg vele, az állam megvásárolta, és 1894-ben, Bécsben az osztrák állami nagy aranyérmet kapta meg rá, ugyanez évben Antwerpenben az I. osztályú aranyérmet. Münchenben Csók egy ideig a Hollósy-körrel tartott kapcsolatot, később eltávolodott ettől, s csak az első nagybányai nyár legendás híre és rajongó lelkesedése térítette őt újra Hollósy társaságába. 1895-1896-ban a Dunántúlon festette a színes viseletű sokácokat. 1897-ben elvileg már nagybányainak vallotta magát, és egész nyáron a művésztelepen dolgozott. 1897-ben részt vett a nagybányai festők budapesti kiállításán. Ilyen előzmények után festette élete legnagyobb kompozícióját, a "Báthory Erzsébet"-et, amelyet itthon azonban nem fogadtak kellő megértéssel, és a beígért állami vásárlás is elmaradt. Némileg kárpótolta a művészt, hogy 1897-ben a müncheni nemzetközi kiállításon első osztályú aranyérmet nyert a festménnyel. Ebből a korszakból származó nagy kompozícióit, melyek főleg Nagybányán készültek, a kudarcélménytől vezéreltetve feldarabolta, megsemmisítette (Isten hozzád, szerelmem!, Krisztus és Vénusz-másképp: És szabadíts meg minket a gonosztól).

Ezután határozta el, hogy megnősül, és kiköltözik Párizsba. 1903-ban ismét a francia fővárosba ment, életének legboldogabb, ragyogó és harmonikus időszaka volt az itt töltött hét esztendő. A francia impresszionizmushoz hatása alá kerülve (Matisse, Maurice Denis, Van Dongen, Vlaminck, Derain) megfestette a "Műteremsarok" és a "Thámár" című műveit. Az utóbbit 1911-ben a római nemzetközi kiállításon megvásárolta az olasz állam. Olyan nagy sikert aratott, hogy a közoktatásügyi miniszter megvásárolta az Uffizi képtár részére Csók István önarcképét. 1909-ben hazatérve Párizsból Wlassics Tibor portréjával aratott nagy sikert a Műcsarnokban, majd 1917-ben az USA-beli Pittsburgben. Ezért 1911-ben megkapta az állami nagy aranyérmet. 1921-32 között a budapesti Képzőművészeti Főiskola tanára volt. A nyarakat rendszeresen a Dunántúlon, Tolna és Baranya megyében töltötte, s színgazdag képeivel ő tette általánosan ismertté a sárközi és öcsényi parasztság festői viseletét (Öcsényi keresztelő-1902, Mézevők, Teknővájó cigányok-1903). 1905 nyarától kezdve többnyire Mohács környékén dolgozott. A sokác nők pazar ruházata, a vidék frissessége, ragyogó fényei kifogyhatatlan tárházát jelentették az újabb és újabb festői témáknak. Darázs, ez a jobbára sokácok lakta Dunamenti kis község többször megjelenik képein (Darázsi táj-1905, Darázsi részlet-1907). Legtöbbet 1909 körül időzött itt (A darázsi plébános, Darázsi fejfa, A darázsi plébánosnál).

1925-1931 között festette balatoni tájkép-ciklusát és kislányáról, Züzüről festett több képet (Züzü kakassal, 1912), valamint tájképeket, portrékat, csendéletet egybeolvasztó színdús kompozíciókat. Ezen harmadik korszakában, idehaza érte el művészete tetőpontját. Korai realizmusából, részben párizsi hatásra, a posztimpresszionistákhoz közel járó színes dekorativitást fejlesztett ki.

A MIÉNK művészcsoport egyik alapító tagja volt. 1920-tól a Szinyei Társaságnak, 1949-től a Magyar Képzőművészek Egyesületének volt az elnöke. Öregkori alkotásai közül, a "Háború és Béke" című triptichonja jelentős (1951). 1948-ban és 1952-ben Kossuth-díjjal, később pedig kiváló művészi címmel tüntették ki.

Forrás: http://www.visuart.hu/festmeny_magyar/xx/xx_archivum/eletrajz.php?azonosito=xx_csok_istvan

CSÓK ISTVÁN ÉLETÉNEK ADATAI

1865. február 13-án	született a fejérmegyei Pusztaegeresen.
1875-1882.	Reáliskolai tanuló.
1882-1885.	Budapesten a Mintarajziskolát látogatja.
1886-1887.	Münchenben tanul a festőakademián.
1888-1889.	Párizsban a Julian szabadiskolába jár, ahol Bouguerau korrigálja.
1889.	A Krumplitisztítók c. képét a párizsi Szalonban állítja ki, ahol dícsérő megemlítésben részesül.
1890.	Ismét Münchenben tanul.
1890.	A Műcsarnokban, Budapesten, kiállítja az Úrvacsoraosztást.
1891-ben	ugyanazt Párizsban.
1891.	A budapesti Műcsarnokban kiállítja Árvák c. képét.
1891.	Ugyanezt Münchenben a Glaspalastban.
1895.	Báthori Erzsébet c. festményét kiállítja Münchenben.
18-95 és 1896	Budapesten és a Dunántúl fest.
1897.	Nagybányán tartózkodik.
1901.	A veneziai kiállításon szerepel.
1903.	Megházasodik és Párizsba költözik.
1904.	Düsseldorfban állít ki.
1905.	A Műteremsarok a párizsi Szalon kiállításán. Ugyanabban az évben ugyanez a budapesti Műcsarnokban. Ugyanebben az évben gyűjteményes kiállítása a Könyves-Kálmán cég szalonjában.
1908.	Kiállít a Nemzeti Szalonban a magyar impresszionisták és neoimpresszionisták kiállításán.
1909.	Budapestre költözik.
1911.	A római nemzetközi kiállításról a római múzeum megvásárolja Thámar c. képét, a firenzei Uffizi képtár felszólítja, hogy önarcképét küldje be.
1914.	Nagy gyűjteményes kiállítása a budapesti Műcsarnok összes termében.
1917.	A Sanfranciscói nemzetközi kiállításon szerepel.
1922.	Londonban állít ki a nemzetközi festőtársaságban.
1923.	Tanárrá nevezik ki a Képzőművészeti főiskolára. Ugyanebben az évben jókora gyűjteményt küld festményeiből Brüsszelbe.
1926.	Pittsburgban állít ki.
1929.	Ugyanott. Azonkívül részt vett még a bécsi, hágai, stockholmi, barcelonai, velencei nemzetközi kiállításon, Budapesten az Ernst-Múzeumban tizenegyszer, a Fränkel-szalonban állított ki.
Az 1920.	év óta a Szinyei Merse Pál társaság elnöke, melynek számos kiállításán résztvett.
1949.	A Magyar Képző és Iparművész Szövetség elnöke.
1951.	Búcsúzása a Háború és béke c. festményével Ezután látási zavarok, melyek a színlátását befolyásolták, arra kényszerítették, hogy ecsetét letegye. Testi épségét és frissességét, derűs bölcsességét, tréfálkozó kedvét az utolsó percig megőrizte, de festeni sajnos már nem tudott.