Beck Ö. Fülöp: Csók István érem	ÉRDEKESSÉGEK
	Csók István: Emlékezéseim c. könyvéből
	A Mintarajztanodától a Képzőművészeti Egyetemig
	Csók István a Szinyei Merse Pál Társaság elnöke
	Csók István Emlékmúzeum
	VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM

Csók István: Emlékezéseim c. könyvéből

Augusztus 24-én Lajost köszönteni megjelent az egész vidék. Már három nappal előre begyújtották a kemencét, sült a kalács, csengett a rézmozsár, visított a süldő, volt liba-pulyka veszedelem. Aztán egyik kocsi a másik után fordult be az udvarra. Elsőnek a sárbogárdi cigány, a Tribi jött, füstös bandájával. Szomjasak voltak persze, de jólesett egy kis bor "gyántárnak". Oh, ez a cigány! Eszembe juttatja gyerekkorom egy bájos epizódját. Épp Lajos este történt. Nagybátyám, ki most négy felnőtt gyerekével volt nálunk, akkor még, mint ifjú házas, feleségével s a csecsemő Bélával jött látogatóba. Én akkor olyan öt éves csöppség, de nagy zsarnok voltam. Semmitől nem féltem - csak a cigánytól! A fekete, bozontos arcok, a klarinét sikolya, a bőgő dörmögése oly megrázó hatással voltak idegeimre, hogy anyám mindig sietve menekült velem az épület egy távoli részén fekvő vendégszobába. Ezúttal ott sem volt nyugtom. Béla öcsém bőgött, mint az Apokalypsis Leviathanja, nem, még jobban, mint egy hathetes csecsemő. Egy darabig csak tűrtem, de aztán közbesüvöltött az én hangom is.

- Hát meddig fog még itt ordítani ez a kölyök? Fogják már be a száját, mert kivágom, mint egy békát!

A hatás képzelhető, de sajnos, a dolog nem úgy sikerült, ahogy vártam. Nagybátyám elibém állt, s egy angol lordhoz méltó flegmával kijelentette, hogy én hallgassak el, mert rögtön iderendeli a nagybőgőst s egész éjjel huzatja a fülembe!

Ez elég volt. Miattam aztán Béla öcsém leordíthatta a csillagokat is az égrül, meg nem mukkantam volna reggelig.*

____________________________________________________________
* Később megbosszultam magam. Róla festettem a Keresztapa reggelijét.

Forrás: Csók István: Emlékezéseim ("Egyéniség és alkotás" sorozat), Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990, 66-67. oldal

A Mintarajztanodától a Képzőművészeti Egyetemig
Adalékok a magyar művészetpolitika és a
Képzőművészeti Főiskola 1920-as 30-as éveiről

A budapesti Magyar Képzőművészeti Főiskola elődje, az Országos Magyar Királyi Mintarajztanoda és Rajztanárképezde 1871-ben jött létre. 1908-ban kapta az Országos Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskola nevet. Magyarországon a múlt század végén ez volt az egyetlen olyan intézmény, amelyben állami művészképzés folyt. Itt tanultak a rajztanárjelöltek, a művészek, és 1896-ig az iparművészek is.

1867-ben az Ausztria és Magyarország közjogi viszonyát szabályozó megállapodást, a Kiegyezést követően Magyarországnak a dualista monarchiában nagyobb önállóság jutott. Megindult az ország gazdasági fellendülése, az iparosodás. A gazdasági élet felvirágzásának következményeként a lakosság 30 év alatt közel 40%-kal növekedett. A gazdasági fellendülés a közművelődés a közegészségügy és az infrastruktúra korszerűsödését vonta maga után.

Eötvös József, aki másodízben 1867-71 között volt vallás- és közoktatásügyi miniszter, a felvilágosodás eszméinek örököseként egyik legfontosabb feladatának a közművelődés és a népoktatás megreformálását tartotta. A művészetek pártolását az államszervezés elemének tekintette, ahogy egyik levelében ki is fejti: "A művészetet, a művészeken kívül, kik remeket alkotnak, csak úgy segíthetjük elő, hogy az egyes művészeket pártoljuk és nekik munkát szerzünk".

A művészeknek a múlt század utolsó harmadában a nemzeti közintézmények építése biztosította a legfőbb megélhetést, az épületek külső és belső díszítésével bízták meg őket. Az 1870-es évektől az 1896-os millenniumi eseményekhez kötődő állami megbízásoknak köszönhetően számos kulturális intézmény épült (Szépművészeti Múzeum, régi Műcsarnok, Iparművészeti Múzeum, Operaház, Iparművészeti Iskola, Mintarajztanoda). Az állami irányítás tudatában volt annak, hogy ha szolgálatába akarja vonni a képzőművészetet, akkor meg kell teremtenie azokat a szükséges feltételeket, amelyeknek köszönhetően hazatérnek a honi művészetoktatás hiányában külföldön - Bécsben, Münchenben, Párizsban - tanuló művészek. Az állami mecenatúrával, a műtermekkel , valamint különböző ösztöndíjakkal és pályázatokkal igyekeztek hazacsalogatni a külföldön élő magyar művészeket. A magyar művészeti életből korábban hiányzott az állami művészeti oktatási intézmény, ezt a hiányt pótolták az Országos Mintarajztanoda és Rajztanárképezde felállításával.

A nemzeti művészet megteremtésére irányuló törekvések minden egyéb művészeti problémával szemben elsőbbséget élveztek. A művészeti és oktatási kérdések közvetlen kultúrpolitikai vetületeivel a század első évtizedeiben még fokozottabban számolni kellett, így nem meglepő, hogy az idegen földön elsajátított tudás sokak szerint nem lehetett alapja a magyar művészetnek, és ezért nem felelt meg a magyar kultúra "őrzőinek" sem. A támadások azonban sok esetben nem voltak indokoltak, mert Magyarországon a külföldön szerzett tudást, ízlést reprezentáló alkotásokat - bármennyire korszerű és az európai modern művészet irányzataiba besorolható műről illetve művészről volt is szó - olykor egyetlen minősítéssel ("nem nemzeti") versenyképtelenné tették a honi művészeti kínálatban. Ugyanakkor, annak a felismerésnek köszönhetően, hogy a nemzeti művészet megteremtéséhez elengedhetetlen a hazai tájjal és a hazai kultúrával való szoros kapcsolat, a külföldön már nagy hírnévre szert tett Hollósy Simon és társai (Réti István, Thorma János) hazatértek Münchenből és 1896-ban megalapították a nagybányai művésztelepet. Ez nem csak azért volt a magyar képzőművészetben korszakalkotó jelentőségű, mert a művésztelep új intézményét honosították meg, hanem mert munkásságuk egyben szakítást jelentett az akadémiai vezérelvekkel. A művésztelep keretében működő szabadiskola országos méretű - a párizsi Julian Akadémia elveit követő - "ellenakadémiává" alakult. A nagybányai táj tökéletes helyszínül szolgált a plein-air festészet műveléséhez. A Műcsarnokban rendszeresen kiállító konzervatív, akadémikus "műcsarnoki festők" aggódva figyelték a művésztelep sikerét. A Mintarajztanoda vezetője, Kelety Gusztáv egyenesen megtiltotta a növendékeknek, hogy a nyári szünidőt Nagybányán töltsék.

A személyek illetve elvek közötti ellentétek (művészi nézetek, oktatási módszerek) gondokat okoztak a gyerekcipőben járó magyar művészeti nevelésben. A konfliktusok nehezítették - de ugyanakkor inspirálták is - a főiskola növendékeinek művészi fejlődését.

1905-től - Szinyei Merse Pál intézményvezetése idején - az főiskolán uralkodó akadémikus szemléletet ellenzők, a nagybányai, impresszionista elveket követő művészek is bekerültek a tantestületbe, így az erő-, illetve ízlésviszonyok kezdtek megváltozni. (1906-ban Ferenczy Károlyt, 1913-ban Réti Istvánt, 1914-ben Glatz Oszkárt nevezték ki tanárnak).

A főiskola az első világháború alatt, és még azt követően is hadikórházzá alakult át, az oktatás a főváros különböző épületeiben, szervezetlenül és pénz nélkül zajlott. A Szinyei igazgatóságát követő periódusban, 1920-tól azonban újra megindult a művészeti oktatás, az intézet újjászervezése. Az 1920-30-as évek figyelemreméltó időszak a Magyar Képzőművészeti Főiskola történetében, melyet a különböző gondolkodásmódok, művészeti irányzatok és a tanárok közötti konfliktusok jellemeztek. A vélemények küzdelmét követni lehet a korabeli napilapokban, a művészeti szaklapokban; nyitott és izgalmas könyv volt ekkor a főiskola élete, bár azt nem szabad elfelejtenünk, hogy nem volt kevesebb a tét, mint az egyetlen magyar képzőművészeti intézmény megreformálása és átalakítása, s pedig úgy, hogy szervezeti felépítésében, és szellemiségében korszerű, a modern európai akadémiákhoz hasonló legyen, de a magyar művészetre épüljön.

A főiskola a hivatalos magyar művészet színtere, így a szabadabb szellemiséget képviselő és a konzervatívabb irányzatok mellett voksoló művészek szóváltása - nem ritkán sajtóhadjárata - a tanári pozíciókért zajló harcokon és a személyes nézeteltéréseken túl fontosabb kérdéseket is felvetett. Az oktató személye és művészetfelfogása, az oktatás elvei és módszerei a jövő művésznemzedékét, így a magyar művészet jövőjét határozzák meg. Az intézmény új szervezeti struktúrája, a művészetoktatási módszereket érintő reformok az 1920-ban rektorrá választott Lyka Károly nevéhez fűződnek. A reformoknak köszönhetően megváltozott a főiskola oktatási koncepciója, az eddigi gipszmásolatok rajzolása helyett a nagybányai festőiskola alapelveit: a természet utáni rajzolást vezette be a rektor, és kötelezővé tette a nyári művésztelepeken való részvételt. A korábbi évtizedeket uraló akadémikus történeti festészet kezdte elveszteni elsőbbségét. Az impresszionista művészet elveinek bevezetése ugyanakkor a haladottabb eszmék kizárását is jelentette, hiszen a posztimpresszionista, a posztnagybányai, illetve az avantgard szemlélet kevésbé talált megértésre az iskola vezetésében; Lyka nem kifejezetten rokonszenvezett velük.

A főiskolán korábban a művészképzés és a rajztanárképzés külön zajlott, ami együtt járt a művész- és tanárnövendékek, valamint a tanáraik között feszülő ellentétekkel. Külön tantervük, órarendjük volt, és a tanárjelöltek több ösztöndíjat kaptak. Lotz Károly és Benczúr Gyula , akik a "művészeket nevelő" mesteriskolákban tanítottak, be sem tették a lábukat a rajztanár-képzősökhöz, míg az utóbbiak azért nézték le a művészjelölteket, mert oda érettségi bizonyítvány nélkül is be lehetett kerülni. A különválasztás még Kelety Károly vezetése idején történt, melynek hátterében - Lyka szerint - a konzervatív tanárok álltak, akik aggódva figyelték a modern eszmék beszivárgását a műtermekbe. A rajztanárokat meg akarták ezektől óvni, hiszen a többség úgy gondolta, hogy a jövő tanárainak az akadémikus művészet őrzőinek kell maradniuk. Lyka a két terület oktatását összevonta, egyszersmind mindenkitől érettségi bizonyítványt kért. Ekkor változott meg az a gyakorlat is, hogy a rektort a mindenkori vallás- közoktatásügyi miniszter nevezze ki: ezentúl a kinevezés a rektori tanács hatáskörébe tartozott. Lyka a tantestület összetételét is megváltoztatta, olyan haladó szellemű művészeket hívott meg tanítani, akik a magyar művészet és a modern törekvések szintézisére törekedtek: Csók Istvánt, Vaszary Jánost. Ebben az időszakban került a főiskolára Rudnay Gyula is. Lyka korszerűsítő reformjainak, az intézményt érintő strukturális változtatásoknak azonban voltak ellenzői is. Voltak, akik a művész- és rajztanárképzés egységesítését ellenezték, mert ez egyben a geometriai és egyéb - a tanárjelöltek számára nélkülözhetetlen - szakmai óraszámok csökkentését is jelentette. A konzervatívabb irányzathoz tartozó művészek az újonnan kinevezett tanárok személyével nem voltak megelégedve, attól tartottak, hogy a szintén újonnan bevezetett szabad tanárválasztás során növendékek nélkül maradnak, ami tanári pozíciójukat sodorhatja veszélybe. Lyka személyét is támadták, azzal érvelve, hogy "... a rektor csak egy kiváló festő lehet... Nemzeti művészetre és nem nemzetközire van szükségünk" A konzervatív művészek egyike, Zala György szobrász is Lyka eltávolítását követelte a közoktatásügyi miniszternél. Zala - Lyka elveivel ellentétben - azt vallotta, hogy szakítani kell a művészeti irányzatok tanításával és a mesterség tanítására kell helyezni a fő hangsúlyt.

A tantestület tagjai sérelmezték, hogy a kinevezésekkel kapcsolatban Lyka nem kérte ki a véleményüket. A hallgatók a rektort érő támadásokra reagálva, közel százan jelentek meg a miniszternél és Lyka mellett érveltek petíciójukban. A petíciók harcának eredményeként a tanárok maradhattak. Ez a döntés korántsem a szavazati arányoktól és a petíciókban felsorolt indokoktól függött. Az akkori művészetpolitika koncepciója ugyanis az volt, hogy a modern művészetnek valamilyen szinten jelen kell lennie a hivatalos művészetben.

Az új tanárok új oktatási módszerei Lyka rektorsága idején több pártra osztották a növendékeket. Az egyik pártot a Rudnay-tanítványok illetve a Rudnay módszeréhez közel álló mesterek tanítványai alkották, míg a másikba Vaszary, illetve az ő elveit követő Csók István növendékei tartoztak. Rudnay Gyula 1922-től tanított a főiskolán. Müncheni, nagybányai tanulmányok után több évet töltött Hódmezővásárhelyen. Rudnay műveinek különlegességét nem a festési módban kell keresnünk, hanem a szellemiségükben, a nosztalgikus hangulatukban. Rudnay olyan művészetet akart létrehozni, melynek legfőbb jellemzője, hogy magyar. A festészet céljának tekintett nemzeti tradíció - a magyar jelleg - megjelenítéséhez szándékoltan régies, patinás ábrázolást és festésmódot választott. Rudnay igazi nagysága a sajátos tájképfestészetében rejlik. A tizenhatodik századbeli németalföldi táj emlékeit idézve, "minden múltbagyökerezettsége mellett friss s fiatal".

" ... Megrontva Münchentől, elcsábítva Párizstól, s talmi fellángolások, az esprit, a l'art pour l'art pózos színházi trükkjei homlokon vágták, megszédítették a magyar képzőművészek egy részét" - hangzott el egy 1929-es előadásában. A művészeti forradalmak, az avantgard térhódítása idején Rudnay archaikus ábrázolásmódja, édes-bús hangulatú képei, a sajátos magyar tematikával ötvözve nagy sikert aratott számos nemzetközi kiállításon, igaz, az elismerés mellett olyan vélemények is akadtak, mint Kállai Ernő művészetkritikusé, aki a "mértéktelenül túlbecsült" jelzővel illette a mester művészetét. Portréin és tájábrázolásaiban "a magyar történelem múltjának levegőjét akarta felidézni."

Vaszary János a főiskola elődjében, az Országos Mintarajztanoda és Rajztanárképző Intézetben Székely Bertalannál, majd Münchenben Ludwig von Löfftznél tanult, de a Hollósy-körhöz tartozott. Ezt követően Párizsban a Julian Akadémián folytatta tanulmányait, melynek köszönhetően művészete mindvégig franciás ihletettségű maradt. Festészetében a naturalista vonásokat hamar felváltották a posztimpresszionizmus jegyei, ezt pedig a francia fauvizmus befolyása tükröző művek követték. Jelentős hatása volt a magyar avantgard törekvésekre. 1924-ben a KÚT (Képzőművészek Új Társasága), 1925-ben az UME (Új Művészek Egyesülete) alapítója volt. A KUT tagjai progresszív szellemiségű művészek voltak, céljuk a modern magyar művészet folyamatosságának megteremtése volt. Az Új Művészek Egyesületébe a haladó szellemiségű fiatal növendékeit tömörítette Vaszary. Vaszary jelenléte a főiskolán a modern európai művészet elfogadását jelentette, de személyét már belépését követően támadások érték. Ellenzői túlságosan egyéni művészetét nem látták összhangban a művészképzéssel.

"A természeti formák tanulmányozásának első kelléke: a belső szerkezet kutatása, megállapítása, vagyis a belső lényegesből való szervi kiindulás. A tárgyak s alakok külső felületén megjelenő formák a belső organikus struktúra hatásai." A fenti gondolatok analógiát mutatnak Klee és Kandinszkij tanítási módszereivel. " Nem csodálkozhatunk azon, hogy ez a gondolkodásmód nem pusztán a mereven konzervatív, ortodox akadémikus, hanem a mérsékelten modern ízlésű szakmabeliek körében is idegennek tűnt." Vaszary a külföldi útja során szerzett albumokat megmutatta diákjainak, és az európai művészekről, a modern képszerkesztés elveiről beszélt. "Semmi ok sincs a haladó nagy kultúrák mozgása elől kitérni" - írja Modern művészet és nacionalizmus című írásában 1929-ben. Vaszary számára fontos volt a magyar művészet szín- és formavilágának átvétele, de mindezt az európai modern művészet ismeretével és alkalmazásával akarta szintézisbe hozni. A tanítványok közül Barcsay Jenő, összehasonlítva a nagybányai impresszionista elvek szerint oktató Réti István - és más tanárok -, valamint Vaszary tanítási módszerét, úgy emlékszik, hogy míg Rétinél adott témákat kellett illusztrálni (pl. Ádámot és Évát) addig Vaszarynál a kompozíciós feladatok voltak inkább előtérben ( pl. a vörös szín megoldása). Az utóbbinál a színproblémák után a tér- és formaproblémák, majd ezt követően a mozgás problémája volt a feladat. "Tény az, hogy míg a többi mesterek növendékeinek fogalma sem volt a színről, vonalról, formáról, térről s arról, hogy mi a kép, mi a festészet, minket éppen ezek a dolgok érdekeltek." A korabeli kritika a legartisztikusabb, legfinomabb ízlésű koloristának minősítette. Ugyanakkor "...az olyan problémákkal, mint az akt, nehezen boldogul, mert amikor konstrukciót akar érzékeltetni, megmarad a felületnél, mögötte semmi." A lelkes tanítványok azonban nem Vaszary epigonok voltak, egymástól teljesen eltérő egyéni stílust alakítottak ki: Barcsay Jenő, Hincz Gyula (Vaszary tanársegédje volt), Tóth Menyhért. Vaszary, csakúgy mint a toleránsabb Csók István - aki szintén Münchenben, majd Franciaországban tanult -, liberális szemléletű tanárok voltak, akik a párizsi elvek szerint tanítottak és akik eltérő szemléletük miatt el is különültek a tanári kartól. Az ellentáborba tartozó konzervatív tanárok - pl. Karlovszky Bertalan - szerint Vaszary növendékei "kályhacsövekkel és négyszögekkel telefestett" képeket készítenek. Csók a párizsi és müncheni tanulmányokat követően 1910-ben telepedett le Budapesten. A kor hivatalos művészetpolitikája "romlottnak" tartotta művészetét, szabadosnak ítélte képeinek sokszor visszatérő témáját, az aktot. A tanári kar aggódva figyelte a mesterek növendékekre gyakorolt hatását. Vaszary és Csók hallgatóinak tantermeiben egyre több kubista és konstruktív jellegű mű jelent meg, az 1923-as növendéki kiállításon az Ernst Múzeumban pedig Vaszary tanítványai szobrokkal is szerepeltek. 1929-ben a Műcsarnokban megrendezett kiállításon hallgatóik munkái már annyira kiríttak a többiekétől, hogy Petrovics Elek és Gerevich Tibor "kénytelen" volt hivatalos műteremlátogatást tenni náluk, ami egyben ürügy volt arra is, hogy az említett mesterek oktatási módszereit bírálják. A támadások végül meghozták az eredményt: 1932-ben Csók Istvánt és Vaszary Jánost - a korukra való tekintettel - nyugdíjazták. De hogy miért nem sikerült őket több mint tíz év alatt eltávolítani a katedráról, annak több oka is volt. 1922-től 1931-ig - gróf Bethlen István kormányának lemondásáig - gróf Klebelsberg Kunó volt a vallás- és közoktatásügyi miniszter, aki nemzetközi (elsősorban olasz) hatásra bizonyos mértékig támogatta az új magyar művészeti törekvéseket. Nemzetközi színtéren kifogásolták, hogy csak és mindig a konzervatív művészek képviselik az országot. Az volt a célja, hogy a nemzeti kultúrát összhangba hozza a nemzetközi kulturális "fejleményekkel".

Mivel a főiskola a hivatalos irányzat szónoka, a művészeti szabadiskolák viszont egy-egy irányzatot képviselnek, a miniszter úgy gondolta, amennyiben a főiskola a továbbiakban is a konzervatívabb irányt vállalja, számos tehetséges növendék el fog pártolni a szabadiskolákhoz. Ezért is állt Lyka, illetve az új tanárok mellé. A miniszter által legjobban preferált irányzatot, az ún. neoklasszicista elveken alapuló római iskolát, mely az egyházi tematika és a modern szellemiség ötvözetén alapul - bármennyire modernek is tartották hívei - azonban sem Vaszary, sem Csók nem szerette, ennek ellenére a klebelsbergi kultúrpolitika nyitottabb törekvései némi biztonságot jelentettek a haladó szellemiségű művészeknek. A növendéki kiállítások ürügyén kirobbant botrányok mellett a miniszteri személycsere is hozzájárult a mesterek elbocsátásához. Az új kultuszminiszter, Karafiáth Jenő, már nem folytatta elődei művészetpolitikáját, nem szimpatizált Vaszaryékkal sem. Személyes konfliktus is volt Karafiáth s Csókék között, mivel a mesterek kigúnyolták egyik furcsa ún. "fügefa" rendeletéért. A miniszter szemérmetlennek találta az aktrajzolást, és azt a rendeletet hozta, hogy a főiskolán az aktmodellek "előkötőt" használjanak.

Vaszary János és Csók István mellett művészek, kritikusok, szimpatizánsok álltak. A nyugdíjazásuk elleni legfőbb érv az volt, hogy ők képviselték a modern szellemet a főiskolán és félő volt, hogy távollétükben ezek a törekvések teljesen elhalnak. A mesterek félreállítása azonban mégsem jelentette a magyar művészet nyugdíjba vonulását; tanítványaik közül Gadányi Jenőt, Korniss Dezsőt, Medveczky Jenőt, Trauner Sándort (aki később díszlettervező lett), Kepes Györgyöt, Barcsay Jenőt, Hincz Gyulát, Lossonczy Tamást említhetnénk, a teljesség igénye nélkül, akik folytatták a modern művészeti törekvéseket.

Vaszary nem hagyta abba a tanítást. Rázsó Klára magániskolájában folytatta, ahová követte őt Vajda Lajos is. Vaszary korrigálásaira járt Szántó Piroska, akit kizártak a főiskoláról, Bálint Endre, valamint Anna Margit is, akiket bár fel sem vettek a főiskolára, nem lehet kihagyni a magyar művészet névsorból.

Forrás: http://www.mke.hu/about/tortenet06.php

Szinyei Merse Pál Társaság

1920 és 1949 között működő egyesület, amely rendszeres kiállításaival, díjaival, a "konszolidált" fiataloknak nyújtott bemutatkozási lehetőségekkel a két világháború közötti művészeti élet meghatározó tényezőjévé vált. A társaság, névadója emlékének ápolása mellett, a nagybányai hagyományok folytatását és fiatal tehetségek támogatását tűzte ki célul. Az előbbit többek között az alapító tagok (Réti István, Thorma János, Iványi Grünwald Béla), az utóbbit az évente kiosztott díjak biztosították. A társaság elnöke Csók István volt. A Szinyei Társaság folyamatosan bővülő tagságával, a minőséget állandóan szem előtt tartva a magyar művészeti élet mértékadó fóruma volt. A művészeti egyesületek között kiegyenlítő, illetve összekötő szerepet töltött be.

Forrás: http://mek.oszk.hu/01900/01906/html/index713.html

Csók István Emlékmúzeum, Cece

A Csók család villa jellegű, a XIX. század végén épült háza Csók István festőművész XVIII-XIX. századi magyar és francia bútoraival van berendezve, a képek az életműből adnak keresztmetszetet.

Csók István (1865-1961) festőművész képei javarészt impresszionista, esetenként dekoratív felfogásban készültek. A kiállítás kiemelkedő látnivalója az 1912-ben festett, expresszív megfogalmazású Önarckép, amelyet a mester még az 1930-as években adományozott a székesfehérvári múzeumnak.


Csók István Emlékmúzeum (Múzeumbelső)

A Fejér megyei Sáregresen született mester képeinek gyűjtését a múzeum már a harmincas évek vége óta feladatának tekintette, ekkor került a gyűjteménybe a Báthory Erzsébet grandguignol-kompozíciója, amely a Fehérvárért vívott harcok során (1944-45) elveszett. Csók István még 1938-ban három képet - szülei portréját és önarcképét - ajándékozta a múzeumnak. Halála után leánya újabb műveket adott át, s velük a család számos szép, régi bútorát, emléktárgyát.

Ezek tették lehetővé - a Magyar Nemzeti Galéria letéti anyagának segítségével - az emlékmúzeum megnyitását.

Forrás: http://www.vendegvaro.hu/33-42
             http://www.museum.hu/search/museum.asp?ID=318