Az Eötvös Collegium dísztermében mindig is külön gyűjteményként őrizték az intézmény névadójának könyvhagyatékát, s e becses forrásanyag, bár részletes tanulmányt senki készített róla, nem volt ismeretlen a kutatók előtt (vö.: Sőtér István: "Eötvös József", 400. l.). De az csak a minap derült ki, Móra László közleményéből (A Könyvtáros, 1964. január, 23-25. l.), hogy e párszáz kötet csupán egy része Eötvös József könyvtárának, s egy másik rész - ugyancsak több száz mű - a Budapesti Műszaki Egyetem Központi Könyvtárába került, alkalmasint még Eötvös Loránd szándéka szerint. Az Irodalomtörténeti Intézet vezetősége, mihelyt tudomást szerzett erről, azzal a kéréssel fordult a Műszaki Egyetem könyvtárának igazgatójához, tegye lehetővé, hogy a filológiai feldolgozás megkönnyítése végett a nagy író könyvhagyatékának két fele egyesíttessék. A könyvtár igazgatója és felettes hatósága, méltányolva a kérés tudományos célszerűségét, szívesen beleegyezett, s 1965 júliusában a 646 kötetből álló gyűjteményt az MTA Eötvös Könyvtárának engedte át.

A címjegyzéknek csupán futó megtekintése is elárulja, hogy a tudomány milyen értékes forrásanyagnak és kutató eszköznek jutott birtokába. Eötvös József nagy gonddal gyűjtötte a korabeli francia, német, angol politikai irodalmat és különösen a történetírók műveit, s aki a reformkor eszmevilágának tanulmányozásával foglalkozik, a hagyatékban igen hasznos segítségre talál. Számos mű ugyanis, melyet eddig hiába kerestünk a hazai közgyűjteményekben, Eötvös József könyvei közt föllelhető. Csak egy jellemző példa: ismeretes, hogy Petőfi könyvtárában megvolt Esquiros "Histoire des Montagnards" (1847) című munkája; megvolt, de elkallódott, s Magyarországon eddig nem tudtunk e mű egyetlen példányáról sem; most végre Eötvös József hagyatékában rábukkantunk.

A gyűjteményt tehát minden reformkorkutató haszonnal forgathatja, az Eötvös-filológia pedig különlegesen fontos tanulságokat meríthet belőle: olvasmányainak ismeretében jobban megismerhetjük "A karthausi" és az "Uralkodó Eszmék" írójának szellemi fölkészültségét, érdeklődésének irányát. Nagy olvasó volt; a francia forradalom történetéről nem csupán Thiers és Mignet közkézen forgott munkáit szerezte be, hanem számos egyebet is, Rabaut Saint-Etienne, Fantin-Desodoards, Lacretelle, Mirabeau, Sieyes, M^me de Staël, J. Benner stb. műveit, még Buchez és Roux hatalmas opuszát is, az "Histoire parlementaire de la révolution française" negyven kötetét (melyet egyébként Petőfi is meg akart venni). Eötvös alapos közgazdasági stúdiumairól, melyek a kapitalizmus kritikáját közvetítették hozzá, olyan könyvek vallanak, mint M. Chevalier, De Gérando, Proudhon és több korai szocialista írásai s a pauperizmus szakirodalmából pl. Kleinschrodé (ez is olyan mű, melyet egyetlen más hazai könyvtár sem birtokol). A centralizáció hívének olvasmányai közül természetesen nem hiányozhattak Cormenin munkái sem.

Eötvösnek szokása volt ceruzavonással megjelölni a fontosnak, érdekesnek tartott passzusokat, és gyakran írt a lapszélre megjegyzéseket; ezek segíthetnek kinyomozni egy-egy gondolatának forrását.

Eötvös könyvtárának hozzáférhetővé válása nagy és szép leckét ad fel a tudománynak. Először is tisztázni kell, melyek voltak valóban az ő könyvei (mert néhány kötetben Trefort névaláírásával találkozunk); továbbá érdemes kutatni más könyvtárakban a hagyaték esetleges szétszóródott darabjai után (az Egyetemi Könyvtárban Capefigue "Le gouvernment de Juillet... 1835" című munkájának olyan példánya található, mely az ex-libris tanúsága szerint Eötvös anyjáé volt). A legfontosabb persze az, hogy a hagyaték számtalan új adata révén Eötvösről alkotott képünk új vonásokkal egészüljön ki, kívánatos tehát, hogy az alapos feldolgozó munka - Eötvös olvasmányainak és műveinek egybevetése - mielőbb megkezdődjék.