A Nemzeti Ujság 1845. július 27-i számának utolsó oldalán szemünkbe ötlik a következő hirdetés:

"Eladó heverő könyvnyomói sajtók Pesten. Épen egy évvel ezelőtt, s a napokban is kénytelenek valánk folytonos s szakadatlani typographiai munkásság hiánya, és a kinyomatásra qualificált munkáknak nem léte miatt összesen 5 azaz öt darab könyvnyomói présseinket szétszedetni és - hogy hasznos mozgás nélkül, a drága házbérrel terhelt helyet, tespedve hiában ne foglalják el, - a raktárba, nyugalom helyükre letétetni. Ezen örömtelen helyzetnél fogva, néhányat heverő sajtóink közől áruba bocsátunk s azokat királyi privilégiummal ellátott, vidéki könyvnyomtató collegáinknak - hihető, nekik nagyobb szükségük leszen rájuk (?) - jutányos áron ezennel ajánljuk. Pest, jul. 25. 1945. - Trattner és Károlyi, kir. priv. pesti könyvnyomtatók."

Néhány nappal később, augusztus 3-án, e panaszos hangú hirdetést ugyancsak a Nemzeti Ujság háromhasábos vezető cikkben veszi éles bírálat alá, Néhány szó a budapesti sajtók ügyében címmel. A meg nem nevezett szerző szerint munkahiányról a budapesti nyomdákban nem lehet szó; ha fölösleges sajtók akadnak, ennek éppen az az oka, hogy a nagy munkában egyik vagy másik sajtó "hamar megromlik; s az illy megromlottakat aztán eladni, kimustrálni, az okos gazdálkodás hozza magával". A cikkíró tovább megy s így leplezi le a Trattner-Károlyi-nyomdát: "Országvilág tudja, hogy a hirdetők nyomdájába mintegy két év, vagy több idő előtt két angol gyorssajtó hozatott. Minthogy pedig két illy gyorssajtó maga pótolja tíz ócska s eladandó sajtó munkáját, már ebből is világos, milly szük körbe szorul ezen szándéklott könyvnyomtatói demonstratio!"

Ezzel a szóval, hogy "demonstratio", irgalmatlanul felfedi a Nemzeti Ujság cikkírója a mestersége iránt kiábrándultságot hirdető nyomda igazi szándékát: ilyen furfanggal akarja megvédeni jövedelmező privilégiumát s elrettenteni az új versenytársakat. Hogy ilyenek folyvást jelentkeztek s próbálkoztak, mutatja Firtinger Károly forrásmunkájának egy helye, ahol Szilády Károly kecskeméti nyomdász esetét beszéli el; Sziládyt 1843-ban Schedius Lajos, Fáy András s más kiváló írók és tudósok, majd 1844-ben maga a Magyar Tudós Társaság ajánlotta a kormánynak, mikor nyomdáját Pestre akarta áthelyezni. Az ajánlásokból kiviláglik, mennyire sürgető szükségét érezték szellemi életünk vezetői, hogy a nyomdák fokozott erővel szolgálják a megnövekedett irodalmi termelést. "Pest városa 65 év óta folyvást három, Buda két nyomtató műhelyre van szorulva. E szám elégséges volt az irodalom olly szakában, mellyben egy-egy könyv megjelenése irodalmi ünnep volt, s a két városban egy újság jelent meg", de változtak az idők s így most már az Akadémia "oda nyilatkozik, hogy a budapesti sajtók megszaporodása nemcsak hasznos a literatura fő tényezőire, az írókra és kiadókra,... hanem egy naponként kínosan érzett, valóságos szükség".

Akár van a Nemzeti Ujságbeli hirdetés és Szilády sikertelen kérelmezése között közvetlen összefüggés, akár nincs, a két eset külön-külön is érdekesen jellemzi az állandó feszültséget írók, tudósok, kiadók, szerkesztők és nyomdák viszonyában, azt a feszültséget, amely mindenkor számottevő tényező a könyvek létrejöttében.

A Nemzeti Ujság névtelen cikke még sok értékes adattal járul a negyvenes évek nyomdai s kiadói viszonyainak ismeretéhez. A folyóiratszerkesztő s a nyomda harcát a következő példával szemlélteti: "Egy helybeli folyóiratnak bizonyos számú példányait szinte helybeli nyomdatulajdonos ivenkint 24 pfrt-ért állítá ki, (értvén csupán a nyomtatási költséget) s ez több ideig tartott. Később figyelmeztetve lőn a kiadó ezen ár szerfeletti magasságára s utána járván a dolognak, s a nyomtatásnak más helyre viendését emlegetvén, már a nyereség elvesztését féltő nyomdatulajdonos 23, utóbb megint 20 pfrt-ért állita ki ugyannyi, vagy tán több számot; még utóbb ezen összeg is szintolly könnyen szállott alá 17 1/2 pfrt-ra, a milly könnyen fog még lejjebb szállittathatni további alkudozás esetében, vagy épen akkor, ha a jelenleg fővárosunkban - mint ismételve mondánk - munkákkal tulhalmozott nyomdák száma szaporulni fogna." "Emlitsünk mást is: egy 1 1/2 ivből álló hirdetés 10.000 példánybani kinyomatásáért papir nélkül, bizonyos helybeli nyomdában százhusz pfrt. követeltetett; ezt a nyomtatni szándékozó sokalta s a nyomtatványt a mecharistákhoz Bécsbe küldé, hol az egész dolog 74 pfrt-ért, tehát majdnem félannyiért s pedig sokkal csinosabban, mint Pesten várni lehetett, igen rövid idő alatt megkészíttetett." A névtelen szerző így végzi cikkét: "Ha már most e példákat meggondoljuk; meggondoljuk továbbá, hogy a bécsi szigorubb censura alá nem minden szerzőnek van kedve munkáját szállítani s így nyomatni helyben kénytelen; ha meggondoljuk azonfelül, hogy ilyesmit folyóirataink még ha kedvük lenne is rá, nem tehetnek - kérdünk már most minden elfogulatlant, nem elérkezett-e ... az idő, hogy sajtók dolgában állásunkon könnyittessék, miután, ha még sokáig igy maradunk, bizonyosan minden nyomdatulajdonos csupa angol gyorssajtókról lesz kénytelen gondoskodni, melly esetben nem öt, hanem száz kiszolgált ócska sajtó lesz eladandó Budapesten."

Trattner-Károlyiék kísérletének különben a Budapesti Híradó 1845. augusztus 10-i száma ugyancsak hirdetés formájában adta meg a kegyelemdöfést. Ebben egy állítólagos vidéki könyvnyomdász keres eladó sajtót, de kiköti, hogy nem valami "kimustrált hadilovat" kíván, hanem "még egészen használható, Hagár-féle vas-sajtónak" kell a keresett tárgynak lennie, vagy olyannak, amely "akár Dingler, akár Helbig és Müller gyárukban készült légyen". "Stanhope, főleg Orlitsch készitményü nem fogadtatik el"

A kiváltságos öt pesti és budai nyomda mégis megtartotta egyeduralmát, újak letelepedését meghiúsította; még Heckenastnak is meggyült a baja velük, mikor Landererrel szövetkezve, nyomdához jutott. Így maradt ez 1848-ig, a sajtószabadság évéig.