Jankovich Miklós műkincseinek és könyvtári gyűjteményeinek a Nemzeti Múzeum és tékája, a Széchényi Országos Könyvtár számára való megvásárlása 1832-ben korszakos jelentőségű esemény volt. E könyvtári gyarapodást a kortársak és sokáig az utódok is - okkal - úgy tekintették, mint a nemzeti könyvgyűjtemény második megalapítását. Elhalványulva bár, még századfordulónk nemzedéke is őrizte ezt a tudatot. Ám azóta - meg kell vallanunk - a feledés köde csaknem teljesen eltakarta előlünk a Jankovich-gyűjteményekkel kapcsolatos legfontosabb tényeket is, úgyhogy nemegyszer zavarba jövünk, ha idevágó kérdésekkel kerülünk szembe. Ez a visszás helyzet azért állhatott elő, mert közel másfél évszázad alatt senki sem akadt intézetünkben, aki a Jankovich-gyűjtemények történetének felkutatására és bemutatására indíttatva érezte volna magát. Annak a folyamatban levő széleskörű kutatómunkának a keretében, amely könyvtárunk részletes történetének megírására irányul, most végre sor kerülhet e súlyos tartozás lerovására is. Időszerűvé tette különben e tanulmányunkat egy dátum is, nevezetesen: 1972. január 2-án volt Jankovich születésének kétszázadik évfordulója.

Jelen értekezésünk megírásában csaknem teljesen kiadatlan kútfőkre támaszkodtunk. A vonatkozó irodalmi anyag ugyanis annyira gyér, hogy még egy vázlat elkészítésére is nehezen futná belőle. A felhasznált forrásokról az alábbi tájékoztatást adhatjuk.

1. Jankovich Miklós magán- és nyilvános életére vonatkozóláp kiváltképpen két gyűjteményből merítettünk:
a) Jankovich saját személyi iratainak és levelezésének 1959 óta könyvtárunkban őrzött fondjából, valamint
b) a Jankovich-család levéltárának az Országos Levéltárban elhelyezett állagából.

2. A Jankovich-féle könyv- és kéziratgyűjtemény kialakulásának és állományának feltárásához az említetteken kívül főképpen az 1832-ben megvásárolt és a Széchényi Országos Könyvtárba a gyűjteményekkel együtt bekerült kéziratos katalógusok szolgáltak alapul.

3. A Jankovich-gyűjteményeknek a Magyar Nemzeti Múzeum, illetve a Széchényi Országos Könyvtár számára történt megszerzését pedig
a) részben könyvtárunk igazgatóságának ügyviteli iratai,
b) részben az Országos Levéltárban őrzött nádori levéltár (Archivum Palatinale) iratai alapján tisztáztuk.

Ami a feldolgozást illeti, először Jankovich kulturális hivatásának kibontakozását, aztán gyűjteményeinek kialakulását, végül a gyűjtemények sorsát kívánjuk bemutatni.

Társadalmi szerepét tekintve Jankovich Miklós különös jelenség volt Napóleon-kori és reformkori táblabíró-nemességünk körében. Rendkívülisége életprogramjának, élethivatásának sajátszerű kulturális irányában és tartalmában nyilvánult meg. Vérbeli literary gentleman volt: könyv- és kéziratgyűjtő, bibliofil és bibliográfus, szépművészeti és iparművészeti gyűjtő, régész és történetkutató, irodalom- és tudományszervező, játékszíni mecénás és még sok egyéb. Ez a beállítottság inkább egy arisztokratához illett, mint egy középnemeshez. Nem úgy értendő ez, mintha középnemességünk általában híjával lett volna a magasabb műveltségnek, a szellemi érdeklődésnek és aktivitásnak. Hiszen tudott dolog, hogy közéletünknek ez a vezető rétege a reformáció és ellenreformáció idejétől kezdve fokozatosan teljes egészében intellektualizálódott: hordozója lett egy sajátos késő-humanista retorikus-jogi műveltségnek. A felvilágosodás óta pedig Bessenyeivel az élen soraiból kerültek ki az anyanyelvűség nevében végbement kultúraújítás legsúlyosabb szavú támogatói. Kazinczynak az egész országra kiterjedő levelezése kitűnő tanúságtétel arról, hogy a 19. század elején mennyire tipikus volt a könyvolvasó, tollforgató, írói babérokra vágyó középnemes alakja. Azt is tudjuk, hogy a jómódú, polgárosodó nemesség körében megjelent a Berzeviczky Gergely-szerű közíró is: a gazdasági-társadalmi-politikai korszerűsödés előharcosa. Ám volt egy területe szellemi életünknek, amelyen középnemességünk nemigen volt hajlandó szerepet vállalni, ti. a tudományos tevékenység. A természeti és társadalmi valóságra irányuló kutató érdeklődés és feltárás, mint életfeladat, életcél alig gyakorolt vonzóerőt a táblabírákra. Vajmi ritka eset volt az olyan birtokos nemes, aki hivatást érzett valamiféle tudós búvárkodásra. Ha imitt-amott felbukkant is egy-egy efféle különc, általában az sem tudott a dilettantizmus fokán felülemelkedni. Még a sajátszerűen nemesi jellegű és érdekű hazai történelemmel és régészettel való kutató-gyűjtőfoglalkozás iránt sem mutatkozott meg e rétegben komoly készség; Szirmay Antal, Fejérváry Gábor és Károly, vagy Marczibányi István esete kivétel számba ment. A 18-19. század fordulóján úgy látszott, hogy az elmúlóban levő feudális világ szétszórtan lappang és a jozefinus idők óta erősen pusztuló kultúrakincsének összegyűjtését és megmentését legfeljebb egyes művelt, nagyvagyonú és hazafias érzésű arisztokratáktól, vagy főpapoktól lehet remélni.

Tudjuk, nem egészen így történt. Bár az indítást és az alapvetést Teleki Sámuel, Széchényi Ferenc, Batthyány Ignác és Batthyány József személyében csakugyan mágnások és főpapok végezték el, az a tudós polihisztor-gyűjtő, aki mindenkinél nagyobb részt vállalt, nagyobb érdemet szerzett a szóban forgó feladat végrehajtása körül, aki a gyűjtő tevékenységet a szellemi és anyagi kultúra minden területére kiterjesztette, váratlanul a középnemesség soraiból került ki. Csaknem másfélszáz év távlatából ma már teljes bizonyossággal állíthatjuk, hogy legfőként Jankovich Miklósnak, az ő rajongó lelkesedésének, páratlan áldozatkészségének és kiváló hozzáértésének köszönhető, hogy Nemzeti Múzeumunk és ezen belül Széchényi Országos Könyvtárunk alig egy emberöltővel az alapítás után kezdeti szerény állapotából hirtelen kibontakozhatott s valóban méltó, országos reprezentánsa lett ezredéves anyagi és szellemi kultúránknak. Olyan nagy tömegű, változatos összetételű és felmérhetetlen értékű szellemi és műkincs (középkori kódex, nyomdászati ritkaság, az antiktól a neoklasszicizmusig terjedő képző- és iparművészeti tárgy, köztük sok világhírű darab) került Jankovich gyűjteményével a nemzet birtokába, amely messze meghaladta a Széchényi-féle alapítvány kereteit és becsét, s egyáltalában felülmúlt mindent, amit az alapítványok és ajándékok összessége mindmáig jelent intézményeink számára.

2. A Jankovich-család anyagi és szellemi felemelkedése

Ami Jankovich elhivatottságának konkrét kibontakozását illeti, az nyilván nem a véletlen műve volt, hanem a vele született hajlamon túl különleges családi és különféle külső kulturális hatásoknak az eredménye.

A családtörténet adataiból - bármennyire gyérek is azok - több olyan tényt lehet kielemezni, amely hozzásegít Jankovich szellemi habitusának megértéséhez.

A jeszenicei Jankovichok nem tartoztak a honfoglaló eredettel dicsekvő törzsökös középnemességhez, nevük bizonysága szerint idegen eredetűek voltak, s különben is csak a 18. század közepe táján emelkedtek fel a módos birtokos nemesek közé. Eredetileg a horvát végekről, a török elől menekült szegény szabadok, afféle hétszilvafásak lehettek, akik a Felvidéken, egy Trencsén megyei kis faluban, Jeszenicén találtak új otthont maguknak. Nemesi jogállásuk sem volt régi keletű. Armálisukat 1686-ban, Budavár visszafoglalása évében nyerték, úgy lehet, éppen a felszabadító háborúban szerzett érdemeikért. Voltaképpen tehát olyan famíliáról van szó, amely önerejével küzdötte fel magát a szegénységből, az ismeretlenségből a jómódba, a rangos, tekintélyes nemesség szintjére. Az efféle társadalmi-vagyoni felemelkedés a kései feudális időkben nem csupán szerencse dolga volt. Feltörni rendszerint csak azok a családok tudtak, amelyek nemzedékeken át az átlagost meghaladó katonai erényekkel, vagy az új időkben különös jelentőséget és társadalmi megbecsülést nyert intellektuális készültséggel rendelkeztek. A Jankovichok úgy látszik mindkét lehetőséggel élve igyekeztek boldogulni. Családfájukat szem előtt tartva, az egymást követő nemzedékek pályáját a következőkben vázolhatjuk.

Neszéri Jankovich Miklós (1672 körül)
Nádasdy országbíró causarum directora
felesége: Hávor Magdolna

Jankovich Miklós (1715)
katona a felszabadító háborúban,
armális-szerző
felesége: Rajczy Zsuzsanna

Jankovich Miklós (1694-1763)
az esztergomi érsekség causarum directora, majd septemvir
felesége: Szunyogh Krisztina

Jankovich Miklós (1723-1797)
cs. alezredes, majd jászkun kapitány, végül kir. táblai ülnök
felesége: Beniczky Angelika

Jankovich Miklós (1772-1846)
polihisztor, könyv- és műgyűjtő
1. felesége: Rudnyánszky Antónia
2. felesége: Hauch Rozina

Figyelemreméltó, hogy már az első ismert ős, a bizonytalan nemességű, neszéri Jankovich Miklós, már mint előkelő értelmiségi állású egyén jelenik meg a színen. 1670 körül ügyigazgatói, azaz ügyészi (causarum director) minőségben működött a vértanúságot szenvedett gróf Nádasdy Ferenc országbíró szolgálatában. Olyan tény ez, amely a családnak az eruditio eszközeivel való sikeres előhaladása mellett tanúskodik. A megszerzett társadalmi tekintély formai elismerését, a nemesi diplomát azonban úgy látszik, még ekkor is könnyebb volt a hagyományos úton, kard által biztosítani. Az ügyigazgató Jankovich Miklósnak Hávor Magdolnával, valószínűleg nemes nővel kötött házasságából származó fiai (Miklós és András) voltak az 1686-i armális megszerzői.

A felemelkedés harmadik lépcsőfokán, a vagyonszerzésben jellemzően megint csak az intellektuális munka játszotta a főszerepet. Az ősfán I. Miklósként szereplő nemességszerző fia, II. Miklós (1694-1763) szintén, mint causarum director csinált fényes karriert. Az esztergomi érsekség pöreit folytatva, módot talált arra is, hogy feleségének, a szintén Jeszenicén otthonos előkelő Szunyogh-család sarjának jogán számottevő neoaquistica-jószágok birtokába jusson, s ezeket vásárolt fekvőségekkel is gyarapítsa. Pest-, Nógrád-, Komárom-, Nyitra- és Pozsony megyében örök-, vagy zálogjogon a részbirtokoknak (portioknak) egész sorát szerezte meg, s ezzel családját egyszeriben a bene possesionatus rétegbe emelte. Meggazdagodását tüneményes társadalmi emelkedés kísérte: valószínűleg kimagasló jogászi tudásának köszönhette, hogy tagja lett az ország legfelsőbb bíróságának, a hétszemélyes táblának, s mint ilyen, újabb érdemeiért elnyerte az aranysarkantyús vitézi rangot.

A következő nemzedék képviselője, III. Miklós (1723-1797), a mi Jankovich Miklósunk atyja már a rangos megyei családok előnyös helyzetéből folytatta a vagyonszerzést. Vele a család végleg elszakadt az ősi fészektől, Jeszenicétől, és az ország perifériájáról központi területre költözött. Neki köszönheti a család, hogy néhány évtized leforgása alatt szinte főúri uradalmakkal vetekedő sok ezer hold terjedelmű puszták birtokosa lett. Pörös eljárás útján örökjogon került Jankovich-kézbe Fejér megyében Rácalmás, Szentiván és Kulcs, zálogjogon ugyanott Alap, Sismánd és Körtvélyes, valamint Pest megyében Vadas és Szenttamás, végül házasságkötésével a Nógrád megyei Berzence és három városi lakóház Pesten. Ez a III. Jankovich Miklós többé már nem volt ráutalva az értelmiségi munkára, de azért a jogi képzettségnek bizonyára ő sem volt híjával. Nemcsak a jászkun-kerületben viselt kapitányi (alispáni) tiszte, hanem a királyi táblán elnyert ülnöksége is erre vall. Katonaélete, az osztrák örökösödési és a hétéves háborúban való részvétele és ennek során befutott karrierje nyilván nem jelentéktelen, de mégis csak mellékes mozzanat volt életében. A jelek szerint ővele tűnt fel a családban az amateur mű- és könyvgyűjtő nemes típusa. Számon adat vall arra, hogy ő vetette meg alapját a később oly nagy hírre emelkedett családi könyvtárnak azzal, hogy a jezsuita kollégiumok, majd a többi szerzetesházak feloszlatásakor ritka könyveket, kéziratokat és egyéb tudományos rekvizitumokat szerzett meg. Társadalmi elhelyezkedésére különben jellemző a költő Orczy Lőrinccel, egykori ezredtársával fennállt tartós barátsága, valamint az előkelő, kulturált Beniczky-családból történt házasodása és Pesten való megtelepedése.

IV. Jankovich Miklós, a nagyhírűvé vált polihisztor tehát egy fokozatosan kibontakozott családi gazdagságba és kultúrkörnyezetbe született bele. A napvilágot 1772. január 2-én, valószínűleg abban a pesti házban látta meg, amely egykor a mai Kossuth Lajos utca és Petőfi Sándor utca keleti sarkán állt, s amely nagyanyja, Szunyogh Krisztina hozományából lett Jankovich-rezidenciává. Gyermekkorát is telenként minden bizonnyal itt töltötte, vagy Székesfehérvárt, ahol szintén volt háza a családnak; nyaranta pedig Rácalmáson, a még ma is fennálló árkádos kúriában. Feltehetőleg e családi lakóhelyek mindegyike olyan választékos ízléssel volt berendezve, annyi műtárggyal díszítve, annyi művelődési eszközzel ellátva, hogy a gyermekben korán felébredhetett az ilyen irányú érdeklődés. E hatások erejét nyilván fokozták még a rokoni kúriákban és kastélyokban szerzett benyomások is.

A II. József korában új életre ébredő Pest és Buda városa is nyilván jelentős hatást gyakorolt Jankovich szellemi alakulására. Az itt élés, az itt tartózkodás magában véve is elég lett volna ahhoz, hogy Jankovichot messze fölébe emelje a vidékhez kötődött nemesifjaknak. De mennyit jelentett ezen felül még a híres pesti piarista gimnáziumban való iskolázás! Ez az iskola lényegesen többet nyújtott tanítványainak, mint az átlag provinciális gimnáziumok. Itt ugyanis nem érték be a klasszikus és gyakorlati latin nyelvoktatással, hanem különös súlyt fektettek még a korszerű philosophia recentior ismertetésére, úgyszintén a neohumanizmus programját alkotó történeti és régiségtani ismeretek oktatására, s nem utolsó sorban a magyar nyelv használatára meg a hazaszeretet felkeltésére. Valóban, az az oktatás, az a nevelés, amelyet az 1780-as évek közepén Jankovich a pesti piaristáknál és megelőzőleg az ugyancsak piarista vezetés alatt álló váci Teréziánumban kapott, elhatározó befolyással volt egész személyiségének, szellemének, közösségi magatartásának és életprogramjának kialakulására. A pozsonyi kir. akadémián 1791-ben befejezett történeti-jogi tanulmányai már inkább csak kiteljesítették a pesti gimnáziumban szerzett sokoldalú kultúráját.

A családi kör és az iskola lelket, szellemet formáló nevelését és oktatását természetesen egyéb külső hatások is kísérték és követték: olyanok, amelyek illusztris személyek, jeles kultúremberek részéről érték az ifjú Jankovichot.

Életpályájának méltatója, Toldy Ferenc ezek közül legkivált Cornides Dániel professzor (1732-1787) befolyását tartotta döntő jelentőségűnek. Nem tudjuk biztosan, hogy e kiváló felvilágosult történettudósunk milyen kapcsolatban állt Jankovichcsal. Egyetemi oktatója nem lehetetett, mert Cornides 1784-ben lett a pesti egyetem tanára, illetőleg az Egyetemi Könyvtár őre, s működése három év múltán - korai váratlan halála következtében - már véget is ért. Jankovich ebben az időben még csak 12-15 éves gimnazista volt. Több mint valószínű, hogy a szerény jövedelmű professzor mint preceptor foglalkozott a fiatal Jankovichcsal; a gazdag, előkelő család megengedhette magának, hogy ilyen kiváló tudóst fogadjon fia mellé oktatóul. De bármi természetű lett légyen is a kapcsolat közöttük, feltehetőleg Jankovich Cornidestől tanulta korszerű történeti műveltségét és a magyar történelemnek forrásokon keresztül való megismerését. Emellett nagyszerű élményt jelenthetett számára Cornides tudós műhelyének, különösen 2000 kötetnyi, csupa magyar történeti tárgyú könyvet, kéziratot felölelő tékájának megismerése is. Nyilván itt és ekkor találkozott először a bibliotheca Hungarica fogalmával s innen eredt érdeklődése a nemzeti könyvkultúra történeti emlékei iránt.

Vonatkozó irodalmunk Cornidesen kívül nem tesz említést több olyan személyről, akinek hasonló elhatározó befolyása lehetett az ifjú Jankovich tudományos érdeklődésének, terveinek, törekvéseinek kialakulására. Pedig nyilván voltak még ilyenek! Ezek közé tartozott Kovachich Márton György (1744-1821), szintén pesti egyetemi könyvtárőr. Ez a - Cornideshez hasonlóan - felvilágosult szellemű jeles tudós (a rendszeres történeti forráskutatás úttörője, a tudományos jogtörténetírás megalapítója, a nyilvános nemzeti könyvtár gondolatának első propagátora és egy szervezett történetkutató intézet és forrásgyűjtemény életrehívója) az 1790-es években kimutathatólag szoros kapcsolatban állt Jankovichcsal, vele nagy igényű közös tudományos vállalkozásba kezdett: egy teljességre törekvő magyar nemzeti bibliográfia (Bibliotheca Hungarica universalis) összeállításába. Kovachich ekkor már javakorabeli, közel 50 éves férfi volt, háta mögött gazdag tudományos eredményekkel, Jankovich pedig 20 év körüli, jóformán ismeretlen fiatalember. Nyilvánvaló tehát, hogy kettejük viszonyában Kovachich játszotta a mentor szerepét. Bár kooperációjuk a jelek szerint nem sokáig tarthatott, mégis Jankovich minden bizonnyal erőteljes ösztönző és fejlesztő hatást gyakorolt. Hozzájárulhatott a hungarika-könyvgyűjtés iránt Cornides által felkeltett érdeklődése megszilárdulásához, de ezen túl a könyvismeret és a bibliográfia mélyebb értelmének és módszeres gyakorlásának elsajátításához is.

Fel kell tételeznünk, hogy ugyanebben a környezetben, az Egyetemi Könyvtár falai közt még egyéb jelentős hatások is érték Jankovichot. A Bibliotheca élén ui. ekkoriban egymást követően két jeles ex-jezsuita tudós állt: a nyolcvanas években Pray György (1723-1801), bontakozó kritikai történetírásunk vezető reprezentánsa, a kilencvenes években pedig Schönvisner István (1738-1818), régészeti tudományunk megalapítója, mindkettő professzor. Ez idő szerint nincs tudomásunk arról, hogy az ifjú Jankovich e két nagytekintélyű tudóssal közelebbi személyes nexusban lett volna, de - mint a könyvtár gyakori vendége - mindenesetre ismerhette őket, s ami fontosabb: olvashatta egynémely alapvetően fontos munkájukat, Praynak Index rariorum librorum Bibliothecae Universitatis Regiae Budensis (Budae 1780), valamint Schönvisnernek De ruderibus ... et nonnullis aliis monumentis in solo Budensi (Budae 1778) és Notitia Hungaricae rei numariae (Budae 1801) című kiadványát. E két újszerű kutatási tárgykör nyilván magára vonta Jankovich figyelmét és alkalmas lehetett arra, hogy kiszélesítse, illetőleg elmélyítse akkoriban kialakuló tudományos horizontját s befolyásolja gyűjtői tevékenységét. Pray a ritka könyv fogalmának és jelentőségének konkrét tisztázásával kitűnő segítséget nyújthatott neki a könyvek világában való szakszerű eligazodáshoz, Schönvisner pedig történelmi érdeklődését és gyűjtését a kéziratok és nyomtatott könyvek körén túl kiterjesztette a tárgyi műemlékekre is.

Tovább is lehetne még nyomozni a pesti Egyetemi Könyvtár olvasótermében a 18. század végén dolgozó tudósoknak Jankovichcsal való kapcsolata után, megkísérelve kimutatni rá gyakorolt tudományos és eszmei hatásukat. Sőt kutatni lehetne az után is, hogy az 1790-91. évi nagy nemzeti ébredés idején Pest-Budán összesereglett szellemi kiválóságok közül kivel került Jankovich olyan baráti viszonyba, amely kulturális érdeklődésének alakulására esetleg befolyást gyakorolt. Ámde minderre itt és most nem vállalkozhatunk. Ez külön feladat, amely egyszer majd a fölöttébb gazdag Jankovich-levelezés gondos áttanulmányozásával lesz elvégezhető. Legfeljebb egy mozzanatra kell még mint alapos feltevésre utalnunk: Révai Miklósnak közvetlen vagy közvetett, ti. Horvát Istvánon keresztül érvényesült befolyására. Biztos tudomásunk van róla, hogy Jankovichot, a piaristák neveltjét, a tudós piarista professzor megtisztelte barátságával, Jankovich pedig Révai tüzes nemzeti érzéstől áthatott szellemének és nyelvtörténeti kutatási propagandájának lelkes híve lett. Határozottan kifejeződött ez hungarikum-gyűjtésének a magyar nyelvemlékek felkutatására irányuló elsőrendű programpontjában, egyszersmind egész gyűjtő céljának a Cornides-Kovachich-féle hideg racionalista tudományosság aranyából a romantikus nemzeti rajongás felé való orientálódásában.

Tárgyunk első fejezetéhez nincs több mondanivalónk. Úgy véljük, fenti miliő-vizsgálatunk a maga töredékes mivoltában is alkalmas arra, hogy érzékeltesse: hogyan, s miért fordult Jankovich Miklósnak, ennek a hivatali-politikai pályára predesztinált gazdag nemesifjúnak érdeklődése tudományos és művészeti irányba, közelebbről a nemzeti könyv- és műgyűjtés felé.

A 18. század végén a felsőfokú jogi tanulmányokat rendszerint. még húszéves koruk előtt befejezték a fiatalok. Jankovich is 1791-ben, 19 éves korában hagyta el a pozsonyi kir. akadémiát. Évszázados társadalmi szokás szerint a rangos családok sarjai ilyenkor tiszteletbeli jegyzői hivatalt vállaltak a vármegyénél. Nem volt kivétel ez alól az ifjú Jankovich sem. Némi késedelemmel bár, 1793-ban Fejér megye szolgálatába lépett. Az adminisztratív pálya azonban aligha gyakorolt rá nagy vonzóerőt: négyévi gyakornokoskodás után, édesapja halálakor (1797) úgy látszik könnyűszerrel búcsút vett a megyeházától. Egyidejűleg elhagyta Székesfehérvárt, visszavonult Rácalmásra, a család egyik vidéki kúriájába és testvéröccsével, Jankovich Józseffel (a későbbi Fehér megyei alispánnal) megosztozva kézbe vette az örökölt birtokok vezetését. A következő évben (1798) megnősült, feleségül vette egy hasonlóképpen előkelő és módos család leányát, Rudnyánszky Antóniát. Az 1800-as évek elején több gyermeke született. Ugyanez idő tájt (1801-ben) történt, hogy a családi birtokok végleges rendezése kapcsán a Fejér megyei Rácalmásról a Pest megyei Vadas pusztára költözött, s itt rendezte be vidéki rezidenciáját. Ekkor vette fel a vadasi előnevet, elhanyagolva a régi, immár jelentőségét vesztett jeszenicei prédikátumot. Életét itt majd egy évtizedig túlnyomórészt gazdálkodással töltötte: igazgatott, pereskedett és - kihasználva a napóleoni idők piaci konjunktúráját - nagybani terménykereskedést folytatott, amelynek hasznát újabb birtokvásárlásokba fektette. Gazdagságára jellemző, hogy csupán öröklött birtokrészének tiszta jövedelme is meghaladta az évi 15.000 ezüst forintot. Feltehető, hogy az új szerzemények hozama sem maradt el sokkal ettől az összegtől. Ez a szinte főúri jómód nemcsak a pesti rezidencia fenntartására, a rendszeres fővárosi telelésre és bécsi kirándulásokra nyújtott könnyű lehetőséget hanem különleges kulturális passziók messzemenő kielégítésére is. Mégis 1808-ban még egyszer megkísérelte Jankovich, hogy hivatali karriert csináljon: kinevezést kért és nyert a budai kir. kamara tisztviselői karába, és mint titkár, két éven át tevékenykedett a kincstári ügyek adminisztrációjában. 1810-ben azonban végérvényesen belátta, hogy a közigazgatási pálya nem neki való; állásáról most már nyilván azzal a szándékkal mondott le, hogy ezentúl minden idejét és energiáját a kultúra szolgálatának szenteli. Feltehetőleg ugyanekkor (esetleg már előbb) mentesítette magát a jószágkormányzás gondjaitól is, gazdatisztekre bízva birtokainak kezelését.

1810/11-ben, amikor e fordulat végbement, Jankovich már csaknem 40 éves volt. A háborús gazdasági konjunktúra a vége felé közelgett és küszöbön állt a devalvációs korszak; az óvatosak abbahagyták a spekulációt és beérték javaik élvezetével. Jankovich Miklós is felismerhette az idők változásának jelét. Ez lehetett a materiális háttere annak, hogy olyan hirtelen szakított minden érdekszerű gyakorlati tevékenységgel és teljesen átengedte magát ifjú éveiben kitűzött ideális életprogramjának: a hazafias célzatú kultúrkincs-gyűjtésnek és a tudós-irodalmi nemzetszolgálatnak.

Szó sincs persze arról, hogy Jankovich csak ekkoriban,1810 körül, és csupán külső, gazdasági körülmények kényszere folytán látott volna hozzá Cornides, Kovachich és Révai által inspirált nemzeti-tudományos gyűjtőprogramjának megvalósításához. Ellenkezőleg: megállapítható, hogy ilyen irányú tevékenységét már 20 éves kora körül megkezdte és azóta is szüntelenül, egyre fokozódó céltudatossággal, hozzáértéssel és szenvedélyességgel folytatta. 1810 körül már olyan, országszerte ismert teljesítmény állt mögötte, amely önmagában is elegendő ok lett volna a kulturális életformába való teljes átlépésre. Az volt ui. a helyzet, hogy Jankovich immár két évtizedre visszatekintő erőfeszítésének eredményét maga sem volt képes többé áttekinteni s még kevésbé szakszerűen felmérni. Elérkezett a legfőbb ideje annak, hogy összegyűlt könyv- és műkincseit számba vegye, rendszerezze, katalogizálja és esetleg irodalmilag is kiaknázza. A nagyszerű gyűjtemény, amelyet - a gazdálkodás gondjai közepette - mintegy fél kézzel is össze tudott hordani, most már nem volt ugyanígy kezelhető; gondozása feltétlenül egész embert követelt. Ezt be kellett látnia Jankovichnak, ha nem akarta, hogy tömérdek fáradozásának és ráfordított költségének gyümölcse mint holt érték ismeretlen maradjon a haza és a külföld nyilvánossága előtt. Ezt pedig semmiképpen sem akarhatta, hiszen gyűjtőmunkáját egyfelől kultúramentő missziónak érezte, vele a nemzeti öntudatosulást kívánta előmozdítani, másfelől manifesztációnak is szánta a nagyvilág, konkréten a germán és szláv tudományosság egykorú fölényes képviselői számára, akik kétségbevonták, hogy a magyarság a középkor óta részese volt Európa kulturális fejlődésének.

Vizsgáljuk meg, miben állt Jankovich korai gyűjtőtevékenysége és mit eredményezett az első 20-25 esztendőben.

Bevezetőnkben utaltunk volt rá, hogy már Jankovich édesapja, a jászkun kapitány is könyvbarát és könyvgyűjtő volt: jogi, történelmi és klasszikus irodalmi művekből álló tékáját a József császár által feloszlatott kolostorok elkótyavetyélt könyveiből is gyarapította és fehérvári, vagy pest-belvárosi házában állította fel. A fiú később, amikor már országos hírű könyvmúzeum birtokosa volt, megvallotta, hogy az alap, amelyből kiindult, ez a kisded (összesen 103 műből álló) atyai hagyaték volt. De ezen túlmenő szerepe is volt az apának: az ő megértő, áldozatkész támogatása segítségével indult el Jankovich az önálló könyvgyűjtés útján. Neki köszönhette, hogy már nagykorúvá válása előtt, amikor saját jövedelme és jogképessége még nem volt, nagyarányú könyvvásárlásokba bocsátkozhatott.

a) Az első jelentős szerzeményi akcióra 1793 tavaszán került sor. Ehhez a jelek szerint tudós mentora, Kovachich Márton György segítette hozzá Jankovichot, nyilván 1792-ben együttesen megkezdett nagy nemzeti bibliográfiai vállalkozásuk kapcsán. A budai egyetem egykori diplomatika-professzorának és az Egyetemi Könyvtár őrének, az ex-jezsuita Wagner Károlynak elárvult könyvtáráról volt szó. Wagner nyugalomba helyezése (1784) óta szülővárosában, a Sáros megyei Kisszebenben élt csendes visszavonultságban egészen 1790 elején bekövetkezett haláláig. Tékája, amelyet egyetemi kartársa, Cornides Dániel és rendtársa, Schönvisner István segítségével gyűjtött össze, 624 történettudományi munkát ölel fel mintegy 800 kötetben. Összetételét tekintve a gyűjtemény történészi szakkönyvtár volt, amely híven reprezentálta Magyarország történetének mind forráskiadványait, mind historiográfiáját; függelékképpen tartalmazta még a 17-18. századi külföldi történettudomány standard munkáit is. A kiadványok zömükben 18. századiak voltak, tehát általában recens jellegűek, s jobbára latin és német, kisebb részben francia és magyar nyelvűek. A kerekded gyűjteményt az örökösök lehetőleg teljes egészében kívánták értékesíteni. Kovachich, ismerve Jankovich gyűjtési szándékát, közvetített közte és az örökösök között. A vételár 1500 ezüstforintra rúgott, s részletekben került kifizetésre.

Ezzel a szerzeménnyel Jankovichnak sikerült megtennie az első jelentős lépést a tervezett Universalis Bibliotheca Hungarica létrehozása felé. Csaknem egyidőben történt ez Széchényi Ferenc azonos célú vállalkozásának elindulásával. A két gyűjtő egy ideig valószínűleg mit sem tudott egymás szándékáról; de nyilván nem véletlen volt, hogy egyszerre ketten - sőt tudjuk: többen is - indíttatva érezték magukat efféle nagyszabású akcióra. A törekvés mozgatója kétségtelenül a hazai társadalmi környezetben 1770 óta végbement változás volt: az értelmiség szerepének és arányának a közösségi életben végbement gyors megnövekedése és vele a könyvkultúra nagyarányú előretörése; célja pedig a közműveltség szintjének emelése, az ismeretszerzésnek és ismeretterjesztésnek nemzeti irányba terelése. Vagyis tulajdonképpen itt is ugyanaz a társadalmi igény fejeződött ki, mint az akadémia-eszmében: az intellektuális felszereltség megszerzése és korszerűvé tétele, más szóval a nemzeti célok felé fordult új világi értelmiség aktív szellemi tevékenységének, kutató energiájának és problémamegoldó képességének előmozdítása.

b) A fiatal Jankovich gyűjtőkedvét az első siker úgy látszik tetemesen felfokozta. Valószínűleg széleskörű tájékozódást folytatott további jeles gyűjtemények megszerezhetősége iránt. Két év múlva, 1795 őszén sikerült is egy újabb eladó könyvtárra találnia. Kazay Sámuel (1711-1798) gyógyszerész, Debrecen város gyógyszertárának provizora kínálta vételre érem- és műtárgy-gyűjteménnyel egybekötött bibliotékáját. Kazay a protestáns Kelet-Magyarországon kitűnő bibliofil és műgyűjtő hírében állt, közeli jó barátja volt Weszprémi Istvánnak, a Succincta medicorum Hungariae et Transilvaniae biographia jeles szerzőjének. Gyűjteménye - amelyet jórészt Németországban és Itáliában vásárolt - polgári viszonylatban szinte páratlan értéket képviselt; hozzá fogható inkább csak főpapi, vagy arisztokrata kastélyokban fordulhatott elő, de ott sem mindenütt. Tékája jelentőségét elsősorban nem számszerű gazdagságának köszönhette; bár e tekintetben is kiemelkedő volt, hiszen több mint 1800 műre terjedő állományával fülmúlta Kollár Ádám híres bécsi gyűjteményét, és megközelítette Cornidesnek id. gr. Teleki László által megvásárolt pesti könyvtárát. Ami pedig belső értékét illeti, e tekintetben túlszárnyalt minden más egykorú hazai tudós magángyűjteményt. Jellegére nézve egyetemes európai könyvtár volt latin, görög, héber, német, olasz, francia és magyar nyelvű tudományos és irodalmi művekkel, a könyvnyomtatás addig eltelt évszázadainak legjelesebb termékeivel, sőt számos középkori kódexszel. A gyűjtő által saját kezűleg összeírt katalógus szerint állományában 4 db 13. századi, 2 db 14. századi és 24 db 15. századi eredetű, jobbára liturgikus kódex fordult elő, továbbá 159 ősnyomtatvány, több száz antikva és nagyszámú egyéb könyvritkaság; szerves részét alkotta a gyűjteménynek két földgömb, két éggömb és számos atlasz. S még ez nem volt minden! A téka - humanista hagyomány szerint - gazdag műgyűjteménnyel, valóságos kis múzeummal volt egybekötve, amely több mint másfélezer történelmi becsű görög-római és magyar numizmát (numophylacium), másfélszáz gemmát és amulettet (gemmophylacium), ásatásokból előkerült feliratokat, szobrokat, táblaképeket, fegyvereket és egyéb műtárgyakat (cymeliotheka) ölelt fel. A teljes könyv- és műgyűjtemény értékét 12.500 ezüstforintra becsülték. A tulajdonos azonban el volt adósodva, s kényszerhelyzetében Jankovichnak 2500 ezüst forintért kész volt átengedni a párját ritkító sokrétű gyűjteményt. 1795 októberében meg is kötötték az adásvételi szerződést, ámde az ügylet lebonyolítása súlyos akadályokba ütközött. A következő év tavaszán a debreceni református kollégium Kazaynak 1015 forintnyi adóssága fejében bíróilag lefoglaltatta, sőt birtokba is vette az egész gyűjteményt. De Jankovich részéről is nehézségek merültek fel; édesapja valószínűleg nem volt hajlandó a nagykorúságát még el nem ért fiú szerződését. megerősíteni. Így aztán a huzavonában a kollégium lett nyertes: a collectio Kazayana - ha nem is teljességében - végérvényesen nála maradt. Egy részét később egyezkedés útján - úgy látszik - mégis sikerült Jankovichnak megszereznie. Erre nyilván az adott módot, hogy a kollégium követelésének összege felét sem érte el annak a summának, amelyet Jankovich fizetett volna Kazaynak.

A Kazay-könyvtár nagybecsű külföldi kódex- és könyvkincsei s egyéb muzeális gyűjteményei minden bizonnyal nagy élményt jelentettek Jankovich számára. Alighanem ennek a hatásnak tulajdonítható, hogy a hungarikum-gyűjtés eredeti nemzeti tudományos célkitűzése ettől fogva megszűnt számára kizárólagos lenni; melléje szorosan felzárkózott egy széleskörű rara-gyűjtés, vagyis egy nemzetközi jellegű könyvtörténeti, könyvművészeti célkitűzés, sőt - tudjuk - egy teljesen kötetlen tárgyi régiséggyűjtési muzeális program is. Az ifjú Jankovich érdeklődési körének ez a kitágulása sejteni engedte, hogy itt olyan kezdetekről van szó, amelyek messze felül fognak múlni minden más hasonló egyéni vállalkozást. Erre vallott az is, hogy Jankovich, amikor atyja halála (1797) után önállósult, kincseivel Székesfehérvárról hamarosan felköltözött Pestre, a Hatvani-utcai családi házba, hogy itt az ország kulturális középpontjában a legkedvezőbb körülmények között fejleszthesse tovább gyűjteményeit.

c) Gyarapító tevékenysége ezekben az években mind nagyobb méreteket öltött. A századfordulóig továbbra is elsősorban tudós-jellegű magánkönyvtárak után fürkészett. Elsőrangú vásárlási területe még jó ideig a Felvidék volt. Az itteni lehetőségeket valószínűleg még 1793-i Sáros megyei útja alkalmával felmérte, és - a jelek szerint - messzemenőleg ki is aknázta. E vidék ui. - kívül esvén a török hódoltságon - többé-kevésbé fenntartotta a középkori Magyarország szellemi és művészeti örökségét, itt tehát sikerrel lehetett kódegekre, könyvritkaságokra és egyéb régiségekre bukkanni. Megkönnyítette a kutatást az is, hogy a 18. század korábbi évtizedeiben némely tudós evangélikus lelkészek és tanárok, úgyszintén amatőrök, már rengeteg hányódó, lappangó értéket összeszedtek és magángyűjteményükben őrizgettek. Jankovich tehát figyelmét elsősorban ezeknek, az őt megelőző gyűjtőknek tékáira fordította.

1799-ben történt, hogy özv. Fejérváry Károlyné szül. Semsey Polixéna felajánlotta Jankovichnak néhány évvel korábban elhányt férje gazdag könyv-, kézirat- és oklevélgyűjteményét. Fejérváry Károly (1743-1794) komlóskeresztesi (Sáros megyei) földbirtokos egyike volt azoknak a ritka nemes uraknak, akik a megyei közügyek helyett a történelem tanulmányozásának szentelték életüket, és - nyilván tudós tanáraik hatására - a nemzeti múlt írott és nyomtatott forrásainak gyűjtésével foglalatoskodtak. Hátrahagyott tékája 1070 tételnyi nyomtatott könyvet, valamint 126 kötegre terjedő oklevél-, irat- és levélanyagot (collectio diplomatica) ölelt fel, különös tekintettel Sáros megye és a felvidéki evangélikusok történetére. A könyvek, iratok és levelek nagyrészt 17-18. századbeliek voltak, az oklevelek azonban zömmel középkoriak, 13-15. századiak. Ezt a merőben hungarika jellegű gyűjteményt szakértő becsüsök 3400 ezüstforintra értékelték, Jankovich azonban csupán 1580 forintra. Hosszú alkudozás után végre is 1800 tavaszán az özvegy és fia, Fejérváry Gábor - hitelezőktől szorongatva - kénytelenek voltak 2810 forintért átengedni a hagyatékot.

d) Ugyanez időtájban Eperjesen alkalma nyílt Jankovichnak még egy, bár jóval kisebb terjedelmű részletvásárlásra. Itt élt még ekkoriban a Felvidék egyik legnevesebb 18. századi könyv- és kéziratgyűjtőjének, Dobay Székely Sámuelnek (1704-1779) az özvegye. Dobay Székely szepességi származású kisnemes volt, filozófiát és jogot végzett, majd egy darabig tanárkodott, de élete javát katonáskodással töltötte. Az osztrák örökösödési háborúban bebarangolta Közép-Európát, majd Itáliát is, mindenütt kitűnő figyelmet szentelve a kulturális intézményeknek, a tudomány képviselőinek és a könyveknek. Altdorfban tudós ismereteivel annyira feltűnt, hogy az ottani akadémia tagjává választotta. Amikor 1753-ban mint kapitány megvált a katonai szolgálattól és Eperjesen a magánéletbe vonult vissza, ritka könyvekből álló gyűjteménye már meg volt alapozva.

Latin, német és magyar nyelvű kiadványokon kívül jelentős számban szerepeltek tékájában francia és olasz, s kis részben szláv nyelvű munkák is. Tartalmukra nézve a könyvek jobbára történelmi, egyháztörténelmi, földrajzi, és politikai tárgyúak voltak, jórészben hungarikumok. Az utóbbiak közül a kapitány sokat atyjától, Dobay Székely Andrástól, Szepes megye egykori nótáriusától örökölt, részben kéz alatt vásárolt; ilyen volt többek között Sartori Dániel besztercebányai evangélikus lelkésznek mintegy 700 kötetnyi tékája, amely magába foglalta az eperjesi kollégium híres professzorának, Mattheidész Sámuelnek hagyatékát is. A gyűjtemény számszerű gazdagságáról sajnos nincs teljes kimutatásunk; kötetszáma alighanem 500 és 1000 között lehetett. A könyveknél nagyobb történelmi értéket képviselhetett Székely Sámuel kézirat-, irat- és oklevélgyűjteménye, ám ennek jelentőségére csak egyes fennmaradt darabok alapján következtethetünk. A gyűjtemény nagy részét ui. az özvegy már az 1780-as években eladogatta; vásárolt belőle Klimó György pécsi püspök, Fejérváry Károly, bizonyos Bértó Imre, s még nyilván mások is. Jankovich számára a kilencvenes évek végén már nem sok érdekes darab maradhatott; nem is lehet tudni, hogy numizmákon kívül mit és mennyit vásárolt.

e) Több, a Jankovich-hagyatékban ránk maradt katalógus amellett tanúskodik, hogy a századforduló körül és a következő másfél évtizedben még más felvidéki magángyűjteményekből való részleges vásárlásra is sor került. Ezek közé tartozott Hambacher Sámuelnek (1720-1780) a XIII. szepesi város főorvosának 1800-ban kiárusított hungarika-gyűjteménye; Benczur József (17281784) pozsonyi, illetőleg késmárki líceumi tanárnak és jeles jogtörténésznek hátrahagyott, zömmel bizonyára hazai történettudományi könyvtára; Lautsek Márton (1772-1802) szakolcai evangélikus lelkésznek 400-nál több könyvet (közöttük számos szlavikát) s mintegy 60 kéziratot tartalmazó protestáns egyházi egyháztörténeti tárgyú hagyatéka; br. Orczy László (1750-1807) főispánnak, a költő fiának Kassán elárverezett tékája; Tertina Mihálynak (1750-1808), a hányatott életű miskolci gimnáziumi tanárnak, Hosszú István (1755-1808) losonci evangélikus lelkésznek, úgyszintén Kazinczy Ferencnek 1809-ben szükségből áruba bocsátott első könyvtára, valamint Kuzmányi Sámuel (?-1810) rimaszombati református lelkésznek, Lehoczky András (1141-1813) nagyszombati kerületi táblai ülnöknek és genealógus írónak, végül Semsey András (1784-1814) septemvirnek és giralti földbirtokosnak könyvgyűjteménye.

Jankovichnak e korai időszakban végzett magángyűjteményi vásárlásai persze nem szorítkoztak csupán a Felvidékre. Figyelme kiterjedt más országrészekben, más városokban kínálkozó alkalmakra is, elsősorban természetesen a fővárosiakra. 1801 és 1810 között Pesten három nagyobb arányú szerzeményezéséről van tudomásunk. A legjelentősebb ezek közül Ribay György (1754-1812) szlovák származású tudós evangélikus lelkésznek nagybecsű, bizonyára sok száz kötetből álló szlavika (elsősorban bohemika) gyűjteménye volt, amelyet igen nagy összegért, 1800 ezüst forintért másodkézből, Ruttkai Dankó Gábortól szerzett meg. Ezt megelőzőleg, 1801-ben egy Bobics János nevű pesti ügyvéd hagyatékából, jóval később, 1810-ben pedig egy mágnásnak, Keglevich György grófnak dobra került könyvtárából vett több száz kötetre valót. E két utóbb említett gyűjtemény jobbára 18. századi anyagot tartalmazott: Bobicsé hazai tudományos műveket, illetőleg jogi kéziratokat, Kegleviché külföldi felvilágosult és szabadkőműves irodalmat. Ezeket a szerzeményeket megelőzte egy, vagy több, Kovachich Márton Györgytől való kéziratvásárlás az 1790-en évek végén; ennek révén kerültek a Jankovich-gyűjteménybe Verancsics Antal autographumai. Bizonyára nem volt jelentéktelen az a soproni vétel sem, amelynek kapcsán Vietorisz Jonathán gimnáziumi igazgató (?-1802) tékájából mintegy 400 ezüst forintértékű, tehát bizonyára számottevő belső becsű könyv és kézirat került a birtokába.

Végül utalni kell bizonyos alkalmi csereügyletekre is, amelyeket Jankovich egyes főúri gyűjtőkkel, így pl. gróf Viczay Mihállyal (1756-1831) és úgy lehet gróf Illésházy Istvánnal (1762-1838) bonyolított le.

Ezek a hazai magánkönyvtári vásárlások - amelyekhez különleges függelékként járult a budai kir. kamarai levéltárnak 1799-1800-ban kiselejtezett iratanyagából történt többrendbeli vétel - zömmel a Bibliotheca Hungarica Universalis eredeti tervét vitték gyors ütemben a valósulás felé. Lehetetlen azonban észre nem venni, hogy Jankovich gyűjtőtevékenysége már a századforduló előtt túllépte ennek a programnak határait. Bármekkora lelkesedéssel, hazafiúi buzgalommal és áldozatkészséggel dolgozott is a szentnek érzett ügyért: az elmúlt századok során senki által össze nem gyűjtött s éppen ezért feledésbe merült, szétszóródott hazai kulturális termékek, könyv- és kódexkincsek, oklevelek, hivatalos iratok és magánlevelek felkutatásán és megszerzésén, - nem tudott ellenállni annak a vonzásnak sem, amelyet a tágabb közép-európai művelődéstörténet írott emlékei, a hazaiaknál művészibb kivitelű középkori kéziratok és újabb kori tipográfiai remekművek gyakoroltak rá. De ebbe az irányba terelte szűkebb politikai-történeti érdeklődése, a magyarság és a szomszéd népek történetének összefüggéseire irányuló figyelme is. A germán és szláv történeti, könyvtörténeti emlékekkel való kapcsolata nyilván az Egyetemi Könyvtárban kezdődött, de igazában csak akkor mélyült el, amikor a Kazay-tékával, illetőleg a Ribay gyűjteménnyel ilyenekre maga is szert tett. Bizonyos, hogy e réven fejlődött ki benne a bibliofil érzék és szenvedély. A régi és szép könyv szerelme egyre inkább hatalmába kerítette úgyanannyira, hogy semmiféle áldozatot nem sajnálva, gyűjtőtevékenységét a hungarikumok mellett kiterjesztette a német és szláv kultúrterületek régi és ritka könyveire és kézirataira is.

Ennek az utóbbi programnak megvalósítását azonban hazai magánkönyvtárakból való vásárlással csak korlátozottan lehetett előrevinni. Igaz, hogy a 16. század külföldi nyomdatermékei közül régi főúri tékákból idehaza is kerültek elő különleges értéket jelentő könyvritkaságok, mégis e tekintetben igazi nagyszerű eredményeket csak külföldi vásárlások hozhattak. Így szorult rá idővel Jankovich hivatásos hazai és idegen könyvkereskedő cégek támogatására.

Ami a hazai könyvkereskedelmet illeti, e téren a 18-19. század fordulóján még meglehetősen kezdetlegesek voltak a viszonyok. Szakértő könyvárusok (bibliopolák) ekkoriban még csak egy-két helyen működtek: elsősorban Pesten és Pozsonyban. A fővárosban Eggenberger József játszott vezető szerepet; boltja mindennapi találkozóhelye, valóságos kaszinója volt a magas értelmiségnek. Mellette a Kilián testvérek, valamint Weigand Mihály cége is ügyes közvetítő szerepet játszott az idegen könyvpiacok és Pest-Buda író- és olvasóközönsége között. Valamivel később feltűnt Leyrer József cége is. Jankovich a kilencvenes évek első felétől (1794-től) kezdve állandó megrendelő volt e cégeknél; de kapcsolatot tartott fenn a régi típusú könyvkereskedőkkel is, így Mossóczi Institoris Gáborral és Ivanich Zsigmonddal. Pozsonyban úgy látszik, inkább csak alkalmi vásárlásokat végzett.

Külföldi viszonylatban természetesen elsősorban Bécs jött számba mindenféle komolyabb könyv- és kéziratbeszerzés tekintetében. A császárvárosban ekkoriban már egész sora működött a nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező könyvkereskedőknek. Jankovich a Wiener Zeitung könyvjegyzékéből, valamint a jénai Allgemeine Litteratur-Zeitungból - amelynek úgy látszik előfizetője volt - ismerte e cégeket, és tisztában volt vele, hogy gyűjtőmunkájában hol, milyen természetű segítséget nyerhet. Értesüléseink szerint nagy tételekben vásárolt a Vanzetti & Bernardini, valamint Gamora & Comp. cégnél. Különös figyelmet tanúsított az alkalomszerű nagyobb könyvaukciók iránt. Az árverési katalógusokból jóslőre tételszerűen értesülhetett arról, hogy egy-egy kalapács alá. kerülő híres gyűjtemény milyen ritkaságokat, esetleg hungarikumokat tartalmaz. Így már a kilencvenes években alkalma volt bekapcsolódni a bécsi Blumauer-könyvtár licitációjába, úgyszintén egy lembergi tékáéba. Határozott jelei vannak annak is, hogy kapcsolatait már ekkoriban kiterjesztette Bécsen túli könyvpiacokra, Lipcsére, Augsburgra, Nürnbergre és más német városokra is. Tudomásunk van például arról, hogy sok becses darabot, kivált reformáció-kori emlékeket vásárolt 1804-ben, Helmstedtben J. B. Carpcov professzor elárverezett könyv- és kézirattárából. Hasonlóképpen nagyszámú és kiváló értéket (középkori kódexeket és 16. századi kéziratokat) szerzett 1812-ben az Ebner-Eschenbach-féle gyűjteményből. Közép-európai vásárlókörének széles körű kialakítására azonban tulajdonképpen csak az 1815 utáni időkben került sor.

Íme, ezek azok a főbb tények, amelyekből Jankovichnak kezdeti, kb. 1790 és 1817 között végbement gyűjtőtevékenysége kirajzolódik.

A pesti Jankovich-házakban (a Hatvani utcában és a Kerepesi úton) e negyedszázad folyamán összegyűlt, a tízezret jóval meghaladó kötetszámú, igen sokrétű és jeles kincsekben bővelkedő tékát számba venni, korszerű tudományos szempontok szerint elrendezni és az író-tudós világ előtt szakszerűen ismertetni nem csekély feladatot jelentett. Alig kétséges, hogy ez a munka - ha voltak is előzményei - csak 1810 után került a komoly megvalósulás állapotába. Végrehajtása minden bizonnyal évekig tartott, úgy lehet 1815-1817-ig elhúzódott. Az utóbbi esztendőben történt ugyanis a gyűjtemény első széles körű és beható ismertetésének közzététele.

Ez a publikáció eseményszámba ment, éppen úgy, mint közlő orgánumának, a Tudományos Gyűjteménynek, az első korszerű hazai kulturális folyóiratnak a megjelenése. Ezt a régóta várt periodikumot a fővárosban tömörült új, romantikus szellemű értelmiség hívta életre a hazai műveltség nemzeti irányú fejlődésének előmozdítására. A lap mindjárt legelső számai egyikében sort kerített a Jankovich-gyűjtemények bemutatására. A terjedelmes közleményt - Jankovich közvetlen információi alapján - maga a szerkesztő Fejér György (1766-1851) professzor, történettudós, az Egyetemi Könyvtár későbbi őre írta. Eltekintve a régészeti és művészeti gyűjteményektől, csupán a tékáról szóló ismertetés is több mint 20 lapra terjedt.

Rendkívüli meglepetést okozhatott az ország művelt közönsége körében Jankovich gyűjteményeinek feltáruló nagyszerűsége. Különös érdeklődést kelthetett a hungarika-gyűjtemény. Igaz, hogy ekkoriban már másfél évtized óta fennállt a Széchényi Ferenc által alapított Országos Könyvtár és a belőle kinőtt Nemzeti Múzeum, mégis a szakértők számára bizonyára világossá vált, hogy itt a múzeumi állományt felülmúló méretekről és értékekről van szó. De kitűnt az is, hogy Jankovich gyűjteménye európai érdekű állományában is rendkívüli jelentőségű: számos vonatkozásban felér a nemzetközi művelődés sok évszázados szellemi örökségét őrző pesti Egyetemi Könyvtárhoz.

Az ismertetés keretében először a Kerepesi úti házban tárolt külföldi könyvállomány (bibliotheca extranea) került bemutatásra. Ez nyolc gyűjtőköri osztályra tagozódott. Közülük hat a közös európai humán tudományosságot, illetőleg könyvkultúrát képviselte, kettő pedig - elkülönülten - Közép-Európa sajátszerű germán és szláv irodalmi-történeti műveltségét. E nem magyar könyvállomány összetevői konkréten a következő rendbe sorakoztak.

Az osztályozásnak ez a módja meglehetősen eltért a régi könyvtárak hagyományos tudománytörténeti szkémájától: a hittudomány, jogtudomány, orvostudomány, filozófia és filológia szerinti felosztástól, a ehhez képest nem is volt teljes. Ebből arra lehet következtetni, hogy a gyűjtemény nem kívánta az egyetemes tudományosságot képviselni, hanem csak annak egyes humán jellegű ágait. S csakugyan ez volt a helyzet. Hiányzott a struktúrából a régi tékáknál jobbára függelékként szereplő kéziratok (manuscripta) osztálya is; e helyett viszont külön csoportként szerepeltek az ősnyomtatványok. Ám e tény korántsem jelentette a kéziratok hiányát, mert - miként látni fogjuk - ezek a nyomtatott könyvekkel együttesen voltak beosztva az egyes szakosztályokba. A könyvgyűjtésben jártas érdeklődők ezt más példák alapján meg is sejthették, hiszen a kor divatja szerint a tudományos bibliotéka sok esetben múzeum is volt, amely a nyomtatott könyveken és kéziratos kódexeken kívül a legkülönfélébb nyomdatermékeket (kisnyomtatványokat, röplapokat), sőt mindenfajta egyéb írott emlékeket (okleveleket, köz- és magániratokat, leveleket), grafikus ábrázolásokat (metszeteket, térképeket), sőt numizmatikai gyűjteményt is magába foglalhatott.

Azt azonban, hogy e nyolc tudományos kategória címkéje alatt konkréten mi minden rejlik, miféle szellemi termékek mekkora mennyiségben vannak jelen, a Fejér-féle ismertetésnek csak fáradságos, beható áttanulmányozása alapján lehetett megtudni. Recenzensünk ugyanis nem nyújtott semmiféle táblázatos kimutatást (miként fentebb mi tettük), amelynek alapján könnyen lehetett volna minőségileg is, számszerűleg is áttekinteni a Jankovich-téka gazdag állományát, hanem információit hosszadalmas, bonyolult fogalmazású szövegben igyekezett feltárni, nem mindig kielégítő módon, nem hiánytalanul. A megragadható lényeg a következőkben foglalható össze.

A görög-római auktorok csoportját (bibliotheca auctorum classicorum tam Graecorum tam Latinorum) Jankovich nem hiába helyezte tékájának előterébe. Nagyszerű kollekció volt, önmagában is alkalmas arra; hogy kifejezze a gyűjtő igényes bibliofil programját, könyvkultúráját. Nem érte be azzal, hogy viszonylag könnyűszerrel megvásárolható kiadványokat hordjon össze - ez csak mellékes cél volt - fő törekvése régi és ritka művek megszerzésére irányult. S ez olyannyira sikerült neki, hogy messze meghaladott minden korábbi és egykorú hazai vállalkozást, vitathatatlanul nemzetközi szintre emelkedett. A klasszikus szövegeket ugyanis a legjobb és ritka kiadások (editiones optimae et rarae) száz és száz kötetén kívül, nem kevesebb mint 30 középkori hártyakódexben és mintegy 80 editio princepsben bírta. S ami szintén nem érdektelen, ezek az első kiadások jórészben ősnyomtatványok voltak - felül az incunabulumok (a VI. osztály) állományán.

Az archeológiai és muzeológiai gyűjtemény (bibliotheca antiquaria cum museis antiquitatum) - e tudományágak fiatalabb kora miatt - medieváliákat nem tartalmazhatott, annál inkább rézmetszetekkel díszített művészi értékű tipográfiai remekműveket, a "thezauruszok" műfajából; a ennyiben ugyancsak alkalmas volt a Jankovich-téka színvonalának kifejezésére.

A modern tudományosság körébe tartozott az "irodalomtörténet" és a bibliográfia (bibliotheca historiae literariae universalis omnium nationum et gentium) is. Ezért a velük kapcsolatos gyűjtemények (enciklopédiák, tudományos társulati közlemények, folyóiratok) inkább csak gyakorlati jelentőségűek voltak, könyvészeti és könyvtártani felszerelést alkottak, de mint ilyenek is becsesek, különös tekintettel a hazai tékáknak e nemű anyagban való szegénységére.

Az egyháztörténet (bibliotheca historiae religionis Christianae omniumque eiusdem sectarum) területe (IV. oszt.) magától értetődően ismét bő lehetőséget nyújtott régiségek és ritkaságok gyűjtésére. Bár idevágó számadatokkal nem rendelkezünk, tudjuk, hogy ebbe a kategóriába is több középkori kódex tartozott, közöttük egy rendkívül becses darab is: egy 12. századi görög evangeliarium.

Az egyetemes történelem és földrajz (bibliotheca historica omnium gentium) osztálya szintén csodálatraméltóan gazdag volt kéziratokban. Fejér kimutatása szerint ez a gyűjtemény mintegy 500 manuscriptumot ölelt fel. Nyilvánvaló, hogy ezeknek zöme újabbkori (16-17. századi) eredetű volt, de elhihető, hogy a középkori pergamenkódexek száma is közel járt a 100-hoz, s közöttük nem egy igen korai (11. századi) is előfordult.

Nagyszerű méreteket öltött az 1500-dik esztendő előtt nyomtatott könyvek (bibliotheca incunabulorum typographicorum) és a velük egy osztályba sorolt könyvritkaságok (rarissima) gyűjteménye is. Jóllehet - mint láttuk - némely szakosztályok (I., IV., V.) maguk is tartalmazhattak és tartalmaztak is ősnyomtatványokat, a szakokba nem sorolt latin nyelvű incunabulumok száma így is mintegy 300 kötetre rúgott.

Nagyszámú a rendkívüli értékű kéziratos és nyomtatott mű fordult elő a nemzeti jellegű különgyűjteményekben is: a szláv és német gyűjteményben.

Az előbbi (bibliotheca librorum Slavico idiomate) cseh, szlovák, lengyel, horvát, szerb és orosz nyelven írt, kiváltképp vallásos és történeti munkákat tartalmazott. Zömét bohemikák és polonikák alkották; egyedül e két nemzet történeti forrásainak száma megközelítette a 800 kötetet. Különös értéket képviselt egy csaknem teljes cseh bibliagyűjtemény és egy 14-15. századi, eredeti oklevelekből álló cseh diplomatarium. A különféle szláv nyelvű, jobbára 15. századi kódexek száma elérte a 70-et ; de kisebb számban voltak régebbiek is.

Még gazdagabb, még becsesebb volt a német gyűjtemény (bibliotheca librorum Germanico idiomate). A német nyelvű ősnyomtatványok és 16. századi antikvák együttesen közel 800 kötetet számláltak. A kéziratok kötetszáma pedig meghaladta a 200-at, közöttük mintegy 50 középkori hártyakódexszel. Mint különösen nevezetes darabok kiemelkedtek a kéziratok sorából: egy 13. századbeli Schwabenspiegel és egy 14. századi Sachsenspiegel, továbbá Bécs város 15. századi jogkönyve, néhány ausztriai, illetőleg német krónika; néhány 14. századi Minnelied, az Oswald-eposznak egy 14. századi prózai változata, több, pergamenre írt színezett breviárium, egy Paracelsusnak tulajdonított kézirat és mintegy 80 reformációs kisnyomtatvány. Ezt a becses könyvtári állományt gazdag 14-16. századi oklevél- és levelestár egészítette ki. Különös érték gyanánt vált ki ennek keretéből Martin Luther eredeti végrendelete, valamint számos autográf levél Luthertől és Melanchtontól.

Összegezve erről a nyolc tagozatú külföldi állományú tékáról fentebb elmondottakat, meg kell állapítanunk, hogy ez valóban kitűnő értékai bibliofil gyűjtemény volt: középkori kódegek, nyomdászati régiségek és ritkaságok, díszművek, bibliakiadások, történelmi becsű kisnyomtatványok, diplomatáriumok, különleges értékű újabbkori manuscriptumok és missilisek kincsestára. Talán túlzás nélkül állítható, hogy mint magánkönyvtár, közép-európai viszonylatban is az elsőrendűek közé tartozott.

A teljes külföldi gyűjtemény kötetszámáról közvetlen információval nem rendelkezünk. A Fejér-féle ismertetés ugyanis a nyomtatott könyvek összesített statisztikáját elmulasztotta közölni; megközelítő számadatokkal csak egyes, a legkimagaslóbb gyűjteményrészek esetében (az I., VI., VII., VIII. osztálynál) szolgált. Ezekre támaszkodva azonban - úgy véljük - lehetséges hozzávetőlegesen következtetnünk az egészre. Hogyha ti. a legrégibb és legritkább állomány, az ősnyomtatványoké és rarissimáké elérte a 300 kötetet, a cseh és német, jobbára 16. századi ritkaaggok száma pedig 800-800 kötetet tett ki, feltételezhető, hogy a ritkaság-kategórián általában kívülálló 17-18. századi állomány ennek többszörösére, óvatos becslés szerint is mintegy háromszorosára-négyszeresére tehető, azaz 6000-8000 kötetre, a teljes könyvgyűjtemény tehát mintegy 8000-10.000 kötetre. Ha középkori kódegeket az I., IV., V., VII. és VIII. osztályon kívül nem tételezünk fel, akkor ezeknek a száma - feltéve, hogy a kódex fogalma szorosan volt értelmezve - 250 körül mozgott. A középkori oklevelek, az újkori köziratok és magánlevelek ínennyiségét felmérni nem lehet; mindenesetre itt is ezres; sőt tízezres számadatokkal kell kalkulálni.

Bármennyire becses és gazdag volt is ez a külföldi téka, Jankovich gyűjtői programjában mindenesetre csak másodrendű szerepet játszott. Tudjuk, hogy érdeklődésének előterében kezdettől fogva a hazai szellemi alkotások gyűjtése állt: nemzeti bibliográfiai vállalkozásával párhuzamosan, életcéljául tűzte ki egy lehetőség szerint teljes bibliotheca Hungarica létrehívását. Ezzel történelmi küldetést kívánt teljesíteni; meg akarta menteni nyolc évszázad hazai írói termésének azokat az emlékeit, amelyek a török invázió pusztításai, a jozefinizmus kártevései után még megmaradtak, a mindezt főleg azért, hogy a művelt Európához való tartozásunk önmagunk és a nagyvilág előtt demonstrálható legyen.

Gyűjtőgondja ezért ebben a vonatkozásban, ha lehet, még inkább elmélyült, mint a nemzetközi emlékek esetében. Gyűjtési körébe természetesen itt is bevonta a nyomtatott és kézzel írt szövegeknek minden fajtáját, sőt hajlandó volt a sokszorosított grafikai alkotások fajait (térképeket, metszeteket) is ide számítani. Feladatait azonban jóval tágabban értelmezte, mint a másik két idegen nemzeti gyűjteményrész, ti. a szláv és a német téka esetében. Amíg amazoknál pusztán a nyelvet tekintette meghatározó kritériumnak, itt jóval messzebb ment: a hungarikum fogalmát nyomdászati és tartalmi szempontoktól is függővé tette. Ehhez képest gyűjtőtevékenységét öt irányban folytatta és ugyanennyi tagozatban alakította ki gyűjteményét is.

A nyomtatványok (könyvek és röpiratok) területén gyűjtött minden olyan sajtóterméket,
I. amelyet magyar nyelven nyomtattak ki,
II. amely idegen nyelvű ugyan, de magyarországi nyomdában készült, különös tekintettel az 1473-1599-ig terjedő korszakra,
III. amelyet magyar (magyarországi) szerző idegen nyelven írt és amely külföldön jelent meg,
IV. amelyet külföldi szerző írt Magyarországról,
V. amelyet külföldi szerző (kivált történetíró) idegen országról írt, de amelyben szó van Magyarországról is.

A hungarikumnak ez a megfogalmazása tulajdonképpen nem volt merőben eredeti, hiszen lényegében Széchényi Ferenc gyűjtése is e szerint igazodott, mégis a tipográfiai régiségek gyűjtésének előtérbe állításával és a külföldi magyar vonatkozások legszélesebb körű figyelembevételével bizonyos fejlődést mutat. S ami még fontosabb: a célkitűzéseknek ez a súlypontozása nem volt csupán elvi jelentőségű, határozott kifejezést nyert a gyűjtési gyakorlatban is, az összegyűjtött könyvállomány minden osztályában:

Az I. szekcióban - amely az 1790 óta készülő bibliográfia kereteivel esett egybe - olyan mértékű régi magyar (RM I.) gyűjtemény volt kialakulóban, amely - a felemlített példák tanúsága szerint - már ekkori állományával is mind mennyiségileg, mind minőségileg felülmúlta a Széchényi-téka megfelelő részlegét.

Megelőzhette a Jankovich-téka a Széchényi Országos Könyvtárt a II. gyűjteménycsoport (RM II.) vonalán is. E részben a hazai nyomdai tevékenység 16. századi számos emlékén kívül magáénak mondhatta tipográfiánk legbecsesebb kincsét: az első magyarországi nyomtatott könyvet, a Hess András-féle Budai Krónikát is.

Jóval gazdagabb lehetett régiségekben és ritkaságokban Jankovich gyűjteményének III. (RM III.) szekciója is Széchényinél. Itt Fejér György ismertetése 375 humanizmus-kori kiadványt emleget, kiemelve a Constitutiones incliti regni Ungariae 1488-i lipcsei editióját, Thuróczy János Chronica Hungarorumának augsburgi és brünni kiadását, Janus Pannonius elégiáit, Temesvári Pelbártnak számos kiadásban megjelent prédikáció-gyűjteményeit, Michael de Hungaria Sermonesét s még néhány raritást.

Leginkább azonban nyilván külföldi magyar tárgyú és magyar vonatkozású nyomdatermékek tekintetében (IV. és V. szekció) szárnyalta túl Jankovich gyűjteménye az országét. Bár számadatok ebből az időből idevágólag nem állnak rendelkezésre, egy későbbi statisztikából visszakövetkeztetve, mindenesetre sokezer kötetnyi állományt kell e részben feltételezni. Kimagasló értéket természetesen itt is a régiségek és ritkaságok jelentettek, így néhány, itáliai nyomdákban készült hazai rendeltetésű missale, valamint egyes korai antikvák, pl. Taurinus Stauromachiája, Bonfini, Celtes Konrád és más Mátyás-kori idegen humanisták kiadványai.

Ennek, a ciméliákban olyannyira gazdag, de számszerűleg sajnos ki nem fejezett hungarika nyomtatványtárnak méltó kiegészítését alkotta egyfelől az írott emlékek sokrétű gyűjteménye: a manuscriptumok, akták, oklevelek, levelek s más irományfajták együttese, másfelől egy széleskörű metszetgyűjtemény. Fejér György közlései alapján erről a főcsoportról a következő minőségi és mennyiségi áttekintést nyújthatjuk.

Hogy ezek a csoportok is mennyi páratlan (unicalis) történelmi, irodalom- és művelődéstörténeti emléket öleltek fel, azt a Fejér-féle ismertetés ismét néhány jellemző példával igyekezett megvilágítani.

A 20 középkori latin nyelvű, de magyar vonatkozású kódex közül a következőket emelte ki, mint különösen becseseket:
a) a franciaországi 13. századi eredetű, de a 14. században egy pozsonyi possessorhoz került ún. Gemmingeni bibliát,
b) az ugyancsak franciaországi provenienciájú, szintén 13. századi ún. Sambucus-Mossóczy-bibliát,
c) néhány hazai használatra készült 14. századi missalet,
d) egy itáliai 14. századi, de a 16. század elején már valamely budai tékába tartozó Livius-kódexet,
e) egy 15. századi hiteles Corvin-kódexet: Curtius Rufusnak De Gestis Alexandri Magni című művét,
f) Galeottus Martius: De dictis et factis regis Matthiae című, 15. századi vélt Corvin-kódexet, végül
g) egy 15. századi székesfehérvári prépostnak psalteriumát.

A magyar nyelvemlékek csoportjában mint legjelentékenyebbet a Margit-legendát, Szent Elek és Remete Szent Pál életét, valamint Szent Krisztina életét említette fel, továbbá egy babonás lóorvoslási szöveget és még három, ma már ismeretlen kódexet.

Az újkori kéziratos művek szerzőinek sorából Timon Sámuel, Bél Mátyás, Benczur József, Vietorisz Jonathán, Wagner Károly és Fejérváry Károly írásaira hivatkozott; ezek nyilván mint a megvásárolt tékák járulékos részei kerültek a gyűjteménybe.

Az újkori tudós korrespondenciák jelentőségét Dobai Székely Sámuel, Benczur József, Cornides Dániel, Pray György, Kollár Ádám és Koller József leveleire való utalással érzékeltette.

Végül a nemzeti dalok gyűjteményét műfajainak felsorolásával (cantus heroici, morales, ludicri, erotici) igyekezett jellemezni.

Az oklevelek és iratok kategóriájában felhalmozott sok-sokezer lapnyi, jobbára köztörténelmi jelentőségű dokumentumokról hasonlóképpen szűkszavúan nyilatkozott Fejér ismertetője. 1. Az oklevelekre (diplomata originalia) nézve lényegeset csak annyit jegyez meg, hogy azok részint hártyára, részint papirosra írottak, s közülük a legkorábbi 1167-ből való (és Sebenico városára vonatkozik). 2. Az újkori köziratok (acta publica) osztályáról azt írja, hogy az elsősorban az ország törvényeit és szerződéseit tartalmazza 1440-1720-ig terjedőleg; de mellesleg protocollumokat, stylionariumokat, epistolariumokat s hasonló kancelláriai segédleteket is felölel. 3. Az uralkodók és államférfiak iratai című csoport összetevői közül Miksa és Rudolf császár, továbbá Verancsics Antal és Fausztusz, Illésházy István nádor és Homonnai Drugeth Bálint eredeti irományait említi jellemző példák gyanánt.

A tékának csak esetleges összetevőjét alkotó, inkább művészeti jellegű metszetgyűjtemény hasonlóképpen gazdag anyagot ölelt fel, akárcsak az oklevelek és iratok tára, - Fejér szerint több ezer darabot. A benne kialakított tárgyi csoportok közül legnagyobb tudományos jelentőségük kétségtelenül a térképeknek volt; több száz lapra menő állományukban a 15-16. századi külföldi és a Honterusszal jelentkező hazai kartográfia zsengéi is előfordultak. A zömöt persze 18. századi és még újabb nyomtatott vagy kéziratos, Magyarországról, Magyarország egyes részeiről (a vármegyékről) és Közép-Európáról készült lapok alkották.

Kettős, tudományos és művészeti érdekűek voltak a vár- és városábrázolások, úgyszintén a portrék is. Az utóbbiak több alcsoportba voltak osztályozva aszerint, hogy uralkodókat, főrangú személyeket, hadvezéreket, egyházi embereket, tudósokat, polgárokat, jeles nőket, vagy éppen népi alakokat ábrázoltak.

Íme, ezek azok az információk, amelyeket Jankovich Miklós nagyszerű könyvtári gyűjteményéről Fejér György 1817-ben az ország művelt közönsége elé tárt. Bár a mai tudományos igényeket e tájékoztatás - hiányosságai, pontatlanságai az olykor zavaros előadása miatt - távolról sem elégíti ki, nem férhet hozzá kétség, hogy a maga idejében jelentős társadalmi küldetést teljesített; nemcsak azzal, hogy országos viszonylatban felhívta a közfigyelmet erre a jóformán ismeretlen szellemi-művészeti kincsestárra, hanem azzal is, hogy széles körben vágyat keltett mindennek a nemzet számára való megszerzése iránt.

Tévedés volna azt gondolni hogy Jankovich Miklós gyűjteményeinek 1817 körüli állapota fejlődésbeli tetőpontot jelez. Korántsem! Bármily sok régi és ritka kincs halmozódott is fel ezideig tékájában (és különböző muzeális táraiban), s bármekkora méreteket öltött is a szűkebb, vagy tágabb értelemben recensnek tekinthető könyvállomány, Jankovich gyarapító igyekezete - hátrahagyott iratainak tanúsága szerint - nem csökkent. S akármennyire lekötötte is idejét és munkaerejét a hatalmasan felgyülemlett, két lakóház számos helyiségét megtöltő könyvek, kéziratok s egyéb dolgok rendben- és nyilvántartása, nem gondolt a gyűjtőmunka lezárására, de még csak átmeneti szüneteltetésére sem. Sőt, számos jel vall arra, hogy szerzeményezése egyre szélesebb körű, egyre tudatosabb és szenvedélyesebb lett, noha életének körülményei a továbbiakban mind kedvezőtlenebbül alakultak.

Már a tízes évek közepén elkezdődött a családi és anyagi gondok, bonyodalmak, megpróbáltatások időazaka.1814-ben meghalt a felesége, három gyermeket hagyva maga után. Egy polgári származású nővel, Hauch Rozinával kötött házassága tartós békétlenséget idézett elő a családban. A serdülő fiúk, Miklós (szül. 1801) és Lőrinc (szül. 1808) mostohaanyjukat nem respektálták, állandó keserűséget okozva ezzel apjuknak. Tetézte a bajokat, hogy az idősebb fiú, Miklós - bár gondos nevelésben részesült - felnőve könnyelmű, tékozló, garázda életmódot folytatott és több mint egy évtizeden át adósságokkal és egyéb botrányokkal árnyat vetett köztiszteletben álló apjának nevére. Sajnálatosképpen a dolgok odáig fajultak, hogy 1830-ban Jankovich indíttatva érezte magát fiának kitagadására. Végül is a kínos események hosszú sorának a fiú hirtelen halála (1831) vetett véget.

Egyidejűleg e családi megpróbáltatásokhoz rohamosan növekvő anyagi gondok is járultak. Keletkezésük több okra vezethető vissza. Ilyen volt elsősorban a családi földbirtok örökléséből kirekesztett leánytestvéreknek tetemes összeget kitevő pénzbeli kielégítése. De nyomós oknak tekinthetők az évtizedeken át állandóan tartó nagy összegű gyűjteményi (kiváltképp a képző- és ötvösművészeti tárgyakra fordított) kiadások is, amelyek a húszas évek mezőgazdasági krízise idején a középnemesi gazdaság csökkenő hozamából csak terhes magánkölcsönök felvételével voltak fedezhetők, s idővel nagyarányú, több mint 50.000 ezüstforintnyi adóssághoz vezettek. Harmadsoron belejátszott az eladósodásba a botrányos életű ifjú Jankovich Miklós mértéktelen adósságcsinálása, amely végösszegében megközelítette a 150.000 forintot.

Szerencsére ez az anyagi válság csak fokozatosan, másfél évtized során fejlődött ki, s ennélfogva jó ideig nem hatott bénítólag Jankovich kulturális tevékenységére. Ellenkezőleg, bármily különösnek tűnik is, a tudós táblabíró gyűjtői buzgalma éppen ezekben a gondterhelt években érte el tetőfokát, sőt ugyanekkor került sor nagyarányú irodalmi munkásságára és társadalmi szereplésére is.

b) Jankovich irodalmi és társadalmi tevékenysége

Mint író a húszas évek előtt Jankovich aránylag keveset és meglehetősen szűk területen dolgozott. 1812-ben megjelent két munkája közül egyikben a görög-római auktoroknak századok folyamán készült magyar fordításait tárta fel bibliográfiai kutatások alapján, a másikban - mint Horváth István és mások - magyar nyelvű etimológiai kísérletekbe bocsátkozott. Ezekkel az írásaival tárgyilag is, formailag is a nyelvmozgalom ügyét kívánta szolgálni. Egyfelől évszázados példákat mutatott fel irodalmi nyelvünk régiségének bizonyságául, másfelől: azzal, hogy magyarul írt, anyanyelvünknek aktuális tudományos használhatóságát kívánta demonstrálni. Később, a Tudományos Gyűjtemény megindulása után, amikor bő lehetőség kínálkozott kisebb-nagyobb tanulmányok közzétételére, irodalmi tevékenysége hirtelen megélénkült és egyre szélesebb területekre terjeszkedett ki, valóságos polihisztori jelleget öltött. A gyűjteményeiben felhalmozott nagybecsű kéziratos, nyomtatott, vagy tárgyi emlékekre támaszkodva negyvennél több tanulmányt, értekezést, könyvismertetést, vitacikket jelentetett meg különféle művelődéstörténeti, diplomatikai, numizmatikai, filológiai, tudománytörténeti és régészeti részletkérdésekről. Szorgalmas feldolgozó munkájának legkiemelkedőbb eredménye egy nagyszabású bibliográfiai munka lett: az 1533-1830-ig kinyomtatott magyar nyelvű szellemi termékeknek katasztere. Ez volt az a Közönséges Magyar Könyvtár (Universalis Bibliotheca Hungarica), amelynek alapvetését még az 1790-es években Kovachich Márton György támogatása mellett végezte el s amelyen 40 éven át fáradhatatlanul dolgozott. A hat kéziratos kötetre terjedő mintegy 30.000 könyvészeti tételt regisztráló munka 1832-ben már sajtókész állapotban volt. A szerző egy lelkes hangú röpiratban, amelyet a bécsi Magyar Kurir is közzétett, tájékoztatta a művelt közönséget a régóta várt bibliográfia tartalmáról, előfizetésre szólítva fel az érdeklődőket.

A megvalósulás útján volt más két nagyszabású munkája is: a magyar nyelvemlékeknek egy gyűjteményes kötete és egy hazai oklevéltár is, ezek azonban nem jutottak a sajtókési állapotig. Bármivel foglalkozott is Jankovich, eszmei célja mindenkor változatlan maradt: szüntelenül a nemzet nyelvi-történeti öntudatát törekedett nevelni, illetőleg nemzeti kultúránk történetiségét iparkodott bizonyítani.

Ugyanezek a törekvések késztették Jankovichot a reformkori művelődési mozgalmakban való részvételre is. Már 1820 előtt egyik vezető személyisége volt a pesti szellemi életnek; részint mint mecénás részint mint szellemi tanácsadó bekapcsolódott mindenféle vállalkozásba, amely akár játékszíni, akár irodalmi-tudományos szervezkedés érdekében indult. Nem volt véletlen, hogy a Tudományos Gyűjtemény védőpajzsa alatt létrejött írói egyesülés őt választotta elnökévé. S az is magától értetődött, hogy a Magyar Tudományos Akadémia, amikor 1831-ben megalakult, Jankovichot az elsők között tüntette ki tiszteletbeli tagsággal. Erre nemcsak irodalmi munkásságával szerzett jogcímet, hanem a tudós társaság életrehívásáért végzett propagandatevékenységével és az alapításban való anyagi részvételével is.

Ám mindez a sokoldalú lelkes kötelezettségvállalás, s az egész széleskörű irodalmi működés ma, másfél évszázad távlatából már eltörpül a gyűjtői tevékenységhez és érdemhez képest. Sőt, ha helyesen látunk, úgy tűnik, már az egykorú köztudat is inkább mint nagy hagyománymentőt tartotta nyilván és tisztelte Jankovichot. Nem csoda, hiszen e kitűnő férfiú érdeklődésének, idejének és tetterejének legnagyobb részét mégis csak a gyűjtőmunkának, gyűjteménye lehető kiteljesítésének szentelte. Ebbeli fáradozásainak 1817 utáni mozzanatai, amelyeket az alábbiakban kívánunk bemutatni, kétségtelen bizonyságot szolgáltatnak erre.

Jankovich 1817 utáni gyűjteményfejlesztési programjának elsőrendű feladata továbbra is a hungarikum-kutatás és -vásárlás maradt. Így kívánta ezt a többször említett nemzeti bibliográfia ügye is. Evégből meg nem szűnt széleskörű levelezést folytatni, sőt ügynökökkel is kooperálni, hogy országos viszonylatban kifürkéssze, hol, kiknek a birtokában vannak olyan régi és ritka hazai nyomdatermékek, vagy kéziratok, amelyek az ő gyűjteményében még nem fordulnak elő. Tékájának ilyennemű anyagban való gazdagsága miatt azonban ezekben az időkben már inkább csak kisebb tételekben vásárolt; egész gyűjteményeket csak kivételesen, többnyire olyankor szerzett meg, hogyha a tulajdonos elhalálozása kapcsán kényszereladásra került sor, s ha a hagyatékban sok jeles érték mutatkozott. Sajnos, nem tudjuk hiánytalanul regisztrálni azoknak a magánkönyvtáraknak a sorát, amelyekből 1817 és 1830 között gyűjteményét gyarapította. De a hagyatékában fennmaradt könyvlajstromokból és jegyzetekből mindenesetre megállapítható, hogy egészben, vagy jórészben birtokába került Klanicza Márton (1740-1810) Gömör megyei szlovák evangélikus lelkésznek, Péchy Antal (?-1829) Sáros megyei róm. kat. főesperesnek, Stipsich Ferdinánd (1754-1820) pesti orvosprofesszornak, Petényi (Petyán) Gábor (?-1822 körül) szlovák evangélikus lelkésznek és Sennovitz Mátyás (1763-1823) eperjesi igazgató tanárnak a tékája. Megjegyzendő, hogy e gyűjteményeknek egyike sem volt kizárólag hungarika jellegű, mindegyikben bőven előfordultak német, francia, szlovák és cseh nyelvű és tárgyú könyvek is.

A magyar könyvtár gyarapítása mellett Jankovich továbbra is kitűnő figyelmet fordított a nemzetközi jelentőségű kódexekből, ősnyomtatványokból, antikvákból és egyéb ritkaságokból álló könyvtörténeti-tudománytörténeti gyűjteménye fejlesztésére is. Megállapítható, hogy a külföld híres könyvkereskedőivel már korábban is fennállt kapcsolatait 1817 után jelentékenyen kiterjesztette. Legközvetlenebb összeköttetést természetesen a bécsi kiadóvállalatokkal és antikváriumokkal tartott. Egy saját kezűleg készített feljegyzése szerint Bécsben nem kevesebb mint 30 cégnek volt üzletfele, közöttük a kitűnő Artariának, Kupitschnak, Gräffer & Singernek, Degennek, Heubnernek, Försternek, Geroldnak, Kaulfussnak és másoknak. De nem hagyta figyelmen kívül Ausztria vidéki városait sem; tudomásunk van róla, hogy például Klagenfurtban is volt könyvkereskedő megbízottja. Bécshez hasonlóan, szoros és állandó jellegű összeköttetésben állt a legjelentékenyebb német birodalmi könyvpiacokkal is, főképpen Lipcsével és Nürnberggel, de Augsburggal, Regensburggal és Breslauval is. Előfizette a Leipziger Messekatalogot és megbízott cégek által közvetve továbbra is részevett egyes nagy alkalmi könyvárveréseken. Így 1818-ban újból vásárolt az Ebner-Eschenbach-féle gyűjtemény második és harmadik nürnbergi aukcióján, 1819-ben bekapcsolódott a Reisach-könyvtár regensburgi kiárusításába, és egyidejűleg 1819/20-ban jeles kódexkincseket szerzett a Spohn-tékának lipcsei árverésén.

E kiterjedt külföldi vásárlási hálózat mellett, nem hanyagolta el a hazai üzleti kapcsolatokat sem. Igaz, középkori kódexkincsek felbukkanására belföldön nem igen lehetett számítani de 16-17. századi jelentős külföldi és hazai nyomdatermékek még sokfelé előkerülhettek. Érdemes volt tehát figyelőszolgálattal megbízni mind a pesti cégeket (Eggenbergert, Müllert, Burián Pált, Kiliánt és Weingandot), mind a pozsonyiakat (Philipp Kornt és Landest).

Az elmondottak alapján nyilvánvaló hogy e szóban forgó, 1817 utáni, mintegy másfél évtizedre terjedő gyűjtési időszaknak újabb kitűnő eredményekhez kellett vezetnie. Hiszen ekkorára Jankovich már nemcsak a gyűjtőmunka gyakorlati vonatkozásainak volt fölényes ismerője, hanem a bibliofilfa és a bibliográfia nemzetközi szakirodalmának is. Bizonyság rá tékájának idevágó gazdag állománya. Nevét ekkoriban már nemcsak idehaza, de a szomszédos országokban is szaktekintélyként tartották számon. E tekintetben sokat köszönhetett annak a recenziónak, amelyet gyűjteményeiről báró Mednyánszky Alajos a Hormayr-féle Taschenbuch 1821. évi kötetében német nyelven közölt. Bibliotheca Germanica-jának híre a német tudományosság köreiben olyan élénk visszhangot keltett, hogy két tudós egyesület is tiszteleti tagsággal tüntette ki: 1819-ben a majna-frankfurti történelmi társulat (Gesellschaft für Deutschlands älteste Geschichte), 1825-ben pedig a hallei régészeti társaság (Thüringisch-Sächsischer Verein für Erforschung des vaterländischen Altertumes und Erhaltung seiner Denkmale). De hogy gyűjteménye konkréten mennyi és miféle nemzetközi jelentőségű értéket tartalmazott, az Németországban csak a harmincas évek végén vált közismertté. Gusztáv Hänel lipcsei professzor a Neue Jahrbücher für Philologie und Paedagogik című tudós társasági évkönyvben tételről tételre ismertette Jankovich kódexgyűjteményét. Mi, kései utódok is legalaposabban ebből a katalógusból nyerhetünk hiteles képet a tékának 1830-ig felgyülemlett elsőrangú kéziratos állományáról. Igaz, Jankovich maga is erőfeszítéseket tett, hogy kódex- és oklevélkincseit szakszerűen leírja, ám az általa összeállított s részben saját kezűleg írt, vagy autográf jegyzetekkel ellátott testes fóliánsok kevésbé áttekinthetők, mint a Hänel-féle nyomtatott katalógus.

Ami gyűjteményének nyomtatott régi és ritka könyvállományát illeti, erről sajnos megközelítőleg sem tudunk olyan tiszta fogalmat alkotni, mint kódexeiről. A bibliotéka ugyanis ekkorig már olyan méreteket öltött, hogy szó sem lehetett többé a tíz- és tízezer kötetet felölelő nyomtatott anyag valamennyi szakcsoportjának tételes regisztrálásáról. Történtek ugyan erre irányuló kísérletek is, de sikertelenül. Tulajdonképpen még azt sem lehetett elérni, hogy egy pontos statisztika készüljön a téka könyvállományáról. A gyűjtemény zöme ui. nem volt úgy rendbe szedve, hogy gondos kötetszámlálást lehetett volna végrehajtani. Áttekintően felállítva úgy látszik csak a Hatvani-utcai házban őrzött magyar könyvtár és cimeliotheca volt, míg a Kerepesi úti házban felhalmozott nem hazai eredetű "külső könyvtár" recens tömege túlnyomórészt garmadába rakva feküdt.

A vázolt körülményekből kifolyólag tehát Jankovich könyvtárának 1830. évi állapotáról - a középkori kódexgyűjteményt kivéve - megint csupán körvonalakban és korlátolt pontosságú (becslési) számadatokkal lehet tájékoztatást adni. Ámde alábbi információnk azért mégis hitelt érdemlő, mert ha egész világosan és pontosan nem is fejezi ki a valóságot, megközelíti azt. Informátorunk ui. maga Jankovich Miklós. Közvetlenül tőle ered az a közel egy nyomdai ív terjedelmű ismertetés, amely a Tudományos Gyűjtemény 1830. évi VIII. kötetében (és különnyomatban is) Magyar hajdankor emlékei... címen jelent meg, s alapot ad a téka teljes áttekintésére. Ha ennek a cikknek az adatszolgáltatását összevetjük a Fejér György-féle 1817. évi ismertetéssel, határozottan kifejezésre jut az a fejlődés, amely a bibliotéka állományában azóta végbement.

Ami a könyvtár szerkezetét, gyűjteménycsoportjait illeti, e tekintetben úgy tűnik, mintha két szembetűnő változás történt volna a másfél évtized előtti állapothoz képest.

A nemzetközi vonatkozású gyűjtemények régi I-VI. kategóriáját változatlanul megtaláljuk, de ezek mellett új összetevőként további két szakcsoportot is megállapíthatunk: a bölcselet és jogtudomány, valamint a széptudomány és szépirodalom kategóriáját. Ez a bővülés magától értetődőnek tekinthető, nemcsak azért, mivel a szóban forgó szakágak a humanizmus kora óta az európai könyvtermésnek igen jelentékeny hányadát alkották, hanem azért is, mivel tudjuk, hogy a Jankovich által megvásárolt tékákban is tekintélyes összetevőkként szerepeltek. Hogy az 1817. évi osztályok sorában még nem fordultak elő, az csak azzal magyarázható, hogy az állomány rendszerezése akkor még nem volt befejezett.

Ami meglepő, az nem ebben a tényben, hanem abban van, hogy a nemzeti gyűjtemények száma háromról kettőre csökkent, hogy a német nyelvű gyűjtemény mellett a szláv nyelvű nincs felemlítve. Mindjárt meg kell azonban jegyeznünk, hogy az állománynak ilyen értelmű csökkenése valóban nem következett be. A szóban forgó ismertetésből ez a szekció valószínűleg tévedésből maradt ki. Két más, megközelítőleg ugyanebből az időből, 1825-ből és 1832-ből eredő, ugyancsak Jankovich által összeállított kimutatásbólés ugyanis világosan kitűnik, hogy a szláv téka (bibliotheca librorum variis linguae Slavicae dialectis editorum) mintegy 1000 volumennel igenis megvolt, sőt rajta és a német nyelvű gyűjteményen (bibliotheca scriptorum lingua Germanica editorum) kívül, ekkorig még egy harmadik nemzeti gyűjtemény is kialakulóban volt, ti. a francia irodalomé (bibliotheca scriptorum Gallicorum). Végül értesülhetünk arról is, hogy mindezeken felül 80 kötettel még egy keleti gyűjtemény (bibliotheca scriptorum orientalium, Judaicorum, Arabicorum, Persicorum, Syriacorum) alapja is meg volt vetve.

Ezeknek a korrekcióknak figyelembevételével a gyűjteményi struktúra táblázatos kimutatásban a következőképpen vázolható fel.

Ezzel a gyűjtőköri tágulással természetesen jelentékeny mennyiségi növekedésnek is kellett járnia. De - ismerve az újabb szerzemények általános jellegét - a gyűjtemény korábbi (I-VI. és VIII.) tagozataiban is tetemes gyarapodást kell feltételezni. S hogy csakugyan így is történt, azt Jankovich szóban forgó Tudományos Gyűjteménybeli közleményében konkrét számadatokkal igazolja. Valószínű ugyan, hogy ezek a számok becslés útján és nem tényleges kötetszámlálással alakultak ki, mégis nincs okunk a valóságot megközelítően kifejező voltukban kételkedni. Jankovich ui. vételi szerződései és könyvkereskedői számlái alapján szerzeményeinek kötetszámáról könnyen készíthetett korlátolt pontosságú összesített kimutatást. Idevágó statisztikája a külföldi gyűjtemény egyes osztályainak nyomtatott kötetszámáról a következőket közli.

Ez a 16.180-as kötetszám a szláv és a francia gyűjtemény hiányzó adataival talán túlzás nélkül 17.500-ra emelhető fel, hiszen csak a szláv téka már 1817-ben 800 kötetre ment. Ha e részben csupán 25 százalékos gyarapodással számolunk (a német tékának 50 százalékos volt a növekedése), akkor is állományát 1000 kötet körül kell feltételezni. A francia tékára 400 kötetet számlálni pedig bizonyára nem túlzott.

Ha végül figyelembe vesszük, hogy a külföldi téka 1817. évi nyomtatott könyvállományát 8000-10.000 kötetre becsültük, akkor ehhez képest másfél évtized folyamán mintegy 75-118 százalékos gyarapodást állapíthatunk meg.

A középkori kódexállományról Jankovich meglehetősen hiányos és homályos információval szolgál. Megjegyzi, hogy tékájában közel 200 olyan pergamenkódex található, amely klasszikus latin és görög szerzők műveit tartalmazza, s hogy ezenfelül vannak még középkori szerzőktől eredő latin, német, szláv, francia és oláh nyelvű kódexei is. Ami közlésében a "klasszikus" jelzőt illeti, azt nyilván tévesnek kell tartanunk. Ha figyelembe vesszük ugyanis, hogy Fejér és Mednyánszky egy évtizeddel korábban az antik szerzőktől eredő kódexek számát egybehangzóan csupán 30-ra tette, s ezek mellett mintegy 100 középkori kéziratos művet regisztrált, akkor nyilvánvaló, hogy az 1830. évi 200 kötetnyi állományba az utóbbiakat is bele kell érteni. Mert semmiképpen sem lehet azt feltenni, hogy 1817-1820-tól 1830-ig 170 darabbal gyarapodott volna a klasszikus autoroktól származó kódexállomány. Valószínűnek az tartható, hogy e tíz év alatt a 130 kötetnyi teljes latin nyelvű kódexgyűjtemény 70 darab, ugyancsak vegyes, antik és középkori írásművet felölelő kézirattal lett gazdagabb. Következtetésünk helyességét Bartoniek Emma autentikus kódexkatalógusával igazolhatjuk. Ebből is az tűnik ki, hogy az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött Jankovich-eredetű 1830. évi latin nyelvű kódexgyűjtemény teljes egészében teszi ki a 200-as kötetszámot.

A téka e részének rendkívüli értékéről beszédesen tanúskodik a gyűjtemény időrendi (szekuláris) osztályozása. Ezt nyújtja alábbi, ugyancsak Bartoniek adataira támaszkodó táblázatunk.

Ami a kódexállománynak egyéb idegen nyelvű, kiegészítő csoportjait illeti, tudjuk, hogy 1817-1820 körül az ismertetők mintegy 50 német nyelvű és mintegy 70 szláv nyelvű középkori kéziratot mutattak ki. Hogy a szóban forgó tíz év alatt e gyűjteményrészek gyarapodtak-e, s ha igen, milyen mértékben, arról Jankovich 1830-ban nem adott tájékoztatást.

A külföldi téka egyéb járulékos összetevőiről szóló, különösen a szláv és a keleti gyűjteményhez tartozó manuscriptumokról az 1817-i információkat kiegészítő világos értesülésekkel sajnos nem rendelkezünk. Ezek az alkotórészek azonban az ismertetett gyűjteményi főcsoportokhoz képest nem voltak jelentősek.

Rátérve Jankovich 1830. évi ismertetésének a főgyűjteményt, ti. a hungarika tékát bemutató fejezetére, mindjárt meg kell mondanunk, hogy itt olyasféle részletező, példákkal megvilágított minőségi bemutatást, mint Fejér Györgyé volt, nem kapunk. Az előzmények után ez bizonyára nem látszott többé szükségesnek. Viszont annál becsesebb statisztikai adatszolgáltatásban részesülünk. Ezt a tényt igen szerencsésnek kell tartani, mivel az 1817-i tájékoztató e tekintetben majdnem teljes bizonytalanságban hagyott bennünket. De nemcsak ezért, hanem amiatt is, mivel e számadatok alkalmasak arra, hogy kiküszöböljék azokat az ellentmondásokat, amelyek e gyűjtemény nagyságát illetően az irodalomban előfordulnak.

Az ismertető először azt hangsúlyozza, hogy a magyar könyvtár szerkezetileg két alapvető csoportra tagolódik: I. magyar nyelven írt könyvekre, II. idegen nyelven írt hungarikumokra (amelyek lehetnek akár magyar szerzők művei, akár idegeneknek Magyarországról írt művei).

Úgy látszik tehát, hogy a hungarika-gyűjtés már ismert ötféle vezérlő szempontja a téka felállításában nem játszott szerepet. Ilyen messzemenő részletes elkülönítés a kezelési gyakorlatban nyilván fölöslegesnek tűnt. Ehhez képest katalógus is csak kétféle volt: egy a magyar nyelvű művek és egy az idegen nyelvű hungarikumok számára.

Mennyiségileg e két alapvető csoport így oszlott meg:
I magyar nyelvű nyomtatvány volt kb. 12.000 szám,
II. idegen nyelvű nyomtatvány volt kb. 50.000 szám.
Mindennemű hungarikum együtt kb. 62.000 szám.

Figyelemre méltó, hogy az ismertető itt kötetek helyett következetesen "számokról" beszéd, ami alatt modern nyelven bibliográfiai egységeket kell érteni. Hogy miért teszi ezt, az kiderül idevágó kiegészítő információjából, amely szerint az egész hungarika-gyűjtemény igen nagy mennyiségben tartalmazott ún. "kisded munkácskákat", azaz mai szóhasználat szerint kisnyomtatványokat. Ezek mintegy 200 vastag folio, quarto és octavo nagyságú tékát töltöttek meg, tehát tulajdonképpen csak ugyanannyi kötetként lettek volna elszámolhatók. Hogyha viszont minden egyes tékára 100-100 egy- vagy kétleveles kisnyomtatványt számolunk, akkor ez már 20.000 számot (egységet) tesz ki. Így válik érthetővé és elfogadhatóvá az állománynak 62.000-nyi szokatlanul magas darabszáma. Az, hogy a valóságos könyvek kötetszáma mennyi volt, nem tűnik ki a tájékoztatásból.

A magyar különgyűjteményekről a szóban forgó Jankovich-cikk sajnos még hiányosabb és zavarosabb eligazítást ad. Közérthetően fel sem sorolja az idetartozó gyűjteményi osztályokat - mint a Fejér-féle 1817-i ismertetés tette -, hanem beéri azzal, hogy néhány, nem a legszerencsésebben kiválasztott példára utal. Mint különleges értékű gyűjteményt kiemeli a fa- és rézmetszeteket, illetőleg a részben hozzájuk tartozó eredeti dúcokat. A metszetekről azt mondja, hogy azok mintegy 60 tékára valót tesznek ki, a dúcok pedig kb. 100 db-ot. A metszetek konkrét számára ennélfogva csak következtetni lehet. Hogyha ti. egy-egy tékára csak 40-50 lapot számítunk is, akkor is a metszetgyűjtemény darabszáma legalább 2400-3000-re tehető. Összhangban áll ez a becslés az 1817. évi ismertetéssel is, amely szintén "többezer" darabból állónak mondja a metszettárt.

Az ismertetésből a többi különgyűjteményről nem lehet világos fogalmat alkotni. Ezért eligazításért ismét a fentebbiekben (a külföldi téka struktúrájának ismertetésénél) már használt 1832. évi kisegítő forráshoz kell folyamodnunk. Ez a hazai kéziratos emlékeknek további hat csoportját sorolja fel, mégpedig:

a) a középkori kódexekét (a 15. század végéig terjedőleg),
b) a 16. századi autográf kéziratokét,
c) a 17. századi autográf kéziratokét,
d) a 18. századi autográf kéziratokét,
e) a 18. századi másolati kéziratokét, végül
f) az oklevelekét (a 13. század kezdetétől a 18. század végéig bezárólag).

Mennyiségi adatokat sajnos ez a forrás is csak egy esetben közöl, ti. az f) csoportra, az oklevelekre nézve; azt mondja, hogy ezek másfajta eredeti iratokkal együtt mintegy 6000 darabot tesznek ki. Ugyanezeknek a számát a Magyar hajdankor csak 4000-re becsüli

E második forrásban az a)-e) jel alatt felsorolt öt csoportra nézve azt kell megjegyeznünk, hogy autográf kéziratok (manuscripta autographa) sommás kifejezése mögött konkréten a legkülönfélébb kézzel írt emlékek húzódnak meg: nemcsak a szó valódi értelmében vett kéziratok, azaz irodalmi és tudományos írásművek (opera) és kisebb terjedelmű feljegyzések (analecta), hanem magánlevelek (epistolae), különféle köz- és magániratok (acta publica et privata) és más speciális írásos emlékek, pl. emlékalbumok, énekeskönyvek stb. Mindezt világosan szemlélteti a Fejér-féle 1817-i adatok alapján összeállított, s a maga helyén bemutatott táblázatunk.

Ennyi az, amit a páratlan gazdagságú és értékű Jankovich-könyvtárnak 1830 körüli állapotáról meg lehet tudni. Sajnálatos, hogy a Magyar hajdankor több és alaposabb információval nem szolgált. Emiatt talán bírálattal is kellene illetni a szerzőt. Ha azonban tekintetbe vesszük, hogy ez az ismertetés tulajdonképpen nem tudományos célra volt szánva, nem a hazai tudós körök számára készült, hanem kiváltképpen gyakorlati célra, ti. a törvényhatóságok és a törvényhozás tájékoztatására, akkor tartózkodnunk kell a kritikai megjegyzésektől.

Ehelyett inkább vissza kell térni Jankovich életkörülményeinek 1830 körüli alakulására, pontosabban azokra az eseményekre, amelyek ennek a dúsgazdag táblabírónak ismertetett anyagi válságából következtek, s amelyek végül is könyvtárának és valamennyi muzeális gyűjteményének eladásához vezettek.

A fennmaradt családi levelek tanúsága szerint Jankovich József, Miklós öccse volt az, aki 1822-ben először pendítette meg a gyűjtemények eladásának gondolatát. E vélemény-nyilvánítás mögött már akkor is az anyagi gondok álltak, de egyszersmind a Miklós családjában, apa és fiai között kialakult, komoly aggodalmakat keltő ellentétek is. Nincs kire hagyni a töménytelen drágaságot - fejtegette Jankovich József -, hiszen a fiúk méltatlanok rá; helyesebb lenne tehát mindent áruba bocsátani, a visszanyert pénzből kiegyenlíteni a tartozásokat és ismét szilárd alapokra helyezni a gazdálkodást. Valószínű, hogy Miklós megütközött ezen a testvéri tanácson, és határozottan elutasította azt. Később azonban, amint családi és pénzügyi viszonyai egyre gondterhesebbé váltak, maga is fontolóra vette ezt a megoldási lehetőséget.

Ez az idő úgy látszik, már 1824-ben elkövetkezett. Ennek az évnek az őszén történt ui., hogy József nádor a feleségével együtt látogatást tett a Hatvani utcai Jankovich-házban és hosszú órákat szentelt a híres gyűjtemények megtekintésének. Sejteni lehetett, hogy ez a látogatás a nádor részéről nem egészen magánérdekű volt, s alkalmasint a kezdeményezés sem tőle indult ki. Magasabb pesti körökben pedig már azt is tudták, hogy Jankovich valamennyi gyűjteményét vételre ajánlotta fel a Nemzeti Múzeumnak, és a nádor mint a Múzeum praesese és patrónusa, ebben az ügyben járt Jankovichnál. Az értesülés eljutott a pesti sajtóhoz is; a Hazai és Külföldi Tudósítások szerkesztője nyíltan megírta, mennyire hőn óhajtja a társadalom a Jankovich-féle tudományos és művészeti kincsek megszerzését.

Hogy e hír csakugyan igaz volt, az már a következő esztendőben kiderült. Jankovich ui. 1825. január 7-én a szóban forgó ügyben terjedelmes beadványt intézett a nádorhoz, kérve őt, hogy felajánlását hivatalos úton terjessze a legközelebb összeülő országgyűlés elé. Folyamodványában előadta, hogy negyven évi fáradozásának eredményéről van szó, egy olyan irodalmi-tudományos, illetve művészeti-régészeti gyűjteményről, amely a maga nemében páratlan a hazában. Majd részletesen, négy főcsoportra tagolva felsorolta múzeumának valamennyi osztályát. Első helyen a régiséggyűjteményt (collectio antiquitatum archaeologica), másodsorban a képtárt (collectio iconographica), harmadszor a kézirattárt (collectio manuscriptorum) és végül a szoros értelemben vett könyvtárt (bibliotheca).

A kéziratgyűjtemény ez alkalommal mint a könyvtár mellett fennálló külön gyűjteményi test került bemutatásra. S ennélfogva határozottabb körvonalakban rajzolódott ki, mint akár az 1817. évi, akár az 1830-i ismertetésben. Eszerint a kézirattár hét rétegből tevődött össze:

1. Magyarországot, Erdélyt, Horvátországot és Dalmáciát illető, a 12. századtól kezdődő eredeti oklevelekből, valamint kéziratban fennmaradt törvényszövegekből, államszerződésekből és egyéb köziratokból (diplomates Hungariam etc. respicientes),

2. német, cseh és egyéb, 13-17. századi oklevelekből (diplomata Germanica, Slavica etc.),

3. klasszikus görög, latin és középkori szerzők műveit tartalmazó kódexekből (codices Graeci et Latini) a 8. századtól kezdődőleg,

4. keleti, azaz héber, arab, török stb., kéziratokból (codices orientales),

5. német, szláv (szerb) és román kódexekből (codices Germanici, Slavici etc.),

6. Magyarország történetére és kultúrájára vonatkozó latin, magyar, német, horvát, szerb és román nyelvű kódexekből és kéziratokból az 1700-dik évig terjedőleg, közöttük két Corvin-kódexszel (codices ad rem litterariam et historiam Hungariae spectantes),

7. Magyarország politikai, gazdasági, katonai, és művelődési viszonyaira vonatkozó újabbkori kéziratokból az 1700. évtől kezdődőleg (manuscripta recentioris aevi rem Hungaricam ... concernentia), és

8. Németország, Lengyelország, Itália és egyéb, Magyarországgal szomszédos országok történetét tárgyaló latin, német, szláv stb. nyelvű kéziratokból (manuscripta historiam Germaniae etc. illustrantia).

A nyomtatott könyvek gyűjteménye lényegileg ugyanabban a szerkezetben jelenik meg, mint amit az 1830-i állapotok ismertetésénél rajzban is felvázoltunk; a beadványnak e részével azért nem foglalkozunk.

A bemutatás után Jankovich behatóan ismertette gyűjteményének sokféle értékét (valor internis, affectionis, raritatis, archeologicus, technologicus et literarius) majd megjelölte azt a pénzértéket is, amellyel becslése szerint az felér, s amelyért hajlandó azt a Nemzeti Múzeumnak átengedni. Eszerint a régiségtár és kézirattár együttes értéke 80.000, a képtáré és könyvtáré pedig együtt 40.000, valamennyi gyűjteményé tehát összesen 120.000 ezüstforintra tehető. Végül három pontban közölte az adásvételi szerződésre vonatkozó elgondolását. Kijelentette

1. hogy a 120.000 forintos eladási árnak egyharmad részét, 40.000 forintot a nemzet és a haza iránt érzett szeretetből és hálából örökre elengedi,

2. hogy a gyűjtemény átadásakor a szóban forgó 120.000 forintból nem többet, csak egy harmad részt, azaz 40.000 forintnyi összeget kíván egy összegben felvenni,

3. hogy az utolsó harmadrészt kitevő 40.000 forintot felvenni nem kívánja, hanem csupán az utána járó törvényes kamatokat kéri negyedévenként saját kezéhez, halála után pedig örököseinek kifizetni.

József nádor Jankovich szóban forgó ajánlatát vélemény-nyilvánítás végett hamarosan megküldte Horvát Istvánnak, a Széchényi Országos Könyvtár őrének, s minden bizonnyal Haliczky Antalnak, a Nemzeti Múzeum ügyvezető igazgatójának is. Horvát - lenyűgözve a kínálkozó gyarapítási lehetőség nagyszerűségétől - késedelem nélkül válaszolt; kijelentette, nincs kétsége aziránt, hogy Jankovich ajánlata. rendkívül kedvező, a gyűjteményeinek megszerzése az Országos Könyvtárra nézve óriási jelentőségű lenne.

A nádor - minthogy maga is meg volt győződve a gyűjtemények roppant értékéről és a felajánlás kedvező voltáról - Jankovich folyamodványát szabályszerűen előterjesztette az 1825. szeptember 15-én összeült országgyűlésnek. Ez az emlékezetes diéta azonban, amely Ferenc király csaknem másfél évtizedes autokratikus kormányzása után főképpen a közjogi gravamenekkel, illetőleg a rendi jogok megerősítésével törődött, annak ellenére, hogy csaknem két esztendőn át együtt ült, nem foglalkozott érdemben az üggyel; elintézését "boldogabb időkre" halasztotta. Kétségtelen, hogy e határozatban a törvényhozásnak a művelődésügy iránti indolenciája mutatkozott meg. Pedig a reformkor szelleme - Széchenyi István Akadémia-alapításával - éppen ezen a gyűlésen lépett színre, olyan példát nyújtva a hazafiúi áldozatkészségre és cselekvésre, amely követés nélkül nem maradhatott. Nem kétséges, hogy József nádor maga is messzemenőleg exponálta magát ebben az ügyben. Joggal érezhette tehát a rendek közönyös magatartását személyes kudarcának. Éppen ezért nem is tért napirendre a történtek felett. Elhatározott szándéka volt, hogy az ügyet felszínen tartja és gondos politikai előkészítés után idővel újra előveszi.

Ez az idő 1830-ban érkezett el. Ekkor történt, hogy Jankovich Miklós fentebb már tüzetesen bemutatott gyűjteményi ismertetőjét, a Magyar hajdankor emlékeit egy, Pest vármegyéhez intézett felajánlás kíséretében mint röpiratot is megjelenttette és széles körben elterjesztette. Ez az akció bizonyára József nádor tudtával és szándéka szerint történt. A nádor ui. mint Pest megye főispánja, abban a helyzetben volt, hogy okvetlen megnyerhette a megye támogatását a Jankovich-ügynek. Erre annál könnyebben számíthatott, mivel ez a megye volt már a század eleje óta a nemzeti ébredés mozgalmának zászlóvivője. További elgondolása pedig az volt, hogy Pest megyét a kedvező határozat meghozatala után az ország többi megyéjének mozgósítására is felhasználja. Úgy vélte, ha a megyék többségét sikerül idejekorán, még a legközelebbi országgyűlés előtt az ügy mellé állítani, - a diétán sem elutasítástól, sem elodázástól nem kell többé tartania.

S csakugyan minden úgy történt, ahogy a nádor eltervezte. 1830 nyarán Pest megye meghozta a kívánt határozatot, majd körlevélben felszólította az ország valamennyi megyéjét példájának követésére. A megyék többsége csakugyan felsorakozott az ügy mellé: ígéretet tett, hogy a következő diéta alkalmával utasítani fogja követeit a Jankovich-gyűjtemény megvétele melletti szavazásra. Nem sokáig kellett várni. Az országgyűlés már ugyanez év szeptemberében összeült és - annak ellenére, hogy ülésezése mindössze négy hónapig tartott - foglalkozott a kérdéssel, felhatalmazva a palatinust az ügyben való eljárásra.

Jankovich, értesülve e kedvező fordulatról, 1831 áprilisában új írásbeli nyilatkozatot tett a nádornak eladási feltételeiről. Deklarációja lényegileg azonos volt az 1825. évivel, ámde most már - tekintettel gyűjteményeinek újabb gyarapodására - az eladási árat 120.000 helyett 150.000 ezüstforintban szabta meg. József nádor válasza azonban - nem tudható mi okból - hónapokig késett. Ez a késlekedés a felajánlót annyira elkeserítette, hogy ősszel, amikor az országban fellépett kolerajárvány a fővárosra is átterjedt és általános pánikhangulatot keltett, már-már arra az elhatározásra jutott, hogy visszavonja felajánlását és gyűjteményeit részletekben értékesíti: a magyar érdekűeket idehaza, egyes intézményeknek, illetve magángyűjtőknek kínálja fel, a nemzetközi érdekűeket pedig németországi, párizsi és londoni antikvárius cégeknek. Szándéka annyira komoly volt, hogy szeptember 10-én Kecskeméten kelt végrendeletében örököseit is erre a megoldásra kötelezte.

Szerencsére a dolgok másként alakultak; a kiárusításra nem kerülhetett sor. A nádor ti. a következő évben módot talált Jankovich ügyének elintézésére. 1832. szeptember 28-án hivatalos iratban értesítette a felajánlót, hogy feltételeit elfogadja és a szerződést megköti.

A nádor ugyanekkor megbízást adott Horvát Istvánnak, a Nemzeti Múzeumhoz kapcsolt Széchényi Országos Könyvtár őrének, hogy nevében a szerződést Jankovichcsal együtt megszövegezze és aláírja.

Négy-öt hétig tartott, amíg megbízásának Horvát eleget tehetett. Mert nem csupán a kontraktus megfogalmazásáról volt szó, hanem meggyőződést is kellett szerezni arról, hogy a gyűjteményeknek 1825 óta történt gyarapodása valóban olyan mértékű és értékű, miként azt Jankovich állította. Erre való hivatkozással történt ui. az eladási ár felemelése. Csak ennek megtörténte után, november 10-én - a közalapítványi ügyek igazgatójának, Nagy Istvánnak bevonásával - került sor az adásvételi szerződés tényleges megkötésére.

A latin nyelven megfogalmazott szerződés kilenc pontban rögzítette a nagyjelentőségű ügylet feltételeit. Az első hét pont Jankovich nyilatkozatait és kívánságait tartalmazza.

1. Kijelenti az eladó, hogy teljes és csorbítatlan régiségi és irodalmi gyűjteményét (collectio antiquaria et litteraria) 150.000 ezüstforintért örök időkre átengedi a Magyar Nemzeti Múzeum intézetének, úgy azonban hogy ebből az összegből a szülőhaza iránti fiúi kegyeletből önkéntes ajándék címén 50.000 ezüstforintot a múzeumi pénzalapnak felajánl, vagyis ténylegesen csak 100.000 ezüstforintot kér kifizetni.

2. Tudomásul veszi, hogy a szerződés csak az országgyűlés jóváhagyása után válik jogérvényessé. Egyben az országos rendek tájékoztatására húsz tételben felsorolja gyűjteményének fő osztályait. (Jegyzéke, ha formailag nem is, lényegileg - néhány eltérést leszámítva - megegyezik az 1325. évi felajánlási lajstrommal.)

3. Megállapítja, hogy Luther Márton eredeti végrendelete, amelyet korábban a pesti magyar nyelvű ág. hitv. evangélikus egyháznak ajándékul kötött le, úgyszintén néhány drága művű kegytárgy, amelyet a pesti helvét hitv. reformált egyháznak, illetőleg a rácalmási róm. kat. egyháznak kötelezően odaígért, nem tartozik a múzeumnak átengedett gyűjteményekhez.

4. Kívánja, hogy gyűjteményének tévedésmentes átadása és átvétele érdekében mindennemű tárgyak tételes összeírására nádori bizottság neveztessék ki, a drágaságok értékelésére pedig - szükség esetén - szakértő becsüsök alkalmaztassanak. Kijelenti továbbá, hogy mindaddig, amíg a szerződés országgyűlési jóváhagyást nem nyer, az egész gyűjtemény tulajdonjogát magának tartja fenn; abban az esetben pedig ha a jóváhagyás a legközelebbi diétán nem következnék be, szabadságában fog állni a szerződéstől visszalépni.

5. Leszögezi, hogy a gyűjteményeiben, ti. az érmek, könyvek, kéziratok, metszetek kategóriájában előforduló másodpéldányok - megállapodás szerint - nem kerülnek a múzeum birtokába, hanem továbbra is saját tulajdonában maradnak. Egyben ígéretet tesz arra, hogy hátralevő élete folyamán esetleg még szerzendő új, gyűjteményeinek elsőrendű örökösévé a Nemzeti Múzeumot fogja kijelölni, az erre vérszerinti örököseit is kötelezetteknek nyilvánítja.

6. Kéri, hogy átadandó dolgait névbélyegzőjével megjelölhesse, illetőleg, hogy szabadságában álljon - mindenkor a nádor előzetes engedélyével - volt gyűjteményi tárgyait tudományos publikáció formájában ismertetni.

7. Kijelenti, hogy abban az esetben, ha a legközelebbi országgyűlésen a szerződés megerősítése nem következnék be, eladott gyűjteményeit a múzeumtól visszaveszi, és kötelezi magát a szerződés aláírásakor előlegként felvett 16.000 ezüstforint összegnek és az utána járó 5%-os kamatnak készpénzben való visszafizetésére.

A szerződés utolsó két pontja a közalapítványi ügyek igazgatójának, Nagy Istvánnak és a Nemzeti Múzeum őrének, Horvát Istvánnak nevében szól.

8. Nevezettek kinyilvánítják, hogy Jankovich Miklós említett gyűjteményeit a felsorolt feltételek mellett nemcsak elfogadják, hanem a vállalt fizetési kötelezettség biztosítékaként különleges zálogként lekötik a teljes múzeumi pénzalapot.

9. Ígérik és fogadják, hogy a szerződén aláírása után a ténylegesen kifizetendő 100.000 forintnyi érték számlájára a múzeumi pénzalapból azonnal készpénzben 16.000 ezüstforint foglalót szolgáltatnak ki Jankovichnak; továbbá, hogy a szerződés jóváhagyását követő első évben ezt az összeget 20.000 ezüstforintra egészítik ki, majd a rákövetkező évben újabb 20.000 ezüstforintot folyósítanak a jóváhagyás keltétől számított törvényes kamatokkal együtt. Ami pedig a fennmaradó 60.000 ezüstforintot illeti, arról s Múzeum hat darab, egyenként 10.000 ezüstforint értékű és 6% kamatozású kötvényt fog kiadni, biztosítva az eladót, hogy ezek közül minden évben egyet-egyet készpénzre válthat a múzeumi pénzalapból.

A mindkét részről annyira óhajtott döntő lépés ezzel megtörtént. S valóban, volt okuk örvendeni a feleknek. A Nemzeti Múzeum és a keretébe tartozó Széchényi Országos Könyvtár számára ti. olyan nagyszerű gyarapodást jelentett ez a szerzemény, amely messze felülmúlta az idáig kialakult gyűjteményi állományok kereteit és becsét, s túlzás nélkül állítható, hogy az egész intézménynek valóságos reneszánszát jelentette. De Jankovich számára is életbevágó jelentőségű volt az ügylet: szinte mentőöv, amely megakadályozta azt, hogy az adósságok tengerében elmerüljön. Ámde mindkét fél tudatában volt annak is, hogy a várva várt állapotbeli megújulás ténylegesen még jó darabig késni fog. Mert nem lehetett tudni, mikor fog az országgyűlés összeülni, s mikor fog sor kerülni a ratifikációra, ha egyáltalában sor fog kerülni rá. De, ha a megerősítés hamarosan bekövetkezett volna is, akkor sem lehetett volna azonnal végrehajtani a szerződést, mert az átadás-átvétel útját gátként torlaszolta el a gyűjtemény darabszám szerint való összeírásának Jankovich által kikötött feltétele. Óriási feladatot jelentett ez abban a korban a Múzeum számára, amelynek személyzete alig négy-öt tisztviselőre terjedt; ezeknek a munkaerejéből az intézmény üzemeltetésére is alig futotta. De pénzerőben is oly szegény volt a Múzeum, hogy nem telt volna belőle ideiglenesen felfogadott összeírók alkalmazására. Ilyenekről azonban egyébként is nehezen lehetett volna szó, mivel a nagy értékű gyűjteményi kincsek kezelését csak esküt tett felelős személyekre lehetett rábízni.

S csakugyan, e balsejtelmek alaposaknak bizonyultak. Ami az összeírást illeti, ennek megindításáról József nádor azáltal kívánt gondoskodni, hogy késedelem nélkül kinevezett egy hivatalos bizottságot az átvétel gyakorlati lebonyolítására. E bizottság, amelyben Horvát István, Nagy István közalapítványi igazgató, Fáy András író és Veszerle József egyetemi tanár foglalt helyet, már november 16-án átvette a Hatvani utcai és a Kerepesi úti Jankovich-ház gyűjteményi szobáinak kulcsait egyben egy napidíjas írnok kinevezését és irodai költségek kiutalását kérte a nádortól. A delegátusok eszerint mint tiszteletbeli megbízottak nem gondoltak arra, hogy az összeírást maguk bonyolítsák le; ezt alkalmazottal kívánták elvégeztetni. Számításukban azonban csalódtak. Jankovich ti. nem volt hajlandó a bizottságon kívüli személyt gyűjteményeihez bocsátani. Hasonlóképpen a nádor is személyes munkát várt tőlük. Kényszerűségből elvállalták tehát a feladatot. Először hosszú megbeszéléseket folytattak arról, hogyan, mi módon lehetne és kellene a leltárt elkészíteni. Végül is Horvát István javaslatára abban állapodtak meg, hogy akribiás, "örök időkre szóló" összeírást kell készíteni. Ezzel az igényességgel láttak hozzá a munkához. Elsőnek az oklevél- és aktagyűjtemény leírását vették programba. Minden egyes darabról gondos regesztát készítettek. Ez a munkamódszer azonban megbukott. Kiderült, hogy ekképpen egy évtized alatt sem lehet a feladatot elvégezni. Kénytelenek voltak egyszerűbb eljárást bevezetni. Ámde így is 1833 nyaráig csak a gyűjtemény 13.000 darabnyi archivális anyagát sikerült számbavenni. Hol voltak még a kéziratok, hol a könyvek tízezrei és az egész régészeti anyag? Megnehezítette az előhaladást az is, hogy a bizottsági tagok - Fáy Andrást kivéve - állásukkal járó elfoglaltságuk miatt csak bizonyos napokon és néhány órára tudtak az összeírással foglalkozni. Olyankor pedig, ha Jankovich nem tartózkodott odahaza (olykor hetekre, hónapokra vidékre távozott), egyáltalában nem lehetett munkálkodni.

József nádor érthetőleg megdöbbent e lassú előhaladáson és 1834 februárjában jelentést, illetőleg javaslatot kért a bizottságtól arra, miként lehetne az átvétel ügyét legrövidebb idő alatt lebonyolítani. 1835 júniusában Horvát István a bizottság nevében jelentette a nádornak, hogy az összeírással egybekötött átvételi mód, amely Jankovich kívánsága szerint került alkalmazásra, reménytelen. Ehelyett azt ajánlotta, hogy az átadás-átvétel összeírás nélkül, tömegesen (in globo) lepecsételt ládákban hajtassék végre. Ezt a megoldást azonban Jankovich nem fogadta el, csupán abba volt hajlandó beleegyezni, hogy egy napidíjas írnok legyen megbízva az összeírással, olyasvalaki, aki kötelezettséget vállal a munkának néhány hónapon belül való lebonyolítására. Ilyenként ajánlotta a nádornak Ivanich Zsigmond antikvárius könyvkereskedőt. A két álláspont összeegyeztethetetlennek bizonyult, következésképp az ügy holtpontra került. Innen csak 1836 tavaszán tudott elmozdulni, amikor negyed-félévi várakozás után megtörtént az adásvételi szerződés országgyűlési ratifikációja.

Ez a mindkét fél számára olyannyira fontos aktus azon a nevezetes diétán ment végbe, amely 1832 decemberétől 1836 májusáig ülésezett és - mint ismeretes - elindította az ország avult feudális társadalmi-gazdasági rendjének polgári szellemű átalakítását. Ettől a gyűléstől József nádor mindenképpen elvárta a Jankovich-szerződés jóváhagyását, sőt ennél többet is várt tőle: tetemes költségmegajánlást a Nemzeti Múzeum új palotájának felépítésére. S várakozásában nem csalódott. Idevágó javaslatai valóban simán elfogadásra találtak, noha ez esetben nem arról volt szó, - mint minden más korábbi diétába megajánlás alkalmával -, hogy ti. az ország jobbágynépére háruló terheket szavazzanak meg. Ez esetben a nádor - az 1807: 2. tc.-re hivatkozva - azt kívánta, hogy maguk a kiváltságos rendek (az 51 nemesi vármegye, a 35 szabad királyi város, a 16 szepesi város, Fiume és a hajdúvárosok) vállalják a szükséges összegek megfizetését. A rendek a Nemzeti Múzeumról szóló 1836. évi 37. törvénycikkben csakugyan magukra vették a Jankovich-gyűjtemény szerződésszerű 100.000 forintnyi vételárának terhét, sőt - a nádor kívánságára - további 25.000 forintot biztosítottak a gyűjtemény másod- és harmadpéldányainak megváltására is. Mindezen felül ugyanebben a törvénycikkben még kimondták azt is, hogy e nemzeti múzeumi palota felépítésének költségeit 500.000 forint összegben szintén fedezik.

Jankovichnak most már engednie kellett. 1836 márciusában beleegyezett gyűjteményei zömének, a külföldi könyvtárnak krudában való, tömeges átadásába, illetőleg a Múzeumban történő utólagos összeírásába. József nádor pedig belátva, hogy segéderő igénybevétele nélkül a számbavételt lebonyolítani nem lehet, hozzájárult egy napidíjas írnok alkalmazásához. Májusban Horvát István már arra nézve tett javaslatot, hol lehetne a Jankovich-féle tömérdek könyvtári és régészeti anyagot elhelyezni. Mielőtt azonban e kérdés tisztázódott volna, június 17-én és 23-án Pest vármegye két kiküldöttjének, mint törvényes tanúknak jelenlétében, végbement valamennyi gyűjteménynek a Nemzeti Múzeum számára való formális átvétele, s erről 23-án hivatalos jegyzőkönyv készült. Egyidejűleg (június 17-i kelettel) Jankovich is kiállította a maga átruházási okmányát, ún. resignatioját. Ezzel csaknem négyévi huzavona után a nagyjelentőségű ügylet jogi tekintetben végérvényes befejezést nyert.

A gyakorlati feladatok megoldása azonban még meglehetősen hosszú időt vett igénybe. Sok bonyodalom volt a régiségi gyűjteménnyel összefüggő és Jankovich által korábban elzálogosított ékszerek visszaváltása és tulajdonjogának tisztázása körül. Zavarok támadtak az eladó számára történő szerződésszerű kifizetések tekintetében is. A legnagyobb gondot azonban a roppant tömegű régiség- és könyvtár elhelyezése jelentette. A mai Múzeum-kertben állt régi múzeumépület ugyanis akkoriban már annyira zsúfolva volt, hogy az 1835-ben átvett Illésházy-könyvtárt is csak ládázott állapotban, a folyosókon lehetett tárolni. Horvát István ezért valamely más középületben (az egyetemen, a papneveldében, az invalidusok házában, a megyeházán, vagy az ún. Újépületben), esetleg egy kibérelhető tágasabb magánépületben javasolta az elhelyezést mindaddig, amíg a Múzeum új palotája felépül. József nádor azonban biztonsági okokból egyik megoldást sem találta alkalmasnak. Így aztán a gyűjtemények még 1837 nyarán is a Jankovich-házak lezárt lepecsételt szobáiban várták az elszállítást. Az első cselekvő lépésre csak ősszel került sor. Ekkorra ui. a Múzeum egyik tisztviselői lakását sikerült kiüríteni, s így lehetőség nyílt arra, hogy a Jankovich-gyűjteménynek legalább egyik fele gyakorlatilag is átvehető legyen. Horvát István tehát augusztus és szeptember hónapban a nádor parancsára becsomagoltatta a Kerepesi úti Jankovich-ház három termében tárolt ún. külső könyvtárt (bibliotheca extera universalis) és 165 ládában - a tékához tartozó könyvszekrényekkel együtt - beszállíttatta a Múzeumba. A Hatvani utcai palotában álló magyar könyvtár (bibliotheca Hungarica) elszállítása azonban most is elodázódott, pedig az épülő Ludoviceum ekkor már olyan állapotban volt, hogy befogadhatta volna a szóban forgó tékát és minden más, még át nem vett gyűjteményt is. Ámde amire a főherceg-nádor önszántából nem tudta elhatározni magát, azt végül is 1838 tavaszán kikényszeríttette egy váratlan tragikus esemény, ti. a pesti nagy árvíz.

Március 14-én átszakadtak a Duna gátjai és a folyó vize, amelynek lefutását a Csepel-szigetnél jégtorlaszok zárták el, rázúdult Pest városára. A Múzeum-kert is hamarosan víz alá került. Horvát Istvánnak és famulusainak néhány katona segítségével emberfeletti erőfeszítés árán sikerült csak a Múzeum könyveit és egyéb kincseit viszonylagos biztonságba helyezni. Ez a gondoskodás azonban nem volt elég. Nem volt szabad megfeledkezni a belvárosi Jankovich-ház gyűjteményeiről sem, hiszen már azok is a Múzeumé voltak. Horvát és munkatársai tehát 17-19-én a szintén veszélyeztetett Hatvani-utcai házba is kiszálltak és beládázták az ott levő gyűjtemények legbecsesebb részeit (kódexeket, okleveleket, egyéb iratokat és műkincseket) és a vármegyeháza fegyvertárába szállították. A nem elsőrangú állományrészeknek, így a magyar könyvtár zömének elvitelére csak valamivel később, április 2-án került sor; ezt az 52 ládára való anyagot a budai várkerületben, az Országos Levéltár, illetőleg az Országos Pénztár épületében helyezték el. A nagy mentési munkálat azonban még ezzel sem ért véget. Egy, a nyár folyamán tartott építészi vizsgálat ui. a Múzeum-épületet is olyan állapotban levőnek találta, hogy az abban való további megmaradás lehetetlenné vált. Innen is ki kellett költözni. József nádor utasítására Horvát István augusztus és szeptember hónapban a Múzeum valamennyi gyűjteményét, ideértve a Széchényi Országos Könyvtárt is, áttelepítette a Ludoviceum Üllői úti új palotájába. Itt nyert elhelyezést a Jankovich-féle ún. külső könyvtár, képtár, szobor és fegyvertár is, s később (1840-ben) ide került a megyeházáról a kódex- és oklevélgyűjtemény is.

A nagy árvíz tehát nemcsak a Jankovich-gyűjteményeknek tervszerű gondos átvételét hiúsította meg, hanem magát a Nemzeti Múzeumot és Könyvtárt is üzemképtelenné tette. A Ludoviceumban való elhelyezést ui. József nádor csak átmeneti szállásnak, menedékhelynek tekintette; sem az épületnek a várostól való viszonylag távoli fekvése, sem az ottani belső helyzet nem volt alkalmas a muzeális gyűjtemények kiállítására, illetőleg a könyvtár használatára. Úgy gondolták, hogy az új múzeumpalota, amelynek építése az árvíz után erőteljes ütemben megindult, két-három év alatt elkészül, s a visszaköltözésre és megnyitásra nem kell sokáig várni. Ám az építkezés csaknem egy évtizedig elhúzódott, e így ugyanennyi időre a Múzeum és Könyvtár is csaknem teljes passzivitásra kényszerült. Horvát István könyvtárőr a lezárt könyves ládákból csak azokat nyitotta fel, amelyekből egyes kutató tudósok igényeit kielégíthette.

Nem haladhatott előre a Jankovich-könyvtár összeírása sem. A legbecsesebb kincsek (kódexek, hungarikumok stb.) - tudjuk - nem is voltak kéznél, ami pedig helyben volt (a külföldi anyag), az ládákba zárva várta a kedvezőbb idők eljövetelét. A ludoviceumi tízéves (1838-1847) kihelyezés idején vajmi kevés történhetett e tekintetben. Az összeírás kiváltképpen Rothkrepf (Mátray) Gábornak lett volna feladata, akit József nádor 1837 júniusában kimondottan erre a célra alkalmaztatott, aki azonban ebből a nagy programból az adott körülmények között és egyéb feladatokra való igénybevétele miatt, aligha tudott valamit megvalósítani. Később (1846-ban) Horvát István halála után Mátray lett a Széchényi Országos Könyvtár őre, de mint ilyen sem került abba a helyzetbe - noha működésének ideje csaknem három évtizedre terjedt, - hogy ezt az eredeti feladatát valaha is elvégezhette volna. Végül is a sok-sok kényszerű halogatás oda vezetett, hogy a kialakuló új világban, ti. az 1867 utáni polgári társadalmi rendben, amikor az új felelős tényezők nem tudták többé felmérni a Jankovich-téka különgyűjteményi jelentőségét, ennek nemcsak összeírásáról mondtak le, hanem együtt tartásáról is: összeolvasztották más, idáig szintén szeparáltan őrzött különböző eredetű, művelődéstörténeti jelentőségű egykori magántékákkal: Széchényi Ferencével, Illésházy Istvánéval, Horvát Istvánéval és számos mással. S minthogy a könyveknek külön bélyegzővel való megjelölése is elmaradt, egyszer s mindenkorra megszűnt a lehetősége annak, hogy a nagyszerű gyűjtemény állományáról mennyiségi és minőségi tekintetben tiszta fogalmat alkothassunk.

*

Jankovich Miklós 1838 után egy ideig bizonyára aggódva figyelte a kezéből kikerült gyűjtemények sorsának alakulását. Igaz, amióta másod- és harmadpéldányairól is lemondott, anyagi érdeke többé nem fűződött az állományok pontos számbavételéhez, összeírásához de annál komolyabban volt érdekelve erkölcsileg. Nyilván szerette volna muzeális és könyvkincseit mennél előbb a nemzet nyilvánossága elé tárva látni. Mert úgy vélhette, csak akkor fogja országos elismerés formájában méltó jutalmát elnyerni páratlan kultúramentő fáradozásának, ha majd a társadalom széles körei megismerték a pazar kincseket. Minden bizonnyal büszke akart lenni arra hogy sokkal több és becsesebb irodalmi és régészeti kinccsel gyarapította a Múzeumot, mint maga az alapító Széchényi Ferenc, sőt mint minden eddigi donátor együttvéve. Rendületlenül bízott József nádorban a Múzeum praeses-patrónusában, aki az átvétel ügyét minden akadály ellenére sikerre vitte; a bizalma nőttön nőtt, amint a negyvenes évek elején az Országút menti monumentális múzeumpalota felépülését látta.

Jankovich felülkerekedő optimizmusa és megújuló életkedve nyomatékosan kifejezésre jutott abban, hogy kincseinek átadása után, sőt a jelek szerint már jóval előbb hozzáfogott egy új, második gyűjtemény létrehozásához. Úgy látszik, nem tudott belenyugodni abba, hogy könyvek és műtárgyak nélkül maradjon, nem tudta feladni nemes szenvedélyét.

E második gyűjtőszakasz kialakulásában feltehetőleg jelentős szerepet játszott 1835. évi külföldi utazása is. Bár eredeti úticélja csak Ischl gyógyfürdőjének felkeresése volt. semmiképpen sem tudta megállni, hogy egészségügyi programját széleskörű kulturális programmá ne tágítsa; hogy útközben meg ne látogassa mindazokat a könyvtárakat és műgyűjteményeket, amelyeknek valaha hírét vallotta. Elbűvölten szemlélte Melk, Lambach, Salzburg és több más nevezetes hely kulturális kincseit, miközben nyilván erőteljes ösztönzéseket nyert gyűjtőtevékenységének folytatására. Élményeit Münchenben tett látogatása tetézte be. Bő alkalma volt itt szakértői szemmel tanulmányozni mind a királyi könyvtárt, mind az egyetemi könyvtárt, mégpedig nemcsak a gyűjtemények anyagát, hanem rendezettségét, feltárásának módjait is. Egyidejűleg végigjárta a város neves mű- és könyvkereskedéseit is, és nem tudott ellenállni a vásárlás csábításainak. Visszautaztában Bécsből kirándult az Adriára is, Triesztbe, s minden bizonnyal itt is kihasználta a kínálkozó vételi lehetőségeket.

Hazatérése után csakugyan fokozott buzgalommal széles körben folytatta a könyv-, kézirat- és műgyűjtést. Pedig házában ekkor még ott volt a szerződésileg elkötelezett, de át nem adott tömérdek kincs, úgyhogy tulajdonképpen férőhelye sem volt új szerzeményeinek elhelyezésére. Adóssági ügyei sem lehettek még rendezve. Hiszen a Múzeum 16.000 forintnyi foglalója e célra távolról sem volt elég, s különben is számolni kellett a visszafizetés eshetőségével. És mégis Jankovich újra fürkészett, újra vásárolt, kivált régi magyar könyvritkaságokat, hazai és szomszédos országbeli kéziratokat, okleveleket, érmeket, pecsétnyomókat és egyéb régiségeket. "Udvari szállítója" ettől az időtől kezdve a rendkívül ügyes, fürge, de nem egészen megbízható Literáti Nemes Sámuel lett. Ez a homályos múltú ember - nem igazi művelt antikvárius - egészen 1842-ben bekövetkezett haláláig rengeteg dolgot közvetített hozzá. Literáti - fennmaradt naplójegyzeteinek tanúsága szerint - beutazta az egész országot a nyugati szélektől egészen Erdélyig, sőt ellátogatott Horvátországba és Dalmáciába is, mindenütt főleg kolostorokban és nemesi kúriákban kutatva felvásárolható régiségek után. Amikor egy-egy útjáról visszaérkezett Pestre, Jankovich nyomban hivatta, bemutattatta magának frissen szerzett dolgait, és ha kedvére való darabokat talált, nyomban megvette azokat. 1838 óta ismét volt férőhelye, ha pénze nem is. Literátitól ugyanis leginkább hitelre vásárolt, ami pénzügyi helyzete bizonytalanságára enged következtetni.

Öt-hat év elmúltával, tehát meglepően gyors ütemben ismét ezer és ezer könyvvel, kézirattal és műtárggyal telt meg Jankovich háza. A gyűjtés menetét ekkoriban sajnos nem tudjuk lépésről lépésre nyomon követni, hasonlóképpen nem tudjuk az új téka ritkaságait sem kimutatni, miként az első gyűjteménynél megtehettük; itt meg kell elégednünk a gyűjtemény nagy kategóriáinak bemutatásával, ami azonban önmagában is sokatmondó, mert meggyőz arról, hogy e második gyűjtemény is kiváló értékű volt.

Ezt a bepillantást számunkra egy, Jankovich által 1844 elején készített kimutatás teszi lehetővé, egy kérvénymelléklet, amely József nádort kívánta tájékoztatni a szóban forgó második gyűjtemény tartalmáról. A tájékoztatás célja megint csak felajánlás, illetve eladás volt, úgy mint annak idején 1825-ben. Ekkoriban következett be ui. gyűjtőnk életében a második általános anyagi válság, amely úgy látszik az elsőnél jóval nagyobb méreteket öltött és romlással fenyegette nemcsak őt magát, de családját is. A 70-ik életévén túljáró aggastyán testében betegségtől gyötörve, lelkében fájdalmas csalódásokkal terhelve immár végleges búcsút kívánt mondani félévszázados gyűjtő tevékenységének. A várva-várt erkölcsi elismerést nem kapta meg a közvéleménytől, ellenkezőleg, a közelmúlt években ismételten arról értesülhetett, hogy némelyek megróják őt amiatt, hogy gyűjteményeit nem ajándékként engedte át a Múzeumnak, hanem üzletet csinált velük. De közvetlen a Múzeumtól, kivált Horvát Istvántól is többszörös méltánytalan bánásmódban részesült; Horvát ti. a gyűjteményekkel együtt olyan személyes jellegű tárgyait és iratait is bekebelezte, amelyekhez a szerződés értelmében nem volt joga. Végül betetőzte sérelmeit az a kudarc, amelyet a Múzeum igazgatói állására hirdetett pályázaton szenvedett. 1841-ben abban a tudatban folyamodta meg ezt a magas állást, hogy nálánál-nagyobb érdemekkel és hozzáértéssel e téren senki sem rendelkezik, - mégis 1843-ban Kubinyi Ágoston személyében egy szürke, ismeretlen, hozzá képest minden tekintetben jelentéktelen ember került a Múzeum élére. Ez a mellőzés alighanem porig sújtotta. Pedig József nádor nem azért hagyta őt figyelmen kívül, mert érdemtelennek tartotta, hanem nyilván azért, mivel összeférhetetlenséget érzett abban, hogy olyasvalaki legyen a Múzeum vezetője, aki nemrég még tulajdonosi viszonyban volt a gyűjtemények jórészével.

Ebben a nehéz helyzetben, valószínűleg a fenyegető csődeljárás küszöbén került sor a második gyűjtemény-komplexum felajánlására. 1844. január 24-én kelt az a drámai hangú levél, amelyben Jankovich hivatkozva az 1832. évi szerződésben tett ígéretére, miszerint esetleges újabb gyűjteményeit elsősorban a Nemzeti Múzeumnak fogja felkínálni, - arra kéri a nádort, hogy tegye meg a szükséges lépéseket kollekcióinak a rájuk fordított költségek megtérítése mellett való átvételére.

A folyamodványhoz mellékelt jegyzék három tárgyi kategória keretében sorolja fel a szóban forgó második gyűjtemény tartalmát, nevezetesen archeológiai, kézirati és könyvosztályban. Mellőzve a régészeti emlékek (ékszerek, pénzek, képek, szobrok, fegyverek és használati eszközök) csoportjának ismertetését, az alábbiakban csupán a téka két osztályának összetételét mutatjuk be.

I. A "kéziratok" tára tulajdonképpen kézzel írt különféle dokumentumok gyűjteménye volt, s három rétegből állt:
1. Magyarországot, valamint Horvát-Szlavón-Dalmátországot illető, jobbára középkori (a 12. századtól kezdődő) oklevelekből,
2. külföldi, Magyarországhoz semmiképpen sem kapcsolódó oklevelekből, illetőleg egzotikus (Európán kívüli) írásos emlékekből és
3. Magyarországot, Erdélyt és a többi társországot illető történelmi, földrajzi, politikai tárgyú latin, magyar, német, szlovák, horvát és román nyelvű újabbkori, jobbára 18-19. századi kéziratokból.

II. A nyomtatott könyvek tára kiváltképpen régi, ritka és jeles kiadványokat ölel fel s öt csoportra tagolódott:
1. magyar nyelvű régi nyomtatványokra, tekintet nélkül nyomtatási helyükre, mégpedig
1570 előtti "ősnyomtatványokra" ("incunabula Hungarica") és 1570 utáni újabb nyomdatermékekre;
2. bármely nyelven, Magyarországon megjelent könyvekre,
3. bármely nyelven, bárhol a 16. század óta kiadott könyvekre, amelyek Magyarországra, vagy a magyarságra vonatkoznak,
4. ugyanilyen magyar vonatkozású ősnyomtatványokra (incunabula extranea Hungariam concernentia), végül
5. mindenféle okkultista (alkimista, kabalisztikus, asztrológiai és hasonló tárgyú), drága rézmetszetekkel illusztrált könyvekre.

Függelékként kívánta csatolni Jankovich ehhez az állományhoz:
1. az 1832. évi szerződés által eladott egyes gyűjteményrészekről saját költségére készült és a Nemzeti Múzeum által annak idején jogtalanul lefoglalt inventáriumokat, amelyek közé tartozott többek között a Magyar könyvtárnak 12 kötetre terjedő jegyzéke is,
2. a mostani, második gyűjtemény leltárkönyveit, végül
3. saját tudományos értekezéseinek kéziratait.

Bármily nagy jelentőségű volt is ez az ajánlat, túl későn történt ahhoz, hogy a nádor az éppen együtt ülő 1843-44. évi országgyűlés elé terjeszthette volna. Ahhoz, hogy az üggyel a törvényhozás előtt foglalkozni lehessen, ismét igen hosszadalmas és tüzetes előkészítésre lett volna szükség. Mindenekelőtt szakvéleményt kellett volna kérni Horváth Istvántól és a Múzeum többi őrétől, ehhez pedig az illetők részéről előbb huzamos helyszíni szemlékre lett volna szükség. Azután újra mozgósítani kellett volna a vármegyéket a javaslat pártolására, amire pedig az 1836. évi hatalmas összegű megajánlások után bizonyára nem sok hajlandóság mutatkozott volna. Így aztán a dolog 1844-ben - bár József nádor érdeklődést mutatott az ajánlat iránt és Jankovichot Pozsonyban, március 7-én kelt levelében részletesebb tájékoztatásra hívta fel - lényeges előmenetelt nem tett. Amikor pedig november közepén véget ért az országgyűlés, nyilvánvalóvá lett, hogy hosszú évekig nem lehet elintézésre számítani.

De ha sikerült volna is ekkorig valamiféle elvi határozatot elérni, akkor is késő lett volna. Jankovich feje felett ui. már 1844 koraőszén összecsaptak a hullámok. Hitelezői, akiknek együttes tőkekövetelése csaknem 144.000 forintot tett ki, akkora összeget, amely után évente közel 10.000 forintnyi kamat járt, olyan határozottan léptek fel vele szemben, hogy gondnokság alá helyezése nem volt többé elkerülhető. Szeptember 30-án kénytelen volt összes vagyoni ügyének kezelését Nagy István Pest megyei főjegyzőre, mint zárgondnokra bízni. Ettől kezdve még asztali pénzét is a gondnok utalta ki úgyhogy szó sem lehetett többé a gyűjtemény-felajánlási akció folytatásáról. Az ügy lekerült a napirendről.

Ez a megalázó állapot - amelyből felesége nagy áldozatkészséggel próbálta kimenteni - felőrölte a tudós táblabíró életerejét. Megújuló családi viszályoktól is elkeserítve 1845/46 fordulóján súlyos betegségbe esett és pár hónap múlva, április 18-án meghalt. Testét már másnap Rácalmásra szállították és az ottani családi sírboltban helyezték örök nyugalomra.

Néhány nappal Jankovich halála után váratlan furcsa dolog történt. Amikor 21-én a gyászoló család tagjai (a megboldogultnak özvegye, Hauch Róza, ifjabbik fia, Jankovich Lőrinc és az elhunyt idősebb fiú özvegye, szül. br. Rudnyánszky Flóra) a temetésről Pestre visszaérkeztek Hatvani-utcai házukban megjelent két hivatalos személy (Deák József a közalapítványi igazgatóság ügyésze és Zlinszky János Pest vármegye főszolgabírója), és hatósági rendeletre zár alá vette az elhánytnak egész könyvtárát és régiséggyűjteményét. Az ámuló örökösök megtudhatták, hogy Steinbach Ferenc kir. tanácsos, a közalapítványok igazgatója - az 1832. november 10-i adásvételi szerződésre hivatkozva - a Nemzeti Múzeum nevében jogigényt jelentett be Jankovich Miklós teljes muzeális hagyatékára. Közölték a hivatalos küldöttek azt is, hogy a gyűjteményeket a legrövidebb időn belül összeíratni és átvenni kívánják.

E hivatalos eljárás megindítója a Múzeum pártfogója és elnöke József nádor volt. (Ő - a közalapítványi ügyészek szakvéleménye alapján - már Jankovich halála előtt, április 10-én utasította Horvát Istvánt, a Széchényi Országos Könyvtár őrét, hogy a gyűjtő elhunytakor a közalapítványi igazgatósággal karöltve, késedelem nélkül járjon el a gyűjteményi kincseknek a Múzeum számára leendő biztosítása érdekében. Indokolásképpen utalt az 1832-i szerződés 5. pontjára amelyben Jankovich expressis verbis kötelezte magát, hogy mindennemű későbbi könyv- és régiségi szerzeményét örökségképpen a Múzeumra fogja hagyományozni.

Való igaz, hogy a szóban forgó szerződési pontot - a kérdés mélyebb átgondolása nélkül - lehetett így értelmezni. Ennek szövege ui. magyarra fordítva a következőképpen szólt: "... mivel a régiségeket a pusztulástól megmenteni akaró velem született buzgalom szerint, továbbra is szándékomban áll hazai dolgokat gyűjteni, ő császári királyi fensége, az ország nádora iránti legmélyebb hódolatom bizonyságául, mindennemű régiségeimnek, amelyek halálomkor még nálam létezni fognak, már most a Nemzeti Múzeumot teszem elsődleges örökösévé, az e tekintetben összes utódaimat és örököseimet már most lekötelezetteknek nyilvánítom."

A közalapítványi ügyészség és ennek hatása, alatt a nádor is úgy vélekedett, hogy itt egy félre nem érthető nyilatkozatról van szó, amelynek érvénye vitathatatlan. Pedig, ha nemcsak a szerződés betűit nézték volna, hanem megkísérelték volna Jankovich nyilvánvaló szándékát is megérteni, okvetlen rá kellett volna döbbenni tévedésükre. Képtelenség volt ui. feltételezni - amint azt a Múzeum képviselői tették -, hogy az 1832. évi 100.000 forintos eladási árat Jankovich úgy tekintette volna, mint amellyel később szerzendő könyv- és műkincsei is meg vannak fizetve. Hiszen semmiképpen sem tudhatta előre, hogy mi mindent mekkora értékben fog majdan megszerezni, sőt arra sem vállalt kötelezettséget, hogy egyáltalán gyűjteni fog; ezt csak mint valószínűséget említette. A szerződésből világosan kitűnik, hogy a 100.000 forint csakis az egyidejűleg felajánlott gyűjtemények ellenértékét jelentette, semmi többet. Hiszen nem voltak ebbe az összegbe beleértve - mint tudjuk - a könyvek, metszetek, érmek és egyéb tárgyak másod- és harmadpéldányai sem, úgyhogy amikor a Múzeum ez utóbbiak átvételére is elhatározta magát, ezeket további 25.000 forinttal megváltani volt kénytelen. Hogyan lehetett volna feltételezni, hogy később szerzett komoly nagy kincsek is már eleve meg voltak fizetve?

Azt sem lehetett elképzelni, hogy Jankovich ajándékul kívánta volna második gyűjteményét a Múzeumnak juttatni, hiszen közismert tény volt, hogy kincseit óriási mértékű eladósodása miatt bocsátotta áruba, és ő maga is jól tudta, hogy a Múzeum által részletekben kifizetendő összegből csak üggyel-bajjal fogja hitelezőit kielégíthetni. Semmiképpen sem töltötte el őt 1832 novemberében olyan fokú optimizmus, hogy ajándékozási kötelezettséget vállalhatott volna. A szerződés 5. pontjában nyilvánvalóan csak azt akarta kifejezésre juttatni, hogy, ha netalán újabb gyűjteményekre tesz szert, azokat a Múzeumnak mindenki mással szemben elsőbbségi joga lesz megszerezni.

S hogy csakugyan ez volt a szándéka, az kitűnik a nádorhoz intézett, fentebb ismertetett 1844. január 24-i felajánló leveléből. Itt világosan megmondta, hogy újabb gyűjteményeit fáradságainak méltánylása és költségeinek megtérítése mellett kívánja a Nemzeti Múzeumnak átengedni. Ez ellen a térítéses felajánlás ellen akkor sem József nádor, sem hivatalos tanácsadója, Horvát István nem emelt szót, nem hivatkozott a szerződésnek olyan értelmezésére, mely szerint itt semmiféle fizetésről nem lehet szó, mert a Múzeum örököse a gyűjteményeknek. Ez a hallgatás is Jankovich igaza mellett szól. Hasonló álláspontra helyezkedett a Múzeummal szemben az elhalt tudós fia és általános örököse, Jankovich Lőrinc is. Kijelentette, hogy kész valamennyi gyűjteményt alku, vagy becsérték mellett átadni, ingyen azonban semmiképpen sem, mert ilyen követelést sem törvényesnek, sem igazságosnak el nem ismerhet. Az 1832-i szerződés 5. pontja ui. nem hagyományosnak, legatáriusnak nevezi a múzeumot, hanem örökösnek, haeresnek; az örökösödés pedig a törvények értelmében terhekkel is jár, tehát a Jankovich Miklós után fennmaradt 160.000 ezüst forintnyi tetemes terhekből, a gyűjtemények értéke arányában részesednie kellene a Múzeumnak is. Hivatkozott Jankovich Lőrinc apjának 1844. január 10-én kelt és április 23-án felbontott végrendeletére is, amelyben az elhunyt meghagyta, hogy gyűjteményei "legelőször is az ország Museuma számára leendő megvétel végett József nádornak ajánltassanak fel; abban a nem remélt esetben pedig, ha azért illő ár nem ajánltatnék, bocsáttassanak nyilvános árverésre".

Ezt a nézetet azonban a közalapítványi igazgató nem volt hajlandó elfogadni, ezért - miután a vármegye és a Múzeum kiküldöttje, Luczenbacher János, majd Kiss Bálint több heti munkával összeírta a gyűjteményeket - bírói megintést eszközölt ki az örökösökkel szemben, ennek sikertelensége láttán pedig bírói zár alá tétette a gyűjteményeket, majd az ősz folyamán a királyi kincstár nevében a dunáninneni kerületi tábla előtt megindította a pört.

Tudvalevő, hogy a rendi világban az igazságszolgáltatás ólomlábakon járt; egy-egy polgári per évekig, esetleg évtizedekig is eltartott. Ennek nézett elébe a Jankovich-család is. Pedig ez esetben a hosszadalmasan elnyúló bírósági eljárás tönkremenéssel fenyegetett. A roppant adóssági teher után járó kamatok ui. nőttön-nőttek s egyre nehezebb helyzetet teremtettek. Egy év múltán, 1847 végén tehát Jankovich Lőrinc és elhunyt bátyjának felesége, Rudnyánszky Flóra kísérletet tett a pör kiküszöbölésére. Közös folyamodványt terjesztettek az 1847/48-i országgyűlés elé, s ebben ügyüknek részletes feltárása alapján azt kérték, hogy a rendek, mint az 1832-i szerződés ratifikálói, nyilvánítsanak véleményt annak 5. pontja tekintetében. Kézenfekvő volt ui., hogy a diéta véleménye perdöntő jelentőségű lenne és feleslegessé tenné a további bírói eljárást. Folyamodványukban nemcsak a fent már szóba került érveket sorolták fel, hanem megemlítették még azt is, hogy a Múzeum 1841-ben 300 ezüst forint értékben több dolgot vásárolt Jankovich Miklós második gyűjteményéből, amit kétségtelenül nem tett volna, ha a gyűjteménynek ingyenes öröklésére számított volna. Mellékletként bemutatták a diétának mindazokat a fontos okmányokat is (az 1832. évi szerződést, az 1841-i múzeumi vásárlás iratait, Jankovichnak 1844. január 24-i levelét és a nádornak erre adott válaszát, végül az 1844. január 10-i végrendelet vonatkozó részét), amelyek álláspontjukat alátámasztották. Végül készségüket fejezték ki a folyamodók az iránt, hogy fenntartják a Múzeum számára mindazokat a gyűjteményi darabokat, amelyekre szüksége van, viszont a nem igényelt dolgokra nézve a bírói zárlat feloldását kérik.

Az országgyűlés azonban nem foglalkozott a Jankovich-üggyel. Nem maradt rá ideje. Az 1848 márciusi napok forradalmi lázában, a polgári alkotmány létrehozásának történelmi gondjai közepette fontosabb kérdésekre sem lehetett már sort keríteni. Utóbb, a szabadságharc véres eseményeinek időszakában pedig még kevésbé lehetett szó ilyen magánjellegű kérdés megtárgyalásáról. Így történt, hogy a kontroverzia elintézése az abszolutizmus idejére maradt: a rendi igazságszolgáltatási szervek előtt megkezdett pörben végül is a császári bíróságoknak kellett dönteniök.

A Pest megyei császári törvényszék 1851. január 30-án kelt ítélete a királyi jogügyek igazgatóját a Jankovich örökösök ellen indított keresetével elutasította és az utóbbiaknak a kérdéses gyűjtemény feletti szabad rendelkezési jogot biztosította. Hogy ez az ítélet már ekkor jogerős volt-e, vagy csak később, fellebbezés folytán vált azzá, nem sikerült megállapítani, de bizonyos, hogy végső fokon a család lett pörnyertes.

A gyűjteményeknek egészben való eladására nem nyílt lehetőség, így hát az örökösök árverésre kényszerültek. Nyomtatott hirdetménnyel adták hírül a főváros közönségének, sőt valószínűleg a vidéknek és a bécsi antikváriusoknak is, ahogy 1852. január 22-én és a rákövetkező napokon Pesten, a Hatvani utcai családi házban teljes egészében kiárusítják Jankovich Miklós második gyűjteményét. A német nyelvű hirdetmény kilenc csoportban sorolta fel a dobra kerülő gyűjteményi tárgyakat. Az 1-5. osztály aranyból és ezüstből készült hazai és külföldi eredetű ötvösmunkákat, érmeket tartalmazott a római kortól kezdve az új időkig, köztük számos történelmi jelentőségű darabbal. Régészeti tárgyakat (antik fegyvereket, amuletteket stb.) ölelt fel a 8. osztály is. A könyv- és levéltári anyag a 6., 7. és 9. osztályban foglalt helyet. Tartalmuk a következő volt:

a) kéziratgyűjtemény számos 14-15. századi miniatúrás pergamenkódexezel, közöttük MÁTYÁS király imádságoskönyvével és egy, Sambucus által Mossóczy Zakariásnak ajándékozott pompás bibliával,

b) többszáz kötetnyi ősnyomtatvány-gyűjtemény,

c) 1700-nál több darabot számláló latin, olasz, német, magyar és szláv nyelvű oklevélgyűjtemény; állítólag ebben is több történelmi jelentőségű tétel szerepelt, így az Aranybulla 1384. évi megerősítése, Hunyadi János kormányzónak egy rendelete stb.,

d) végül egy, többezer kötetből álló téka, jobbára a hazai történelem forrásait és feldolgozásait felölelő állománnyal.

A pervesztes Nemzeti Múzeummal szemben a Jankovich-család igen előzékeny magatartást tanúsított. Korábbi ígérete szerint, módot nyújtott az intézetnek arra, hogy árverésen kívül, azt megelőzően kiválassza és alku szerint megvásárolja magának mindazokat a dolgokat, amelyekre szüksége van. Ám a Múzeum nem volt abban a helyzetben, hogy minden gyűjteménye számára nagyban vásárolhasson. Nem csoda! Nagy protektora, József nádor, aki a korábbi időkben személyi tekintélyével és politikai befolyásával szükség esetén mindig fedezetet tudott teremteni a rendkívüli vásárlásokra is, nem volt többé. Már 1847 elején eltávozott az élők sorából. A Múzeum ügyét azóta nem képviselte hozzá hasonló közéleti személy; szűkös pénzalapjából csak éppenhogy fenntartotta magát. Az abszolút kormány nem zárkózott ugyan el attól, hogy időnként rendkívüli támogatást nyújtson a Múzeumnak, de ez rövidebb időközökben nem ismétlődhetett meg. Minthogy pedig éppen ekkor volt folyamatban Horvát István nagyszerű gyűjteményének megvétele, szó sem lehetett egyidejűleg más, hasonló költséges vételi ügyletről. Így történt, hogy a Múzeum részéről alighanem csak a könyvtári osztály (a Széchényi Országos Könyvtár) jelenthetett be igényt a Jankovich hagyatékból való vásárlásra, de ez is meglehetősen szűk keretek között.

A könyvtár új vezetője, Mátray Gábor - aki 1846 nyarán lépett az elhunyt Horvát István örökébe - figyelmét főképpen a medievális anyagra irányította, mégpedig elsősorban a diplomatáriumra. Sikerült is neki a gyűjtemény zömét, nem kevesebb, mint 1448 oklevelet, mintegy 6000 forint értékben megvásárolnia. A többi gyűjteményi osztályból azonban csak szerényen, erősen válogatva szerzeményezhetett. Összesen 12 középkori kódex, 9 ősnyomtatvány és 90 tételnyi újkori kötetes kézirat, illetve irat- és levél-téka volt az a kiegészítés, amelyet az első Jankovich-gyűjteményhez lehetett csatolni. Mátray Gábor jegyzéke alapján cím szerint és a vételár feltüntetésével is be tudjuk mutatni ezt az anyagot.

A második Jankovich-gyűjteményből történt vásárlás teljes összege tehát mintegy 8000 forintot tett ki.

Az árverés lefolyásáról és résztvevőiről nincsen közelebbi értesülésünk. Feltehető azonban, hogy a hazai és külföldi műkereskedők és antikváriusok minden igazi értéket felvásároltak és alkalmasint exportáltak. A hazai kulturális közintézetek közül valószínűleg még csak a Tudományos Akadémia szerepelt az aukción, mintegy 5000 forint értékű, nyilván könyveket és kéziratokat felölelő vásárlással.

Scriptura, elegans minutissima, ad Sec. 14-ti initium, picturis elegantibus ornata, in duabus columnis, bene conservata. Quod Joannis Sambuci fuerit, docet autographum eius de Ao. 1575. 20. Martii, quo mediante biblia haec Zachariae Mossóczi donaverat. Externus argenteis fibulis in 12. Foliis ornata.

Epistolae Sancti Pauli omnes, in fol. oblongo.

Scriptura elegans sec. 13-14., cum scriptura et monogrammate Henrici II-di imperatoris. Codex hic ab initio ornatus est picturis elegantibus sec. 13-14., a fine vero cruce deaureata et duabus acinacibus decussata. In fine codicis est monogramina Henrici II-di imperatoris.

Codices Veneti 29.

a)

b) Unus codex Bergamensis hoc spectans.

c) Imagines ducum Venetorum cum iconibus et picturis in 4-to minori in 10 tomis

In fol. min. cum initialibus pictis et deauratis, imagineque Sigismundi imp. inter scuta Hung. et Bohemiae ac draconis sedente.

Davidis psalterium, Belae regis, ut in fine expositum est. Cuiusdam Belae, quaestio est. Cum scriptura elegans et defectus punctorum ad litteram i sec. 12-am denotata, videtur Belae II. v. III-tii fuisse.

6. Ciceronis orationes 18., cum insignibus domus Andegavensis et Hungaricis, in pag. 1. depictis. In fol. min. sec. XIV. incuntis.

7. Mathiae Corvini liber precatorius secundum adnotationem Samuelis Nemes Literati. In 12-o maj., cum initialibus pictis et deauratis, henc conservatus, bysso nigro detrito et fíbulis argenteis deauratis compactus.

8. Tabulae geographicae antiquae et delineationes Budae, Visegradi, Jaurini, etc. in 4-to.

9. S. Elisabethae vita. In 8-vo majori.

10. Calendarium et necrologium Jadrense sec. XIV.

11. Miessale Latinum cum calendario Hungarico antiquissimo sec. XV. ad initum. Nonnullis in locis Hungarice adscriptum est, v. g. három Sz. királyok miséje etc., in 4-to min. bene conservatum. Fuisse videtur codex hit in possessorio Balthasaris Batthyány, ut scriptura eius indicio est. Vixit anno 1484. Adsunt ibidem notationes

generi etiam eius Francisci Both. - Calendarium hoc Hungaricum est antiquior scriptura, quam missale, et videtur esse circa annum 1400. Continet in se menses (praeter Maium et Junium) ceteros omnes.

12. Rudberti abbatis opus super Cantico Canticorum. Codex videtur esse ad finem sec. XIII-ii (rectius XII-mi)... Compactura tamen ob insignia domus Andegavensis videtur esse sec. XIV-ti ab initio. Est in 4-to min. seu 8-vo maiori.

1. Az Isten nevének fejtegetése. Hajdan Ivánka Sámuel tulajdona. (Pergamenre írva.)

2. Lépés Bálint nyitrai püspök kézirata: "Az halandó és ítéletre menendő tellyes emberi nemzetnek fényes tűköre." In 4-to.

3. Szentek élete úm. Elek és Pál. - "Téged Isten dicsérünk" s több magyar énekek Mátyás király idejéből. Eleje hibázik. In 12-o.

4. Pelbartus de Temesvár: Biga salutis seu sermones de sanctis. Ab initio in papyro, in meditullio pergamena, in fine vero typis impressus in 4-to de anno 1499.

5. Magyar énekeskönyv a XVII. század elejéről.

6. Schildberger: Notationes historicae cum picturis, de tempore Sigismundi imperatoris (?) in 4-to.

7. Bibliographia Hungarica ordine alphabetico in 4-to.

8. Molfenger: Pápista consiliariusból önként reformatus keresztény. In 4-to.

9. Extractus proventuum epiacopatus Agriensis de annis 1548., 49., 50., 54., 55., 58., 59., 63. et 88. Fasciculi 7.

10. Conventionales aulae familiarium et aliorum servitorum principia Franc. Rákóczi de anno 1668.

11. Rationes proventuum episcopatus Varadiensis de anno 1580/2.

12. Rationes provisoratus Munkácsensis anno 1572.

13. Articuli foederis reipublicae Semproniensis 1604.

14. Manuscript von mehreren Begebenheiten in Ödenburg 16 701704. Vide Csányi: Verzeichniss etl. Begebenh.

15. Conventionales officialium principissae Susannae Lórántffy de anno 1652.

16. Máriássy Francisci diarium.

17. Extractus statutorum Croatiae, Dalmatiae et Sclavoniae de anno 1636.

18. Ratio super perceptione et erogatione Camerae Scepusiensis. 1578.

19. Munkácsi jószág enumerálása. 1682.

20. Regestum proventuum Camerae Hungaricae. 1583. 21. Ratio Agriensis. 1589/90.

22. Transylvaniae acta diaetalia. 1570-1693.

23. Regestrum mercium pro parte Gabr. Bethlen emptorum. 1624.

24. Rákócziana (Többnyire vegyes nyomtatványok és iratok.)

25. Erdélyi szászoknak törvényei magyarul.

26. Relatio Baronis Thomae Makolányi, Jos. Hunyady in Commissione Neoaquistica.

27. Dombrini Joannis Camerae Scepusiensis regestratoris protocollum. 1572/3.

28. Verantii Fausti diplomatarium. 1583.

29. Zagrabiensis episcopatus capituli acta 1680-1760.

30. Liber stylorum cancellariae senatorio-ducalis Rákóczianae. 1708.

31. Ratio proventuum Camerae Hungaricae. 1556.

32. Vectigal regium pro Hungarica circa 1680.

33. 1) 16. századi történetek magyar nyelven másolatban. 2) II. János király árultatása, 16. századbeli eredeti. 3) A török császár ellen való conjuratio, másolat. 4) Felelet Zsibrik György levelére 1585. Másolat. 5) Bornemisza Tamás krónikája. Eredeti. -Conjuratio Mustaphae contra Solimanum. Másolat.

34. Dugonics András: Arany pereczek. Eredeti.

35. Cantionale, azaz historiás énekes könyv. Kiadta Heltai Gáspár 1574. Kézirat.

36. Autographa collectanea ad historiam ecclesiasticam et litterariam Augustanae Confessionis.

37. Conscriptio dicalis comitatus Bácsensis. 1522.

38. Acta civitatis Fiume, rectius: Collectio tractatuum.

39. Acta Magni Principatus Transylvaniae. 1608-1790.

40. Nádasdy Franc. comitis commercium litterarium.

41. Magyar világi énekek.

42. Nemzeti dalok gyűjteménye.

43. Magyar énekek.

44. Világi énekek.

45. Világi énekek.

46. Pettend: causa contra parochum de Vezekény. 1368. [Másolat.]

47. Nyomtatott énekek.

48. Magyar énekek.

49. Pasquillusok. Két kötet.

50. Pasquilli in Michaelem Kereszturi et Steph. Bejthe

51. Kovachich: Privilegia locorum regni Hungariae.

52. De ingressu principis Emerici Tökölyi Tyrnaviam.

53. Zsigray gróf levelei.

54. Manuscripta lingua Hungarica sec. XVI.

55. Orationes Hungaricae sec. XVI. ab initio.

56. Calendarium Scepusiense originale. 1517.

57. Analecta lapidum vetustorum in Dacia ez Martini Schmeizelii Historia principatus Transylvaniae.

58. Zwei alte Odenburger Chroniken.

59. Wagner Carolus: Praelati, barones, magestes regni Hungariae e diplomatibus erecti.

60. Bárdossy: De limitibus regni Hungariae.

61. Bárdossy: Jura Coronae Hung. in vicim regna.

62. Bárdossy: De basi juris civilis Hungarici.

63. Bárdossy: Replicae ad praetensiones Galliciae.

64. Bárdossy: Viciesitudines iuris limitanei Hungariae.

65. Fehérváry Caroli bibliothecae catalogus.

66. Patakiensis bibliotheca.

67. Clarissák historiája.

68. XVI. századi magyar versek.

69. Pázmány-háznak historiája.

70. Memorabilia conventus ordinis S. Pauli Saasini.

71. Diplomatarium Lib. Reg. civitatum ordine alphabetico.

72. Balassa Imre naplókönyve. 1679/80.

73. 1644-i táborozás rende. Rectius: Gf. Batthyány Ádám naplókönyve.

74. Ráday Pál naplóírása.

75. Vathay Ferenc munkájához tartozó rajzolatok.

76. Illésházy naplókönyve.

77. Czombor Márton utazása.

78. Sclavoniam concernentia.

79. Groatica et Slavonica.

80. Gamauf: Merkwürdigkeiten von Ödenburg. 29 tomi in 4-to. Ea fehlen devon der 10.,12., 14., 18., 21., 23., 26., 28., 31., 33. Band.

81. Hajdani emlékezetes Nagykunságnak, vitézek anyja és táplálójának mostani nagy romlása. 1698. - és egy írott imádságos könyv.

82. Trevisoi kehely rajzolata és olasz leírása.

83. Acta publica sec. 17.

84. Acta publica sec. 18.

85. Acta publica sec. 17.

86. Acta publica sec. 17.

87. Acta publica Hungariae.

88. Acta publica Hungariae.

89. Acta publica Hungariae.

90. Acta publica Hungariae.

1. Mähn, Wolfgangus: Das Leiden Jesu Christi.Augsburg durch Hansen Schönberger auf Pergamen gedruckt 1515. (Sehr selten.)

2. Komjáti Benedek: Sz. Pál levelei. Krakó 1533.

3. Ordinarius complectens verem notulam, sive rubricam ecclesiae Agriensis de observatione divinorum officiorum et horarum canonicarum. Budae 1513.

4. Bayrische Landtafeln durch Appiani. München, sine anno. (Auf Pergamen.) Fol.

5. Theuerdank's Historie. Nürnberg durch Schönberger, 1517. (Auf Pergamen.) Fol.

6. Guido de Columna: Historia destructionis Trojae. Argentinae 1489. - Item: Pelbarti de Temesvár: Expositio in psalmos. Hagenau 1504. - Item: Gesta Romanorum per monachum Pelbartum. In 4°.

7. Güldene Bibel. Augsburg, absque anno.

8. Brevarium Strigoniense. 1484. Cura Theobaldi Feger. In fol.

9. Guidonis statuta ordinis Carthusiensis. Basileae, 1510. [Rectius: Reisch Gregorii]

10. Privilegia pontificum in membrana. 1526.

	Aranyban	Ezüst Ft - - - - - - kr
Összesen	257	223	50
A 257 aranyat 5 Ft 40 kr-jával számolva, kitesz		1456	20
A teljes összeg ezüstforintban		1680	10
E becsértékhez - alku szerint - hozzászámítottak még		336	2
A végösszeg		2016	12

Amikor a második Jankovich-gyűjteménynek felszámolása ilyen módon végbement, a Nemzeti Múzeum és könyvtára, a Széchényi Országos Könyvtár már elfoglalta helyét a Pollack Mihály által felépített nagyszerű új Múzeum-palotában. A könyvállomány beköltöztetése 1846 őszén ment végbe, rendezése 1847 tavaszán kezdődött. Azok a gyűjteményi testek, amelyekből az Országos Könyvtár kialakult (Széchényi Ferenc, Illésházy István, Jankovich Miklós, Horvát István és több más illusztris személy gyűjteményei) ekkoriban még egymástól szigorúan elkülönítve, önálló könyvtári csoportokat alkottak. A könyvtár vezetőjének, Mátray Gábornak még nem volt határozott elképzelése arról, miként lenne leginkább célszerű ezt a gazdag, mintegy 100.000 kötetre rúgó állományt felállítani. Tájékozva volt ugyan a legnevezetesebb közép-európai könyvtárak különböző rendszerezéséről, de nem tudta magát lekötni egyik mellett sem. Különben is ő legfeljebb csak javaslatot tehetett volna e tekintetben, a döntés joga a főhatóságé (a cs. kir. helytartóság illetékes szervéé) volt. Sőt számolni kellett azzal is, hogy tőle függetlenül, felülről fogják meghatározni, miként legyen a könyvtár véglegesen elrendezve. A kérdés azonban - bár több kiküldött hivatalos bizottság foglalkozott vele - az abszolutizmus egész ideje alatt megoldatlan maradt. Ennek következtében a szóban forgó nagy különálló személyi könyvtárak, közöttük a Jankovich-féle gyűjtemények is az alkotmányosság helyreállításáig (1867) legnagyobb részükben elkülönítve maradtak.

Eddig az időig ezek a provenienciális alkotórészek csak annyiban lettek megbolygatva, hogy Mátray Gábor 1850-től fogva folyamatosan kiválogatta belőlük a kéziratos anyagot és megkezdte egy egységes gyűjteményi testnek, a kézirati osztálynak kialakítását. Ugyanígy járt el utóbb az ősnyomtatványokkal is. A 16-19. századi könyvállományokat azonban meghagyta eredeti keretük kőzött. Zömében együtt maradt tehát a Jankovich-téka is.

Vannak jelei annak, hogy Mátray - az eredeti Széchényi Ferenc-féle gyűjteményt kivéve - a különféle eredeti könyvállományokat is összeolvasztani készült, ámde ezt a tervet úgy kívánta megvalósítani, hogy a repertóriumokban és katalógusokban jelezve lett volna minden egyes könyv eredete. Tehát az egyesített könyvtár keretében is rögzíteni, megörökíteni akarta az egykori nagy gyűjtőkhöz való tartozás tényét.

Ez a szándék azonban nem mehetett teljesedésbe. Az a nagyszabású és - egykori nézet szerint - modern értelmű rendezés, amelyet 1869-1875-ig br. Eötvös József kultuszminiszter rendeletére (Mátray Gábor félreállításával) Barna Ferdinánd könyvtári segédőr hajtott végre, - teljességgel figyelmen kívül hagyta a proveniencia szempontját. Ebben, a müncheni királyi könyvtár rendszere után igazodó szaktudományos elrendezésben, semmiképpen sem volt fontos az Országos Könyvtár történeti összetevőinek bármiképpen való emlékezetben tartása. Csak a könyvek tartalma volt érdekes, eredete nem. Ez a kegyelettelenség olyannyira eluralkodott, hogy még az alapító Széchényi Ferenc tékájának gyűjteményi különállását sem tartották tiszteletben, annál kevésbé a többiét, ezek között Jankovichét.

Csaknem száz évvel ezelőtt tehát Jankovich Miklós nagyszerű gyűjteményének keretei végképpen elenyésztek. Hiába írta elő az 1832. évi szerződés, hogy a Múzeumi Könyvtárnak átengedett téka minden egyes darabját a gyűjtő emlékbélyegzőjével kell ellátni, ezzel nem törődött többé senki. A kéziratoktól eltekintve az állomány sokrétű anyaga általában nem lett megjelölve, úgyhogy 1875 után csak névbejegyzés, vagy más esetleges jel alapján lehetett bármely könyvről megállapítania Jankovich-eredetet.

Ahhoz az eszmei kárhoz, amelyet ilyen módon, az egyesített állományban történt elkeveréssel szenvedett a Jankovich-gyűjtemény, később egyes gyűjteményrészlegek kiemelésével és elidegenítésével, tényleges veszteségek is járultak. Ilyen volt a kéziratállománynak az a megcsonkítása, amelyet 1896-ban - kormányzati utasításra - hajtott végre a Múzeum vezetősége, amikor ti. a müncheni királyi levéltárnak az ott őrzött Hunyadi-levéltár kiszolgáltatása ellenében 232 német nyelvű és vonatkozású, 14-16. századi Jankovich-kéziratot kellett csereanyagként átengedni. Az, hogy ezekért a kódexekért az Országos Levéltár - mint a Hunyadi-levéltár új birtokosa - kárpótlást nyújtott a Múzeumi Könyvtárnak, a dolog lényegén nem változtat.

Ezt megelőzőleg, 1884-ben és a rákövetkező években le kellett mondania a Széchényi Országos Könyvtárnak Jankovich gazdag metszetgyűjteményéről is. Ekkor szervezte meg ui. a kormányzat a Magyar Történelmi Képcsarnok nevű közgyűjteményt, amelynek anyagát a Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárából, képtárából és könyvtárából válogatták ki. A Széchényi Országos Könyvtár kénytelen volt több mint 15.000 darabból álló grafikai gyűjteményét az új intézménynek átengedni: a Széchényi-eredetű metszeteket csakúgy, mint a Jankovich-féléket.

Végül századunk harmincas éveiben - megint csak kormányzati intézkedés folytán - a Széchényi Országos Könyvtárnak a Jankovich-gyűjtemény egy harmadik, igen tetemes részletétől is meg kellett válnia. A közgyűjtemények gyűjtőkörének az 1934. évi 8. törvénycikk által elrendelt szabályozása során ui. a Magyar Nemzeti Múzeum keretében, közelebbről a Széchényi Országos Könyvtáron belül kialakult levéltári gyűjteményt - amelynek alapjául a Jankovich-féle oklevelek, iratok és levelek nagyszerű gazdag kollekciója szolgált - teljen egészében át kellett adni az Országos Levéltárnak.

S ha mindezen felül figyelembe vesszük még a többespéldányoknak az 1875-i nagy rendezés után és később, századunk folyamán történt elidegenítését is, akkor hozzávetőlegesen a fogalmat alkothatunk a Jankovich-féle eredeti könyvtári gyűjtemények megcsonkulásáról.

A dolgoknak ilyenképpen történt alakulása következtében a hajdani Jankovich-téka egyes gyűjteményi csoportjainak a maguk egészében való tanulmányozására manapság már alig adódik lehetőség. Leginkább még talán a kézirattár az, amelynek állományából - ha nem is hiánytalanul - felszínre lehet hozni a Jankovich-kódexek és -manuscriptumok együttesét. Köszönet ezért elsősorban Mátray Gábort illeti, aki a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben saját kezűleg összeírt repertóriumaiban tételről tételre feltüntetni igyekezett a gyűjteményi eredetet. De elismeréssel tartozunk a possessorok gondos számbavételéért néhai Bartoniek Emmának és könyvtárunk mai kodikológusának, Vízkelety Andrásnak is, mint a középkori latin, illetőleg német nyelvű kódexek katalógusa összeállítóinak.

Megbízhatónak tekinthető eligazítónk van a Jankovich-eredetű ősnyomtatványokról is. Az a jegyzék ui., amelyet Országos Könyvtárunk incunabulum-állományáról 1895-ben Horváth Ignác készített, szintén gondosan kimutatja, hogy az egyes példányok kiknek a gyűjteményéből kerültek intézetünk birtokába.

Az Országos Széchényi Könyvtárban ma fennálló egyéb különgyűjtemények, így elsősorban a régi magyar könyvtár állományából már aligha lehet az egykori Jankovich-gyűjtemény nagyságát és összetételét megállapítani. Ebből a gyűjteményből ui. valószínűleg nagy számmal kerültek ki "duplum venditumok" s így az a statisztika, amelyet a mai példány-nyilvántartók nyújtanak, nem fejezi ki az egykori valóságot.

*

A fentiekben megkíséreltük feltárni a történelmi idő sodrában elsüllyedő rendi világ egyik legjellegzetesebb kulturális képviselőjének hatalmas arányú gyűjtő tevékenységét és gyűjteményeinek sorsát. Úgy véljük, tanulmányunk nemcsak a hazai könyvtári kultúra alakulására nézve szolgál tanulságokkal, hanem bizonyságot tesz arról is, hogy Nemzeti Könyvtárunk megalapozásában Széchényi Ferenc mellett valóban Jankovich Miklós szerezte a legtöbb és legmaradandóbb érdemet.