SZÁZ SZÉP KÉP - Kernstok Károly: Szilvaszedők

CIKKEK, DOKUMENTUMOK

Bodri Ferenc: Kernstok Károlyról alapfokon

Kernstock Károly: A kutató művészet*

Úgy érzem, könnyebb dolog megcsinálni a piktúrát, mint róla írni, vagy csevegni. A mi mostani kis kiállításunknak visszahatása, úgy tudom, sokkal nagyobb volt, mint aminőt szerény keretével elképzeltünk. Közönségünk progresszív rétege, jobban mondva a konzerválók előtt épp oly proscribált publikum mint mi piktorok - megérezte, ha nem is végét, eredményét, de igenis kezdetét egy hosszú nagy útnak, amelyen tradíciókból kiindulva megyünk előre, hogy keressük és megtaláljuk azokat az új nagy értékeket, amelyek lényegileg nagyon is rokonok lesznek minden idők jó művészetével.

Képeink előtt, előttünk, de mögöttünk is, különösen a természetet vagdosták a fejünkhöz. A természet, bizony az van. De azok az argumentumok, amelyekkel a fejünkhöz vagdostak, azok nincsenek. A természet nem ilyen - mondják - a természet más, a természetben nincsenek ilyen emberek; a természet az természetes; ez volt a főargumentum.

Nagyon hamar felejtenek azok az urak. Hisz még egy generáció sem múlott el azóta, amikor a természetes természetnek nem volt perspektívája, amikor a távoli hegyeket senki sem látta kéknek, amikor az árnyék fekete volt, a természet rajza együgyűbb volt a rossz fotográfiánál, amikor a természetes természet barna volt, amikor a fák nem voltak zöldek, amikor a természetet nem volt szabad nagy megjelenésében is festeni, amikor még nem ők védték a tradíciókat.

A természet, oh az oly türelmes, nemcsak azt tűri el, hogy lelegeljék, de még az ellen sincs kifogása, hogy különböző iskolák kisajátítsák.

Tény pedig, hogy nézni a természetet az iskolák tanították. Tanították foltokban, a széles, a lapos természetet és a hegyesen, a vonalkásan látottat; a folt-embert, a sík fát, a kígyózó blúzokat s még sok mindenféle "mást".

Courbet, mikor legelsőnek hozta a színes, a levegős, az elevennek látszó természetet, mikor elkészült a "Demoiselle au bord de la Seine"-el, ezzel a csodásan szép képpel, aligha gondolt arra a belőle keletkező iskolára - a naturalistákra - akik mihamar meghozták csalhatatlan szabályaikat! Ezek a szabályok megvoltak - de hol volt belőlük a Courbet szelleme?

Leültek a természet elé s azt meglátás nélkül, belemélyedés nélkül, bornirtan másolták. Minden cél nélkül, a véletlenre bízva az ügyet - ott ahol leültek, elkezdték a vászon bal felső sarkán s mire a jobb alsó sarkáig eljutottak, készen is volt már a kép és a természetes természet. Avagy Manet, mikor megfestette Olympiáját, ugyancsak nem gondolt a jövendő impresszionistákra. Hanem igenis festette azt a természetet, amit ő látott, ahogy ő látta, úgy ahogy neki az céljaira kellett.

S oh aztán jöttek az impresszionisták s a legstruktívebb festők egyikéből, Manet-ból lett akaratán kívül apja annak az iskolának, amely a legtöbb sarlatánt nevelte.

A könnyű színfoltok, a rajzvéletlenségek, a pöttyemberek, a lapos tehenek, a nyírfák jobbról - gólya balról képek, amelyekkel festőik közönségük nagyobb izgalmára csodálatos leleményességgel néha helyet is cseréltetnek.

Avagy Cesanne, aki megutálta az élet és a piktúra sok-sok külsőségét, sallangjait; elbujt a világ elől s kereste formáit, kereste színeit; kereste az emberi testnek, a tájképnek, a nature morte-nak anyagszerűségét. Más értékekre mutatott rá, neki a vonal nem volt csak dekoratív üres cél, neki a vonal egy testnek a határa volt, neki a színek nem voltak öncél, szép tarka-barka képzet, neki a szín eszköz volt. Cesannetól vajon ezt az elmélyedést tanulják-e? Igen vannak, kiket úgy Cesanne, mint Manet, mint Courbet, Lionardo, Giotto vagy a görögök erre tanítanak. De az iskola csak úgy, mint mindég, a külsőt, a formalizmust, az olcsón, könnyen hozzáférhetőt veszi át. Courbetból színeskedők lesznek, Manetból laposak, egy síkban utazók, Manetból köd nyírfa és gólya, Giottoból nem az ő festői, rajzi, látási pozitívumait, hanem a renaissance-hangulatot veszik be és át. A görögökből, ebből a legelevenebb. legtartalmasabb művészetből lett a legszárazabb, legüresebb akadémia; s Cesanneból ugyan mi lett? A legtöbb festett citrom.

A művészetek, avagy mondjuk a festészet mindég a természetből indult ki. A primitív ember, tudjuk, a körülötte létező életet érzékelte meg legelébb. A gyerek pedig amikor rajzol, avagy pláne ha embert rajzol, meglátja a fejét, amin a szem van, az orr, a száj, a fül vannak, s a végtagokat, amelyekkel jár, cselekszik. Többet nem vesz észre, többet nem tud visszaadni. De mikor ezt csinálja a gyerek, természetet rajzol, azt a természetet rajzolja, amelyet az ő értelmi foka megértett.

Értelmének fejlődésében, ha speciálisan diszponálva is van rája, mindég tovább és tovább fog jutni megösmerésével, de amint nem a természet az, amit kicsi korában látott fejletlen intellektussal, úgy, sohasem lesz a természet az sem, amit később csinál belőle.

Az eszközök ugyanis, amelyekkel a festő dolgozik s amelyekkel a természet dolgozott, nagyon, de nagyon is különbözők. Nekünk nincs életsejtünk, nekünk nincs vízpáránk, nekünk nincs napsugarunk. Hanem van pemzlink, egy síkunk, festékünk s még egypár ilyen nyomorult eszközünk. Hiába ülünk a természet elé, hogy azt lemásoljuk, mint egy Kamera Obszkura, nincs fényérzékeny lemez bennünk, hiába akarjuk lefesteni olyan színesnek, amilyennek látjuk, nincs napsugarunk.

Van, az igaz, hogy van nekünk embereknek valamink, ami horderejében azokkal egyenértékű és ez az értelmünk.

Ez az az eszköz, amellyel a természet előtt fel kell fegyverkeznünk, ez az a valami, amivel a művésznek a természet elé kell mennie akkor, ha alkotni akar s ha ahhoz a természet segítségét keresi. Nem tudományt a festésben, nem érzések játékát, hanem igenis értelmet a festésben, fegyelmezett emberi agymunkát. Ne abban keressük a festő értelmét, hogy milyen ideológiák szolgálatába viszi művészetét, hanem igenis abban, hogy milyen művészi, festői értékeket tud kibányászni a természet örök nagy bányájából.

S hogy igenis mennyire az értelmek, a kultúrák csinálják a természetből a meglátást, benne van a művészettörténet különböző jelenségeiben. Különböző művészetek különböző kultúrák s akik művészetükben mindég a természetből indultak ki, külső formáikban milyen különböző, de lényegben teljesen egyező eredményekre jutottak.

Milyen más a japánok természetlátása, a rajza, s más a görög vázák rajza. Mennyire különbözik egymástól a Giotto természete a Michelangeloétól.

A görög Aphroditék, ezek a tökéletes példányai a görög világ nőszépség képzetének. Milyen mások külső jelenésükben, ha szemközt helyezzük a párizsi musée Guimetben levő Lakme szoborral. S megvallom, első látásra a nekünk oly szép görög arányok, a görög fej, a görög váll, a mell, a csípők, a medence, a karok és lábak mellett a hindu Vénusz csúcsos feje, nagy, gömbölyű szája, keskeny válla, nagy, két gömbölyű melle, egész keskeny dereka s nagy medencéje idegenszerűleg hat, pedig hát a buddhista kultúra is egy régi. egy nagy, egy óriási kultúra volt s előttük és nekik, amikor Lakmet, a szépség istennőjét, a budha Vénuszt olyannak ábrázolják, aki előtt egy görög ember hanyatt esnék, - bizonyosan az volt a legtökéletesebb szép, a szerelem és a női test formáinak legnagyobbszerű elképzelése, ábrázolása. Ezek a művek mind-mind a természetből indultak ki, csak az út, a kultúra, amelyikkel odajutottak, az volt mindenütt más és más.

Én a művészet mai forrongását egy nagy, óriási tisztulási folyamatnak tekintem. Tisztulási folyamatnak, amely, mint a láztól, úgy akar megszabadulni mindazoktól a külsőségektől, amelyek a festészetben ma még igen fontos szerepet játszanak. A természet nincs azzal a különböző divatos jelleggel festve vagy megteremtve. A természetben nincsenek színek s így jómagam hibának tartom, ha valaki színnel akar célt érni. Hiba az, ha valaki felteszi magában, hogy a tónust keresi, a természetben nincs ebben az értelemben tónus, hibának tartom, ha valaki grafikát csinál, mert a természetben nincs grafika. A természetben vannak alanyok s azokat rajz határolja, azok gömbölyűek. Ezt mutatja rajzuk és a tónus. De rajz és tónús egyik sem külön álló, önmagában egész valami, hanem igenis a tárgynak a tulajdonsága s ez a tulajdonsága nekünk segédeszköz magának a tárgynak az ábrázolásához.

Ha valaki csak a színeit látja meg a természetnek és azt valahogy egymásmellé applikálja, még ha tetszetősen is, a természetből csak egy kis felületet látott meg. Ha valaki tónusokat érzékel meg s egymás mögé rakja őket, csak egy kis érzelgést kapott. Ha valaki egy embert csak vonalakban ád, ugyan hova tette az a vonalak közt lévő testet? Igen a testet, mert a természetnek teste is van, az gömbölyű és nem lapos, az nemcsak szín, nemcsak tónus, nem vonal, az: anyag, amely magában zártan van és van azonkívül még a környezetében is. Ezt, ezt a természetet kell segítségül hívni, ezt kell interpretálni, oda kell menni eléje s keresni a jelenséget, amely ezeket a képzeteket velünk addig ismerteti, míg a tudatára jövünk - ezt azután a legegyszerűbb formában fel kell dolgozni, a vonal, a szín, a tónus segítségével. Amikor nem lehet görbe utakon festeni fonák formalizmusokkal, hanem amikor egyszerűen, értelmesen festünk, akkor annak mondania is kell valamit festői értelemben. Próbáljuk megnézni, melyek is azok az egyszerű eszközök, utak, amelyekkel a természet értelméhez hozzáférkőzünk.

Kapcsoljuk ki magunkból az összes tudottakat, tegyük félre az izmusokat, ne lássuk folyton magunk előtt az azokból kapott képzeteket. Hiszen azok, kik különböző korokban jó művészetet csináltak, sohasem törődtek az ő szabályaikkal.

Menjünk a természet elé s nézzünk meg például egy fejet. Azt látjuk többek között, hogy az gömbölyű, hogy szeme, füle, orra, szája, homloka, álla stbje van s nyakával együtt egy testből nő ki.

Nos, ez a fej gömbölyű, de a sík, amelyre kerül lapos s ettől a síktól a gömbölyű fejig cselekvődik meg a piktúra egész története, a piktor összes szenvedése.

Ha valaki olyannak akarja megfesteni, amilyen ott a természetben, no azt ugyan sohasem fogja megcsinálhatni, a már említett véges anyagok miatt. Ha pedig valaki megelégedve a rája tett impresszióval festi, úgy az könnyelműen eldobott magától olyan segítséget, amellyel közelebb jutott volna a megoldáshoz.

Szerintem nézzük meg azt a fejet, rögzítsük meg az impresszióját s azután a gömbölyűséget, a pofacsontot, a homlokot, az állat abban a mértékben szerepeltessük, amilyen mértékben a képzetet nekünk visszaadni mindezek a segítségünkre lehetnek. S ha az állkapocs segít engem egy fejhez jobban, mint az orr, úgy az állkapcsot fogom hangsúlyozni az orr rovására, s viszont.

Egy másik alkalommal a szem és a szemgödör adja a jellegzetességet, úgy azt fogom hangsúlyozni, egy szóval mindég azt, amit a legfontosabbnak tartok. Ha egy mozgó test kifejezéséhez: erősebben ellendűlt és ezáltal a megszokottnál hosszabb kar, láb, törzs adja meg az általam kívánt egyensúlyt, - vagy ha egy test mozdulatához egyik vagy másik izom erősebb hangsúlyozásával kapom meg az általam kívánt egyensúlyt, - vagy ha egy vonal hangsúlyozásával az anyagot, a testet jobban tudom érzékelni, avagy ha egy világosan vagy sötéten alkalmazott tónussal segíteni tudom célomat, avagy ha a színek a természetadta értékben, de fokozottabban, vagy halaványabban felelnek meg célomnak, mindig habozás nélkül fogom ezeket az eszközöket célom, az egész harmóniája érdekében felhasználni.

Érdekes jelenség, hogy ezzel a tisztulási folyamattal, amely a művészetet megtisztítja a formalizmusoktól, azaz azok elsőrendű szereplésétől, ezzel a tisztulási folyamattal önkebelében egy másik szelekció is folyik. Az egyik a kutató művészet, amelyik a művészi evolúció munkáját végzi, ez adja a remekműveket. A másik az alkalmazkodó művészet, amely egyikmásik ideológia vagy osztály szolgálatában állva, osztályagitálás, vagy öntudat ébresztésére, ébrentartására stb. alkalmas eszköz. Ez a művészet azután hűbéresként kíséri kalóz hűbér urát jó és balsorsában. Ha győz a gazda, divatos a piktúrája, ha megbukik, úgy vele együtt eltűnik a semmiségbe.

Mulatságos megfigyelni a mi piktúránk történetében ennek a másodosztályú pingálásnak szereplését. A legmulatságosabb analógiák sülnek ki belőle. Az "átkos Ausztria, Bécs" politikai küzdelmek idején felszínen volt a cigány és a gatya piktúra, jött a feudális reakció s meg lettek pingálva a nagy díszülések, a díszmagyar felvonulások általános nagy gyönyörsóhajok közepette. A tüdőbajos munkás kép pedig állítólag proletárművészet. Ezt az utolsót, amely kérdés pedig engem a legjobban érdekel, tagadom. Nem, nem ez a szolgaművészet az értelmiség, a proletariátus művészete, hanem igen is az, amelyet én csak röviden kutató művészetnek neveztem. És ez a kutató művészet, amely örökké keresi a művészi értékeket, ez nem fog bukni osztályokkal. Mindég lesznek a normálisnál értelmesebb emberek, és ezek az értelmesebb emberek mindég közelebb állóknak fogják érezni azt a művészetet, amely nem kópiája a természetnek, amely nem szolgája osztályharcoknak, ideológiáknak.

A művész nem lehet a természet tükre; hanem igenis, amily mértékben tudott a természetből új értékeket hozni, ez igenis tükre az ő intellektusának. Az előidézett szociális visszahatás pedig korának értelmi nívóját adja.

*Kernstock Károlynak - a Könyves Kálmán kiállítás alkalmából - a Galilei körben f. hó 9-én tartott felolvasása.

Forrás: Nyugat, 1910. 2. szám
chttp://epa.oszk.hu/00000/00022/00048/01255.htm

Bárdos Artur: Kernstock

A legújabb magyar "fauves"-ok között Kernstock Károly az egyetlen, akitől a legnagyobb ábrázatú augúrok is óvakodnak. A kritikának azok a nyárspolgárai is, akik a "modernséget" sajátították ki és rien ne va plus-t kiáltanak minden elé, ami az ő megtanult modernségükön túl van s amihez ők többé nem értenek. A Kernstock megfordulása ugyanis igen plasztikus. Egyike volt azoknak, akik művészeti eldaraboltságunk minden pártján elismerést találtak. Most bátor mozdulattal mindent kidobott a hajójából: elismerést, anyagi megbecsülést, igen, még pénzt is. És ez az utóbbi az, ami az augúrok torkán akasztja a tiszteletlenkedést. Ebben mégis kell valami őszinteségnek lenni - hümmögik - mert pose-nak nagyon is drága volna. Ez az a logikai ellenpróba, mely őket Kernstock művészetének megértéséhez elvezeti. A művészetnek hozott életáldozatot ők csak azért respektálják, mert pénzáldozattal van megtetézve. Kernstock nem szorult rá, hogy erre a megértésre büszke legyen.

Sőt. A temperamentumától az telik, hogy éppen az üldöztetést irigyelje legjobban fiatal társaitól, akiknek, messze hajítván magától az "elismert művész" jelvényeit, ezennel élére állt. Talán azzal a meggyanúsítással is Kernstockot, az ő nagy vérbőségét jellemzem, ha az épater szándékát sem tudom tőle egészen idegennek. Egy kicsit hányaveti ez a széles talpon járó ember; abban, hogy már arrivékorában kifejezésmódot (nem "irányt") változtatott, az erejének magamutogatását érzem, azt az akarást, hogy mindenképpen korának élén masírozzon. Mert hiszen tudnivaló, hogy a kifejezésmód nem is olyan döntő tényező a művészi megnyilatkozás bonyolult összetételében; hogy a kifejezésmód mögött a művész egyéni potenciái döntik el végső fokban az értékek pörét. A megnyilatkozásra törő új erők, persze, az illető kor forrongó formanyelvében találják meg kifejeződésüket. Kernstocknak már érett korában kellett átküzdenie magát a kor alakuló formanyelvéhez, mellyel a fiatalok már veleszülettek. Mintha csak meg akarta volna mutatni, hogy ő még ma is tud lenni fiatal, sőt fiatalabb. Olyan vérű ember, akinek ez az érzés fölér a révbe érkezettség minden kényelmével.

Az, persze, kétségtelen, hogy az új formanyelvben ő a tökéletesebb kifejeződés lehetőségét is kereste. És kétségtelen az is, hogy az ő vonalmonumentalizmusának az új formanyelv új, kedvezőbb lehetőséget is kínált. Nem tudnék végére járni annak a régi babonámnak, hogy mért látok Kernstockban mindenekfölött murális festőt, hiszen alig volt alkalmam ezen a területen jelentősebb alkotását látni. De bizonyos, hogy freskó-talentum ő freskó-alkalom nélkül is. Csak úgy, mint Gauguin, akinek, úgy tudom, szintén csak egy tahiti-i kunyhó falán merült ki egész murális tevékenysége. Színben, foltelosztásban Gauguin-nak nagyobb az ornamentális ereje. A vonalpár között elhelyezkedő forma, a formák viszonylatai, ámetsződései és térbeli meg tömegbeli egyensúlyuk, végül a kép egész területét elosztó és összefoglaló vonalvezetés: Kernstocknak egyelőre ezek a nem minden festői értéket átfogó, de gyökeresen falfestési problémák a legfontosabbak. A szín csak a kíséret, halk akkordjai az "Ifjak" forma-melódiáihoz meg vonal-ritmusaihoz. Ez a most nyilvánosság elé jutott Kernstock-kép természetesen többet mond el festőjéről minden szavaknál és az, hogy olyan sokat mond el róla, azt jelenti, hogy Kernstock művészjelleme az új formanyelvben a kifejeződés legkedvezőbb lehetőségéhez jutott el. S elvégre ez volna legbiztosabb mértéke minden művészi kifejezésmódnak s egyben minden - művészetnek is.

A folytonosság megállapításához (mely a régi Kernstockot az ujjal összekapcsolná) valóban nem kell biográfusi erőszakosság. Mint minden korának izgalmait élő művész, ő is kapott másoktól hatásokat, megindulásokat. Ahogyan régi fontos képe a "Három modell" a cinquecento hatását, úgy mutatják mostani képei a quattrocento természetlátásának alapelveit. Csakhogy még megértőbben, lényeget markolóbban. Érdekes, de nem ellentmondásos, hogy ez a cinquecento-ember, akinek egész egyénisége, minden kerek, ritmikusan könnyű gesztusa a Giorgione teli harmóniáját sugározza, most a quattrocentónak szinte félszegül szemérmes természetlátásába élte át magát. De nem is a quattrocento világnézete, csupán természetlátása, nem lelki élete, csupán a festői szépnek azok a normái érdeklik őt, melyekbe a quattrocento embere a természetet leszűrte, transzponálta. Nem hangulatelemekért ment vissza odáig, mint az angol praerafaeliták, nem is az életfelfogás filozofikus tartalmáért, mint a gödöllőiek. De tisztán a piktúrára tartozó tanulságokért. És igen érthetőnek tudom, hogy az az irányzat, amely a természetlátásnak bizonyos princípiumait, időálló értékeit kutatja, nem a cinquecento delelő-ponthoz ért, kiérett formanyelvéhez fordult (melynek utána már akkor is csak elerőtlenedés, hanyatlás következhetett) hanem Mantegna és Donatello szigorúan megfogalmazott, szenvedélyes és mégis zárt formanyelvéhez meg a többi ügynevezett primitívek, a hinduk, az egyiptomiak, a japánok és a kezdő görög művészet megállapodásaihoz.

Csak Matisse ötletszerű eredményeire kell gondolnunk (a legújabb franciák közül talán ő volt a legszámottevőbb hatással rá) hogy Kernstock újabb eredményeinek konstruktív és tisztultan egyéni értékeit fölismerjük. Matissetól távolodott el legmesszebbre. S kettőjük közül nekem Kernstock a kedvesebbik.

Művészetének mai álláspontját talán így lehet legjobban összefoglalni: el kell dobni mindent, ami nem abszolút festői értékekre tartozik. Csak ennyiben "primitív", csak éppen ezt tanulta meg például Cézanne-tól: a legrövidebb úton való kifejeződést, a sallangoktól legszüzebb előadást. Évek óta aggodalmasan üldöz magában mindent, ami benne eddig - tetszett. (Mert hiszen éppen a nem leglényegesebb festői értékekre tartozó sallangok keltik föl legtöbbszőr a laikus rokonérzését vagy ellenkezését.) Ezekben az években keveset termelt, de csupán a nyilvánosság szemének. Mert nem teória-festő, de olyan, aki ecsettel, szénnel vívja minden küzdelmét. Az atelierjében furcsa helyeken lehetne sok rajzát, színkísérletét összekeresgélni, sőt minden vásznán, a kép hátán és a felső festékréteg alatt is temérdek munkára lehetne bukkanni. De ő ezt mind, talán még e mostani forradalmat keverő képeit, csak stúdiumoknak tartja. De hiszen alapjában minden őszinte, tehát kereső kép: stúdium.

Forrás: Nyugat, 1910. 2. szám FIGYELŐ
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00048/01266.htm

Farkas Zoltán: Kernstok Károly

Kernstok Károllyal mai művészetünk egyik legérdekesebb egyénisége távozott közülünk. Az elmúlt negyven év stílusalakulásait nagy tehetséggel tükröztette vissza, sőt volt idő, hogy vezető szerepet játszott bennük. Nyugtalan lélek volt, nem elégedett meg elért eredményeivel, pedig közülök néhány elválaszthatatlan művészetünk történetétől. Egész életén át hatalmas alkotásokra sóvárgott, amiben nem mindennapi értelme is támogatta. Emberi tulajdonságai is fölötte vonzók voltak, mély emberszeretet hatotta át és arra késztette, hogy a politikai és társadalmi életben cselekvőleg is megújhodást keressen. Külső megjelenése is kivételes egyéniségre vallott, erős testének lendületes mozdulatai, férfias arca, csillogó szeme egyaránt elárulták eleven, tettvágyó, alkotásra kész lelkét. Pár év előtt súlyos betegség támadta meg, megfosztotta alkotótehetségétől, de értelmét nem oltotta ki, Kernstok ezóta gyötrődve érezte tehetetlenségét, szárnyaszegett sasként vergődött közüttünk.

Münchenben, 1892-ben, Hollósy mellett kezdte meg művészi tanulmányait. A következő évben Párizsba költözött, ahol három évig a Julian akadémiát látogatta. Aztán két éven át a budapesti képzőművészeti főiskola, majd a Benczúr mesteriskola növendéke volt. De 1898-ban ismét Párizsban járt, ahová 1903-ban, 1906-ban vissza-visszatért. Aztán tizenkét éven át Budapesten dolgozik, majd öt évig Berlinben él. Ezerkilencszázhuszonöt óta itthon tartózkodik, de amíg betegsége meg nem támadta, szinte évenként el-ellátogat nyugatra, francia, spanyol földre. Itáliába, ahol különben már 1900-ban is megfordult. Ez a felsorolás megmutatja, hogy negyven éven át bőséges alkalma volt a nyugati művészettel közvetlen szemlélet útján is megismerkedni.

Pályája kezdetén a naturalizmus irányához csatlakozott. Aztán pleinair képeket festett, de nem iskolásan, erőteljesen lobogó temperamentuma határozottan egyéni színt adott műveinek. Ezerkilencszáz táján munkásságának egyik tetőpontjára ért Szilvaszedők-ben, ez a festmény a magyar pleinair-festés egyik legsikerültebb alkotása. De négy-öt év múlva Kernstok mindjobban érzi, hogy monumentalitásra irányuló vágyainak kifejezésére az impresszionista alkotásmód nem alkalmas.

Párizsi útjain különben is látnia kellett, hogy a naturalizmus és impresszionizmus kora lejárt. Viszont megoldást talált azokban a stílusalakító törekvésekben, amelyekkel a művészet fővárosában megismerkedett. Anélkül, hogy utánzásszerűen akár Cézanne, akár Matisse, akár Picasso kifejezésmódjaihoz csatlakozott volna, búcsút mondott a megvilágításbeli optikai jelenségek színekben és valőrökben gazdag ábrázolásának és az emberi test szerkezeti megfigyelésére támaszkodó, két-három tartózkodó színnel élő kifejezésmódot alkotott, amelyben a táj csak járulékos szerepet játszik, s ha néha részletesebben jelentkezik is, nem színességének pompájával, hanem a föld tömegeivel lép elénk. Lényegesebb az, hogy nyurga, karcsú, izmoktól dagadó férfitesteket látunk, melyek a nálunk akkor kései diadalait élő impresszionizmus részlet- és színgazdagságával szemben szinte brutálisan primitíveknek tűntek fel. Természetesen nem csekély tiltakozással találkoztak. Közönségünk 1908 táján egyáltalában nem ismerte még a Nyugat stílusalakító törekvéseit. Alighogy nagynehezen megszokta a romantikus realizmusra következő impresszionizmus formavilágát, sőt talán már gyönyörködni kezdett benne, Kernstok eme festményei ismét új, forradalmi kifejezésmódokkal lepték meg, nem csoda, hogy e festmények durva erőteljességében nem talált élveznivalót.

Elkövetkezett az 1911-es esztendőben a Nyolcak emlékezetes kiállítása, a magyar expresszionizmus kevesektől megértett, nagyjelentőségű bemutatkozása. Kernstok itt Lovasok című képét állította ki, ezt a nagyméretű és nagyigényű kompozíciót, melyben egy csomó gyalogos és lovas meztelen férfi szinte anatómiailag hangsúlyozott teste nyüzsög a megállás, vagy mozgás különböző változataiban, néhány színtelen színnel inkább rajzolva, mint festve. A nagyközönség egyértelműen utasította vissza, de annál nagyobb lelkesedéssel fogadta a festőfiatalság egy része, kinyilatkoztatást látott benne. Harminc év távlatából ez a festmény, mely az expresszionizmus monumentalitás-vágyának erőteljes megnyilatkozásaként egyik határköve festészetünk fejlődésének, már szinte klasszikusnak látszik. Látjuk hibáit is, a táj odaillesztett járulékosságát, a kompozíció nyüzsgő túlzsufoltságát, a testábrázolás modoros túlzásait, de mindez nem ingat meg abban az érzésünkben és meggyőződésünkben, hogy a Lovasok igen jelentékeny alkotás, sőt egy új kor bejelentője. Mindenképpen jellegzetes kifejezése annak a nyugtalan, átalakulást követelő, forradalmi lelkiségnek, mely a világháborút megelőző éveket a szellemi élet minden ágában áthatotta.

Néhány éven át Kernstok ebben a stílusban egy csomó üvegfestménytervet, freskót, festményt készített, mert mindinkább több és több megértésre talált a művészet barátai között is. A világháborút követő forradalmak összeomlása azonban súlyos megpróbáltatást jelentett Kernstoknak, Berlini évei alatt sokat vívódott, nehezen békélt meg a változásokkal, a lelkesedést kiábrándulás váltotta fel és a német expresszionizmus hatása sem volt rá a legszerencsésebb, úgy hogy művészetének e kora ingadozó. De már ebben az időben is vissza-visszatekint a távoli multba és alakos festményein az antik világ formáitól ihletődik meg. Mellőzi a testformák anatómiai felbontását és a színesség újból szerephez jut képein.

Hazatérve felfedezi nyergesújfalusi magányában a táj szépségeit, az embert magába olvasztó végtelenségét és nagyalakos kompozíciók is foglalkoztatják. Virradat-ján, Sírbatétel-én, Ádám Évá-ján, a Szép Heléna elrablásá-n nagy erővel küzd egy, az egykorinál gazdagabb, színesebb, kiegyensúlyozottabb testábrázolásért. De régi lobogó alkotókedve mintha erősen lecsökkent volna. Kételkedések támadják meg a művészeti forradalmakkal szemben, szembefordul Vaszary Jánosnak folytonos átalakulást követelő állásfoglalásával. Emlékezem, amint a nyergesújfalusi hegyoldalban ülve lemondó és egyúttal gúnyos hangon állapította meg, hogy nem modern, hanem jó művészetre kell törekedni.

Hiányos volna ez a rövid jellemzés, ha rajzairól külön meg nem emlékeznék. Néhány vonallal odavetett, hallatlanul jellemző, minden ízükben erőteljes rajzai valóságos remekművek, művészetének bármely korából származzanak is. Féltékenyen őrizte is őket, mint fellobbanó művészi gondolatai legösztönösebb és legsikerültebb termékeit.

Ha összefoglalni próbáljuk műveinek jelentőségét, aligha sorozhatjuk őt legkiemelkedőbb művészeink közé. Viszont kétségtelen, hogy egyik legkiválóbb ösztökélője volt művészetünk amaz átalakulásának, mely az impresszionizmust felváltotta. Ebben szerepe Vaszary Jánoséhoz hasonló, aki a színek világában élt, míg őt inkább a test formái foglalkoztatták. Hatása igen nagy volt a magyar festőfiatalságra, amelynek meg nem alkuvó magatartásával is példát mutatott.

Forrás: Nyugat, 1940. 7. szám FIGYELŐ
http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/szepirod/magyar/nyugat/html/doc/24854.h

Bodri Ferenc: Kernstok Károlyról alapfokon

Művészettörténeti könyvkiadásunk a tetszhalál állapotában - a tény ismert, minden érv mellőzhető. A pragmatikusan financiális gondolkodás biztosra sandít, a megkötött és felbonthatatlan szerződések vis inertiae-i mellett csupán a teljes reménnyel bíztató, kommerciális albumokat kedveli. A "szakma" padlóra került. A furfangosabbja ugyan megtalálja a felködlő lehetőségeket - egy-egy apró kiskönyv a legváratlanabb helyeken bukkangat elő. A dolgok friss természetéből adódón gyakran kevésbé tájékozott áldozatvállalók elsőszülöttjeként. A félrevezetett sikertelenségben aztán szétporlik a hirtelen felvirágzó remény.

Minden megjelenés új lehetőség a tájékozódás színes mezején, és ha a lehetőségek szűkülésére figyelmezünk, hosszú időre meghatározott ítéleteket és ismereteket közöl. Az állítások horizontja majdhogy végleges. Pedig akár Petőfi intése kísérthetne a könnyelműségről, amikor valamely mellékágon egy bármely témájú és tendenciájú monográfiácska lehetősége felmerül. Vagy a tartózkodások érdeke szülhetne megfontolást: nemcsak témánkról, de önmagunkról állítunk bizonylatokat a talán gazdagabb jövendő elé. Felmérésünk mérlegre kerül, forráskutatás tárgya lesz, akár egy festői pályakép. Újabb elemzés alapja minden vélemény, szociológiai adalék, ha egyszer kiadásra került. És ha már "művészettörténet", gondoljunk - mondjuk - Louis Vauxelles-re, a nagy névadóra, aki az impresszionistákat és a kubistákat gúnyolta ki, így téve halhatatlanná nevét. Tőle sem vitatnám a kimondott szó jogát, a témában azért természetesen Zolának vagy Apollinaire-nek (megfejtve paraboláikat) jobban hiszek. És feltehetően evvel nem állok egyedül.

A Kernstok-füzetek nyitánya (Tatabánya, 1993), Horváth Béla könyvecskéje az e tájon külön érdeklődés fókuszában álló, kitűnő festő és közéleti ember pályáját és munkásságát összefoglaló korábbiak, Körmendi András (1936), majd Dévényi Iván (1970) hasonlói, Kassák Lajos kortársi elemzései (Ma, Munka), Feleky Géza, Bárdos Artúr, Bálint Aladár, Lengyel Géza, Elek Artúr, Farkas Zoltán, Lukács György (Nyugat), Diener-Dénes József (Huszadik Század), Bölöni György, Szász Zoltán (Világ), Lyka Károly, Fülep Lajos, Rózsa Miklós és mások folyóirat- és újságcikkei, könyvei után (közbül még Kernstok előadásai, tanulmányai, apró könyvecskéje is: A képzőművész. Tehetség és problémák) a művész egyoldalú bemutatásával, gondolkodásának leszűkítésével és néhány profán elemzéssel nyújt többet, a régi-új szerző célzatos állításaival az új századforduló előtt. Mentve a vélten menthetőt.

A kis könyv megjelenésének mégis örülhetünk. Az oly nagy hatású művész "közvetítő szerepének" alapos és tárgyszerű, valóságos értékein való és akár komparatikus feldolgozásával a társművészetek közösségében művészettörténetünk mindmáig adós. Kernstok műve meggyőzően bizonyítja, hogy "a festmény nemcsak kép, hanem az adott korszakban a reformtörekvések része, nemcsak stilárisan, hanem eszmeileg, társadalmilag is szerepe van", a festőt "személyisége, életútja, az általa képviselt eszmék, irodalmi tájékozottsága, politikai aktivitása, sokrétű személyes kapcsolatai mind a korszak kiemelkedő egyéniségévé, vezéralakká avatják[...], ő kapcsolja össze a festészeti törekvéseket Jászi Oszkár, Ady Endre, Fülep Lajos és Lukács György eszméivel" - olvasom Passuth Krisztina Nyolcakról szóló könyvében (1967), a Magyar művészet 1890-1919 című nagymonográfiában (1981) ugyancsak ő írta a csoportról szóló fejezet alapvetését és találó portrérajzait.

A szókimondó és délceg tartású festőt "az írók nagyon szerették. Ady nemcsak társaságát, képeit is szerette. Babits is nagy csodálattal emlegette" - jegyezte Bóka László. "Imádom, mert olyan modern festő és olyan maradi ember..." - lelkendezett Szép Ernő. És idézhetnénk Móricztól és másoktól tovább a hasonló hevű vallomások sorát. "Politikában (Magyarországon) Andrássy Gyulát, írónak Ignotust, festőnek Kernstokot szeretem a legjobban..." - írta egy cikkében Ady (Pesti napló, 1911). Ismeretes "vers-küldése" a Sípja régi babonáknak homlokán. Látogatása 1913 decemberében "a festői adyzmus" művelőjénél Nyergesújfalun, ugyanígy levelezésük, akár "a ló és lovasok motívum" szimbolikusan feltörő megjelenése a művésztárs verseiben. "Milyen derék fiú volt. Szíve volt, kérem" - emlékezett a verssel megajándékozott.

Persze a leghosszabban a festőket idézhetnénk vezérükről. Írásainak egybefoglalása után egy színes vallomásantológia és alapos bibliográfia kiadása lehetne "a Kernstok-kutatás" mielőbbi feladata, ha már a festőnek alapítványa született errefelé.

A nyitókönyv egyedülálló nóvuma éppen bibliográfiai része lett. E nemben unikum és kuriozitás: kizárólag a szerző "Kernstok Károllyal kapcsolatos publikációinak" jegyzékét mutatja fel. És bár az ismert Kernstok-kutató 1958 és 1982 között nem kevés adalékot közreadott, a kor- és kartársak munkásságának teljes elhallgatása elgondolkodtató. A könyvnek maradtak szűz lapoldalai. A szerző akkor sem közöl lelőhelyet (olykor még nevet sem), amikor a végre megvalósított összképben a festőtől, a kortársi és későbbi irodalomból bőséggel idéz. Elmarad szinte minden dokumentáció, még akkor is, amikor a maga polemikus írásait sorolja utóbb. Amikor Végvári Lajossal vitázik, hogy a Vontató hajósok alkotásánál hatott-e Kernstokra Rjepin művészete. Ő maga id. Pieter Brueghel Vakok című képének hatását véli felfedezni a forrásvidéken. Igaz, mindkét képen vonuló alakok láthatók, mint a valóságban, a Dunaparton, a festő Kisorosziban való nyaralása során. Hiányzik a Dévényi Ivánnal való perlekedés kiváltó okának lelőhelye (Jelenkor, 1960. május), amikor szerzőnk Kernstok életútjáról folytat ádáz vitát. Öt teljes folyóiratoldalon, öt képpel dúsítva "megjegyzéseit", és mint többnyire, természetesen különnyomatban is. Dévényi egyetlen lapon válaszolt.

A hosszú névsor azért került e beszámoló elé, hogy kissé helyrebillentsem a "Kernstok-mérleget". Jelezve: a kitűnő mester művészetével, társadalmi szerepvállalásaival, hatásával (stb.) nem egyedül monográfusa foglalkozott. Vele párhuzamban Dévényi, hasonló rendszerességgel Passuth Krisztina és mások az ifjú "utókor" kutatói között. Az olykor több lapon idézett Kernstok-írások nacionáléját kiváltképp hiányolom, mert akár a folyóiratcímekből körvonalazódnának a festő kapcsolatai és vonzódásai: Nyugat, Huszadik Század, Szabadgondolat, Kékmadár stb., előadásainak színhelyeiből ugyanígy, pl. Galilei-kör.

A hívebben érdeklődőket így mégis az említettek írásaihoz terelgetném e könyvecske tanulságos átpörgetése után, "a Kernstok-jelenség" megközelítéséhez árnyaltabb és árnyasabb forrásmezőket nyújtanak. Hitelesebbek az ítéleteik. Mindegyik mellett kellő mértékben találnak "irodalmat", a sorban természetesen Horváth Béla megjelentjeinek jelzéseit. Kizárás nélkül, pedig az önjelző monográfus a sok ideológiai hordalékkal tarkított, alapjában szürke mondattengerén nem középiskolás fokon közli a magáét rendszerint. Inkább egy kissé alább. A "Zeitgeist" a megírás napi áramlatait követi, az idézetek színes vitorláshajók a monoton kurrenciák olajfoltos és hínáros tengerén. Akár ezért is egyre szorongatóbb feladat lehetne "az alapművek" kiadása, a kellő és illő adalékokkal természetesen. A munkakezdéshez a szerzőnek ebben a füzetkében ugyancsak titkolt gyűjtése nyilván rendelkezésre áll. Hogy mindannyian egyként tájékozottak legyünk. Hiszen itt csupán a szorgalom és a kettős irányú tájékozottság vitathatatlan volta tűnik elénk. Az önbibliográfiából a kizáró gondolkodás prekoncepciója, a szövegből komplementumai. A színképnélküliség. A mindenhatóság kísértő tudata.

Ez a "kettősportré" a festőt illetően kissé a meggyőzés konok érvei és művészi ereje nélkül jelentkezik. A madárröptű életrajz utáni "hatáskutatás" eredményei a korszerűbb lehetőségek áramában csak részben módosultak. A festő társadalmi érzékenységének és gondolkodásának eredetét a monográfus még mindig egy szűk történelemfelfogás kizáró és egysíkú vetületében mutatja fel. A viselőt szabja a kabáthoz, pedig a századvégi kaleidoszkóp sokszínűséget jelez. A millennium idejében Münchenből és Párizs után hazatérő festő "a forrongó magyar társadalomban[...] a legnagyobb horderejű eszmeáramlathoz, a szocializmushoz kapcsolódott" a szerző szerint. Már-már úgy tűnik itt, hogy a maga realizmusba váltó naturalizmusából a festő heves társadalmi érzékenysége mellé keres ideológiát, bár horizontkeresése az egykorú magyar szociáldemokrata munkásmozgalom köznapi politikumától egy kissé távol állt. A Szocialista agitátor (1886) itt "a magyar szocialista munkásmozgalom egyik legkorábbi képzőművészeti lecsapódása" lett, és Ferenczy Károly Hegyi beszédével egyidejűleg bemutatott Agitátor a gyár kantinjában (1897), Munkácsy Sztrájkjára (1895), ennek kompozíciós szerkezetére hajazó nagykép "proletárzsáneréhez" aligha volt a festőnek szüksége ismerni a klasszikusokat. Ha mégis tette, akkor a Szocialista agitátor fehér inges főalakjának arca (a modell Kosztolányi-Kann Gyula) árulkodó: ijedt revelációval, a várhatóktól egy kissé félve, tétován hallgatja az elmosódott arcú mellékfigura perzselő sugallatait.

A nagy kép jobb oldalán agitáló figurában "a 20. század egyik legjelentősebb alakjának különös megsejtése" jelenül meg a monográfus szerint. A kopaszodó férfi heves mozdulatában először ugyan "a remek skurcot" értékelték, inkább valamiféle anarchista lázítót vagy szociáldemokrata iskolamestert láttak a kortársi kritikusok. A "különös megsejtés" profán misztikájában sem Lenint a későbbi értékelők, tudva, hogy akkor ez túlzottan korai. És ez a messiássejtő sugallat a maga misztifikáló ingoványa miatt akár szélsőbalról is erősen bírálható. Politikai értelemben a zsáner szituációja miatt is támadható, és bár "a figurák elég jól indokolják egymást pszichológiailag", a szemtanú Gorkij később másféle helyzetekről írt. A képet érdemes lenne egyszer összehasonlítani vázlataival: a kompozicionális helyzetek pszichikuma, az arcokban és a gesztusokban jelzett gondolkodásmód teatralitása mennyire életteltebbé módosult az érlelődés során. Mintegy előlegezve a festőnek "a tüdőbajos munkáskép [...] szolgaművészetéről" írt későbbi vallomását, a "kutató művészet" igényét jelezve, Kernstok stiláris harcát "a szentimentális zsánerkompozíció" ellen. A maga realitásigénye miatt és talán Nagybánya ellenében serénykedik társaival a szolnoki művésztelep formálódása körül, bár a Tisza partjára nem költözik. Nehezen viselné az alkotó csendes köznapok unalmát, pihentető menedéknek meg ott a Duna, Dömös és Kisoroszi, főként Nyergesújfalu. "Hajlamait tekintve inkább higgadt naturalistának kellett volna lennie, nyugodtsága, kiegyensúlyozottsága polgári karriert előlegzett neki. S ő mégis a nehezebbet választotta, az újrakezdést, a kutatást, a vitatkozást, az ellenkezést" - mutatja be Kernstokot Pogány Ö. Gábor 1946-ban a magyar festészet forradalmárai között. De festészetének alakulására mégsem a társadalmi elméletek hatottak, inkább a művészet forradalmárai. És talán nemcsak külhoni bolyongásainak tájékozódása, Párizs sokszínűsége és Hans von Marées lovai, egy kissé az angol Walter Crane szemléletének magyarhoni diadala. Crane volt "a kutató művészet" egyik szecessziós-szimbolista apostola, aki a szerkezet primátusában a kontúrnak, "egyetlen biztos vonalnak" kiemelt jelentőséget adott. Kernstoknál ez nemcsak elméletében, a képein jelentkezik. Különösen freskóin és üvegablakain.

A festői út szuverén formálásában, egyben a hazai társadalmi mozgalmak változataiban mind jobban eligazodva mindvégig "polgár" maradt. A munkások mind skolasztikusabban politizáló szervezetében bizonyára nehezen találta volna helyét humánus szimpátiája és polgári ambivalenciái egyként nyilvánvalók. Természetes, hogy a szabadkőművesség felé tájékozódik, ők megnyitják előtte páholyaikat. "1901-ben lesz szabadkőműves. A Reform-páholyba veszik fel. 1906. január 2-án elbocsátják, befogadja a Petőfi-páholy március 17-én. Innen elbocsátják 1909. március 13-án. Ekkor alapítja a Március-páholyt március 15-én, majd törlik a nevét" - olvasható Palatinus József könyvében (Szabadkőművesek Magyarországon, 1944). Kernstok (úgy tűnik) ezekben a társaságokban is sokat reformerkedett. Kiforrva utóbb a Huszadik Század és a Társadalomtudományi Társaság, Ady és Jászi, a Nyugat és a Galilei-kör szociálisan ugyanígy elkötelezett, intellektuális módon érzékenyebb "második reformnemzedéke" sorában találja helyét. Művészetével és szerepvállalásaival, előadásaival és írásaival egyaránt. "Egy szövetségese van csak a polgárságnak - írja 1913-ban -: a többi dolgozó osztályok. Együtt dolgozni a rendi uralom ellen, ha kell a munkásság forradalmi eszközeivel is: ez a közeli napok történelmi jelentősége." (Történelmi napok, Szabadgondolat). A liberális és demokratikus polgár türelmetlensége mutatkozik általa 1911 végén, amikor Koronghi Lippich Elek művészetpolitikus 25 éves jubileumának díszközgyűlésén ünneprontó módon berzenkedik: "a századvégi nacionalista frazeológia megtermékenyítette a tanácsos úr fantáziáját" - értékeli a negyedszázadot. Ott áll Szende Pál, Jászi Oszkár, Bíró Lajos és mások oldalán 1914 júniusában az Országos Polgári Radikális Párt alapítói között. A festő világnézetének tájékozódási és mozgalmi palettája jóval színesebben árnyalt az itt olvashatóknál, sajnálatos, hogy ezúttal ismét eléggé monokrómra sikerült. A vonzódások és hatások elemzésében Dévényi még "az elvárások" béklyóiban is színesebb sprektrumot formált, világosabban látható vonalhálózatot: 1960-as tanulmányában (Kernstok Károly részvétele a haladó művészeti és politikai mozgalmakban), majd kis könyvében tíz esztendő után. Először Horváth Bélával szinte egyidejűleg. Természetesen ő sem hallgatta el a szociáldemokrata pártalapító, egyben Kernstok-rokon Porth György figyelemfelkeltő kísérleteit.

A "szélesebb spektrum" ugyanígy vonatkozhat Kernstok 1918/19-es szerepvállalásaira: az 1919. január 31-én kinevezett "szépművészeti ügyek kormánybiztosa" a diktatúra hónapjai során az ügyek intézéséből fokozatosan kiszorul. Gyaníthatóan szívesen vállalta "az iskola" felállítását Nyergesújfalun. Ugyancsak túlliheghették "a megtorlást" a helyi restaurációs hatalmaskodók.

Kernstok akkor sem tagadta világnézetét, amikor a hosszú és gyötrelmes emigrációjából visszatérten, a nem hivatalos művészeti rehabilitációjával (KÚT, Szinyei Merse Pál Társaság) párhuzamosan vezetői tisztet vállalt a Magyar Fabiánus Társaságban, Braun Róbert, Szász Zoltán, Vámbéry Rusztem és mások mellett "harcolva a humanizmus útszélre dobott gondolataiért" (Körmendi András, 1936).

Arról, hogy a Zivatar című kép (1914-1919) jelképessége befejezetlenül is mekkora mélységű, és az Utolsó vacsora változatok (1920, 1925) mennyiben "a demokratikus forradalmár összeomlott álmainak kifejezései" lehetnek - szubjektív indítékú a megközelítés -, aligha vitatkozhatunk. Aradi Nóra A szocialista képzőművészet története című monográfiájának kiadásaiban nem jegyzi ezeket a képeket, és az 1897-es nagy kép bőséges elemzésében sem sejteti Lenint.

De Kernstok meghajszolt arcú önportréi mellett az 1934-es Sírbatétel férfialakjainak, egy későbbi Ádám és Éva ábrázoláson az ősapa önarcképjellege mégis feltűnő. Elmélyült kiábrándultságot mutatnak, az idős és beteg ember legbensőbb fájdalmait. Ellenpontban a Szép Heléna elrablása-kép kedves groteszksége áll, "a freskóvágy elevenségének" derűsebb véglete. Az emigrációval kezdődő két alkotói évtized feltárása a kiskönyvben amúgy is elnagyolt, vázlatos, eléggé futólagos - Dévényinél ugyanígy. Kernstoknak - vélem - ekkor is éltek jeles festői erényei és eredményei. Akár feldolgozásra várakozón. Mint az egykori társaknak, bár ők talán jobban tudtak "váltani". Körmendi András több értéket talált.

A sutácska mondatok ("ő eszmeileg fejlettebb", "művészeti vonalon azt tapasztalta Párizsban" stb.) a szerzőnél, a szedőnél a hosszú í kísértő mágiája (hírdet, dícsér, intím és mások) helyett szívesebben olvastam volna egy-két helyi jellegű kuriozitást. Például arról, hogy a kedves Nyergesi-testvérek mesterük mely képeihez állhattak modellt. Derkovits Gyulával és velük kik voltak még (és mire mentek) a Kernstok-iskola jelesebb növendékei. A gyakori látogatók miként vigadtak Nyergesújfalun. Ha már "helyi" a kismonográfia.

Egy árnyaltabb pályakép és színesebb festőportré igényének ébresztése az új kísérlet legnagyobb érdeme. A teljesedéshez a kortársi és a személyes források kellő felmutatásán át vezethet út. Megoldatlan feladatok szükségessségére irányított fénycsóvát a felmelegített értékelés.

Forrás: Új forrás 1995. 4. szám (Április)
http://www.jamk.hu/ujforras/950413.htm