Tóth Emőke: Hollósy Simon mellszobra |
ÉRDEKESSÉGEK | |
| A técsői Hollósy-ház | ||
| Técsői Hollósy Napok | ||
|
Cselényi Walleshausen Zsigmond: A festőkapitány |
||
| Parasztudvar-kirakó | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
Beregszászi György
Forrás: Kárpátinfo hetilap
Ha Técsőn járunk, keressük fel a Hollóssy-házat is, melyet a régi temető közelében találunk meg. Itt töltötte életének utolsó éveit Hollóssy Simon neves magyar festőművész.
Hollóssy Simon 1857. február 2-án Máramarosszigeten született, a XIX. századi naturalizmus és realizmus egyik legkiválóbb képviselője volt. Előbb Budapesten, majd Münchenben tanult, s itt festette 1885-ben Tengerihántás c. képét, amely külföldön és Magyarországon is nagy sikert aratott.
1886-ban magániskolát nyitott, maga köré gyűjtötte az életszerűbb ábrázolásra törekvő fiatalokat. 1896-ban Nagybányára vitte iskoláját, amelyet a magyar festészetben a nagybányai irányzat bölcsőjének tartanak. 1904-ben vált ki a nagybányai közösségből és Técsőre vitte tanítványait. A teleket azonban Münchenben töltötte. Técsőn festette olyan híres képeit, mint Técsői tájkép, Boglyás táj, Alkonyat boglyákkal. Önarcképe (1918) egyike legmegrázóbb alkotásainak.
Hollósy Simon Técsőn 1918. május 8-án hunyt el. A város kegyelettel őrzi emlékét.
http://www.karpatalja.org.ua
TÉCSŐI HOLLÓSY NAPOK
május 1-2
Kettős ünnepet ültek ezen a május elsején a técsőiek és velük együtt a Felső-Tisza vidéki magyarok, valamint az anyaországból, Romániából és Szlovákiából érkezett vendégek. A délelőtti órákban ugyanis letették a Felső-Tisza vidéki magyar gimnázium tanulói számára épülő majdani Liceum és kollégium alapkövét. Az alapkőletétel után pedig a közel másfél ezres tömeg a református templomhoz vonult, hogy annak szomszédságában leleplezze a város nagy fiának, Hollósy Simon festőnek a mellszobrát. (A szobrot Tóth Emőke zsennyei szobrász készítette.)
Az alapkőletételnél, illetve a szoboravatón beszédet mondott dr. Entz Géza államtitkár, Magyarország Miniszterelnöki Hivatala Határotúli Titkárságának vezetője, aki felolvasta Antall József miniszterelnök ez alkalomból Técső város polgáraihoz küldött üzenetét.
Régi ismerősként üdvözölhették a técsőiek a magyar miniszterelnök feleségét, Antall Józsefné Fülepp Klárát, aki a técsői Móricz család (az innen elszármazott dédszülők) révén kötődik a városhoz. A kedves vendéget itteni benyomásai felől kérdeztük:
- Gondolom, s úgy vélem, nemcsak én vagyok úgy vele - kezdte válaszát a miniszterelnökné asszony - , hogy csodálatos ez a mai nap. A meleg fogadtatás, az emberekből áradó szeretet és bizalom, valamint az itt élő magyaroknak az anyanyelvükhöz, nemzeti hagyományaikhoz való ragaszkodása mind olyan érték, mely megható és nagyon - nagyon becsülendő.
A Hollósy - szobor avatásán dr. Szöllősy Tibor, a técsői Hollósy Simon Kör elnöke mondott beszédet:
"Hetvenöt éve, 1918. Május 8-án Hollósy simon örökre távozott az őt szerető és nagy tisztelettel övező técsőiek köréből. A római katolikus temetőben helyezték örök nyugalomra. Az egyik szemtanú szerint a kopjafa, mely sírját jelezte, olyan magas volt, hogy majd az égig ért.
Hollósy Simonról méltán elmondhatjuk, hogy álló nap a művészetek tiszta kék egén, mert naplemente után is megosztja velünk pótolhatatlan gazdagságát.
...Először volt az álom, majd óhaj lett belőle, mely később akarattá férfiasodott. És íme, hetvenöt év után valósággá vált minden: Nagy Öregünk visszatért családjába.
...Külön köszönjük Antall József miniszterelnök úrnak közületeket, magánszemélyeket összefogó szponzorálását, Tóth Emőke szobrászművészetének csodálatos alkotását, szombathelyi barátainak önzetlenségét, melyben a szabódezsői gondolatok realizását látjuk és érezzük: minden magyar felelős minden magyarért. Nem véletlen, hogy ettől a naptól kezdve a templom napos oldalán fogadja Hollósy Simon az erre elhaladók köszöntését: mert a szeretet és a hit az, amelyek féltő tisztelettel óvják emlékét."
A délelőtt folyamán a szabadtéri szinpadon közel 3 órás szinvonalas műsor adtak az iskola tanulói, valamint a Szombathelyről, Szeged - Algyőről, Debrecenből, Nagykállóról stb. érkezett néptáncosok és énekesek.
Késő délután került sor a művészettörténeti emlékkonferencia megnyitójára és a Hollósy-emlékházon lévő emléktábla megkoszorúzására.
Május 2-án, vasárnap reggel a Hollósy Napok vendégei és a técsőiek ökumenikus istentiszteleten vettek részt az Árpád-kori református templomban.
(N. Z.)
Forrás: http://tecso-suli.com.ua/igy_szol_a_monda_hu.htm
Cselényi Walleshausen Zsigmond
A festőkapitány
Hollósy Simon halálának tizenötödik évfordulójára
*
Pedig az igazi Hollósy csak akkor kezdődött. *
Csak nagy ember lehet ilyen gyermekien gyámoltalan. *
A nagy háború szétszórta tanítványait, akik nem egyszer ellenfélként állottak egymással szemben különböző harctereken. Ő pedig végre hazajött. Szubvenció nélkül, iskola nélkül. Egyedül. Dolgozni a técsői csendben és frissbélű dióra huszonegyezni esténkint apró parasztlegénykékkel, egyetlen barátaival, akiket meghagyott még számára az élet forgataga. *
Így maradt mégis befejezetlenül a kép. Bizonytalanságba vesző alakok kontúrjai, mint fehér kísértetek gomolyognak a kép alsó sarkában, a Rákóczi induló egy száműzött akkordjának helyén.
Samu, a kurtára sikerült székely legényke összeszedte festőszerszámainkat s elindult velük a Tisza medrében a falu felé.
Hollósy Simon, meg én cigarettázva, szótlanul ültünk a parton. Csend volt. Késő délután faluszéli csendje. Sehol a közelben teremtett lélek. Csak az öreg hegy, a Nereszen bámult át a túlsó partról. Olyan volt, mint egy gömbölyű tetejű, óriási ruthén süveg.
Aztán két cigarettavég repült a vízbe. A sebes ár egyetlen szempillantás alatt elsodorta.
- Menjünk!
Elindultunk. Lépéseink nyomán lassan a szavunk is megeredt.
- Jó volna, ha minden délutánom így szaladna el felettem! - röppent ki belőlem egy boldog sóhaj.
- Tudom - mondta Hollósy. - Azért hívtam, hogy jöjjön velem dolgozni, mert tudom, hogy magának nem való az iskola együttese. Megértem... Nekem se való... Csodálkozik?... Higyje meg, a magam szántából sohase csináltam volna iskolát. A barátaim vittek bele. Meg a körülmények. Sohse pályáztam én vezérségre, csak rákényszerültem. Nagybányával is úgy volt annakidején. Nem én akartam, hanem a többiek. De azért lehet, hogy nélkülem mégse csinálódott volna meg.
Ahogy beszélt, szinte megelevenedett előttem a nagybányai festőmozgalom, amelyet én csak hallomásból ismertem, a nagybányai mozgalom, az a hatalmas geyzir, amely fölszínre lökte a latensen lappangó magyar festőtalentumokat, amely kezdete volt az újszavú magyar festészet történetének. Hollósy Simon elhallgatott. Két mélytüzű, óriás szeme a messzibe meredt. Talán a tovatűnt nagybányai életre gondolt, amelynek ő állott a centrumában. Talán fájt neki egy pillanatra mindaz, ami elmúlt. De aztán hirtelen mosoly rándult ajka szegletén.
- Tudja, úrfi (így szólította bizalmasan magyar tanítványait a técsői parasztfiúk nyomán), én mindig azt szerettem volna, hogy két-három fiatal jóbarát legyen csak körülöttem, akikkel megértjük egymást... Az öregek nem érdekelnek; öregnek itt vagyok magam... Barátnak lenni jó, vezérnek lenni háládatlan dolog. De úgy látszik, ez ellen nem tehet az ember semmit. Nagybányán még a cigányok is engem tartottak a vezérnek. Egyszer beállított hozzám egy cigányvajda egy százforintos bankóval a markában. "Maguk mindent le tudnak pingálni - mondta -, hát én azt gondolom, hogy legjobb volna, ha ezt a bankót festenék meg sok-sok példányban." Amikor megkérdeztem, hogy miért éppen engem szemelt ki ebben a dologban, azt felelte: "Hát maga a festőkapitány. Komoly dologban az ember a főhöz fordul." ... Festőkapitány! Mit szól hozzá, úrfi? Azt hiszem, én vagyok az első, aki ezt a sarzsit kaptam.
Mindketten nevettünk. De Hollósy csakhamar megint elkomolyodott.
- Régen volt! - mondta csendesen. - Nagyot kanyarodott azóta az élet útja...
Igen. Az élet utai tekervényesek... és sorsdöntőek az emberi indulatok.
A festőkapitány életébe belépett az asszony.
Fiatal volt, karcsú és kívánatos. Mint egy gyermeket, úgy kapta félkarra és vitte át a sáron az utca túlfelére.
Ámde az asszony és a jóbarátok nem fértek össze. A mindennapos, apró félreértések lángralobbantották Hollósyban az indulat parazsát. Méla, messzibenéző két szemére a komorság árnya borult és rettenetes testi ereje jóbarátokat sújtott földhöz. Duhaj magyar vére nekibokrosodott és nem ismert többé korlátokat.
Nem történhetett másként: egyedül maradt és mint sebzett vad, belső dobogással vonult vissza müncheni fészkébe.
Suhantak az esztendők és amikor a nagybányaiak első eredményeiket ünnepelték idehaza, Hollósy alakja már csak legendák ködébe mosódva élt hajdani barátai emlékezetében.
Mint egy szeszélyes üstökös. Mire a fényét megfoghatták, őmaga már más horizontok felé ívelt, a maga külön útján. Nem látták többé és úgy vették, mint aki nincs is már.
Vezér maradt továbbra is. Utána jövő generációk vezére. A fiataloké. Akik Zürichtől Szentpétervárig ismerték a nevét.
Csak itthon nem számoltak vele hivatalosan. Azaz hogy furcsán számoltak vele. Adtak ugyan neki egy deszkafélszert Técsőn, a Tiszaparton, nyári iskolája számára, de amikor szubvencióért folyamodott, olyan választ kapott, ami soha be nem hegedő sebet ejtett rajta. Azt izenték neki a szubvenció feltételeként, hogy soha Magyarországba be ne tegye a lábát.
Mik lehettek vajjon a legendás festőkapitány régi duhaj vétkei, hogy ilyen gúnyos visszautasításra talált közeledése? Hiszen itt már az öreg Hollósyról volt szó, nem tudom hány festőnemzedék nevelőjéről, odakint elismert tekintélyről, őszbeborult, nagymultú magyarról, akinek a müncheni akadémiai tanárság után csak a kezét kellett volna kinyújtania. Vagy talán új vétke: iskolájának progresszív szelleme váltott ki ekkora ellenkezést?
Tény, hogy Hollósy nem állott meg Nagybányánál. Amikor a magyar naturalizmus első sikereit kezdte aratni itthon, akkor ő már Cezannera és Van Goghra figyelmeztette tanítványait, sőt a kubizmus elvi problémáiról tárgyalt velük. Az is tény, hogy a háborút megelőző években mindez nem igen felelt meg itthon a hivatalból pártfogolandó szellemnek. Az elutasításnak azonban volt egy konkrétabb indítéka is. Maga Hollósy mesélte el nekem.
- Ugyanezen a padon ültem, ahol most ülünk, ugyanilyen komisz Hercegovina-cigarettát szívtam, mint most, amikor egy vasárnap dél felé loholva fut hozzám egy küldönc a községházáról, hogy készüljek a miniszter fogadására. Csak nehezen hámoztam ki a lihegő suhanc szavaiból, hogy a miniszter valami politikai kiránduláson volt Máramarosszigeten, eszébe jutott a técsői festőkolónia s elhatározta, hogy visszautaztában kiszáll Técsőn... Tudja, úrfi, hogy Münchenben egyszer Luitpold régens akarta meglátogatni a műtermemet, de ő rendesen megizente előre, hogy jönni akar s így módomban volt megmondani adjutánsának, aki nálam járt a látogatás időpontját megbeszélni, hogy én nem vagyok berendezve nagyurak látogatására. Így aztán nem is jött el az uralkodó... csakhogy itt az volt a baj, hogy későn jött a sürgöny a miniszter érkezéséről. Mire megértettem, hogy miről van szó, a miniszter kocsija már be is fordult az utca elején. Éppen csak annyi időm maradt, hogy tisztességgel felálljak a lócáról, máris előttem állott Magyarország kultuszminisztere és szép, gordonka hangján megkérdezte: "Hollósy mesterhez van szerencsém?" aztán kivallatott afelől, hány magyar és hány külföldi tanítványom van, hogy dolgoznak-e sokat. Minden rendben ment addig, míg a miniszter azt nem mondta, hogy mutassam meg az iskola munkáit... Nagyon megijedtem. Néhány igen talentumos növendékem volt azon a nyáron, de (nem kell magának magyaráznom), bíz azok nem miniszteri szájíz szerint festettek. Azt gondoltam, hogy amit én jónak tartok, azon a széphangú miniszter megbotránkozik. Féltemben hazugsághoz folyamodtam. Azt mondtam, hogy elveszett az iskola kamrájának kulcsa és ma vasárnap lévén, nem tudok lakatost keríteni, aki kinyissa. Legfeljebb az iskolát tudnám megmutatni, de azon persze nincs sok látnivaló: egy félszer rézsútos tetővel, három, deszkából tákolt oldallal, a negyedik oldalán pedig teljesen nyitott... Azt gondolom, hogy a miniszter nem hitte el az elveszett kulcsról való hazugságomat, mert háta mögé dugta két kezét, ridegen biccentett a fejével: "Köszönöm. Jónapot!" - mondta s kocsiba ülve elhajtatott... Egy esztendővel később történt, hogy néhány pesti jóakaróm biztatására beadtam a szubvencióért való kérelmet. Az eredményt ismeri...
Hollósy nagy ember volt. Nekünk, kései tanítványainak atyai vezérünk, művészi ethikának megdönthetetlen Sion hegye, de egyben az élet apró fondorlatainak kiszolgáltatott réveteg tekintetű gyermek, akinek anyaként kellett az életrevalóság okosságával megáldott asszony, hogy vigyázzon reá. Mellőzött nagyság, csalódott, szomorú szívű magyar, lelke mélyén tele nosztalgiával a magyar rög után, sóvárgó árvagyerek, de egyúttal minden emberi gyarlóságot és asszonyi állhatatlanságot megérteni és menteni tudó, szent ember, aki zsebében hordta már a bölcsek kövét: az élet értelmének igaz aranyát.
Ilyen volt. Személyes jelenlétében is legendás titok.
Titkon talán reménykedett, hogy végre mégis odadobják neki az elismerés koncát. Nem úgy történt. Egyetlen műkereskedő nyúlt csak utána, aki lekötötte munkásságát s (tisztességgel legyen mondva!) akkora évi fixumot ajánlott fel neki, amiből szerényen csakugyan meg lehetett élni.
Nem sokáig élvezte a fixfizetés nyugalmát.
Mintha a sors csak azért hozta volna számára ezt a szerződést, hogy beteljék rajta a végzet, amelynek magját egész vajúdó életében magában hordta. Sok tépelődés, önelégedetlenség közepette dolgozott mindig, egy-egy képét tízszer is levakarta és újra festette. Élete derekán a meghasonlás egyszer tíz évre ütötte ki kezéből az ecsetet. Mégis, amikor 1916-ban hazaköltözött Münchenből, azt írta nekem, hogy legtöbb vajudást okozott műve, a "Rákóczi induló" készen áll. (A legnagyobb méretű változatra gondolt, amelyet Budapesten, 1910-ben ki is állított, de amelyen aztán még tovább dolgozott). Tizenkét esztendőn át forrongott, lázongott, alakult benne ez a kép, amelyet annyian és olyan sokszor félreértettek.
Azt mondták rá, hogy nem magyar. Pedig egy halálosan magyar lélek kiszakított darabja volt. Nem volt sem illusztráció, sem apotheozis. Maga volt a Rákóczi induló. A tar zászlónyél, mely kiszalad a kép felső szélén, az öreg hajdú, a fiatal suhanc mind-mind egy-egy akkordja az indulónak. És a többi alak is, a viselős asszony is a kép alsó sarkában.
A viselős asszony. Ezen keresztül szimbolizálódott Hollósy végzete.
A jósors meghozta a szerződést és a jó műkereskedő megbotránkozott a viselős asszonyon. A kép értékesíthetése azt kívánta, hogy a képnek ezt a részét át kell komponálni.
Ez a kívánság már a halálos ágyban találta Hollósyt.
Tizenkét évi önmagával való viaskodás után befejezett szerelmes munkáját bolygassa meg most újra? Nem! Nem! Egész lénye tiltakozott ez ellen.
De a kínzó kór, az egyre illanó testi erő követelte a maga biztonságát. Mi lesz, ha soká tart a betegség és a kereskedő nem fizet, mert a kép "nem átvehető."
Egy napon kikelt ágyából és kiitta az élet utolsó keserű poharát. Fehér festékbe mártott ecsettel nekiment a viselős asszony alakjának és lázas képzelettel más alakok konturjaival szaggatta szét, mosta el örökre... Ám a nyavalya visszakergette az ágyba. Nem volt álltányi ereje.
Majd holnap...
De holnapra előállott a halál szekere és csontujjak kopogtattak a técsői parasztház ablakán: Kapitány uram, utazunk, idelent már minden elvégeztetett...
Forrás: Nyugat 1933. 12. szám
http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/szepirod/magyar/nyugat/html/doc/20759.htm
Működés: A darabokat párosával lehet megcserélni:
először az egyikre kell egyet kattintani, és ha sárga színű lesz a kerete,
akkor pedig arra a darabra, amelyikkel ki szeretnénk cserélni. Újrakeverni
az ablak frissítésével
vagy a darabszámokat mutató valamelyik nyomógomra kattintva lehet. Lassúbb
gépeken az újrakeverés eltart néhány másodpercig. Ha a kép szélén véletlenül
ott marad néhány képpont az előző keverésből, akkor csak mozdítsuk meg
a böngésző gördítősávját az ablak jobb szélén, ez újrarajzolja a képet. A
program működéséhez szükség van a Java
futtató környezetre. A programot Perlaki Attila készítette.
