Önarckép (1916) |
ÉLETRAJZI ADATOK | |
|
A Képzőművészet Magyarországon c. kiállításból |
||
| Nagy Ildikó könyvéből | ||
| Szöllősy Tibor összeállításából | ||
| Murádin Jenő könyvéből | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
Hollósy Simon
(1857, Máramarossziget - 1918, Técső)
Festő, a 19. századi naturalizmus és realizmus egyik legkiválóbb magyar képviselője. Máramarosi örmény családból származott, apja a szabadságharc hatására vette fel a Korbuly név helyett a Hollósy nevet. Előbb Budapesten, majd Münchenben tanult, s itt festette 1885-ben Tengerihántás c. képét, amely külföldön és itthon nagy sikert aratott (Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában).
Münchenben csakhamar szembefordult az akkori akadémiai oktatással, s 1886-ban magániskolát nyitott, amelyben maga köré gyűjtötte az életszerűbb ábrázolásra törekvő fiatalokat. Személyisége erejével, s azzal, hogy a Münchenben kiállított francia képek (Courbet) újszerű értékeire hívta fel a figyelmet, a modern törekvéseknek nyitott utat. Ez idő tájt készült képei a francia festészet új törekvéseihez igazodva, végleg eltávolodtak az akadémikus stílustól.
Hollósy tanítvány-barátai, Réti István és Thorma János biztatására kísérletképpen 1896 nyarán Nagybányára vitte iskoláját, amely a magyar festészet történetében mint a nagybányai irányzat bölcsője nagy szerepet játszott. Rövidesen megtelepedett Nagybányán; iskolája a szabadtéri napfényes tájfestéssel évtizedekre meghatározta a hazai festészet fejlődésének útját. 1901-ben kivált a nagybányaiak közösségéből, és 1902-től nyaranta Técsőre vitte tanítványait. A teleket továbbra is Münchenben töltötte, fenntartva magániskoláját.
Nem volt termékeny művész. Inkább a hangulatokat kereste, s a tanításban merült ki alkotó tevékenysége. Nagyszabású terve, a sokalakos Rákóczy-induló csak remek vázlatokig jutott el, mert állandóan módosította alapelképzelését. Técsőn festett kései tájképei: Técsői tájkép, Boglyás táj, Alkonyat boglyákkal. E műveiben már a plein air, illetve az impresszionizmus elemeit is felhasználta. Önarcképe (1918) egyike a legmegrázóbb alkotásainak.
Forrás: http://www.hung-art.hu
Hollósy Simon 1857-ben született Máramarosszigeten. Kereskedelmi iskolába jár, majd rövid ideig vendéghallgató a pesti Mintarajziskolában. (Ez volt a Képzőművészeti Főiskola előde.) 1878-ban iratkozik be a müncheni Akadémiára. Tanulmányai után néhány évig még nem tűnik ki különösebben a müncheni festők közül, de 1885-ben festett képe, a "Tengerihántás" egyszerre nagy tekintélyt szerez számára a művészek körében. Ekkor kezdenek tömörülni körülötte, főleg a fiatalok, majd a következő évben megnyitja iskoláját.
A müncheni években Hollósy kedvelt témája a zsáner. A műfaj egyéniségének is megfelelt, de ez volt a kor divatja is. Bár témáiban nincs különösebb újdonság, képei mégis túlemelkednek a divatos életképek színvonalán. A korai képekben - "Meditáló szerzetes" 1883, "Almatolvajok" 1884 - még sok az elbeszélő jelleg. A szintén 1884-ben festett "Jó bor" pedig Hollósy művészetétől idegen érzelgősséget mutat. A "Tengerihántás" sikere viszont már a kép festői értékeinek köszönhető. Kompozíciója, az oldalt hajló két fej, és az ezzel ellentétes irányban átlósan elhelyezett láb, a német naturalizmus nagy mesterének, Leiblnek a hatását bizonyítja. A kép megfestése, az egységes színhatás, az árnyékok kerülése azonban már Bastien-Lepage-hoz kapcsolódik.
Hollósy további zsánerképei már nem mutatják ezt a hatást. Ezek nagyrészt kocsmabelsőt ábrázolnak. Asztal mellett iddogálók, zenét hallgatók, parasztlánnyal évődő legények és a mulatozásból elmaradhatatlan huszár a főbb szereplők. Megfestésükben nagyszerűen megmutatkozik Hollósy pszichológiai jellemzőkészsége. Kompozíciójukra azonban nem fordít különösebb gondot a festő, az alakok csoportosítása sokszor esetleges, úgy érezzük, hogy nyugodtan elvehetnénk vagy hozzátehetnénk még egy figurát a jelenethez. Ezt a dekomponáltságot enyhíti, hogy a képek mind kisméretűek, ami kedves, intim jelleget ad nekik. Nemcsak az emberek ábrázolásánál időz szívesen. Ugyanolyan gonddal festi az üvegpoharak és kancsók csillogását, a kopott falócát, az ablakba tett muskátlikat. De ezen a naturalista mindent-lefestésen kívül itt már egy új festészeti probléma is foglalkoztatja. Alakjait az ablak elé helyezi, és ebben a beállításban keresi a fény-árnyék kontrasztokat, a levegő ábrázolását, az árnyék színeit. Az ablak függönyén átszűrődő fény kékre festi az árnyékokat, zöldes, lilás reflexekkel tölti meg a szobát. A képek visszatérő színe a tüzes kobaltkék. 1893-ban mintegy összefoglalásul festi "Az ország bajai"-t.
Az 1896-ban Nagybányára költöző művészekre felfigyel a sajtó is. Ellátogat hozzájuk Kis József, aki verseinek illusztrálására kéri fel őket. Hollósy illusztrálja többek között a költő egyik legismertebb versét, a "Tüzek"-et. A kép hóviharban menetelő rongyos csapatot ábrázol, amely - a költő szavaival - "Egy új Marseillaise gyújtó hanginál" indul "az ócska tetőkbe üszköket vetni"... - Ez az illusztráció már utalás, előkészület fő művéhez, a "Rákóczi induló"-hoz.
Már az utolsó müncheni években észrevehető a tartalmi elmélyülés Hollósy művészetében. Ezt mutatja 1895-ben festett kis vázlata, a "Zrínyi kirohanása" is. Nagyszerű plein air képben festi meg a döntő ütközetet. De érzi, hogy ha meg is találta benne a csata kifejezésének festői megoldását, tartalmában nem ment túl a történeti festészet múltidézésén. Általánosabb megfogalmazást keres, olyat, ami nem egy eseményhez kötött. Ezt mutatja a "Rákóczi-induló" alakulása.
Az első vázlat 1895-ben készül, és ettől kezdve haláláig, 25 évig foglalkoztatja a téma, mely a vázlatnál sosem jut tovább. A képben nem egy eseményt akar megfesteni, vagy a Rákóczi-indulót illusztrálni, hanem általános érvényű, gyújtó erejű, forradalmi művet akar létrehozni, a felszabadító harc jelképét. Kezdetben a zenei elemeken van a hangsúly. A későbbi vázlatokon már megtörik ez a lendület, a 48-as honvédatillás öregember mellé komor proletáralakok kerülnek, a tömeg súlyos, néma menete egyre fenyegetőbb lesz. A képeknek már semmi közük a Rákóczi-indulóhoz, a rongyos, elkínzott sereg a kapitalista Magyarország ellen vonul.
Mindez azt bizonyítja; hogy a nagybányaiak közül Hollósy értett meg a legtöbbet a kor társadalmi problémáiból, abból, amit a századfordulón erősödő agrármozgalmak és munkástüntetések jeleznek. Ez a világnézeti különbség a fő ok, amiért 1902-ben iskolájával együtt megválik Nagybányától.
A telet változatlanul Münchenben tölti, de már félrevonultan. Továbbra is foglalkoztatja a "Rákóczi-induló", Petőfi-illusztrációkat is készít, de fő témája a táj.
1904-től kis megszakításokkal nyaranta Técsőre megy az iskolával.
Técsői parasztházak, udvarok, utcarészletek jelennek meg képein, szénaboglyák, a Tisza-híd, majd a közeli Nereszen hegy. Művészete egyszerűsödik. Zárt, összefogott képekbe sűríti a tájat; a különböző világítási hatásokat vizsgálva sokszor festi ugyanazt a témát. Magányos és visszavonult, de nem megtört. Lelkesen tanít, és minden évre új reményekkel készül. Lassanként azonban csalódnia kell. Budapesttől távol élve elveszti kapcsolatát a művészeti élettel, állandó anyagi gondjai vannak, küzdelme a "Rákóczi-induló"-val felőrli erejét. 1917-ben már nem nyitja meg iskoláját sem, és egy év múlva meghal. Halálakor Ady emlékezik meg róla a Nyugatban, fájdalmasan írva az eltékozolt magyar tehetségekről.
Forrás: Nagy Ildikó: Hollósy, Ferenczy, Thorma : "Az én múzeumom" sorozat 5. (sorozatszerkesztő: Zádor Anna) Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Bp., 1964, 7-8. oldal
HOLLÓSY SIMON
(Máramarossziget, 1857. febr. 2. - Técső, 1918. május 8.)
Hollósy Simon festő, a nagybányai művésztelep vezető mestere és Ferenczy Károly mellett legnagyobb alakja; a XIX. századi naturalizmus és realizmus egyik legjobb képviselője. 1875-76-ban a Mintarajziskolába járt, majd Münchenben A. Gabl és O. Seitz mellett tanult tovább az akadémián. Korai képei, mint a Meditáló szerzetes (1883), a Nevető leány (1883) és a Jó bor (1884) a müncheni zsánerpiktúra jegyeit hordozzák, ám a következő, már érett stílusát reprezentáló képek, mint a Férfiportré (1886), az első élettársáról festett Merengő (1886) és festészete első periódusának fő műve, a Tengerihántás (1885) már W. Leibl és J. Bastien-Lepage művészetéhez állnak közel. Hollósy ekkor a müncheni naturalisták egyik legeredetibb képviselője, festészetét úgyszólván a hollandok finomsága és bravúros anyagábrázolása jellemzi. Rendkívül szuggesztív egyéniség, jelszava az érzés és a természet. Münchenben magániskolát nyitott, köréje csoportosult az újat akaró festőgárda. Korai korszakának jellemző terméke még a Mulató társaság (1888), az Áldomás (1897) és a Két tűz között (1891) c. zsánerkép is. A második korszakához vezető átmenetet képviseli az impresszionisztikus elemeket magába foglaló, gazdag festőiségű Ország bajai (1893). Nem sokkal ezután festhette ragyogó történelmi vázlatát, a Zrínyi kirohanását is.
1896-ban fiatal művészek élén Nagybányára ment és megalapította a nagybányai művésztelepet. Nagybányán finom naturalisztikus képeket festett, Kiss József verseit illusztrálta (Tüzek) és belekezdett élete fő művébe, a be sose fejezett Rákóczi-induló c. monumentális kompozíciójába, amelynek vázlatai, a hozzá készült plein air tanulmányok nemcsak Hollósy örökké vajúdó, rendkívül impulzív, szenvedélyes, sajátos lelkivilágának, hazafias gondolkodásának hű tükörképei, hanem egyúttal a magyar festészet gyöngyszemei is. A téma végigkísérte egész életében. Stílusa is mindinkább módosult, a plein air indítéktól, stilizáltabb formáláson át a monumentális, drámai hangvételig jutott.
A nehéz természetű Hollósynak hamarosan nézeteltérései támadtak társaival, elhagyta Nagybányát, 1902-től Fonyódra, Vajdahunyadra, majd rövid megszakításokkal Técsőre vitte nyaranta Münchenből tanítványait. A művészeti életben nem vett részt.
Técsőn a Rákóczi induló mellett a técsői parasztházakat, a Tiszát és a Nereszen hegyet festette. E periódusának fő műve Önarcképe (1916). Hollósy igen nagy hatással volt a fiatalokra, nemcsak mert Réti István, Thorma János, Rudnay Gyula mestere volt, hanem szenvedélyes egyénisége, modern pedagógiai elvei nélkül sem a nagybányai festészet, sem a főiskolai reform nem képzelhető el.
(N. Z.)
Forrás: Kárpát-medencei magyar paletta (Técsői Hollósy Napok, 1993) Szöllősy Tibor összeállításában, Intermix Kiadó, Ungvár-Budapest, 1993, 9-10. oldal
HOLLÓSY SIMON
Máramarossziget, 1857. febr. 2. - Técső, 1918. máj. 8.
"Itt Münchenben én viszem az akadémia ellen a lobogót!" - olvassuk Hollósy lelkesült kinyilatkoztatását levelében. Benne rejlik e mondatban a magyar művészet sorsfordulójának egész bonyolult alaphelyzete és képletszerűsége. Hiszen a müncheni háttér és kezdetek nélkül nem érhető meg művészetünk kiegyezés utáni állapota, még kevésbé a nagybányai kolóniaalapítás súlya, iránymutató lényege.
A bajor főváros nagy múltú akadémiája, művészeti egyesületei, kiállító csarnokai, termékeny műtermei jóidőre behatárolták Közép-Európa művészetének helyét és helyzetét. A történelmi- és zsánerfestészet központja, a technikai tökéletességre alapozó, de fantáziátlan akadémizmus erődült itt fellegvárrá a múlt század második felében. Egyszólamúságában azonban sokáig nem volt megtartható ez a művészetpolitikát is kisajátító konzervativizmus. München nem jelentette csupán Piloty, Kaulbach vagy Benczúr festészetét. Színtere ez a hely a rajtuk túllépő Wilhelm Leibl, Szinyei Merse Pál, majd Hollósy és köre föllépésének. Ha fátyolosan megszűrve is, de idevilágoltak Párizs fényei. A barbizoni Corot, a realista Courbet, a későnaturalista Bastien-Lepage hatása, majd az impresszionisták, s a német földön kibontakozó szecesszió hívei ellenpontozták a változatlanságot hirdető akadémizmust.
Így született a nagybányai táborverés gondolata is: Münchenben, de a müncheni szellem ellenében!
Hollósy kulcsalakja, valóban zászlóvivője lett e mozgalomnak. A nagybányai kezdeményezés pedig a művészet egyre korszerűbb eredményeit közvetítette Közép- és Kelet-Európa felé. Úttörő lendületével tört át falakat, tömött be szakadékokat Nyugat és Kelet között.
Az erdélyi magyarörmény Hollósy közel húsz éve élt Münchenben a nagybányai alapítás előtt. Maga is tanítványa volt az akadémiának, mégpedig eminens növendéke. Mint számos magyar művésztársa, tanulmányai végeztével nem tért vissza hazájába, hanem az élénk műkereskedelmi forgalmat lebonyolító német nagyvárosban telepedett le. 1885-ben készült nevezetes festményének, a Tengerihántásnak sikere nyomán ismerősei magániskola alapítására buzdították. Vállalkozását példátlan siker koronázta. Iskolájának híre messze meghaladta a Münchenben működő tucatnyi szabadiskoláét.
Növendékeinek emlékezéseiből olvasható ki sikerének titka. Hollósy szuggesztív alkat volt, lenyűgöző egyéniség. Senki nem tudta hatásosabban rávezetni tanítványait a festészet nagyszerűségére, a művészet lényegének átérzésére, mint ő. Ragaszkodott az oktatás akadémiai mintákat követő kereteihez, de a növendékek a legtöbbet lelkesítő magyarázataiból, a kötetlen beszélgetésekből, lényének delejes erejéből nyertek. "Tehetségesítő erővel" hatott rájuk, írta tanítványa, Réti István, olyasformán, hogy a legtöbbet hozta ki belőlük, erejükön felüli képességeket, melyeket azután a tehetségtelenebbek soha többé fölmutatni nem tudtak. Mint a görög bölcselet mesterei, a növendékekkel töltött estéken, a szümpozion-szerű együttléteken fejtette ki gondolatait a művészetről, irodalomról, korszellemről. Mednyánszky mondotta róla nagyon ráillően: bármilyen sokan vannak Hollósy társaságában, egyedül "csak ő látszik". Vezérségre született egyénisége leginkább ebben a körben mutatkozott meg. Így történt azután, hogy amikor egy millenniumi kép megfestésére hazahívták, tanítványait magával vitte Nagybányára.
Ez a momentum a kolóniaalapítás történelmi pillanata! 1896. május 6-án érkezett Hollósy növendékeivel és művésztársaival Nagybányára, s hat éven át minden nyáron megismételték a közös munkálkodásban, kiállításszervezésben eltelt táborozást. Iskolája itt is, mint Münchenben a nemzeti sokszínűség képét mutatta. Magyarokat, németeket, osztrákokat, lengyeleket, románokat, oroszokat, svájciakat, de még gyarmati angolt is találunk a csak nehezen rekonstruált névsorokban. Mesterük, a bürokráciát nem ismerő Hollósy sohasem vezetett följegyzést a növendékekről.
Hollósy elválása Nagybányától, távozásának oka a kutatás és visszaemlélezések sokat bogozgatott kérdése. Fájdalmas döntésének művészetpolitikai és személyes okai voltak. Ellentéte egykori alapító társaival a pesti műcsarnokbeli kiállítások során érlelődött. Hollósy még a modernebb felfogású, de Nagybányán kívüli kortársakkal is elutasította az egyezkedést. Alapítása önállóságát féltette tőlük, vezéri szerepét látta veszélybe sodródni. A személyes okok a kicsinyes kisvárosi konfliktusokban s Hollósy beilleszkedni képtelen magatartásában találhatók föl.
Nagybányáról távozva Vajdahunyadra, a Balaton partjára, Máramarosszigetre, Gyaluba, s több éven át a Tisza-parti Técsőre vitte le növendékeit. Ezt a vándorló iskolarendet a nagybányai tapasztalatok nyomán végig megőrizte. Nagybányáról azonban, a kolónia későbbi sorsáról többé nem akart tudni; fájó megbántottságát az idő nem oldotta föl.
Hollósy festészetét a művészettörténeti elemzés élete változásaival összhangban oszthatja elhatárolható korszakokra. München a népies zsáner periódusa. Bár témában sok újat nem hozott, alkotásai mégis frissebbek, életesebbek a pályatársak anekdotikus jeleneteinél. A német és francia naturalista festészet hatása mutatható ki bennük. Amióta Petrovics Elek a budapesti Szépművészeti Múzeum számára megszerezte a Tengerihántást, a kutatók mintegy tárgyi bizonyíték alapján mérhették le a festmény varázsának mibenlétét müncheni körére, növendékeire. Ebben az érzelemdús, finoman és gondosan megfestett műben mutathatták ki alkotójának a pályatársak előtt is tudatosult nem mindennapi tehetségét, a francia Bastien-Lepage-zsal rokon szellemi igazodását.
A nagybányai leköltözés után illusztrációs művek, tájak és alakos kompozíciók, a Rákóczi-induló változatai foglalkoztatták. Jellemző, hogy a millenáris rendelésre készült műben, A huszti várban is tájképet alkotott. Ez a nagyméretű festmény, mely plein air festészetének a kezdeteket fölmutató alapmunkája - úgy tűnt -, mindannyiunk vesztességére pusztulásra, ismeretlen sorsra jut. Keretéből kivágva 1991-ben rabolták el a máramarosszigeti múzeumból, s csak nemrég bukkant elő ismét.
Técső végül a tájképeké. Az öregedő, már tanítványai között is egyre társtalanabb festő ezekben a kései művekben alkotta meg tájfestészetének legszebb darabjait. Melankolikus, sejtelmes képeket a Tisza-partról, a Nereszen-hegyről, a falu szegényes házairól, parasztudvarairól, tar legelőiről, szénaboglyáiról. Föloldódó azonosulása a természettel barbizoni örökség, s bizonyosan az ifjúkorában megismert buddhista tanok visszfénye. Utolsó üzenete, 1916-ban festett drámai hatású Önarcképe ugyanígy magárahagyatottságának megrázó dokumentuma.
Forrás: Murádin Jenő: Nagybánya (A festőtelep művészei), Miskolc, MissionArt Galéria, 1994, 38-41. oldal
