CIKKEK, DOKUMENTUMOK
	Hollósy Simon levelezéséből
	Réti István: Hollósy Simon
	Lázár Edit: Fények és színek
	Dr. Szöllősy Tibor: Hollósy Simon Técsőn
	VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM

Hollósy Simon levelezéséből

Kedves Céci!

1912. febr. 5. München.

Itt farsang után az emberek egy kissé megjózanodtak, ketten leugrottak egy harminc méteres hídról. Nagyon természetesen egy szerelmes pár. Egy kesztyűt és kalapot hagytak a hídon azon egy pár sort "bitte herunter zu schauen". Tessék lenézni! Ez volt az utolsó óhajtásuk.

Most még csak a háborút lesik. Mi lesz a vége a balkáni orosz és keresztény gyilkolásnak. Mi lesz a börzével, a pénzek kamataival?

Még jó, hogy az emberek nem képesek kiszagolni a legközelebbi jövő veszedelmeit - még több gondjuk lenne.

Szigetre Surányi Úrnak írtam - mert várom a végleges választ arra nézve, hogy ott a mi érdekünkbe mi határoztatott végérvényesen.

Bármennyire is szeretném azt, hogy ott helyben tényleg meglelhetnők azt a helyet, amelyet sokan végleges megállapodásul óhajtunk biztosítani - bármennyire reménykedünk és lelkesedünk annak a lehetőségét megvalósítani, ez csak akkor lesz lehetséges, ha ez a terv ott nem lesz ellenszenves.

Ha vannak és voltak olyanok, akik bizalommal és talán egy csekély meggyőződéssel kezdeményezték azt a dolgot - úgy ezt én tudomásul is vettem, de azt is tudom, hogy sokan vannak, akik úgy gondolkoznak, mint édes hazánk kellemes, bájos kis bőgő orgánumú nagy szónoka - ennek nagymestere - grf. Apponyi Albert volt magyarországi kultuszminiszter.

Ez az Úr az osztálytanácsosával azt üzentette nekem, hogy: ad subventiót nekem akkor, ha kötelezem magam arra, hogy az országot egyszer s mindenkorra iskolám és művészetemmel együtt megkímélem és az állam pénzével kivándorlok Afrikába.

Ugyanakkor egy kiállításunk volt Budapesten.

A két Feiks fiú, Kubin Alfréd és Paskin és én vettünk ezen részt. Tudtommal ez a két idegen ember egyike a legelőkelőbb művészeknek ebbe a birodalomba.

Ha a legcsekélyebb sikere lett volna ennek a kiállításnak, úgy az a két művész le jött volna Técsőre.

A kis bőgő orgánumú gróf ezt a kiállítást rendőrileg akarta lefuvatni.

Semmit nem vétetett abból amit Térey kiválasztott a kiállításból.

Itt most tavaszodik - süt a nap, mindenki azt mondja, hogy:

Milyen hamar elmúlt a hosszú tél - aki meg éri elmondhatja majd azt is, hogy milyen hamar múlt el a nyár is.

Addig sok megváltozhatik.

Számtalanszor csókoljuk mindnyájatokat. Neked Céci külön kézcsókot küld bátyád
Simi

Forrás: Nyugat, 1918. 24. szám
             http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/szepirod/magyar/nyugat

Réti István
Hollósy Simon (1857-1918)

Élete, szereplése régóta legenda már, bizonytalan fény és köd, rezgő káprázat. A szóhagyomány rajzolta, a képzelet színezte. Miként ha néznők mozgó, játékos víztükörben: egyre változó, rövidülő, megnövekvő, kuszált alakban, egy antipodus égben, meg nem szokott látószögben cikázik emlékezete még azok előtt is, akik személyesen és hosszabb ideig ismerték.

Zavarba ejtő feladat egyéniségét objektíve rajzolni meg a tárgyilagosság szenvedélyes haragosának, ennek a nagy ösztönű, csupa ellentét embernek. Hangulatképet adni róla könnyebb, mint pontos adatokat akár élete folyásáról, emberi természetéről, akár művészetéről. Könnyebb annak aki rövid ideig ismerte és egy-két találkozás benyomásait őrzi a müncheni műterem vagy kávéház felhőjébe vesző alakjáról a hódolók, tanítványok udvara közepett prezideáló fejedelemnek, ennek a külsejében is jelentékeny, szép férfinak. Életében s most halála alkalmából sok ilyen visszaemlékezést olvashattunk. Ami ezekben a hangulatképekben oly nagy szerepet játszik: a mester "hollófürtű", romantikusan érdekes feje, szenvedélyes világszidása, félelmes testi ereje, másrészt lágy szíve, gyermekkedélye, csapongó fordulatos, gyakran homályos beszéde, érzelmes, meleg csellójátéka, mind igaz, jellemző és fontos is róla írva, mert külseje és külsőségei nem választhatók el ama képzeletizgató, mély hatástól, amelyet több mint három évtized óta ez a különös ember a vele érintkezőkre gyakorolt.

Szó sincs róla: a bohémlegendás, hangulatos világítás illik szobrához, illik fejére a kedves adomák repkénykoszorúja is. De sokkal komolyabb emberi és művészi értékek hordozója volt ő, hogy ne lenne a való adatok fényében alakja még érdekesebb, az őt körülburjánzó anekdotabozót kigyomlálásával még vonzóbb. Megérdemli: nyomozzák ki életének pontos történetét, kutassák fel művészetének szétszórt, töredékes, ritka kincseit. Hanem aki e pozitív adatokból - mintegy matematikai művelettel - véli megállapíthatónak értékét, egyéniségét, soha közel se jut az eleven emberhez, soha meg nem értheti ezt a csodálatos ösztönlényt, aki itt élte áloméletét, itt szenvedte át a valóságosat és passzív természete ellenére oly hatólag kapcsolódott a magyar művészet fejlődésébe. Hálánkra tarthat majd számot az a melegszívű, valódi író, aki eljövend, hogy intuíciója s művészete hatalmával újra életre keltse s egy emberélet terjengősségéből könyvbe tömörítse Hollósy igaz alakját. Lelkét megröntgenezni, sorsának és művészetének gyökerét ott megtalálni, megtalálni látszólag ellentmondásos, rapszodikus egyéniségében az egységet, az összefüggést, a vezető motívumot, a jövendő életíró e nehéz feladatához mindnyájunknak be kell szolgáltatnunk, amit róla tudunk, megfigyeltünk, megérteni véltünk.

A magyar művészetnek egy új fejezetét kezdik nevével, hozzáfűződik a nagybányai mozgalom megindítása is. Mindez köztudomású. Azonban közelről ismerve őt, hogy mennyire fázott minden nyilvánosságtól, minden akciótól, minden változástól, érthetetlennek, természetével ellentmondónak tűnik föl ez a forradalmárvezér szerep. Hogyan sodródott ő ebbe?

Egész élete tele van hasonló kérdésekkel. Egész sorsa - a kereskedelmi iskola utált padjaitól kezdve, Münchenen és Nagybányán, örömön és bánaton keresztül, a técsői halálos ágyig - egy szomnambul réveteg vándorlása egy életen át, az akarásnak és előre megfontolásnak teljes aléltságában. Valami misztikus szózat hívta, valamely ismeretlen vezető fogta kézen és irányította útját tudta nélkül, hogy betöltse rendeltetését. Ő csak engedelmeskedett. Soha semmi akciójában a maga akarásának, kezdeményezésének semmi nyoma. Aggódó, jövőjére gondoló atyja az, aki a szigeti "korcsmaajtó-nyitogató", duhaj suhancok társaságából kiragadandó őt, mikor látja, hogy szeret festegetni, felajánlja: legyen hát festő, kiküldi, ha kedve van, Münchenbe. Szinte megijed az ajánlattól, de elfogadja. Odakint fiatalos, könnyelmű élete csodálatosan kedves epizódoktól tarka, de ugyanakkor mélyen elmerül a munkába is. Nem az akaraterő hajtja, hanem minden művészi tevékenység legtermészetesebb indító oka a kedvtelés. Finom talentuma gyorsan fejlődik, rövid idő alatt akadémiai tanárainak a legfőbb büszkesége, iskolájuk dísze s vonzereje lesz. Majd - s ez páratlan eset - szintén egészen kezdeményezése nélkül, úgyszólva akaratán kívül, festőtársai, bohémbarátai önszántukból mesterükké választják, iskolát nyittatnak vele. "Professor Hollósy"-hoz az akadémiáról is tódulnak a növendékek, komolyan szóba kerül a müncheni akadémiai tanárság, a dolog eléggé érett is, csak neki is kellett volna egy kicsit akarnia. Nemsokára az Isar-partjára került magyar fiatalságnak ő a központja, ő, a gyermekkori iskolakerülő: szellemi vezér. Akkor már mindannak, amit emberileg s festészetében előbb is reprezentált, lassan öntudatára jut és fanatikus hirdetője a természet, az érzés, a közvetlenség kultuszának, haragos ellensége a póznak, a hazugságnak, a haszonlesésnek. A művészi becsületességnek a papja.

Újságban még nem írnak róla, itthon nevét sem ismerik, azért egyre többen keresik iskoláját, ismeretségét, kedvét. Barátai, tanítványai bámulják, szeretik, rajonganak érte. Alávetik magukat kényének, az ő szemével nézik a művészetet, az embereket, az egész világot és ő jól érzi magát ebben az észrevétlenül kialakuló Hollósy-centrikus külön világban, külön törvényekkel, külön atmoszférával. De akkor még ő is fiatal, fogékony, van természetes kapcsolata a való élettel, tanítványai révén Párissal tart fenn szellemi összeköttetést.

Szóbeli kontaktusa a nyugati fejlődéssel kihat munkásságára és tanítása irányára is, ez a hatás azonban nem mindig szerencsés. Egyre kevesebbet fest. Kezdődik az ő beszélő szereplése. A természetnek való feltétlen behódolás evangéliumát hirdeti fanatikusan, a hangulat, az érzés mindenhatóságát, mint egyedül jogos életprincípiumot és refrénként csendülnek fel valódi és képzelt sérelmei, indulatos kifakadásai a honi állapotok ellen. Lelkes, talentumos hallgatóság ad neki igazat, de nem elégíti ki őket ez az ősi magyar módon, gravameneken rágódó, egy helyben ülő forradalmiság: tettvágyuk, szellemi telítettségük feszereje, a millenniumi fölindulástól lökést kapva, a nagybányai akcióba pattan ki. Hollósyt magával sodorja az események s a hangulat ereje és a mozgalom élére állítja. A helyzet megmámorosítja, szelleme, temperamentuma fokozott fényben lobog, világít, gyújt. Ő az a tűzoszlop, mely az ígéret földjét keresők előtt imbolyog, de amikor az ígéret földjére elérkezve, ennek megmunkálására kerül a sor, a tűzoszlop rendeltetését betöltötte. Amikor a hangulat helyébe a kitartó, produkáló munka princípiuma lép, ő, a változhatatlan, sehogy se tud ebbe beleilleszkedni. Elmúlt az ünnep, haragszik a hétköznapokért. A tegnapot újra és újra akarja kezdeni ma. Az volt az ő vezérségének ideje, egyeduralmát megszokta, nem engedi többé s nem osztja meg senkivel. Erre csak az iskola felel meg neki. Fiatalsága folyton van és folyton áramlik feléje és épp úgy rajong érte, mint a tegnapi és tegnapelőtti. Egészen körülveszik, egy valóságos Hollósy-kultusz alakul ki, mely szeparálja őt a környező való élettől és magától a tulajdonképpeni Nagybányától is, amely képeivel harcol. Ezt ő már nem is érti meg, hajlandó ellene irányuló összeesküvésnek tartani. Ámbár a személyes jó viszony még fennáll, egy incidens mindkét részről elég, hogy a külső szakadás is bekövetkezzék. Nagybányára nem jön többé. A tűzoszlop újra elindul bizonytalan útján, határozott cél nélkül imbolyog gyérülő népe előtt s lassan eltűnik a nyilvánosság elől.

Ez a változatos, szép és keserű sors záródott le most Técsőn, ahova, müncheni iskoláját végképp beszüntetve, a télen költözött, hogy egészen a festésnek adja magát. A befejezés végtelenül megindító, de összhangzó életével. Az álomjáró makacs küzdelme a valóság ellen véget ért: legyőzetett. Föl kellett ébrednie: meg kellett halnia. Mert minden álom ébredése a rettenetes való.

*

Hollósy itt vázolt sorsa lelki tulajdonságaival s emberi természetével állott szoros összefüggésben. Művészetét és nevelő hatását is csak ezen az alapon érthetjük meg s értékelhetjük helyesen.

Ő volt az abszolút természetes ember. Csak ösztön, csak érzés. A belátásnak, a logikus értelemnek nem volt ez ellen semmi ereje, épp ezért nem lehet nála szó - ethikai értelemben - akaratról. Érzésének sodrával szembe tehetetlen minden külső hatalom, társadalmi kényszer, anyagi érdek és ő maga is. Alkalmazkodásra - még külsőre is - képtelen, ami aztán önmaga és környezete szemében a férfias hajolni nem tudásnak, az erkölcsi és szellemi függetlenségnek az illúzióját adja. Pedig hajthatatlansága nem jelentett egyebet, mint teljes passzivitását érzéseivel szemben. Ezek uralkodtak rajta egyre teljesebben és ezek révén lehetett befolyást gyakorolni rája. Érzéseinek hullámzása, a hangulat, később formai igazolást is nyert öntudatában, életfilozófia alakját öltötte és az ő - már említett - külön világában szinte vallási dogma erejével bírt, ami természetesen nem nagyon engedte meg a céltudatos, kitartó akaratnak, a tervszerű munkásságnak, az organikus kultúra e legfőbb ható elemeinek a kifejlődését. Innen ered az a tragikus szakadék, mely rendkívüli tehetsége és élete tényleges eredményei közt tátong. Innen ered, hogy talentuma csak töredékesen fejeződött ki műveiben, másfelől egyéb szellemi értékei, képességei se gyümölcsöztek eléggé se az ő, se különösen a magyar kultúrának a javára. Mert ha ő nem tudott és nem akart természete ellen harcolni, külsőleg érvényesülni: nagy mulasztás történt, mikor meg se kísérelték itthon őt olyan helyre állítani, ahol nagyszerű képességei, a kedvező körülmények közt, teljes virágjukban kibontakozva, neki megérdemlett nyugalmas életet, a magyar művészetnek pedig temérdek hasznot eredményeztek volna. Így, hogy a saját természete szerint élhessen, egész élete passzív rezisztenciában telt el. A szeretet, az elismertetés melegét csak egy szűk körben kapta meg, ebbe zárkózott egészen a külső világ közönye, érdes hidege elől. Mi kifelé az abszolút rafinériamentes ember sok keserű tapasztalata, zavarodott megriadtsága mindenütt ellenséges indulatot sejtetett vele - és nála sejtelem és tény egyenrangú két dolog volt -, az ő külön birodalmában elragadta környezetét végtelenül kedves, gyermeki közvetlenségével, melegségével, meglepő, teljes nyíltságával. Mint az ingenuitás élő megtestesülése, nem ismert, nem tudott magában semmi hibát, rútat, tehát nem is volt semmi titkolni valója, se cselekedete, se érzése, se szándéka. Az ilyesmit másnál se értette meg, mulatságosan és kedvesen indiszkrét volt, mindenkinek rögtön a legkényesebb témáját érintette, meg lévén győződve, hogy azt "úgyis az érdekli legjobban". Az önzése is lelki jellegű, egyszerű, emberi, öntudatlan és ártatlan egocentrizmus. Roppant természetesnek érzi, hogy minden körüle forog, kedvére él, erre van teremtve és ő minden teremtett dologra ellen- vagy rokonszenvvel reagál, de soha se közönyös semmi iránt. Ezért, és nem hiúságból, lázadoz az el nem ismerés miatt és ellenségének érzi a saját életét élő, vele szemben közönyös embert. A fiatalság hódolatában és odaadásában meg is találja azt a meleget, ami az ő lelkének otthonos klímája, ő egész szívét, minden érdeklődését adja tanítványainak, barátainak, de cserébe szeretetüket ki is éli teljesen. Amint képtelenné öregednek a fiatalos, kritikátlan rajongásra, amint az önmaguk életére is kezdenek eszmélni: száműzi őket szívéből és környezetéből.

Hírneve a köztudatban mint páratlan tanítómesteré él és való igaz, hogy tanítványaira rendkívül szuggesztív, hogy úgy mondjam: tehetségesítő erővel hatott. Pedagógusnak alig mondható ugyan, vagy ha mégis, az Ostwald szerinti romantikus típushoz kell őt soroznunk. Nem rendszeres, nem következetes, csupa egyenlőtlenség, hullámzás, de inspirációval, intuícióval tanít s egyéniségének varázsos hatalmával a fantáziát, a becsvágyat oly mértékben izgatja, olyan erőket vált ki még tehetségtelen emberekből is, amelyek aztán végképp ki is váltódnak belőlük. A müncheni akadémia professzorai nagyon szívesen vettek föl tanítványokat az ő iskolájából s aztán csodálkozva emlegették, hogy sokan közülük egy félév múlva nem tudnak annyit, mint kezdetben. Nem volt már bennük Hollósy lelke. Tanítását, ötletes, szikrázó szelleme termékenyítő hímporát, mint tavaszi szellő szórta, hordta a pillanat, a véletlenre bízva: termő lélek kelyhébe, vagy sziklaágyra-e? Egyénisége közvetlen hatása alól nem vonhatta ki magát senki, emiatt voltak utánzói, de nem voltak követői. Inkább csak úgy beszéltek, mint úgy festettek, vagy úgy cselekedtek. A tehetség eleven erejét ő sem tudta átplántálni senkibe, de igenis ennek vágyát és illúzióját: mindenki művészebbnek, jelentékenyebbnek érezte magát hatása idején, az ő fényétől fénylett, az ő pezsdítő erejétől forrott. Mindenki életében a nála töltött idő, a félálomszerű öntudatderengés, a nagy vágyak, nagy akarások szent korszaka, - oly szép és oly kihasználatlan, - mint maga a fiatalság mindig.

Személyes varázsa több bámulót szerzett neki, mint művészete. Képeit rajongói is kevesen, vagy egyáltalában nem ismerték, pedig oeuvre-jét kissé mélyebben vizsgálva, lelkének sok jellemző, finom vonását meglelhetjük benne, valamint - s ez ismerői számára nem kevésbé érdekes, mert egészen öntudatlan vonás - fizikai egyéniségének is a nyomait itt-ott. És miután egészen nem vonhatta ki magát ő sem az egymásután következő művészeti áramlatok befolyása alól, képeiből vissza lehet következtetni, hogy mikor mely hullám sodrába jutott.

Fejlődése kezdetén a puritán naturalizmus hullámverésébe került, ez acélozta meg tudását és természetének megadva a lehetőséget önmaga teljes kifejtésére, egész jövő fejlődésének irányt adott.

A Szépművészeti Múzeum új szerzeményei közt levő nagy képe, a "Kukoricahántás" (1885), ezen korszakának legkomplettebb kifejezője. Semmi más műve ezen időknek nem demonstrálhatja szemléltetőbben a ma naturalizmusnak művészi jellemét. Nem tanulmány ez a kép, a természetnek ez a megfigyelése nem eszköz - már a benne rejlő nagy szeretnél fogva se, - hanem végcél, szent elmerülés, boldog fölolvadás a látványban. Mintha az addig vaknak valamely műtét nyitja meg látását, felfedezi a valóságot, szeme érzékenyen tapintja végig a formák felületét, melegét, szövetét, színét s a funkció gyönyörűsége, a megismerés öröme tölti el. A motívum, amit választ, a szó szoros értelmében közel fekvő, nem rejt térmegoldási, világítási vagy levegőproblémákat, nehézségeket. A kép belső terének határa kevéssel van hátrább a felületénél, az egész telibe világított, szerény relief, de milyen gazdagsága a megfigyelésnek a részletekben és mily nagy festői szeretet a megoldásban! A megfigyelés minuciózus élességét föloldja a tónus leheletes lágysága, érzelmessége. A színek finoman követik a formát, az anyag minden változását s noha - amint az egyszerű világítás követeli - csupa lokálszín: gyönyörű tónusérzéke összefogja az egészet, még a nemesen megmunkált feketéket is a környező fehérekkel. Ezek akkor nálunk ismeretlen - és soha és sehol se gyakori értékek, noha az ez időben mindenható, de a jövő embereivel szembe nem szerencsés ítéletű kritikusunk, Keleti Gusztáv is elismeri "ügyességét", csak éppen az ambícióját keveselli. Annál nagyobb a sikere Münchenben a fiatal művészek között, tekintélyét ez a kép alapítja meg. Bastien-Lepaget és Leiblt emlegetik, mint akiknek törekvéseivel azonosak az övéi és ha a francia mester nehezebb feladataival, egységességével, következetességével, Leibl pedig zord férfiasságával fölötte is áll, Hollósyban viszont több az ingenuitás, közvetlenség, érzelmesség, - hajtó ereje nem a szándékosság, hanem a lefestés naiv, ősi öröme.

Ezek a kvalitások fellelhetők a Szépművészeti Múzeumban másik képén, a kis korcsmai genre-on is, mely négy-öt évvel későbbi a Tengerihántásnál és részben más festői feladat elé állítja őt. A szceneria beállítása Münchenben akkor divatos: két alak a mögöttük levő ablak élvilágításában, a szoba levegője, a fény befolyása az alakok sziluettjére kínálja itt a festői témát. Hollósy azonban a festészetben nem impresszionista, legalább még akkor nem, nem az ablakon beömlő fénynek a tárgylátása biztosságát zavaró erejét nézi, amint eltakarja, bizonytalanná, vibrálóvá teszi a sziluettet és lesiklik a széleken, hanem belekémlel az árnyék mélységébe, homályába, a formát, az anyagot igyekszik tapintani ott is, az átlátszó függönyt, a parasztmellény pitykéinek elvesző csillogását, a huszármente szövetét, - de emellett programján kívül észreveszi az alakok elé kerülő levegőt s az éleken foszforeszkáló fény nyugtalanságát, anyagtalanságát. Ez az öntudatába nem jutott, de érzett disszonancia szeme és szándéka közt küzdelmessé és improduktívvá teszi szorgalmas munkáját. Néha évekig nem ad ki kezéből és temérdek munkával végképp elront egy-egy hasonló kisméretű dolgot. Már ennél a képnél is a téma münchenies pertraktálásába beleszól, zavar Párizs. Barátai, volt tanítványai hozzák onnan a félremagyarázott jelszót: "a természetben nincs fekete" és levétetik palettájáról a fekete festéket s az úgynevezett kobaltkorszak évekig tartó meddőségét, erőtlenségét okozzák. Holott páratlan tónusérzéke azelőtt is - pl. a Tengerihántáson - éppen feketék finom megfestésében excellál. Ezt a kis kocsmajelenetet megelőző, hasonló tárgyú, nagyobb, több alakos képeinek - amelyek közt talán legjelentékenyebb dolgait alkotta e nemben - feketés, bár csöppet sem levegőtlen mélysége és ereje végképpen kivész művészetéből. Az édességig erőtlenedett színnek s túltengő érzésű rajznak ebből a korból (1892) kitűnő példája Szépművészetink kis deszkaképe: a "Kereszttűzben".

Evvel a képpel le is zárul e fajta műveinek sora, - mert a későbbi, híres Rákóczi-indulót nem sorozhatjuk ide, magyar parasztalakjai dacára se. Tárgyköre ez ideig az, ami általában a nyolcvanas évekbeli magyar festészeté: a magyar paraszt-génre, a közízlés hatása alól nem igen vonhatja ki magát fiatal ember. De ha Goncourt Bastien-Lepage művészetét Holbeinra és Milletre vezeti vissza, a hazai értékek tekintetbe vételével nem túlzás azt állítani, hogy Hollósy a nyolcvanas évek magyar parasztgenrejába, ebbe a léha, adomázó, irodalmias népszínműfestészetbe holbeini rajzértékek komolyságát vitte be. Az ő képeiben különben is kevesebb az anekdotikus elem. Inkább egyszerű emberi állapotokat igyekezett a maguk természetes egyszerűségében feltüntetni, inkább a passzív, ritkábban a cselekvő embert, de mindig közvetlenül érezve, állapotában, vagy cselekvésében mintegy részt véve. Ezen intuitív közvetlenség útján jut képeiben szerephez fizikai egyénisége, ami nem ritka eset a művészetben. Aki ismerte őt, rájön, hogy ő hallgat, ő könyököl, ő fogja a poharat, gyújt pipára, az ő keze, az ő lába mozdul vagy pihen, az ő póztalan pózai élnek a képein. Festői kvalitásaiban és hiányaiban pedig belső énjének, lelki konstrukciójának rejtett analógiáit nyomozhatjuk érdekesen. Lénye feminin finomságai például mennyire kifejeződnek rajzának részletező érzékenységében, beszédjének ideges nyugtalansága megtalálható itt is a részletek közti összefüggés meg-megszakadásában, egyik rész túlzott kidolgozásában, a másik elejtésében, elrajzolásai megfelelnek értelme botlásainak és gondolkodása és képei konstrukciótlanságáért kárpótol az érzés, a tónus összefogó ereje. Nyerseség, az erő erőszakolása sohasem található nála. Soha nem hangosabb festőileg, mint amennyire hangja természetes ereje megengedi. Ezért későbbi kora plein-air kísérleteiben az erős fényeffektusokat ösztönszerűleg kerüli is. Tipikus fiatalkori műve - a "Tengerihántás" - csupa halkszavúság, látszólagos objektivitása tulajdonképp csak passzív szenzibilitás a természettel szemben, szerető maga alárendelés, egyebet mondani nem akarás, kedvtelő elmerülés a kézimunkában - mind csupa feminin vonás.

Az ifjúság idején, főleg művészek közt, nem ritka jelenség ez, hiszen maga a fiatalság általában feminin jellemű, hajlékony, befolyásolható és bájos. A kor, az élet, az öntudat, az akarás férfiassá keményíti a nőt is. Hollósy művészete is - később - részben elvesztette azt a nőies függést, megnyugvást, hogy csak azt mondja, amit ura és parancsolója, a természet. Vágyott alkotni, nemcsak érzékeléseit, de érzéseit is kifejezni. Nagybányai és Nagybánya utáni művei jelzik a küzdelmes fejlődésnek, átváltozásnak ezt az irányát.

A korai Nagybánya művészeti érdeklődése megoszlott az ember és a tájkép között, az utóbbiban is inkább az emberi, a kedélyi momentumra: a hangulatra helyezve a fősúlyt, nem a külső, festői elemekre. A belső mondanivalónak a feszültsége jellemzi ezen idők törekvéseit. Hollósy ebben egy Nagybányával, csakhogy ő az ottani gyönyörű külső természetet már meg se látja, a tájkép előtt közönyösen áll, tekintetét egészen a belső ember köti le, ennek a kifejezését tartja a művészet főcéljának. "Az nem tehetség, aki nem érzi mi reszket a másik emberben" - mondotta egyszer valakiről beszélve és valóban ez irányban rezonáló, együtt átélő képessége nagyszerű, ami az életben elragadó, baráti aktusokra ragadja olykor. Hogy ezt a tehetségét - ami nem egyéb mint intuíció - művészileg kifejthesse, kitűnő alkalmat adnak a Kiss József illusztrációk. Egy-egy darabjában ezeknek a rembrandti mélységűvé válik szellemisége, kifejező ereje. Az új szerzemények közt - kiállított öregembere, az "előttem semmi, mögöttem semmi" illusztrációja megdöbbentő átélése egy üres, sivár életalkonyatnak. Ennek a víziószerű öreg fejnek a vigasztalan múlt és jövő közt révedező tekintetéhez kevés hasonlót láthatunk a művészetben.

Ekkor már faktúrája is szabadabbá, könnyebbé vált, ecsetje az élet remegésével siklik vásznán, melegen időzve egy-egy kifejező részletnél. Így vannak festve a "Tüzek" hóesésben előretörő, vad, toprongyos emberei is, - az ő tragikus sorsú Rákóczi-indulójának ez töredékes, de sikerült parafrázisa.

A "Rákóczi-induló" életének legnagyobb művészi vállalkozása, legmegindítóbb küzdelme és bukása. Soha el nem készült, ideájának csak foszlányait bocsátotta néha a nyilvánosság elé. Első vázlata fejezte ki az ötletét legérthetőbben, legmeggyőzőbben. Még Münchenből hozta Nagybányára, hogy ott megfesse és húsz éven keresztül vissza-vissza tért hozzá, újra és újra nekipróbálkozott. Hogy a Rákóczi-induló tengerkorbácsoló, mindent elsöprő erejét kifejezze, genre alakjait vonultatta fel. Az első vázlaton még a tömeget, megfélemlítő előreáramlásban, a későbbi példányokon már csak egyes embereket. A heroikus lendületnek ellent mond a genreszerű kicsinyesség, nem férnek meg egymás mellett. Az eszme lelkéből fakadt, de hiányzott egyéniségéből az építő, értelmi elem, a konstrukció képessége, a tervszerű fejlesztő munka, ami egy nagyobb kompozíció megoldásának elengedhetetlen feltétele. Az érzés adja bele az élet fluidumát, de részletekből élő organizmust, ami a kép is, összerakni nem lehet. Ez a tévedés, ez a disszonancia volt az ő tragikuma.

*

A tegnap mindig szebb, mint a ma. Úgy kellene folyton élnünk, hogy szép tegnapjaink legyenek. A jelen tűnő szépsége, a holnap tegnapja. Az ifjúság, az élet: ez a tegnap. Mosolygó szemét fátyolos bánat, a folytonos búcsúzás lappangó könnye nedvesíti.

Mindnyájunk életének szép tegnapja Hollósy, a magyar művészetnek melankolikus élménye. Elbúcsúztunk tőle, eltesszük emlékét lelkünk kincstárába.

Forrás: Nyugat 1918. 11. szám
             http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/szepirod/magyar/nyugat/html/doc/08655.h

Lázár Edit: Fények és színek
(részlet)

Valóságos oázist nyújtottak a hirtelen berobbanó bukaresti kánikulában a Magyar Kultúra Hetének május 31 és június 6 között zajló rendezvényei. A képzőművészeti, a zene-, film és táncművészeti látványosságok, előadások mindegyike magas színvonalú volt, s ennek megfelelően nagy érdeklődést és sikert kiváltó eseményként íródott a román főváros szellemi életébe. ...

A rendezvénysorozatot megnyitó kiállításnak Bukarest legrangosabb képzőművészeti központja, a Szépművészeti Múzeum adott helyet. A Fények és színek elnevezésű, több teremben bemutatott tárlaton a nagybányai művésztelep festőinek a Magyar Nemzeti Galériában őrzött kincseit láthattuk. Szűcs György, a kiállítás kurátora - aki egyben a hazai viszonylatokban (és nem csak) magasan kiemelkedő színvonalú katalógus főszerkesztője is volt - tanulmányértékű művészettörténeti bevezetővel nyitotta meg a magyar klasszikus festészet e csodálatos seregszemléjét.

Szűkreszabott rovatunkban, amelynek súlypontja az érték, még visszatérünk a kiállításon látottakra; ez alkalommal az újabbkori magyar művészet egyik legnagyobb hatású közössége, a nagybányai művésztelep megalapítójáról, Hollósy Simon munkásságáról és a tájainkon töltött éveinek néhány kulisszatitkáról, érdekességéről szólunk dióhéjban.

Hollósy Simon Máramarosszigeten született 1857-ben, kilenc évvel azután, hogy apja - a guberniumi okiratok szóhasználata szerint - "az örmény Korbuly nevet" Hollósyra cserélte fel. Születési bizonyítványa szerint neve Hollósy Simeon, keresztnevét ugyanis az evangéliumi formákban iktatták. Ő maga mindig Hollósy Simonnak írta magát.

Családjától a 48-as szabadságeszményeket kapta útravalónak, környezetétől a természet, az erdők, a hegyek szeretetét, s főleg osztatlan emberszeretetet. A Szigetről Münchenbe került diák alig fejezte be tanulmányait, tüneményes gyorsasággal lett ismert professzor, a nyolcvanas évek közepén már kialakult követőinek köre, a fiatalabb művészeket magával ragadta színes egyéniségével és lenyűgöző tudásával. Középmagas, hatalmas erejű férfi volt, dús hollóhajú, egyenletes sápadt arcára "pirosságot nem festett soha sem a nap, sem a bor, sem a rosszindulat" - írja Réti István, a nagybányai művésztelepre való emlékezéseiben. Az agitátor hevével fejtette ki a művészetre, irodalomra, társadalomra vonatkozó eszméit. "Logikája az érzés, erkölcse, bölcsessége, vallása: a természet" - emlékezik szintén Réti, a tanítvány.

A Hollósy-kör az emberré válás iskolája lett. A kor haladó irodalmát olvasták - Zola, Ibsen, Tolsztoj, Gorkij voltak kedvenceik -, a festészetben pedig ki kellett választaniuk a maguk számára legmegfelelőbb ösztönzéseket. Courbet festészete és tanítása művészeti és társadalmi állásfoglalás volt egyben, ezt a tanítást közvetítette érzelmesebb, számukra könnyebben megközelíthető formában Bastien-Lepage. Budapesten akkor Benczúr pompázó látványfestészetét fogadták el hivatalosan.

Hollósy tanítása - rajz, kompozíció és egy már oldottabb tónusfestés tekintetében - páratlan volt, méltán csodálták meg eredményeit a párizsi Julian Akadémián is. Ám a szabad ég alatti fény- és színhatások érzékeltetésében elmaradt Párizs mögött, ahol már az impresszionizmust is kezdte kiszorítani a posztimpresszionizmus. Ezek a forradalmi újítások és csatározások a kiállítótermekben és a sajtóban is zajlottak, de az akadémiai oktatást egy jottányit sem módosították. Hatásuk azonban mind erőteljesebben és gyorsuló ütemben terjedt, nem lehetett nem tudomást venni róluk. Innen adódik, hogy Hollósyék Nagybányán elsődleges feladatuknak tekintették a plein air festés kikísérletezését, anélkül, hogy az impresszionisták szélsőséges tónusbontására és bravúros ecsetkezelésére törekedtek volna. Pusztán festői eszközök helyett jelentősebbnek tartották a táj hangulatának elmélyült átélését, illetve az ember és a természeti táj meghitt közelségének művészi tolmácsolását. Erre Nagybánya varázslatos szépsége, csodálatos szín- és fényhatása is ösztönözte őket.

Hollósy Simon boldog, hogy tizenhat év múltán otthon lehet, mégpedig egy remek művészcsoport és egy világhírű iskola élén. A nagybányai "honfoglalás" lelkes nagy álmának, majd a továbbiakban keserű kiábrándulásának dokumentumai Hollósy Simon levelei, (Művészettörténeti Tanulmányok; Soltész Zoltánné közlése, Budapest, 1954; Radocsay Dénes közlése a magyar Művészettörténeti munkaközösség Évkönyvében, 1951). Uralkodó a maga körében, lázadó vezér, bohém király, és sértődötten félreáll, mihelyst primárius voltát elvitatják. "Én a legrosszabb esetben elmegyek a cigányokkal bőgősnek, ha megundorodom a terpentin szagától" (1899. december 13.). De valójában nem vállalja ezt a szerepet, a végsőkig harcol, hogy az "együttest" vagyis a telepet, illetve az új művészi mozgalmat egybe tartsa. Csakhogy társait a társadalmi művészetmozgalmi kérdéseknél jobban érdekelte saját boldogulásuk, illetve egyéni művészi sikerük a nagybányai festészet elfogadása útján. A nézetkülönbségek Hollósy és társai között tehát már három évvel a művésztelep létesítése után nyíltan feltörtek, és feltartoztathatatlanul vezettek a szakítás felé.

"Hollósy a maga módján forradalmár, korának stílusa szerint bohém" - állapítja meg Radocsai Dénes. Az ő bohémsége több azonban egy adott társadalom szabályainak kedélyes semmibevevésénél, ez már a konvenciók tagadása, határozott elutasítása, tehát egy tudatos magatartásforma. Mégis éppen a bohémsége viszi szertelen cselekedetek felé.

Amit a polgári formákat sutbadobó fiatal bohém társaság megengedhetett magának például egy főváros kávéházában, azt keservesen megbűnhődte egy vidéki kisváros nyárspolgári társadalmában egy Münchenből hazatért nagyhírű professzor és művésztelep-vezér. Hollósy házassága a linzi származású "Jankuci"-val, egy nagybányai kávéházban dolgozó kasszírnővel, véglegessé tette a szakítást környezetével. Miért tette ezt Hollósy? - kérdezi Borghida István (Képzőművészeti Írások, 1984.). Válasza az, hogy talán mert egyedül érezte magát egy nem sokkal előbb megszakadt kapcsolat után Kattyvel, akivel az első nagybányai évet töltötte; talán fenegyerekeskedésből, talán lázadásból az ő kötetlen, robbanó lényét korlátozó merev társadalmi keretekkel, a kisvárosi polgári életforma képmutatásaival, hazugságaival szemben. Tudat alatt visszahatás is lehetett művésztársainak értetlenségére az időszerű társadalmi kérdések iránt, amelyre fogékonyan reagált, s amelynek felvetését a nagybányaiak művészetében szorgalmazta. A "veszszen hát minden" korlátot döntő lépése lehetett.

A vidéki kisváros úri házainak ajtaja bezárult Hollósy előtt, művészbarátainak nagy része is elítélte lépését. A mind jobban kiéleződött ellentétek végül is kettős párbajhoz vezetnek, az eseményeket egy szemtanú közlése nyomán Ziffer Sándor meséli el. "Hollósyné hajdani hivatásának hagyományai alapján, sorra kikezdett férje fiatal tanítványaival. Egy ízben egy cukrászda teraszán, nagyobb művésztársaságban Jankuci férjének Ditrich nevű magas, jóképű tanítványa felé küldte csábos tekinteteit. Ditrich, talán mestere iránti megbecsülésből nem vette számba. Ez annyira felbőszítette az aszszonyt, hogy felháborodva panaszolta férjének, hogy őt Ditrich illetlenül, kihívóan figyeli folyton. Hollósy erre az akkor elfogadott szokások szerint felpofozta Ditrichet, hogy feleségének elégtételt szolgáltasson. Az ugyancsak jelen levő Thorma kezdettől figyelte az eseményeket, és figyelmeztette Hollósyt, hogy Ditrich nem viselkedett illetlenül. Hollósy erre Thormát is felpofozta."

Kettős párbaj következett, nagyon súlyos feltételekkel, ami ugyan nem végződött tragikusan, de a nyilvános botrány lehetetlenné tett minden további együttműködést. Hollósy végleg elhagyta Nagybányát, müncheni iskolájában többé említeni se lehetett a város nevét ...

Mindezek, természetesen, csupán életrajzi adalékok, kevésbé ismert kuriózum-pletyók, amelyeknek valójában kevés közük van ahhoz, hogy Hollósy Simon a nagybányai művésztelep vezető mestere, és Ferenczy Károly mellett, legnagyobb alakja. A 19. századi naturalizmus és realizmus egyik legnagyobb képviselője volt. Korai képei, mint a Meditáló szerzetes (1883) és a Jó bor (1884) a müncheni zsánerpiktúra jegyeit hordozzák, ám a következő, már érett stílusát reprezentáló képek, mint a Férfiportré (1886), az első élettársáról festett Merengő (1886) és festészete első periódusának fő műve, a Tengerihántás (1885) már Leibl és Bastien-Lepage művészetéhez állnak közel. E korai korszaknak jellemző terméke még a Mulató Társaság (1888), az Áldomás (1897) és a Két tűz között (1891) című zsánerkép is. A második korszakához vezető átmenetet képviseli az impresszionisztikus elemeket magába foglaló, gazdag festőiségű Ország bajai (1893). Nem sokkal ezután festette ragyogó történelmi vázlatát, a Zrínyi kirohanását is. Miután 1986-ban Nagybányára ment, finom, naturalisztikus képeket festett, Kiss József verseit illusztrálta és belekezdett élete fő művébe a be sose fejezett Rákóczi-induló című monumentális kompozíciójába, amelynek vázlatai a hozzá készült plein air tanulmányok nemcsak Hollósy örökké vajúdó, rendkívül impulzív, szenvedélyes egyéniségének, hazafias gondolkodásának hű tükörképei, egyben a magyar festészet gyöngyszemei is. A téma végigkísérte egész életében. Miután elhagyta Nagybányát 1902-től Fonyódra, Vajdahunyadra, majd Técsőre vitte nyaranta Münchenből növendékeit. Itt a Rákóczi-induló mellett parasztházakat (Parasztudvar szekérrel, 1912), a Tiszát (Fák vízparton, 1916) és a Nereszen-hegyet festette. Ez időszakának főműve az Önarckép (1916).

Hollósy Simon szenvedélyes egyénisége és modern pedagógiai elvei nélkül a nagybányai festészet, és persze, a mostani bukaresti tárlat sem képzelhető el. ...

Forrás: http://www.topnet.ro/pulzus/archiv/9923/text.htm

Dr. Szöllősy Tibor: Hollósy Simon Técsőn

Hollósy Simon (Máramarossziget, 1857. február 2.-Técső, 1918. május 8.) festő, a nagybányai művésztelep vezető mestere és Ferenczy Károly mellett legnagyobb alakja, a XIX. századi naturalizmus és realizmus egyik legjobb képviselője. 1875-1876-ban a Mintarajziskolába járt, majd Münchenben A. Gabl és O. Seitz mellett tanult tovább az akadémián. Korai képei, mint a Meditáló szerzetes (1883), a Nevető leány (1883) és a Jó bor (1884) a müncheni zsánerpiktúra jegyeit hordozzák, ám a következő, már érett stílusát reprezentáló képek, mint a Férfiportré (1886), az első élettársáról festett Merengő (1886) és a festészete első periódusának fő műve, a Tengerihántás (1885) már W. Leibl és J. Bastien Lepage művészetéhez állnak közel. Hollósy ekkor a müncheni naturalisták egyik legeredetibb képviselője, festészetét úgyszólván a hollandok finomsága és bravúros anyagábrázolása jellemzi. Rendkívül szuggesztív egyéniség, jelszava az érzés és a természet. Münchenben magániskolát nyitott, köréje csoportosult az újat akaró festőgárda. Korai korszakának jellemző terméke még a Mulató társaság (1888), az Áldomás (1897) és a Két tűz között (1891) című zsánerkép is. A második korszakához vezető átmenetet képviseli az impresszionisztikus elemeket magába foglaló, gazdag festőiségű Ország bajai (1893). Nem sokkal ezután festhette történelmi vázlatát, a Zrínyi kirohanását is. 1896-ban fiatal művészek élén Nagybányára ment és megalapította a nagybányai művésztelepet. Nagybányán finom naturalisztikus képeket festett, Kiss József verseit illusztrálta (Tüzek) és belekezdett élete fő művébe, a soha be nem fejezett Rákóczi-induló című monumentális kompozíciójába, amelynek vázlatai, a hozzá készült plein air ("szabad ég alatt") tanulmányok nemcsak Hollósy örökké vajúdó, rendkívül impulzív, szenvedélyes, sajátos lelkivilágának, hazafias gondolkodásának hű tükörképei, hanem a magyar festészet gyöngyszemei is. A téma végigkísérte egész életében. Stílusa is mindinkább módosult, a plein air indítéktól a stilizáltabb formáláson át egészen a monumentális, drámai hangvételig jutott.

A nehéz természetű Hollósynak hamarosan nézeteltérései támadtak társaival, elhagyta Nagybányát, 1902-től Fonyódra, Vajdahunyadra, majd rövid megszakításokkal Técsőre vitte nyaranta Münchenből tanítványait.

"Amikor 1918 májusában halála hírét hozták a lapok - írta egykoron Réti István -, régi híveinek emlékezetében legelőbb is külseje, fizikai arculata jelent meg fájdalmas elevenséggel. Férfias fiatalságában láttuk őt szemünk előtt és nem bírtuk egyszerre elhinni, hogy ez a szép örmény-magyar Apolló-alak fizikai valóságában örökre eltűnt az emberek világából. Pedig az az ember, akire mi emlékeztünk, a valóságban régóta nem élt már, amikor meghalt. Akiről tudtuk, hogy Nagybánya után még itt bolyong e földi téreken, régesrég nem az volt sem testileg, sem lelkileg, akinek mi ismertük. Idősebbkori önarcképe szomorúan beszélte el nekünk ezt a nagy változást."

1902-t írtak - negyvenöt éves volt -, mikor szakított fiatal barátaival és végleg otthagyta Nagybányát, hogy megkezdje hatalmas ívű művészetének utolsó félkörét. Ez a "bohémapostol", a művészeti és társadalmi rezdülésekre érzékeny lélek schopenhaueri pesszimizmussal fertőzve űzte-hajtotta magát, kereste az önmegvalósulás földrajzi és emberközeli miliőjét. "Valami misztikus szózat hívta, valamely ismeretlen vezető fogta kézen és irányította útját tudtán kívül, és ő engedelmeskedett rendeltetésének."

A nagybányai évek keserű valósága átmeneti megtorpanás volt, rövid kényszermegálló. Hollósy hamarosan megbirkózott az új szín és formaproblémákkal. Sajátos tájfestészete Vajdahunyadon, de főleg Técsőn csúcsosodott ki. A kis település és környéke, a sejtelmes Nereszen-hegy, a rohanó Tisza csalogatta a Mestert. A kies vidék rabul ejtette, és - 1904-től kezdve minden kora tavasszal - "Indulás Técsőre!" felszólítással elhagyta Münchent, tanítványaival késő őszig habzsolták a civilizációtól mentes Nereszen-aljai kisváros és környékének színekben dúskáló, szivárványgazdag, a szépet megbecsülő idegennek őszintén kitárulkozó Tiszatáj hangulatát, vibrálását. 1910-ben írta egyik barátjának: "Most Técsőre gondolok. Eddig ott csak tájképet festegettem - mondjuk, szükségem volt színtanulmányokra. Az ottani főgazdaság pedig az emberek megjelenésében kereshető és található." Az Isten háza mögött meglelte, amit keresett.

Talán Kiss József - kinek akkor divatos verseihez előszeretettel készített illusztrációkat - vallomásai is erősítették kötődését a vidékhez: Az én mezőmön nem értek kalászok, / Az én aratásom egy marék virág, / Az én gyönyöröm az álomlátások, / Az én világom egy álomvilág. /Itt járok újra a régi nyomon, / Ahol elhagytam, most folytatom, / Vissza se vágytam, mégis eljöttem, / Tenger sivárság maradt mögöttem.

Técsőn tanítványai és barátai kíséretében hosszú órákig járta a kisváros környékét, barangolt a Tisza partján, meglátogatta a Nereszent. A hegy mögül felbukkanó nap a Kárpátok évszázados fenyőinek csúcsaiba kapaszkodva bearanyozta a tájat, és a Mestert lenyűgözte a Tisza végtelen futása, a színről-színre váltó erdők időt, vihartálló monumentalitása, a havasok sziporkázó hósapkái, a mezők és szántók távoli kékségbe igyekvő horizontja, a poros utak mentén ácsorgó szegényes parasztházak, a folyópart álmodozó rekettyései, a dúsan virágzó almafák, a fényben fürdőző napraforgók, a vízen karcsúan átíveli Tiszahíd.

Milyen volt az akkori Técső? A mindennapokért harcot vívó, halk szavú, ám nyitott lelkű favágók, Amerikát járt parasztok, halászok, földművelők formálták arculatát. Hollósy esetenként elüldögélt és elbeszélgetett Román Alberttel, Magyar Bélával, Lászlóékkal a Kertalja utca elején lévő kis ház előtti lócán, vagy éppen mértékletes borozgatás közben hallgatta a cigányzenét. (A zene közel állt érzelmi világához, maga is kitűnően csellózott. Szligán bácsi, aki - szavaival élve "mindig ott somfordált körülötte, hordozta utána festőkellékeit" - a Mester tőszomszédságában lakott, így gyakran volt tanúja örömének, ha felkeresték idegen földről jött zenészek, és "oly szépen játszottak, hogy a ház előtt elhaladó técsőiek hosszasan elidőztek hallgatva a szép muzsikát".)

A városka és környéke akkori hangulatát nemcsak Hollósy képeiről ismerjük, hanem az Öreget meglátogató Bródy Sándor írásaiból is, aki 1908-ban járt itt. Egy reggel a helyiek vásárára ébredtek: "...A kis ablakok zörögtek, csörömpöltek: népvándorlás volt alattunk, odakint. Fehér tulokfejek százai vonultak el, az egyik a másikhoz nyomva, a szarvaik összeakadnak, az élő gomolyag megáll egy pillanatra, aztán meg újra, eszeveszetten, bőgve, ordítva száguld előre... Embereket nem láttam, csak bikacseket, fonott szíjostort, barmot kormányzó szerszámokat. Később egy-egy báránybőrkucsma mozgott tovább az ablak szintjén... A gulyába belekeveredett a ménes is, hosszú szőrű, sovány kis lovak, kötőféken vezetve, szőrén ülve; öt paraszt és muzsikát nem látott cigány hajszolta szegényeket. Jöttek tehéncsordák az elmaradhatatlan asszonynéppel, szomorú üszőborjúkkal, rekedt hangú kutyák kíséretében. Kora ősz volt és szikrázó napporban ragyogott és füstölgött az egész egy teljes óráig, míg igazán reggel nem lett. Akkor aztán az állatrohanás meg-megszűnt egy-egy pillanatra, és messze-messze múltból való, ősrégi keleti hangon, de magyar nyelven ketten is éneket sírtak. A ház előtt már javában állt a técsői vásár. Kinyitottam az ablakot, hogy élvezzen az életnek ezt a legklasszikusabb zaját, a legszebb színeket, amelyek a magyar szemnek csak lehetnek a földön. Itt vannak a kis falvak, a hegy, a tanya, mindenféle faj és vidék. Magyar, oláh, német, tót, orosz, még rác is, mind a jellegzetes, évezredes arcukkal, ősi ruhájukban, a jellemző állataikkal és a saját nemzeti izraelitákkal... Csupa festmény mind, de nagy lármával illusztrálja magát..." A külsejével nem nagyon törődő, a borotvát nem kedvelő Hollósy szinte beleolvadt a neki otthont adó técsőiek hétköznapjaiba. Ekkortájt írta: "A művészt fel-fellobbanó fény vezeti. Abból, amit kívüle is megértenek a buták is, és éppen ezek követelik a megérthetést legerősebben. Igazuk van, én úgy élek, amint ők a világon - levonhatom ebből az igaz fogalmak konzekvenciáját. Élhetek magamnak is, ha meglelem magam. Teszem is ezt." Ám nem akart, nem is tudott "csak a magáévá lenni". Hivatástudata - mint az Németh Lajos írta - még fokozódott a nagybányaikkal való szakítása után, ekkor az iskola helyettesítette a barátokat, a művészi közéletet. Ady, a jó barát, érezte meg, mi is volt Hollósynak a tanítás: "Magyar és alkotásra hivatott zseni volt és nagyszerű pedagógus: ezt is lehetne néhány klasszikus példával magyarázni. Ezt a furcsa, bánatos nagyságát a kiemelkedő magyar géniusznak, aki oltári szentségétől majdnem megfosztva él mégis és örül, hogy új életnek, új művészegyéniségének szolgálhat. Nem hiszem, egy percig, hogy ne fájlalta volna a legönösebb, legművészibb dicsőséget, de azt se, hogy nem valósággal művészet volt neki a tanítás."

Técsői éveiben kereste-kutatta a közönyt áttörő megújulást, szüntelenül járta a fejlődés kitaposatlan útjait. Egyik barátjának tanácsolta: "Vezesd a tanítványaidat úgy, hogy azok gondolkozzanak. Ezt tanítsd! Akkor ki-ki a saját feje szerint megért téged. Nem kell beléjük tanítani a tudnivalókat."

Nem ecsettel, hanem lélekkel kell festeni - vallotta. Ebben az időben készülnek fontos képei: az Almás táj, a Parasztudvar szekérrel, a Tavaszi hangulat, a Técsői parasztház, a Tiszahíd Técsőnél, a Boglyák, a Kertalján, a Falusi utca, a Fák a vízparton. Újra s újra próbálkozott tökélyre vinni a Rákóczi-induló-t, s - mintegy megvonva hányatott lelkének, önmarcangolásának, csapongó géniuszának kvintesszenciáját - a rembrandti Önarckép-et.

Emberi egyszerűsége, személyes varázsa vonzotta a técsőieket, "a bohémlegendás, hangulatos világítás illik torzójához, illik fejére a kedves adomák repkénykoszúja is". Mednyánszky mondotta: bármilyen sokan is vannak Hollósyval egy társaságban, egyedül "csak ő látszik". Gazda János bácsi úgy emlékszik vissza a tömött bajszú, kissé hajlott hátú Mesterre, mint a gyerekek kedvencére: örökké sovány zsebeiben mindig akart pár szem cukorka, néhány krajcár, s ha gyerekekkel találkozott, mosolyogva megszólította őket, elbeszélgetett velük, barackot nyomott a fejükre. Megtörtént, hogy mókás jó kedvében levette a zakóját, kifordította és úgy adta az apróságokra, amin aztán mindannyian jót derültek. A kisváros aprajai ragaszkodtak hozzá, nem egyszer csoportosan követték a Mestert. Az egyik "kedvenc" az akkor gyermek Katona Klára néni volt. Hollósy és felesége járt közbe, hogy az eszes kislányt egyik barátjuk, a német Ernst von Loeben örökbe fogadja.

Hollósyt csak mint embert és nem mint festőművészt ismerték és szerették a técsőiek. Szemléltesse e viszonyt egy történet a sok közül: A mindig anyagi gondokkal küszködő művész naponta egy liter tejet hordatott a szomszéd Bökényiéktől, amit a kis unoka hozott át reggelente. Két hónap telt el, a rendelő nem tudott fizetni. A kislány pedig átadta a nagypapa üzenetét: több tejet nem hoz. Hollósy kétségbeesve ment át a gazdához és felajánlott neki két képet a Nereszenről, a helyiek "szent hegyéről". Az öreg hajthatatlan volt, azt mondta fizesse csak meg a kéthavi tej árát, mert ha ő látni kívánja a hegyet, akkor kiáll a tornácra és annyiszor nézi meg magának, ahányszor csak akarja - ingyen!

Hogy az alaktant és a perspektívát szemléltesse tanítványainak, egy gazdasági épület fehérre meszelt falát használta "táblaként", hamarosan tele lett pingálva - mi sem természetesebb festőkörben - aktokkal. A templomba igyekvő técsőiek - különösen a nők - ezt szentségtörésnek tartották, s kerülvén az építményt, a szomszéd kertjét használták "átjáróháznak". Lett is belőle haddelhadd: a "táblát" meg kellett semmisíteni.

A maguk - Mester és tanítványai - eszkábálta műtermek ott álltak a Tiszahíd lábánál, a Nereszen alatti hatalmas rét közepén. "Vasárnaponként - emlékezett vissza Sófalusi Erzsébet, akiről Hollósy a Zöldkalapos kislány-t festette - oda jártunk ki virágot szedni. Többször láttuk a Mestert sok-sok tanítványával. Furcsa nyelven beszéltek és olyan bohémek voltak: hatalmas kalapok terpeszkedtek a fejükön, zakó és kabát nélkül dolgoztak, nyakukban az elmaradhatatlan színes sállal. Engem - szép hímzett ruhát és egy nagy zöld kalapot viseltem - megkért a "festő bácsi", hadd fessen le. Én kuncogva beleegyeztem: ő megigazította a kalapomat, a ruhámat és munkához látott. Majd kérte, menjek el máskor is hozzá. Hollósyt szerették a faluban, ezért édesanyám szívesen elengedett. Mikor elkészült a kép, hát nagyot csalódtam: tele volt az zölddel-sárgával-kékkel-pirossal, mintha lekvárt rakott volna a vászonra. Hasonlított azokra a festményekre, amelyeket kitettek száradni a Tisza melletti kerítésre, még mondtuk is egymás közt, hogy egyik sem hasonlít a mi Nereszenünkre."

Réti István írta Hollósyról: "Személyes varázsa több bámulót szerzett neki, mint művészete... Pedig mint művész is ama kevesek között áll Pantheonunkban, akiknek művészetük a világviszonylatban előkelő helyét köszönheti. Nem olyan lobogó őstűz, mint Munkácsy zsenije, nem oly mélyszándékú és nagy koncepciójú, mint Székely; nincs benne Szinyei belcantója s pogányos szépségereje, sem Ferenczy magas intellektusa és céltudatossága, de kedélyének és szemének érzékenységét, részletekbe elmerülő érzését, melegét illetőleg különleges helyet foglal el művészetünkben."

A tízes évek közepe táján mintha új élet, új kedv ébredeznék festészetében. Ekkor festette meg Önarcképét és legjobb técsői tájképeit. 1917-ben végleg letelepedett Técsőn. Betegsége - vesegyulladásban szenvedett - egyre inkább elhatalmasodott rajta. 1918 tavaszán ágynak esett. Május 8-án, egy hűvös napon az orvosi tilalom ellenére felkelt, hogy megöntözze virágait. Aznap este a kertaljai kis házban barátja, a técsői Csépes tanító karjai között lehelte ki nyugtalan lelkét. Kopjafa jelezte sírját. Egyik tisztelője így emlékezett: "A kopjafa olyan magas volt, hogy felnyúlt az égig."

Forrás: HONISMERET 2003/1
             http://www.vjrktf.hu/carus/honisme/ho030102.htm