Tanulmány a Honvédtemetés c. festményhez (1899)	A MŰ SZÜLETÉSE
	Aradi Nóra: Réti István c. könyvéből
	A Képzőművészet Magyarországon c. kiállításból
	VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM

A Honvédtemetés-t legtöbb ismerője, és maga Réti is főműveként értékelte. Kétségtelen, hogy Réti ennél a képnél vállalta a legnehezebb alkotói feladatot, sokkal több és egyetemesebb érvényű mondanivaló kifejezését, mint bármely más művénél. Az ezt követő évtized legszebb képei, az Édesanyám arcképe, az Öregasszonyok, a Kenyérszelés, vagy a Szobabelső meggyőzhetnek bennünket arról, hogy a Honvédtemetés, ez a művészi felfogásában annyira egyedülálló alkotás, nem egymagában jelzi Réti művészi képességeinek csúcspontját. De vitathatatlan, hogy munkásságának minden eddigi nemes értéke gazdagon szárnyalva teljesedett ki ebben az alkotásában. S ha a későbbi évekből sok olyan művét is ismerjük, amelyben festői kultúrájának fejlődését, invenciójának gazdagodását érzékelhetjük, a Honvédtemetés-t a teljesség értelmében érezzük nagy műnek: amit itt célként maga elé tűzött, azt meg is oldotta, és ezt a mondanivalót nem is lehetett volna másként kifejezni.

A mai nemzedék, Rétire gondolva, elsősorban a Honvédtemetés-t látja maga előtt. A felszabadulás előtt ezt a festményt nem ismerte sem a közönség, sem a művésztársadalom. Réti életpályájának különös alakulása magyarázza azt, hogy alig néhány műve lett közismert. Ez volt a Hajnali hangulat sorsa, és ezt bizonyítja néhány későbbi alkotásáé is.

Az Édesanyám arcképe Réti életében mintegy háromszor szerepelt kiállításon; az Öregasszonyok - két külföldi bemutatásával együtt - ötször, s ez utóbbi az egyetlen festménye, amely 1945 előtt állandó kiállításon is látható volt. E két képe volt a legismertebb, mert az előbbi a Fővárosi Képtár, az utóbbi a Szépművészeti Múzeum gyűjteményébe került. De olyan kiváló alkotást, amilyen például a Kenyérszelés, összesen egyszer állított ki, a kitűnő Szobabelső-t pedig csak az ismerhette meg, aki a marosvásárhelyi képtárba eljutott. A Honvédtemetés, amely az első világháború előtt ugyancsak a marosvásárhelyi képtárba került, az 1900-1901-i Téli Tárlaton, valamint az 1912-i nagybányai jubiláris kiállításon szerepelt. (1900-ban Réti ezzel a művével megnyerte a Lipótvárosi Kaszinó 1000 forintos díját.) Reprodukálva is a Téli Tárlat albumán kívül - amit Lyka Károly állított össze - csak 1937-ben volt, amikor Bíró József, a marosvásárhelyi képtárról írván, elmélyült ismertetést és részletfelvételeket közölt a "Magyar Művészet"-ben az akkor már feledésbe merült műről. A Honvédtemetés 1942-ben került újra Budapestre - Réti a saját költségén hozatta el -, és azóta a modern magyar képtár gyűjteményében látható.

A felszabadulás utáni kiállítások rendezői különös gondot fordítottak a századforduló hiányosan ismert művészetének sokoldalú bemutatására, sok figyelemmel kutatván minden olyan alkotást, amelyet a társadalmi haladásért vívott harc élménye gazdagított, és nem mulasztották el, hogy méltó helyet biztosítsanak a Honvédtemetés-nek a modern magyar festészeti hagyományok történetében. A magyar festészet galériájából a Honvédtemetés azóta sohasem hiányzott, reprodukálására is sűrűn sor került, és azt is tapasztalhattuk, hogyan hatottak a közönségre a századforduló e különös ihletettségű festményének eredményei és tanulságai.

Rétit legmeghittebb barátai is a művészi problémáiról sohasem beszélő, szemérmes festőként ismerték. Sohasem volt közlékeny, alig-alig szólt alkotói problémáiról, abban az időben sem, amikor buzgalommal és folyamatosan festett. Igen gazdag levelezésében nagyritkán találunk utalást valamely készülő művére, és ez is többnyire tárgyi megjelölés. Később, amikor idejének nagyrészét lekötötte a pedagógiai munka és a sokirányú elméleti tevékenység, s amikor festeni már ideje és kedve is alig volt, könnyebben érthető, hogy miért tekintette művész voltát annyira magánügynek. De ezekből a korai, lelkes évekből nagyon hiányzik, és éppen a Honvédtemetés előzményeit kutatva, a szorgalmas tollú fiatal művésznek olyan megnyilvánulása, amelyet mintegy önvallomásként értékelhetnénk. A későbbi kép jegyzékből csak annyit tudhatunk meg, hogy a nagy képet néhány hónap alatt festette - az előkészítő vázlatokat nem számítva - 1899 végén, Nagybányán, és hogy tanulmányait mind természet után készítette, ami egyébként magáról a képről is leolvasható.

Ám a Honvédtemetés esetében mégis szerencsések voltunk. Már eddig is több tanulmánya került elő. Ezekből arra is következtethetünk, hogy az elkészült tanulmányok száma jóval több lehet az általunk ismertnél, és annyit bizonnyal megállapíthatunk, hogy a részletekre, jellemzésre, festői összhangra koncentráló megfigyelések sokkal jelentősebbek voltak, mint Réti bármely más művének alkotási folyamatában.

Réti eddigi műveihez képest - mindenekelőtt mesterségbeli szempontból - az új és nagyobb feladat elsősorban abban jelentkezett, hogy tájba helyezett sokalakos kompozíciót akart megoldani. Eddigi alakos művei - a Hajnali hangulat kivételével - interieurképek vagy portrék, és az említett festményben is a szürkület alig feloldódó színeivel akarta megoldani a szabadtéri festői látvány problémáját. A Honvédtemetés-ben a sokalakos festői kompozíció már eleve nehezebb probléma elé állította. Réti ezúttal is szürkületi környezetet választott, őszi alkonyatot, és elvetette ugyanakkor a tágas, nyílt térség ábrázolását, a Hajnali hangulat egyik legfőbb, és meg nem oldott problémáját.

A Honvédtemetés egyik legelső olajvázlatán azonban még nagyperspektívájú, levegős térrel próbálkozott. E kis kép tónusa, hangulata már megfelel nagyjából a kész műnek: a barna árnyalatok variálására épül fel; de elrendezése még sokkal kezdetlegesebb. A faluból jövő utca a jobb felső sarokból kiindulva, átlósan szeli a képet. Ezen halad az egész menet, elöl zászlót visznek. A hosszú utcarészletet vöröses árnyalatokkal tarkított szürkésbarnás foltok szegélyezik, a háttérben pirosan felvillanó ruhák jelzik a messzi járókelőket. A zászlót vivő menet mozgása alig érződik. Nyolc személyből áll, s ezek mögött néhány különálló figura köti össze a menetet a háttérrel. A gyöngyházszín eget őszi fák tagolják, s ez, valamint az éppen csak jelzett alakok karakterizálása is már közvetlen természettanulmányokra utal. Az öreg honvédek elhagyatottságának, magányának az érzése itt talán még erősebb, mint a kész képen - ez a gondolat lehetett a kép indító, élményt adó mozzanata -, de kétségtelen, hogy ez a terv egészében szegényesebb, mint a nagy kép elgondolása, amelynek szereplői típusokká nőttek, és élménye, tartalma az első variációhoz képest ilymódon változott és gazdagodott.

A kompozíciós felépítés következő szakaszában az út már nem átlószerűen szeli a képet, hanem majdnem párhuzamos azzal, és a menet jobbról balra haladva, a kép középterében helyezkedik el. Ennek az elképzelésnek a következő változatán - egy szénrajzon - a menet bent a temetőben halad; a rajz balsarkában egy sírkereszt jelzi ezt. A dobos és a zászlóvivő teljesen háttal állnak, mögöttük öt öregember halad, a kép jobbszéle levágja az utolsónak a lábát. Itt tehát, jobbról balra haladva, sokkal inkább előtérbe kerül már maga a menet, amely a képen túl is folytatódni látszik. Mögötte, alacsony horizont fölött, még bizonytalanul jelzett a táj. Ez a szénrajz (amely minden valószínűség szerint utólagosan, tévedésből kapta a "Réti 1900" jelzést), áll az előkészítő vázlatok közül a legközelebb a végső kompozícióhoz.

Valószínűleg a Honvédtemetés-t előkészítő tanulmányok körébe tartozik Rétinek egy kis rajza, amely a nagybányai temetőkápolnát ábrázolja, körülötte havas sírdombokkal, balra a Réti-család sírjával. A nagy képhez készült tájképtanulmányok jellegét még inkább érzékelteti egy kis olajvázlat, amely - már a kész képről alkotott határozott elképzelés alapján - finom színkereséssel próbálta rögzíteni az alkonyi plein air-hatásokat. Magas horizont, amely fölött a képet zöldesbarnás lombok finom összhangú tarkasága zárja le. A vázlat alsó részét elnagyolta, üresen hagyta a művész: odaképzelte az öreg honvédek fejét. A fűből kinyúló fatörzsek függőlegesen felfelé törve tagolják a lombozatot, amelyen alig-alig hatol át kevéske fény. A táj zöld alaptónusa, amit gazdagon variálnak vöröses, barnás foltok, a kész képen már sokkal barnább lesz, a nagy kép hátterének az elrendezése is nyugodtabb, semlegesebb. Ez a plein air-tanulmány Réti legújabb festői problémáira hívja fel a figyelmet: könnyedsége és színeinek harmóniája, biztos ízlése már újabb, csak későbben tudatosodó festői törekvéseit képviseli, és azt is sejtetni engedi, hogy mennyire tudatosan akart a "nagybányaias" plein air-festés értelmében lazítani jellegzetesen borongós, tartózkodó hangulatú festésmódján.

Egyetlen művét sem készítette elő olyan sokoldalú, gondos elmélyült munka, mint a Honvédtemetés-t. Ezt a kompozíció egészével foglalkozó vázlatokon és tanulmányokon túlmenően, elsősorban az egyes alakokhoz készült portrévázlatokon figyelhetjük meg. Együtt láthatjuk egyetlen figurának, a zászlótartó alakjának előkészítő vázlatait. Minden bizonnyal ennek az alaknak a festői megoldása foglalkoztatta a legtöbbet, mert valamennyi eddig előkerült alaktanulmány a zászlótartót ábrázolja vagy egymagában, vagy a mögötte haladó nagyszakállú öregemberrel együtt.

Először kalapnélküli, szigorú szembenábrázolásban gondos, mintegy önálló stúdiumnak szánt tanulmányfej áll előttünk. A halvány körvonalú, tónusos rajz után erősvonalú szénrajzban látjuk viszont, most már mint álló alakot, sétapálcával, jobbfelé fordulva - tehát már a végleges menetnek megfelelő mozgásban - ugyanazon a rajzon kétízben rögzítve ugyanazt az alakot. A baloldali figura vonásai talán szigorúbbak, a jobboldalié megtörtebbek, az előbbi keményebben lép, az utóbbi öregesebben mozog: a művész mintegy próbálgatta a menetben résztvevők mozdulatait. A következő vázlaton a zászlótartó már háromnegyedes kabátban, ugyancsak sétapálcásan lép jobbfelé, mellette a kép nagyszakállas alakja, s ez utóbbi majdnem szembeforduló arcának elvesző pillantását már a kép gyászos hangulata hatja át. Ez az olajtanulmány, barnás-kékes-szürkés színeivel az alapszíneket, a tónusösszhangot is próbálgatja. Ugyanez a két figura, de megcserélt sorrendben szerepel egy másik vázlaton, egy szénrajzon is, amelyen különösen a szakállas férfi bensőséges ábrázolása megragadó. Csak ezt követően került sor a zászlótartó mozgásának a kialakítására, illetőleg annak eldöntésére, hogy ez az alak fogja betölteni a képen a zászlótartó szerepét - erről a fázisról is tanúskodik önálló szénrajz és ceruzarajz.


Így érlelődött a kép, a temetőkapun kilépő gyászos menet, elöl az egyénből típussá növekedett zászlótartóval, a magasra emelt lobogóval, amelynek csúcsát elvágja a kép felső pereme; mögötte az öt öregember megtört alakja, s a baloldalon, soruk mellett haladva, a lehajtott fejű dobos; a háttérben a temető dombos tája, s a nagybányai hegyek vonulatai. Alig maradt hely a barnásvöröses égboltnak, s azt megszakítják a balközépen felnyúló fatörzsek. Baloldalt a temető kitámasztott kapuja zárja le a képet, kiegyensúlyozva így az átellenes oldal merev zászlórúdját. Mennyi elmélyülés és mennyi emberismeret kellett ahhoz, hogy a huszonhét éves fiatal művész ilyen együttérzően, éretten ábrázolja az öregek nehézkes, megroggyanó járását, a fájdalomra más-más módon, de mégis hasonló érzelmekkel reagáló vonásaikat, azt a pátoszt, lelki felkészülést, amellyel megadták társuknak a neki járó végtisztességet, és azt a biztonságos tudatot, hogy ez így van rendjén, és nekik is kijár az őket túlélőktől a végső tiszteletadás.

A Honvédtemetés igen jellegzetes tartalmú történeti kép, egykorú történelemábrázolás, a századvég egy társadalmi rétegének őszinte, deprimált hangulatából született, olyanok érzelmeit tükrözve, akiknek reményeit negyvennyolc táplálta, és még akkor is, amikor a számukra viszonylag bőséges békeévek világát kívánták és élték, áthatotta őket egy negyvennyolc iránti különös és terméketlen nosztalgia. Ez a kisnemesi-polgári, úri réteg annyira érintetlenül őrizte a távolodó negyvennyolc emlékét, hogy nem is vett tudomást a változó történelemről. Nem tudta, és nem is akarta tanulságként felhasználni a szabadságharcot, azt csak sóvárgó emlékezésekben őrizte, és minden társadalmi változástól, a mindenkori jelentől elszakadva, tehetetlen vágyódással idézte annak szellemét és győzelmeinek romantikáját.

A millennáris jelszavak minden művészben felrázták többé-kevésbé a nemzeti öntudatot, és jórészük valóban büszkén vállalta a nemzeti történelem egyes epizódjainak ábrázolását. De azok a művészek, akiket taszított az itthoni kulturálatlanság, a közéleti szenny, és akik művészetükben és etikájukban távol tartották magukat a hivatalos ízléstől, a kultúrpolitikailag fémjelzett akadémizmustól, azok másként értelmezték a történeti tanulságok festői megjelenítésének problémáját: ha foglalkoztatta is őket a történelem, nem sodródtak a millennáris képözönnel. Realista művészeink e törekvései befejezetlen, vagy csak részben befejezett küzdelmekként maradtak fenn a magyar festészet történetében, de még így is sokkal jelentősebbek annál, semhogy a századvégi demokratikus népi erejű történeti koncepciók e festői kísérleteit egymástól különálló, véletlen próbálkozásoknak tekintsük.

Thorma János az Aradi vértanúk őt igazoló kálváriája után, ennek a témának még további, víziószerűen bonyolult és vádló tartalmú látomásait vetette papírra, és már 1897-ben elkezdte a Talpra magyar! festését, amelynek meg-megújuló küzdelmei négy évtizeden keresztül, haláláig végigkísérték életét. És itt van Hollósynak még a millenniumot megelőzően készült kis Zrínyi-vázlata, s az 1895-ben elkezdett Rákóczi-induló küzdelme, amelynek állandóan változó festői és tartalmi problémái ugyancsak haláláig végigkísérték művészpályáját, és minden művészeti alkotásnál világosabban tárják fel e történelmi korszak súlyos belső válságát. Tornyai Jánost is Rákóczi alakja foglalkoztatta, s a tervek sorából az új század első évtizedében valósult meg két mű, köztük a Nagy Bercsényi Miklós, a korabeli magyar festészet egyik legszebb alkotása. A Honvédtemetés mondanivalója más, de koncepciójában rokon az említett művekkel. Mélyen benne gyökerezik ennek az évtizednek úgynevezett történeti szemléletében, ez serkentette a művészt a téma megtalálására, amelyet azután világnézetének, osztálytudatának megfelelően alakított művészi tartalommá. Réti, aki az országot és a nemzetet a kisvárosi úri tisztviselőcsalád szemüvegén keresztül látta, ebben a képben annyi történeti tanulságot, annyi bús polgári rezignációt és tehetetlenséget tudott sűríteni, és annyi vádló figyelmeztetést is, hogy történeti dokumentumként rögzíthette e művében egy akkor igen jelentős társadalmi réteg egész szemléletét.

Kétségtelen, hogy Rétiben, már korábbi műveiből is megítélhetően, határozott hajlam nyilvánult meg bizonyos jellegű hangulat átélésére és ennek közlésére. Jellemző vonása a rendkívüli zárkózottság. Ez a hajlam nem tompult a sok utazás, változatos, színes társasági érintkezések során sem, és különösen kiütközött a század utolsó éveiben írt leveleiből. Abban az időben, amikor már foglalkoztatta a Honvédtemetés, így írt Thormának Budapestről: "Nem vagyok most képes hosszasan írni - Budapest irtómunkája a hangulat ellen, melyet mint a lassan kiömlő gáz majdnem észre vétlenül előbb bágyadtá, aztán eszméletlenné tesz, végül megöl, - ez a fojtogató harcz ellenem is megkezdődött. - Mint az utcza nyüzsgő, zsivajgó népe - minden egyformává lesz valőrbe, nincs közel és messze, semminek sincs szaga, íze. A sok-sok villanygolyó elvakít, leüt - nincs ami nekem kell, nincs egy csöpp kellemes homály, amelyben oly szívesen jönnek látogatóba az ember emlékei...". De ugyanakkor kereste a kávéházat, a fényt, a cigánymuzsikát, a vidám, italos társaságot - még ha le is nézte annak tagjait -, kereste mindezt, anélkül, hogy vonzotta volna, mert városban nem tudott másként élni, és mert csak Nagybányán érezte igazán jól magát -, ahol mindenki tiszteletben tartotta a másiknak hasonló vagy másmilyen hangulatait -, azon a művésztelepen, ahol, mint írta, egymás becsülése és szeretete tartotta őket össze, de ahol e társaság legnagyszerűbb emberének, az őszinte, szilaj és mindig az emberek szívével gondolkodó Hollósynak ekkor már nem volt maradása.

Réti, aki olyan ügyes tapintattal közvetített annakidején, a telep megalakításakor a városi úri társaság és Hollósy között, és aki rövidesen szuggesztív rábeszéléssel próbálta elhomályosítani a Hollósy körül kialakult feszültséget, amikor érzelmileg már eltávolodott volt mesterétől - ez a Réti István beletörődő, csöndes rezignációból kiindulva tudta megfesteni az öreg honvédeket. Kifelé jönnek a temetőből, túljutva az első fájdalmas megrendülés állapotán, s mintegy gyér számukkal, foghíjas sorukkal is érzékeltetni akarta megfogyatkozásukat, elhagyottságukat és mindenekelőtt azt az öreg szívekben élő aggodalmat: ki veszi át a zászlót, ha ők sorra földbe kerülnek majd! Mert az öreg negyvennyolcast csak vén társai kísérik utolsó útjára, megtört erejű aggastyánok. Nincsenek köztük fiatalok, a szabadságharcos eszmék továbbvivői.

Réti ezt nem is láthatta másként. Az ő társadalmi környezetében, az ő családi körében a századvégi csalódások, a monarchikus államban küszködő nemzeti érzések közepette a régi negyvennyolcasság mint az egykori harcok és dicsőségek emléke élt, és nem maguk az eszmék hatottak, amelyek a századvégen más, haladó értelmiségi körökben, és részint a munkásmozgalomban is, alakító erővé tudtak válni. A kisvárosi úri középosztály múltba néző, tartózkodó konzervativizmusa, amely Réti egész neveltetését és családi környezetét meghatározta és emberi élményeit alakította, és amely élete végéig alapját képezte világnézeti felfogásának, jellemezvén életformáját, emberekkel való kapcsolatát is - mindez együttvéve tette őt képessé a századvég úri tehetetlenségének oly nagyszerű megjelenítésére, mint amilyen a Honvédtemetés. Ez a mű, annak tartalma teljes összhangban áll az egykorú magyar polgárság szemléletével. Ezért nem kellett Rétinek vívódnia mondanivalója kifejezéséért, ezért nem kellett olyan alkotói küzdelmet folytatnia, mint amilyenre Hollósy és Thorma ítéltettek forradalmi tartalmú történeti koncepcióikkal. A Honvédtemetés - Réti oeuvre-jében - zökkenőmentes folytatása a Bohémek árvaságának, elhagyatottságának, a beteg bányász szomorú hangulatának (egészen más témája ellenére is), de nem kétséges, hogy olyan alkotás, melyben Réti művészi mondanivalója, munkásságában először és utoljára, átfogó nemzeti jelentőségű lett.

Azt, hogy a Honvédtemetés mennyire természetesen, mennyire élményszerűen fakadt Réti egész életéből, bizonyítják a kép művészi elemzésének tanulságai, ennek a különös hangulatnak oly kitűnő festői megragadása és megoldása, a gyásznak az őszi kopárság tónusaiban való halk feloldása. És élményszerűsége, őszintesége mellett szól az, hogy Réti ezt a képet mindvégig főművének vallotta. Akkor is, amikor mint esztétikus minduntalan síkraszállt az ellen, hogy a műalkotásban a tiszta festői intuíción kívül bárminek is helye lehessen, hogy a művésznek a naturális látványban kifejeződő, szubjektív hangulatán kívül bármi is az alkotó munka mozgatója lehessen. Réti, aki ifjú festőnövendékként olyan programmal indult, mely szerint a nagy művész "a természettel együtt az életnek egy darabját is ábrázolni tudja", és akiben ez a felfogás összhangban állott egész emberi, művészi alkatával - a későbbiek során sem tudott megbirkózni azzal az ellentmondással, hogy esze és ízlése mást követelt a képzőművészettől, mint saját egyénisége. Ezért van az, hogy - egészen a húszas évek elejéig - a festői megoldás és az alak megjelenítése mindenkor összhangzó, egymást kiegészítő szerephez jutottak képein, amikor embereket ábrázolt, tehát saját festői meggyőződésének útját járja, és csak akkor tért el természetétől idegen irányba, amikor a később megfogalmazott művészi és elméleti meggondolásokat akarta képekben követni. A Honvédtemetés-ben, amelyet elsőízben Bíró József elemzett, olyannyira elmélyülten, hogy indokoltnak láttuk sorainak jegyzetbeni közlését, a "természet", vagyis ez esetben a valóság elmélyült tanulmányozása során, minden más alkotásával összehasonlítva, a legtöbbet ragadta meg az életből. Súlyos társadalmi problémákból fakadó, vívódó mondanivalójának élményszerűsége annyira eleven volt, hogy teljesen összhangba tudott kerülni a közvetlen élmény megjelenítésének módját kereső akkori nagybányai festésmóddal - ez tette a képet a szó legpozitívabb értelmében igazán, jellegzetesen nagybányaivá, és ez tette - a szónak tartalmi értelmében és hatásában nagyszabásúan monumentálissá. Ez a művészi kifejező erő fokozza itt drámává, sőt tragédiává a lírát: a Honvédtemetés végül nem csupán terméketlen kétségbeesés, hanem intő szó is a hanyatló osztály felé.

Forrás: Aradi Nóra: Réti István, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Budapest, 1960, 87-96. oldal

A festő jóbarátja Lyka Károly, aki Rétin kívül a legtöbbet tette a nagybányai festészet elismertetéséért, így írta le a kép születését: "Réti egy őszi napon a temető felé vezető úton különös menetnek lett szemtanúja: dobszó mellett, lobogó zászlóval élén néhány öreg honvéd menetelt: utolsó maradékai 1848-nak. Egyik társukat temették el az imént. Rétit, aki egyébként is negyvennyolcas érzelmű férfiú volt, nagyon megragadta ez a megható jelente. Megfestette. A kép tompa megvilágítású, az ég borús, felhős... A szürke, tompa, színtelen levegőben elmosódott minden plasztikai forma, a dolgok testi mivolta megszűnt, tárgyiasság helyett jelenséggé vált minden Azonban ezzel a kép mégsem vesztette el jellegzetességét: az alakok élnek, öreg lábuk vontatottan rója az utat, tartásukon még meglátszik a régi katona. Melankolikus, csaknem bánatos érzéseket sugalló alkotás."

A Hollósy által mindenek fölé helyezett hangulat itt tökéletes kifejezést nyert, a nagybányai körből Réti volt legalkalmasabb ennek megragadására.

Forrás: http://www.hung-art.hu